„Nyisd meg a szemeimet, hogy lássak!” (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2020. június 10-én, Nagyváradon. https://www.ekklesiaoradea.ro/
PDF: “Nyisd meg a szemeimet, hogy lássak!”

Az életemben voltak olyan helyzetek, amelyeken átmentem – amit akkor még nem láttam, mert nem volt szemem meglátni, mi történik –, és csak évekkel később kezdtem meglátni, honnan hozott ki az Úr. Volt az életemben egy időszak, amikor én is úgy gondolkodtam – nem olyan szélsőségesen, de nem voltam messze ettől –, ahogy egy testvértől is hallottam, aki elment közülünk. Ez a testvér azt mondta: „Én Krisztussal együtt meghaltam. Halott vagyok. Ha Isten akar valamit tenni velem, az Ő dolga, én semmit nem tudok tenni, én meghaltam.” Ez szélsőséges gondolat.

Én azt hittem annak idején, hogy ha Isten meg akar tenni valamit az életemben, akkor Ő adja az akaratot és a cselekvést is, és így elvégzi, amit akar. Én csak ülök nyugodtan, mert Ő megteszi azt, amit akar. Azonban az ilyen gondolkozásmódban a dolgok össze vannak keveredve, ahogyan az én életemben is így volt. Abban hittem, hogy ha Ő azt mondja, hogy megteszi, akkor így is lesz, és én kimaradhatok, ülhetek nyugodtan.

Jött azonban egy időszak, amikor egyszerűen sokként hatott rám, amit olvastam – amit akkor ugyan nem láttam úgy, ahogy ma látom, mégis teljesen felkavart: „Hányszor akartalak összegyűjteni benneteket, mint a kotló a csibéit, de ti nem akartátok!”. Először kezdett meginogni az elképzelésem, és azt mondtam magamban: hogy lehet ez, hogy össze akarja őket gyűjteni, mint a kotló a csibéit, és ők nem akarják? Én addig nem úgy hittem. Azt gondoltam, hogy ha Ő akarja, akkor megteszi. És csak utólag kezdtek a dolgok letisztulni az életemben, és kezdtem megérteni, hogy Ő nem tesz semmit, ha én nem mondom: Ámen, Uram, munkálkodjál! Sok dologban nem értem, hogy mi történik velem, nem tudom megérteni, de áment akarok mondani arra, amit Te munkálsz.

Testvérek, ez nagy fordulatot hozott a helyzeteimben, amikor elkezdtem megérteni, hogy a dolgok másként állnak. Azután arról is olvastam, amikor az Úr Jézus a saját hazájában volt, és nem tudott ott jeleket és csodákat tenni a hitetlenségük miatt. Hogyan van ez? Meg tudja Őt akadályozni bármi, hogy ne tegyen meg valamit? Őt semmi sem tudja megakadályozni! Nem tudott jeleket és csodákat tenni a hazájában? Tudott volna! Csak nem akart! Akkor akart csodákat és jeleket tenni, amikor hisznek. Ha az Úr munkálkodni akar az életünkben, a családunkban, és mi azt mondjuk: nem nagyon látok erre esélyt, hogy itt történjen valami…akkor nem is történik semmi. De eljön az idő, amikor elkezdjük megérteni, hogy a hozzáállásunk nagyon fontos ebben a dologban.

Azután pedig ezt olvastam: „Tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberért (…) mert Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság megismerésére eljusson.” Tartassanak imádságok, esedezések, hálaadások! Isten ezt akarja. Ez a szolgálat pedig, az emberek megtérése, az evangélium, ránk lett bízva, nem az angyalokra. Ránk! Isten ezt akarja – akarjuk hát mi is, úgy mint Ő! És legyen a szívünkben is ez a vágy, mert Isten azt akarja, hogy az emberek megmeneküljenek.

Testvérek, ezek nem voltak szokványos helyzetek az életemben, ezek mindent felforgattak, ami addig volt. Vannak, akik hisznek, és nem látják, hogy Isten nem kényszerít. Pedig nem kényszerít, Ő azt akarja, hogy együttműködjünk Vele. Isten kegyelemmel teljes. Az Ő világossága sokkal nagyobb, mint azt mi el tudjuk képzelni! Ha elkezdek valamit megismerni, akkor látom csak, hogy milyen messze vagyok attól, aminek lennem kellene.

Mennyei világosság volt az, ami erősen felragyogott az én sötét elmémben, és látni kezdtem. És kezdtem kérdéseket feltenni; Isten pedig közeledett hozzám, és könyörült rajtam, hogy ne maradjak úgy, ahogy voltam. És biztos, hogy ma is vannak dolgok, amiket nem látok tisztán. Azt akarom, hogy a mennyei világosság behatoljon, és forradalmasítsa az életemet. Hiszem, hogy nektek is ez a vágyatok, hogy az Úr forradalmasítsa az életünket! A gondolkodás megújulása egy folyamat. Elkezdődött akkor, amikor az Úrhoz tértünk, és folytatódnia kell, hogy másként lássunk; hogy lássuk, Ő hogyan hangsúlyozza a dolgokat. Lássam az Ő fájdalmát a szavak hátterében.

Testvérek, az Úr munkálkodjon, hogy az életünkhöz folyamatosan társuljon az írott ige kijelentése. Legyen a mi imádságunk is: „adj gyermeket, vagy meghalok!”. Adj kijelentést, ne hagyd, hogy az életem úgy folytatódjon, hogy csak látásban járok – hitben akarok járni! És a hit az, ami az írott ige kijelentésére alapszik. Amikor olvasom a Bibliát, az írott ige formálódjon életté bennem.

Testvérek, az Úr áldjon meg titeket. Ez az én imádságom és szeretném, ha ez lenne mindnyájunk imádsága: Uram, nyisd meg a szemeimet, hogy lássam a Te törvényed csodálatos dolgait – ahogy Dávid imádkozott –, nyisd meg a szemeimet, hogy lássak. Ámen.

“Kérvén, hogy méltókká tétessetek” (Watchman Nee)

Vigyázzatok tehát minden időben, kérvén, hogy méltókká tétessetek mindezekből kimenekülni, amik történni fognak, és az Embernek Fia elé állíttatni” (Lukács 21,36)

Az Úr határozottan azt ígéri, hogy a gyülekezet megmenekülhet a nagy nyomorúságtól, és az Embernek Fia elé állhat – ami kétségkívül az elragadtatást jelenti. Van azonban egy feltétel. Ez  nem vonatkozik ugyanis mindenkire, aki újonnan született, hanem csak azokra az újonnan születettekre, akik éberen vigyáznak és imádkoznak. „Hogy méltóvá tétessetek” – ha vigyázunk és imádkozunk, akkor kimenekülhetünk ezekből. Ezért az ígéret azoké, akik ezeket teszik. Vajon a gyülekezet egészében mindenki éberen vigyáz és imádkozik? Figyeljünk oda erre.

Forrás: The Lord My Portion, június 8.

Isten dicsőítése megnyitja a zárt ajtókat – Zac Poonen

“Te milyen vagy, nem erős vagy? Az erős emberek legyőzött emberek, mert azt olvassuk a 2 Kor. 12:9-ben, hogy Isten azt mondja: “Az Én erőm erőtlenség által végeztetik el.” Ezért engedi meg Isten, hogy gyengék legyünk. Amikor vitatkozol és veszekszel az emberekkel, akkor gyenge vagy erős vagy? Erős vagy, és az erős emberek könnyű célpontjai a Sátánnak. Isten megengedi, hogy megnyerje a csatát azokkal szemben, akik vitatkoznak. Így nyerte meg a csatát Éva ellenében is. Ezért engedi meg Isten nekünk, hogy gyengék legyünk.

Mit tanulhatunk meg Lázár történetéből? Azt olvassuk, hogy amikor Jézushoz eljutott a híre, hogy Lázár haldoklik, Jézus azt mondta: ‘Egy kicsit még várni fogunk és később majd megnézzük őt.’ Miért cselekedett így? Mert ameddig Lázár beteg volt, még volt egy kis ereje. Az ereje fokozatosan gyengült és mindaddig gyengült, míg egy nap meghalt. Amikor valóban gyenge lett és meghalt, Isten feltámasztotta őt. Mi a tanulság ebből? Az, hogy Isten előbb gyengévé kell, hogy tegyen minket, mielőtt munkálkodni tudna bennünk. Amikor Josafát eljutott ide és azt mondta, ‘gyengék vagyunk, nem tudjuk, hogy mit tegyünk, de rád tekintünk; várjuk, hogy Te munkálkodjál helyettünk’ (2 Krón. 20:12), Isten cselekedett.”

keskeny út - narrow way

A dicsőítés megnyitja a zárt ajtókat

Praise Opens Closed Doors

PDF formátumban letölthetőitt

Még egy tanulmányunk lesz erről a csodálatos kulcsról, a dicsőítésről, ami minden ajtót megnyit és szabaddá tesz minket az olyan helyzetekből, mint a börtön.

Az utolsó tanulmányunkban a 2 Krón. 20-at néztük meg. Ez az egyik legnagyszerűbb kép az egész Bibliában arról, hogy a dicsőítés szellemele tudja győzni az ellenséget, és megszabadít egy olyan helyzetből, amikor körül vagy véve olyan problémákkal, amiket nem tudod, hogyan kezelj. A hit mindig dicsőítést eredményez.

Jézus mondta: ‘Ha hisztek, semmi sem lesz lehetetlen nektek.’ Ha bízol Istenben, sohasem leszel csalódott. Az emberek csalódást okozhatnak neked, de Isten sosem fog. Isten kivárhat, hogy válaszoljon az imádra és kivár, mielőtt megoldja a problémádat, megnyitja a börtönajtót, de egy napon minden bizonnyal meg fogja tenni azt. Ő nem akarja, hogy a gyermekei meg legyenek kötözve, hanem azt akarja, hogy szabadok legyenek…

View original post 1 474 további szó

“Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa” (W. Nee)

Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa.” (1Jn 3,8)

Amint fölismerjük valamiben az ördög munkáját, a következőképpen imádkozhatunk: „Istenünk, a Te Fiad azért jelent meg, hogy az ördög munkáit lerontsa. Hálát adunk azért, hogy lerombolta az ördög munkáját a kereszten! De az ördög most megint munkálkodik. Kérünk, hogy rombold le a munkáját bennünk; rombold le minden mesterkedését, amivel a munkánknak akar ártani; rombold le minden eszközét a környezetünkben; rombold le minden munkáját!” Amikor imádkozunk, annak az aktuális helyzetnek megfelelően imádkozzunk, amiben éppen vagyunk! Ha észrevesszük, hogy a Sátán bennünk, a családunkban, a munkahelyünkön, az iskolánkban vagy a nemzetünkben munkálkodik, kérhetjük Istent, hogy rombolja le a munkáját azon az adott területen.

(Watchman Nee: The Lord My Portion, 05. 22. – Christian Fellowship Publishers)

https://www.grnewsletters.com/archive/devotional/May-22nd-Daily-Devotional-by-Watchman-Nee-559051201.html?e=&s=2c0TJd

Isten igazgatása (Watchman Nee)

Watchman Nee: Máté evangéliumának utolsó magyarázata (1950-52), 3. fejezet, 5. rész (Máté 7,1-12)
PDF: WatchmanNee_Mt_ev_magyarazata-3-5-Isten_igazgatasa

A hegyi beszéd most következő, 5. részének a következő címet adhatnánk: „Isten igazgatása” – azaz hogyan igazgatja Isten a gyermekeit. Hogyan vehetjük ezt az igeszakaszt egyetlen, összefüggő résznek? Rögtön egyértelművé válik, amikor egymás mellé tesszük a 2. és a 12. verset. A 2. vers második felében az Úr azt mondja: „amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek”. A mérték jelenti az egyensúlyt. A 12. versben pedig azt mondja: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük”. Mindkét vers ugyanazt jelenti. A 2. vers elkezdi, a 12. vers a befejezi ugyanazt a gondolatot. Ha pedig ez a két vers ugyanazt a témát tárgyalja, logikus feltételezni, hogy a közöttük lévő versek is mind ugyanerről a témáról szólnak – a Biblia tanulmányozásának ez az egyik alapelve. Minden egyéb magyarázat szükségszerűen helytelen. Ezért vélem úgy, hogy ez a tizenkét vers egyetlen tömböt alkot, mely egyazon témával foglalkozik. Nem szabad tehát ezeket egymástól független igékként kezelni.

7,1. „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” Az Úr itt semmiképpen nem a – bármilyen szintű – állami, világi kormányzásra utal; hiszen Pál a Róma 13-ban kifejezetten azt mondja, hogy Isten bírókat és uralkodókat rendel a földön, akiknek pedig nyilvánvalóan ítélkezniük kell. Ezért a Máté 7-ben itt szereplő igének semmi köze nem lehet a földi kormányzáshoz. Az 1Korinthus 5,12 továbbá azt mondja: „Mert mit tartozik rám a kívül valókat megítélni? Avagy ti nem a belül levőket ítélitek-e meg?” Ez pedig a helyi gyülekezeten belüli ítélethozatalt jelenti, mint például a kizárást.

A Máté 7-ben szereplő „ne ítéljetek” jelentése azonban az, hogy ne pletykáljunk, ne jussunk felületes következtetésre az emberek indítékait és szándékait illetően, mert egyszerűen nem tudhatjuk. Azt a gondolatot is magában foglalja, hogy ne keressünk hibát másokban, és ne kritizáljuk őket. Azt is jelenti még, hogy az ember ne kezelje tényként a saját véleményét; ne hagyja, hogy a személyes vonzalom, érdek, hajlandóság vagy a bosszúállás szelleme teret nyerjen a mások ügyeiről szóló bármilyen beszélgetésben.

Ítélkezni azt jelenti, hogy én és az én szavaim ugyanazon az oldalon állunk: azt jelenti, hogy a saját szubjektív érzéseim szerint beszélek, nem pedig objektív nézőpontból. Az az ember, aki ítélkezik, egyértelműen nem szabadult meg még az énjétől.

Érdekes módon, ennek a szakasznak egy későbbi részében azt látjuk, hogy az Úr kijelenti valakiről: „Képmutató!” (5.v.). Ez vajon nem példa arra, hogy az Úr maga is ítélkezik? Nem mond ellent önmagának? Nem, ugyanis az Úr itt az objektív valóságnak megfelelően beszél.

Legerősebben Jakab kel ki az ítélkezés ellen, mégis ő maga sokakat elítél. Azonban Urunkhoz hasonlóan ő is objektíven, tényszerűen szól; nem a saját szeszélyei szerint beszél, hogy mi tetszik neki és mi nem. Ezért ez nem az, amit az Úr megtilt itt a Máté 7-ben. Urunk azt a fajta ítélkezést tiltja meg, amelyikben az ember saját érzései is helyet kapnak. Lehet, hogy az ilyen ítélet nem téves vagy hibás, mégis olyan fajta ítélkezés, mely ellen az Úr Jézus felszólal. Értsük meg világosan, hogy még az igazságnak megfelelő beszéd is lehet ítélkezés, ha az ember saját érzései is helyet kapnak benne; mert ha belül örömöt érzünk, amikor szomorkodnunk kellene, vagy ha az ítéletünkben megrovás van, mikor helyreállításnak kellene lennie – akkor ez ítélkezés.

Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.” Így igazgat Isten; ennek az eljárásmódnak megfelelően fegyelmezi és neveli a gyermekeit. A következő alapszabály szerint jár el: ahogyan mi megítélünk másokat, Ő is úgy fogja megengedni, hogy mások megítéljenek bennünket. Amikor kritizálnak bennünket, ne háborodjunk fel, hiszen mi is ugyanígy kritizáltunk másokat. Ezt jelenti Isten igazgatása. „Amit az ember vet, azt aratja is” (Gal 6,7). Isten így igazgatja az embereket.

Minél előrébb jár valaki, annál szigorúbban ítéli meg saját magát, és annál elnézőbb lesz másokkal szemben.

7,2. A 7,1 vers az ítélkezés tényéről beszél; a 2. vers pedig a mikéntet hangsúlyozza: „Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek.” Gyakorta megesik, hogy amit egy testvér tesz, azt mi szájunkra vesszük, és amit mi csinálunk, arról meg mások beszélnek.

Amikor másokat megrovással illetünk, csak attól félünk, hogy nem vagyunk elég határozottak. Ha azonban minket rónak meg csak egy kicsit is, azt nem tűrhetjük. Sok hívő ilyen. Isten gyermekeiként a szívünknek azonban tele kellene lennie szeretettel. Még a feddésünknek is szeretettel kellene tele lennie. Szeretet nélkül semmi sem helyes.

7,3. A 7,3 verstől kezdve több minden említésre kerül. „Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem?” Azért látunk hibát másokban, mert bennünk is ott van a hiba. Ha képesek vagyunk meglátni a szálkát – mely aprócska dolog – a testvérünk szemében, miért nem látjuk meg a jókora gerendát a sajátunkban? Minél tisztátalanabb valaki, annál könnyebben meglátja a tisztátalanságot másokban. Minél szentebb valaki, annál kevésbé fog hibát találni másokban. Egy jó természetű ember egyáltalán semmilyen hibát nem talál. De minél inkább tudja valaki a saját hibáit, annál könnyebb számára, hogy másokban hibát találjon. A bűn miatt az emberi természetet különösen is foglalkoztatja a bűn. Miért van, hogy olyan könnyen gyakorol ránk mély benyomást Ábrahám hazugsága és Dávid házasságtörése, de sok időre és erőfeszítésre van szükségünk ahhoz, hogy a jó oldalaikat is meglássuk?

Azért van ez, mert bűnösökként a természetünk közel van a bűnhöz. Annak az embernek, aki a bűn felé hajlik a maga életében, azonnal eszébe jut a másik embernek a hiányossága, amint annak nevét megemlítik előtte. Aki azonban a szentség felé közelít a maga életében, a másiknak a kedvességére emlékszik, amikor a nevét meghallja. Ezt mi magunk is kipróbálhatjuk. A saját szemünkben lévő gerenda különös módon azt teszi, hogy még a legapróbb szálkát is észrevegyük a testvérünk szemében. Amiből sok van bennünk, azt hajlamosak vagyunk másokban is felismerni és abból többet meglátni.

7,4-5. A 7,4. vers a meglátásról, az 5. vers a kivételről szól. Az egyik vers azt tudatja velünk, hogy a szemünkben lévő gerenda révén látjuk meg a szálkát a testvérünk szemében; a másik vers pedig azt, hogy a szemünkben lévő gerenda okozza, hogy nem tudjuk a testvérünk szemében levő szálkát kivenni – azaz nem vagyunk képesek segíteni neki. Kritizálni egy dolog, segíteni pedig egy másik. A kritizálás nem kerül semmibe, a segítésnek viszont ára van: „ti, akik szellemiek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet” (Gal 6,1). Először szelleminek kell lennünk ahhoz, hogy másokat helyre tudjunk igazítani; a szellemivé válás pedig sokba kerül az ember énjének. Könnyű meglátni a hibát másokban, de ez önmagában semmit sem segít. Az a fajta ítélkezés, melyre Jézus figyelmeztet, semmit sem állít helyre. Először nekünk magunknak kell helyreállnunk; ugyanis ha nem vettük ki azt a hatalmas gerendát a saját szemünkből, nem leszünk képesek az aprócska szálkát eltávolítani a testvérünk szeméből sem.

Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát (…)”. Először nekünk kell Isten elé állnunk, hogy szigorúan megítéljen bennünket; csakis ezután leszünk képesek segíteni másoknak. Az Úrnak ez a parancsa, hogy „ne ítéljetek”, arra az ítélkezésre vonatkozik, amikor valaki nem lett törvény szerint megítélve, mégis a saját véleményét hangoztatja. Ha azonban kikerül a gerenda a szemünkből, megvilágosodunk; és így képesek leszünk arra, hogy segítsünk testvéreinknek meglátni a világosságot. Immár ez nem ítélkezés többé.

7,6. „Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket.” Íme egy példa a görög nyelvtan keresztbe ívelő szerkezetére, melyet így ábrázolhatunk:

Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent,          gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé,                                                                                         X
    nehogy lábukkal széttapossák azokat,                     majd megfordulva széttépjenek titeket.

A kutyáknak és a disznóknak meghatározott szimbolikus jelentésük van az Igében. A 3Mózes 11 szerint mindkettő tisztátalan állat. A kutya teljesen tisztátalan, kívül és belül egyaránt. A disznó tisztátalan belül, de tiszta kívül, mert „hasított körmű ugyan, és egészen kettéhasadt körme van, de nem kérődzik” (3Móz 11,7). A kutyák ezért azokat szimbolizálják, akik elvesznek; a disznók pedig a képmutatókat vagy a névleges keresztényeket. (Némelyek szerint a kutyák a bűnösöket, a disznók az egyháztagokat jelképezik.) Ha ma a szent dolgokat a kutyák elé vetjük, azok nem képesek felismerni, hogy ezek szentek. Ezért, mivel nem elégíti meg őket, sőt, még ellenszenvesnek is találják, megfordulva széjjeltépnek minket. Ha pedig gyöngyeinket a disznók elé szórjuk, azok nem ismerik föl ezeknek a dolgoknak az értékes voltát, ezért lábukkal szét fogják taposni őket.

Amikor megítéljük az embereket, ne feledjük, hogy nem csak testvérekkel vagyunk körülvéve a világban, hanem kutyákkal (bűnösökkel) és disznókkal (névleges gyülekezeti tagokkal) is. A mi meglátásaink a saját szemünkben igen drágák és értékesek; a legszentebb dolgokhoz hasonlók. A kutyák azonban megmarnak és széttépnek bennünket, a disznók pedig össze fogják tiporni ezeket a lábukkal. Hiábavaló lesz a beszédünk, mert nem képesek megérteni. A szent dolgok itt különösen is Jézus hegyi beszédben elhangzott tanításaira vonatkoznak. Ha a világot a hegyi beszéd magasabb mércéje szerint ítéljük meg, a világ megfordulva szét fog tépni bennünket. Ha pedig ezt a tanítást tesszük meg mércének az áltestvérek (névleges gyülekezeti tagok) számára, azok a lábuk alá fogják tiporni, mert nem kedves számukra. A világ számára ez alapot teremt a támadásra, a névleges gyülekezeti tagok pedig nem becsülik meg. Amilyen mértékkel mérünk az igazi testvérek számára, ugyanolyan mértékkel fognak ők is mérni nekünk. A világiak azonban vagy megfordulnak és megmarva széttépnek bennünket, vagy a mértéket összetiporják a lábukkal.

7,7-11. „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik” (7.v.). Az Úr a 8. vers igéit használja a 7. vers ígéretének bizonyítására. Három jelentésfokozatot találunk ebben a két versben. „Kérjetek” – ehhez nem tartozik cselekedet, ezért ez valamilyen vágy kifejezését jelenti. „Keressetek” – ez cselekvést is magában foglal, de még nem találta meg, amit keresett. „Zörgessetek” – ez azonban már megérkezett oda. Isten minden imádságot meghallgat; válasza pedig igen nagyvonalú. A 9. és 10. versben az Úr egy olyan példát hoz fel, mellyel biztosít bennünket e hatalmas ígéret felől, méghozzá minden feltétel nélkül. Miért van, hogy ha kérünk, akkor adatik nekünk; ha keresünk, akkor találunk; és ha zörgetünk, akkor megnyittatik nekünk? Mert Isten igéje a 11. versben ez: „mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle”! Úgy látszik, a világ gyermekei okosabbak, mint a világosság gyermekei, ők sosem kérnek követ vagy kígyót. Mi azonban, a világosság gyermekei, nem vagyunk ilyen okosak. Mi olykor kenyérnek hisszük a követ, és halnak a kígyót. Atyánk mindig válaszol nekünk, de nem feltétlenül aszerint, amit kértünk. Amikor rosszul kérünk, Isten akkor is jóval válaszol. Az imádság megválaszolásakor Isten aszerint jár el, amit Ő tud, nem aszerint, amit mi. Az Atya jó dolgokat ad nekünk; Ő nem feltétlenül azokat a dolgokat adja nekünk, amiket kérünk.

7,12. Amikor ezt a részt összefüggő egységként tanulmányozzuk, feltűnik, hogy minden említett dolog párba van rendezve, például: a mi mértékünk a mások mértékével szemben; a mi gerendánk a testvér szálkájával szemben; a kutyáknak adott szent dolgok és a kutyaharapás a disznók elé gyöngyök szórásával és azok összetiprásával szemben; a földi atyák gyermekeiknek adott jó ajándéka a mennyei Atya nekünk adott jó ajándékaival szemben. A 12. versben találjuk a végkövetkeztetésképpen adott igét: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük”. Az emberekkel való bánásmódunkat az irányítsa, hogy mi hogyan szeretnénk, hogy azok bánjanak velünk, ne pedig az, hogy valójában hogyan bánnak. Az emberekkel szembeni keresztény hozzáállás és cselekedet a legmagasabb alapelvet követi. Nem a tények befolyásolják. A keresztény ember minden ereje belülről származik, nem a körülményeiből. Azért van ez, mert a keresztény emberben Krisztus élete van. Ezért nekem, mint kereszténynek, ez által a belső erő által kell cselekednem.

Isten úgy fog velünk bánni, ahogyan mi bánunk másokkal. Ezért tehát (1) a testvérekkel legyünk nagyvonalúak; (2) a nem hívő pogányok és az áltestvérek elé pedig ne tárjunk szellemi dolgokat elővigyázatlanul. Isten Igéje itt Isten fegyelmező neveléséről is beszél. Különösen a 11. versben láthatjuk, hogy a mennyei Atya jó dolgokat ad a gyermekeinek, ahogyan a földi atyák is jó ajándékokat adnak a gyermekeiknek. Mivel az emberek így adnak, a mennyei Atya is így ad. A mennyei Atya tetteire így hatnak az emberek tettei.

A 12. vers levonja a következtetést: „Mindent tehát, amit akartok” – aszerint a tanítás szerint, mely közvetlenül az imént adatott – „hogy az emberek veletek tegyenek, tegyétek meg ti is nekik”. Ez a befejező ige. „Ha tehát ti gonosz (romlással teli) létetekre tudtok jó adományokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jót égi Atyátok azoknak, akik kérik (kérnek) Tőle?” (Vida ford.). Ez pedig az imára adott válasszal kapcsolatban áll itt.

A 11. versben azt mondja: „Ha tehát ti”, nem pedig „ha tehát mi”. Ez olyan gyönyörű. Habár apróság, mégis megmutatja nekünk, hogy Urunk az Isten, aki különválik a bűnösöktől.

A törvény és a próféták összefoglalása pedig az, hogy szeressük embertársainkat – hogy jót akarjunk nekik és ne rosszat. Az Úr kijelenti, hogy nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt és a prófétákat, hanem hogy betöltse azokat. Ha a törvény és a próféták az emberek javát keresik, mennyivel inkább az Úr tanítása! Ő betölteni jön, nem eltörölni.

Copyright: Christian Fellowship Publishers – https://www.c-f-p.com/

Az első szeretet – 4., utolsó rész (T. Austin-Sparks)

Pár szóval beszéljünk a következőről is: „Állhatatosak voltak az apostolok tanításában”. Ne gondoljátok azt, hogy ez itt az újszövetségi írásokra vonatkozik, hiszen még egyetlen apostoli levél sem született még meg, amikor ez történt. Ebben az időben még semmi sem állt rendelkezésre az Újszövetség teljesebb tanításából, tehát ez az állítás kétségtelenül az apostolok szóbeli tanításaira vonatkozik, mellyel a testvéreknek szolgáltak. Ha megvizsgáljuk, azt fogjuk látni, hogy az apostolok az Ószövetség alapján tanítottak; azt mutatták be, hogy hol, hogyan és mit mond az Ószövetség Jézus Krisztusról.

Bárki, aki azt mondja, hogy az Ószövetséget félre lehet tenni, mert annak ma már nincs semmilyen jelentősége, az elveti az apostolok legelső tanításait. Péter pünkösdi beszédében minden az Ószövetségből származott, ahogyan az is, amit az Úr Jézus a feltámadása után az apostoloknak mondott. Az apostolok tanítása pedig az Úr Jézust mutatja be; összefoglalja és világossá, érthetővé teszi azokat a dolgokat, amiket a régi próféták Őróla mondtak. „Kitartottak az apostolok tanításában.” Mit csináltak? Buzgó örömmel adták át magukat az Úr Jézus egyre mélyebb megismerésének az apostolok ószövetségi magyarázatainak révén.

Én így látom, hogy egyszerűen ez történt. Péter és a többi apostol – a Szent Szellem belső megvilágosító munkája által – megragadták és folytatták azt, amit az Úr Jézus a feltámadása után elkezdett: „Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt”. Az apostolok ezt megragadták, és immár teljes világosságban mutatták be a testvéreknek az Úr Jézust az ószövetségi igeszakaszok alapján; ezek a hívők pedig átadták magukat az Úr Jézus megismerésének, hogy kikutassák ezeket a dolgokat, hogy meggazdagodjon a szívük mindazzal, amit az Írás az Úr Jézusról mondani akar. Maga az Úr Jézus volt a szemük előtt; rabul ejtette őket, és most mindent meg akartak tudni Róla, amit csak lehetett, az apostolok pedig megadták ehhez a kulcsot. Átadták magukat annak, hogy kövessék az apostolok tanítását.

Ha meg akarjuk tudni, mi volt ez a tanítás, vegyük csak Péter pünkösdi beszédét, és nézzük meg mindazokat a dolgokat, melyeket egyedül abban a beszédben érint. Említi Isten előre tudását; említi az Úr keresztre feszítését Istennek eme előre tudása szerint; említi a feltámadást; említi a felvitetést; beszél a Szent Szellemről, hogy mi a célja az Ő eljövetelének. Beszél az Úr Jézus jelenlegi, uralkodói és megmentői hatalmáról. Majd tovább folytatja a gondolkodás megváltoztatásával, a bemerítkezéssel a bűnök bocsánatára, majd végül az egészet ezzel a kijelentéssel foglalja egybe: „Mert az ígéret nektek adatott és a gyermekeiteknek”. Ez összefoglaló üzenet, Péter nagyon sok mindenre kitér benne. Ezek a hívők pedig átadták magukat ennek, hogy megragadják, és még többet ismerjenek meg belőle.

A gyakorlati alkalmazása számunkra pedig ez: az első szeretet mindig valódi, szívbeli vágyakozást és odaadást jelent azzal kapcsolatban, hogy többet ismerjünk meg Abból, Aki annyira hőn szeret bennünket. Az győz, aki visszatér az első szeretethez. Pál, a nagy győztes, azt mondja a Filippi 3-ban: „Hogy megismerjem őt…”. Hogy jobban megismerje a szeretetét, hogy jobban megismerje Őt Magát buzgó igyekezettel, a gyakorlatban. És ezek a tanítványok kitartottak, állhatatosak voltak ebben; örömteli lendület volt az Ő ismeretének keresésében.

Állhatatosak voltak az apostolok tanításában és állhatatosak voltak a közösségben: „Kitartók voltak a közösségben”. Úgy tűnik nekem, hogy nagy jelentőséget tulajdonítottak az egymással való közösségnek. Csak a véleményemet mondom, hogy hacsak nem tulajdonítunk ennek valóban nagy jelentőséget, akkor könnyen kárt szenved ez a dolog. Örömteli lendületre, első szeretetre van hozzá szükség. Úgy érzem, hogy van még hiányosság bennem is és talán mindannyiunkban az egymással való közösség iránti kitartás ügyében. Ennél sokkal jobban is át tudnánk adni magunkat annak, hogy közösségben legyünk a testvérekkel. Túl könnyen feladjuk, hagyjuk, hogy a közösségünk megszakadjon, és az egymással való közösséget felfüggesztjük, a kapcsolat meggyengül, mert úgy vesszük a dolgokat, ahogyan jönnek; nem ragadjuk meg az egymással való közösség ügyét. Azt mondom tehát, hogy az első szeretetet az egymással való közösséghez való gyakorlati hozzáállásunk, a buzgóságunk mértéke, a benne való kitartó állhatatosságunk is mutatja. Segítsen bennünket az Úr ebben, hogy állhatatosak tudjunk lenni az egymással való közösségben!

Ha pedig elutasításba ütközünk, akadályba vagy valamilyen nehézségbe, oly egyszerű lenne belenyugodni és hagyni, hogy az egymással való közösségünk hanyatlani kezdjen. Adja az Úr, hogy azt mondhassuk: „Nem! Állhatatosak és kitartók vagyunk az egymással való közösségben, mert ez az Ő akarata!”

„(…) a kenyér megtörésében”. Ez nem más, mint a Krisztusról, az Ő elvégzett munkájáról szóló együttes, közös, testületi bizonyságtétel. A megtört kenyér az, ami a testvéreket összehozza, ez áll a gyülekezeti élet fókuszában. A gyülekezeti élet az Úr asztalánál zajlik, az Úr teste és az Úr vére a bizonyság, mely a testvéreket egyesíti. A tanítványok tehát kitartottak a Vele és Benne való egységükről szóló bizonyságtételben. Az életüknek új középpontja lett, és a kenyér megtörésében találták meg a lehetőséget és alkalmat ennek kifejezésére, és kitartottak ebben. Adjon az Úr kitartást és állhatatosságot az Úr Jézus valóságának együttes, közös tanúságtételére! Ha az Úr asztala meggyengül közöttünk, az az első szeretet hanyatlásának jele. Ha ennek az asztalnak megvan az őt megillető helye és szellemi valósága, akkor közöttünk élet lesz, éltető energia, lendület és öröm.

„(…) és az imádkozásban”. Ez volt a tanítványok új elhívása. Úgy vélem, ez volt a legelső és legfontosabb kifejezésmódja az Úr és az Ő dolgai iránti odaszánásuknak. Vajon milyen okból imádkoztak, és kiért, milyen dologért? Biztos vagyok benne, hogy imádságukban kiöntötték a szívüket Istennek, hogy amilyen csodálatos dolgokat ők megtapasztaltak, és aminek a birtokába jutottak, azt mindenki más is tapasztalja meg, az legyen minden emberé mindenhol; terjedjen, hogy mindenki megismerje az Úr Jézusból azt, amit ők is megismertek. Ó, mennyire imádkozhattak azért, hogy mindenki megismerhesse az Ő ismeretének páratlan nagyságát, úgy, ahogyan ővelük is történt!

A lényeg ez: volt valamijük, és nem akarták csak maguknak megtartani, túl jó volt ahhoz; azt akarták, hogy terjedjen. Bárhogy is fogalmazzuk, ez a lényeg. Azt akarták, hogy az a megismerés és az a tapasztalat, amiben nekik részük volt, abban mások is részesülhessenek. És imádkoztak, és kitartottak ebben. Ha végignézzük az ApCselben az imaéletüket, láthatjuk, hogy az imádságaikban mindig ezzel foglalkoztak, hogy bizonyságtételük terjedhessen, hogy másokban is valósággá váljon, hogy mások is beléphessenek ennek örömébe. Nem úgy álltak hozzá, mint kötelességhez, mint valamilyen elvégzendő feladathoz, hanem az első szeretet indította őket erre. „Van valamink! Ó, bárcsak mindenki más is megismerhetné!”

Megkérdezhetem, hogy vajon ti is így vagytok-e azzal kapcsolatban, amitek van? Bárcsak láthatnám azt az imaórát, amely ezt bizonyítja! Ó, ha csak egy kicsit is visszatérnénk az Apostolok Cselekedeteihez, az imaóráink szárnyakat kapnának! Nem lennének nagy hallgatások, csak szívből kiáltanánk az Úrhoz: „Urunk, hadd ismerjenek meg Téged mindenhol az emberek, úgy, ahogyan mi megismerhettünk Téged!”

Állítsa helyre az Úr mindegyikünkben az első szeretetet, hogy a miénk lehessen az öröm, a lendület; és tegyen bennünket ilyen néppé, akik állhatatosan kitartanak az Ő ismeretében, az egymással való közösségben, annak tanúságtételében, hogy ki Ő testületi értelemben, és a mindenki másért való imádságban, hogy ők is megismerhessék azt, amit az Úr nekünk adott.

Az angol szöveget szerkesztette a Golden Candlestick Trust. Eredeti helye:

http://www.austin-sparks.net/english/005293.html

A teljes magyar szöveg (1-4. rész) PDF-ben letölthető: Austin-Sparks-Az első szeretet

Az imádság célja – Watchman Nee

„És azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,15)

Világosan föl kell ismernünk, hogy az önzés ugyanúgy meg tud nyilvánulni az imádságban, mint az élet bármilyen más területén. Mennyire határozott véleményünk, vágyaink, terveink és céljaink vannak! De az én megtagadását mindenhol gyakorolnunk kell; ugyanannyira fontos ez az imádságban, mint a cselekedetekben. Tudnunk kellene, hogy nekünk, megváltottaknak, az Úrért kell élnünk – Őérte, aki nem csak meghalt, hanem most él is értünk. Teljesen Őneki kell élnünk, és semmit sem kívánhatunk a magunk számára.

Gyakran úgy gondolunk az imádságra, mintha az a szükségleteink megfogalmazására való lehetőség lenne; egy segélykiáltás Istenhez. Nem láttuk meg, hogy az imádság azt jelenti: arra kérjük Istent, hogy töltse be az Ő szükségleteit! Meg kellene értenünk, hogy Isten eredeti gondolata bizonyosan nem az volt, hogy hagyja a hívőket elérni a saját céljaikat az imádság által, hanem, hogy megvalósítsa az Ő elhatározásait a hívők imádságai által.

Imádság és bensőséges kapcsolat Istennel

Az imádságon keresztüli szoros kapcsolat a szellemi életben ugyanúgy működik, mint a légzés a testi létben. Az Istennel való közösség folyamatos, ahogyan a légzés is, amely folyamatosan történik, illetve kell történnie. Teljes mértékben különbözik az olyan időszakos cselekvésektől, mint például a táplálkozás. A légzés amellett, hogy szándékos is, mégis önkéntelenül zajlik. Hívhatjuk szokásnak is, a szokások fölött pedig, a dolgok addiktív természeténél fogva, könnyen elsiklik a tudatos figyelem. A megszokásból űzött tevékenység során nem is vagyunk tudatában, hogy éppen mit csinálunk. A teljesen kialakult szokás nem más, mint a napi rutinunk tudattalanul végrehajtott része, és az Istennel való közösség is ilyen – valami, ami folyamatosan történik. Az imádság, mint közösség is ilyen: Kapcsolatban vagyunk az Úrral, és spontán, önkéntelenül kitárjuk Előtte a szívünket. Ez az első és legalapvetőbb dolog az imádsággal kapcsolatban, és nagyon oda kell figyelnünk rá. Míg az sosem téma, hogy kell-e lélegezni vagy sem, a helyes légzés viszont létező fogalom, és ebben az értelemben igenis oda kell figyelnünk a légzésünkre.

(…)

Az imádság bensőséges kapcsolat, közösség és a szív spontán megnyitása az Úr előtt. Nem ez minden, amit az imádságról mondani lehet, de ez áll minden szándékos cselekvés hátterében; az állandó kapcsolat az Úrral, és ez nagyon-nagyon értékes dolog. Az összes többi imádság is sokkal hatékonyabb, ha ez megvan. Annyira eltér attól, mint amikor az imádság csak vészhelyzetekre korlátozódik; a vészhelyzetek ilyenkor pedig nagyon gyakran sokkal súlyosabbak, mint amilyenek amúgy lennének, mert mindig először vissza kell találnunk Istenhez, ahelyett, hogy már eleve ott lennénk. Úgy vélem, az Úr gyakran azért engedi meg a vészhelyzeteket az életünkben, hogy helyreállítsa az elveszített közösséget, és azt tartja szem előtt ilyenkor, hogy az adott vészhelyzet gyümölcse az lesz, hogy nem veszítjük el ezt a kapcsolatot megint. Ne is engedjük el sosem!

T. Austin-Sparks: In Touch with the Throne