A hegyi beszéd, és a két ház példázata (G.H. Lang)

Pictures and Parables, 5. fejezet. PDF: G.H. Lang: Hegyi beszéd + két ház

Máté 7,24-27 és Lukács 6,46-49

Jánosnak sok tanítványa volt, Jézusnak pedig még több (Jn 4,1). Tanítványnak lenni azt jelentette, hogy valaki nyilvánosan elkötelezte magát egy adott tanító tanításai mellett, hogy megtartja azokat. A Máté 5-7-ben olvassuk az Úr legelső olyan tanítását, melyet a tanítványainak adott. A hegyi beszéd egyértelműen a tanítványoknak szól (Mt 5,1-2), de mivel a végére már a sokaság is hallgatta, ezért mindnyájukra kiterjedt. A beszédben nincs semmi, ami ne vonatkozna a tanítványokra, és a legnagyobb része egyedül őrájuk vonatkozik.

Hogy a hegyi beszéd a mostani korszakban élő keresztényeknek szól, a következőkből tudhatjuk:

1. a) Nem vonatkozhat az Antikrisztus idején élő kisszámú, istenfélő zsidó maradékra, mert ők nem lesznek Krisztus tanítványai. Nem fognak Jézusban mint Messiásban hinni addig, míg meg nem látják eljönni dicsőségben (Zak 12 és 13). Az Ószövetség utolsó mondata megmutatja, hogy Mózes törvénye alatt lesznek (Mal 4,4-6 / 3,22-24), tehát nem Krisztus szabadságában.

b) Krisztus tudta, hogy ezek a tanítványok, akikhez beszélt, a gyülekezet magja lesznek, nem pedig a távoli jövő hitetlen maradékának képviselői.

c) Amikor Máté evangéliuma íródott, a „tanítvány” és a „keresztény” szavak ugyanazokat az embereket jelentették.

2. A hegyi beszédben megjelenő társadalmi viszonyok a jelen korszakra utalnak, nem az ezeréves királyság idejére. Gyász, harcok, üldözés, korrupció, elnyomás, házasságtörés, válás, böjt, távollévő Vőlegény, kutyák és disznók, a mammon imádata, aggodalmaskodás; az életre vezető keskeny út, melyet kevesen találnak meg; hamis próféták, névleges keresztények; az emberek választhatnak, hogy engedelmeskednek-e vagy sem az Úrnak – mindezek a mostani korszakra jellemzők, ezek közül egyik sem lesz meg az ezeréves királyságban.

3. A királyság még nem jött el, hiszen a) imádkoznunk kell, hogy eljöjjön; b) a hűségesség jutalma még mindig a mennyben van fenntartva; c) az életünk és cselekedeteink (munkánk) ítélete még várat magára.

4. Az igazság Szellemének kellett emlékeztetnie az apostolokat arra, amit Krisztus tanított (Jn 14,26), nekik pedig arra kellett tanítaniuk a minden nemzetből való tanítványokat, hogy „megtartsák mindazt”, amit Krisztus parancsolt nekik (Mt 28,20). Ezt meg is tették, ahogyan az részletesen kiderül, ha nyomon követjük az apostoli levelekben, köztük Páléiban is a hegyi beszédben elhangzott tanításra tett számos utalást vagy abból való idézetet1.

5. A boldogmondásokban Krisztus a Maga teljes képét festi le előttünk; és minden tanítvány elhívása arra szól, hogy olyanok legyenek, mint Ő (1Pt 2,21-23 stb.). A boldogmondásokban bemutatott emberek természetes módon, az új természet által valósítják meg ezeket a szabályelveket a gyakorlatban; mások képtelenek erre.

6. Az elhangzott tanácsok és szabályelvek különösen is illenek a keresztényekhez, és nagy segítségükre vannak ebben a korszakban, mint például az esküvés, az aggodalmaskodás, az ellenség szeretete és hasonló témákban. Az út, amin járunk, és az útmutató arról, hogy hogyan járjunk rajta, nyilvánvalóan összefüggenek.

A hegyi beszéd számos parancsa képekből áll, melyek mind kettős képek:

1) A hívők só és világosság; mindkettő úgy működik, hogy ellene hat a környezete állapotának (5,13-15).

2) A nyilvános zsinagóga és a rejtett belső szoba: Az élet az emberek előtt, és a szív Isten előtt (6,1-18).

3) A moly és a rozsda: belső és külső romlás (6,19-20).

4) A kincs és a tolvaj: Ott gyűjtsünk kincseket, ahol biztonságban vannak (6,19-21).

5) A madarak és a liliomok: Szabadság az aggodalmaskodástól (6,26-30).

6) A szálka és a gerenda: téves ítélet és képmutatás (7,1-5).

7) Kutyák és a szent dolgok; disznók és gyöngyök: a szellemi ítélőképesség (különbségtétel) szükségessége (7,6).

8) A szűk kapu és a keskeny út; a széles kapu és a széles út: Élet vagy veszedelem (7,13-14).

9) Juhok és farkasok: veszély, és hogyan nézzünk szembe vele (7,15).

10) Jó és rossz gyümölcs: A megtévesztők leleplezése (7,15-20). Itt átveszi Bemerítő Jánostól azt a képet, amikor a rossz fát kivágják és tűzre vetik (19. v.).

Ez az utolsó kép az ítéletről pedig átvezet bennünket az utolsó kettős képhez, a két házhoz.

A két ház

Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; és összeomlott, és nagy lett annak romlása” (Mt 7,24-27).

A Mt 13,44-52-ben négy olyan kép van, melyek nem kifejezetten példázatok, az 53. vers azonban mégis azok közé sorolja őket. Mind a négyet ezzel a kifejezéssel vezeti be: „Hasonló a mennyek országa (királyi uralma)”. A Máté 7,24-ben és 26-ban a párhuzamos kifejezést találjuk: „Mindenki, aki (…) hasonló lesz a…”, ami azt mutatja, hogy egy hasonlat is lehet példázat, még ha nem is szerepel mellette ez a kifejezés.

Ennek a példázatnak a szokásos evangéliumi értelmezése a bűnös ember üdvösségéről vagy kárhozatáról szól, ami azonban elfedi a valós jelentését, ezáltal a benne rejlő fő tanítás elveszti az élét. Fel lehetünk jogosítva erre az értelmezésre is, de aki így használja, annak először világossá kell tennie, hogy most csak illusztrációnak alkalmazza ezt a szakaszt, de nem ez az elsődleges jelentése.

Az Úr ugyanis nem mondott semmit az építők sorsáról. Még csak arra sem utalt, hogy bármelyik is bent volt-e a házban vagy sem, amikor jött a vihar; azt pedig bizonyosan nem mondta, hogy az egyik megmenekült, a másik pedig halálát lelte. Erre az értelmezésre nem jogosít föl az Ige. Az ember ne illesszen be a képbe olyan részleteket, melyeket az isteni Alkotó kihagyott; ha mégis megteszi, azzal elrontja a képet.

A következőt kell megtanulnunk ebből a példázatból: Hogy minden ember, akár tanítvány, akár nem, az egész életét azzal tölti – azaz arra használja az idejét, erejét, a rendelkezésére álló eszközöket –, hogy felépítse a saját életének a szerkezetét, a saját jellemét, amely bemutatja, hogy ki ő; fáradozásának eredménye pedig komoly próbának lesz kitéve, úgy, mint ahogyan egy épületet tesz próbára a vihar. Ha kiállja a próbát, akkor az építőnek maradandó nyeresége származik életművéből; ha összeomlik, akkor rájön, hogy hiába élt és fáradozott.

A hallgatók, mivel ismerték az Ószövetséget, tudták, hogy az Isten ítéletét épületre zúduló, pusztító viharként ábrázolja (Ézs 28,17; Ez 13,10-16). Ezékiel próféciájában kifejezetten arról beszél, hogy az építőket el fogja pusztítani az általuk épített, leomló fal, ami megmagyarázza, hogy Krisztus miért hagyja ki ezt a részletet.

Hogy ez a példázat Krisztus valódi követőire vonatkozik, onnan is kiderül, hogy az Ige ugyanezt a meghatározó képet használja a korinthusi hívőkkel kapcsolatban is (1Kor 3,10-15). Pál lefektette az egyedüli alapot, amelyre a jól felépített élet épülhet, és ez nem más, mint Krisztus Jézus. Az alapnak semmi sem árthat; és a keresztény ember vagy elpusztíthatatlan anyagokból – arany, ezüst és masszív, nagyértékű drágakövek – vagy pedig gyengékből – fa, széna és szalma – építhet erre. Az Úr eljövendő napja komolyan meg fogja próbálni az anyagok és a munkavégzés minőségét, mert az a nap olyan lesz, mint a tűz. Ez a kép is jól ismert volt az Ószövetség olvasói előtt: Ézs 10,16-18; 29,6; 30,30 stb.

Ezt a képet akár a nagy kő-, illetve márványtemplomoktól is lehetett volna kölcsönözni, például amilyen a hatalmas, buddhista Svedagon pagoda Rangunban. A nagy, sziklás dombon áll az óriási, tetőtől talpig arannyal borított, harangformájú épület; körülötte kisebb, fából épült szentélyek, a zarándokok törékeny kis bódéi. Tűz esetén ezek azonnal megsemmisülnének, míg a főépület teljesen érintetlen maradna.

Hogy a példázatban rejlő tanítás újonnan születetteknek szól, viszont az építő örök pusztulásáról nincsen szó, kiderül onnan, hogy az apostol arról, aki rosszul épített, azt mondja: „Ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga azonban megmenekül, de úgy, mintha tűzön keresztül.”

Amikor egy idős ateistának a megtéréséhez gratuláltak, az így felelt: „Igen, üdvösségem van, de az életemet elvesztettem.” Nyolcvan évének egyetlen óráját sem hozhatta vissza, hogy Isten hasznára fordítsa; az ideje, ereje, minden erőforrása elveszett, habár ő maga, az ember, a bűnös megmenekült Krisztus vére által.

Ez a tanítás volt az, melyet Krisztus olyan erőteljesen hangsúlyozott és többször elismételt tanítványainak: Lehet, hogy az ember az egész világot megnyeri, ugyanakkor az életét elveszíti (Mt 10,37-39; 16,24-27; Mk 8,34-38; Lk 9,23-26). Hogy a pszükhé ebben az összefüggésben bizonyára az életet jelenti, és nem a „személyiség” értelemben vett lelket, világos abból, hogy senki sem képes elcserélni a személyiségét valami másért, azonban nagyon is el tudja vesztegetni az életét – idejét, befolyását, javait –, és így az örökre elvész. Az ilyen ember úgy lép be az örökkévalóságba, hogy megmenekült, de nincs semmije; semmit sem tud felmutatni a földi életéből.

Hogy melyik eshetőség fog bekövetkezni, abban a döntő tényező, hogy mi volt az ember hozzáállása Krisztus tanításaihoz. Akik engedelmeskednek igéinek, a Máté 5-7 legelejétől kezdve, azok biztonságosan fognak építeni; akik nem engedelmeskednek, azok hiába fáradoznak. Világos, hogy amikor eljön az Úr napja, azokat a cselekedeteket fogja jóváhagyni, amelyeket Ő Maga parancsolt; ugyanígy világos, hogy semmi más nem fog megmaradni a próbái során. És ebbe az olyan építésnek a súlyos ítélete is beletartozik, amit valaki az evangélium szolgálatába vagy a gyülekezeti életbe épített, illetve azokba a személyes dolgokba, melyeket az Úr nem szentesített. El lesz pusztítva az eljövetelekor, és egyedül az fog megmaradni, amit az Ő megismert akaratának való engedelmesség révén tettünk. Egy cselekedet elítéléséhez elég az, ha nem volt rá utasítás, és Isten azt szívében nem is gondolta (Jer 7,31).

Ezért a keresztény ember komolyan számoljon Krisztus első tanításával, a hegyi beszéddel, és az utolsóval, amit elárulásának éjszakáján mondott, de minden egyéb utasításával is e kettő között.

A diszpenzacionalista elmélet, mely szerint az első három evangélium „a zsidóknak” szól, nem pedig közvetlenül a keresztényeknek, nagyon ártalmas a tanítványságra nézve, és egyértelműen ellentétes azzal az iránnyal, amit az Úr mutatott: hogy a tanítványokat arra kell tanítani, „hogy megtartsák mindazt, amit” az apostoloknak parancsolt (Mt 28,19-20). A diszpenzacionalista (korszakos) tanítás a tanítványokban olyan petyhüdtséget idéz elő, mely annak a katasztrófának teszi ki őket, hogy hiába élték az életüket, a „házuk” el fog pusztulni.

Krisztus követelményei, melyeket tanítványaitól elvár, szigorúak. Ezzel kapcsolatban Müller György 1850-ben arra a kérdésre:Hogyan haladhat át a keresztény ember egy olyan világon, mint ez?”, azt felelte, hogy erre a János 7,17 adja meg a választ: „Ha valaki kész cselekedni az Ő akaratát”; tehát, „ha valaki kész rá, hogy megcselekedje ezeket a parancsolatokat, úgy, ahogy azok írva vannak (lásd: Mt 5,39-44), hiszem, hogy az Úr velem együtt elvezeti arra, hogy meglássa: az Isten akarata az, hogy szó szerint vegyük őket.” Erre az alapelvre építve Müller György nem fáradozott hiába, és nem pazarolta el erejét hasztalan hiábavalóságra.

„Kereskedj vele, míg megjövök!” (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2020. május 6-án, Nagyváradon.  https://www.ekklesiaoradea.ro/
PDF: Kereskedj vele, míg megjövök!

Két helyről szeretnék igét olvasni. Ezekkel az igeversekkel már foglalkoztunk, de most valami mást szeretnék kiemelni. Lukács 19,11-13: „Amikor pedig ezeket hallották, még egy példázatot is mondott, mert közel volt Jeruzsálemhez, és azt gondolták, hogy azonnal meg fog jelenni az Isten királysága. Így szólt tehát: Egy nemes ember távoli országba utazott, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, és úgy térjen vissza. Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz minát, és azt mondta nekik: Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök.” Máté 25,14-15: „Mert úgy van ez (az Isten királysága), mint amikor egy idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és átadta nekik vagyonát. Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek képessége szerint, és elment idegenbe”.

Testvérek, abban az időben élünk most, amikor ez a nemes ember távol van, és ránk bízta a vagyonát. Azt mondta, használjuk ezt a ránk bízott vagyont, míg visszajön. Ha pedig a minák példázatáról beszélünk, ahol mindenkinek adott egy minát, ott azt mondta: „kereskedj vele, míg megjövök!”. Az Úr Jézus Krisztus ránk bízta az Ő életét. Amikor hittünk Őbenne, akkor az történt, hogy Krisztus lakozást vett a szellemünkben. Ott van az élet; de ez az élet be van zárva lelkünkbe. A nagy probléma pedig az, hogy a lelkünket az énünk irányítja. A szellemünkben ott van Krisztus, de a lelkünkben ott az énünk. Emiatt pedig nagyon nagy a harc. De mi arra hívattunk el, hogy ezt a szellemünkben lévő életet éljük.

Foglalkoztatott ez a kérdés, hogy Isten hogyan munkálkodik ebben a tekintetben? Mi mindnyájan kaptunk egy minát, és az Úr azt mondta: „használd, míg én eljövök!”. Használnunk kell! Mi nem arra vagyunk elhíva, hogy pusztán csak tisztában legyünk azzal, hogy hittünk és az Övéi vagyunk. Természetes, hogy az Övéi vagyunk, de ebben az időszakban, amikor Ő távol van, a vagyonát is ránk bízta. Hogyan tudjuk akkor vajon elérni azt, hogy a mindennapi életünkben ne a saját dolgainkkal legyünk annyira elfoglalva, hanem mindig tisztában legyünk azzal, hogy a mi fő elfoglaltságunk az, hogy a minák gyarapodjanak, azaz a bennünk lévő élet növekedjen? El kell, hogy jussunk a felnőttkorra.

Beszélgettem ma valakivel, és megkérdeztem: mit munkált az Úr az életedben ebben az időszakban? Felsorolt néhány embert, betegeket és nem betegeket, akiket meg kell látogatnia, és azt mondta: szeretnék még buzgóbb lenni a testvérek iránt. Azt feleltem: ha buzgóbb leszel a testvérek iránt, végül azt fogod látni, hogy csak nem vagy elégedett. Mert az első dolog, aminek történnie kell az életünkben, hogy növekedjünk. De hogyan növekedhetünk? Hogyan juthatunk oda, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a mi fő elfoglaltságunk nem a kimerítő szolgálat (amelyben természetesen szeretném, hogy az Úr legyen látható, és nem én magam akarok lenni; a szolgálatunk nagyon fontos). De amikor reggel felkelek, hogyan tudhatnám, hogy az én fő feladatom az, hogy gyarapodjon a kegyelem az életemben? A kegyelem pedig csak úgy gyarapodhat, ha engedem, hogy a kegyelem munkálkodjon bennem.

Hogyan tudhatna a bennünk levő élet eljutni a felnőttkorra? Elsősorban az a fontos, hogy ez az élet növekedjen. Mert találkozunk az életünkben Isten által rendelt körülményekkel, helyzetekkel, személyekkel, és zúgolódunk. Tudjátok miért zúgolódunk? Mert mi élni akarunk, nem akarunk meghalni. És emiatt, mert nem akarunk meghalni, gyengék maradunk. Természetes, hogy nem tetszik, természetes, hogy zavarnak ezek a dolgok, de felvenni a keresztet azt jelenti, hogy meghalok, és mikor meghalok, akkor Ő él. Pál apostolra gondoltam, és igaz, amikor mondja, hogy szeretnék az Úrhoz költözni, de nem tudom mit tegyek; az én számomra sokkal jobb lenne elmenni az Úrhoz, de a ti számotokra az lenne jobb, hogy veletek maradjak (hogy segítse őket), de ami engem illet, szeretnék az Úrhoz költözni (lásd: Filippi 1, 21-24).

Tudjátok, hogy Ezékiáshoz egyszer csak odajött a próféta, és ezt mondta neki: „Rendelkezz házadról, mert meghalsz” (2Kir 20,1). Ezékiás pedig a fal felé fordult és sírt; az Úrhoz kiáltott, és Isten adott még neki tizenöt évet. Nem volt elkészülve, hogy elhagyjon mindent. Rendelkezz házadról! Egy testvér megkérdezte tőlem: „Radu, hogy vagy most, mert te nagyon sokat mentél, és most itthon ülsz?” El kell ismernem, hogy nem unatkozom itthon. Az Úr azt mondja: ülj itthon, nem vagy te olyan fontos, az Úr fontos, Ő végzi az Ő munkáját. És Ő munkálkodik. De ha én akarok menni, ez azt jelenti, hogy én annyira kötődöm, és olyan fontosnak tartom magam, hogy nekem mennem kell a testvérekhez! Tehát a szavaim hátterében ott lehet a megszokás is.

Testvérek, elismerem, hogy én még nem voltam lemérve ilyen tekintetben: „rendelkezz házad felől, mert el kell menned”. De azt akarom mondani, testvérek, hogy mi nagyon sok kötelékkel vagyunk megkötözve. Az ugyanis, hogy nem várjuk az Urat, és úgy gondoljuk, hogy még késlekedik; és megvannak a saját terveink, ez azt bizonyítja, hogy nem vagyunk készen. Élni akarunk, és nem akarunk meghalni. Énekeljük, hogy milyen csodálatos a menny, hogy arany utcákon fogunk járni. De amikor ezek tesztjére kerülne sor, akkor beigazolódik, hogy mindez csak érzelem volt a részünkről.

Minek kellene történnie az életünkben, akár öregnek, akár fiatalnak, hogy odafigyeljünk erre: mi a mi elfoglaltságunk nap mint nap? Az-e a mi naponkénti elfoglaltságunk, hogy bennünk az élet növekedjen? Mert Krisztus életét kaptuk, és ennek növekednie kell, el kell jutnia a felnőttkorra. A tálentumok példázatában a szolgák öt, kettő és egy tálentumot kaptak, mindegyik a maga erejéhez képest, és azt a parancsot: használjátok! Lehet, hogy egy normális életet élek, de ahogy a múlt alkalommal is olvastuk, mikor a menyasszony elkészült, adatott neki, hogy felöltözzön tiszta és ragyogó fehér gyolcsba. Nem csak fehér volt, hanem ragyogó! A tökéletes, erkölcsös élet (de nincs ilyen) nem ragyog. Tudjátok mi ragyog? A másik orca, a második mérföld és a felső ruha. Ez ragyog. Ez messziről különbözik minden emberi erkölcsi mércétől. Teljesen más az, amit Isten tud munkálni egy ember életében, ha átadja magát Neki. Egymásnak kell szolgálnunk azzal az ajándékkal, amit az Úrtól kaptunk. És Isten egymás mellé helyezett bennünket. Hogyan szolgáljunk egymásnak szeretetben?

A testvér az előbb Józsefről beszélt. Józsefnek különféle álmai voltak, és mert nagyon naiv volt, elmondta ezeket; a napot, a holdat, a kévéket, amelyek leborultak előtte; és a testvérei meg az apja is nehezteltek rá ezért. Azután az apja elküldte őt élelemmel a testvéreihez. A testvérei pedig azt mondták: itt az álmodozó! Gyertek, dobjuk a gödörbe, és lássuk mi lesz az álmaival! Egy testvér azt mondta: vannak, akik dicsekszenek az álmaikkal, de egyeseknek azért vannak álmaik, mert napközben annyira el vannak foglalva, hogy nem hallják meg, ha az Úr mond nekik valamit, és emiatt Istennek álomban kell szólnia hozzájuk. De József álmai nem ilyen álmok voltak. Az Úr valamit munkálni akart. Az apja megőrizte a szívében ezeket az álmokat. Mik ezek az álmok? Mit akarnak ezek jelenteni?

Ez éppen olyan, mint amikor olvasunk egy könyvet, és egyszeriben felragyog a világosság bennünk. A gazda elment, és vissza fog térni, és megkérdezi: Hogyan éltél? Amit adtam neked, gyarapodott az életedben? És egyszeriben megvilágosodunk. Mi lesz? És azt gondoljuk: micsoda világosságot kaptam én az Úrtól, és mit láttam én meg most! De azt szeretném mondani, hogy ez nem azt jelenti, hogy be is léptél annak a valóságába, ami történni fog. Kell, hogy legyen kijelentésünk az Úrtól. Ezek a kijelentések annyira fontosak, mert ha ezek nincsenek, akkor mi valami kicsi elveszett emberek leszünk. Lesz egy erkölcsös életünk, de nem fogunk Isten terve felé irányulni.

És akkor kezdődtek a problémák. Tudjátok, Józsefet eladták, azután Potifár házába került, és nem értett semmit abból, ami vele történt. Semmit! Ő az apja szeretett gyermeke volt. De eladták, és az izmaeliták elvitték Potifár házába, ahol egy kellemetlen helyzet következtében a börtönbe került. Rabszolga volt a Potifár házában, de mintha ez nem lett volna elég, rab lett a börtönben, ami még súlyosabb. És addig ült ott, ameddig az Úr akarta. Sokszor nem értjük a helyzeteket, amelyekben vagyunk, de az Úr azt akarja, hogy ezekben a helyzetekben Rá tekintsünk. Sem a Potifár házában, sem a börtönben nem süllyedt József önsajnálatba, hanem az Úrra tekintett. És azt tette, amit tennie kell. Mégis, mikor az a kettő kikerült a börtönből, a pék és a pohárnok, azt kérte tőlük: „Szóljatok az én érdekemben is a fáraónál!” Gondolom, hogy sok volt ez neki. Ez volt az ember. El tudjuk képzelni, hogy az a pohárnok, akinek az álmát megfejtette, két teljes évig elfeledkezett Józsefről? Ilyen nincs. Bizonyára elmondanád a feleségednek, a barátaidnak: nézzétek, mi történt velem a börtönben, volt ott egy rab, aki bátorított bennünket, és végül az álmainkat is megfejtette. És engem kiengedtek, a péket pedig felakasztották. De két évig teljesen elfelejtette. El tudjuk ezt képzelni? Két évig. Mi most mind otthon vagyunk, kimehetünk ugyan, de ez az egy-két hónap is nehéz nekünk.

Azután két évvel később tudjátok, mi történt, a fáraónak is volt egy álma, és akkor jutott eszébe a pohárnoknak József. Kiszabadult, és az álmai valósággá váltak. Mit jelent ez? Az Úr munkálkodik az életünkben. Ő úgy munkálkodik, hogy nem kímél bennünket. Egyáltalán nem kímél! Ebben a két évben József sokszor gondolhatta: vajon nem emlékszik az a pohárnok? Nem emlékezett, mert Isten nem akarta, hogy eszébe jusson. Mert Isten számára sokkal fontosabb volt az, amit Ő akart munkálni a József életében, hogy felkészítse arra az időre, amikor onnan kikerül, és az álmai valósággá lesznek. Sok idő szükséges, hogy amit megláttunk, az valósággá legyen az életünkben.

Azt mondjuk például kenyértöréskor, hogy mi az Ő menyasszonya vagyunk, és szeretjük Őt. Nem láttam még olyan menyasszonyt, aki szereti a vőlegényét, de azt mondja: még várj, halasszuk egy kicsit, ráérsz, nyugodtan késlekedjél még! Olyan ez, mint a 2Korinthus 11-ben, 2-3: „mert isteni buzgósággal buzgok értetek, hisz eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy mint szeplőtlen szűzet állítsalak a Krisztus elé. Félek azonban, hogy amiként a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát, akként a ti gondolataitok is megrontatnak és eltávolodnak a Krisztus iránt való egyenességtől”. Azt mondjuk: „Uram, szeretlek!” Vannak, akik azt mondják: „Maranatha, jövel Uram, Jézus!” De mikor az Úr el akar vinni, akkor úgy beszélünk, mint Ezékiás. Én még nem voltam ebben megpróbálva, és nem akarom megmondani, hogy én mit tennék. De azt szeretném mondani, testvérek, hogy amit megláttunk, annak valósággá kell lennie. Ha várjuk az Urat, úgy ahogy ma is hallottuk, és várjuk a mi Urunkat a mennyből, akkor minden nap ez kell legyen a hozzáállásunk: Uram, Te adtál nekem egy napot, amikor a mina, az élet, a te kegyelmed gyarapodhat. Még egy nap, minden nap még egy nap.

Azután szolgáljunk a testvéreknek! Hogyan tudunk szolgálni a testvéreknek? Nem úgy, hogy elhatározom, hogy teszek valamit. Mert tudjátok, mit jelent szolgálni a testvéreknek? Azt jelenti, hogy legyünk összetörve, és Krisztust tudjuk átadni a testvéreknek. Nem a saját gondolatainkat, nem azt, amit éppen olvastunk, vagy azt, ahogyan értelmezzük a Bibliát, hanem azt, hogy az emberek láthassák Krisztust. Ezért, testvérek, a Szent Szellem feladata az, hogy munkálkodjon az életünkben, és minden dolgot elrendezzen. Ő nagyon tevékeny. Ha zúgolódom, akkor az azt jelenti, hogy én akarok élni. Sokan félreértik ezt, és azt gondolják, hogy ők maguktól meg tudnak változni. Mi nem vagyunk képesek arra, hogy megváltozzunk. A mi kötelességünk, hogy megtagadjuk magunkat. Ez, hogy megtagadjuk magunkat, az akaratunk cselekedete. Meg akarom tagadni magamat! Uram, ezt a személyt, aki annyi kellemetlenséget okoz nekem, elfogadom a Te kezedből, mert meg vagyok győződve, hogy Te munkálkodni akarsz valamit az életemben. És az Úr elkezd munkálkodni. Ne hidd azt, hogy ha ezt elmondtad, már meg is történt. De lassan-lassan meg fogod látni, hogy ebből a helyzetből nagy áldás származik. Sok áldást elveszítünk, ha nem fogadjuk el a helyzeteket, amelyeket a Szent Szellem hoz az életünkbe.

Ezt az időszakot éljük, testvérek. Az a nemes ember már megvásárolta a királyságot, és már úton van, az ajtónál, és egy nap megérkezik. Az a nap bármikor lehet, és ha mi nem leszünk készen, akkor számunkra az igen nehéz nap lesz. Az Úr munkálkodjon, hogy meg tudjuk érteni, milyen nagy felelősségünk van, mert az Úr itt tartott bennünket. Ezek az elveszett emberek mindenhol… láttam embert a mezőn maszkban. Arra gondoltam, valami új előírás ez, hogy maszkot kell hordani a mezőn? Az emberek meg vannak rémülve. Nekünk imádkoznunk kell. Ne legyünk hősök, de ne is féljünk. Az Úr ide helyezett, és ne csak fehérek legyünk, hanem ragyogjunk, mint világosság a világban. Az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy ilyenek legyünk. Ez az Ő munkája, de nekünk is meg van a részünk, mint abban a történetben, amikor az apa vitt egy asztalt, és a néhány éves gyermek jött, és segíteni akart. Fogd meg te is! Persze, fogta az asztalt, de az apja vitte. Így vagyunk mi is. Akarom megfogni az asztalt, de tudom, hogy a munkálat az Övé; és Ő határozott céllal váltott meg engem. És a mi részünk nagyon fontos. Az Úr ébressze fel a szellemünket, ahogy Zerubbábelét, és a maradék nép szellemét, akik visszatértek. Az Úr legyen irgalmas hozzánk. Ámen.

Az igaz imádatról (John Saunders)

A teljes igeszolgálat PDF-ben: John Saunders: Az igaz imádatról

Részlet:

Van valami, amit tudnunk kell magunkról. Ha részt akarunk venni a harcban, amely éppen most dúl ebben a világban, akkor tudnunk kell valamit a saját gyengeségeinkről. Amikor Ádám elbukott, ugyanaz a büszkeség ejtette rabul, mint ami a Sátánban volt. Amikor a kígyó odajött Évához, tudjuk, mit mondott neki. Lényegében azt mondta: „Isten hazudik”. Éva azt válaszolta neki, hogyha „eszünk a jó és rossz tudás fájának a gyümölcséből, bizonnyal meghalunk”. És a Sátán azt válaszolta: „Bizonnyal nem haltok meg, mert Isten tudja, hogy azon a napon, amikor esztek arról a fáról, olyanok lesztek, mint Isten.” „Hasonló leszek a Magasságoshoz.” Milyen jobb kísértéssel lehetett volna megkísérteni az embert, mint azzal, amiben ő maga is elbukott? Tehát evett Éva és a férje is. És a bűnnek ez az alaptörvénye beköltözött a testükbe, mi pedig örököltük azt. Ezért van bennünk valami, ami azt akarja, hogy imádják. Ha elmennénk egy rock-koncertre (bár nem tanácsolom), akkor azt látnánk, hogy ott imádat folyik. Nagyon sok üzleti vállalkozásban, vagy munkahelyen azt láthatjuk, hogy a főnök szinte imádatot követel a beosztottjaitól. Ez van bennünk.

Ezekben a mostani időkben, ha valamit a hústestünkből cselekszünk, akkor bizonyos értelemben a Sátán nyer abból imádatot. Mert ő az uralkodója e világ királyságának. Amikor valamit a hústestből teszünk, a Sátán az, aki tiszteletet kap. És emlékezzünk csak, ez a harc, amelyben vagyunk, azért folyik, hogy KIT FOGNAK IMÁDNI.

(…)

Emlékeztek, hogy hűvös alkonyatkor odajött az Úr, hogy közösségben legyen Ádámmal. Az Úr odajön hozzád is, hogy közösségben legyen veled. És ez örömmel tölti el Őt. De Ő sokkal többet akar annál, mint pusztán közösséget. Azt akarja, hogy rabszolgája légy, és azt akarta, hogy Ádám is rabszolgája legyen, de Ádám valószínűleg már a bukás előtt sem akarta megtenni ezt az átadást. Bennünk is megvan ez az ellenállás. Ilyenek vagyunk természetünknél fogva. Más szóval, amikor hívőkké leszünk, és továbbra is a természet szerinti hajlamainkat követjük, akkor nem leszünk élő áldozattá. Nem leszünk az Úr rabszolgája szeretetből. Mert csak a saját életünket akarjuk élni, és a magunk ura akarunk maradni.

A Sátán megtéveszti az egész világot, ezt olvashatjuk a Jelenések 12. részében. És az 1János 5,19-ben ez áll: „Az egész világ gonoszságban vesztegel”, és az ember hústestében benne van ez az állapot: kívánsággal van tele, és azt akarjuk, hogy bennünket imádjanak. És a lelkünkben nem akarunk rabszolgákká lenni. De itt szellemi istentiszteletről, imádatról van szó.

(…)

Tudjátok, én nagyon sokat tanultam az imádatról a bethániai Máriától. Háromszor találkozunk vele a Bibliában. Csak háromszor. De minden alkalommal ott látjuk Őt Jézus lábainál. Először az Úr Jézus az ő házánál ebédelt, és a testvére, Márta szolgált fel (Lukács 10,38-42). A Szentírás azt mondja, hogy Márta figyelmét a szolgálata kötötte le. Milyen drága dolog, ha valaki az Úr házában szolgál, de nem a saját szolgálata köti le a figyelmét! Végül odajött az Úr Jézushoz Márta, és azt kérte tőle: „Mondd meg a testvéremnek, hogy segítsen nekem, mert olyan sok a tennivalóm!” Az Úr azt válaszolta neki: „Márta, Márta, te olyan sok mindenért aggódsz”; Mária pedig a lábainál ült, tekintete az Úrra szegeződött, és hallgatta a tanítását, hallgatta, amit mondott. És az Úr így folytatta: „pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre, és Mária a jó részt választotta, amelyet nem vesznek el tőle soha” – azt a részt, ami az Úr lábához viszi őt, azt a részt, ami a tekintetét az Úrra irányítja, és az Úr azt mondta: „Ezt nem fogják elvenni tőle.”

A következő alkalommal, amikor Máriával találkozunk, az élete össze van törve: szeretett testvére, Lázár meghalt (János 11,1-45). És az volt a legmegrázóbb az egészben, hogy ők közeli barátai voltak a Messiásnak, aki könnyen meg tudta volna gyógyítani a testvérüket. Annyira szomorúak voltak. Nem tudták, hogy az Úr szándékosan késleltette a jövetelét. Ahogy az Úr közeledett ahhoz a helyhez, és meghallották, hogy Jézus már nagyon közel van, Márta felugrott, és odarohant, amerről Jézus jött. Mária otthon maradt. Én meg azt gondoltam Máriáról: „Mi baj van vele? Hát nem hallotta, hogy jön a Messiás? Hát nem látta, hogy buzgó testvére, Márta felugrik, hogy odafusson találkozni a Messiással? Ő pedig csak otthon ül.” Márta, amikor megtalálta az Urat, azt mondta neki: „Ó Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” És ekkor az Úr teológiai eszmecserét folytat vele, és én örülök, hogy ez a beszélgetés megtörtént, mert sokat tanultam abból, amit az Úr mondott neki.

De ezután Márta visszament Máriához, és azt mondta neki: „A Mester hív téged”, és ekkor felugrott Mária, és rohant oda, Jézushoz. Ő az Úr parancsára várt. Az Úrnak ajándékozta magát, és amikor az Úr azt mondta: „gyere”, akkor szinte mint az őrült, rohant oda Hozzá. És amikor odaért Hozzá, a lábaihoz esett. Ugyanazt mondta, amit Márta: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” És Máriával, aki az Úr lábaihoz jött, és imádta az Urat az életével az Úr lábainál, az Úr együtt sírt. Márta az Úrral szemtől szemben állva egy teológiai beszélgetés részese lett. Mária viszont az Úr lábainál olyan érintést kapott az Úrtól, amiért bármelyikünk bármit odaadna, hogy azt megkaphassa.”

Tovább a teljes igeszolgálatra (PDF): John Saunders: Az igaz imádatról

John Saunders magyar nyelven megjelent könyvei: Szív a célegyeneshez – A tigris halott és A maradék Isten házáért – Dávid sátora.

„Ő változtatja meg az időket és az alkalmakat” (Szabó Zoltán)

Elhangzott 2020. március 22-én, Nagyváradon https://www.ekklesiaoradea.ro/

PDF: Ő változtatja meg az időket és az alkalmakat

Dániel könyvéből olvasok néhány verset, a 2. fejezetből. Ez az a rész, amikor a fiatal Dániel a király előtt áll, és megfejti a király álmát. „Ezt mondta Dániel: Isten neve legyen áldott örökkön örökké, övé a bölcsesség és a hatalom. Ő szabja meg a különböző időket és alkalmakat (más fordításban: ő az, aki megváltoztatja az időket és a korokat). Királyokat taszít el, és királyokat támaszt. Ő ad bölcsességet a bölcseknek és tudományt a nagy tudósoknak. Ő tárja fel a mélyen elrejtett titkokat; tudja, mi van a sötétségben, és nála lakik a világosság” (Dániel 2,20-22).

Úgy hiszem, sokan elcsodálkozunk, milyen gyorsasággal léptek életbe változások az életünkben. Hozzászoktunk ahhoz a mértékhez, mellyel az utóbbi években vagy évtizedekben ez történt. Megpróbáltunk folyamatosan alkalmazkodni a nyomáshoz, melyet az élet minden területén tapasztaltunk, de most egyszer csak, hirtelen történik valami, méghozzá elképesztő gyorsasággal.

A király álmának magyarázatában mond valamit Dániel a 34. versben: „Miközben nézted, egy kő zuhant le anélkül, hogy valaki hozzányúlt volna, ledöntötte a szobrot vas- és cseréplábairól, és darabokra zúzta az egészet.” A király egy szilárd anyagokból készült, teljesen stabilnak tűnő, lenyűgöző építményt látott maga előtt. Ám egyszer csak egy kő – sőt lehet, hogy csak egy kövecske – lezuhant, és az egészet darabokra zúzta. Ezek az igék voltak bennem Isten Igéjéből ezen a héten, amikor figyelemmel követtem, hogy mi történik a világban.

Meglepett az a gyorsaság, mellyel az egész földet elárasztotta ez a világjárvány, és az élet minden területén éreztette a hatását abban, amilyen változások történtek. Nagyon sokan elkezdtek félni, pánikba esni. A munkahelyemen láttam, hogyan változnak meg az emberek. Némelyeknek az arcán látszott a páni félelem attól, hogy mi következik. Egyesek attól félnek, hogy fogékonyak a betegségre, mások attól rettegnek, hogy egyáltalán mi lesz. A munkahelyen, ahol dolgozom, minden alkalmazottat el kellett küldeni harmincadikától kezdve. Olyan dolgozóink vannak, akik 1995 óta, egész életükben ott dolgoztak.

Ebben a helyzetben pedig a szokásosnál is jobban kerestem, milyen mondanivalója van az Úrnak. És az Ő válaszának egy része ez az ige volt Dániel könyvéből. „Ő változtatja meg az időket és az eseményeket. Övé a bölcsesség és a hatalom. És Ő jelenti ki, ami mély, és el van rejtve.”

Mindenféle elméletek vannak; van, aki megpróbálja megmagyarázni a dolgokat, mi hogyan történt, mások szerint emberi kéz műve, és nagyon könnyen mi is elveszhetünk ezekben a részletekben, melyek az igazság árnyékai lehetnek ugyan, de nincs meg a lehetőségünk rá, hogy pontosat tudjunk. Amit azonban biztosan tudhatunk, ami igazán lényeges és amit keresnünk kell, az ez: hogy Isten az, aki megváltoztatja az időket és az eseményeket, Ő alakítja a körülményeket, Ő tudja, mi van a sötétségben, és a világosság Vele lakik.

Testvérek, bárki bármit mond, az az ő véleménye, nekünk csak az számítson, amit Isten mond, amit Ő nekünk kijelent. És Isten kijelenti nekünk, mert a gyermekei vagyunk. És Krisztus bennünk lakik, és ezért van hozzáférésünk ehhez a világossághoz. Ez van most a szívemen, a bátorítás, buzdítás szavai, hogy felemeljük a tekintetünket Isten felé, hogy az Ő világosságában tudjunk döntéseket hozni. Fordítsuk a szívünket Isten felé, így éljük az elkövetkező napokat.

Van egy jól ismert, és legtöbbet idézett igeszakasz Habakuk próféta könyvében. A próféta egyszer csak azt látja, hogy jön az ítélet az Isten népét szorongató nép ellen. És ez az ítélet, az ellenség elpusztítása, Isten népe számára is szenvedést hoz. Habakuk utolsó versei: 3,16-19.: „Hallottam, és reszketett a szívem, hangjától megremegtek ajkaim. Fájdalom járja át csontjaimat, reszkető léptekkel járok. Bárcsak nyugtom lenne a nyomorúság napján, amely eljön a bennünket fosztogató népre! Mert a fügefák nem fognak virágozni, a szőlőtőkéken nem lesz gyümölcs. Hiányozni fog az olajfák termése, a kertek sem teremnek ennivalót. Kivész a juh az akolból, és nem lesz marha az istállókban. De én vigadozni fogok az Úr előtt, örvendezek szabadító Istenem előtt. Az Úr, az én Uram ad nekem erőt, olyanná teszi lábamat, mint a szarvasokét, és magaslatokon enged járni engem.”

Erről az Úrban való örömről, hogy hogyan lesz Isten menedék valóságos módon, erről szeretnék néhány szót szólni. Lehet, hogy egyesek közülünk, akik idősebbek, emlékeznek évtizedekkel ezelőtt történt dolgokra a testvérek körében. Emlékeztek, milyen gyakran mondtuk egymásnak és mi magunknak is, hogy Őbenne mindenünk megvan. Mindent megkaptunk Krisztussal együtt – ez Isten Igéje. De sok helyzetben, gyakran, én sem léptem be ebbe, nem vettem birtokomba ezt a valóságot. Most, amikor ezekben az időkben élünk, meg kell látnunk, hogy ezeket a körülményeket Isten készítette el, azért, hogy még inkább be tudjunk lépni ennek a ténynek a valóságába.

Ebben a levélben Pál megköszöni az ottani testvéreknek az ajándékot, amit küldtek, és ekkor nagyon fontos és aktuális személyes bizonyságot tesz, mert így folytatja: „Nem azért mondom, hogy szükségben vagyok; mert én megtanultam megelégedettnek lenni azokban, amikben vagyok. Tudok pedig nyomorogni, tudok bővelkedni is; mindenben és mindenikbe be vagyok avatva, jóllakásba is, éhezésbe is, bővelkedésbe is, szűkölködésbe is: mindent elbírok abban, aki engem megerősít, a Krisztusban” ( Filippi 4,11-13).

„Nem beszélek a szükségeimről”. Ha visszatekintünk csak az elmúlt napokra, vajon hányan nem beszéltünk a szükségeinkről? Pál azt mondja: „Nem a nélkülözésről beszélek, mert megtanultam valamit.”

Testvérek, azért van most mindez Istentől, hogy megtanuljunk valamit. Hogy úgy tekintsünk ezekre a változásokra nap mint nap, mint lehetőségre az Úrtól, hogy megtanuljunk valamit. Hogy megtanuljam, hogy úgy éljek, hogy megelégedett legyek abban, amiben vagyok. Csak akkor nem fogok többet a szükségletekről beszélni.

Kicsit tanulmányoztam ezt a szót: Mit jelent megelégedettnek lenni? Általánosságban véve azt, hogy valaki nem vágyik többre. De Isten Igéjében ennél többről van szó! Lehet, hogy valaki egy sarokban várja, hogy elvonuljon a vihar, és azt mondja, elégedett vagyok ezzel a sarokkal. De Isten nem ezért helyezett minket ebbe a világba! Mindannyian az Ő tervének részét képezzük, ott, ahová helyezett minket. Ahol vagyunk, ott kell visszatükröznünk ezt a világosságot, melyet Isten a szívünkben felragyogtatott.

2Korinthus 9,8: „Hatalmas pedig az Isten minden kegyelmet kiárasztani rátok, hogy mindenben mindenkor teljes elégségetek lévén, bőven legyen nektek minden jó cselekedetre.” Ebben a versben találjuk még ugyanezt a szót, hogy „megelégedés”.

Testvérek, tény, hogy Krisztus élete van bennünk, és Krisztussal együtt megkaptunk mindent, ami szükséges az életre és a kegyességre, de ha nem tanuljuk meg a mostani körülményeinkben, hogy ennek a valóságnak megfelelően éljünk, akkor a másik végletbe kerülünk. Akkor a szükségletekről fogunk beszélni, akkor tele leszünk félelemmel, pánikkal. Ez a két lehetőség van.

Pál azt mondja: Megtanultam. Nem tudott mindent még Pál apostol sem – de Isten olyan körülményeket készített számára, ahol ezt megtanulhatta. A körülmények tanították meg. Könnyű megelégedésről beszélni, ha van bőven élelem, ha tele a hűtő, és megkapjuk a fizetést minden hónapban. De ha ez meginog, akkor mit teszünk?

„Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét.” Testvérek, mindig mondhatjuk: Uram, amit eddig megismertem a kegyelmedből, már nem elég! Ez a helyzet most még nehezebb, itt még nem jártam. Add Uram, nekem a Te még több kegyelmedet! És megkapván ezt a kegyelmet, meg tudjuk tenni, ami ránk lett bízva. („Minden jótéteményre bőségben legyetek.”) És ha belépünk ebbe, akkor bátorítani tudjuk a körülöttünk levőket is.

Szükség van a családra, szükség van a testvérekre. Mondtam a testvéreknek Margittán is, amikor először hallottunk erről az összegyűlési tilalomról, hogy tudatosan keressük egymást, használjuk a telefonokat! Nem helyettesíti az összejövetelt, de tudjunk egymásról, osszunk meg egymással egy-egy igét, amit az Úr mondott nekünk, kérdezzük meg, hogy vagy abban, amin átmész. Segítsünk a testvéreknek a körülmények fölé emelkedni, Isten felé fordulni, mert minden, ami körülöttünk van, oda hat, hogy lefelé nézzünk.

Filippi 4,12: „Megtanultam, hogy minden körülmények között elégedett legyek. Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is.” De tudjátok, hogy ahogy Radu is szokta mondani, itt az „ismerős vagyok” helyett a „be vagyok avatva” fordítás a helyesebb. Mit jelent beavatva lenni? Hogy segítenek neked felfedni valamit, ami addig nem volt világos.

Testvérek, Isten Szelleme közel van mindnyájunkhoz, bennünk van. És várja, hogy meghalljuk a hangját, és Ő azt mondja: nem az, amit az online hírekben és az újságban olvasunk, nem az, amit a szomszédok meg a kollégák mondanak, nem az a valóság, az csak a felszín. A valóság Istennél van, aki világosságot ad. Mindenkit be lehet ebbe avatni, Isten mindegyik gyermekét. És akkor eljutok oda, hogy nem beszélek tovább a nélkülözésről, és megtanulom napról napra, helyzetről helyzetre, hogy ebben az értelemben is megelégedett legyek, hogy elegendő erőforrásom van Krisztusban, hogy minden jótéteményre bőségben legyek.

„Krisztus bennünk.” Egyik reggel a Héberekhez írt levél első részéből olvastam, ahol azt mondja az ige, a 3. versben: „Aki az Ő dicsőségének visszatükröződése és az Ő valóságának képmása.” És ahogy a Róma 8,32-ben van: „Mi módon ne ajándékozna vele együtt nekünk mindent.” Testvérek, tekintsünk úgy az eseményekre, amelyeken keresztülmegyünk, mint olyan alkalmakra, amikor ezt megtanulhatjuk.

Befejezésként egy történetet hozok Elizeussal. Miután hosszú utat tett meg Illéssel, az utolsó közös útjukat, átkeltek a Jordánon, és Isten felvitte Illést. Tudjátok mi történt akkor: leesett Illésnek a köpenye, Illés elvitetett, fiatal tanítványa pedig ottmaradt. És elindult visszafelé a volt gazdájának a köpenyével. Amikor a Jordánhoz ért, megállt, felemelte a köpenyt, és felkiáltott: „Hol van az Illés Istene?” Testvérek, régen egy bizonyos nehéz helyzetben az Úr szólt hozzám ez által az ige által. És azóta többször megtörtént, hogy megálltam egy helyzet előtt; nem tudtam merre induljak, nem tudtam, mit tegyek. És az Úr újra elém hozta ezt az igét, és Elizeussal együtt felkiáltottam: Hol van Illés Istene? És Illés Istene, a mi Istenünk, a mi Urunk Jézus Krisztus Istene kijelentette Magát, és választ adott.

Valószínű, hogy még egy ideig eltart ez a helyzet, és nem lesz lehetőség rá, hogy hetente két, három alkalommal a testvéri közösség felemeljen, bátorítson. Ha csak várom, hogy mikor lesz rá újra alkalom, akkor értékes időt vesztegetek el. Sőt, elveszítem annak a lehetőségét is, hogy most belépjek ezeknek a tényeknek a valóságába.

Testvérek, az Úr azt akarja, hogy ne arra nézzünk, ami meginog ezekben a helyzetekben, amelyekben most vagyunk, hanem tekintsünk arra, amit az Úr akar adni ezek helyett a dolgok helyett. Ami örökkévaló, ami nem tud meginogni. Az Úr segítsen, hogy a nehézségekben felnézzünk és felkiáltsunk: hol vagy Uram? Jelentsd ki Magad! És ilyen módon megtanulhatjuk Pál nyomdokain: igen, valóban, Krisztus elégséges ebben a helyzetben is és a másikban is. Az Úr segítsen ebben. Ámen.

“Higgy az Úr Jézus Krisztusban!” (Radu Gavriluț)

A teljes szolgálat PDF-ben: Higgy az Úr Jézus Krisztusban!

Részletek:

“Nem úgy lesz valaki kereszténnyé, hogy ő dönt az Úr mellett, hanem úgy, hogy az isteni mag egyszer csak a szívébe hull. Elmondok erről egy történetet. Volt egy testvér, aki 1985-ben elköltözött az Úrhoz, és akitől sok mindent hallottam. Egyszer meghívta őt egy fiatal család, hogy beszéljen nekik az Úrról. Ez a testvér elment, és amikor beszélgettek, jelen volt egy fiatal lány is. A testvér a családra összpontosított, hogy nekik beszéljen az Úrról. És tudjátok ki tért meg? Az a fiatal lány. Ez a testvér ezután mindig emlegette ezt az esetet. Tehát mindnyájan, akik itt vagytok, nagy „veszélyben” vagytok, mert nem kell semmilyen döntést hoznotok, de a lelkiismeretetekben igazat fogtok adni Istennek. Mert Isten igéje igazság.”

“A következő dolog. Azt mondja itt az ige: „Figyelmezzetek a mi hitvallásunknak apostolára és főpapjára, Krisztus Jézusra. Aki hű ahhoz, aki őt rendelte, valamint Mózes is az ő egész házában.” Az Úr Jézus, miután felemeltetett a földről, a mi bizonyságunk Főpapja lett. Ez rendkívül fontos dolog. Mi ugyanis úgy gondolkodunk, mint a tanítványok. Amikor az Úr Jézus azt mondta nekik: „Szükséges, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló”, őket ez megrémítette. Amikor az Úr először beszélt arról, hogy megfeszítik, és azután feltámad, mindezek előtt pedig a vének kezébe adják, a tanítványokat elfogta a kétségbeesés. Mentek utána, Ő pedig teljes higgadtsággal sorolta, hogy mi fog vele történni. Rémülten követték. Ez az ember készül meghalni! Mi meg minden reményünket belé vetettük. Mi lesz velünk?
Mi is gondolhatnánk, hogy itt hagyott bennünket a földön. Megtértünk az Úrhoz; küszködünk, hogy a Bibliához alkalmazzuk az éltünket, de nem tudjuk pontosan, mit tegyünk, hogyan tegyük? Melyik legyen az út? Hogyan haladjunk tovább, hogy mégis valahogy segítséget kapjunk? Az Úr elkészítette a biztos utat, de ezt az utat ma nagyon elhanyagolják. Azt mondta a tanítványoknak: „Én bennetek leszek.” „Az igazság Szelleme bennetek van.” De valahogy nem tudjuk ezt elhinni. Azt még csak megértenénk, hogy Ő velünk van; velünk van, és elkísér az úton, úgy mint az emmausi tanítványokat. Ezt értjük. De azt nem értjük, hogy hogyan lehet Ő bennünk! A János 14, 15, 16. fejezetekben az ige azt írja, hogy a Szent Szellem olyan, mint egy jogi képviselő, ügyvéd. Valahányszor beszélek erről a témáról, mindig megkérdezem: Kinek az ügyvédje Ő? Ő nem a mi ügyvédünk, Ő Krisztus ügyvédje. Az Ő érdekeit védi! Ha nem hallgatunk rá, akkor ellenségünk lesz, és harcol ellenünk. Meg akar minket győzni. Mert a mi testünkben egyedül az Úr érdekei fontosak.”

“Miután az Úr Jézus bemerítkezett, a Szellem azonnal elvitte Őt a pusztába. Mi sokszor úgy gondolkozunk, ahogy egy fiatal gondolkozik akkor, amikor az Úrhoz tér, és kísérti őt egy bűn. Imádkozik, küzd. Sokszor láttam fiatalokat, akik nagyon örültek, hogy megszabadultak a bűntől. De az történt, hogy egy idő után újra elbuktak. Hogyan lehetséges ez? Egyesek pedig, akik megszabadultak, azt hitték, hogy minden rendben van. Azt gondolták, hogy a hívő élet az, hogy megszabaduljunk a bűntől. De miután a bűntől megszabadultak, észrevették, hogy íme, megjelennek bizonyos egészségi problémák. Mit akar Isten velem? Nem jó az én állapotom? Nincs rendben a családom? Nem azt szeretném-e, hogy a gyermekeim hitre jussanak? Mit akar Ő velem? De az Úr nem téved. Ő az elkövetkezendő időkre való felkészítésünket tartja szem előtt. Hogy megmutassa a következő időkben az Ő kegyelmének végtelen gazdagságát. De a felkészítés helye a mi számunkra itt van. “

Tovább a teljes szolgálatra: Higgy az Úr Jézus Krisztusban!

Noé bárkája (Stephen Kaung)

Ez az üzenet élőszóban hangzott el a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban, 1982. januárjában. Ez az igeszolgálat a negyedik abból a nyolc részből álló sorozatból, mely Krisztust mutatja be nyolc személy életén keresztül Mózes első, a teremtésről szóló könyvében.

Az összes rész 1-8-ig, egyben: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“Mi Noé és a bárka eseményeinek alapvető mondanivalója? Úgy vélem, az alapvető gondolat ebben, amit Isten Szelleme meg akar láttatni velünk, hogy mit jelent Krisztusban maradni. Énók Istennel járt, az Istennel való járás pedig külső magatartást jelent. Ez a világnak szóló bizonyságtétel. Az az ember, aki Istennel jár, annak ez meglátszik az életén. Ez bizonyság, mert az élete különbözik a világétól. A külső járás belső titka viszont az, ha Krisztusban maradunk. Más szóval, nem fogunk tudni Istennel járni, ha az életünk nincs elrejtve Krisztusban. Ha Krisztusban maradunk, akkor Istennel fogunk járni. Ez lesz a természetes következménye az Őbenne maradásnak. Egyfelől tehát Énók azt mutatja, mit jelent Istennel járni, másfelől Noé viszont azt, hogy mit jelent Krisztusban maradni.”

“Néha azt gondoljuk, hogy amikor hittünk az Úr Jézusban, csak egy dolog történt – megbocsáttattak a bűneink. Istennek hála, amikor hiszünk az Úr Jézusban, megbocsáttatnak a bűneink! Ez valóban megtörtént, de amikor hiszünk az Úr Jézusban még sok más egyéb is történik. Az egyik ilyen, hogy Isten élete Krisztus Jézusban belénk költözik, és a mi életünkké válik. Újonnan születünk. A Szellemtől születünk. Új életet kapunk. Isten élete Krisztus Jézusban lesz a mi életünk. Befogadjuk magunkba Őt. Bennünk van; Krisztus bennünk a dicsőség reménysége. Krisztus van bennünk; az Ő élete van bennünk; Ő az életünk. Ez hatalmas nagy dolog! Sokkalta értékesebb, mint az, hogy megbocsáttattak a bűneink. A bűnbocsánat nagyszerű dolog. Mi, akik a halálos ítélet, a ránk nehezedő súly, a bűn terhe alatt voltunk, egyszer csak azt találjuk, hogy minden bűnünk megbocsáttatott! Ez nagyon nagy dolog! De van valami, ami még ennél is sokkalta nagyobb, mégpedig az, hogy Krisztus bejött az életünkbe. Krisztus a miénk lett úgy, mint Aki a mi életünk. Ő bennünk a dicsőség reménysége. Ez egy dolog.

De van még más is. Nem csak hogy Krisztus bejött az életünkbe azért, hogy Ő legyen a mi életünk, hanem az is történt, hogy Isten bennünket Krisztusba helyezett. Igen, bennünk van – mi pedig Őbenne vagyunk. Az 1Korinthus 1,30 szerint: „belőle vagytok pedig ti Krisztus Jézusban, aki bölcsességgé lett nekünk Istentől, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká”. Belőle – azaz Istenből – vagytok Krisztus Jézusban. Krisztus Jézusban vagyunk. Hogyan vagyunk Krisztus Jézusban? Istentől. Más szóval, amikor hiszünk az Úr Jézusban, Isten valamit csinál velünk. A Szent Szellem nem csak újonnan szül bennünket, és belénk helyezi Krisztus életét, hanem ugyanakkor Isten átvisz a sötétség uralmából az Ő szeretett Fiának uralmába. Isten kivesz bennünket Ádámból, és belehelyez Krisztusba. Ezt nem mi magunk tesszük, erre mi képtelenek vagyunk, és nem is nekünk kell megtennünk.

Néha hibásan gondolkodunk: „Bárcsak bejuthatnék Krisztusba, akkor minden gondom megoldódna!” Még Hudson Taylornak is megvolt ez a problémája. Már évek óta misszionáriusként tevékenykedett Kínában, és Isten már addig is komolyan használta. Mégis azt vette észre, hogy az élete nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Érezte, hogy kísérthető, hogy elbukik, és hogy a bizonyságtétele nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Ez nagyon nyugtalanította, és imádkozással és böjtöléssel kezdte keresni Istent. Azt gondolta, „Bárcsak bekerülhetnék Krisztusba, akkor minden ilyen probléma megoldódna. De hogyan juthatok be Krisztusba?” Megpróbált bejutni Krisztusba, de nem tudta, hogyan kell. Azt gondolta, hogy hitre van szüksége, ezért hitért imádkozott, de a hit nem jött.

Ez a mi problémánk? Ha Krisztusban vagyunk, akkor minden gondunk megoldódik. De hogyan juthatunk be Krisztusba? Az Ige azt mondja, hogy már Krisztusban vagyunk. Ha pedig már bent vagyunk, akkor nem lehet újra bemenni, még jobban bent lenni, mert már ott vagyunk benne. Hudson Taylor végül egy napon felfedezte, „Miért is imádkozom? Hiszen már bent vagyok. Ő a szőlőtő, én a szőlővessző. Nevetséges volna a szőlővesszőnek folyton úgy imádkoznia, hogy bárcsak bejuthatna a szőlőtőbe, hiszen a szőlővessző a szőlőtőben van, a szőlőtő pedig a szőlővesszőben. Ők ketten egyek.”

Nem tudjátok, hogy Isten Krisztust, a dicsőség reménységét belétek helyezte? Egyedül azért lehet reménységünk a dicsőségre, mert Krisztus bennünk van, és ugyanakkor Isten bennünket is Krisztusba helyezett. Krisztusban vagyunk. Ez a mi új helyzetünk. Ez pedig nagyon értékes dolog! Isten kivett bennünket Ádámból – Ádámban mind meghalnak. Krisztusba helyezett bennünket – Krisztusban életre kelünk. Ez a mi helyzetünk. Mindenki, aki hisz az Úr Jézusban, Krisztusban van. Milyen óriási dolog ez! Krisztus a bárka, és mi a bárkában vagyunk. Krisztusban vagyunk.”

Teljes cikk: Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Ádám és az élet fája (Stephen Kaung)

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

“Ami a teremtést illeti, az ember teljesen készre lett formálva. Ami viszont Istennek az ember teremtésével kapcsolatos célját illeti, az még betöltésre vár, azt még be kell fejezni. Ez nagyon fontos. Ha csak a teremtés cselekedetét nézzük, úgy Isten az embert tökéletesre alkotta. Semmi sem hiányzott belőle, éppen úgy, mint egy kisbaba esetében. Amikor egy csecsemő megszületik, mindene tökéletes, ha csak a testének részeiről beszélünk. Mégis, ennek a babának fel kell növekednie az érettségre, felnőtt férfivá vagy nővé kell válnia. Ez a születés célja, és ennek fokozatosan kell kifejlődnie. Amikor Isten keze megalkotta az embert, tökéletesre alkotta, semmije sem hiányzott, azonban ami Isten célját illeti a megteremtésével kapcsolatban, annak még be kell teljesülnie és el kell végződnie. Honnan tudjuk ezt?

Isten az embert valójában egy edénynek formálta. Az edény nem a végcél; az edény csak egy eszköz a célhoz. Az edény arra való, hogy megtöltsék valamivel. Amikor az edény a megfelelő dologgal telik meg, akkor annak az edénynek a célja beteljesült. Tegyük fel, hogy készítettünk egy csészét. Lehet, hogy gyönyörű csésze lett, de ha nem töltjük meg vízzel, akkor soha nem teljesül be a vele kapcsolatos cél. Ha azonban a csésze megtelt vízzel, akkor elmondhatjuk, hogy a vele kapcsolatos szándékunk beteljesült.

Ne feledjük tehát, hogy az ember edénynek készült Isten számára, és nem valamilyen más célra készült. Csakis miután az ember meg lett töltve Istennel, akkor teljesülhet be Istennek az ember teremtésével kapcsolatos célja. Ezért van, hogy ha valaki nincs betöltve Istennel, akkor az mindig üres. Megtölthetjük arannyal, ezüsttel, de akkor is üres. Ahogyan Szent Ágoston mondta: „Ó, Isten, a lelkem soha nem talál nyugalmat, míg nem nyugszik meg Benned, mert a Te számodra lett teremtve.” Ezért, miután Isten az embert megteremtette, egy kertet ültetett, Éden kertjét. „Éden” azt jelenti, „élvezet, gyönyörűség”. Gyönyörkertet alkotott Isten. És ebben a kertben mindenféle gyümölcsfát ültetett. Ezek nem csak a szemnek voltak szépek, hanem enni is lehetett róluk. Minden gyümölcs az ember fizikai testének táplálását szolgálta. Isten megalkotta ezeket a fákat Éden kertjében, a kert közepében pedig elültette az élet fáját, az élet fája mellé pedig a jó és a rossz tudásának a fáját.

És Isten azt mondta az embernek: „A kert minden fájáról szabadon ehetsz, kivéve a jó és a gonosz tudásának fájáról. Mert azon a napon, amikor arról eszel, bizonyosan meghalsz.” Miért van az, hogy miután Isten megteremtette az embert, egy kertbe helyezte őt? Mondhatjuk, hogy azért, mert azt akarta, hogy az ember élvezhesse mindazt, amit Isten teremtett. Ez igaz is. De miért került az Isten által ültetett kert közepére az élet fája? Nem volt az embernek már eleve élete?

Az ember élő lélek. Az emberben megelevenítő élet van belül. Az ember járni, beszélni, gondolkodni tud; az ember sok mindent tud csinálni. Az ember él. Miért mondja akkor a Biblia hangsúlyozottan, hogy a kert közepébe ültette Isten az élet fáját? Mert az élet fája szimbolikusan Isten életét, az isteni életet jelképezi. Más szóval, Isten mintegy odatette a saját életét egy fa formájában. Miért teszi Isten az életét egy fa formájába? Azért, mert ez elérhetővé teszi az Ő életét az ember számára. Az ember le tudja szakítani a fa gyümölcsét, és meg tudja enni. Így az ember be tudja fogadni magába az isteni életet. Isten elérhetővé teszi az Ő életét az ember számára. Istent nem elégítette meg az, hogy pusztán embert teremtsen, hogy teremtett életet adjon neki. Isten szándéka az volt, hogy az embernek az Ő saját, nem teremtett, isteni, örökkévaló életét adja, hogy így Ő és az ember eggyé olvadhassanak. Ez Isten szándéka.

A kert közepében tehát ott volt az élet fája, és ez megmutatja nekünk Istennek az ember teremtésével kapcsolatos valódi szándékát. Isten azért teremtette az embert, hogy az ember Istent magába fogadhassa, és egyesüljön Istennel az életben, szeretetben és szándékban. Ez Isten célja. „Mert azokat, akiket előre ismert, előre el is rendelte, hogy hasonlók legyenek a Fia képmásához” (Róma 8,29). Isten azt akarja, hogy befogadjuk az Ő életét, és hasonlóvá váljunk az Ő egyszülött Fia képmásához, hogy olyanok legyünk, mint Ő.

Az élet fája mellé azonban Isten egy másik fát is elhelyezett, a jó és a gonosz ismeretének a fáját. Ez nem közönséges fa, nagyon is különleges. Nem almafa, körtefa vagy barackfa. Mindezek jó táplálékot adnak, gondoskodni tudnak a fizikai test tápanyagszükségletéről. Abban az időben az ember még nem evett húst, a gyümölcs volt a tápláléka. Isten testet adott az embernek, és ellátta mindazzal a jó táplálékkal, amire testének szüksége volt. A kert minden fája táplálékul szolgált a testnek, sok különféle ízzel, hogy ne váljon unalmassá vagy egysíkúvá. Isten tényleg szereti az embereket.

Ott van viszont az élet fája, melynek másféle gyümölcse van. Isteni életet ad nekünk; életet ad a szellemünknek, hogy bennünk lehessen Isten élete; bennünk, a szellemünkben. És ott van a jó és a rossz tudásának fája. Ez a fa különbözik a többitől. Ez az ismeret, a tudás fája. Milyen ismeretről van szó? A jó és a rossz ismeretéről.

Van, aki azt gondolja, hogy volt egy rossz fa is az Éden kertjében – a jó és a rossz tudásának fája. Gondoljátok, hogy Isten ültetne bármilyen rossz fát is az Éden kertjébe? Minden fa jó volt. A jó és a rossz tudásának fája sem rossz fa. Sőt, valójában az összes többinél jobb, a legjobbat, az élet fáját kivéve, mert az élet fája a szellemünk táplálására van. A jó és a rossz tudásának fája a lelkünknek szánt gyümölcs. A többi fa pedig a testünk táplálását szolgálja. Az ismeret, a tudás a lelkünk számára van. A világ minden ismerete közül nincs nagyobb, mint a jó és a gonosz ismerete.

Ma nagyon büszkék vagyunk rá, hogy a technológia korszakában élünk. Dicsekszünk a tudománnyal és a tudományos felfedezéseinkkel. Olyan sokra tartjuk a tudományt, mintha az lenne minden. De ne feledjük, a világ minden ismerete és tudása közül a legmagasabb ismeret nem a tudomány, nem a fizikai dolgok ismerete. A legmagasabb szintű tudás a jó és a rossz ismerete. Annak ismerete, hogy el tudjuk dönteni valamiről, hogy jó vagy rossz, hogy mi helyes és mi helytelen. Ez az erkölcsi ismeret, etika, logika, filozófia, racionális tudás. Semmi sincs magasabb a racionális tudásnál. Mi racionális lényeknek hívjuk magunkat, mert annyira racionálisak vagyunk, annyira logikus gondolkodásúak. Meg tudjuk ismerni, hogy mi jó és mi rossz. Ez a legmagasabb szintű tudás. Kínában az egész irodalmunkban, kultúránkban és oktatásunkban a racionális tudást tartjuk a legmagasabb szintű ismeretnek. Ez tehát nem rossz fa, de halált jelent, ha az élettől függetlenül jutunk hozzá.”

Tovább a teljes cikkre, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

A mélyebb keresztény élet – Andrew Murray

NAPONKÉNTI KÖZÖSSÉG ISTENNEL
1. Az első és legfontosabb szükséglet a keresztény életben: a közösség Istennel. A bennünk levő isteni élet Istentől származik, és teljesen Tőle függ. Ahogy minden pillanatban szükségem van friss levegőre, ahogy a Nap minden pillanatban újra leküldi a fényét, úgy a lelkem is csak az Istennel való közvetlen, élő kapcsolatban lehet erős.
Az egy napra küldött manna másnapra megromlott. Minden nap friss kegyelemre van szükségem a mennyből, és ezt csak úgy szerezhetem meg, ha közvetlenül Istenre várok. Minden napot kezdj úgy, hogy várakozol Isten előtt, és hagyd, hogy Ő megérintsen téged. Szánj rá időt, hogy találkozz Istennel.

2. Ehhez az első dolgod az áhítatodban az legyen, hogy lecsendesíted magad Isten előtt. Imában vagy imádásban, minden azon múlik, hogy Isten elfoglalja a fő helyet. Csendesen meg kell hajolnom előtte, alázatos hitben és magasztalásban, és így szólni a szívemben: „Isten van. Isten közel van. Az Isten szeretet, Aki közölni akarja Magát velem. A mindenható Isten, Aki cselekszik mindent mindenkiben, most arra vár, hogy bennem cselekedjen, és megismertesse Magát.” Szánd rá az időt, amíg átéled, hogy Isten nagyon közel van.

3. Amikor Istennek megadtad az Őt megillető tiszteletet, dicsőséget és hatalmat, akkor foglald el a legalacsonyabb helyet, és igyekezz betelni az alázatosság Szellemével. Teremtményként az a te boldogságod, hogy semmi legyél, hogy Isten legyen minden benned. Bűnösként arra sem vagy méltó, hogy fölnézz Istenre; hajolj meg megalázkodva. Szentként hadd árasszon el téged Isten szeretete, és hajolj meg még mélyebben. Borulj le
Előtte alázatosan, szelíden, türelemmel, és vesd alá magad az Ő jóságának és irgalmának. Ő fel fog magasztalni téged. Óh! Szánj időt rá, hogy nagyon lealacsonyodj Isten előtt!

4. Azután fogadd el és értékeld a helyedet Krisztus Jézusban. Isten semmi másban nem gyönyörködik, mint az Ő szeretett Fiában, és semmi más nem elégítheti ki Őt azokban, akik Hozzá közelednek. Lépj be mélyen Isten szent jelenlétébe azzal a bátorsággal, amit a vér ad, és azzal a bizonyossággal, hogy Krisztusban igen kedves vagy előtte. Krisztusban a kárpiton belül vagy. Hozzáférsz az Atya szívéhez és szeretetéhez. Ez az Istennel való közösség nagy célja: hogy több legyen Istenből az életemben, és Isten kiformálja bennem Krisztust. Légy csendes Isten előtt, és hagyd, hogy megáldjon téged.

5. Ez a Krisztus élő személy. Személyes szeretettel szeret téged, és minden nap keresi a te szereteted személyes válaszát. Nézz az arcába bizalommal, amíg az Ő szeretete igazán a szívedbe ragyog. Örvendeztesd meg a szívét avval, hogy megmondod Neki, hogy szereted Őt. Ő felajánlja Magát neked személyes Üdvözítőként és a bűn erejétől való megőrzőként. Ne azt kérdezd: „Meg lehet-e őrizni engem a bűntől, ha közel maradok Hozzá?”; hanem azt kérdezd: „Meg lehet-e őrizni engem a bűntől, ha Ő mindig közel marad hozzám?” És hamar meglátod, milyen biztonságos bízni Benne.

6. Krisztus élete bennünk van mint erő, és Ő jelen van bennünk, mint személy. Ezenfelül még az Ő hasonlósága is kimunkálódik bennünk. Neki ki kell formálódnia bennünk, hogy az Ő formája vagy alakja, az Ő hasonlósága látható legyen bennünk. Hajolj meg Isten előtt, amíg megérzed az Ő nagyságát és annak a munkának a boldogságát, amit Isten végez benned folyamatosan ezen a napon. Mondd ezt Istennek: „Atyám, itt vagyok Neked, hogy annyit adj nekem Krisztus hasonlóságából, amennyit be tudok fogadni.” És várj, amíg Ő azt mondja: „Gyermekem, annyit adok neked Krisztusból, amennyire nyitott a szíved, hogy befogadjon.” Isten, aki kinyilatkoztatta Jézust testben, és tökéletessé tette Őt, ki fogja nyilatkoztatni Őt neked, és tökéletessé fog tenni téged Őbenne. Az Atya szereti a Fiút, és gyönyörködik abban, amikor kialakítja az Ő képét és hasonlatosságát benned. Számíts rá, hogy ezt az áldott munkát elvégzi benned, ahogy vársz a te Istenedre, és megtartod Vele a közösséget.

7. Krisztus hasonlósága főleg két dologból áll: a halálához és a feltámadásához való hasonlóságból (Róma 6,5). Krisztus halála volt az Ő alázatosságának és engedelmességének a beteljesedése, amikor teljesen feladta az életét Istennek. Őbenne halottak vagyunk a bűnnek. Ahogy alázatosan leborulunk Isten előtt, Tőle való függésben, és teljesen alávetjük magunkat Neki, az Ő halálának az ereje dolgozik bennünk, és mi hasonlóvá válunk az Ő halálához. És így megismerjük Őt az Ő feltámadásának az erejében, a bűn feletti győzelemben, és a feltámadott élet minden örömében és erejében. Ezért minden reggel „szánjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek.” Ő fenn fogja tartani az életet, amit adott, és megadja a kegyelmet, hogy feltámadottként éljünk.

Folytatás és a teljes szöveg ide kattintva olvasható: Andrew Murray: A mélyebb keresztény élet, vagy lásd fölül, a Letöltések menüpont alatt.

Az első szeretet – 2. rész (T. Austin-Sparks)

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető innen: Austin-Sparks-Az első szeretet

Az ApCselben látjuk, hogy ezt a csodálatos örömöt kiváltó tényező nem volt más, mint az Úr Jézus fölmagasztalásának, fölemelésének belső megtapasztalása. Pontosan ezt akarta a Szent Szellem is, aki azért és azon az alapon jött, hogy Jézus elfoglalta a trónt; az pedig, hogy a gyülekezethez jött, azt jelenti, hogy mindenkihez jött, aki hitt az Úr Jézusban – hogy mindenkiben valóságossá tegye azt a dicsőséges tényt, hogy Jézus Úr, felemeltetett, és most a trónon ül. Ennek valóságossága a Szent Szellemmel együtt költözött beléjük, és ez hozta létre bennük ezt a csodálatos örömöt.

Mindnyájan hiszünk abban, hogy Jézus a trónon ül, mindnyájan hisszük, hogy fel lett emelve, egyikünk sem habozna határozottan egyetérteni azzal, hogy „az Istennek jobbján fölmagasztaltatott”. Azt akarom mondani, hogy az Úr népében sokunkból hiányzik valami, amire pedig nagy szükség lenne, hogy valóságként megéljük: Jézus fölmagasztalva, fölemelve! Ó, ha valóban fölismernénk a szívünkben mindazt, amit ez jelent; ha meglátnánk mindazt, amin keresztülment, amit elszenvedett; az útját akadályozó hatalmas ellenállást; meglátnánk mindazt, ami fölött győzedelmeskednie kellett – a bűn felett, az emberi gyengeség és romlás felett, a sátáni erők és ellenségesség felett, az egész világ felett! Maga a halál és annak minden ereje felett! (Ki tudná valaha is megmérni vagy leírni ezeket?) Akkor azt is meglátnánk és felismernénk, hogy annak, hogy Jézus fel lett emelve, és az Isten jobbján ül, valódi jelentősége van! Ha ez a Szent Szellem által valóban megragadhatna bennünket belsőleg, biztos vagyok benne, hogy sokkal több lenne az igazi örömünk, akkor is, ha egyébként nagy lelkesedéssel hisszük a tényt, hogy Ő a trónon ül.

A Szent Szellem eljött, és lakozást vett bennünk a maga isteni örömével, lendületével ezzel a hittel kapcsolatban. Nagy ujjongás és öröm volt a mennyben. Amikor az Úr Jézus visszatért a mennybe, a Zsoltárokban van egy rész, amelyik leírja ezt: „Emeljétek föl fejeteket, ti kapuk, emelkedjetek föl, ti ősi ajtók, hogy bemehessen a dicső király!” (Zsolt 24,7). A menny ujjongva örvendezik. Ez valódi kép, ahogyan a menny örömujjongása közepette az Úr Szelleme eljön annak győzelmében, dicsőségében, erejében és örömében, hogy Krisztus ott van fönt, és úgy megtölti ezeknek a hívőknek a szívét, hogy a menny öröme visszhangzik bennük. Így őket is ez az öröm járja át az Úr Jézus felmagasztalásának, felelemelésének belső megtapasztalása által.

Ha most nem érezzük úgy, hogy éppen ez lenne jellemző ránk, úgy vélem, hogy az Úr Igéje az most számunkra, hogy így lássuk Őt, hogy bennünk is létrejöjjön az első szeretet helyreállását jelző öröm.

Ha nem mondanék semmi többet, csak ezt: több szent örömre van szükségünk, és ez olyasmi, ami miatt keresnünk kellene az Urat, akkor ez már önmagában nagyon jó buzdítás lenne, és ha megfogadnánk, nagyon nagy dicsőséget szerezne az Úrnak. Szoktatok-e vajon szembenézni magatokkal, és mondjátok-e: „Te tényleg nagy odaszánással vagy az Úr iránt; valóban egyedül az Ő érdekét tartod szem előtt, az Ő dicsőségét, az Ő népét; tényleg egyedül Krisztus teljességére törekszel. De nem igaz-e ugyanakkor, hogy túl nagy küzdelem árán teszed ezeket, és ez az erőfeszítés minden örömöt kiszorít az életedből, és nem is engedi be; és így keresztény élet szörnyű teherré válik, amitől ráadásul mások is ilyennek érzik? Súly nehezedik rád, és őszintén megvallva, nincs sok örvendezés, nincs sok valódi öröm. Lehet, hogy mélyen odabent van némi örömteli tudat, lehet, hogy tudsz valamit erről mélyen odabent, de ott van az a másik összetevő: a valódi öröm, a boldog örvendezés – az nagyon hiányzik.” Szoktatok-e így beszélni magatokkal? Bevallom nektek, én nem egyszer beszéltem már így magammal. Néha össze kell szednem magamat, és olykor ehhez nagyon határozott cselekvésre van szükség, egyértelműen ki kell jelenteni: „Nem fogom hagyni, hogy a keresztény élet örömét, túláradó boldogságát, jókedvét elfojtsa bármi is, még az Úr dolgaival való foglalkozás sem teheti ezt meg!” Hiszem, hogy az Úr azt szeretné, ha az Övéi boldog gyermekek lennének, külsőleg is és belsőleg is, amennyire csak lehet, és talán sokkal nagyobb mértékben, mint ahogy sokukra jellemző.

Megtanultam, tudok, képes vagyok – Krisztusban (T. Austin-Sparks)

Pdf: Austin-Sparks-Megtanultam_tudok

„Nem mintha ezt a nélkülözés miatt mondanám, mert én megtanultam, hogy megelégedett legyek abban, amiben vagyok, tudok szűkölködni is (megaláztatni is), tudok bővölködni is, és mindenbe be vagyok avatva (mindent tudok): jóllakásba és az éhezésbe, úgy a bővölködésbe mint a nélkülözésbe. Mindeneket kibírok Abban, Aki megerősít engem / Mindenre képes vagyok Krisztus által (Filippi 4,11-13, Vida / Masznyik ford.)

Ha van az Igében egyetlen olyan mondat, amelyik teljesen leleplez bennünket, akkor ez az. Pál apostoltól származik; és közülünk hányan mondhatják el ugyanezt, ugyanezzel az igenlő hozzáállással? Megfigyelhetjük azonban, hogy Pál az egész életén át tartó nevelés eredményeképpen jelentette ki ezeket. „Ez Krisztus iskolája. Megtanultam a titkot.” „Megtanultam (…) tudok (…) képes vagyok”!

A dolgok menete nem más, mint a tapasztalat útján történő tanulás, és az ezáltal való ismeretszerzés – olyan ismeret, tudás megszerzése, amely távolról sem elméleti, hanem nagyon is gyakorlati: „Képes vagyok”. Ezt jelenti a Krisztussal való élet számunkra. Ha mi, az Ő gyermekei, meg akarjuk ismerni a tapasztalataink értelmét ebben az igen alapos és minden részletre kiterjedő iskolában – mert ez nagyon alapos és igényes iskola: nem úszunk meg semmit; semmi sem maradhat figyelmen kívül; szigorúan és komolyan kényszerít, bár mindezek mögött bölcsesség és szeretet húzódik meg – tehát a megtapasztalásaink értelme a keresztény élet szigorú iskolájában, hogy MEGTANULHASSUNK, hogy TUDHASSUNK és KÉPESEK LEGYÜNK MEGTENNI dolgokat. Isten célja mindig gyakorlati cél, ez pedig a cselekvési képesség. „Megtanultam (…) tudok (…) képes vagyok!”

Ezt a célt azonban csak azon a módon tudjuk elérni: hogy megtanuljuk, mi, önmagunkban KÉPTELENEK vagyunk és NEM tudunk. Azt hiszem, ez a leginkább igaz dolog, amit bárkiről elmondhatunk a Szellem iskolájában. Azt kell megtanulnunk, hogy nem vagyunk képesek semmit sem tenni, sem tudni. Ez az út. Egyfelől valóban negatív folyamatnak tűnik, bénító megtapasztalásnak, de Isten céljai mindig pozitívak. És ahhoz, hogy eljussunk arra a pontra, hogy „mindent meg tudok tenni” – hatalmas kijelentés! – ami az Ő akarata mindnyájunk számára, ahhoz először mélyen és alapvetően tudatában kell lennünk annak, hogy mennyire híján vagyunk az ismeretnek és a képességnek Krisztus nélkül. Mert a lényeg ebben a részben rejlik: „Abban – azaz Krisztusban – aki megerősít engem.”

És bár ez az üzenet intésről és megjobbításról szól, mely megköveteli, hogy az ember hozzá igazodjon, mégis hatalmas reménység, hatalmas vigasztalás szavai ezek.

Ön-bizalmatlanság

Nemrégiben olvastam Boreham Oliver Cromwell életéről írt könyvét. Amikor Cromwell még fiatalkorában egy huntingdonshire-i tanyán gazdálkodott, a következőket írta nagynénjének egy levelében:

„Nyomorúságos senki vagyok; bizonyos vagyok benne, hogy soha nem fogok érni egy garast sem.”

Ezen az alapon állt az az ember, aki királyokat és trónusokat mozdított ki a helyükből, aki egy állam teljes alkotmányos berendezkedését fordította föl fenekestül, akitől gonosztevők rettegtek, és aki Istennek egyik nagy – ha nem a legnagyobb – bajnoka volt Anglia történelmében. „Nyomorúságos senki vagyok; bizonyos vagyok benne, hogy soha nem fogok érni egy garast sem.” Hallanunk kellene, mit mond róla Thomas Carlyle! Valaki szerint Cromwell volt a történelem négy legnagyszerűbb emberének egyike. Mire Boreham: „Carlyle ezen csak nevetne: Négy! A másik három csak bábfigura Cromwellhez képest – nem lehet őket egy lapon említeni!”

Carlyle azonban azzal folytatja, hogy megemlíti a fordulópontot, mely a huntingdonshire-i gazda életében gyengeségének, méltatlanságának, értéktelenségének tudatával együtt bekövetkezett. Carlyle, mivel nem ismerte tapasztalatilag azt, amiről Cromwell beszélt, így fogalmazott: „Ez volt az, amit Cromwell „megtérésnek” nevezett volna. Mi tudjuk, hogy ez mit jelent. Miközben tehát szántott a mezőn, Cromwell hallott a nagy szükségről: „Minden ebben az országban – mondja Boreham – fejvesztve rohan az egyre növekvő válság felé, felfordulás, forrongás van mindenfelé, és az ország egy férfiúért kiált, egy erős és nagyszerű férfiúért.” És amikor szántás közben Cromwell meghallotta ezt a kiáltást, megszólalt benne egy hang: Te vagy az az ember! A világnak most egy férfira, egy jó emberre, nagy emberre, erős emberre van szüksége. Te vagy az az ember!”

Cromwell sorra vette erősségeit és gyengeségeit: „Lehetetlen, hogy én legyek az; nem felelhetek e hívó szóra, nem tudok megfelelni ennek az elvárásnak!” Ám akkor, amikor az egész napi munka után ezen elmélkedett vidéki házában a ropogó tűz mellett, felesége és bölcsőben szunnyadó kisgyermeke társaságában, levette a polcról nagy Bibliáját, felnyitotta, és benne lapozgatva a Filippiekhez írt levélhez érkezett, s a negyedik fejezetet kezdte olvasni. A 13. versnél megállt: „Mindent meg tudok tenni Krisztus által, aki megerősít engem” – és ez volt a kezdete annak a történetnek, melyet ismerünk. Mindvégig ez az igevers hordozta őt. Hampton Courtban, élete végén a Bibliát kérte, hogy olvassanak föl neki belőle. Kérdésükre, hogy mit olvassanak, azt felelte: „Olvassátok a Filippi 4,13-tól, onnan, hogy „Mindent meg tudok tenni Krisztus által, aki megerősít engem”.”

Mi persze nem leszünk Oliver Cromwell, nekünk nem kell hatalmas fába vágnunk a fejszénket. Az alapelv azonban mindig ugyanaz. „Nyomorúságos senki vagyok” – így érzed magad ma? Legtöbbünk így érzi magát! „Soha nem fogok érni egy garast sem”. A mi értékünk, a mi értékességük NULLA. Pál apostol is, a maga nagyszerű adottságaival, olyan ember volt, aki bármikor szívesen beszámolt a maga értéktelenségéről: „bűnösök között a legnagyobb” (1Tim 1,15), „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok” (1Kor 15,10), és még sok hasonló.

Krisztus iskolája

Azt mondtuk, hogy Pál hosszú és keserves tanulási idő után jutott el oda, ahová eljutott. Felsorol néhány dolgot azzal kapcsolatban, hogy milyen üldözéseken és nehézségeken, megpróbáltatásokon és szenvedéseken ment keresztül. Azt mondja nekünk, hogy ennek az iskolának ilyen a természete; pontosan ezek a dolgok voltak azok, melyekből az oktatás-nevelés állt. De nem azt mondja, hogy „Erre a következtetésre jutottam el mindezek után, hogy…”, hanem: „Az iskolában, amikor üldöztetésben voltam, akkor fedeztem föl ezt. Amikor éheztem, mezítelen voltam és veszélyek vettek körül, úgy reagáltam a helyzetemre, hogy az a megtapasztalás titkot fedjen fel, hogy képességet, ismeretet facsarjon ki magából az adott helyzetből”.

Amikor bajban vagyunk, amikor nehéz időszakon megyünk keresztül, amikor valami súlyos dolog ér bennünket, az első dolgunk valószínűleg az, hogy imádkozunk, hogy valahogyan kijussunk ebből a helyzetből, hogy megszabaduljunk belőle. Sóhajtozunk, és vágyunk rá, hogy megváltozzon a helyzet, hogy valami kiutat találjunk. Rendszerint ez a reakciónk: „Meddig fog ez tartani? Mikor szabadít meg az Úr ebből? Mikor változtatja már meg ezt az egészet? Mikor múlik már el?” De abból, amit Pál mond, azt látom, hogy ő máshogyan reagált. Elfogadta a helyzetet, és azt mondta magának: „Valamit meg kell tanulnom, itt, ebben – valamit, ami később majd még többre tesz képessé. Valami titok van itt ebben elrejtve, és én meg akarom fejteni ezt a titkot. Azt akarom, hogy ez valami nyereséget hozzon az Úr és a jövőm számára.” Pál nem arra gondolt, hogy „HOGYAN kerülök ki belőle?”, hanem hogy „MIT tudok kihozni belőle?”. A nagyon is valóságos nehézségek, szomorúság és próbák esetében legtöbbször azt mondjuk, „Nem vagyok képes, ezt nem bírom tovább, ezt már nem tudom tovább elviselni, egyszerűen NEM MEGY!”. Pál viszont azt mondta az ő nehéz helyzeteinek: „Igenis meg fogsz rá tanítani, hogy hogyan LEHET!”

Igenlő hozzáállás

Tehát a különböző dolgokkal szembeni igenlő hozzáállás kérdése a titok? Nagyon sokat számít, hogy milyen a hozzáállásunk. „Megtanultam…”: Megtanultam a titkot; mindenből valami pozitív természetűt tudok kihozni. Az eredmény pedig: „Tudok…”: Tudok megalázkodni; elviselni, hogy semminek néznek; átsétálnak rajtam, rám taposnak, figyelmen kívül hagynak, értéktelennek tartanak; tudom, hogyan kell ezt megragadni – hogy hogyan ne temessenek maguk alá ezek a dolgok, hanem tudom úgy fordítani ezeket, hogy szellemi célokat szolgáljanak. Tudok bővölködni: amikor az emberek kedvesek és jók – amikor, mint ti, filippibeliek, ajándékokat küldtök nekem, és így elmondhatom, „mindenem megvan és bővölködöm” – nem leszek büszke és beképzelt, felfuvalkodott és öntelt, hanem erre gondolok: Tudom, hogy az tönkretenne! Megtanultam a jólét veszélyeit ugyanúgy, mint a nyomor és viszontagságok veszélyeit; rátaláltam a titokra. És így jöjjön bármi, jó vagy rossz, bárhol is legyek – és most, az életem végén börtönben vagyok – tudok! Nem mondom azt, hogy mindezek után nem bírok már többet; hanem: mindenre képes vagyok Krisztusban, aki megerősít engem.”

Úgy adom tovább ezt az üzenetet, nem mint gondosan kidolgozott témát vagy esszét, hanem mint a szívemből jövőt. Gondolkodjunk el mindannyian, milyen a mi hozzáállásunk? A természetes állapotunk – mely nem puszta képzelgés, hanem kétségtelenül nagyon is valós – oly gyakran így érvelne: „Képtelen vagyok rá! A helyzet borzalmas, tökéletesen kilátástalan kívül is, belül is. Természetes módon ez a vég: a bénultság: Képtelen vagyok, egyszerűen nem tudok!” Ez a helyzet, ha csak magunkra nézünk: ha mi saját magunkban látjuk mindennek az összességét. Ha a helyzetre nézünk, nincs kiút, fel is adhatjuk és mondhatjuk: Képtelen vagyok, képtelen! De mi van Krisztussal? Hát nem tudjuk levenni magunkról a tekintetünket, és Krisztusra nézni, „aki megerősít engem”? Ez nem valamilyen pszichológiai hatás kérdése saját magunkon, amivel vidámabbak próbálunk lenni, és megpróbálunk elhitetni magunkkal valamit, ami nem igaz. Vannak a tények – saját magunkban és esetleg a körülményeinkben: ezek A TÉNYEK – a rideg tények, és nincs mód megszabadulni tőlük.

Egy még nagyobb tény

Van azonban egy tény, mely nagyobb nálunk és a körülményeinknél: Krisztus ténye. Ezért mindannyiunknak az Úrnál kell keresnünk ezt a kegyelmet, minden reggel, napról napra, sőt akár óráról órára, amint a saját képességeink hiányával és tehetetlenségünkkel, alkalmatlanságunkkal és fogyatékosságainkkal, teljes hiábavalóságunkkal nézünk szembe – azt a kegyelmet, mely ezt mondja: De képes vagyok rá Krisztus által. Ismétlem, ez nem csak valamilyen pszichológiai manőver vagy instant módszer, mely után figyelmen kívül tudjuk hagyni a valóságot. Nem, ez a hit cselekedete, a hit láncszeme, összekötő kapcsa, a hit pallója, melyen át saját magunktól, a helyzetünkből azonnal, közvetlenül Krisztushoz érkezünk. És ma, amikor annyira gyengék, oly tehetetlenek, összezavarodottak vagyunk a fejünkön átcsapó hullámok miatt – akkor mégis ma és holnap, és minden napon TUDOK – KÉPES VAGYOK KRISZTUSBAN! Ha ez valódi hit Krisztusban, akkor megtapasztaljuk, hogy a Szellem jön, és képessé tesz rá, hogy megtegyük, amire, ha nem így álltunk volna hozzá, magunktól soha nem lettünk volna képesek. Segítsen bennünket az Úr, hogy megtaláljuk a szabadulás útját a „képtelen vagyok… nem tudok…”-ból abba, hogy „mindenre képes vagyok Krisztus által”.

Kétségtelenül nagyon is gyakorlati helyzetekhez kötődik ez sokunk életében. Ha előre tekintünk, egyes dolgok rettegéssel töltenek el, mert tudjuk, hogy teljes mértékben meghalad bennünket az elviselésük; mégis ebbe a hozzáállásba kell belehelyezkednünk. Tekintsünk rá a mostani helyzetünkre, és jelentsük ki: „Ez a helyzet tartogat valamit a számomra. Az Úr nem azzal válaszol az imádságomra, hogy kiment belőle; nem változtatja meg a helyzetet, semmit nem tesz meg abból, amire vágyom, amiért imádkozom, amiért gyötrődöm és amire várok: hogy változtassa meg a helyzetet és vegyen ki belőle. Imádkozom, és semmi nem történik; nincs áttörés; nem teszi meg. Ezért másik irányból kell néznem. Valami titok rejlik benne, és nekem meg kell ragadnom, meg kell ismernem ezt a titkot. Mit akar az Úr tanítani és mit akar adni nekem ebben a helyzetben, amit gyümölcsként hozhatok elő, amit majd felhasználhatok a jövőbeli munkában? Mi lehet ez? Meg kell szereznem!

Ha ez lesz a dolgokkal szembeni hozzáállásunk, úgy vélem, mindannyian rájövünk, hogy ez a szabadulásunk útja, a kimenekedés módja, az átvészelés módja. Kérjük a kegyelmet, hogy megtehessük ezt, nem csak most, a jelenlegi helyzetben, hanem mindennel kapcsolatban, amit csak az Úr igényelhet tőlünk a jövőben – akár olyan dolgokkal kapcsolatban is, amelyekre sosem gondoltunk. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy az a huszonhárom éves, huntingdonshire-i, szántó-vető fiatalember soha-soha nem gondolta magáról, hogy valaha Anglia lordprotektora, az egész ország vezetője lesz, aki teljesen megváltoztatja az alkotmányos berendezkedést és megdönt egy gonosz rendszert. Cromwell soha nem látta magát úgy, ahogyan mi látjuk, és amilyennek mi ismerjük, az élete azonban erre az alapra épült: „Mindent meg tudok tenni Krisztus által, aki megerősít engem”. Lehet, hogy mi sohasem emelkedünk a kiválóságnak eme fokára, és nem leszünk nagy, történelmi alakok, Krisztus által mégis minden olyan lehet, ami messze meghaladja minden álmunkat, sokkal inkább, mint azt valaha is gondoltuk volna.

Először megjelent: „A Witness and A Testimony” c. lap 1958. március-áprilisi számában, 36. évf., 2. szám