Hogyan akadályozza az ellenség az imádkozást (T. Austin-Sparks)

És kora hajnalban, amikor még sötét volt, Jézus felkelt, elindult és elment egy elhagyatott, puszta helyre, és ott imádkozott” (Márk 1,35 – Vida).

Biztos vagyok benne, hogy az Úr népéből legtöbben egyetértenének velem abban, hogy az egyik legnehezebb – ha nem a legnehezebb – dolog, hogy imádkozni tudjunk, hogy átadjuk magunkat az imádságnak. Amikor az imádkozást forgatjuk a szívünkben, egyszerre csak seregnyi váratlan és előre nem látott nehézséggel találkozunk, melyek rajtaütésszerűen törnek ránk. Bármi, csak megakadályozhassa az imádságot! Nem olyasmiről beszélek most, amiről ne tudnátok, hanem azért mondom, hogy világosan, határozottan és tudatosan fölismerjétek, és rájöjjetek, hogy ez nem csak hétköznapi körülmények [véletlenszerű összejátszása], hanem ez az ellenség jól megtervezett, kiagyalt terve arra, hogy megakadályozza az imádkozást.

Az ellenség a direkt ellenkezés helyett az Úrért végzett ezeregyféle elfoglaltságra fog buzdítani, ha ezáltal kiszoríthatja az imádságot. Nem érdekli, milyen buzgók vagyunk az Úr munkájában, vagy hogy milyen gyakran hirdetjük az igét, tartunk összejöveteleket és végzünk sokoldalú munkát az Úrért, ahogyan ezt nevezzük. Jól tudja, hogy az Úrért végzett minden munka, mely nem győzedelmes szellemi imádságon alapszik, hosszútávon keveset vagy semmit sem ér, és össze fog omlani. Azt mondom, hogy az ellenség nem bánja, ha mi munkálkodunk. Munkálkodj az Úrért olyan keményen, ahogy csak tudsz, de ha kihagyod belőle az imádságot, nem sok mindent fogsz elérni vele! Az ellenség egyik ravasz taktikája, hogy annyira elfoglalttá, annyira buzgóvá tegyen, hogy annyira lefoglaljon a rohanás, a tevékenység – úgymond – az Úr dolgaiért és az Úr munkájáért, hogy az imádságunk leszűküljön, sarokba szoruljon és korlátozást szenvedjen (ha ugyan ki nem szorul teljesen); az Úr pedig soha nem fogja elfogadni azt a kifogást, hogy „Uram, engem túlságosan lefoglalnak a Te dolgaid ahhoz, hogy imádkozzak”. Az Úrnak soha nem kedves az efféle hozzáállás.

Amint gazdagabb imaéletet kezdünk fontolgatni, vagy célul kitűzni, az ellenség rögtön új tervet eszel ki, hogy minket még elfoglaltabbá és még buzgóbbá tegyen; hogy úgy feltornyosuljon a munkánk, és úgy elhalmozzanak minket a különböző tennivalókkal, elvárásokkal, hogy ne lehessen időnk vagy lehetőségünk az imádságra (…). De fel kell ismernünk a következőt: az ellenség a lehető legjobb érveit fogja elővenni a felelősséggel, a kötelességgel és a lelkiismerettel kapcsolatban, hogy megakadályozzon minket az imádkozásban. Ha tehát látjuk, hogy van olyan hely, ahonnan az imádság teljesen kiszorult, vagy annyira le lett korlátozva, hogy teljesen alkalmatlan a szellemi felülemelkedés és győzelem életéhez, akkor így kell szólnunk: „Uram, Rád bízom a felelősséget, hogy amíg én imádkozom, Te ne engedd, hogy az erre az időre való elszakadásomnak hátrányos következményei legyenek, és hogy védd meg ezt az imaidőt – amelyet a Te dicsőségedre keresek – az ellenség támadásaitól.”

Idézet innen: Open Windows, december 19: In Touch with the Throne – Chapter 2

A filadelfiai gyülekezetnek írt levél (Kit Mays)

PDF: Kit_Mays-A-filadelfiai-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_20082021

Elhangzott: Valea Draganului – 2021. augusztus 20.

https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210820-KitMays2.mp3

Remélem, kipihentétek magatokat. Remélem, hogy üres kosárral jöttetek – nem azért, hogy én töltsem meg, én nem tölthetem meg, nekem is megvan a magam kosara –, hanem az Úr fogja megtölteni a kosarainkat. Mint a kisfiú az ebédjével az ötezer megvendégelésekor. Az anyukája ebédet csomagolt neki, de ötezer férfi, valamint a nők és a gyermekek is mind éhesek voltak. Az Úr azt mondta a tanítványainak, hogy adjanak nekik enni, de nem volt semmijük. Körülnéztek, és meglátták a kisfiút az ebédjével, aki odaadta nekik. A tanítványok fogták azt a kicsit, amije volt, az öt kenyeret és a pár halat, és az Úrnak adták. Az Úr pedig megáldotta, megtörte, és visszaadta nekik, és mind ettek. A kisfiú nem mondta azt, hogy ő vendégelte meg ezt a rengeteg embert, mert tudta, hogy nem ő volt az. A tanítványoknak adta azt a keveset, amije volt, ők pedig az Úrnak adták, Aki hálát adott és megáldotta; és visszaadta nekik, és mind ettek. Tizenkét tanítvány, tizenkét tele kosár a maradékokkal. Én egy kisfiú vagyok, és nektek adom azt a keveset, amim van, ti vagytok a tanítványok, fel kell ajánlotok az Úrnak, Ő megtöri és feltárja a számotokra, és táplálék lesz nektek.

Imádkozzunk!

Urunk, annyira örülünk, hogy a Te jelenlétedben lehetünk. Olyan hálásak vagyunk, Urunk, hogy itt lehetünk ezen a helyen, hogy a Te kezedből kaphatunk ma délelőtt, Urunk. Azért jöttünk, hogy halljuk, amit mondasz nekünk, Urunk, nem követelőzve, erőszakosan mondjuk, hanem mint a kis Sámuel mondta: Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád. Urunk, mi a Te szolgáid vagyunk, fúrd át a fülünket, kend meg a fejünket, fülünket és szemünket a Szent Szellemmel. Engedd, hogy halljuk és szóljuk az élet Igéit, mert a mi Urunk, Jézus nevében kérünk. Ámen.

A Jelenések első három fejezetéből szóltunk eddig néhány szót. Beszéltünk az efezusiaknak szóló és a szmirnai gyülekezetnek szóló levélről. Öt másik levél van, most előreugrunk a hatodik gyülekezethez, a filadelfiai gyülekezethez. Nem szabad túl sokat kihagynunk, menjünk majd vissza, és olvassuk el a többit is. Mindegyik az Úr rabszolgájának íratott. Ha nem vagy a rabszolgája, legyél az! Ha nem vagy az, nem fogod megérteni. De ha a rabszolgái vagyunk, akkor ez nekünk íratott – réges-rég, több ezer mérföldre innen, János apostol által, Isten Igéje szerint, de nekünk íratott, hozzánk tartozik. Azt mondom, amit Pál írt a béreaiakról, hogy nemesebbek voltak, mert kutatták az Írásokat, hogy csakugyan így vannak-e ezek a dolgok. Kutassátok ki a Jelenéseknek ezt az első három fejezetét! Sok minden van benne, amit éppen csak érintettünk.

Jelenések 3,7:

A filadelfiabeli gyülekezet angyalának ezt írd: Ezt mondja a szent, az igaz, akinél van a Dávid kulcsa, aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja:”

Mielőtt rátérnénk, mit mond az Úr a filadelfiai gyülekezetnek, nézzük meg, ki az, aki beszél. „Filadelfia” természetesen azt a helyet jelenti, ahol a testvérek szeretik egymást. És Aki ezeket az igéket szólja, szent, és az Ő szavai is szentek. Szentsége miatt hatalommal szólhatja ezeket az igaz beszédeket. Ő nem csak szent, hanem igaz is, és Nála van a Dávid kulcsa.

Dávid kulcsát az Ige még egy helyen említi, és utána ismét mondja: „amit megnyit, senki be nem zárja, és amit bezár, nem nyitja meg senki”. Titok övezi Dávidnak ezt a kulcsát, de abban nincs semmi titok, hogy kinél van – Magánál az Úr Jézusnál. Nála vannak a halál és a pokol kulcsai, Ő az értelem és az élet kulcsa. Mindig úgy sejtettem és gondoltam, hogy Dávid kulcsa azt a valamit jelentette, amivel Dávid rendelkezett, ami lehetővé tette számára, hogy Isten szívét megnyissa.

Dávid annyi mindent tudott, amit senki más nem. Ha hihetünk a zsidó írástudóknak, és ebben én hiszek, Dávid már fiatalon megírta a 23. zsoltárt. Nem tudom, hogy ez volt-e a huszonharmadik zsoltár, amit írt, és írt-e már előtte huszonkettőt, de el tudom képzelni ezt a fiatal fiút a néhány juhával Isten jelenlétében. A szíve telve van élettel, mert átadta Istennek. Olyan szívünk lehet, amely élettel van tele, ha átadjuk a szívünket Istennek. Ebben írja: „Az Úr házában lakom örökké. Jóság és kegyelem követ engem életem minden napján, és az Úr házában lakozom örökké.”

Akkoriban az Úrnak nem volt háza, hanem sátra volt. Amikor Dávid azt mondta Nátánnak, hogy házat akar építeni Istennek, Isten azt mondta: „Kinek mondtam valaha is, hogy házat akarok?” Dávidnak megvolt a kulcsa. Isten nem rejtette el előle, mert Dávidnak kulcsa volt az Ő szívéhez. Az Úr Isten szavaival jellemezte őt: „Szívem szerint való férfit találtam, Dávidot (…), aki teljesíti minden akaratomat”. Nem tudom, hogy ez konkrétan arra a kulcsra utal-e itt, nem vagyok ebben a témában jártas, de én úgy értem, és hiszem, hogy ti is így fogjátok érteni, ha jobban megvizsgáljátok, hogy Dávidnak kulcsa volt Isten szívéhez, hogy kikutassa, mi van benne. Isten nem vonakodik felfedni szívét előttünk. Dávid kulcsa – amikor Dávid kulcsa megnyit valamit, senki sem zárja be, és amikor bezár valamit, senki sem nyitja ki. Ezt ennyiben hagyom itt, de ez olyasvalami, amin gondolkodjunk el, testvérek.

Rendelkeztek Dávid kulcsával? Ha szeretitek az Urat, ha azt mondjátok: „Szeretni akarom, amit Te szeretsz, és gyűlölni, amit Te gyűlölsz”, azzal megnyitjuk magunkat mindahhoz, amit Ő szeret, és bezárjuk az ajtót mindannak, amit Ő gyűlöl, és nagy kijelentést fogunk kapni és sok áldást. És végül sok nyomorúságon keresztül el fogunk jutni a trónra.

Tehát itt azt mondja:

Tudom a te dolgaidat (ismerem cselekedeteidet).

Ismeri az Úr a szívünket? Jobban, mint mi magunk! Ki ismerheti az ember szívét, hacsak nem Isten Szelleme?

Majd megdicséri őket:

Íme adtam elődbe egy nyitott ajtót, és azt senki be nem zárhatja; mert kevés erőd van, és megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.”

Szeretnénk erőt, de kevés erőnk van. Az Úr megdicséri a filadelfiai gyülekezetet azért, hogy van egy kevés ereje. De az elég, egy kevés erő is elég. Testvérek, senki sem mondhatja, hogy nincs ereje. Egyetlen gyülekezet sem mondhatja közöttetek, hogy nincs ereje. Adatott nektek.

Majd itt van ez a három dolog, melyek miatt Isten olyan ajtót adott, melyet senki sem zárhat be: „kevés erőd van”, megtartottad az én igémet”, „nem tagadtad meg az én nevemet”. Az a tanúbizonyság, melyet a lakóhelyünkön hordozunk egyénileg is és testületileg is, adja nekünk ezt az erőt; ez ad erőt arra, hogy hatással legyünk a lakókörnyezetünkre. Remélem, hogy összejártok imádkozni, remélem, hogy ez nem csak felületes összejövetel, ahol énekeltek néhány éneket és elmondtok egy kevés imádságot, de nem foglalkoztok olyan ügyekkel, amelyeket az Úr hoz fel bennetek.

A testületi, közös imádság nagyon hiányzik a világból. Hiszen a legtöbbször nem túl izgalmas, a legtöbbször valami közbejön az imaalkalom előtt: sír a gyerek vagy megbetegszik, kifogy a kocsiból a benzin, valaki telefonál és feltart. Görcsölni kezd a hasunk, valami rosszullétünk lesz. Látjátok, az imaösszejövetelben erő van, és amikor mind együtt vagyunk egy szívvel, az Úr ott van közöttünk. És amikor az Úr az összejövetel feje, a szíve ott van az ott lévő szentekben. Elérhető számunkra, tudhatjuk, mi van az Ő szívében. Az Úr Jézus szíve a Krisztus testében található, és amikor rendelkezünk az Ő szívével, akkor az ő vágya szerint imádkozhatunk, és láthatjuk, hogy ezek az imák meghallgatásra találnak. Van egy kevés erőtök, testvérek, lehet, hogy nem használjátok, de rendelkeztek vele. Használjátok azt az erőt, amitek van!

Mit jelent az, hogy „megtartottad az én igémet”? Vajon azt, hogy engedelmeskedtél az Ő Igéjének? Igen, ez is egyik része a jelentésének. Testvérek, az Úr mindig szól, Ő mindig szól hozzánk. Valahányszor összejövünk, ketten vagy hárman összegyűlünk az Ő nevében, Ő ott van közöttünk. Halljátok-e az Urat minden alkalommal, amikor csak összejöttök? Hallhatjátok! Ő a teremtés Igéje, Ő az Isten Igéje, Ő mindig szól. El tudjuk oldani Isten Igéjét. De nem akarom ezt tovább ragozni, mert már beszéltünk róla, hallottátok korábban.

Amikor úgy jövünk az összejövetelre, várakozással a szívünkben, hívén, hogy meg fogjuk hallani Isten Igéjét; Isten Igéjére való éhséggel jövünk, akkor Isten szólni fog hozzánk, és amikor Ő szól hozzánk, mások is hallhatják azt az Igét. Mert nem csak a szívünkben szól hozzánk, hanem azon keresztül is, ami az egész összejövetel során történik. Lehet például egy éneken keresztül, egy zsoltáron keresztül, gyakran így is történik. Lehet, hogy egy imádságon keresztül, valaki mond valamit, ami megérint minket, és mi áment mondunk rá. Amikor valami megérint minket egy imádságban, mondjunk rá áment! Amikor hallunk valamit, ami igaz, amiről tudjuk, hogy igaz, mondjunk rá áment! Ez eloldozza (kiárasztja, szabadon ereszti) Isten Igéjét. Meghallhatjuk Isten Igéjét, át lehet lyukasztva a fülünk – már beszéltünk erről. A rabszolgának joga van a halláshoz. Keresztényként jogunk, hogy halljuk mennyei Atyánkat és az Úr Jézust szólni hozzánk.

Emlékeztek Sámuelre, amikor Élivel volt, és még kisfiú volt. Tudjátok, hogy Sámuelt akkor hozták fel a templomba, amikor elválasztották, tehát nem lehetett túl nagy. Mielőtt ismerte volna az Urat, mielőtt hallotta volna az Úr igéjét, már szolgálta az Urat, mert az anyukája átadta őt Élinek. Ezt a kisfiút az Úr felébresztette éjjel. Hallotta, hogy valaki a nevét szólítja: „Sámuel, Sámuel!” Ezért felkelt, és odament Élihez, és felköltötte. Megkérdezte: „Mit kívánsz, Tanító? Szólítottál.” Éli pedig aludt, és azt mondta: „Nem hívtalak, menj vissza az ágyadba.” És az Úr ismét szólt: „Sámuel, Sámuel!”, és fölkelt, és megint Élihez ment, hogy megkérdezze, mi az. Sámuel nem hallotta az Úr Igéjét korábban. Nem volt annyi idős sem, mint te vagy te. Nagyon fiatal volt. Éli pedig azt mondta neki: „Menj vissza az ágyba!”. „Sámuel, Sámuel!” – végre Éli azt mondta neki: „Amikor ezt újra hallod, mondd azt: Szólj Uram, mert hallja a Te szolgád.” És Isten nagy kijelentést adott neki.

Szeretnétek nagy kijelentésben részesülni? Még sosem hallottátok szólni az Urat? Hallhatjátok! Ez a születési jogunk. Hallani fogjuk, ha azt mondjuk: „Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád”, és szívünk szándéka az engedelmesség. Sámuelnek nem volt könnyű engedelmeskednie ennek az Igének, mert Isten Élinek üzente, hogy meg lesz ítélve amiatt, ahogyan a fiai ügyét kezelte, de Sámuel átadta ezt az Igét. Hűséges volt ehhez az Igéhez.

Mit jelent tehát megtartani Isten Igéjét? Engedelmeskedni? Igen, olykor bizonyosan, de sok olyan ígéret van, amelyet az Úr tett, vagy tenni fog nekünk. Megmondta: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled.” Hogyan engedelmeskedünk ennek az Igének? Megmondta: „Mindig veled leszek.” Ennek hogyan engedelmeskedünk? Isten teszi az ígéretet. Hogyan tartjuk meg?

Amikor az Úr Jézus megszületett, a pásztorok odajöttek Hozzá az istállóhoz, és teljesen le voltak nyűgözve, mert Isten szólt hozzájuk, és elmondták Józsefnek és Máriának, ami történt; imádattal leborultak, majd elhíresztelték mindenkinek. Emlékeztek, mit tett Mária? Gondolkoztatok már ezen? Az Ige azt mondja, hogy Mária megtartotta ezeket a dolgokat, és forgatta a szívében. Mária már hallotta korábban is Isten Igéjét. Amikor elolvassuk azt a szakaszt, amelyet Magnificatnak, Mária Istent magasztaló énekének is neveznek, amikor örvendezik annak, amit Isten neki megígért, hogy gyermeke születik, aki Jézus lesz, az teli van Igével, nagyon sok helyről vannak benne Igék. Olvassátok el valamikor, és nézzétek meg. Mária fiatal lány volt, sokak szerint tizenhat éves vagy annál is fiatalabb lehetett akkor, de ismerte Isten Igéjét, a szívében tartotta.

[Jób és] Dávid mondta: „Igédet többre becsültem, mint életem táplálékát.” „Igédet a szívembe rejtettem, hogy ne vétkezzek ellened.” Dávid ismerte, hogyan kell megtartani Isten Igéjét. Nem engedelmeskedett mindig Isten Igéjének, de bűnbánattal megtért, amikor vétkezett – mindenesetre bizonyosan nem volt hibátlan ember. Nem kellett volna vétkeznie, de vétkezett. Nem kis dolog ez, egész hátralévő életében fizetett azért a bűnért, melyet Isten ellen követett el, amikor megölette a hitti Uriást, hogy a Betsabéval elkövetett bűnét fedezze.

A próféta elment hozzá, és megmondta neki: „Te vagy az az ember. Te tetted ezt.” Dávid azt mondta előtte, hogy „méltó a halálra”, de a próféta azt mondta: „Nem fogsz meghalni, Isten elfedezte a bűnödet, de a viszály ezentúl soha nem távozik házadból emiatt.” Nem szabad a bűnt könnyedén vennünk, hamar az Úrhoz kell fordulnunk valódi bűnbánattal, és ismét meg fog szabadítani. De Dávid tudta, hogyan tartsa meg Isten Igéjét a szívében; Mária is tudta, hogyan tartsa meg Isten Igéjét, hogy emlékezzen az ígéretekre, hogy rábízza magát Arra, Aki az ígéreteket tette. Ő nekünk is sok drága ígéretet adott.

kevés erőd van, megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.”

Testvérek, tegnap beszéltünk egy keveset arról, hogy hűségesek legyünk mindhalálig. Nem ismétlem el újra, de elmondom, hogy arra hívattunk, hogy hűségesek legyünk Isten nevéhez. Ő nekünk adta a nevét, hiszen keresztényeknek (Krisztus-követőknek) hívnak minket. Nem szabad megtagadnunk azt a nevet, melyet nekünk adott. Úgy kell megőriznünk, mint drága kincset, viselnünk kell az Ő ellenségei között, még akkor is, ha az életünkbe kerül. Általában csak egy kis kínos helyzetbe kerül, eltávolít tőlünk néhány embert, megjelöl olyanként, mint akik köré nem szívesen gyűlnek. Általában nem kerül az életünkbe, mint Polikárpnak.

De akár kicsi, akár nagy az ár, nem szabad megtagadnunk a nevét. De ennél többről van szó: megtartani az Igéjét, megtartani a nevét, nem megtagadni a nevét. Az Ő neve Jézus, mert Ő fogja népét bűneiből megmenteni. Megtartjuk-e a nevét? Nem tagadjuk meg a nevét azzal, ha vétkeztünk? Ha nem jövünk vissza Hozzá azonnal, és mondjuk: Uram, vétkeztem, egyedül Te vagy, aki meg tudsz menteni a bűnömből, nem az én jó szándékom miatt, nem az én csodálatos tetteim vagy cselekedeteim miatt, nem azért, mert rosszul érzem magam miatta. Te nem csak a bűneim büntetésétől mentettél meg, hanem a bűneimből is megmentettél. Uram, engedd, hogy ennek a jótéteményében élhessek!

Istennek ez a sok neve, negyvennél is több van a Jelenésekben, az Úr Jézus nevei. Huszonnégyet az első három fejezetben találtam, és bevallom, néhányat másoktól szereztem, de már az enyémek! Amit én kaptam, elvehetitek, és a tiétek lehet. Nem számít, honnan jön, Istentől van, és a sajátotokként fogadhatjátok. Várom, hogy valaki innen a teremből odajöjjön hozzám, és azt mondja, én csak harminckilencet találtam; és még inkább várom, hogy valaki azt mondja, én ötvenkettőt találtam!

Tartsuk meg az Ő Igéjét! Ne tagadjuk meg a nevét! Amikor látjuk az Ő nevét, mondjuk, Uram, mutasd meg, mit jelent ez! Mit jelent az, hogy Te szent vagy? Mit jelent, ez Uram? Mit jelent ez az én számomra? Amikor azt mondod, hogy szent legyek, mert Te szent vagy, tökéletes legyek, mert Te tökéletes vagy?

Tartsuk meg az Ő Igéjét, és amikor megértjük a nevét, ne tagadjuk meg. Nem úgy értem, hogy ne tudnánk róla megfeledkezni olykor. De amikor a Szent Szellem eljön hozzánk, tartsuk ismét magunkénak.

Lapozzunk a János 17-hez! Ez az Úr nagy imádsága, az Ő főpapi imája értünk a keresztre feszítése előtt. Láthatjuk az imát, amelyet ekkor ajánlott fel Atyjának. A 6. verstől:

Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál a világból. A tieid voltak, és nekem adtad őket, és ők megtartották a te igédet [logosz]. Most tudják, hogy mindaz, amit nekem adtál, tetőled van; mert azokat a beszédeket [rhéma], amelyeket nekem adtál, átadtam nekik, ők pedig befogadták azokat, és valóban felismerték, hogy tetőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél el engem.” (Jn 17,6-8)

Mit látunk itt? A mi Urunk éppen azzal kapcsolatban imádkozik, amiről beszélünk! Nem azért imádkozik, hogy hallják, bár János hallotta. Azért imádkozik, hogy Isten válaszoljon, és minden imádság, melyet az Úr Jézus mondott, meghallgattatott, még az az ima a Gecsemáné kertjében is, amikor azt mondta, „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár. Mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te.” Isten teljes mértékben meghallgatta ezt az imádságot. Az Úr Jézus azt mondja a 9. versben, figyeljétek, ez annyira értékes a számunkra:

Én őérettük könyörgök; nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid; és az enyémek mind a tieid, és a tieid az enyémek; és megdicsőíttettem bennük.” (Jn 17,9-10)

És néhány verssel később azt mondja:

De nemcsak őérettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk folytán hisznek énbennem” (Jn 17,20).

Tirólatok beszélt és énrólam. Rólunk beszélt itt. Nem csak beszélt, hanem imádkozott, kérte, hogy az Atya adja meg, hogy mind egyek legyünk.

Azt mondja a 11. verstől:

És nem vagyok többé a világon, és ezek a világon vannak, és én hozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nekem adtál, hogy legyenek egyek, mint mi. Mikor velük voltam a világon, én megtartottam őket a te nevedben; akiket nekem adtál, megőriztem, és senki azok közül el nem veszett, csak a veszedelem fia, hogy az Írás beteljesedjék.” (Jn 17,11-12)

Az Úr Jézus nevében, az Úr Jézus neveiben vagyunk megtartva, az Atya nevében, az Atya neveiben. Ezek azok a dolgok, melyek el vannak rejtve a világ elől, mindenki elől, kivéve azokat, akiknek szíve az Úrhoz tartozik. Az Ige azt mondja, hogy „Isten dicsősége az, hogy a dolgokat elrejti. A királyok dicsősége az, hogy a dolgokat kikutatják” (Példabeszédek 25,2). A királyok koronát viselnek – mi trónra lettünk szánva. Az Úr Jézus Király volt, jóval azelőtt, hogy királyként ismerték volna el, bár a Földön az emberek nagy része még nem ismerte Őt el királyként. Gyakoroljuk a királyi helyzetünket azáltal, hogy kikutatjuk ezeket a dolgokat! Az Úr meg fogja mutatni.

9. vers:

Íme, én adok neked a Sátán zsinagógájából, akik zsidóknak mondják magukat, és nem azok, hanem hazudnak; íme, én megteszem velük, hogy eljöjjenek, és leboruljanak a lábad előtt, és megtudják, hogy én szeretlek téged.”

Az evangéliumnak vannak ellenzői, és vannak, akik ellenkezni fognak velünk, mert az Úrhoz tartozunk; és Isten a mennyben nagy megtiszteltetést akar adni nekünk emiatt. A megtiszteltetés, amelyet nekünk választott, nem más, mint hogy mindenkivel, az ellenségeinkkel is tudassa, hogy szeret minket. El tudjátok képzelni, hogy azon a napon, amikor minden világosságra kerül, milyen lesz az, amikor az egész világ megtudja, hogy Isten szeret minket? Hogy az Ő szeretetére való hivatkozásunk nem volt téves? Amikor valaki megkérdezi tőlünk: „Te miért szereted Istent?”, rögtön az jut eszünkbe válaszként: „Mert Ő előbb szeretett engem.” És vannak, akik azt mondják: „Á, ennek semmi értelme.” De egy napon igazolva leszünk.

Most előreugrom, és kihagyok pár dolgot. 11. vers:

Eljövök hamar, tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat.”

Tartsd meg Isten Igéjét, ne tagadd meg a nevét, használd azt a kevés erőt, amid van. Pál apostol azt mondta élete végén, és joggal: „A nemes harcot megharcoltam, a hitet megtartottam, futásomat elvégeztem. Végezetre eltétetett nekem az igazságosság koronája, melyet az Úr ad nekem azon a napon, de nem csak nekem, hanem mindenkinek, akik szeretve várják az Ő megjelenését.” Ezek mi vagyunk! Ügyeljünk, hogy senki se lopja el tőlünk a koronánkat! Tartsuk meg erősen, amink van, ne engedjük, hogy bárki elvegye a koronánkat!

Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenem templomában, és onnan nem kerül ki többé”

Oszlopnak lenni Isten házában. Ez Mózes első könyvében Jákóbnál kezdődik, aki, miután kijelentést kapott Isten házáról, amikor bátyja elől menekült, másnap megkente a párnaként használt követ. Feje alatt kőpárnával feküdt le aludni. Isten pedig meglátogatta, és másnap fölkelt, a követ oszlopként fölállította, és olajat öntött rá. Istennek pedig esküt tett, mondván: Ez az oszlop az Isten háza. Később Isten emlékeztette őt, hogy fogadalmat tett és oszlopot állított. Nagyszerű dolog oszlopnak lenni Isten házában. Nem megyek bele mélyebben, mert nagyon nagy téma, csak érintőlegesen beszélek róla keveset.

Oszlopnak lenni a jellemről (tulajdonságról) beszél. Alátámasztja, tartja Isten házát. De nem tétlenül, nem arról van szó, hogy nem csinál semmit, hanem olyasmi, ami azáltal szolgál támasztékul Isten házában, hogy ott van. Hűséges, azt hirdeti, mi lényege. A gyülekezetről úgy beszél az Ige, mint ami az igazság oszlopa és alapja (1Tim 3,15). A jellem az igazság és az Úr jelleme, és telve van jó cselekedetekkel. Lukács evangéliumában van néhány igevers, amelyekre alighanem már utaltam, Simeonnal és Annával. Ha tudni szeretnétek, mit jelent oszlopnak lenni, nézzétek meg őket. Az Úr fog adni hozzá értelmet.

és felírom rá az én Istenem nevét, és az én Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemét, amely a mennyből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet.”

Az én Istenem nevét, az én Istenem városának nevét – az új Jeruzsálemnek van egy másik neve –, és az én új nevemet. Azaz új kijelentést Istenről! A név megmagyarázza, hogy Ő mi, tehát ez új kijelentés. Jákóbból, a csalóból Izrael lett, fejedelem Istennél. Ez a jellemről beszél. Az Úr sok kijelentést akar adni szolgáinak, és a legnagyobb jutalom, melyet adhat, az Őróla szóló megnövekedett ismeret. Ismerni az Urat. Feszüljünk tehát neki annak, hogy megismerjük az Urat! „A bölcs ne dicsekedjék a bölcsességével, az erős ne dicsekedjék az erejével, a gazdag ne dicsekedjék a gazdagságával! Hanem aki dicsekszik, azzal dicsekedjék, hogy ismer engem, és ismeri az én útjaimat”.

Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”

Ámen.

A nép nevében történő imádság + Az Úr öröme a mi erősségünk (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2021. január 10-én

Egy testvér kérdésére válaszolok az olyan imádsággal kapcsolatban, amikor egyes emberek azonosították magukat a néppel. Ha megnézünk erre néhány bibliai példát, azt látjuk, hogy ezeknek az embereknek a személyes élete rendben volt, mégis, amikor megvallották a bűnöket az Úr előtt, úgy tették azt, mintha a saját bűnüket vallották volna meg.

Lehet, hogy most azt gondolja valaki, mi nem vagyunk olyanok, mint mások. De szeretném megkérdezni: van itt valaki, aki ne járult volna hozzá a kereszténység ilyenforma hanyatlásához, amit ma tapasztalunk? Megállapítjuk másokról, hogy ezek ilyenek meg olyanok, azok meg még rosszabbak – és nem látjuk, hogy nekünk is megvan a magunk része a dolgok ilyen alakulásában, amit ma látunk. Ha tehát közben akarunk járni a mai állapotok és a mostani kereszténység miatt, nem állhatunk félre úgy, mintha mi vétlenek volnánk. Megvan nekünk is a magunk része. Ha közbenjárunk, hogy az Úr munkálkodjon, és szeretnénk, hogy Ő munkálkodjon, akkor látnunk kell, hogy nekünk is megvan a részünk abban, hogy ez a helyzet alakult ki, ami ma van.

Akik az Ószövetségben így imádkoztak, mint ahogy Ezsdrás, Nehémiás, Dániel és Mózes is közbenjárt, azok már azelőtt, hogy az Úr a szívükre helyezte volna ezt a terhet, olyan emberek voltak, akik teljesen átadták az életüket az Úrnak. Van, aki úgy van vele, elég neki a maga baja. Egyesek, akiknek sok gondjuk van, mondtak már nekem ilyet: „Van neked elég terhed, nem teszem még én is az enyémet a te válladra!”; de nem gondolkoznak helyesen, mert például Ezsdrásról, aki így imádkozott, ezt olvassuk az Ezsd 7,6.8-10: „ez az Ezsdrás eljött Babilóniából. Ő írástudó volt, jártas Mózes törvényében, amelyet az ÚR, Izráel Istene adott. A király teljesítette minden kérését, mivel rajta nyugodott az ÚRnak, Istenének a keze. Ezsdrás az ötödik hónapban, a király uralkodásának hetedik esztendejében érkezett meg velük Jeruzsálembe. Ugyanis az első hónap első napján határozta el, hogy eljön Babilóniából, és az ötödik hó első napján érkezett Jeruzsálembe Istenének rajta nyugvó jóakaratából. Mert Ezsdrás erős szívvel törekedett arra, hogy kutassa és megcselekedje az ÚR törvényét, és tanítsa Izráelben a rendelkezéseket és végzéseket.”

És mert ez a vágy volt a szívében, hogy betöltse az Úr törvényét, és tanítsa Izráelben a rendelkezéseket és végzéseket, Isten megáldotta őt. Ha azonban a kezünk tele van mindenfélével, és egyéb dolgokkal vagyunk elfoglalva, akkor a mi problémáink is nagyok; és ha nem tanultuk meg az Úrra vetni a terheinket, bármi legyen is az – aggodalmaskodás, nehéz helyzetek –, akkor az Úr nem tud a szívünkre helyezni az Ő népével kapcsolatos terheket. Megvannak nekem az én terheim, mi szükségem még a nép bajaira is! Mit érdekel engem a szomszédban levő gyülekezet – lehet, hogy még örülök is, ha történik velük valami! De szégyelljük magunkat, ha így gondolkozunk, mert akik testvérek, akármilyenek legyenek is, azok mindnyájan testvéreink.

Ezsdrás tehát így járt el ebben a helyzetben; és eljött Babilóniából Jeruzsálembe, Isten megáldotta, ő pedig elkezdte tanítani a népet. Ekkor kezdte maga köré gyűjteni mindazokat, akik félik Izráel Istenének igéjét a rabság fiainak bűne miatt. És Ezsdrás az esti áldozatig veszteg ült, és bánkódott. „Az esti áldozatkor pedig fölkeltem lesújtottságomból megszaggatott ruhámban és köntösömben, térdre estem, és kiterjesztettem kezemet az ÚR, az én Istenem felé. Így szóltam: Én Istenem, szégyellem és pironkodom fölemelni arcomat tehozzád, mert álnokságaink átcsaptak fejünk fölött, és vétkünk egészen az égig növekedett!” (Ezsd 9,5-6).

Látjátok, milyen szép imádság! Isten így munkálkodik. Ez az Ő munkamódszere, hogy felhasznál embereket, akik által elkezd munkálkodni. Pontosan ezt látjuk Nehémiás, Ezsdrás, Dániel életén keresztül, hogy Isten először valamilyen terhet, egy erős vágyat helyez valakinek a szívére, és így munkálkodik tovább. Ez tehát nem bonyolult, de meg kell fizetni az árat, hogy ilyen életünk legyen, és másokért éljünk.

A másik kérdés: Miért van az, hogy sok hívő számára a keresztény élet nem nyújt megelégedést? Emlékszem az egyik testvérnőre, akinek, miután férjhez ment, több gyermeke született (ő mesélte el ezt). Férjhez menetele előtt nagyon szeretett olvasni; valószínűleg nem keresztény könyveket. Teljesen bele tudott merülni az olvasásba. Miután férjhez ment, folytatta ezt a szokását. A gyermekek kérték: „Anya, gyere!” „Menjetek a dolgotokra, hagyjatok békén, hadd olvassak!” De lassacskán ráébredt: „Várjunk csak, az én helyzetem megváltozott. Már nem vagyok az, aki voltam, és meg kell változnom!”

Láttatok már kisborjút, amelyik kiszabadul az istállóból? Olyan boldog, úgy szaladgál. Nem tudja, hogy egy napon jön a gazda, és igát helyez a nyakára. Vége a szaladgálásnak. A tökéletes megelégedés az, hogy a mi Gazdánk szívét elégítsük meg. Nem olyan egyszerű, hogy az Úrban megelégedést találjunk anélkül, hogy természetes vágyainkat teljesítette volna!

1Mózes 17,1: „Mikor Abrám kilencvenkilenc esztendős volt, megjelent neki az ÚR, és azt mondta: Én a mindenható Isten (Él-Saddáj; „aki önmagában elegendő”, a mindenre elégséges Isten) vagyok, járj énelőttem, és légy tökéletes.” Kilencvenkilenc éves korában tudott a mindenre elégséges Isten megjelenni Ábrahámnak, és előhozni azokat a dolgokat, melyekről nemrég beszéltünk. Én vagyok a mindenre elégséges Isten! Tehát meg kell ismernünk a mindenre elégséges Istent. Ő az, aki mindenre elégséges.

Sokan beszélnek így: X testvér azért ilyen, mert nincs közössége testvérekkel. Testvérek, ez nem igaz! Életbevágóan fontos, nagyon fontos a közösség, de mielőtt közösségünk lenne a testvérekkel, tisztában kell lennünk azzal, hogy mi olyanok vagyunk, mint a rabszolgák; a rabszolga pedig gazdája kezének jóindulatától függ. Velünk nem történhetnek váratlan dolgok. Minket nem kell, hogy lesújtson az, hogy ki mit mond vagy tesz, mert meg kell ismernünk a mindenre elégséges Istent. És ha megismertük a mindenre elégséges Istent, akkor azt tesszük, hogy eljövünk ide, és megosztjuk egymással, amit megtanultunk. Senkire nem panaszkodhatom, mert a rabszolgának egyedül a gazda keze számít. Ha a gazda keze ki van nyújtva feléje, akkor ő elégedett.

Én azzal az Istennel vagyok elégedett, Aki ott van a másikban, és nem magával az adott személlyel. Mert olyanok vagyunk, hogy lassan, az évek során tanulunk meg bizonyos leckéket. Valaki mostanában kérdőre akart vonni; a válaszomat akarta hallani bizonyos régmúltbeli döntéseimmel kapcsolatban. Csak annyit válaszoltam: Azt hiszem, ma másként tenném. Úgy hiszem, hogy most másképp gondolkozom, mint akkor. De amikor olyan voltam, úgy gondolkoztam.

Tehát, mire az a kisborjú megnő, sok szenvedés által megtanulja, hogy hasznosnak kell lennie a gazdája számára. Én nem csak azért lettem megváltva, mert Isten nem akarja, hogy a pokolra jussak. Természetes, hogy nem akarja, hogy a pokolra kerüljek, de Isten azt akarja, hogy én Neki szolgáljak. Ő nem csak annyit akar, hogy megvált engem, és mivel ez megtörtént, most már nyugodtan ülhetek, és tehetem a saját dolgaimat, élhetek a saját kedvteléseimnek, és ha esetleg még van időm, olvasom a Bibliát, elmegyek a testvérekhez. Ez nem így van. Az én örömöm az, hogy közeledjek Istenhez. Az első dolog, amit meg kell látnunk, hogy teljes megelégedést az az élet ad, ha az Úrnak szolgálunk. Teljesen másként, mint amit az az élet tud adni, amilyet ma élek. Ma elégedetlen vagyok ezzel, elégedetlen vagyok azzal… Egy lány elment innen a gyülekezetből, mert szétnézett, és látta, hogy itt már nincs egyetlen elérhető fiú sem. Mit keresnivalója van itt? Máshová kell mennie. De nem ment máshová, hanem elment a világba. És lehet, hogy élete végéig ezzel a gondolattal marad, hogy Isten nem adta meg neki, amit kért. Isten tudja, hogy mit adjon neked, de ha nem láttad meg benne a mindenre elégséges Istent, akkor persze, hogy elégedetlen vagy. Elégedetlen vagy X-szel, elégedetlen vagy Y-nal és Z-vel, és így telik az életed. Ez nem helyes. Ha nem találtunk az Úrban teljes megelégedést, akkor nem vagyunk jó úton. Valami nincs rendben az életünkben. Meg kell változnunk, kell, hogy történjen valami.

Emlékszem, hogy elmentem egyszer valahová, ahová azután mentem egyszer, kétszer, háromszor, és végül rájöttem, hogy nem fordulhatok vissza. Láttam, hogy az Úr készítette ezt az utat nekem, és nem léphetek vissza. Ha olvastátok Pálnak az életét, láthattátok milyen élete volt. Rövid élete volt, de olyan élet, amely gondolom, hogy nagyon elhasználta őt. Egész életében nem volt nyugodalma. És mégis, nagyon nagy öröme volt. Az a belső öröm, a megelégedettség öröme, annak az öröme, hogy az Úrnak szolgálok. Az az öröm, amikor az Ő arca ragyog felettem – ez mindennél több!

Az a megelégedés, amit ez a földi élet ad, időleges, mulandó. Örülünk sok mindennek: hogy Isten munkálkodik; boldogok vagyunk, hogy a családunk rendben van, a munkahely is rendben van, minden jól megy. De testvérek, az ÚR ÖRÖME A MI ERŐSSÉGÜNK! Ha nem ismertem meg ezt, akkor lehet, hogy még vannak dolgok, amelyekről azt gondolom, hogy ha azok meglennének, akkor boldogabb, megelégedettebb lennék. Nem lennél megelégedett! Vegyük például a házasságot – ne mondja senki, hogy az elejétől megtanulta, hogy másoknak éljen! Mert magunkra gondolunk, azt gondoljuk, hogy boldogabbak leszünk. Én is így gondoltam. De az öröm, hogy másokért éljünk, hogy tudjuk adni magunkat másoknak, hogy örömmel el tudjuk fogadni az igát… igen, van öröm ebben, van öröm abban, hogy láthassuk a mi Gazdánk megelégedését, nem csak most, hanem az elkövetkező időkben is, mikor az Ő arca ragyogni fog, és mikor meglát minket, mosolyogni fog. Az Úr munkálkodjon a mi életünkben.

„Nyisd meg a szemeimet, hogy lássak!” (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2020. június 10-én, Nagyváradon. https://www.ekklesiaoradea.ro/
PDF: “Nyisd meg a szemeimet, hogy lássak!”

Az életemben voltak olyan helyzetek, amelyeken átmentem – amit akkor még nem láttam, mert nem volt szemem meglátni, mi történik –, és csak évekkel később kezdtem meglátni, honnan hozott ki az Úr. Volt az életemben egy időszak, amikor én is úgy gondolkodtam – nem olyan szélsőségesen, de nem voltam messze ettől –, ahogy egy testvértől is hallottam, aki elment közülünk. Ez a testvér azt mondta: „Én Krisztussal együtt meghaltam. Halott vagyok. Ha Isten akar valamit tenni velem, az Ő dolga, én semmit nem tudok tenni, én meghaltam.” Ez szélsőséges gondolat.

Én azt hittem annak idején, hogy ha Isten meg akar tenni valamit az életemben, akkor Ő adja az akaratot és a cselekvést is, és így elvégzi, amit akar. Én csak ülök nyugodtan, mert Ő megteszi azt, amit akar. Azonban az ilyen gondolkozásmódban a dolgok össze vannak keveredve, ahogyan az én életemben is így volt. Abban hittem, hogy ha Ő azt mondja, hogy megteszi, akkor így is lesz, és én kimaradhatok, ülhetek nyugodtan.

Jött azonban egy időszak, amikor egyszerűen sokként hatott rám, amit olvastam – amit akkor ugyan nem láttam úgy, ahogy ma látom, mégis teljesen felkavart: „Hányszor akartalak összegyűjteni benneteket, mint a kotló a csibéit, de ti nem akartátok!”. Először kezdett meginogni az elképzelésem, és azt mondtam magamban: hogy lehet ez, hogy össze akarja őket gyűjteni, mint a kotló a csibéit, és ők nem akarják? Én addig nem úgy hittem. Azt gondoltam, hogy ha Ő akarja, akkor megteszi. És csak utólag kezdtek a dolgok letisztulni az életemben, és kezdtem megérteni, hogy Ő nem tesz semmit, ha én nem mondom: Ámen, Uram, munkálkodjál! Sok dologban nem értem, hogy mi történik velem, nem tudom megérteni, de áment akarok mondani arra, amit Te munkálsz.

Testvérek, ez nagy fordulatot hozott a helyzeteimben, amikor elkezdtem megérteni, hogy a dolgok másként állnak. Azután arról is olvastam, amikor az Úr Jézus a saját hazájában volt, és nem tudott ott jeleket és csodákat tenni a hitetlenségük miatt. Hogyan van ez? Meg tudja Őt akadályozni bármi, hogy ne tegyen meg valamit? Őt semmi sem tudja megakadályozni! Nem tudott jeleket és csodákat tenni a hazájában? Tudott volna! Csak nem akart! Akkor akart csodákat és jeleket tenni, amikor hisznek. Ha az Úr munkálkodni akar az életünkben, a családunkban, és mi azt mondjuk: nem nagyon látok erre esélyt, hogy itt történjen valami…akkor nem is történik semmi. De eljön az idő, amikor elkezdjük megérteni, hogy a hozzáállásunk nagyon fontos ebben a dologban.

Azután pedig ezt olvastam: „Tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberért (…) mert Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság megismerésére eljusson.” Tartassanak imádságok, esedezések, hálaadások! Isten ezt akarja. Ez a szolgálat pedig, az emberek megtérése, az evangélium, ránk lett bízva, nem az angyalokra. Ránk! Isten ezt akarja – akarjuk hát mi is, úgy mint Ő! És legyen a szívünkben is ez a vágy, mert Isten azt akarja, hogy az emberek megmeneküljenek.

Testvérek, ezek nem voltak szokványos helyzetek az életemben, ezek mindent felforgattak, ami addig volt. Vannak, akik hisznek, és nem látják, hogy Isten nem kényszerít. Pedig nem kényszerít, Ő azt akarja, hogy együttműködjünk Vele. Isten kegyelemmel teljes. Az Ő világossága sokkal nagyobb, mint azt mi el tudjuk képzelni! Ha elkezdek valamit megismerni, akkor látom csak, hogy milyen messze vagyok attól, aminek lennem kellene.

Mennyei világosság volt az, ami erősen felragyogott az én sötét elmémben, és látni kezdtem. És kezdtem kérdéseket feltenni; Isten pedig közeledett hozzám, és könyörült rajtam, hogy ne maradjak úgy, ahogy voltam. És biztos, hogy ma is vannak dolgok, amiket nem látok tisztán. Azt akarom, hogy a mennyei világosság behatoljon, és forradalmasítsa az életemet. Hiszem, hogy nektek is ez a vágyatok, hogy az Úr forradalmasítsa az életünket! A gondolkodás megújulása egy folyamat. Elkezdődött akkor, amikor az Úrhoz tértünk, és folytatódnia kell, hogy másként lássunk; hogy lássuk, Ő hogyan hangsúlyozza a dolgokat. Lássam az Ő fájdalmát a szavak hátterében.

Testvérek, az Úr munkálkodjon, hogy az életünkhöz folyamatosan társuljon az írott ige kijelentése. Legyen a mi imádságunk is: „adj gyermeket, vagy meghalok!”. Adj kijelentést, ne hagyd, hogy az életem úgy folytatódjon, hogy csak látásban járok – hitben akarok járni! És a hit az, ami az írott ige kijelentésére alapszik. Amikor olvasom a Bibliát, az írott ige formálódjon életté bennem.

Testvérek, az Úr áldjon meg titeket. Ez az én imádságom és szeretném, ha ez lenne mindnyájunk imádsága: Uram, nyisd meg a szemeimet, hogy lássam a Te törvényed csodálatos dolgait – ahogy Dávid imádkozott –, nyisd meg a szemeimet, hogy lássak. Ámen.

“Kérvén, hogy méltókká tétessetek” (Watchman Nee)

Vigyázzatok tehát minden időben, kérvén, hogy méltókká tétessetek mindezekből kimenekülni, amik történni fognak, és az Embernek Fia elé állíttatni” (Lukács 21,36)

Az Úr határozottan azt ígéri, hogy a gyülekezet megmenekülhet a nagy nyomorúságtól, és az Embernek Fia elé állhat – ami kétségkívül az elragadtatást jelenti. Van azonban egy feltétel. Ez  nem vonatkozik ugyanis mindenkire, aki újonnan született, hanem csak azokra az újonnan születettekre, akik éberen vigyáznak és imádkoznak. „Hogy méltóvá tétessetek” – ha vigyázunk és imádkozunk, akkor kimenekülhetünk ezekből. Ezért az ígéret azoké, akik ezeket teszik. Vajon a gyülekezet egészében mindenki éberen vigyáz és imádkozik? Figyeljünk oda erre.

Forrás: The Lord My Portion, június 8.

“Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa” (W. Nee)

Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa.” (1Jn 3,8)

Amint fölismerjük valamiben az ördög munkáját, a következőképpen imádkozhatunk: „Istenünk, a Te Fiad azért jelent meg, hogy az ördög munkáit lerontsa. Hálát adunk azért, hogy lerombolta az ördög munkáját a kereszten! De az ördög most megint munkálkodik. Kérünk, hogy rombold le a munkáját bennünk; rombold le minden mesterkedését, amivel a munkánknak akar ártani; rombold le minden eszközét a környezetünkben; rombold le minden munkáját!” Amikor imádkozunk, annak az aktuális helyzetnek megfelelően imádkozzunk, amiben éppen vagyunk! Ha észrevesszük, hogy a Sátán bennünk, a családunkban, a munkahelyünkön, az iskolánkban vagy a nemzetünkben munkálkodik, kérhetjük Istent, hogy rombolja le a munkáját azon az adott területen.

(Watchman Nee: The Lord My Portion, 05. 22. – Christian Fellowship Publishers)

https://www.grnewsletters.com/archive/devotional/May-22nd-Daily-Devotional-by-Watchman-Nee-559051201.html?e=&s=2c0TJd

Isten igazgatása (Watchman Nee)

Watchman Nee: Máté evangéliumának utolsó magyarázata (1950-52), 3. fejezet, 5. rész (Máté 7,1-12)
PDF: WatchmanNee_Mt_ev_magyarazata-3-5-Isten_igazgatasa

A hegyi beszéd most következő, 5. részének a következő címet adhatnánk: „Isten igazgatása” – azaz hogyan igazgatja Isten a gyermekeit. Hogyan vehetjük ezt az igeszakaszt egyetlen, összefüggő résznek? Rögtön egyértelművé válik, amikor egymás mellé tesszük a 2. és a 12. verset. A 2. vers második felében az Úr azt mondja: „amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek”. A mérték jelenti az egyensúlyt. A 12. versben pedig azt mondja: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük”. Mindkét vers ugyanazt jelenti. A 2. vers elkezdi, a 12. vers a befejezi ugyanazt a gondolatot. Ha pedig ez a két vers ugyanazt a témát tárgyalja, logikus feltételezni, hogy a közöttük lévő versek is mind ugyanerről a témáról szólnak – a Biblia tanulmányozásának ez az egyik alapelve. Minden egyéb magyarázat szükségszerűen helytelen. Ezért vélem úgy, hogy ez a tizenkét vers egyetlen tömböt alkot, mely egyazon témával foglalkozik. Nem szabad tehát ezeket egymástól független igékként kezelni.

7,1. „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” Az Úr itt semmiképpen nem a – bármilyen szintű – állami, világi kormányzásra utal; hiszen Pál a Róma 13-ban kifejezetten azt mondja, hogy Isten bírókat és uralkodókat rendel a földön, akiknek pedig nyilvánvalóan ítélkezniük kell. Ezért a Máté 7-ben itt szereplő igének semmi köze nem lehet a földi kormányzáshoz. Az 1Korinthus 5,12 továbbá azt mondja: „Mert mit tartozik rám a kívül valókat megítélni? Avagy ti nem a belül levőket ítélitek-e meg?” Ez pedig a helyi gyülekezeten belüli ítélethozatalt jelenti, mint például a kizárást.

A Máté 7-ben szereplő „ne ítéljetek” jelentése azonban az, hogy ne pletykáljunk, ne jussunk felületes következtetésre az emberek indítékait és szándékait illetően, mert egyszerűen nem tudhatjuk. Azt a gondolatot is magában foglalja, hogy ne keressünk hibát másokban, és ne kritizáljuk őket. Azt is jelenti még, hogy az ember ne kezelje tényként a saját véleményét; ne hagyja, hogy a személyes vonzalom, érdek, hajlandóság vagy a bosszúállás szelleme teret nyerjen a mások ügyeiről szóló bármilyen beszélgetésben.

Ítélkezni azt jelenti, hogy én és az én szavaim ugyanazon az oldalon állunk: azt jelenti, hogy a saját szubjektív érzéseim szerint beszélek, nem pedig objektív nézőpontból. Az az ember, aki ítélkezik, egyértelműen nem szabadult meg még az énjétől.

Érdekes módon, ennek a szakasznak egy későbbi részében azt látjuk, hogy az Úr kijelenti valakiről: „Képmutató!” (5.v.). Ez vajon nem példa arra, hogy az Úr maga is ítélkezik? Nem mond ellent önmagának? Nem, ugyanis az Úr itt az objektív valóságnak megfelelően beszél.

Legerősebben Jakab kel ki az ítélkezés ellen, mégis ő maga sokakat elítél. Azonban Urunkhoz hasonlóan ő is objektíven, tényszerűen szól; nem a saját szeszélyei szerint beszél, hogy mi tetszik neki és mi nem. Ezért ez nem az, amit az Úr megtilt itt a Máté 7-ben. Urunk azt a fajta ítélkezést tiltja meg, amelyikben az ember saját érzései is helyet kapnak. Lehet, hogy az ilyen ítélet nem téves vagy hibás, mégis olyan fajta ítélkezés, mely ellen az Úr Jézus felszólal. Értsük meg világosan, hogy még az igazságnak megfelelő beszéd is lehet ítélkezés, ha az ember saját érzései is helyet kapnak benne; mert ha belül örömöt érzünk, amikor szomorkodnunk kellene, vagy ha az ítéletünkben megrovás van, mikor helyreállításnak kellene lennie – akkor ez ítélkezés.

Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.” Így igazgat Isten; ennek az eljárásmódnak megfelelően fegyelmezi és neveli a gyermekeit. A következő alapszabály szerint jár el: ahogyan mi megítélünk másokat, Ő is úgy fogja megengedni, hogy mások megítéljenek bennünket. Amikor kritizálnak bennünket, ne háborodjunk fel, hiszen mi is ugyanígy kritizáltunk másokat. Ezt jelenti Isten igazgatása. „Amit az ember vet, azt aratja is” (Gal 6,7). Isten így igazgatja az embereket.

Minél előrébb jár valaki, annál szigorúbban ítéli meg saját magát, és annál elnézőbb lesz másokkal szemben.

7,2. A 7,1 vers az ítélkezés tényéről beszél; a 2. vers pedig a mikéntet hangsúlyozza: „Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek.” Gyakorta megesik, hogy amit egy testvér tesz, azt mi szájunkra vesszük, és amit mi csinálunk, arról meg mások beszélnek.

Amikor másokat megrovással illetünk, csak attól félünk, hogy nem vagyunk elég határozottak. Ha azonban minket rónak meg csak egy kicsit is, azt nem tűrhetjük. Sok hívő ilyen. Isten gyermekeiként a szívünknek azonban tele kellene lennie szeretettel. Még a feddésünknek is szeretettel kellene tele lennie. Szeretet nélkül semmi sem helyes.

7,3. A 7,3 verstől kezdve több minden említésre kerül. „Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem?” Azért látunk hibát másokban, mert bennünk is ott van a hiba. Ha képesek vagyunk meglátni a szálkát – mely aprócska dolog – a testvérünk szemében, miért nem látjuk meg a jókora gerendát a sajátunkban? Minél tisztátalanabb valaki, annál könnyebben meglátja a tisztátalanságot másokban. Minél szentebb valaki, annál kevésbé fog hibát találni másokban. Egy jó természetű ember egyáltalán semmilyen hibát nem talál. De minél inkább tudja valaki a saját hibáit, annál könnyebb számára, hogy másokban hibát találjon. A bűn miatt az emberi természetet különösen is foglalkoztatja a bűn. Miért van, hogy olyan könnyen gyakorol ránk mély benyomást Ábrahám hazugsága és Dávid házasságtörése, de sok időre és erőfeszítésre van szükségünk ahhoz, hogy a jó oldalaikat is meglássuk?

Azért van ez, mert bűnösökként a természetünk közel van a bűnhöz. Annak az embernek, aki a bűn felé hajlik a maga életében, azonnal eszébe jut a másik embernek a hiányossága, amint annak nevét megemlítik előtte. Aki azonban a szentség felé közelít a maga életében, a másiknak a kedvességére emlékszik, amikor a nevét meghallja. Ezt mi magunk is kipróbálhatjuk. A saját szemünkben lévő gerenda különös módon azt teszi, hogy még a legapróbb szálkát is észrevegyük a testvérünk szemében. Amiből sok van bennünk, azt hajlamosak vagyunk másokban is felismerni és abból többet meglátni.

7,4-5. A 7,4. vers a meglátásról, az 5. vers a kivételről szól. Az egyik vers azt tudatja velünk, hogy a szemünkben lévő gerenda révén látjuk meg a szálkát a testvérünk szemében; a másik vers pedig azt, hogy a szemünkben lévő gerenda okozza, hogy nem tudjuk a testvérünk szemében levő szálkát kivenni – azaz nem vagyunk képesek segíteni neki. Kritizálni egy dolog, segíteni pedig egy másik. A kritizálás nem kerül semmibe, a segítésnek viszont ára van: „ti, akik szellemiek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet” (Gal 6,1). Először szelleminek kell lennünk ahhoz, hogy másokat helyre tudjunk igazítani; a szellemivé válás pedig sokba kerül az ember énjének. Könnyű meglátni a hibát másokban, de ez önmagában semmit sem segít. Az a fajta ítélkezés, melyre Jézus figyelmeztet, semmit sem állít helyre. Először nekünk magunknak kell helyreállnunk; ugyanis ha nem vettük ki azt a hatalmas gerendát a saját szemünkből, nem leszünk képesek az aprócska szálkát eltávolítani a testvérünk szeméből sem.

Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát (…)”. Először nekünk kell Isten elé állnunk, hogy szigorúan megítéljen bennünket; csakis ezután leszünk képesek segíteni másoknak. Az Úrnak ez a parancsa, hogy „ne ítéljetek”, arra az ítélkezésre vonatkozik, amikor valaki nem lett törvény szerint megítélve, mégis a saját véleményét hangoztatja. Ha azonban kikerül a gerenda a szemünkből, megvilágosodunk; és így képesek leszünk arra, hogy segítsünk testvéreinknek meglátni a világosságot. Immár ez nem ítélkezés többé.

7,6. „Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket.” Íme egy példa a görög nyelvtan keresztbe ívelő szerkezetére, melyet így ábrázolhatunk:

Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent,          gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé,                                                                                         X
    nehogy lábukkal széttapossák azokat,                     majd megfordulva széttépjenek titeket.

A kutyáknak és a disznóknak meghatározott szimbolikus jelentésük van az Igében. A 3Mózes 11 szerint mindkettő tisztátalan állat. A kutya teljesen tisztátalan, kívül és belül egyaránt. A disznó tisztátalan belül, de tiszta kívül, mert „hasított körmű ugyan, és egészen kettéhasadt körme van, de nem kérődzik” (3Móz 11,7). A kutyák ezért azokat szimbolizálják, akik elvesznek; a disznók pedig a képmutatókat vagy a névleges keresztényeket. (Némelyek szerint a kutyák a bűnösöket, a disznók az egyháztagokat jelképezik.) Ha ma a szent dolgokat a kutyák elé vetjük, azok nem képesek felismerni, hogy ezek szentek. Ezért, mivel nem elégíti meg őket, sőt, még ellenszenvesnek is találják, megfordulva széjjeltépnek minket. Ha pedig gyöngyeinket a disznók elé szórjuk, azok nem ismerik föl ezeknek a dolgoknak az értékes voltát, ezért lábukkal szét fogják taposni őket.

Amikor megítéljük az embereket, ne feledjük, hogy nem csak testvérekkel vagyunk körülvéve a világban, hanem kutyákkal (bűnösökkel) és disznókkal (névleges gyülekezeti tagokkal) is. A mi meglátásaink a saját szemünkben igen drágák és értékesek; a legszentebb dolgokhoz hasonlók. A kutyák azonban megmarnak és széttépnek bennünket, a disznók pedig össze fogják tiporni ezeket a lábukkal. Hiábavaló lesz a beszédünk, mert nem képesek megérteni. A szent dolgok itt különösen is Jézus hegyi beszédben elhangzott tanításaira vonatkoznak. Ha a világot a hegyi beszéd magasabb mércéje szerint ítéljük meg, a világ megfordulva szét fog tépni bennünket. Ha pedig ezt a tanítást tesszük meg mércének az áltestvérek (névleges gyülekezeti tagok) számára, azok a lábuk alá fogják tiporni, mert nem kedves számukra. A világ számára ez alapot teremt a támadásra, a névleges gyülekezeti tagok pedig nem becsülik meg. Amilyen mértékkel mérünk az igazi testvérek számára, ugyanolyan mértékkel fognak ők is mérni nekünk. A világiak azonban vagy megfordulnak és megmarva széttépnek bennünket, vagy a mértéket összetiporják a lábukkal.

7,7-11. „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik” (7.v.). Az Úr a 8. vers igéit használja a 7. vers ígéretének bizonyítására. Három jelentésfokozatot találunk ebben a két versben. „Kérjetek” – ehhez nem tartozik cselekedet, ezért ez valamilyen vágy kifejezését jelenti. „Keressetek” – ez cselekvést is magában foglal, de még nem találta meg, amit keresett. „Zörgessetek” – ez azonban már megérkezett oda. Isten minden imádságot meghallgat; válasza pedig igen nagyvonalú. A 9. és 10. versben az Úr egy olyan példát hoz fel, mellyel biztosít bennünket e hatalmas ígéret felől, méghozzá minden feltétel nélkül. Miért van, hogy ha kérünk, akkor adatik nekünk; ha keresünk, akkor találunk; és ha zörgetünk, akkor megnyittatik nekünk? Mert Isten igéje a 11. versben ez: „mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle”! Úgy látszik, a világ gyermekei okosabbak, mint a világosság gyermekei, ők sosem kérnek követ vagy kígyót. Mi azonban, a világosság gyermekei, nem vagyunk ilyen okosak. Mi olykor kenyérnek hisszük a követ, és halnak a kígyót. Atyánk mindig válaszol nekünk, de nem feltétlenül aszerint, amit kértünk. Amikor rosszul kérünk, Isten akkor is jóval válaszol. Az imádság megválaszolásakor Isten aszerint jár el, amit Ő tud, nem aszerint, amit mi. Az Atya jó dolgokat ad nekünk; Ő nem feltétlenül azokat a dolgokat adja nekünk, amiket kérünk.

7,12. Amikor ezt a részt összefüggő egységként tanulmányozzuk, feltűnik, hogy minden említett dolog párba van rendezve, például: a mi mértékünk a mások mértékével szemben; a mi gerendánk a testvér szálkájával szemben; a kutyáknak adott szent dolgok és a kutyaharapás a disznók elé gyöngyök szórásával és azok összetiprásával szemben; a földi atyák gyermekeiknek adott jó ajándéka a mennyei Atya nekünk adott jó ajándékaival szemben. A 12. versben találjuk a végkövetkeztetésképpen adott igét: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük”. Az emberekkel való bánásmódunkat az irányítsa, hogy mi hogyan szeretnénk, hogy azok bánjanak velünk, ne pedig az, hogy valójában hogyan bánnak. Az emberekkel szembeni keresztény hozzáállás és cselekedet a legmagasabb alapelvet követi. Nem a tények befolyásolják. A keresztény ember minden ereje belülről származik, nem a körülményeiből. Azért van ez, mert a keresztény emberben Krisztus élete van. Ezért nekem, mint kereszténynek, ez által a belső erő által kell cselekednem.

Isten úgy fog velünk bánni, ahogyan mi bánunk másokkal. Ezért tehát (1) a testvérekkel legyünk nagyvonalúak; (2) a nem hívő pogányok és az áltestvérek elé pedig ne tárjunk szellemi dolgokat elővigyázatlanul. Isten Igéje itt Isten fegyelmező neveléséről is beszél. Különösen a 11. versben láthatjuk, hogy a mennyei Atya jó dolgokat ad a gyermekeinek, ahogyan a földi atyák is jó ajándékokat adnak a gyermekeiknek. Mivel az emberek így adnak, a mennyei Atya is így ad. A mennyei Atya tetteire így hatnak az emberek tettei.

A 12. vers levonja a következtetést: „Mindent tehát, amit akartok” – aszerint a tanítás szerint, mely közvetlenül az imént adatott – „hogy az emberek veletek tegyenek, tegyétek meg ti is nekik”. Ez a befejező ige. „Ha tehát ti gonosz (romlással teli) létetekre tudtok jó adományokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jót égi Atyátok azoknak, akik kérik (kérnek) Tőle?” (Vida ford.). Ez pedig az imára adott válasszal kapcsolatban áll itt.

A 11. versben azt mondja: „Ha tehát ti”, nem pedig „ha tehát mi”. Ez olyan gyönyörű. Habár apróság, mégis megmutatja nekünk, hogy Urunk az Isten, aki különválik a bűnösöktől.

A törvény és a próféták összefoglalása pedig az, hogy szeressük embertársainkat – hogy jót akarjunk nekik és ne rosszat. Az Úr kijelenti, hogy nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt és a prófétákat, hanem hogy betöltse azokat. Ha a törvény és a próféták az emberek javát keresik, mennyivel inkább az Úr tanítása! Ő betölteni jön, nem eltörölni.

Copyright: Christian Fellowship Publishers – https://www.c-f-p.com/

Az első szeretet – 4., utolsó rész (T. Austin-Sparks)

Pár szóval beszéljünk a következőről is: „Állhatatosak voltak az apostolok tanításában”. Ne gondoljátok azt, hogy ez itt az újszövetségi írásokra vonatkozik, hiszen még egyetlen apostoli levél sem született még meg, amikor ez történt. Ebben az időben még semmi sem állt rendelkezésre az Újszövetség teljesebb tanításából, tehát ez az állítás kétségtelenül az apostolok szóbeli tanításaira vonatkozik, mellyel a testvéreknek szolgáltak. Ha megvizsgáljuk, azt fogjuk látni, hogy az apostolok az Ószövetség alapján tanítottak; azt mutatták be, hogy hol, hogyan és mit mond az Ószövetség Jézus Krisztusról.

Bárki, aki azt mondja, hogy az Ószövetséget félre lehet tenni, mert annak ma már nincs semmilyen jelentősége, az elveti az apostolok legelső tanításait. Péter pünkösdi beszédében minden az Ószövetségből származott, ahogyan az is, amit az Úr Jézus a feltámadása után az apostoloknak mondott. Az apostolok tanítása pedig az Úr Jézust mutatja be; összefoglalja és világossá, érthetővé teszi azokat a dolgokat, amiket a régi próféták Őróla mondtak. „Kitartottak az apostolok tanításában.” Mit csináltak? Buzgó örömmel adták át magukat az Úr Jézus egyre mélyebb megismerésének az apostolok ószövetségi magyarázatainak révén.

Én így látom, hogy egyszerűen ez történt. Péter és a többi apostol – a Szent Szellem belső megvilágosító munkája által – megragadták és folytatták azt, amit az Úr Jézus a feltámadása után elkezdett: „Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt”. Az apostolok ezt megragadták, és immár teljes világosságban mutatták be a testvéreknek az Úr Jézust az ószövetségi igeszakaszok alapján; ezek a hívők pedig átadták magukat az Úr Jézus megismerésének, hogy kikutassák ezeket a dolgokat, hogy meggazdagodjon a szívük mindazzal, amit az Írás az Úr Jézusról mondani akar. Maga az Úr Jézus volt a szemük előtt; rabul ejtette őket, és most mindent meg akartak tudni Róla, amit csak lehetett, az apostolok pedig megadták ehhez a kulcsot. Átadták magukat annak, hogy kövessék az apostolok tanítását.

Ha meg akarjuk tudni, mi volt ez a tanítás, vegyük csak Péter pünkösdi beszédét, és nézzük meg mindazokat a dolgokat, melyeket egyedül abban a beszédben érint. Említi Isten előre tudását; említi az Úr keresztre feszítését Istennek eme előre tudása szerint; említi a feltámadást; említi a felvitetést; beszél a Szent Szellemről, hogy mi a célja az Ő eljövetelének. Beszél az Úr Jézus jelenlegi, uralkodói és megmentői hatalmáról. Majd tovább folytatja a gondolkodás megváltoztatásával, a bemerítkezéssel a bűnök bocsánatára, majd végül az egészet ezzel a kijelentéssel foglalja egybe: „Mert az ígéret nektek adatott és a gyermekeiteknek”. Ez összefoglaló üzenet, Péter nagyon sok mindenre kitér benne. Ezek a hívők pedig átadták magukat ennek, hogy megragadják, és még többet ismerjenek meg belőle.

A gyakorlati alkalmazása számunkra pedig ez: az első szeretet mindig valódi, szívbeli vágyakozást és odaadást jelent azzal kapcsolatban, hogy többet ismerjünk meg Abból, Aki annyira hőn szeret bennünket. Az győz, aki visszatér az első szeretethez. Pál, a nagy győztes, azt mondja a Filippi 3-ban: „Hogy megismerjem őt…”. Hogy jobban megismerje a szeretetét, hogy jobban megismerje Őt Magát buzgó igyekezettel, a gyakorlatban. És ezek a tanítványok kitartottak, állhatatosak voltak ebben; örömteli lendület volt az Ő ismeretének keresésében.

Állhatatosak voltak az apostolok tanításában és állhatatosak voltak a közösségben: „Kitartók voltak a közösségben”. Úgy tűnik nekem, hogy nagy jelentőséget tulajdonítottak az egymással való közösségnek. Csak a véleményemet mondom, hogy hacsak nem tulajdonítunk ennek valóban nagy jelentőséget, akkor könnyen kárt szenved ez a dolog. Örömteli lendületre, első szeretetre van hozzá szükség. Úgy érzem, hogy van még hiányosság bennem is és talán mindannyiunkban az egymással való közösség iránti kitartás ügyében. Ennél sokkal jobban is át tudnánk adni magunkat annak, hogy közösségben legyünk a testvérekkel. Túl könnyen feladjuk, hagyjuk, hogy a közösségünk megszakadjon, és az egymással való közösséget felfüggesztjük, a kapcsolat meggyengül, mert úgy vesszük a dolgokat, ahogyan jönnek; nem ragadjuk meg az egymással való közösség ügyét. Azt mondom tehát, hogy az első szeretetet az egymással való közösséghez való gyakorlati hozzáállásunk, a buzgóságunk mértéke, a benne való kitartó állhatatosságunk is mutatja. Segítsen bennünket az Úr ebben, hogy állhatatosak tudjunk lenni az egymással való közösségben!

Ha pedig elutasításba ütközünk, akadályba vagy valamilyen nehézségbe, oly egyszerű lenne belenyugodni és hagyni, hogy az egymással való közösségünk hanyatlani kezdjen. Adja az Úr, hogy azt mondhassuk: „Nem! Állhatatosak és kitartók vagyunk az egymással való közösségben, mert ez az Ő akarata!”

„(…) a kenyér megtörésében”. Ez nem más, mint a Krisztusról, az Ő elvégzett munkájáról szóló együttes, közös, testületi bizonyságtétel. A megtört kenyér az, ami a testvéreket összehozza, ez áll a gyülekezeti élet fókuszában. A gyülekezeti élet az Úr asztalánál zajlik, az Úr teste és az Úr vére a bizonyság, mely a testvéreket egyesíti. A tanítványok tehát kitartottak a Vele és Benne való egységükről szóló bizonyságtételben. Az életüknek új középpontja lett, és a kenyér megtörésében találták meg a lehetőséget és alkalmat ennek kifejezésére, és kitartottak ebben. Adjon az Úr kitartást és állhatatosságot az Úr Jézus valóságának együttes, közös tanúságtételére! Ha az Úr asztala meggyengül közöttünk, az az első szeretet hanyatlásának jele. Ha ennek az asztalnak megvan az őt megillető helye és szellemi valósága, akkor közöttünk élet lesz, éltető energia, lendület és öröm.

„(…) és az imádkozásban”. Ez volt a tanítványok új elhívása. Úgy vélem, ez volt a legelső és legfontosabb kifejezésmódja az Úr és az Ő dolgai iránti odaszánásuknak. Vajon milyen okból imádkoztak, és kiért, milyen dologért? Biztos vagyok benne, hogy imádságukban kiöntötték a szívüket Istennek, hogy amilyen csodálatos dolgokat ők megtapasztaltak, és aminek a birtokába jutottak, azt mindenki más is tapasztalja meg, az legyen minden emberé mindenhol; terjedjen, hogy mindenki megismerje az Úr Jézusból azt, amit ők is megismertek. Ó, mennyire imádkozhattak azért, hogy mindenki megismerhesse az Ő ismeretének páratlan nagyságát, úgy, ahogyan ővelük is történt!

A lényeg ez: volt valamijük, és nem akarták csak maguknak megtartani, túl jó volt ahhoz; azt akarták, hogy terjedjen. Bárhogy is fogalmazzuk, ez a lényeg. Azt akarták, hogy az a megismerés és az a tapasztalat, amiben nekik részük volt, abban mások is részesülhessenek. És imádkoztak, és kitartottak ebben. Ha végignézzük az ApCselben az imaéletüket, láthatjuk, hogy az imádságaikban mindig ezzel foglalkoztak, hogy bizonyságtételük terjedhessen, hogy másokban is valósággá váljon, hogy mások is beléphessenek ennek örömébe. Nem úgy álltak hozzá, mint kötelességhez, mint valamilyen elvégzendő feladathoz, hanem az első szeretet indította őket erre. „Van valamink! Ó, bárcsak mindenki más is megismerhetné!”

Megkérdezhetem, hogy vajon ti is így vagytok-e azzal kapcsolatban, amitek van? Bárcsak láthatnám azt az imaórát, amely ezt bizonyítja! Ó, ha csak egy kicsit is visszatérnénk az Apostolok Cselekedeteihez, az imaóráink szárnyakat kapnának! Nem lennének nagy hallgatások, csak szívből kiáltanánk az Úrhoz: „Urunk, hadd ismerjenek meg Téged mindenhol az emberek, úgy, ahogyan mi megismerhettünk Téged!”

Állítsa helyre az Úr mindegyikünkben az első szeretetet, hogy a miénk lehessen az öröm, a lendület; és tegyen bennünket ilyen néppé, akik állhatatosan kitartanak az Ő ismeretében, az egymással való közösségben, annak tanúságtételében, hogy ki Ő testületi értelemben, és a mindenki másért való imádságban, hogy ők is megismerhessék azt, amit az Úr nekünk adott.

Az angol szöveget szerkesztette a Golden Candlestick Trust. Eredeti helye:

http://www.austin-sparks.net/english/005293.html

A teljes magyar szöveg (1-4. rész) PDF-ben letölthető: Austin-Sparks-Az első szeretet

Az imádság célja – Watchman Nee

„És azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,15)

Világosan föl kell ismernünk, hogy az önzés ugyanúgy meg tud nyilvánulni az imádságban, mint az élet bármilyen más területén. Mennyire határozott véleményünk, vágyaink, terveink és céljaink vannak! De az én megtagadását mindenhol gyakorolnunk kell; ugyanannyira fontos ez az imádságban, mint a cselekedetekben. Tudnunk kellene, hogy nekünk, megváltottaknak, az Úrért kell élnünk – Őérte, aki nem csak meghalt, hanem most él is értünk. Teljesen Őneki kell élnünk, és semmit sem kívánhatunk a magunk számára.

Gyakran úgy gondolunk az imádságra, mintha az a szükségleteink megfogalmazására való lehetőség lenne; egy segélykiáltás Istenhez. Nem láttuk meg, hogy az imádság azt jelenti: arra kérjük Istent, hogy töltse be az Ő szükségleteit! Meg kellene értenünk, hogy Isten eredeti gondolata bizonyosan nem az volt, hogy hagyja a hívőket elérni a saját céljaikat az imádság által, hanem, hogy megvalósítsa az Ő elhatározásait a hívők imádságai által.

Imádság és bensőséges kapcsolat Istennel

Az imádságon keresztüli szoros kapcsolat a szellemi életben ugyanúgy működik, mint a légzés a testi létben. Az Istennel való közösség folyamatos, ahogyan a légzés is, amely folyamatosan történik, illetve kell történnie. Teljes mértékben különbözik az olyan időszakos cselekvésektől, mint például a táplálkozás. A légzés amellett, hogy szándékos is, mégis önkéntelenül zajlik. Hívhatjuk szokásnak is, a szokások fölött pedig, a dolgok addiktív természeténél fogva, könnyen elsiklik a tudatos figyelem. A megszokásból űzött tevékenység során nem is vagyunk tudatában, hogy éppen mit csinálunk. A teljesen kialakult szokás nem más, mint a napi rutinunk tudattalanul végrehajtott része, és az Istennel való közösség is ilyen – valami, ami folyamatosan történik. Az imádság, mint közösség is ilyen: Kapcsolatban vagyunk az Úrral, és spontán, önkéntelenül kitárjuk Előtte a szívünket. Ez az első és legalapvetőbb dolog az imádsággal kapcsolatban, és nagyon oda kell figyelnünk rá. Míg az sosem téma, hogy kell-e lélegezni vagy sem, a helyes légzés viszont létező fogalom, és ebben az értelemben igenis oda kell figyelnünk a légzésünkre.

(…)

Az imádság bensőséges kapcsolat, közösség és a szív spontán megnyitása az Úr előtt. Nem ez minden, amit az imádságról mondani lehet, de ez áll minden szándékos cselekvés hátterében; az állandó kapcsolat az Úrral, és ez nagyon-nagyon értékes dolog. Az összes többi imádság is sokkal hatékonyabb, ha ez megvan. Annyira eltér attól, mint amikor az imádság csak vészhelyzetekre korlátozódik; a vészhelyzetek ilyenkor pedig nagyon gyakran sokkal súlyosabbak, mint amilyenek amúgy lennének, mert mindig először vissza kell találnunk Istenhez, ahelyett, hogy már eleve ott lennénk. Úgy vélem, az Úr gyakran azért engedi meg a vészhelyzeteket az életünkben, hogy helyreállítsa az elveszített közösséget, és azt tartja szem előtt ilyenkor, hogy az adott vészhelyzet gyümölcse az lesz, hogy nem veszítjük el ezt a kapcsolatot megint. Ne is engedjük el sosem!

T. Austin-Sparks: In Touch with the Throne