Odaszentelés: kapu és út (Radu Gavriluţ)

PDF: 2022-11-02-Radu_Gavrilut_Odaszenteles_kapu-es-ut

Elhangzott Nagyváradon, 2022. november 2-án

https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20221102-RaduGavrilut7.mp3

Tudjátok, mit mondott az Úr először Izrael fiainak azután, hogy megszabadította őket, amikor az egyiptomiak elsőszülöttjei embertől kezdve az állatig meghaltak, ők pedig kijöttek Egyiptomból? Mi volt az Úr első szava Izrael fiaihoz? 2Mózes 13,1-2: „És szólt az Örökkévaló Mózeshez; mondván: Nekem szentelj minden elsőszülöttet, megnyitóját minden anyaméhnek Izrael fiainál, embernél és állatnál; enyém az” (IMIT ford.) Minden elsőszülött az Övé volt. Az Úr nagyon világosan és egyértelműen munkálkodott az Ószövetségben, ezért törvényben deklarálta, hogy minden elsőszülött az Övé. Mivel az elsőszülötteknek meg kellett volna halniuk, de megmenekültek, az Úr azt mondta: „minden elsőszülött az enyém, tegyétek félre az én számomra mint szentet, úgy az emberek, mint az állatok között.”

Az Újszövetségben pedig ezt mondja az Ige: „avagy nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Szellem temploma, amelyet Istentől nyertetek, és nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg, dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és szellemetekben, amelyek az Istenéi” (1Kor 6,19-20).

Tudjuk, amikor valaki áldozatot vitt az oltárhoz, hogy feláldozza azt az Úrnak, az állatot az oltár szarvához kötözte. Mielőtt odakötözte volna, teljeskörűen rendelkezett vele, miután azonban odakötözte az oltár szarvához, és az Úrnak adta, már semmilyen joga nem volt felette. Az állatot fel kellett áldozni, azután az oltárra tenni; ott pedig annak teljesen el kellett égnie, úgy, hogy hamuvá legyen. Az állat tehát már nem azé volt, aki vitte. Tegyük fel, hogy a mi állatunkról lett volna szó, és elmentünk vele az áldozatbemutatásra. Odavittük az oltárhoz, odakötöttük, és átadtuk a papnak. Onnantól kezdve már semmilyen hatalmunk nem volt az állat felett.

A Róma 12,1-ben az Úr ezt mondja: „Kérlek azért titeket, testvéreim, Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul. Ez a ti okos istentiszteletetek”. Az Újszövetségben Isten már nem a törvény által munkálkodik, hanem kegyelem által, és meg akar győzni minket afelől, hogy a testünk az Úr számára van. Az Úr számára van, nem a mi számunkra. Kijelentésre van szükségünk ahhoz, hogy ezt meglássuk.¹ Mi ugyan azt gondoljuk, hatalmunk van a testünk felett, például, hogy a testünknek pihennie kell, ezért muszáj pihenést bizosítanunk a számára, mi mást tehetnénk. Ez a test azonban az Úr számára van, az Övé! Áldásban részesül az, aki megérti, hogy az Úr dönti el, mit tegyek, nem pedig én, hogy pihenni akarok. Persze, jó pihenni, és világos, hogy szükség van rá, de a testünk az Úr számára van.

Ezt jelenti tehát az, hogy odaszánjuk magunkat. Mert természetesen mi már nem a törvény szerint élünk. Az Ószövetségben minden elsőszülött szent volt: „tegyétek félre! Ő szent, az Enyém.” Ha pedig az Övé, akkor Neki kell használnia is.

A következő helyzettel szembesülünk azonban: Van egy kapu, amelyen be kell lépnünk. Ez a kapu pedig nem más, mint a tanítványság felé vezető kapu. Amikor tehát meggyőződtünk az Ő szeretetéről, mikor megláttuk az Ő nagyságát, már nem fogunk alkudozni. Láttam nagyon sok fiatalt például, aki nem meri a házasság kérdését az Úr kezébe tenni. Azt hiszik, ők jobban tudják. De testvérek, eljön az idő, amikor, miután meggyőződtünk az Ő nagyságáról, fenségéről, az Ő jóságáról, mikor az Úr valóban kijelentette Magát, velünk is pontosan az történik, ami sokakkal – gondoljunk csak például Dánielre. Olvastunk-e valami negatív dolgot róla? Nem. Mégis, mikor az Úr kijelentette Magát neki, meglátta a saját utálatosságát. Nem láthatom meg, ki vagyok, míg az Úr ki nem jelenti Magát. Míg az Úr ki nem jelenti Magát, és nem látjuk meg Őt, nem merjük minden dolgunkat átadni Neki. „Kérlek azért, testvérek – mondja az Úr –, Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul.” A testünknek már nem kell megkapnia mindent, amit akar. Gondoljunk csak a szemünkre, a kezünkre, a lábunkra, és itt pusztán a külső dolgokat említettem.

Miután pedig beléptünk ezen a kapun, egy út áll előttünk. Nemcsak a kapuról van szó tehát: rendben, átadtuk a dolgokat az Úr kezébe, és átadjuk magunkat is az Ő kezébe – hanem egy út következik. Mi lesz ezen az úton, hogyan fogunk ezen járni? Ki fog segíteni, hogy naponta átadjuk azokat a dolgokat, amelyek nem az Úrtól vannak? Ki segít ebben? Ezért mondtam még korábban, hogy gondoljuk végig, mik azok, amiket az Úr megmutatott nekünk az utóbbi időben. Megláttuk-e például, hogy ha az Úr nem érint meg, és az Ő Szelleme nem szól hozzánk, akkor nem vagyunk képesek látni? A körülöttünk lévők például mind látják, hogy az öltözékünk nem megfelelő, de mi nem látjuk ezt. Nem tudunk megváltozni. Mindenki látja, de mi nem látjuk. A testvérekkel való kapcsolatunk jó-e? Vagy válogatunk, és azokat kedveljük, akik közelebb állnak hozzánk, és ezért bizalommal vagyunk irántuk? A gondolkodásmódunkról nem is beszélve. Leéltünk egy életet bizonyos módon, és nagyon nehéz változtatnunk bizonyos dolgokon. Rendszeresen összegyűlhetek a testvérekkel, de lehet, hogy közben a gondolkodásmódom nem változott meg: továbbra is zárkózott vagyok, még mindig fenntartásaim vannak, nehezen megközelíthető vagyok, nagyon nehéz közel engednem másokat magamhoz.

A Szent Szellem munkálkodik az életünkben. Átléptük tehát ennek a kapunak a küszöbét – ami azt jelenti, hogy az Ő szeretete győzött meg bennünket, nem pedig az, hogy valaki azt mondta: „nézd, át kell adnod magad az Úrnak”, és akkor mi átadtuk magunkat, és azt mondtuk: Uram, átadom magam Neked. Sok ilyet láttam, és észrevettem, hogy ez a legnehezebb – de tudjuk, hogy az Úr elhívta a tanítványokat, akikre különböző helyeken bukkant, és felszólította őket: kövessetek engem! Azok pedig mindent otthagytak, és követték Őt. De az elején nem volt olyan egyszerű, hogy végleg otthagyják a dolgaikat. Nekünk nem kell otthagynunk a munkahelyünket, a dolgainkat, de ne kötődjünk hozzájuk! Nekünk az Úrhoz kell kötődnünk. Ha nem láttuk meg, mennyire szükséges átadnunk magunkat az Úrnak már az elején, akkor hogyan tud megtenni bármit is az életünkben? Mert Ő a mi beleegyezésünket akarja. Nem ront ránk a házunkban és csinál mindenfélét, ahogy egyesek gondolják, hogy ránk ijesszen. Ő irgalmas, de azt várja, hogy meglássuk Őt.

Ezért kellene imádkoznunk, hogy az Úr nyissa meg a szemünket, hogy meglássuk, kicsoda Ő. Hogy kicsoda Ő valójában. Csak annyit láttunk vajon meg, Ő azért jött, hogy megmentse az életünket a pokoltól, és itt vége a küldetésének? Megmenekültem a pokoltól, rendben vagyok, jól vagyok – de mi történik, ha meglátjuk, hogy Ő Úr, az életem Ura? Persze, nem látjuk ezt még az elején, és az átadásunk is fenntartásokkal történik, de ha elindultunk egy úton, és az Úr kezébe tettük magunkat, akkor jönni fog a Szent Szellem, és elkezd munkálkodni az életünkben. Miként láthatnánk a dolgokat? Hogyan lehetne ítélőképességünk, hogy ne befolyásoljanak mások minket?

Mikor megtértem, és átadtam az életemet az Úrnak, nagyon sok lehetőség és nagyon sok csábítás állt előttem, hogy egyik vagy másik irányba menjek; de csak utólag láttam meg, hogy ez nem az Úrtól van, valami nem működik ezekkel az emberekkel, valami nincs rendben. Nem lendültem bele hirtelen valamibe, hogy aztán vissza kelljen térnem onnan. Ti megláttátok, melyik az út? Megláttátok, amit Pál mondott? Filippi 3,17-18: „Legyetek követőim, testvéreim, és figyeljetek azokra, akik úgy járnak, ahogy mi példát adtunk nektek. Mert sokan járnak másképpen, akikről sokszor mondtam nektek, most pedig sírva is mondom, hogy a Krisztus keresztjének ellenségei.”

A testvérek javasolják időnként, hogy hallgassak meg valakit. Meghallgatom, igen, érdekes gondolatai vannak, de az jut eszembe: Vajon ismeri ez az ember, hogy mit jelent a kereszt? Erről nem beszél. Érdekes gondolatai vannak, de nincs ott a kereszt. „Krisztus keresztjének ellenségei…” Azt mondja Pál: „mert sokan járnak másképpen, akikről sokszor mondtam nektek, most pedig sírva is mondom, hogy a Krisztus keresztjének ellenségei.”

Testvérek, a juhok nagyon oktalan állatok, és ezek vagyunk mi. Nagyon könnyen félrevezethetők vagyunk. Az egyetlen menedék számunkra, hogy az életünket a nagy Pásztor fennhatósága alá helyezzük. Nincs számunkra más menedék. Eltévelyedünk, ha nem ezt tesszük. Azt akarom mondani, testvérek, hogy az elején van egy kapu, amelyen be kell lépnünk, és miután bementünk ezen a kapun, következik egy keskeny út. És miután beléptünk ezen a kapun, a Szent Szellem az, aki foglalkozik az életünkkel, és Ő az, aki megmutatja azokat a dolgokat az életünkből, amiket félre kell tegyünk. Mutatott neked olyan dolgokat, amiket félre kell tenned? Nem mutatott? Ez az út!

Most az utazásunk során is azt láttam, hogy nagyon kevesen vannak, akik megértették, hogy az életünket át kell, hogy adjuk az Úrnak. És lehet, hogy erre is gondoltam, hogy vajon miért nem látnak? Miért nem látják Krisztust úgy, amilyen Ő? Milyen fenséges Ő! Mondhatjuk szóval, hogy fenséges, de mikor valóban meglátjuk Őt, akkor az életünk megváltozik.

Persze mielőtt megtértem volna az Úrhoz, én is úgy voltam vele, hogy én rendelkezem a testemmel, és meg kell adnom neki, ami neki jár, amit kér. De miután megtértem az Úrhoz, meg kell értenem, hogy le kell vennem a kezemet a testemről. Ez nem olyan egyszerű, mert nem vagyunk képesek látni, ha az Úr nem nyitja meg a szemünket. Azt hisszük, hogy látunk, de nem látunk. „Dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és szellemetekben, amelyek az Istenéi.” Ez a test nem a mienk, hogy azt tegyünk vele, amit akarunk. Nem az enyém, hanem az Úré! A test az Úrnak rendeltetett. Imádkozom, hogy az Úr nyissa meg a szemünket, hogy megláthassuk ennek valóságát, hogy nem a magunkéi vagyunk.

Pál tanácsot ad Timóteusnak, és nézzétek mit mond, 1Timóteus 4,12-16: „senki a te ifjúságodat meg ne vesse, hanem légy példa a hívőknek a beszédben, a magaviseletben, a szeretetben, a szellemben, a hitben, a tisztaságban. Amíg odamegyek, legyen gondod a felolvasásra, az intésre és a tanításra. Meg ne vesd a kegyelemnek benned való ajándékát, amely adatott néked prófétálás által, a presbitérium kezeinek reád tevésével. Ezekről gondoskodjál, ezeken légy, hogy előhaladásod nyilvánvaló legyen mindenek előtt. Gondot viselj magadról és a tudományról, maradj meg azokban, mert ezt cselekedvén, mind magadat megtartod, mind a te hallgatóidat.” Más fordításban: „Forgasd a szívedben ezt a dolgot” (15a).

Máriáról azt mondja az Ige, hogy mikor hallotta azokat a szavakat, a szívében forgatta őket, a szívébe gyűjtötte mindazt, amit hallott. Tudjátok mit jelent ez? Miután hallottuk, ne hagyjuk, hogy elmenjen mellettünk! Ahhoz, hogy át tudjuk adni Neki az életünket, meg kell látnunk az Urat. Másként nem tudjuk megtenni. Mert ha látjuk az Urat, akkor semmi nem túl nehéz a számunka. Nézzétek, mit mond Pál, a Filippi 3,7-8-ban: „de amelyek nékem egykor nyereségek valának, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem.” Tehát Krisztusért, azért, mert megláttuk Őt. Másként nem tesszük meg.

Az első nagy dolog, ami történik egy ember életében, miután megtért az Úrhoz, a házasság. De könnyű ez? Nagyon nehéz, mert ettől nagyon sok minden függ. Mersz az alapján tájékozódni, hogy neked nyitott szemed van, és nem olyan valakihez fogsz vonzódni, aki miatt azután bánkódni fogsz? De hogyan választhatsz helyesen? Csak egyetlen módon: félj saját magadtól és a választásaidtól! De ha valaki nem látta meg az Urat, akkor bízik magában: én tudok választani, tudom, mit szeretek, tudom, milyen típus illik hozzám. Testvérek, az Úr legyen irgalmas hozzánk! És imádkozzunk, hogy az Úr nyissa meg a szemünket, hogy láthassuk Őt úgy, amilyen. Ha látjuk Őt, akkor az életünk dolgai jó fordulatot vesznek. Ámen.

1A témával kapcsolatban lásd Philip Mauro: Megeleveníti halandó testünket c. füzetkéjét Kiadónk (Arany Mécstartó) gondozásában. Ingyenesen megrendelhető a hitunkcelja@gmail.com címen.

Kit Mays bizonyságtétele a megtéréséről

PDF: Kit_Mays_bizonysagtetele_a_megtereserol_2021_aug_17

Elhangzott: Valea Draganului, 2021. augusztus 17.

“Nagyon fiatalon lett üdvösségem, nem is emlékszem pontosan, hány évesen; talán három, vagy valamivel több lehettem, tehát nagyon kicsi. Úgy menekültem meg, hogy kértem az Urat, hogy „Uram, ne hagyd, hogy meghaljak, mielőtt csatlakozhatnék a gyülekezethez!” Ez nem egészen olyan imádság, ami bárkit üdvösségre juttatna, de én megmenekültem ezáltal, mert Isten látta, mi van a szívemben. És Ő lakozást vett bennem, és kijelentette Magát nekem, bár még csak kisfiú voltam. Nyolc-kilenc éves koromban zsoltárokat írtam, méghozzá a King James-féle bibliafordítás régies szófordulataival. De az Urat ez egyáltalán nem zavarta. Nagyon vallásos kisfiú voltam, volt olyan idő az életemben például, amikor féltem bármit is bizonyossággal kijelenteni. Ez még kamaszkorom előtt volt. Ha megkérdeztétek volna tőlem, hány óra van, és én jól láttam volna az órán, hogy kilenc, akkor is úgy válaszoltam volna: „Úgy hiszem, kilenc”. Látszik, hogy nem sok mindent értettem. De az Urat nem zavarta egyik ilyesmi sem.

Kamaszkoromban, úgy tizenhárom-tizennégy évesen az életem normális, rendes mederben folyt. Majd tizenöt éves koromban elmentem egy cserkésztáborba, ahol egy csűr tetejéről lezuhant egy hordó, és a fejemre esett. Csak egy pillanat műve volt, de az egész életemre kihatott ez a szerencsétlen ütés. A következő tíz-tizenöt évben minden napom fejfájással telt; reggel kezdődött és eltartott egész nap. Elmentem egy helyi, jó szakemberként ismert orvoshoz, aki elküldött egy specialistához, egy memphisi idegsebészhez, aki szintén nagyon jónak számított a szakterületén. Ez a jelenség ma már jól ismert, poszttraumás fejfájás a neve, de akkoriban még nem ismerték. Nagyon sok vizsgálatot végeztek rajtam, ezek legtöbbjét ma már nem csinálják. Tűt vezettek be a nyaki artériámba mindkét oldalon, és festéket fecskendeztek bele. Ez a fajta érfestés elvileg nagyon fájdalmas lett volna, de semmit sem érzékeltem belőle, ugyanis ezzel egyidejűleg deréktájon tűt szúrtak a hátgerincembe, és jelentős mennyiségű gerincvelő-folyadékot vettek le. És amíg az nem termelődött újra, olyan érzés volt, mintha szét akarna robbanni az agyam. Ezért két héten keresztül teljesen mozdulatlanul feküdtem, és emiatt nem fájt a nyakam. Egyetlen kezelést sem találtunk, amely hatékonynak bizonyult volna, és ezután abba is hagytuk egy időre a próbálkozást.

Amikor tizenhat éves lettem, tehát a következő évben, hat hét eltéréssel mindkét szülőmről kiderült, hogy rákos, és hogy meg fognak halni. Anyámnak tüdőrákja, apámnak gyomorrákja volt. Anyám nagyon szerette az Urat, és csodálatos keresztény volt. Apám alkoholista és szkeptikus volt, kigúnyolt mindenkit, aki hitt az evangéliumban. Mindkettőjüket többször műtötték, megvolt az első műtét, a nagyműtét, az életmentő műtét, az utolsó műtét… és abban az évben, amikor érettségiztem, karácsony után két nappal meghalt az édesanyám. Már régóta beteg volt, és nagy fájdalmai voltak. Nem tudott fájdalomcsillapítót szedni, mert a narkotikumoktól émelygett, arra pedig, amit még szedhetett volna – legalábbis, amiről akkoriban tudtunk – allergiás volt. Minden egyes lélegzetvétel komoly fájdalommal járt a számára. Az utolsó ősszel, amikor még élt, mellette aludtam éjjelente, egy kiságyon az ágya mellett, és mindketten úgy tettünk, mintha aludnánk. Nagyon óvatosan lélegzett, én pedig úgy tettem, mintha aludnék, nehogy észrevegye, hogy én észrevettem, hogy nagyon nehezen veszi a levegőt. Nem tudom, hogy édesanyám miért imádkozott – mert biztos, hogy imádkozott –, de azt tudom, hogy én miért imádkoztam. Azért imádkoztam, hogy meghaljon. Nagyon szerettem őt, ne értsetek félre, és bárcsak azt mondhatnám, hogy azért kértem ezt, hogy megszabaduljon a fájdalmától és a nyomorúságától, de valójában én akartam megszabadulni az én fájdalmamtól és nyomorúságomtól.

Két nappal karácsony után halt meg, és az apám – aki, mint említettem, alkoholista volt – gyomorrákban szenvedett, ami szintén fájdalmas, de általában véve nem annyira, mint a tüdő. Azonban mivel alkoholista volt, nagyon hamar függőséget okoztak nála a fájdalomcsillapítók is. Én elmentem otthonról a főiskola miatt, ahová megígértem anyámnak, hogy járni fogok. Négy testvérem közül én voltam a legkisebb, és már csak én voltam otthon akkoriban, apám ennek ellenére nem kérte, hogy maradjak. Elmentem tehát a főiskolára, apám pedig egyedül maradt otthon. Megkeseredett ember volt. De nagyon szerettem az apámat.

És volt anyámnak egy ismerőse, egy Thoe G. nevű nőtestvér, akivel nem volt ugyan szoros kapcsolatban, de az összes gyermekét és a férjét rábízta, hogy szellemi értelemben vállaljon felelősséget értük. Tudom, ez furán hangzik, de ez az asszony nagyon szellemi volt, akkor is, ha anyámmal nem voltak különösebben szoros kapcsolatban. Tehát amikor én elmentem otthonról, rendszeresen átjött, hogy ránézzen apámra, aki egy darabig úgy tűnt, egészen jobban van. Ez az asszony ebédet hozott neki, ott volt vele, bevásárolt, ha kellett, de apám tudta róla, hogy keresztény, és egy percig sem bízott meg benne. Olyanokat mondott neki például, hogy „Mielőtt hazamegy, mutassa meg a táskáját, hogy nem lopott-e el tőlem valamit!” Thoe pedig megmutatta a táskáját, hogy nem lopott el semmit.

Amikor ez a módszer nem vált be, hogy megfutamítsa, elkezdett neki azokról a dolgokról beszélni, amiket anyámmal művelt; azokról a gonosz dolgokról, amiket az életében tett. Ez az asszony meglehetősen burokban élt; keresztény családban, egy igen konzervatív közösségben nőtt fel, és egyszer elmesélte, hogy a füle már szabályosan égett azoktól, amiket hallott – de nem adta fel.

Januárban mentem el otthonról, és valamikor március környékén történt, hogy az éjszaka kellős közepén csöngött a telefon ennél az asszonynál. Apám volt az: „Thoe, van most valami dolga?” Mire ő: „Hát, nincs”. „Akkor át tudna jönni?” „Öt perc múlva ott vagyok.” Így is történt. Thoe férje is csodálatos ember volt. Nagyanyám azt híresztelte, hogy bizonyára valami tisztességtelen kapcsolat van apám és Thoe között, vagy hogy Thoe akar valamit tőle – borzasztó dolgokat feltételezett egy istenfélő asszonyról. De a férje elengedte, mondta, hogy menjen csak el apámhoz. Amikor odaért, apám így szólt hozzá: „Azt hiszem, elmondtam magának minden gonosz dolgot, ami csak eszembe jutott, hogy elkövettem. Gondolja, hogy a maga Istene szerethet egy olyan embert, mint én? Meg tud engem menteni?” Thoe pedig azt felelte: „Hogyne tudná! Hiszen pontosan ezért jött.” És az apámnak üdvössége lett. És ott van az örökkévalóságban az Úr Jézussal most is.

Drámai megtérése volt. A szobája is más lett, ahol tartózkodott, nem volt ott többé sötétség. Bizonyos értelemben olyan volt apám, mint egy kisgyermek. Meglehetősen nagydarab ember volt. Számtalanszor operálták a gyomrát, és mivel elhízott volt, a sebét valami olyasmivel kapcsozták össze, ami úgy nézett ki, mint a drót ruhaakasztó, és mivel rákos volt, a sebei nem gyógyultak megfelelően. Amikor kivették a drótokat és a varratokat, jókora nyílás tátongott a hasán. Thoe a Krisztus Gyülekezete nevű egyházban nőtt fel, és mivel ehhez tartozott, ő is úgy gondolta, hogy ha nem merítkezel be, akkor nem üdvözülsz. Apám pedig nem volt bemerítkezve. És megkérdezte Thoe-tól: „Be kell merítkeznem?” Ő pedig azt mondta, hogy igen. Mire apám: „Rendben, akkor tegyük meg, mondd meg, hova menjek.” A helyi gyülekezet természetesen szívesen vállalta a bemerítést. Ott volt egyfelől a hasán ez a hatalmas nyílt seb, és ott volt másfelől Thoe a véleményével, hogy ha nem vagy bemerítkezve, nem üdvözülsz – tehát be kell merítkeznie. De közvetlenül a bemerítkezése előtt azt mondta neki Thoe: „Nem gondolom, hogy az ember mennybe mehet és üdvözülhet, ha nem merítkezik be. Hiszem, hogy a Biblia ezt tanítja. De mégis azt gondolom, hogy neked nem kell bemerítkezned ahhoz, hogy a mennybe juss.”

Ez valami nagyon különös. Thoe nagyon kemény és szigorú valaki volt, ahogy ismertem; szigorú saját magával szemben, és soha nem változtatta meg a véleményét abban, hogy be kell merítkezni az üdvösséghez. De Isten munkálkodott a szívében. Ha már itt tartunk, én nem hiszem azt, hogy a Biblia azt tanítaná, hogy be kell merítkezni ahhoz, hogy megmeneküljünk. De itt nem ez a lényeg, hanem az, hogy Isten munkálkodott.

Apám az összes gyermekével és mindenki mással is megbékélt, és három nappal a tizennyolcadik születésnapom előtt meghalt. A következő Halloweenkor, október 31-én munkába menet az autópályán hajtottam – a főiskola és az orvosi tanulmányaim alatt ugyanis végig dolgoztam. Nem vettem észre, hogy koccanás miatt egy autó áll a belső sávban, mellette emberek, de a mellettem lévő sáv is teli volt, én pedig már nem tudtam megállni, belehajtottam az álló járműbe. A rákövetkező nagyjából egy évből nem sokra emlékszem. Kórházba vittek, az intenzív osztályra kerültem. Az agyműködésem nem volt kielégítő, és hívtak egy idegsebészt, ugyanazt, akinél már korábban is jártam. Végzett néhány vizsgálatot, de nem csinált sok mindent, azt hiszem, elintézte annyival: „Igen, elég fura a srác, de emlékszem rá korábbról, akkor is fura volt.”

Hat hetet töltöttem körülbelül az intenzív osztályon, nem tudom, pontosan mennyit, mert semmire nem emlékszem abból az időszakból. Amikor eljött a kórházból való elbocsátásom ideje, nem igazán tudták, mihez kezdjenek velem. Érzelmileg ki voltam készülve, az agyműködésem zavart volt, és gondozásra volt szükségem, keresték tehát, hová helyezhetnének el. Thoe jelentkezett, hogy ő majd vigyáz rám, vigyenek csak oda hozzájuk. Tehát hazamentem vele és Roberttel, a férjével. Jónéhány hónapig náluk voltam, nem emlékszem pontosan, mennyi ideig. Nagyon nehéz helyzet volt ez nekik, de nekem is. Csak feküdtem az ágyban, és úgy tettem, mintha aludnék, míg a fiuk, John, aki két évvel volt fiatalabb nálam, fel nem kelt, hogy elinduljon az iskolába. Együtt megreggeliztek, Robert elment dolgozni, Thoe pedig kitette nekem a reggelimet, mint ahogyan egy befogadott, elütött kutyának kiteszik az adagját. És amikor mindenki elment, lementem, megettem, ami ki volt téve nekem, visszamentem az ágyba, és a nap hátralévő részében megint csak úgy tettem, mintha aludnék. El tudjátok ezt képzelni, hogy hónapokon keresztül ott legyen valaki a házatokban, ilyen módon, ahogyan leírtam az életüket?

Végül jobban lettem, és érzelmileg is valamelyest javultam. Visszamentem a munkába és a főiskolára, majd jelentkeztem az orvosi egyetemre. Nem azt mondom, hogy minden pontosan így történt, mert nem emlékszem olyan jól, inkább arra emlékszem, amit mások meséltek el nekem, de ki tudja. Amikor az orvosira felvételiztem, a szóbeli beszélgetésen az iskola dékánja megnézte a jelentkezési lapomat, és valami olyasmit mondott, hogy „Tudja, Mays úr, nézem az ön jelentkezési lapját, és csodálkozom, mert ugyan jeles eredményt ért el a felvételi vizsgán, de a jegyei nagyjából közepesek. Miért gondolja, hogy itt van a helye, közöttünk?” És ahogy visszaemlékszem, valami olyasmit mondtam, hogy „Dr. Kelson, kiüríthetem a szemetesüket kifelé menet? Csak hogy ez a nap ne vesszen teljesen kárba egyikünk számára sem.” Nos, általában nem ezt szokták az egyetemi tanárok sikeres felvételi beszélgetésnek nevezni. Így mentem tehát ki, minden reménység nélkül arra, hogy fölvegyenek.

Hogy miért mondom el mindezt? Mert ez is a bizonyságtételemhez tartozik. Azok a dolgok, amelyeket mindannyian szeretünk, amelyekre építünk – és ezek kellenek is, mert ezek Istentől vannak és jók: család, egészség, anyagiak, a személyiségünk, az érzelmi kiegyensúlyozottságunk, a jó agyműködésünk – látszólag mind elvesztek számomra, és nem csak látszólag, mert tényleg el is vesztettem ezeket. De van valami, ami nagyon fontos, és szeretném, ha ti, fiatalok is jól figyelnétek: az igaz szerelem. Volt egy lány, aki belém szeretett, és akibe én is beleszerettem a középiskolától kezdve, és aki végigcsinálta velem ezt az egészet. Gondozta édesanyámat – nagyon kedves lány volt. De mindenből elég lesz egyszer, és eljött az az idő, hogy elege lett. Túl sok rossz történt, folyamatosan jött a sok rossz, és ez egyszerűen már túl sok volt neki. Ejtett, mint egy rossz szokást. Nem hibáztattam ezért, akkor sem róttam fel ezt neki, de ostoba dolognak tűnt az egész. Hiszen már gyakorlatilag mindent elvesztettem, és egyszerűen már semmim sem maradt, amit még elveszthetnék. És amikor nincs semmid, akkor már semmi sincs, amit elveszthetnél – ahogy a régi ének is mondja.

Rájöttem, hogy az életem hasonlít egy filmhez, nem hiszem, hogy bárki látta volna, az a címe, hogy City Slickers (magyar címe: Irány Colorado!). Arról szól, hogy egy ember élete teljesen széthullik, mindent elveszít, és a barátai jönnek, hogy vigasztalják, és azt mondják neki: „Az életed ismét a nulláról indulhat”. És mit értenek ezalatt? Hogy újrakezdheted az életedet, senki sem vár tőled semmit, és azt csinálhatsz, amit csak akarsz. És én is erre a pontra jutottam. Keresztény voltam egészen kicsi koromtól fogva. De azt mondtam, hogy nem akarok az anyám hite által élni. Nem fogom az életemet valami olyanra alapozni, ami nem valódi. Így hát első éves főiskolásként nekifogtam, hogy történelmi szempontból bebizonyítsam a feltámadást. Csúfos kudarcot vallottam, hiszen nem volt meg hozzá sem a tehetségem, sem az időm, és ezt amúgy sem lehet bebizonyítani.

Testvérek, figyeljetek ide. Eljutottam egy pontra – mert anyámnak olyan hite volt, ami átvitte őt, egyenesen az örökkévalóságig. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a hitét – de ez az ő hite volt. Nem volt elég az én számomra is. Azt mondtam: „Uram, ha létezel, ha meg akarsz ismerni engem, itt vagyok. A Tiéd vagyok. Jelentsd ki Magadat nekem!” Nem jelent meg kézírás a falon, nem szólt hang a mennyből, nem láttam angyalokat. De tudtam a szívemben, hogy Isten az, aki. És tudtam, hogy végig Isten volt az, aki megengedte ezeket a dolgokat az életemben. Testvérek, nem vesztettem el semmi olyat, amit ne veszítenétek el ti is. Szinte mindenkinek lesznek anyagi gondjai, egészségügyi problémái, a szüleitek meg fognak halni – vagy ti haltok meg előbb. Betegek lesztek, csalódni fogtok a családtagjaitokban és a testvéreitekben a gyülekezetben; igaz szerelmetek cserben fog hagyni.

Ezek a felsorolt dolgok, mint a család stb., mind jók, nem rosszak, de nem elegendőek. A maguk helyén csodálatosak. És el kell, hogy mondjam, Isten visszaadta nekem mindezeket. A legcsodálatosabb feleségem van, akit az ember csak el tud képzelni. Van családom, tizenegy unokám, mindig utánuk kell számolnom, hogy biztosan tudjam, hányan is vannak. Az elmúlt évben kettő született, és hatan vannak öt évesnél kisebbek. Van egy csomó képem róluk, majd utána mindet megmutatom. Csak viccelek ám, nem terhellek vele titeket.

És Isten megadta nekem – mert tudjátok, öt éves koromtól kezdve az volt a vágyam, hogy orvos legyek. Minden mást elveszítettem. És ekkor kaptam egy levelet az egyetemről. Narancsszínű csík futott keresztbe a borítékon: „Hivatalos felvételi határozat az orvosi egyetemre.” Nem nyitottam fel azonnal, mert azt gondoltam, csak elcserélték a borítékot valaki máséval. De csodák csodája, felvettek! Ilyen gyanakvó figura vagyok. De biztos akartam lenni benne, hogy valóban ez az Ő akarata-e, hogy orvosi egyetemre menjek – csakhogy nem azért, mert szerettem Istent. Ne értsétek félre, tudtam, hogy Isten volt az, aki munkálkodott, tudtam, hogy szeret engem, én is szerettem Őt, de számomra itt arról volt szó, hogy nem akartam megint elveszíteni valamit. És tudtam, hogy Ő nem játszadozik velem. Keményen, de tisztességesen viselkedett velem szemben. Tudtam, hogy bármit is tartogat a számomra, az csakis a legjobb lehet. De megmaradt ez az egy, amihez ragaszkodtam. És tanácstalan voltam, hogy mit tegyek? Ezért azt mondtam, „Uram, itt van ez a felvételi határozat, és ha akarod, akkor elmegyek az orvosira, de ha nem akarod, akkor mondd meg, és akkor nem megyek.” Nem akartam volna azt, hogy odamegyek, és félidőben kiesek onnan. Úgy jártam végig az egyetemet, hogy azt mondtam az Úrnak: „Uram, szükségem van a jó jegyekre, a tandíjra és a békességre. Ha bármelyiket elveszed, én itt sem vagyok.”

Végig dolgoztam, emellett kaptam kölcsönt olyanoktól, akik hajlandók voltak kölcsönadni nekem, akik nem voltak ugyan túl sokan, de tőlük nagyra értékeltem. Nagyon élveztem az egyetemet, mert sosem gondoltam, hogy le is fogok diplomázni a végén. Tehát nem volt rajtam ez a nyomás, tanulhattam csak a magam örömére. A tandíjat úgy fizettem, hogy a dékánnak volt egy pénzalapja, ahonnan kölcsön lehetett venni a szükséges összeget a negyedév első napján, de vissza kellett fizetni, mire megkezdődtek a vizsgák.

Az orvosi egyetemen tizenkét negyedév van, ez összesen harminchat hónapot tesz ki, és minden alkalommal, mielőtt befizettem volna a tandíjat, azt mondtam: „Uram, ha nem akarod, hogy ide járjak, csak mondd meg! És akkor nem megyek.” De nem volt kézírás a falon, nem volt angyali szózat, nem érintette meg Isten a szívemet azzal, hogy „ne járj az egyetemre”, egészen a legutolsó negyedévig. Már csak a választható tárgyaim voltak vissza. Ez úgy működik, hogy két választható tárgynak kell lennie, mindkettő hathetes, és én ezeket meghagytam a legvégére. A választható tárgyakból sosem szoktak senkit megbuktatni. Van tehát tizenegy negyedév, ami kötelező, és az utolsó negyedév ebből a két választható tárgyból áll. Ha például szereted a sebészetet, akkor választhatsz még egy sebészeti tárgyat. Ha a kutatás érdekel, választhatod azt, ha el akarsz menni munkát keresni, azt is lehet ezalatt a hat hét alatt. Soha, senki, akit nem ítéltek el valamilyen bűncselekményért, vagy nem támadt a dékánra furkósbottal, nem bukott meg a választható tárgyából.

Közvetlenül az utolsó, tizenkettedik negyedévem előtt, a kórház, ahol laktam – ugyanis egy hallgatólagos megegyezés értelmében olyan szobákban alhattam, ahol éppen senki nem feküdt; nem fizettem lakbért, és az orvosi menzán ettem; a kórház alkalmazottja voltam, és az újszülöttekkel foglalkoztam, amikor még nem volt erre külön neonatológus – tehát a kórház elküldött az ország másik felébe valamilyen orvosi kongresszusra, és amikor leszálltam a gépről, elmondtam a szokásos imádságot a tizenkettedik szemeszterért, de változtattam rajta egy egészen kicsit. Csak egy egészen kicsit. Azt mondtam: „Uram, ha azt akarod, hogy járjak az egyetemre, mondd azt, és megyek! Neked csak azt kell mondanod, hogy menjek, és akkor megyek.” Nem volt írás a falon, nem volt angyali szózat, nem hallottam hangot, nem volt látomásom, és csak egyetlen egyszer mondtam el ezt az imát, mégis tudtam, hogy ott kell hagynom az egyetemet. És ezt tettem.

Hat hetet vártam, mielőtt bárkinek is elmondtam volna, mert tudtam, hogy a bátyám iszonyú mérges lesz. Mert szeretett engem. Vagy pedig kényszerítene, hogy menjek vissza, és tudtam, hogy nem tudnék vele ellenkezni. Ha már itt tartunk, csak azokkal közlöm megnyugtatásképpen, akiket kezeltem itt közületek, hogy később visszamentem, befejeztem az egyetemet, és meglett a diplomám. Tehát újra elmentem a dékán irodájába – ekkor már új dékán volt, és megmondtam neki, hogy kilépek az egyetemről. És föltette a szokásos kérdéseket, hogy elment-e az eszem, vagy be vagyok-e drogozva, vagy talán egy ásramba akarok-e elvonulni Indiában vagy valami – nem emlékszem pontosan, hogy mit kérdezett, de a kérdés lényege az volt, hogy miért csinálom ezt. Nem tudom, ismeritek-e az orvosi diplomákat, de a harvardi orvosi oklevél mindig akkora csak kb. mint egy A/5-ös lap, és sima fekete keretben van, egyszerű, fekete háttérrel, ami úgy néz ki, mintha a fénymásolóval csinálták volna. Ha hatalmas, igazi báránybőrre írt, díszes orvosi okleveleket láttok kitéve valahol, az minden valószínűség szerint valamilyen kuruzsló egyetemről származik. Ennek az embernek a fala pedig tele volt ezekkel a kis, fekete hátterű és keretű oklevelekkel. Nagyon jelentős zsidó orvos volt. A felesége öngyilkosságot kísérelt meg aznap délután, és engem azelőtt fogadott, hogy bement volna a feleségéhez a sürgősségire. De én ezt nem tudtam. Nekem szegezte: „Miért akarja abbahagyni az egyetemet?” „Mert meg kell tudnom, hogy melyik az én Istenem: Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, vagy az az oklevél a falon.” Mondott valamit, majd megkérdezte: „Szeretné, hogy később visszajöhessen?” És azt válaszoltam, hogy igen, ha van ilyen lehetőség, akkor azt nyitva szeretném hagyni, nincs okom rá, hogy ezt ne tegyem meg. Azt felelte: „De mi lenne, ha azt mondanám, hogy nem jöhet vissza erre az egyetemre, és egyetlen más orvosi egyetemre sem a világon, ha most kilép?” Én pedig elnevettem magam: „Ön teljesen félreértett engem, ez nem valami játszma – nem engedélyt kértem a távozásra, hanem bejelentettem, hogy végeztem. Ha ez számítana, amit mondott, akkor eleve nem is mennék el.”

Több is van ennél, de nem akarom már ennyire részletezni, így is nagyon sok időtöket raboltam el. De a lényeg az, hogy Isten nekünk a legjobbat akarja adni. Az Ő terve és az Ő útja a mi életünkre nézve jó! Senki sem túl fiatal ahhoz, hogy üdvössége legyen! És tudjátok meg, bármit is terveztetek el a magatok számára, az nem elég jó. „A világban nyomorúságotok lesz.” Biztosíthatlak, hogy így lesz, hiszen a Biblia mondja, hogy nyomorúságunk lesz. Senkit nem ismerünk, akinek ne lenne nyomorúsága. De a keresztény embernek megvan ez a válasza az Úrtól: „De ne féljetek, én legyőztem a világot.” Az életben sok fájdalom ér minket. De ott van az az öröm, amely át fog segíteni mindenen. És Isten lehet, hogy nem azt adja majd, amiről azt hisszük, hogy szeretnénk, hanem azt, ami be fogja tölteni a szívünkben lévő szükséget.

Bocsánat, hogy ilyen hosszan beszéltem, de azt mondom nektek, hogy ez az a nap, a mai nap, amikor meg kell térnetek, ha még nincs üdvösségetek. Én már idős vagyok, ezért bizonyos tekintéllyel mondhatom, hogy nem fogjátok megbánni, amikor az életetek vége elérkezik. Kimondhatatlan, megdicsőült öröm – sok nyomorúsággal, nehézséggel, szívfájdalommal és szenvedéssel. Ámen.

Győzelmes élet (Charles G. Trumbull)

“Egyetlen győzelmes élet létezik éspedig a Jézus Krisztus élete. Minden embernek lehet győzelmes élete, minden ember élhet ilyen életet. Nem arra gondolok, hogy mindenki lehet Krisztushoz hasonló; ennél valami sokkal többre. Nem is arra, hogy az ember mindig kaphat segítséget Krisztustól; ennél is jobbra gondolok. Nem is arra, hogy az embernek mindig van ereje Krisztustól; az erőnél is valami sokkal jobbra. És nem arra gondolok, hogy az ember pusztán megmenekülhet a bűneiből, és védelmet kaphat a bűnöktől. Amire gondolok, az valami, ami még ennél a győzelemnél is jobb.”

Tovább a PDF-re:

trumbull_huLetölt

Az igaz imádatról (John Saunders)

A teljes igeszolgálat PDF-ben: John Saunders: Az igaz imádatról

Részlet:

“Van valami, amit tudnunk kell magunkról. Ha részt akarunk venni a harcban, amely éppen most dúl ebben a világban, akkor tudnunk kell valamit a saját gyengeségeinkről. Amikor Ádám elbukott, ugyanaz a büszkeség ejtette rabul, mint ami a Sátánban volt. Amikor a kígyó odajött Évához, tudjuk, mit mondott neki. Lényegében azt mondta: „Isten hazudik”. Éva azt válaszolta neki, hogyha „eszünk a jó és rossz tudás fájának a gyümölcséből, bizonnyal meghalunk”. És a Sátán azt válaszolta: „Bizonnyal nem haltok meg, mert Isten tudja, hogy azon a napon, amikor esztek arról a fáról, olyanok lesztek, mint Isten.” „Hasonló leszek a Magasságoshoz.” Milyen jobb kísértéssel lehetett volna megkísérteni az embert, mint azzal, amiben ő maga is elbukott? Tehát evett Éva és a férje is. És a bűnnek ez az alaptörvénye beköltözött a testükbe, mi pedig örököltük azt. Ezért van bennünk valami, ami azt akarja, hogy imádják. Ha elmennénk egy rock-koncertre (bár nem tanácsolom), akkor azt látnánk, hogy ott imádat folyik. Nagyon sok üzleti vállalkozásban, vagy munkahelyen azt láthatjuk, hogy a főnök szinte imádatot követel a beosztottjaitól. Ez van bennünk.

Ezekben a mostani időkben, ha valamit a hústestünkből cselekszünk, akkor bizonyos értelemben a Sátán nyer abból imádatot. Mert ő az uralkodója e világ királyságának. Amikor valamit a hústestből teszünk, a Sátán az, aki tiszteletet kap. És emlékezzünk csak, ez a harc, amelyben vagyunk, azért folyik, hogy KIT FOGNAK IMÁDNI.

(…)

Emlékeztek, hogy hűvös alkonyatkor odajött az Úr, hogy közösségben legyen Ádámmal. Az Úr odajön hozzád is, hogy közösségben legyen veled. És ez örömmel tölti el Őt. De Ő sokkal többet akar annál, mint pusztán közösséget. Azt akarja, hogy rabszolgája légy, és azt akarta, hogy Ádám is rabszolgája legyen, de Ádám valószínűleg már a bukás előtt sem akarta megtenni ezt az átadást. Bennünk is megvan ez az ellenállás. Ilyenek vagyunk természetünknél fogva. Más szóval, amikor hívőkké leszünk, és továbbra is a természet szerinti hajlamainkat követjük, akkor nem leszünk élő áldozattá. Nem leszünk az Úr rabszolgája szeretetből. Mert csak a saját életünket akarjuk élni, és a magunk ura akarunk maradni.

A Sátán megtéveszti az egész világot, ezt olvashatjuk a Jelenések 12. részében. És az 1János 5,19-ben ez áll: „Az egész világ gonoszságban vesztegel”, és az ember hústestében benne van ez az állapot: kívánsággal van tele, és azt akarjuk, hogy bennünket imádjanak. És a lelkünkben nem akarunk rabszolgákká lenni. De itt szellemi istentiszteletről, imádatról van szó.

(…)

Tudjátok, én nagyon sokat tanultam az imádatról a bethániai Máriától. Háromszor találkozunk vele a Bibliában. Csak háromszor. De minden alkalommal ott látjuk Őt Jézus lábainál. Először az Úr Jézus az ő házánál ebédelt, és a testvére, Márta szolgált fel (Lukács 10,38-42). A Szentírás azt mondja, hogy Márta figyelmét a szolgálata kötötte le. Milyen drága dolog, ha valaki az Úr házában szolgál, de nem a saját szolgálata köti le a figyelmét! Végül odajött az Úr Jézushoz Márta, és azt kérte tőle: „Mondd meg a testvéremnek, hogy segítsen nekem, mert olyan sok a tennivalóm!” Az Úr azt válaszolta neki: „Márta, Márta, te olyan sok mindenért aggódsz”; Mária pedig a lábainál ült, tekintete az Úrra szegeződött, és hallgatta a tanítását, hallgatta, amit mondott. És az Úr így folytatta: „pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre, és Mária a jó részt választotta, amelyet nem vesznek el tőle soha” – azt a részt, ami az Úr lábához viszi őt, azt a részt, ami a tekintetét az Úrra irányítja, és az Úr azt mondta: „Ezt nem fogják elvenni tőle.”

A következő alkalommal, amikor Máriával találkozunk, az élete össze van törve: szeretett testvére, Lázár meghalt (János 11,1-45). És az volt a legmegrázóbb az egészben, hogy ők közeli barátai voltak a Messiásnak, aki könnyen meg tudta volna gyógyítani a testvérüket. Annyira szomorúak voltak. Nem tudták, hogy az Úr szándékosan késleltette a jövetelét. Ahogy az Úr közeledett ahhoz a helyhez, és meghallották, hogy Jézus már nagyon közel van, Márta felugrott, és odarohant, amerről Jézus jött. Mária otthon maradt. Én meg azt gondoltam Máriáról: „Mi baj van vele? Hát nem hallotta, hogy jön a Messiás? Hát nem látta, hogy buzgó testvére, Márta felugrik, hogy odafusson találkozni a Messiással? Ő pedig csak otthon ül.” Márta, amikor megtalálta az Urat, azt mondta neki: „Ó Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” És ekkor az Úr teológiai eszmecserét folytat vele, és én örülök, hogy ez a beszélgetés megtörtént, mert sokat tanultam abból, amit az Úr mondott neki.

De ezután Márta visszament Máriához, és azt mondta neki: „A Mester hív téged”, és ekkor felugrott Mária, és rohant oda, Jézushoz. Ő az Úr parancsára várt. Az Úrnak ajándékozta magát, és amikor az Úr azt mondta: „gyere”, akkor szinte mint az őrült, rohant oda Hozzá. És amikor odaért Hozzá, a lábaihoz esett. Ugyanazt mondta, amit Márta: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” És Máriával, aki az Úr lábaihoz jött, és imádta az Urat az életével az Úr lábainál, az Úr együtt sírt. Márta az Úrral szemtől szemben állva egy teológiai beszélgetés részese lett. Mária viszont az Úr lábainál olyan érintést kapott az Úrtól, amiért bármelyikünk bármit odaadna, hogy azt megkaphassa.”

Tovább a teljes igeszolgálatra (PDF): John Saunders: Az igaz imádatról

John Saunders magyar nyelven megjelent könyvei: Szív a célegyeneshez – A tigris halott és A maradék Isten házáért – Dávid sátora.