Elragadtatás és lélekmentés (részlet, D.M. Panton)

Eredeti, teljes bejegyzés: https://filippi314.com/2019/11/15/elragadtatas-es-lelekmentes/

“Ebben a leggazdagabb lélekmentő drámában a következő felvonás még csodálatosabb: maga az Istenség gépezete lendül mozgásba. 29. vers: “Ezt mondta a Szellem Fülöpnek, Menj oda és csatlakozz ahhoz a szekérhez.” Azt a szekeret, amelyben az Isten által keresett lélek ült, meg kellett mutatni Fülöpnek; mert egyetlen evangélista sőt egy angyal sem ismeri, egyedül csak Isten Szelleme, azokat a neveket, amelyek az Élet Könyvében vannak beírva, amely a Bárányé. Az apostolok közül ki álmodta volna, hogy a következő megtérő egy fekete bőrű férfi lesz, aki több mint 3000 km távolságra él, és aki épp a Gázai sivatagon keresztül utazik a távoli Etiópiába?

Éppen ez az igazság az, amelyet az egyéni evangelizálást végző munkások olyan nehezen tudnak elsajátítani, amely katasztrofális következményekkel jár. Alapvető különbség van az egyszerű bizonyságtétel és a lélekmentés között. Mindenkinek bizonyságot kell tennünk, az egyéni lélekmentésben viszont nagyon élesen oda kell fülelnünk a Szellem utasításaira – “Csatlakozz ehhez a szekérhez.” A következő szekérben, minden valószínűség szerint olyan lélek utazott volna, akiért a mennyei gépezet teljesen mozdulatlan maradt volna.
Ebben van a lélekmentés sarokköve – a módszer remekműve – hogy először Istentől kell megkapnunk a léleknek a nevét, akit meg kell nyernünk, mielőtt ostromolni kezdjük magát a lelket. A bölcs munkás kideríti, hogy Isten hol munkálkodik, és ott kezd el dolgozni. Ez megspórolja nekünk a csüggedést, sőt a kétségbeesést, olyan lelkek miatt, akik nem adják meg magukat; és attól is megment minket, hogy ennek következtében felháborodva felhagyjunk minden lélekmentési kísérlettel. Megszabadít az önzéstől, hogy olyan lelkeket keressünk, akiket mi akarunk, hogy meg legyenek mentve, mintsem azokat a lelkeket, akiket Isten akar. Megelőzi azt, hogy élesen bíráljuk az evangélistákat, lelkészeket, vasárnapi iskolai tanítókat, vagy barátainkat, azért mert nem térítették meg azokat a lelkeket, akiket mi hoztunk oda hozzájuk, Isten viszont nem. Így nem fogjuk az időnket és erőnket pazarolni, mert egyenes vonalba hozott minket azzal, amit Isten tenni akar.

Tehát Fülöp alig száll föl a szekérre, rögtön azt tapasztalja, hogy a Szellem már ott járt. Mert ki tette a Bibliát az etióp kincstárnok kezébe? Ki hozta el őt a templomból imádkozva? Ki nyitotta ki a könyvet éppen annál a szakasznál, ahol a megöletett Messiásról van szó? Az isteni gépezet mindkét végén munkálkodik: így a felkészített lélek érett gyümölcsként hullik le Isten hírnökének legkisebb érintésére; mert egyedül azokat a lelkeket tudjuk megnyerni, akiket Istent választott, Isten keresett és Isten kinyilatkoztatott.”

Tovább: https://filippi314.com/2019/11/15/elragadtatas-es-lelekmentes/

Az üdvösség két oldala (W. Nee)

Kérdés: Az üdvösség Isten akarata vagy az ember akarata?
Hogyan egyeztethető össze a „sem a férfi akaratából” (Jn 1,13) azzal, hogy „aki akarja” (Jel 22,17) az örök életet?

Válasz:

A teológusok véleménye régóta megoszlik ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Egyesek úgy tartják, hogy az üdvösség pusztán attól függ, hogy az ember akarja-e vagy sem, mások kitartanak amellett, hogy kizárólag Isten akaratából lehet üdvözülni. Vegyük észre azonban, hogy Isten igazságának gyakran két oldala van. Ha nem vigyázunk, könnyen elveszíthetjük az egyensúlyt – ugyanis az ember hajlamos a szélsőségek irányába elmenni.

Az üdvösség vajon teljes mértékben az ember akaratától vagy Isten akaratától függ? Igazából mindkét akarat jelen van. Ha nem lenne Isten akarata a megmentés, senki sem üdvözülhetne. Ám ugyanakkor Isten hiába akarja, ha az ember maga nem akarja. Isten akarja, de az embernek is akarnia kell. „Hányszor akartam összegyűjteni a gyermekeidet – mondta az Úr Jézus – mint a tyúk a csibéit a szárnyai alá, de ti nem akartátok!” (Lk 13,34). Ez Isten igazságának két oldala. Mindkettőnek akarnia kell; ha csak az egyik oldal van meg, nem fog sikerülni. Ha az igazságot szeretnénk megtudni, nem ragaszkodhatunk csak az egyik oldalhoz. Amikor a Sátán az Úr Jézust kísértette, ezt mondta Neki: „Mert meg van írva”, az Úr válasza azonban ez volt: „Viszont meg van írva” (Mt 4,6-7). Igaz, meg van írva, de arra is oda kell figyelnünk, hogy viszont mi van még megírva. Nem helyes egy vagy néhány versbe kapaszkodni, és az igazság egyik oldalát bizonyítani, amikor számos egyéb vers lehet, melyek viszont az igazság másik oldalát bizonyítják. Például, ha azt mondjuk, hogy az a keresztény, aki egyszer meg lett mentve, annak örökre üdvössége van, az az igazságnak csak az egyik oldala. Ugyanakkor ugyanis, ha a keresztény, miután üdvösségre jutott, továbbra is vétkezik, és nem tér meg belőle, minden bizonnyal büntetés elé néz. Habár nem maga a második halál lesz a büntetése, az Ige azt mondja, ártani fog neki a második halál (Jel 2,11). Ismerjük föl ezt is, mint igazságot.

Gyakran kérdezik, miért mondja a Biblia egyfelől, hogy „aki akarja, vegye az élet vizét ingyen”, és hogy „aki hisz benne, nem vész el, hanem örök élete van”, másfelől viszont, hogy az üdvösséget Isten eleve elrendelte? Valaki nagyon jól megválaszolta ezt a kérdést, nagyjából a következőképpen: A menny kapujára kívülről ez van felírva: „Aki akar, jöjjön!” (Jel 22,17), és ezért aki csak jönni akar, beléphet. Azonban amint belép a menny kapuján és hátranéz, a kapura belülről ez van fölírva: „Kiválasztott magának már a világ alapjának levetése előtt” (Ef 1,4). Ez a válasz tehát megmutatja Isten igazságának két oldalát. A saját magunk tapasztalatával is egyezik ez. Abban a pillanatban, amikor hiszünk, az egyedül szükséges dolog az, hogy higgyünk. Amikor azonban hittünk, elgondolkozunk, hogy miért is lettünk megmentve, hiszen másoknak, akik sokkal jobbak nálunk, viszont nincs üdvösségük. El kell ismernünk, hogy nem volt benne szerepünk, és nem tudjuk megmagyarázni. Egyedül azt mondhatjuk, hogy az üdvösségünket Isten eleve elrendelte.

Aki hisz, az megmenekül. Ez az ige szól a hitetleneknek. Isten kiválasztása azonban – Isten eleve elrendelése – a hívőknek szóló ige. Nem lenne bölcs dolog, sőt akár súlyos hiba is lenne, ha a hívőknek szóló igét a nem hívőknek hirdetnénk. Jegyezzük meg például, hogy az Úr a tanítványoknak mondta: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15,16). Ezeket az igéket tehát nem szabadna nem hívőknek mondani.

Egy teológushallgató megkérdezte egyszer Isten egyik szolgáját: „Úgy találom, hogy a Biblia azt mondja, az üdvösség Isten eleve elrendeléséből van. És amikor hirdetem az igét, és ránézek valakire közben, azt gondolom magamban, hogy Isten nem rendelte őt az üdvösségre. Mi lesz akkor, ha meggyőzöm arról, hogy térjen meg?” Isten szolgálja bölcsen felelt: „Hirdesd csak nyugodtan az igét, és ha bárkit meggyőzöl arról, hogy térjen meg, akkor azt Isten biztosan eleve elrendelte.”

Észre kell vennünk, hogy Isten azért mondja a hívőknek, hogy az üdvösségre lettek eleve elrendelve, hogy a szívüket hálára indítsa, olyan hálára, amit egy hívő ezekkel a szavakkal fejezett ki: „Sokaknak még nincs üdvössége; én pedig meg lettem mentve. Csak azt mondhatom, hogy Isten tízezrek közül kiválasztott engem. Halleluja! Üdvösségem van, nem a magam érdeméből, hanem egyedül Istentől. Nem tehetek mást, mint hogy hálás szívvel magasztalom Őt!”

Ezért pedig azt mondhatjuk, hogy a Jelenések 22,17 igéi a nem hívőknek szólnak. Így pedig egyensúlyban marad az igazság.

(Watchman Nee: Párbeszéd az evangéliumról, 36. kérdés)

Tíz ezüst és egy ruha – Paris Reidhead

A teljes igeszolgálat pdf-ben letölthető: Paris_Reidhead-Tiz_ezust_es_egy_ruha

In English: Paris Reidhead: Ten Shekels and a Shirt

Paris Reidhead az 1960-as években elhangzott igeszolgálatának átirata, melyben a Bírák könyvéből, Míká és a lévita történetének alapján a gyülekezetet fertőző humanizmusról és pragmatizmusról beszél, mely beszivárgott a keresztény gondolkodásba, abba, ahogyan a megtérést, a keresztény életet, a missziót stb-t látjuk. Elég kijózanító. Részlet:

LIBERÁLIS, FUNDAMENTALISTA… vagy EGYIK SEM?

A vallást azonban nem lehetett megszüntetni. Olyan sokan éltek belőle, hogy kellett nekik valamilyen indokot találni, hogy igazolhassák a létezésüket. 1850-ben az egyház kétfelé szakadt. A liberálisok volt az egyik csoport, akik elfogadták a humanizmus filozófiáját, és megpróbáltak valami aktuálisnak szánt üzenetet átadni nemzedéküknek: „Nem tudjuk, hogy van-e menny; nem tudjuk, hogy van-e pokol. Azt az egyet viszont tudjuk, hogy van itt vagy hetven évünk a földön. Tudjuk, hogy a költészet, a mélyen szántó gondolatok és a nemes célok mind nagyon hasznosak mindannyiunk számára. Ezért fontos, hogy vasárnap gyertek el a templomba, ahol olvashatunk verseket, ahol életbölcsességeket, alapigazságokat és életszabályokat mondunk nektek, hogy azok szerint éljetek. Arról nem tudunk semmit, mi lesz, amikor meghaltok, de egyet mondhatunk: ha rendszeresen jártok, fizettek, segítetek és velünk maradtok, akkor rugót kaptok tőlünk a szekeretek alá, és még kényelmesebb lesz az utatok. Semmit sem garantálhatunk azzal kapcsolatban, hogy mi lesz, amikor meghaltok, de az biztos, hogy ha velünk jöttök, boldogabbá teszünk, míg csak éltek.” Ez lett tehát a teológiai liberalizmus legbenső lényege. Nem jelentett többet annál, mint hogy egy kis cukrot próbált tenni a vándorlás keserű italába, megédesíteni egy időre. De ez minden, amit mondhatott.

A bennünket körülvevő közeg filozófiája tehát a humanizmus: az élet legfőbb célja az ember boldogsága. Van azonban egy másik csoport, akiket megbotránkoztattak a liberálisok. Ez a csoport az én népem, a fundamentalisták. Ők azt mondják: „Hisszük, hogy a Biblia Istentől ihletett. Hisszük, hogy Jézus Krisztus Isten. Hisszük, hogy van pokol. Hisszük, hogy van menny. Hiszünk Jézus Krisztus halálában, eltemetésében és feltámadásában.” Ne feledjük azonban, hogy a légkör, ami körülvesz, a humanizmus. A humanizmus pedig azt mondja, hogy a lét célja az ember boldogsága. A humanizmus olyan, mint valami ártalmas kigőzölgés a mélyből, mindenbe beleeszi magát. A humanizmus olyan, mint egy fertőzés, egy járvány – egyszerűen mindenhová eljut.

Nemsokára a fundamentalisták abból ismerték föl egymást, hogy kijelentették: „Hiszünk ezekben!” Legtöbbjük valóban találkozott Istennel. De látjátok, nem sok idő telt el attól, hogy: „Ezek a dolgok tesznek minket fundamentalistává”, hogy a második generáció azt mondja: „Így kell fundamentalistává lenni: Higgy abban, hogy a Biblia Istentől ihletett! Higgy Krisztus istenségében! Higgy az Ő halálában, eltemetésében, feltámadásában! És akkor fundamentalista leszel.”

És máris megérkeztünk a mostani nemzedékünkhöz, amikor az üdvösség egész terve úgy néz ki, hogy értelmi beleegyezésünket adjuk néhány tantételhez, és kereszténynek lehet tartani valakit pusztán azért, mert igent mondott négy-öt helyen, amikor kérdezték. Ha jól tudta, hol kell igent mondani, valaki hátba veregette, megrázta a kezét, szélesen rámosolygott, és azt mondta: „Testvér, üdvösséged van!” Oda süllyedt tehát az egész, hogy az üdvösség nem volt több, mint előírt dolgok, formulák helyeslése, és végül az üdvösség nem jelentett mást, mint az ember boldogságát, mert a humanizmus átitatta az egészet. Ha össze kellene hasonlítanunk a fundamentalizmust a száz évvel korábban kezdődött liberalizmussal, ahogyan az kialakult – mivel nem akarom időponthoz kötni –, valahogy így nézne ki:

A liberális szerint a hit célja az, hogy az ember boldog legyen amíg él, a fundamentalista szerint pedig a hit célja az, hogy boldog legyen miután meghalt.

De már megint! A hit célja, ki lett mondva: az ember boldogsága. És míg a liberális azt mondja: „A társadalmi és politikai rend megváltoztatásával fel fogjuk számolni a nyomornegyedeket, meg fogjuk szüntetni az alkoholizmust, a kábítószerfüggőséget és a szegénységet. És létrehozzuk a MENNYET ITT, A FÖLDÖN, ÉS BOLDOG ÉLETET TEREMTÜNK! Semmit nem tudunk arról, mi jön utána, de azt akarjuk, boldog légy, míg itt élsz!” És hozzá is láttak, hogy véghez vigyék, hogy azután az I. világháború szörnyű megrázkódtatásával szembesüljenek, és a II. világháború teljes döbbenetével, mert úgy látszott, hogy ennyi idő alatt nem sikerült eljutniuk sehova.

A fundamentalisták pedig szépen beálltak a sorba, ráálltak a humanizmus hullámhosszára, míg végül valami ilyenhez jutottunk: „Fogadd el Jézust, hogy a mennybe mehess! Nem akarsz arra csúnya, rossz, tűzzel égő pokolra jutni, miközben olyan csodálatos menny vár rád! Gyere Jézushoz, és akkor a mennybe jutsz!”

És ez éppen ugyanúgy az ember önzésére apellál, mint amikor ketten egy kocsmában üldögélve eldöntik, hogy kirabolnak egy bankot, hogy nulla befektetéssel a semmiért valamijük legyen! Van az a módja a bűnösök hívásának, ami a világnak pontosan úgy hangzik, mint az a terv, hogy hogyan kell egy benzinkút tulajától megszerezni az aznapi bevételét anélkül, hogy neki dolgoznál.

A humanizmus, úgy hiszem, a leggyilkosabb és legpusztítóbb eszme mindazok közül a filozófiai bűzfelhők közül, melyek a mélységből valaha kiszivárogtak. Teljesen átitatta a hitünket. ÉS TELJES MÉRTÉKBEN ELLENTÉTES A KERESZTÉNYSÉGGEL! Sajnálatos, hogy mégis ritkán látják így. Pedig itt van Míká, aki szeretne egy kis kápolnát, hozzá papot akar, és imádkozni szeretne, áhítatokat tartani, mert „jót tesz majd velem az Úr!”. EZ NEM MÁS, MINT ÖNZÉS! ÉS EZ BŰN! A lévita pedig jön, és szépen ő is beleesik, mert ő meg helyet keres magának. Tíz ezüstöt akar meg egy inget, és teljes ellátást. És azért, hogy meglegyen neki mindaz, amit akar, és Míkának is meglegyen, amit akar, APRÓPÉNZRE VÁLTJÁK ISTENT, tíz ezüstért és egy ruháért!

EZ A KORSZAKOK ÁRULÁSA! És ez az az árulás, amelyben élünk.

Nem tudom, Isten hogyan tudja ezt helyrehozni, míg vissza nem térünk a kereszténységbe, A BŰZHÖDT HUMANIZMUSSAL TELJES ÉS TÖKÉLETES ELLENTÉTBEN, mely átitatta nemzedékünket Krisztus nevében.

Tartok tőle, hogy annyira kifinomulttá vált, hogy tényleg mindenhová eljutott. Hogy ez mit jelent? Lényegében ezt: Ez a filozófiai feltevés – hogy az emberi létezés alapvető célja az ember boldogsága – oly mértékben el lett fedve evangéliumi fogalmakkal és bibliai tanításokkal, hogy végül Isten már az ember boldogságáért uralkodik a mennyben, Jézus Krisztus az ember boldogságáért öltött testet, és az angyalok is az ember boldogságáért léteznek. Minden az ember boldogságáért van! ÉN MEG AZT MONDOM NEKTEK, HOGY EZ NEM KERESZTÉNY DOLOG! Vajon nem akarja Isten, hogy az ember boldog legyen? Dehogynem. De mint következmény, és nem mint cél!

Folytatás: Paris_Reidhead-Tiz_ezust_es_egy_ruha

Szűrőkön át homályosan: 7. rész – Engedelmesség

Forrás / Source: Impaired Vision Through Filters: Part 7 – Obedience

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: Aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15,5)

„Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta értem.” (Gal 2,20)

Ez a hetedik (és talán egyben utolsó) vállalkozásom azoknak a vallásos szűrőknek a feltérképezésére, amelyek megakadályozzák, hogy az Úr Jézus Krisztust a Maga teljességében lássuk. Én magam is évekig viseltem ezt a szemüveget – amely nem más, mint az Istennek és másoknak való engedelmesség és alávetés.

Jelen szűrőnk (a többihez hasonlóan) első pillantásra legitimnek és helyesnek tűnik. Persze, hogy Isten azt akarja, hogy engedelmeskedjünk Neki és alávessük magunkat a vezetőknek és mindenki másnak is Krisztus testében! Az Újszövetségben ötvennyolcszor szerepel, hogy „egymást, egymásnak” stb. Ezek egyike, hogy „egymásnak a Felkent félelmében magatokat alávessétek!” (Ef 5,21, Csia). Az egymásnak való kölcsönös alávetés nagyon fontos elem a test életében, amely közvetlenül a háromságban létező Istentől ered. Hadd mutassam be most a saját történetemen keresztül, hogyan is működik ez a szűrő.

A saját buzgalmam és Isten iránti engedelmességem

Amikor még jóval fiatalabb voltam, és hívőnek is még igen zsenge, rendkívül lelkes, szenvedélyes és buzgó fiatal testvérként ismertek. Isten nagy embere szerettem volna lenni, és kész voltam bárhová elmenni és bármit megtenni az én Uramért. Azt tanultam, hogy az engedelmesség többet ér, mint az áldozat, és hogy fabatkát sem ér a rengeteg áldozatom, ha nem engedelmeskedem Istennek. Kőkeményen nekiláttam tehát, hogy az Úr hűséges és engedelmes szolgája legyek.

Isten számos régen élt emberének önéletrajzát elolvastam, akik teljesen Istennek odaszentelt és odaszánt életet éltek; tökéletesen szerették az Urat, és én is ilyen akartam lenni. Volt, aki minden nap órákat töltött imádságban a térdén; más mindent hátrahagyva idegen országba utazott, hogy hirdesse az evangéliumot az elveszetteknek; megint másokat zaklattak és üldöztek az Ő nevéért. Úgy voltam vele: ha ők meg tudták csinálni, nekem is sikerülni fog! Nem kell hozzá más, mint szilárd elhatározás, megingathatatlan eltökéltség és Isten Igéje iránti szigorú engedelmesség. Gondoltam én.

Abban az időben egy olyan gyülekezetbe jártam, amelyik az ún. „pásztorolási/tanítványozási mozgalomban” hitt. Ez a hetvenes évek egyik irányzata volt, ahol azt tanították, hogy a szellemi vezetőség hatalma, a nekik való alávetés volt az Isten ismeretének és az érett hívővé válásnak az útja. Engedelmesség a kulcsa mindennek, mondták; ha a véneknek engedelmeskedsz, Istennek engedelmeskedsz. Ha pedig nem, akkor lázadónak bélyegeztek, akinek az Úr fenyítésére van szüksége. Mivel én tiszta szívből az Úr tetszését kívántam, elhittem ezt a tanítást, és mindent megtettem, hogy a gyülekezeti vezetőknek engedelmeskedjem. Ebben az időszakomban naponta több órán át imádkoztam és tanulmányoztam a Bibliát. Elég korán kellett kelnem hozzá.

Szintén ezalatt az időszak alatt úgy éreztem, hogy jobban kellene engedelmeskednem Istennek a szegények segítése és az elveszettek elérése területén. Egy ideig ezért minden héten egy segítő missziónál dolgoztam a szegénynegyedben, lakásokba csöngettem be, hogy bizonyságot tegyek, és az utcákon hirdettem az evangéliumot. Nagyon kevés eredményét láttam a munkának, de folytattam, mert Isten tetszését és a Neki való engedelmességet kerestem. Azt hittem, hogy csak ha erőteljesebben imádkozom, jobban hiszek, több bizonyságot teszek és Őt jobban szolgálom, akkor lehetek a tetszésére. Komolyan, majdnem idegösszeomlást kaptam, annyira próbáltam Istennek tetszeni és engedelmeskedni.

Szabadulás az engedelmességből

Néhányan, akik ezt olvassák, kétségtelenül félre fogják érteni a következő mondatot.

Égető szükségem volt rá, hogy megszabaduljak az engedelmesség zsarnokságából!

Az Istennek engedelmeskedni és tetszeni próbálás tizenöt éve után kijelentést kaptam.

Szinte nem is ismerem azt az Istent, akinek tetszeni próbálok az engedelmességemmel!

Rájöttem, hogy az örök élet nem az engedelmességemen alapszik; hogy Krisztussal meg lettem feszítve a kereszten (Gal 2,20, Kol 3,3), a saját engedelmességemmel együtt! Hogy a vele való kapcsolatomat egyedül a törvényre alapoztam, és nem az ÉLETRE. Hogy semmi okom nincs dicsekedni az engedelmességemmel, mert bennem, azaz a hústestemben (a „jó” testben sem) nincs egyetlen jó dolog sem. Az Úr elvitt önmagam végére és végre rájöttem, hogy nélküle SEMMIT SEM TEHETEK! Hogy önigazzá és elitistává váltam, mert tényleg elhittem, hogy odaszántabb, szenvedélyesebb és jobb „engedelmeskedő” vagyok a legtöbb hívőnél. Hogy egy autoriter rendszer alávetettségre épülő hierarchiájának rabszolgaságába estem, amely a családomat is megkötözöttségben tartotta. Hogy zsarnokká váltam a saját otthonomban.

Rájöttem, hogy tényleg semmi módon nem lehetek soha Isten tetszésére. Egyedül egy Valaki volt, aki az Atya tetszésére lehetett, és ez az Ő egyszülött Fia (Mt 3,17). De most, hogy én Benne vagyok, és hogy új teremtés vagyok, aki a Fiúnak része, ugyanaz a kapcsolatom az Atyával. Hogy csak egyetlen Fiúság van, és én Benne vagyok!

Arra is rájöttem, hogy még engedelmeskedni sem tudtam Istennek. Nélküle tényleg nem tudok semmit sem tenni! Rájöttem, hogy a kulcs mindenhez: megmaradni Őbenne (Jn 15,4). Ez azt jelenti, hogy az Ő bennünk lakozó életét éljem, és ne az én saját, emberi életemet. És ha megmaradok az igazi Szőlőtőben, akkor valóban az Ő természetének és jellemének a gyümölcseit fogom teremni! És ebbe beletartozik a Fiú engedelmessége az Atyának is.

Szűrőkön át homályosan: 4. rész – Misszió/Evangelizáció

Forrás / Source: Impaired Vision Through Filters: Part 4 – Missional/Evangelism

„Ezért fordulok hát hozzátok én, Pál, ki a Felkent Jézusnak értetek, a nemzetekért vagyok foglya, ha ugyan hallottatok az Isten kegyelmének arról a sáfárságáról, melyet tiértetek adtak nekem. Mert leleplezés útján jutott tudomásomra a titok úgy, ahogy röviden már megírtam, melyből, ha elolvassátok, képesek lesztek megérteni, micsoda belátást kaptam én a Felkent titkába, melyet más nemzedékekben nem ismertettek meg az emberek fiaival úgy, ahogy most a szent apostolok és próféták előtt a Szellem által a leplet levonták róla, hogy a nemzetek örököstársak, egy testbe vannak szerkesztve, s az ígéret részestársaivá téve a Felkent Jézus által az örömüzeneten keresztül, melynek kiszolgálója lettem az Isten kegyelemajándékához mérten, melyet az ő hatalmas munkásságának mértékében adtak nékem.

Nékem, az összes szentek közül a legkisebbnek adták azt a kegyelmet, hogy a nemzeteknek örömüzenetül hirdethetem a Felkent kinyomozhatatlan gazdagságát, és megvilágíthatom, hogy miben áll annak a titoknak sáfársága, mely örök korok óta el volt rejtve Istenben, aki a mindenséget azért teremtette, hogy most a mennyei fejedelemségekkel és fennhatóságokkal az eklézsián keresztül megismertethesse az Isten sokféle bölcsességét az örök korokban előzetesen tett elhatározásának megfelelően, mely Urunkban, a Felkent Jézusban született meg, akiben az őbelé vetett hiten át mi is szabadon szólhatunk és bizalommal járulhatunk az Atyához.”

A szűrők homálya

Arról osztom meg a gondolataimat mostanában, hogy azok a különféle szűrők („szemüvegek”), amelyek belénk épültek az évekig tartó egyházi tanítás, nevelés és a minket körülvevő vallásos közeg révén, hogyan vonják el figyelmünket Krisztusról, arról, hogy Őt tartsuk mindig a középpontban.  Gyakorta a szűrő igei, sőt nagyon is nemes és igaz elképzeléseken alapul. Gond azonban akkor van, ha az elképzelés, az alapelv, a parancs vagy a tanítás válik mindenné, és ez elhomályosítja (mint egy hályog) az illető látását. Nem látjuk többé tisztán Krisztust, mert egy bizonyos aspektusa, vagy akár az Ő akarata egyszer csak túllépte a megfelelő mértéket, és most ez tölti be teljesen a látómezőnket, mintha ez lenne minden.

Ismerek például hívőket, akiket különösen is vonz Isten szeretete. Természetesen tudjuk, hogy Isten szeretet, és hogy Ő mindannyiunkat szeret. Ez azonban csak az egyik aspektusa Istennek. Ezek a szeretett testvéreink azonban úgy csinálnak, mintha ez lenne minden. Ha az Ige van előttük, csak a szeretetet olvassák ki belőle. Ha imádkoznak vagy bizonyságot tesznek, az is csak a szeretetről szól. Úgy látszik, mintha sosem tudnák abbahagyni a szeretetről szóló beszédet! Ez egy szűrő, és elhomályosítja a szemüket, hogy Krisztust a maga TELJESSÉGÉBEN lássák. Kitakarja a Krisztusra irányuló látómezőjük nagy részét, ezért nem tudják Őt a valóságnak megfelelően kiábrázolni. Természetesen egyedül a Test az, amelyik Krisztust a Maga teljességében kiábrázolhatja (Ef 1,22-23), az Ő vágya azonban az, hogy a Testtel közösen, de egyenként is Krisztust az Ő teljességében ismerjük, hogy új és változatos utakon oszthassuk meg Krisztus ránk eső részét a gyülekezettel.

A missziós (evangelizációs) szűrő

Habár írtam már korábban is erről a témáról, azt az örökkévaló szándékkal és nem a keresztény élettel és Krisztusnak a Gyülekezeten keresztüli kiábrázolásával kapcsolatban tettem. Egyértelműen ez a létező egyik legerőteljesebb és leggyakoribb szűrő, s az oka legfőképpen az elmúlt, nagyjából százötven év evangelizációs mozgalmának növekedésében és népszerűsödésében keresendő. Az egyetlen különbség ma az, hogy a nyelvezet változott valamennyit: evangelizáció vagy az elveszettek elérése stb. helyett most missziónak hívják. A lényegét tekintve azonban ugyanaz.

Számos keresztény véli úgy, hogy a Gyülekezetnek, sőt, az egyes hívőknek is a célja a világ evangelizálása és az elesettek elérése. Ők mindent ezen a szűrőn keresztül látnak. Ha az Igét olvassák, az az evangelizációról szól. Csak erről beszélnek! Szinte mintha Ádám is csak azért bukott volna el, hogy Isten használhasson minket a megmentésében… Ugyanők rendszerint azt gondolják, hogy a Gyülekezet célja a bűnösök megmentése. De tényleg egyezik ez azzal az evangéliummal, amit Pál hirdetett? Buzdították-e vajon az újszövetségi levelek a gyülekezeteket, hogy evangelizálják a körülöttük élőket? Számomra ez a legrosszabb fajtája a szellemi rövidlátásnak. Isten céljai annyival mélységesebbek és annyival magasztosabbak annál, mint hogy pusztán benépesítse a mennyet!

Ha megnézzük a történetet, megértjük a célt is

Az egyik fő oka annak, hogy nem értjük Istennek a Gyülekezettel kapcsolatos szándékait, hogy nem értjük a korai ekklészia átfogó történetét. Az egyik munkatársam, Frank Viola írt is egy könyvet hasonló témában, címe: „Az újszövetségi gyülekezetek elmondatlan története”. Ebben időrendi sorrendben követhetjük végig a történetet. Ha pedig megismerjük, rögtön észrevesszük, hogy számos szűrőnk (mint például a missziós/evangelizálós) egyáltalán nem illik bele! Egyszerűen nincs ott.

Ha prekoncepciók nélkül, elfogulatlanul elolvassuk az efézusiakhoz és a kolssébeliekhez írt levelet, megláthatjuk Jézus Krisztus Gyülekezetének igazi természetét és célját. Vegyük le az evangelizációs szemüveget, és olvassuk el újra, kérve Istent, hogy megmutassa az Igazságot: az Ő dicsőséges Fiát. S rá fogunk jönni, hogy a Gyülekezet szándéka nem az evangelizáció, nem a misszió, nem a gyors megsokszorozódási mozgalmak, nem a szomszédok vagy a világ evangelizálása. Hanem teljesen világosan egyetlen egy dolog:

Az élő Krisztus teljességének világos és akadálytalan kiábrázolása.

Ennyi a mondandóm ezzel kapcsolatban.