A betakarás jelentősége – 1. (Lance Lambert)

Teljes PDF: Lance_Lambert_Covering1

Részlet: “Ma este a betakarás témakörét fogjuk megvizsgálni. Ez talán az egyik leginkább életbevágó téma, amit együtt tanulmányozhatunk. Kétségkívül vannak, akikben most felmerül: „Soha nem hallottam a betakarásról. Hol van szó betakarásról a Bibliában?” Pedig a betakarás, befedezés, illetve elrejtettség az egyik olyan témakör, amelyet a Biblia a legelejétől a legvégéig kifejezetten hangsúlyoz. Ebben a csodálatos 91. Zsoltárban látjuk ezt jól összefoglalva, mely valójában, mint azt sokan tudjátok, a 90-nek a folytatása. Ugyanaz a zsoltár, csak kettéosztották. Megfigyelhetjük, hogy a Zsolt 90,1-ben így kezdi: „Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre”. A Zsolt 91,1-ben pedig így szól: „Aki a Felséges rejtekében lakik, az a Mindenható árnyékában nyugszik”. Lehet, hogy soha nem gondoltunk erre úgy, mint betakarásra, de pontosan ezt jelenti. „Aki a Felséges rejtekében (az elrejtett, titkos, elfedezett, betakart helyen) lakik, az a Mindenható árnyékában nyugszik (marad, ott fog maradni)”. A Mindenható lesz az ő védelme, a Mindenható lesz számára a biztonság, a Mindenható lesz az ő oltalma, a Mindenható odaáll közé és minden ellenséges dolog közé. „Aki az Urat tette hajlékává; aki a Magasságos rejtekében lakozik”.

Védelem az ellenséges dolgoktól

A zsoltár mindenféle szörnyűségről beszél. Beszél az éjszakai rettenetről, az éjszaka szörnyűségeiről. Beszél ragályról, ami nem csak fizikai betegség, hanem szellemi kórság is lehet. Nagyon sok keresztény szenved szellemi kórságtól – azaz olyan betegségtől, olyan fertőzéstől, ami nem múlik el, ami folyton leveri őket. Úgy gondolhatják néha, hogy ez azért van, mert nekik ezen az úton kell járniuk, de ez nem így van – hanem azért, mert felfedték, kitakarták magukat. Isten Igéje világosan azt mondja itt, hogy nem fog jönni a dögvész vagy a csapás. „Nem kell félned sem a dögvésztől, amely a homályban (éjszaka) jár, sem pedig a döghaláltól, amely délben pusztít” (6. vers).

Ha valaki kicsit is ismeri a Keletet, tudja, hogy létezik egy bizonyos fajta járvány, egyfajta betegség, valamiféle fertőzés, mely órák alatt képes végigsöpörni egy-egy közösségen, és meg is tizedeli azt. Erről beszél itt a zsoltáros, ez az a „döghalál, amely délben pusztít”, amely hirtelen, minden magyarázat nélkül mindent elpusztít. A sátorodhoz közelítő csapásról beszél – „csapás sem közeleg sátradhoz”. Háborúról beszél – „ezren esnek el oldalad mellől és tízezren jobb kezed felől, hozzád nem is közelít”. Az egész zsoltár mindenféle ellenséges dologról beszél, olyanokról, amelyek Isten gyermekeit akarják támadni; amelyek Isten gyülekezetét akarják célba venni, hogy elpusztítsák. De nem ezt akarja ez a zsoltár hangsúlyozni. Nem az benne a lényeg, hogy a keresztényeket ellenséges erők veszik körül, hogy a keresztényeknek halálra kell rémülniük mindattól, ami körülöttük van. Az egész zsoltár lényege a betakarás. Hogy Isten gyermeke magasra tartott fejjel járhat; hogy Isten gyermeke bátran jöhet a legszentebb helyre Jézus vére által, azáltal az új és élő módon, ami Krisztus Maga. Ez ennek a zsoltárnak a lényege: a betakarás.

Ha kijövünk a betakarásból, az ellenséges erők azonnal ránk tehetik kezüket. Ha befedezve maradunk, biztonságban vagyunk. Nincs ennél fontosabb kérdés fiatal és idős hívőnek egyaránt, mint ez. Amikor megkérdezik tőlem, hogy szerintem mi az egyik leglényegesebb dolog, amit egy fiatal hívőnek tudnia kell, habozás nélkül megmondom: Hogyan legyél betakarva, és hogyan maradj betakarva mint Isten gyermeke. Ha idősebb hívő kérdezi meg, szerintem mi a legfontosabb dolog, amit tudnia kell, neki is egyenesen megmondom: Hogyan legyél betakarva. Számos alkalommal láttam emberek életét kisiklani. Mind azzal kezdődött, hogy felfedték magukat. Sokunkban megtalálható valamiféle ostobaság, arrogancia és elbizakodottság; bizonyosfajta érzéketlenség Isten dolgai és Isten útjai iránt. Megesik, hogy látjuk Isten tetteit, és nem értjük az Ő útjait; de emiatt végül elesünk. „Romlás előtt jár a gőg”; de gőgösek lehetünk úgy is, hogy nem feltétlenül vagyunk fennhéjázók más emberekkel szemben. Gőgösek lehetünk Istennel szemben is, mintha Istennek mindent fel kellene tárnia előttünk; vagy mintha jogunk lenne arrogáns és elbizakodott módon megmondani Istennek, mit tegyen. Ez az a felfuvalkodottság, mely a bukás előtt jár, és ez az a dolog, amiről beszélünk. Ismerek az Úr nagy szolgálói közül néhányat, akik az utolsó napjaikban kitakarták magukat.

Az ellenség célja

Az ellenségnek megvan a maga határozott célja Isten minden egyes gyermekével és Isten gyülekezetével szemben: az, hogy elérje, hogy felfedjük magunkat, hogy kijöjjünk a betakarásból, a fedezékből. Semmit sem tehet akkor, amikor Isten gyülekezete be van fedezve. Semmi sincs, amit a Sátán a gyülekezettel tehetne, hacsak Isten nem hagyja jóvá és nem engedélyezi. Ezért az ellenség egész terve, célja és stratégiája ebben a háborúban az, hogy kitaszítsa a gyülekezetet a betakarásból, hogy az védtelenül felfedje, kitakarja magát; távol kerüljön a biztonságtól. Akkor az ellenség jöhet és lerombolhatja. Pontosan ez a stratégiája Isten gyermekeivel szemben is. Minden mesterkedése arra irányul, hogy Isten gyermekét észrevétlenül olyan helyzetbe taszítsa, hogy kijöjjön a fedezékből, a betakarásból; hogy megpróbáljon ő maga szembeszállni az ellenséggel – az pedig pontosan tudja, hol találjon fogást a legjobbjainkon is.

A későbbiekben megvizsgálunk néhány nagyon jó példát az Ószövetségből és majd az Újból is; de most hirtelen Dávid jut az eszembe. Akkor jött ki a betakarásból, amikor nem ment el a háborúba az embereivel. Nem volt ott mint fej, amikor ott kellett volna lennie. Otthon maradt, és ezzel kijött a fedezékből. Miközben ebben a helyzetben volt, lehet, hogy azt gondolta magában: „Olvasni fogom az Igét. Csodálatos csendességet fogok tartani az Úrral.” Fel is ment a háztetőre, hogy ott áhítatot tartson és elmélkedjen, de nem volt betakarva. (Tehát beszélhetünk szellemi dolgokról úgy is, hogy közben mégis fedetlenül vagyunk, ha Isten akaratán kívül vagyunk.) Ott pedig meglátta Betsabét, és az aljas gondolat, hogy őt megszerezze, férjét pedig meggyilkolja, gyökeret vert a szívében. Honnan származhatott egy ilyen alávaló és ocsmány gondolat, ha nem a Sátánból eredt? Az volt a célja, hogy tönkretegye Dávidot és Isten minden munkáját Isten népében. Csodálatos az, hogy Isten pontosan értette, ki van az egész mögött, és az is csodálatos, hogy Dávid végül visszakerült a betakarásba, és azt mondta: „Boldog, kinek bűne meg van bocsátva, vétke elfedezve” (Zsolt 32,1).

Létfontosságú a betakarás. Ezért van, hogy az efezusi gyülekezethez írt levelében – amely, azt hiszem, valamennyiünk szerint a kinyilatkoztatás csúcspontja az Újszövetségben – Pál apostol az utolsó szavaiban visszatér a befedezésnek erre az egész kérdésére az után a hatalmas kinyilatkoztatás után. Talán nem gondolunk erre úgy, mint befedezésre, de ez pontosan az: „Ezért vegyétek fel az Isten teljes fegyverzetét”. Egyetlen rés se maradjon ki, tetőtől talpig legyetek betakarásban! Van valami Krisztusból lényünk minden része számára. Nagyon érdekes, hogy valójában nem csak egyénekhez szól itt, hanem az egész gyülekezehez beszél. Azt mondja mindnyájunknak: „Vegyétek föl az Isten teljes fegyverzetét együtt! Meglássátok, hogy Krisztus a sisak, hogy Ő a mellvért (a páncél), Ő a deréköv, hogy Ő a saru a lábatokon, hogy Ő a hit pajzsa, hogy Ő a kard a kezetekben.” Ezt jelenti a betakarás.”

Tovább a teljes PDF-re: Lance_Lambert_Covering1

A laodiceai gyülekezetnek írt levél (Kit Mays)

Elhangzott: Valea Draganului, 2021. augusztus 21. Videó (angol és román nyelven):  https://youtu.be/uI0G_Gp1zgg
Hang (angol és román): https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210821-KitMays4.mp3

PDF: Kit_Mays-A-laodiceai-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_21082021

Szeretném, ha tudnátok, testvérek, hogy telve vagyok ma örömmel és boldogsággal, és mindkét érzést szeretem. Szeretek boldognak lenni, és néha boldog is vagyok! Sőt, legtöbbször boldog vagyok, de nem mindig. Néha szomorú vagyok. Akik ma bizonyságot tettek, és sokan mások is itt a teremben, lehet, hogy boldogok, lehet, hogy örömük van, és mindkettő jó. Csodálatos az öröm, és ez a mi elsőszülöttségi jogunk Krisztusban. Akár boldogok vagyunk, akár szomorkodunk, elsőszülöttségi jogunk, hogy meglegyen ez az örömünk Krisztusban.

Az Úr öröme a mi erősségünk. Az Úr Jézus azt mondta: „Az én örömömet adom nektek”. Neki nagy öröme van; és ezt nekünk adja. „Hogy az én örömöm bennetek legyen, és hogy a ti örömötök teljes legyen”. Hogy bennünk legyen és teljes legyen akkor is, amikor nincs semmilyen érzésünk, amikor reggel fölkelünk, és azt sem tudjuk, mi, hova, merre – tehát amikor reggel az álmunkból fölébredünk. Miénk ez az öröm, amikor végtelenül szomorúak és bánatosak vagyunk; amikor nagy veszteség ért; amikor vétkeztünk, és a bűnünk következménye utolért bennünket; amikor boldogtalanok vagyunk, mert valami, amire számítottunk, nem következett be; ha igazunk van, ha nincs igazunk, ez az öröm akkor is a mi osztályrészünk.

Nem azt mondom, hogy akkor is a miénk lehet és meg is tapasztalhatjuk az Úr örömét, amikor szándékosan vétkezünk, mert úgy nem lehet. Lehetünk jókedvűek, de az Ő öröme nem lehet a miénk, miközben rosszat teszünk. „Gyermekeim, ezeket írom nektek, hogy ne vétkezzetek; és ha valaki vétkezik, van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus.”

Lehet, hogy azért fordulunk oda az Úrhoz, mert boldogtalanok vagyunk, vagy mert meggyőződtünk a bűnösségünk felől, vagy számtalan más ok miatt. De igényelhetjük az Ő örömét, és meg is tapasztalhatjuk még úgy is, hogy boldogtalanok vagyunk, hiszen amikor elfordulunk a bűntől, és odafordulunk az Úrhoz, hogy az Ő örömében részesüljünk, az valószínűleg nem lesz túl vidám dolog. Továbbra is szomorúak leszünk, és talán bánkódunk is, de meglesz az az örömünk, amely megtart minket, ha igénybe vesszük. Lehet, hogy akkor nem is érezzük, mint amikor valami úgy talált el minket, mint egy rakás tégla, és valaki odajön hozzánk, és felemel – lehet, hogy akkor nem is vagyunk tudatában annak, hogy valaki ott van, és tart minket. De akár érezzük, akár nem, ott van, és megtart.

Testvérek, akik átadtátok magatokat az Úrnak, akár most először, akár megújítottátok az önátadásotokat – hiszen sok idősebb testvér vagy testvérnő lehet, akik frissen odaszánták magukat az Úrnak ma délelőtt – rabszolgák, akik megérintitek azt a karikát a fületekben, bizton ígérhetem, hogy a boldogság érzése, ami most bennetek van, el fog múlni. A boldogság érzelem, és nem állandó, viszont az Úr öröme a mi erősségünk. És mondom nektek, testvérek, akik itt kint vallást tettetek, és akik a szívetekben tettétek meg ezt, és ti idősebbek, akik megújítottátok az Úrnak való odaszánásotokat, és az Iránta való szerelmeteket, megnöveltétek a mi Urunk örömét. Nagyobb öröm van a mennyben egy ember felett, aki bűnbánattal Hozzá fordul, mint sok már megigazult vagy megszabadult felett.

Van egy javaslatom nektek, akik tudjátok, hogy üdvösségetek van: Mi lenne, ha magatokba néznétek, és megtalálnátok, mi helytelen, és azt elvetnétek? És nagy örömöt szereznétek ezzel ma az Úrnak. Nagy hatalom ez, nem csekélység. Ő telve van örömmel; de még teljesebb lehet az öröme. Több örömről beszél, adjatok Neki sok örömöt ma! Énekeljetek Neki, örvendezzetek Benne ma, ne úgy menjetek ki innen, mint ahogy bejöttetek! Engem is emlékeztessetek, hogy ne úgy menjek ki, mint ahogy bejöttem! Örvendezzünk együtt a szabadulásunkban!

Ma boldog vagyok, és örülök, hogy boldog lehetek. De a boldogság mulandó, az az öröm viszont, amit ma az Úrnak adunk, és adunk Neki minden nap azáltal, hogy megéljük, amit mondtunk, az hozzátesz az Ő öröméhez, és ez hozzátesz az én erőmhöz, akár tudatában vagyok ennek, akár nem.

Elérkeztünk az utolsó naphoz, és szeretnék köszönetet mondani a magam nevében, és bátorkodom nőtestvérem, Hailey nevében is köszönetet mondani, aki eljött. Köszönjük nektek a vendégszeretetet és a közösséget. Köszönöm a látást, melyet erre az összejövetelre elhoztatok azzal, hogy úgy jöttetek ide, hogy vártátok, hogy az Úr szóljon, és ezáltal felszabadítottátok Isten Igéjét közöttünk. Köszönöm nektek a szeretetet, a vendéglátást és a tanúbizonyságot. Ámen? Ámen! Jó, hogy megvan ez a tanúbizonyság.

Ma egy olyan gyülekezetet fogunk megnézni, amelyre senki sem néz szívesen. Mindenki ujjal mutogat rá: a laodiceai gyülekezet az. Sokan gondolják, hogy a gyülekezeteknek szóló levelek annak a hét gyülekezetnek adattak, melyek valóban léteztek a Római Birodalom Ázsia nevű provinciájában, a mai Törökország területén. Azt hiszem, ebben mind egyet is értünk. Néhányan úgy vélik, hogy ezek azt a hét gyülekezeti korszakot jelöik, amelyet emberek hoztak létre. Nem szeretnék ebbe a vitába bocsátkozni – egyet tudok, hogy nekünk íratott! Annak, „akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”

De szeretném elmondani a következőt: sokan, akik a gyülekezeti korszakoknak ezt fejlődési nézetét vallják, úgy látják, hogy az utolsó korszakban két jellemző gyülekezet áll fenn. Én nem állítom, hogy ez tényleg így van, senkivel nem szeretnék tanbeli nézeteltérésbe kerülni, de eszerint Filadelfia és Laodicea ugyanabban az időszakban, egyidőben létezik. Mindenki Filadelfiának örül, ott szeretne élni. Én is! Senki sem akar Laodiceában élni. Én sem! Mondok valamit: Senkinek nem kell Laodiceában élnie, és nem is kell elköltöznie onnan! Mindjárt kifejtem világosabban. De a laodiceai levél is megíratott, hozzánk tartozik. Meg kell látnunk benne a nekünk szóló tanulságot, amit a Szellem mond ma a gyülekezetnek. Olvassunk el pár Igét. Jelenések 3,14:

„A laodíceai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az Ámen, a hű és igaz tanú, Isten teremtésének kezdete:”

Az Ámen, az utolsó szó. Testvérek, soha nem mi vagyunk az elsők, sem az utolsók. Soha nem a tanítványé az első vagy az utolsó szó. Mi soha nem vagyunk az alfa és az omega, a kezdet és a vég, Ő az Alfa és az Ámen. Az Ámen, akié az utolsó szó, Ő mondja nekünk az utolsó szót, amit itt olvasunk az utána következőkben.

„Ő a hű és igaz Tanú”

Az, aki bennünk él, igaz és hű tanú. Mi is hű és igaz tanúk lehetünk, mert Ő bennünk van! Ő nem csak Tanú lesz a világ számára, hanem az igazságról is tanúskodni fog. Kérlek, hogy vegyétek ezeket az igéket, melyeket ma mondok nektek, és azokat amelyeket ezen a héten mondtam, és amelyeket más testvérek mondtak. Vigyétek ezeket a hű és igaz Tanúhoz, és lássátok meg, hogy van-e benne tanúbizonyság. Ő az Ámen, Övé az utolsó szó! Tudjátok, hogy ez a levél nektek íratott. A Jánosnak adott Ige az Úr rabszolgáinak szól. Senki se menjen ki innen úgy, hogy nem lett rabszolgává! Micsoda veszteség lenne neki! Micsoda veszteség lenne az Úrnak! Az Úr érzi az általunk való elutasítottságának sebeit, mert Ő igazán a lelkünk szerelmese és a Vőlegény, Aki várja, hogy a menyasszonya elkészítse magát.

„Ő Isten teremtésének kezdete”

– és a Jelenések végén azt mondja: Új teremtést láttam a mennyből leszállni: az Új Jeruzsálemet, mely menyasszonyként készült el a férje számára. A régi teremtés elmúlt, és íme, új teremtés jött létre! Ő az Isten teremtésének kezdete, és ezt mondja a gyülekezeteknek. 15. vers:

„Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró!”

Mennyire gyűlöli az Úr a langyosságot! Sem forró, sem hideg. Bárcsak forró volnál vagy hideg! 16. vers:

„mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.”

Ez nagyon erős ige. „Mivel langyos vagy.” Nem langyos érzetű vagy, hanem a cselekedeteid langyosak. Csak úgy sodródsz. De miért lennénk langyosak, amikor Ő az ajtók előtt áll? Miért lennénk langyosak, amikor jön, ajándékokkal tele – a jutalommal, amelyet nekünk kíván adni. Gondoljuk csak meg! Nem kell langyosnak lennünk! Meghallja, ha Hozzá kiáltunk: „Uram, langyos vagyok! A szívem nem szeret úgy Téged, ahogyan Te szeretsz engem. Nem szeretem annyira a testvéreket, amennyire Te szereted őket! Nem szeretem úgy a feleségemet, ahogy Te szereted a gyülekezetet! Nem adom magamat érte úgy, ahogyan Te saját Magadat adtad a gyülekezetért.” Gondoljátok, hogy el fogja utasítani ezt az imádságot? Nem fogja! De ez veszélyes imádság! Minden kereszténynek, legyen fiatal vagy idős, hallania kell a következőt: Jól gondoljátok meg ezt az imát, hogy mit kértek! Mert el fog venni minden kisebb kedvtelést, élvezetes, kellemes dolgokat. Nem azért, mert kegyetlen, és azt akarja, hogy boldogtalanok legyünk, hanem mert Ő Isten, és azt akarja, hogy teljessé, bevégzetté legyünk!

Amikor van valamink, és felajánljuk az Úrnak, azt fogja mondani: „Köszönöm, elfogadom; és mi egyebet adsz még Nekem?” Ne tévesszen meg minket a gondolat: „Ha én ezt Neki odaadom, vissza fogja adni nekem.” Néha így történik, és az csodálatos, néha pedig nem így történik, és az is csodálatos, mert azt a bennünk lévő vágyódást az iránt, ami nem a miénk, Ő fogja saját Magával betölteni. Nem feltétlenül tesz boldoggá, de ennél sokkal többet, Önmagát adja nekünk. És sem az elkövetkezőkben, sem az örökkévalóságban nem fogjuk ezt megbánni soha.

A következőt szeretném elmondani nektek: Nem arról van szó, hogy vissza akarná tartani tőlünk a földi jókat, Őt nem ez vezérli abban, amit tesz. Ő nem gonosz! Nem akarja, hogy mindenáron szenvedjünk, nem akarja, hogy beteljesületlenek legyünk a földön. De komolyan beszélt, amikor ezeket az igéket mondta: „Senki nem lehet a tanítványom, aki nem gyűlöli meg apját, anyját, férfi- és nőtestvérét, feleségét, gyermekeit.” Azt jelentené ez, hogy azt akarja, gyűlöljünk mindent, amit szeretünk? Nem. Azt akarja, hogy minden a maga helyén legyen.

Egy férfi nem mondhatja: „Uram, én szolgálni akarlak Téged, de a feleségem nem örülne neki.” Egy asszony nem mondhatja: „Szeretem a férjemet, ahogyan az Ige is mondja, hogy szeressem, és az Ige azt mondja: «vágyakozni fog utána», és Te azt mondtad, hogy vessem magamat alá neki, ezért nem tudok engedelmeskedni Neked.” Ez nem elfogadható! Isten nem akar anarchiát a családban; az Ő vágya nem az, hogy a férjek ne szeressék a feleségüket úgy, mint ahogy Krisztus szerette a gyülekezetet; nem az a vágya, hogy a férj ne szeresse a feleségét úgy, mint Krisztus szereti a gyülekezetet, hogy ne adja oda önmagát érte. Arról van szó, hogy minden a miénk Krisztusban. Semmilyen jó dolgot nem fog az Úr visszatartani szolgáitól.

Testvérek, értsétek nagyon világosan, nem azt mondja, hogy mindent meg fog adni nekünk, amit csak akarunk, hanem azt mondja, hogy „Én mindaz vagyok neked, amit csak akarsz, és amire szükséged van”. És nem fogja visszatartani tőlünk azt a jót, amit hatalmában áll megadni. Ezt az igét nagyon komolyan kell vennünk.

„Mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.”

Senki ne menjen ki innen langyosan, egyetlen egy ember se! Bárhol is élj, ha Laodiceában laksz, ne menj ki ebből a teremből langyosan, az Úr iránt szenvedéllyel a szívedben menj ki, hiszen ezt kéred! És akkor a laodiceai gyülekezet nem lesz langyos. Értitek? 17. vers:

„Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen:”

Kemény szavak! Mit mondtok, testvérek? Meg vagytok elégedve azzal, ahogy gyülekezetként vagy egyénekként éltek? Ha a gyülekezet élő, azért van, mert az Élet Ura életet adott neki. Mitek van, amit nem úgy kaptatok? Van ismeretetek az Úrról? Gazdagok vagytok szellemi javakban? Úgy érzitek, hogy mindenkit, aki szól hozzátok, meg kell ítélnetek? Nem igazságos ítéletre gondolok, hanem arra, hogy azáltal ítéltek, amit éreztek, amit hisztek. Teljesen más dolog, akár fiatalként, akár idősként valamit az Úr elé vinni, és megkérdezni Őt róla, mint ha meghallgatunk valakit, és amit mond, afölött a saját tapasztalataink, a saját értelmünk alapján ítélkezünk. Amikor úgy érzed, hogy semmire sincs szükséged, hogy minden azért kerül eléd, hogy ítélkezz fölötte, akkor az igazságos Bíró helyét foglalod el.

„és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen:”

Lehet, hogy te nem érzed magad nyomorultul, csak mindenki más körülötted. Miután valaki szólt az összejövetelen, és hazamész ebédelni, és valaki megjegyzi: „Hát nem csodálatos volt ez az üzenet Isten szeretetéről?” Te meg így felelsz: „Igen, de hibásan idézte az Igét. Azt a dolgot meg nem kellett volna mondania, és miközben beszélt, a fülét babrálta, a gyerekek meg sírtak! És nem is hallottam jól, mert folyton a szája elé tette a kezét.” És ezzel az egész beszélgetést lezülleszted az ítélkezéseddel. A hústestre tekintesz, nem a Szellemre. A homokra tekintesz az aranymosó tálban, ahelyett hogy az aranyat, a csillogást, a ragyogást keresnéd. Mi nem csak azt akarjuk, hogy az üzenetek tiszta aranyból legyenek, hanem legyenek pénzérme formában, hogy kicsit könnyebben elkölthessük! Nem akarunk fáradni az Igével.

Testvérek, amikor az összejövetelen azzal vagyunk elfoglalva, hogy észrevegyük azokat a dolgokat, amelyeket kritikával illethetünk, nem gyakoroljuk a papságunkat. Az Úr vizsgálja a gyülekezeteket, Ő a nagy Főpap, Ő az, Aki a mécstartók között jár, de Ő azt keresi, hogy mit dicsérhet meg! Való igaz, tesz kiigazításokat, figyelmeztet; beszél dolgokról, amelyekre előretekint és megjövendöli, hogy el fogja mozdítani a mécstartókat, ha nem igazítják ki ezeket. Ebben a laodiceaiaknak szóló levélben, gondoljátok, hogy azt mondja: „Aki hallja az én hangomat, és megnyitja az ajtót, bejövök és vele vacsorálok, tegyétek ezt meg, mert meg fogom ítélni a többieket!” Gondoljátok, hogy ezt akarta? Gondoljátok, hogy ítéletet akar hozni a gyülekezetének, és félretenni, elvenni a bizonyságtételét, a mécstartóját? Bármilyen szinten, bármikor, bármilyen értelemmel rendelkezünk is, miért gondolná bárki ezt? Az Ő hívása a megtérésre szólít! Tanácsot ad Laodiceának, 18. vers:

„Tanácsolom neked, végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássék szégyenletes mezítelenséged; és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss.”

Az Úr tanácsa az egész gyülekezetnek, hogy „Jöjj hozzám, és vásárolj! Kössünk egyezséget! Gyere, és vásárolj tőlem!” Hogyan kell aranyat venni? Nem tudom! De azt tudom, hogy azt mondja, jöjj, és köss velem egyezséget. Mi az, ami értékesebb az aranynál, mi az, amit adhatunk Neki? Mi vagyunk értékesebbek az aranynál, a mi üdvösségünk értékesebb, mint az arany. A laodiceai gyülekezet tanúbizonysága értékesebb az aranynál. Éveken és évszázadokon át figyelmeztette ez a testvéreket, és mentett meg minket sok hűtlenségtől. És figyelmeztet minket ma is.

A fehér ruhák, az öltözet, melyet viselünk, a szentek igazságos cselekedeteit jelentik, amint azt később a Jelenésekben leírja. Ezek azok az igazságos cselekedetetek, melyeket elkészített számunkra a Föld megalapozása előtt, hogy ezekben járjunk. Tudjátok, azok alatt az igazságos cselekedetek alatt mezítelenség van, de az nincs felfedve, mert az Ő igazságossága takarja be.

Akartok látni? Gondot okoz a szellemi dolgok meglátása, megértése?

„Gyertek hozzám, és vásároljatok szemgyógyító írt!”

Hogyan kell ezt? Hadd javasoljak valamit. Menj oda Hozzá, és mondd: „Uram, én megfogadom a tanácsodat. Hozzád jövök, hogy aranyat vegyek. Itt vagyok! Hogyan vásároljam meg? Itt vagyok, hogy fehér ruhákat vegyek: a szentek igazságos cselekedeteit, amelyeket elkészítettél a Föld megalapozásától kezdve. Hogyan járjak bennük, Uram? Szemgyógyító ír – Uram, nem látok túl tisztán. Azt mondtad, jöjjek Hozzád, és vegyek szemgyógyító írt. Itt vagyok, és bármim csak van, Neked adom. Azt mondtad, hogy vásároljak.”

Tudjátok, testvérek, az üdvösség ingyen van, de a szemgyógyító írt meg kell vásárolni. A fehér ruhák, amelyekben járnunk kell, azokban járnunk kell! A szentek igazságos cselekedetei, melyek az alapok levetésétől kezdve nekünk készíttettek, az Ő természetének aranya az életünkben munkálódik ki, de ezt meg kell vásárolnunk Tőle. Mi az, amit Ő kíván? Mi az ár, amibe nekünk kerül? Én nem tudom, menjetek, és kérdezzétek meg Tőle! Mondjátok meg Neki, hogy vásárolni akartok, és meg fogja mutatni.

A 19. vers megmutatja, hogyan viszonyul az Úr a laodiceai gyülekezethez:

„Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg!”

Nem azért jön, mert dühös, nem azért jön, mert elhatározta, hogy félreállítja ezeket a lázadókat, ezeket a lustákat, akik önmagukat is becsapják, és akiket az ellenség is megtéveszt. Egyáltalán nem ez van a szívén. Az Ő szívén az van, hogy elfogadják a feddését, elfogadják a fenyítéket, a nevelést, és bűnbánattal megtérjenek. Gondoljátok, hogy nekünk nem adná meg a megtérésnek ezt az ajándékát?

Tudjátok, néha odajövünk az Úr elé, és azt mondjuk, „Uram, megtérek!” De az Úr nem adja semmi jelét annak, hogy meghallotta volna kiáltásunkat. Néha ezt nem is igazán akarjuk, néha meg nagyon is akarjuk. De egyezséget kell kötnünk Vele. A megtérés értékes ajándék, kérnünk kell!

A Szent Szellem, ahogy az Ige mondja, amikor eljön a világba, és Ő eljött a világba, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságosságról és az ítéletről. Ez a meggyőzés, ami jó dolog, de ez nem a megtérés. A bűnbánat nem jelent megtérést. Az elhatározás, hogy nem fogok többé így vétkezni, az sem megtérés. Megpróbálni nem vétkezni szintén nem megtérés. Rosszul érezni magunkat és levertnek, ugyancsak nem megtérés. Iskariótes Júdás halálosan megszomorodott, annyira, hogy megölte magát, inkább, mint hogy együtt éljen a bűnével vagy megtérjen belőle. A megtérés a bűnöktől való elfordulást jelenti, de nem csak a bűntől való elfordulást, hanem a Krisztushoz való odafordulást is. Ámen? Ha Őhozzá jövünk.

Emlékeztek arra az asszonyra, akinek volt az a kisgyermeke, egy pogány asszony, aki azt mondta: „Rátennéd kezedet a gyermekemre? Meggyógyítanád a gyermekemet?” Az Úr így felelt: „Asszony, én a királyság fiaihoz küldettem, nem az ebekhez.” Micsoda kemény szavak! Az asszony pedig azt mondja: „Igen, de még az ebek is ehetnek a morzsákból, melyek gazdájuk asztaláról lehullnak.” Kössetek egyezséget Vele, mint ez az asszony, és megkapjátok, amit ő is megkapott, a választ az imádságára.

Sokunk számára, amikor megmenekültünk, nagyon egyszerű volt: az Úr meggyőzött bennünket, mi áment mondtunk, és megtértünk, és megmenekültünk. Néha, amikor az ember már jó ideje keresztény, és próbál megtérni, szinte úgy van, mint Ézsau, nem találja a megtérés helyét. Mintha Isten gyűlölné. Ő nem gyűlöl minket. „Megfeddem, akit szeretek, és megfenyítem”, azt mondja, „igyekezzetek, és térjetek meg!”. Nem azt mondja, „ó, jaj, milyen borzalmas vagyok, brühühü, mindig csak én!” Igyekezzetek, és térjetek meg, tegyétek, mint aki komolyan is gondolja! Kérjétek Tőle! Ez ajándék! El tudtok képzelni egy gyereket, aki igazán vissza akar jönni az apjához, amikor tévútra tért? Ahhoz az apához, aki szereti őt, és kint ül a sátra ajtajában, figyeli az utat, várva, mikor tér vissza – hát hogyan ne lenne hajlandó megadni neki, amit kér?

Valószínű, hogy néhányan közületek valamikor eljuttok arra a pontra, hogy meg akartok térni, próbáltok megtérni, és nem találjátok a megtérés helyét. Még arra a következtetésre is juthattok, hogy ti vagytok azok, akinek Isten azt mondta, mint ahogy Ézsauról is: „Jákóbot szerettem, Ézsaut gyűlöltem.” Arra a következtetésre juthattok, hogy Isten gyűlöl titeket – de ez nem igaz. Igyekezzetek és térjetek meg, Ő meg fogja adni nektek ezt az ajándékot, és meglesz ez a bizonyosságotok. Ha egy perc kell hozzá, ha egy óra, egy nap, egy hét, egy hónap, egy év, akármennyi is kell, légy buzgó (igyekezz) tehát, és térj meg!

A következő vers:

„Íme az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem.”

Már beszéltünk erről korábban, hogy az Úr nincs a gyülekezetben, kívül van, zörget az ajtón, és nyomatékosan mondja: „Ha valaki meghallja az én hangomat, és kinyitja az ajtót.” Nem elég meghallani, ki is kell nyitnunk az ajtót. „Bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és ő Énvelem.” Közösség Vele, még Laodiceában is.

Testvérek, mondok nektek valamit, és félelemmel mondom: Az Úr nem csak arra vágyik, hogy bejöjjön, és eggyel, kettővel, hárommal vagy néggyel vacsoráljon. Az Ő vágya, hogy a laodiceai gyülekezetben mindenki megtérjen, és kitárják az ajtót. Amikor halljátok az Urat az ajtónál, amikor az Úr kenetét adja, hogy menjünk és nyissuk ki az ajtót, nyissuk ki gyorsan, és hívjuk a testvéreket is, és mondjuk: Jöjjetek be! Jöjjetek be! Ő itt van, az ajtónál zörget, ti eddig nem hallottátok, de én hallom most. Ébredjetek! Jöjjetek be! Ő itt van, közösségben lesz velünk, együtt fog enni velünk! Meg fogja törni velünk a kenyeret, valóságosan! Azt mondja, hogy: „Én vele vacsorálok, és ő Énvelem.” Velünk fog vacsorálni, és mi Ővele! Jöjjetek be gyorsan, mert Ő itt van! Az Ige nem ezt mondja, hanem azt mondja: „Ha bárki hallja az én hangomat, és kinyitja az ajtót, bejövök hozzá, és vele vacsorálok, és ő Énvelem.” De nem hiszem, hogy az Úr boldogtalan lenne attól, ha teljesítenénk ezt a feltételt, és elmennénk a testvérünkért – akinek szintén magának kell kinyitnia az ajtót, de sok ajtó van ahhoz a teremhez. Értitek, miről beszélek? Ne elégedjetek meg azzal, hogy győztesek legyetek Laodiceában! A magányos farkas, az egyetlen, aki hűséges, vagy talán az a két ember, aki hűséges. Fogjátok karon a testvéreiteket, és vigyétek be magatokkal! Ha langyos vizünk van, és beleteszünk egy elektromos merülőforralót, az addig langyos víz lassan forrni kezd, és veszélyes, ha csak egy kis bögréről van szó, főleg, ha műanyagból készült, mert megolvad. Tapasztalatból mondom.

Ha nem vagyunk langyosak, hanem forrók vagyunk, és behelyeznek minket a testvéreink közé, akkor a gyülekezet nem marad langyos. Értitek? Ha a gyülekezet langyos marad, az a mi hibánk, nincs mentségünk. Nem kell elköltöznünk Laodiceából Filadelfiába, de eltávolíthatjuk Laodiceát, és Filadelfiává válhatunk. Már maga az a tett, hogy megalázzuk magunkat, hogy behívjuk a testvéreinket, és azt mondjuk: „Gyertek, gyertek, itt van Ő”, és nem azt mondjuk: „Ó, mily gazdag közösségben voltam ma az Úrral! Sajnálom, hogy nektek nincs ilyen gazdag közösségetek Vele! Bőségesen megvacsoráztunk az Igében, olyan nagyon éreztem az Ő szeretetét, ott kellett volna lennetek! Nem „ott kellett volna lennetek”, hanem „ide kell jönnötök most, mert Ő itt van!” 21. vers:

„Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónusomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónusán.”

Amikor ezt tesszük, győzedelmeskedünk a bűn és a halál fölött, és afölött a téveszme fölött, hogy gazdagok vagyunk, meggazdagodtunk, és nincs szükségünk semmire. Tudni fogjuk, hogy mi vagyunk a „nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen”, de nem fog számítani, mert Ő ott lesz velünk. Ő adja a ruhákat a menyegzőre. Gyorsan fölvehetjük, mint azok a példázatban. Jöhetünk Krisztusba felöltözve, örvendezéssel, és amikor ezen a módon győzedelmeskedünk, megtanultuk azt a leckét, mely a trónhoz juttat bennünket. Hogy minden gazdagság Krisztusban van, hogy az igazságos cselekedetek ruhái mind Krisztustól vannak, és a látás is mind Krisztustól és Krisztusról van, hogy Ő szeret minket, és hogy egyáltalán azért lehetséges egy ilyennek, mint mi, megtérni, mert Ő szeret minket. A jutalom pedig a trón, de nem csak a trón, hanem a trón Krisztussal együtt, hogy ott legyünk Ővele, ahol Ő van.

„Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”

Ámen!

A filadelfiai gyülekezetnek írt levél (Kit Mays)

PDF: Kit_Mays-A-filadelfiai-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_20082021

Elhangzott: Valea Draganului – 2021. augusztus 20.

https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210820-KitMays2.mp3

Remélem, kipihentétek magatokat. Remélem, hogy üres kosárral jöttetek – nem azért, hogy én töltsem meg, én nem tölthetem meg, nekem is megvan a magam kosara –, hanem az Úr fogja megtölteni a kosarainkat. Mint a kisfiú az ebédjével az ötezer megvendégelésekor. Az anyukája ebédet csomagolt neki, de ötezer férfi, valamint a nők és a gyermekek is mind éhesek voltak. Az Úr azt mondta a tanítványainak, hogy adjanak nekik enni, de nem volt semmijük. Körülnéztek, és meglátták a kisfiút az ebédjével, aki odaadta nekik. A tanítványok fogták azt a kicsit, amije volt, az öt kenyeret és a pár halat, és az Úrnak adták. Az Úr pedig megáldotta, megtörte, és visszaadta nekik, és mind ettek. A kisfiú nem mondta azt, hogy ő vendégelte meg ezt a rengeteg embert, mert tudta, hogy nem ő volt az. A tanítványoknak adta azt a keveset, amije volt, ők pedig az Úrnak adták, Aki hálát adott és megáldotta; és visszaadta nekik, és mind ettek. Tizenkét tanítvány, tizenkét tele kosár a maradékokkal. Én egy kisfiú vagyok, és nektek adom azt a keveset, amim van, ti vagytok a tanítványok, fel kell ajánlotok az Úrnak, Ő megtöri és feltárja a számotokra, és táplálék lesz nektek.

Imádkozzunk!

Urunk, annyira örülünk, hogy a Te jelenlétedben lehetünk. Olyan hálásak vagyunk, Urunk, hogy itt lehetünk ezen a helyen, hogy a Te kezedből kaphatunk ma délelőtt, Urunk. Azért jöttünk, hogy halljuk, amit mondasz nekünk, Urunk, nem követelőzve, erőszakosan mondjuk, hanem mint a kis Sámuel mondta: Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád. Urunk, mi a Te szolgáid vagyunk, fúrd át a fülünket, kend meg a fejünket, fülünket és szemünket a Szent Szellemmel. Engedd, hogy halljuk és szóljuk az élet Igéit, mert a mi Urunk, Jézus nevében kérünk. Ámen.

A Jelenések első három fejezetéből szóltunk eddig néhány szót. Beszéltünk az efezusiaknak szóló és a szmirnai gyülekezetnek szóló levélről. Öt másik levél van, most előreugrunk a hatodik gyülekezethez, a filadelfiai gyülekezethez. Nem szabad túl sokat kihagynunk, menjünk majd vissza, és olvassuk el a többit is. Mindegyik az Úr rabszolgájának íratott. Ha nem vagy a rabszolgája, legyél az! Ha nem vagy az, nem fogod megérteni. De ha a rabszolgái vagyunk, akkor ez nekünk íratott – réges-rég, több ezer mérföldre innen, János apostol által, Isten Igéje szerint, de nekünk íratott, hozzánk tartozik. Azt mondom, amit Pál írt a béreaiakról, hogy nemesebbek voltak, mert kutatták az Írásokat, hogy csakugyan így vannak-e ezek a dolgok. Kutassátok ki a Jelenéseknek ezt az első három fejezetét! Sok minden van benne, amit éppen csak érintettünk.

Jelenések 3,7:

„A filadelfiabeli gyülekezet angyalának ezt írd: Ezt mondja a szent, az igaz, akinél van a Dávid kulcsa, aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja:”

Mielőtt rátérnénk, mit mond az Úr a filadelfiai gyülekezetnek, nézzük meg, ki az, aki beszél. „Filadelfia” természetesen azt a helyet jelenti, ahol a testvérek szeretik egymást. És Aki ezeket az igéket szólja, szent, és az Ő szavai is szentek. Szentsége miatt hatalommal szólhatja ezeket az igaz beszédeket. Ő nem csak szent, hanem igaz is, és Nála van a Dávid kulcsa.

Dávid kulcsát az Ige még egy helyen említi, és utána ismét mondja: „amit megnyit, senki be nem zárja, és amit bezár, nem nyitja meg senki”. Titok övezi Dávidnak ezt a kulcsát, de abban nincs semmi titok, hogy kinél van – Magánál az Úr Jézusnál. Nála vannak a halál és a pokol kulcsai, Ő az értelem és az élet kulcsa. Mindig úgy sejtettem és gondoltam, hogy Dávid kulcsa azt a valamit jelentette, amivel Dávid rendelkezett, ami lehetővé tette számára, hogy Isten szívét megnyissa.

Dávid annyi mindent tudott, amit senki más nem. Ha hihetünk a zsidó írástudóknak, és ebben én hiszek, Dávid már fiatalon megírta a 23. zsoltárt. Nem tudom, hogy ez volt-e a huszonharmadik zsoltár, amit írt, és írt-e már előtte huszonkettőt, de el tudom képzelni ezt a fiatal fiút a néhány juhával Isten jelenlétében. A szíve telve van élettel, mert átadta Istennek. Olyan szívünk lehet, amely élettel van tele, ha átadjuk a szívünket Istennek. Ebben írja: „Az Úr házában lakom örökké. Jóság és kegyelem követ engem életem minden napján, és az Úr házában lakozom örökké.”

Akkoriban az Úrnak nem volt háza, hanem sátra volt. Amikor Dávid azt mondta Nátánnak, hogy házat akar építeni Istennek, Isten azt mondta: „Kinek mondtam valaha is, hogy házat akarok?” Dávidnak megvolt a kulcsa. Isten nem rejtette el előle, mert Dávidnak kulcsa volt az Ő szívéhez. Az Úr Isten szavaival jellemezte őt: „Szívem szerint való férfit találtam, Dávidot (…), aki teljesíti minden akaratomat”. Nem tudom, hogy ez konkrétan arra a kulcsra utal-e itt, nem vagyok ebben a témában jártas, de én úgy értem, és hiszem, hogy ti is így fogjátok érteni, ha jobban megvizsgáljátok, hogy Dávidnak kulcsa volt Isten szívéhez, hogy kikutassa, mi van benne. Isten nem vonakodik felfedni szívét előttünk. Dávid kulcsa – amikor Dávid kulcsa megnyit valamit, senki sem zárja be, és amikor bezár valamit, senki sem nyitja ki. Ezt ennyiben hagyom itt, de ez olyasvalami, amin gondolkodjunk el, testvérek.

Rendelkeztek Dávid kulcsával? Ha szeretitek az Urat, ha azt mondjátok: „Szeretni akarom, amit Te szeretsz, és gyűlölni, amit Te gyűlölsz”, azzal megnyitjuk magunkat mindahhoz, amit Ő szeret, és bezárjuk az ajtót mindannak, amit Ő gyűlöl, és nagy kijelentést fogunk kapni és sok áldást. És végül sok nyomorúságon keresztül el fogunk jutni a trónra.

Tehát itt azt mondja:

Tudom a te dolgaidat (ismerem cselekedeteidet).

Ismeri az Úr a szívünket? Jobban, mint mi magunk! Ki ismerheti az ember szívét, hacsak nem Isten Szelleme?

Majd megdicséri őket:

„Íme adtam elődbe egy nyitott ajtót, és azt senki be nem zárhatja; mert kevés erőd van, és megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.”

Szeretnénk erőt, de kevés erőnk van. Az Úr megdicséri a filadelfiai gyülekezetet azért, hogy van egy kevés ereje. De az elég, egy kevés erő is elég. Testvérek, senki sem mondhatja, hogy nincs ereje. Egyetlen gyülekezet sem mondhatja közöttetek, hogy nincs ereje. Adatott nektek.

Majd itt van ez a három dolog, melyek miatt Isten olyan ajtót adott, melyet senki sem zárhat be: „kevés erőd van”, megtartottad az én igémet”, „nem tagadtad meg az én nevemet”. Az a tanúbizonyság, melyet a lakóhelyünkön hordozunk egyénileg is és testületileg is, adja nekünk ezt az erőt; ez ad erőt arra, hogy hatással legyünk a lakókörnyezetünkre. Remélem, hogy összejártok imádkozni, remélem, hogy ez nem csak felületes összejövetel, ahol énekeltek néhány éneket és elmondtok egy kevés imádságot, de nem foglalkoztok olyan ügyekkel, amelyeket az Úr hoz fel bennetek.

A testületi, közös imádság nagyon hiányzik a világból. Hiszen a legtöbbször nem túl izgalmas, a legtöbbször valami közbejön az imaalkalom előtt: sír a gyerek vagy megbetegszik, kifogy a kocsiból a benzin, valaki telefonál és feltart. Görcsölni kezd a hasunk, valami rosszullétünk lesz. Látjátok, az imaösszejövetelben erő van, és amikor mind együtt vagyunk egy szívvel, az Úr ott van közöttünk. És amikor az Úr az összejövetel feje, a szíve ott van az ott lévő szentekben. Elérhető számunkra, tudhatjuk, mi van az Ő szívében. Az Úr Jézus szíve a Krisztus testében található, és amikor rendelkezünk az Ő szívével, akkor az ő vágya szerint imádkozhatunk, és láthatjuk, hogy ezek az imák meghallgatásra találnak. Van egy kevés erőtök, testvérek, lehet, hogy nem használjátok, de rendelkeztek vele. Használjátok azt az erőt, amitek van!

Mit jelent az, hogy „megtartottad az én igémet”? Vajon azt, hogy engedelmeskedtél az Ő Igéjének? Igen, ez is egyik része a jelentésének. Testvérek, az Úr mindig szól, Ő mindig szól hozzánk. Valahányszor összejövünk, ketten vagy hárman összegyűlünk az Ő nevében, Ő ott van közöttünk. Halljátok-e az Urat minden alkalommal, amikor csak összejöttök? Hallhatjátok! Ő a teremtés Igéje, Ő az Isten Igéje, Ő mindig szól. El tudjuk oldani Isten Igéjét. De nem akarom ezt tovább ragozni, mert már beszéltünk róla, hallottátok korábban.

Amikor úgy jövünk az összejövetelre, várakozással a szívünkben, hívén, hogy meg fogjuk hallani Isten Igéjét; Isten Igéjére való éhséggel jövünk, akkor Isten szólni fog hozzánk, és amikor Ő szól hozzánk, mások is hallhatják azt az Igét. Mert nem csak a szívünkben szól hozzánk, hanem azon keresztül is, ami az egész összejövetel során történik. Lehet például egy éneken keresztül, egy zsoltáron keresztül, gyakran így is történik. Lehet, hogy egy imádságon keresztül, valaki mond valamit, ami megérint minket, és mi áment mondunk rá. Amikor valami megérint minket egy imádságban, mondjunk rá áment! Amikor hallunk valamit, ami igaz, amiről tudjuk, hogy igaz, mondjunk rá áment! Ez eloldozza (kiárasztja, szabadon ereszti) Isten Igéjét. Meghallhatjuk Isten Igéjét, át lehet lyukasztva a fülünk – már beszéltünk erről. A rabszolgának joga van a halláshoz. Keresztényként jogunk, hogy halljuk mennyei Atyánkat és az Úr Jézust szólni hozzánk.

Emlékeztek Sámuelre, amikor Élivel volt, és még kisfiú volt. Tudjátok, hogy Sámuelt akkor hozták fel a templomba, amikor elválasztották, tehát nem lehetett túl nagy. Mielőtt ismerte volna az Urat, mielőtt hallotta volna az Úr igéjét, már szolgálta az Urat, mert az anyukája átadta őt Élinek. Ezt a kisfiút az Úr felébresztette éjjel. Hallotta, hogy valaki a nevét szólítja: „Sámuel, Sámuel!” Ezért felkelt, és odament Élihez, és felköltötte. Megkérdezte: „Mit kívánsz, Tanító? Szólítottál.” Éli pedig aludt, és azt mondta: „Nem hívtalak, menj vissza az ágyadba.” És az Úr ismét szólt: „Sámuel, Sámuel!”, és fölkelt, és megint Élihez ment, hogy megkérdezze, mi az. Sámuel nem hallotta az Úr Igéjét korábban. Nem volt annyi idős sem, mint te vagy te. Nagyon fiatal volt. Éli pedig azt mondta neki: „Menj vissza az ágyba!”. „Sámuel, Sámuel!” – végre Éli azt mondta neki: „Amikor ezt újra hallod, mondd azt: Szólj Uram, mert hallja a Te szolgád.” És Isten nagy kijelentést adott neki.

Szeretnétek nagy kijelentésben részesülni? Még sosem hallottátok szólni az Urat? Hallhatjátok! Ez a születési jogunk. Hallani fogjuk, ha azt mondjuk: „Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád”, és szívünk szándéka az engedelmesség. Sámuelnek nem volt könnyű engedelmeskednie ennek az Igének, mert Isten Élinek üzente, hogy meg lesz ítélve amiatt, ahogyan a fiai ügyét kezelte, de Sámuel átadta ezt az Igét. Hűséges volt ehhez az Igéhez.

Mit jelent tehát megtartani Isten Igéjét? Engedelmeskedni? Igen, olykor bizonyosan, de sok olyan ígéret van, amelyet az Úr tett, vagy tenni fog nekünk. Megmondta: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled.” Hogyan engedelmeskedünk ennek az Igének? Megmondta: „Mindig veled leszek.” Ennek hogyan engedelmeskedünk? Isten teszi az ígéretet. Hogyan tartjuk meg?

Amikor az Úr Jézus megszületett, a pásztorok odajöttek Hozzá az istállóhoz, és teljesen le voltak nyűgözve, mert Isten szólt hozzájuk, és elmondták Józsefnek és Máriának, ami történt; imádattal leborultak, majd elhíresztelték mindenkinek. Emlékeztek, mit tett Mária? Gondolkoztatok már ezen? Az Ige azt mondja, hogy Mária megtartotta ezeket a dolgokat, és forgatta a szívében. Mária már hallotta korábban is Isten Igéjét. Amikor elolvassuk azt a szakaszt, amelyet Magnificatnak, Mária Istent magasztaló énekének is neveznek, amikor örvendezik annak, amit Isten neki megígért, hogy gyermeke születik, aki Jézus lesz, az teli van Igével, nagyon sok helyről vannak benne Igék. Olvassátok el valamikor, és nézzétek meg. Mária fiatal lány volt, sokak szerint tizenhat éves vagy annál is fiatalabb lehetett akkor, de ismerte Isten Igéjét, a szívében tartotta.

[Jób és] Dávid mondta: „Igédet többre becsültem, mint életem táplálékát.” „Igédet a szívembe rejtettem, hogy ne vétkezzek ellened.” Dávid ismerte, hogyan kell megtartani Isten Igéjét. Nem engedelmeskedett mindig Isten Igéjének, de bűnbánattal megtért, amikor vétkezett – mindenesetre bizonyosan nem volt hibátlan ember. Nem kellett volna vétkeznie, de vétkezett. Nem kis dolog ez, egész hátralévő életében fizetett azért a bűnért, melyet Isten ellen követett el, amikor megölette a hitti Uriást, hogy a Betsabéval elkövetett bűnét fedezze.

A próféta elment hozzá, és megmondta neki: „Te vagy az az ember. Te tetted ezt.” Dávid azt mondta előtte, hogy „méltó a halálra”, de a próféta azt mondta: „Nem fogsz meghalni, Isten elfedezte a bűnödet, de a viszály ezentúl soha nem távozik házadból emiatt.” Nem szabad a bűnt könnyedén vennünk, hamar az Úrhoz kell fordulnunk valódi bűnbánattal, és ismét meg fog szabadítani. De Dávid tudta, hogyan tartsa meg Isten Igéjét a szívében; Mária is tudta, hogyan tartsa meg Isten Igéjét, hogy emlékezzen az ígéretekre, hogy rábízza magát Arra, Aki az ígéreteket tette. Ő nekünk is sok drága ígéretet adott.

„kevés erőd van, megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.”

Testvérek, tegnap beszéltünk egy keveset arról, hogy hűségesek legyünk mindhalálig. Nem ismétlem el újra, de elmondom, hogy arra hívattunk, hogy hűségesek legyünk Isten nevéhez. Ő nekünk adta a nevét, hiszen keresztényeknek (Krisztus-követőknek) hívnak minket. Nem szabad megtagadnunk azt a nevet, melyet nekünk adott. Úgy kell megőriznünk, mint drága kincset, viselnünk kell az Ő ellenségei között, még akkor is, ha az életünkbe kerül. Általában csak egy kis kínos helyzetbe kerül, eltávolít tőlünk néhány embert, megjelöl olyanként, mint akik köré nem szívesen gyűlnek. Általában nem kerül az életünkbe, mint Polikárpnak.

De akár kicsi, akár nagy az ár, nem szabad megtagadnunk a nevét. De ennél többről van szó: megtartani az Igéjét, megtartani a nevét, nem megtagadni a nevét. Az Ő neve Jézus, mert Ő fogja népét bűneiből megmenteni. Megtartjuk-e a nevét? Nem tagadjuk meg a nevét azzal, ha vétkeztünk? Ha nem jövünk vissza Hozzá azonnal, és mondjuk: Uram, vétkeztem, egyedül Te vagy, aki meg tudsz menteni a bűnömből, nem az én jó szándékom miatt, nem az én csodálatos tetteim vagy cselekedeteim miatt, nem azért, mert rosszul érzem magam miatta. Te nem csak a bűneim büntetésétől mentettél meg, hanem a bűneimből is megmentettél. Uram, engedd, hogy ennek a jótéteményében élhessek!

Istennek ez a sok neve, negyvennél is több van a Jelenésekben, az Úr Jézus nevei. Huszonnégyet az első három fejezetben találtam, és bevallom, néhányat másoktól szereztem, de már az enyémek! Amit én kaptam, elvehetitek, és a tiétek lehet. Nem számít, honnan jön, Istentől van, és a sajátotokként fogadhatjátok. Várom, hogy valaki innen a teremből odajöjjön hozzám, és azt mondja, én csak harminckilencet találtam; és még inkább várom, hogy valaki azt mondja, én ötvenkettőt találtam!

Tartsuk meg az Ő Igéjét! Ne tagadjuk meg a nevét! Amikor látjuk az Ő nevét, mondjuk, Uram, mutasd meg, mit jelent ez! Mit jelent az, hogy Te szent vagy? Mit jelent, ez Uram? Mit jelent ez az én számomra? Amikor azt mondod, hogy szent legyek, mert Te szent vagy, tökéletes legyek, mert Te tökéletes vagy?

Tartsuk meg az Ő Igéjét, és amikor megértjük a nevét, ne tagadjuk meg. Nem úgy értem, hogy ne tudnánk róla megfeledkezni olykor. De amikor a Szent Szellem eljön hozzánk, tartsuk ismét magunkénak.

Lapozzunk a János 17-hez! Ez az Úr nagy imádsága, az Ő főpapi imája értünk a keresztre feszítése előtt. Láthatjuk az imát, amelyet ekkor ajánlott fel Atyjának. A 6. verstől:

„Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál a világból. A tieid voltak, és nekem adtad őket, és ők megtartották a te igédet [logosz]. Most tudják, hogy mindaz, amit nekem adtál, tetőled van; mert azokat a beszédeket [rhéma], amelyeket nekem adtál, átadtam nekik, ők pedig befogadták azokat, és valóban felismerték, hogy tetőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél el engem.” (Jn 17,6-8)

Mit látunk itt? A mi Urunk éppen azzal kapcsolatban imádkozik, amiről beszélünk! Nem azért imádkozik, hogy hallják, bár János hallotta. Azért imádkozik, hogy Isten válaszoljon, és minden imádság, melyet az Úr Jézus mondott, meghallgattatott, még az az ima a Gecsemáné kertjében is, amikor azt mondta, „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár. Mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te.” Isten teljes mértékben meghallgatta ezt az imádságot. Az Úr Jézus azt mondja a 9. versben, figyeljétek, ez annyira értékes a számunkra:

„Én őérettük könyörgök; nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid; és az enyémek mind a tieid, és a tieid az enyémek; és megdicsőíttettem bennük.” (Jn 17,9-10)

És néhány verssel később azt mondja:

„De nemcsak őérettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk folytán hisznek énbennem” (Jn 17,20).

Tirólatok beszélt és énrólam. Rólunk beszélt itt. Nem csak beszélt, hanem imádkozott, kérte, hogy az Atya adja meg, hogy mind egyek legyünk.

Azt mondja a 11. verstől:

És nem vagyok többé a világon, és ezek a világon vannak, és én hozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nekem adtál, hogy legyenek egyek, mint mi. Mikor velük voltam a világon, én megtartottam őket a te nevedben; akiket nekem adtál, megőriztem, és senki azok közül el nem veszett, csak a veszedelem fia, hogy az Írás beteljesedjék.” (Jn 17,11-12)

Az Úr Jézus nevében, az Úr Jézus neveiben vagyunk megtartva, az Atya nevében, az Atya neveiben. Ezek azok a dolgok, melyek el vannak rejtve a világ elől, mindenki elől, kivéve azokat, akiknek szíve az Úrhoz tartozik. Az Ige azt mondja, hogy „Isten dicsősége az, hogy a dolgokat elrejti. A királyok dicsősége az, hogy a dolgokat kikutatják” (Példabeszédek 25,2). A királyok koronát viselnek – mi trónra lettünk szánva. Az Úr Jézus Király volt, jóval azelőtt, hogy királyként ismerték volna el, bár a Földön az emberek nagy része még nem ismerte Őt el királyként. Gyakoroljuk a királyi helyzetünket azáltal, hogy kikutatjuk ezeket a dolgokat! Az Úr meg fogja mutatni.

9. vers:

„Íme, én adok neked a Sátán zsinagógájából, akik zsidóknak mondják magukat, és nem azok, hanem hazudnak; íme, én megteszem velük, hogy eljöjjenek, és leboruljanak a lábad előtt, és megtudják, hogy én szeretlek téged.”

Az evangéliumnak vannak ellenzői, és vannak, akik ellenkezni fognak velünk, mert az Úrhoz tartozunk; és Isten a mennyben nagy megtiszteltetést akar adni nekünk emiatt. A megtiszteltetés, amelyet nekünk választott, nem más, mint hogy mindenkivel, az ellenségeinkkel is tudassa, hogy szeret minket. El tudjátok képzelni, hogy azon a napon, amikor minden világosságra kerül, milyen lesz az, amikor az egész világ megtudja, hogy Isten szeret minket? Hogy az Ő szeretetére való hivatkozásunk nem volt téves? Amikor valaki megkérdezi tőlünk: „Te miért szereted Istent?”, rögtön az jut eszünkbe válaszként: „Mert Ő előbb szeretett engem.” És vannak, akik azt mondják: „Á, ennek semmi értelme.” De egy napon igazolva leszünk.

Most előreugrom, és kihagyok pár dolgot. 11. vers:

„Eljövök hamar, tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat.”

Tartsd meg Isten Igéjét, ne tagadd meg a nevét, használd azt a kevés erőt, amid van. Pál apostol azt mondta élete végén, és joggal: „A nemes harcot megharcoltam, a hitet megtartottam, futásomat elvégeztem. Végezetre eltétetett nekem az igazságosság koronája, melyet az Úr ad nekem azon a napon, de nem csak nekem, hanem mindenkinek, akik szeretve várják az Ő megjelenését.” Ezek mi vagyunk! Ügyeljünk, hogy senki se lopja el tőlünk a koronánkat! Tartsuk meg erősen, amink van, ne engedjük, hogy bárki elvegye a koronánkat!

„Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenem templomában, és onnan nem kerül ki többé”

Oszlopnak lenni Isten házában. Ez Mózes első könyvében Jákóbnál kezdődik, aki, miután kijelentést kapott Isten házáról, amikor bátyja elől menekült, másnap megkente a párnaként használt követ. Feje alatt kőpárnával feküdt le aludni. Isten pedig meglátogatta, és másnap fölkelt, a követ oszlopként fölállította, és olajat öntött rá. Istennek pedig esküt tett, mondván: Ez az oszlop az Isten háza. Később Isten emlékeztette őt, hogy fogadalmat tett és oszlopot állított. Nagyszerű dolog oszlopnak lenni Isten házában. Nem megyek bele mélyebben, mert nagyon nagy téma, csak érintőlegesen beszélek róla keveset.

Oszlopnak lenni a jellemről (tulajdonságról) beszél. Alátámasztja, tartja Isten házát. De nem tétlenül, nem arról van szó, hogy nem csinál semmit, hanem olyasmi, ami azáltal szolgál támasztékul Isten házában, hogy ott van. Hűséges, azt hirdeti, mi lényege. A gyülekezetről úgy beszél az Ige, mint ami az igazság oszlopa és alapja (1Tim 3,15). A jellem az igazság és az Úr jelleme, és telve van jó cselekedetekkel. Lukács evangéliumában van néhány igevers, amelyekre alighanem már utaltam, Simeonnal és Annával. Ha tudni szeretnétek, mit jelent oszlopnak lenni, nézzétek meg őket. Az Úr fog adni hozzá értelmet.

„és felírom rá az én Istenem nevét, és az én Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemét, amely a mennyből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet.”

Az én Istenem nevét, az én Istenem városának nevét – az új Jeruzsálemnek van egy másik neve –, és az én új nevemet. Azaz új kijelentést Istenről! A név megmagyarázza, hogy Ő mi, tehát ez új kijelentés. Jákóbból, a csalóból Izrael lett, fejedelem Istennél. Ez a jellemről beszél. Az Úr sok kijelentést akar adni szolgáinak, és a legnagyobb jutalom, melyet adhat, az Őróla szóló megnövekedett ismeret. Ismerni az Urat. Feszüljünk tehát neki annak, hogy megismerjük az Urat! „A bölcs ne dicsekedjék a bölcsességével, az erős ne dicsekedjék az erejével, a gazdag ne dicsekedjék a gazdagságával! Hanem aki dicsekszik, azzal dicsekedjék, hogy ismer engem, és ismeri az én útjaimat”.

„Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”

Ámen.

A szmirnai gyülekezetnek írt levél (Kit Mays)

Elhangzott: Valea Draganului – 2021. augusztus 19.

PDF: Kit_Mays-A-szmirnai-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_19082021

https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210819-KitMays1.mp3

Testvérek, az elmúlt alkalmakkor ezekről a mostani időkről gondolkodtunk, amelyben élünk, valamint arról, hogy miként éljük az életünket. Az eddigiekben az Úr Jézus Krisztusról volt szó, és az Ő nagy kijelentéséről, amely abban a könyvben található, melynek Jézus Krisztus kijelentése [Jelenések könyve] a neve.

Sok kijelentés van számunkra ebben a könyvben; és mint már említettem, az Úr Jézus több, mint negyven elnevezése, címe, neve és leírása található benne, és ezeknek több, mint a fele az első három fejezetben szerepel, amelyet most vizsgálunk. Azt is mondtam már, de érdemes megismételni, hogy az Úr Jézusnak ezekben a neveiben élet van. Kijelentés van ezekben a nevekben.

Mi, az Egyesült Államokban nem vagyunk túl jók abban, hogy valamin igazán mélyen elgondolkodjunk, de helyesen tennénk – akár amerikaiak, románok, magyarok, németek vagy bárkik vagyunk –, ha komolyan elmélkednénk, elgondolkoznánk ezeken a neveken. Például, akik ingáztok a munkahelyetekre, fogjatok egy-egy kis lapot, írjátok fel rá egyenként az Úr Jézus neveit, és utazás, vezetés közben gondolkodjatok rajta. Az Úr feltárja rabszolgái előtt neveinek titkát. Ez nem csupán értelmi, hanem szellemi dolog.

Most a szmirnai gyülekezetnek szóló üzenettel foglalkozunk. Rövid igeversek (Jelenések 2,8-11):

„A szmirnabeli gyülekezet angyalának ezt írd: Ezt mondja az Első és az Utolsó, aki halott volt és feltámadott:”

A görög „szmürna” szó a mirhából származik. A nyugtalanság, a baj érzete kapcsolódik hozzá. Tudjuk, hogy a mirha egyike volt azoknak a fűszereknek, melyeket a halálkor használtak. A keleti bölcsek, akik az Urat keresték, ajándékba aranyat, tömjént és mirhát hoztak. Tudjuk, hogy amikor Urunkat a kereszten megfeszítették, és levették onnan, akkor gyolcsba göngyölték, melyben szintén mirha volt. A mirha a halálról beszél, és az Úr Jézus felfedi a szmirnai gyülekezet előtt, hogy mit kell majd elviselniük, és bátorítja őket, hogy mindhalálig hűségesek legyenek. A kijelentést azáltal adja, hogy megmondja, Ki szól; Ki mondja ezeket az Igéket:

„Az Első és az Utolsó”

Azért szeretjük az Urat, mert Ő előbb szeretett minket. Ő volt, aki először az Élet Igéjét szólta, és megmentett minket. És Ő az Utolsó, Aki hű, Aki mindvégig hűséges marad. „Meg vagyok győződve arról – írja az apostol –, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, el is fogja végezni a Krisztus Jézus napjára” (Fil 1,6). Annak, hogy Ő az Utolsó, köze van ahhoz a teljes üdvösséghez¹ is, amelyet Ő ad. Ő képes üdvözíteni (az Első), méghozzá teljességgel (az Utolsó) mindazokat, akik Őáltala Istenhez járulnak, mert mindenkor él; halott volt és életre kelt, hogy közbenjárjon mindazokért, akik Őáltala járulnak Istenhez.

Ez a levél olyan keresztényeknek íródott, akikre szenvedés vár, és akik valóságosan szenvedtek abban az időben. A mi Urunk, Jézus halott volt, megfeszítették, testében hordozta a bűnünkért és szégyenünkért járó teljes büntetést. Bűnné lett értünk, és mi meghaltunk Őbenne, úgy, hogy Isten Őbelé helyezett minket. Tudja, mit jelent a halál, mert átment rajta, és mindörökké él, hogy közbenjárjon értünk! Ezt mondja a 9. versben:

„Tudom a te dolgaidat, nyomorúságodat és szegénységedet (de gazdag vagy), és azoknak káromlását, akik azt mondják, hogy ők zsidók, de nem azok, hanem a Sátán zsinagógája.”

„A világban nyomorúságotok van, de ne féljetek, én legyőztem a világot.” Ő velünk van a nyomorúságban, közelről ismeri, annyira ismeri, amennyire mi is ismerjük. Mint ahogy a pusztaságban mondta, amint arra előző este is utaltam: „Minden szenvedésüket Ő is szenvedte”, Minden szenvedésünkben Ő is szenved. Mi a Krisztus teste vagyunk, és egyenként tagjai. Ha egy kalapáccsal rávágok az itt ülő testvér nagylábujjára, a feje érezni fogja! A Krisztus testének valósága nagyobb mint a testünk, de a testünk ennek a nagyobb valóságnak a gyakorlati szemléltetése, és Isten azért adta, hogy megértsük, Ő ismeri a mi nyomorúságunkat, és velünk van a nyomorúságunkban. Néha érezzük ezt, és ugye milyen csodálatos, amikor tudjuk, hogy Ő velünk van! Néha pedig nem érezzük, mert azt akarja, hogy hitben járjunk, ne látásban, ne az érzéseink szerint. És ez is épp olyan valóságos és épp olyan csodálatos.

„Tudom a te nyomorúságodat és szegénységedet”

Testvérek, az Úr ismeri a mi szegénységünket, tudja, milyen szegénynek lenni. Tudjátok, sokunknak van a szükségesnél többje, de nem mindannyiunknak. Ő velünk van a szegénységünkben, és tudja, hogy milyen az. Ismeri, milyen szenvedéssel jár a szegénység. Tudja, milyen munkába menni, és fáradtan hazatérni. Megérti, milyen az, ha szegény vagy és magányos, és kevés vigasztalásod van. De Ő odajön hozzád, átölel a karjával, és azt mondja: Tudom, milyen! Ismerem a szegénységedet, megtapasztaltam, amikor Galileában jártam, és megtapasztalom, amikor Romániában járok, veled.

„de gazdag vagy”

Milyen nagy megtiszteltetést jelent a Királytól, ha elismeri a gazdagságunkat! Azt mondja: Minden, ami fontos, Bennem van, gondoskodom a szükségleteidről, és nagy szellemi gazdagságot adok neked – a létező legnagyszerűbb szellemi javakat. Már ma együtt járhatsz a Királlyal. Megtagadhatod magad, felveheted a keresztet, és követhetsz engem, olyan szorosan, ahogyan csak akarod. És hallani fogod, amit csak suttogok, és egész nap tanítani foglak. És nem leszel egyedül, mert nekem sok tanítványom van.

„és azoknak káromlását, akik azt mondják, hogy ők zsidók, de nem azok, hanem a Sátán zsinagógája”

Kicsit később visszatérünk ehhez, de a szmirnai zsidók kiváltképp gyűlölték a keresztényeket, és ahelyett, hogy Isten számára lett volna zsinagógájuk, a zsinagógájuk azt a célt szolgálta, hogy szembeszálljanak az Isten dolgaival, azzal, amit népével cselekedett. Szembefordultak az evangéliummal, és a Sátán zsinagógája lettek. Hazudtak, káromoltak, olyasmiket mondtak Istenről, ami nem igaz, és hirdették ezeket, mert „Mi vagyunk Isten népe, ez az igazság!”. Majd az Úr a következő csodálatos szavakat mondja, melyeket ma hallanunk kell:

„Semmit ne félj azoktól a szenvedésektől, melyek reád jönnek.”

Halljátok? Azt mondja nekünk: Ne félj a rád váró szenvedéstől! Szenvedni fogsz, de ne félj tőle. És elkezdni leírni a súlyosabb dolgokat, melyek történni fognak. Azt mondja:

„Íme – figyeljetek, vigyázzatok! –, az ördög közületek börtönbe fog vetni néhányat, hogy megpróbáltassatok; és tíz napig való nyomorúságotok lesz.”

Jól figyeljük meg a következő igét:

„Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.”

Amikor házasságot kötünk, ígéretet teszünk: betegségben, egészségben, míg a halál el nem választ. Megígérjük, hogy hűségesek leszünk. Tegnap említettem, hogy a szeretet (szerelem) megköveteli a hűséget. Ez nem is annyira parancs, mint inkább emlékeztetés – megerősítés, felszólítás a szeretetünkre, ígéret az Ő jelenlétére és jutalmára.

„Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.”

Van itt valami, testvérek, amit nagyon fontos rendeznünk. Hűségesek lesztek? A fiatalok közül néhányan lehet, hogy még nem gondolkodtak ezen. Hűségesek lesztek mindhalálig? Az idősebbek közül néhányan lehet, hogy ezt mondják: „Ó, hát remélem!” – mert láttatok hűtlenséget az életetekben. Ez nem az érzelmeinket akarja megcélozni, hanem mindegyikünk számára arra való felhívás, hogy az akaratunkkal döntsünk: hűek leszünk mindhalálig. Ne hagyjuk kiesni a gondolatainkból! Akarattal fontoljuk meg, és hozzuk meg a döntést!

Képes lesz ez a halálon átvinni minket? Persze, hogy nem! De ha azt mondjuk: Uram, eldöntöttem, hogy hű leszek mindhalálig. Uram, segíts! Ez a szívem vágya, add meg nekem, hogy hűséges legyek a halálig! Ne hagyd, hogy hűtlennek találtassak! Ne engedd, hogy eltántorodjak az eljöveteled előtt! Ne hagyd, hogy egy pillanatra is megalkudjak – egy pillanatnyi könnyebbségért vagy egy pillanattal hosszabb életért. Uram, Te megmentettél, és Te tartasz meg engem, és én bízom Benned, hogy megtartasz halálomig. Ez az én vágyam és az én fogadalmam.

Testvérek, házasságkötéskor az emberek ígéretet tesznek. Ez a fogadalmak végén van, és sokan izgulnak, amikor az esküvőjük van, és nem nagyon gondolnak bele akkor. De meg kell tartanunk ezt a fogadalmat – Isten kegyelme által! És meg tudjuk tartani, és képesek vagyunk hűségesek lenni mindhalálig, és ezért jutalom jár, az élet koronája.

A korona két dologról beszél: egyik, a hatalomról – ha miénk az élet koronája, azt jelenti, hogy legyőztük a halált. A korai keresztények némelyike a vértanúk koronájának nevezte ezt. A másik, hogy ez valami szépséges dolog, és nagy értéket képvisel. Bevallom, nem tudom, fog-e bárki koronát viselni a fején az örökkévalóságban, de az élettel megkoronázva lenni nagyon nagy koronát jelent, és amikor ott leszünk az üvegtenger mellett, melyről az Igében szó van, és ott vannak azok, akik a koronájukat az Úr Jézus lábaihoz teszik, nem kell így összeszorítva tartanunk a kezünket, odatehetünk valamit az Ő lábaihoz, ami nagy értéket képvisel és felbecsülhetetlen.

„Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek: Aki győz, nem árt annak a második halál.”

A második halál, természetesen, úgy hiszem, az egész világ ítéletét jelenti. Nem tudom, hogyan képes ártani azoknak, akik megmenekültek, de ez azt jelzi, hogy ártani tud a megváltottaknak. Nem pusztítja el vagy öli meg őket, hanem azt mondja: „nem árt nekik”. Mármost, remélem, tudjátok, hogy én kifejezetten pozitív ember vagyok, nem egy gyászos valaki. Nem vágyom rá, és nem is szeretnék senkit sem ijesztgetni, de ez a Bibliában van, és komolyan meg kell fontolnunk.

Tudjátok, többségünk nem fog mártírhalált halni; legtöbben viszonylag normális életet fogunk leélni. Emlékszem, amikor negyvenéves voltam, és a fiaimmal beszéltem, és megkérdeztek tőlem valamit, mert éppen megbüntettem őket valami olyasmiért, amit nem lett volna szabad csinálniuk. Úgy emlékszem, a nappaliban baseballoztak, és eltörtek egy lámpát, és föltettem nekik az összes ilyenkor szokásos kérdést: Mi a csuda lelt titeket? Mégis mit gondoltatok? Miért csináltátok ezt? Elment az eszetek? – Mellékesen jegyzem meg, hogy egyik ilyen kérdésre sincs válasz, ezeket azért tesszük fel, hogy így fejezzük ki a rosszallásunkat, nemtetszésünket, és vezessük le a feszültséget és a dühöt. De mégis mit lehet tenni, amikor valaki a nappaliban baseballozik? Nem sokat lehet magyarázni. Megbünteted őket és kész. És utána az egyik fiam, azt hiszem, a nagyobbik, azt mondja: Apa, vasárnap azt mondtad, hogy szerinted az Úr nagyon hamar visszajön. Miért gondolod ezt?

El akarták terelni a témát, és bevallom, én is témát akartam váltani, mert nem tudtam, mi mást mondhatnék. Ezért elmagyaráztam nekik: Igen, hiszem, hogy az Úr hamar eljön. Hogy miért? Nagyon odafigyeltek rám, én pedig elmondtam nekik a próféciákat az Igében, említettem az idők jeleit körülöttünk, és beszéltem a Szent Szellem sürgetéséről bennem, és az az Úr szavairól, hogy hamar eljön.

És utána mondtam valamit, amit a fiaim nem hallottak túl gyakran, és nem számítottak ilyenre. Azt mondtam: De mi van, ha tévedek? Mi van, ha az életem hátralévő részét teljesen átlagosan élem le? Mi van, ha nem halok meg egy autóbalesetben holnap, mi van, ha nem lesz szívrohamom két héten, egy hónapon vagy három hónapon belül? Mi van, ha nem leszek rákos, és nem halok meg? A szemük tágra nyílt. Mi van, ha élek még negyven évet? Azt mondtam: Fiúk, már negyven évet éltem, és nagyon gyorsan eltelt. Nagyon hamar ott leszek az Úrral örökre, szemtől szemben.

Azért meséltem el ezt most, mert van egy sors, amely bármelyikünket érinthet. Vannak olyanok közöttünk, talán nem is kevesen, akik elvesztették szerettüket ebben a mostani járványban. Még többen voltak olyanok, akik betegség vagy időskor, baleset vagy más miatt veszítettek el valakit.

Tisztázni szeretném, hogy nem azt mondom, hogy most azok az idők jönnek, amikor felsorakoztatnak minket a fal mellé, és lelőnek, de eljöhetnek azok az idők. Nem szabad megrémülnünk semmi ilyesmitől, hanem egyszerűen csak hűségesnek kell lennünk, míg az Úr haza nem hív minket. A veréb sem hull le a földre az Ő engedélye nélkül, és mi értékesebbek vagyunk sok verébnél. A napjainkat számon tartja, mint a hajszálakat a fejünkön, a könnyeinket tömlőjébe gyűjti, hűséges tetteinket feljegyzi.

Tudjátok, Ő az Első és az Utolsó, Ő az, aki halott volt, de életre kelt, Akinél vannak a halál és a pokol kulcsai, Akinél van a Dávid kulcsa, Aki tökéletesen legyőzte a halált, Aki nyilvánosan kipellengérezte a Sátánt és gonosz birodalmának minden fejedelemségét és hatalmasságát. Nem ijesztgetni akarok bárkit is, de mondom nektek, ez olyasmi, amit el kell rendezni a szívünkben, mert meglepetésként törhet ránk. A szmirnai gyülekezetre üldöztetés várt. Mi kismértékű üldöztetést kezdünk látni az országomban; ti is látni fogtok kis- vagy nagymértékű üldözést.

A gyülekezet történelmében, a korai egyházban három nagy római keresztényüldözés volt: az első hullám Néró alatt, ennek során ölhették meg Pétert és Pált is, ez az első század második felének elején volt. A második keresztényüldözés Domitianus alatt volt, ez erőteljesebb és szélesebb körű volt a birodalomban, legvalószínűbb, hogy ennek során száműzték Jánost Patmoszra, és ez közelített Szmirna felé is akkoriban. A harmadik pedig párszáz évvel később, Diocletianus alatt következett be, aki nagyon értett az igazgatáshoz, és elvetemült ember volt, aki el akarta törölni a kereszténységet a föld színéről.

A legtöbb császár általános szabályokat hozott, a provinciákban azonban nagy mozgásteret engedett abban, hogy hogyan kivitelezik ezeket. Diocletianus azonban azt mondta: meg kell ölni minden pásztort, összeszedni mindenkit, aki kereszténynek vallja magát, és megölni. Azt mondta: Le kell rombolni minden helyet, ahol találkoznak, minden istentiszteleti helyet. Meg kell semmisíteni minden írásukat.

A történészek szerint, úgy tudom, Diocletianus felelős azért, hogy nem maradt fenn egyetlen teljes Biblia sem hiánytalan formában, azt hiszem, a harmadik századból és azelőttről. Ezernél is több töredékből kellett összerakni, ami van. Diocletianus eltökélte, hogy kiirtja a kereszténységet, és életének utolsó tíz éve másból sem állt. Annyira, hogy vannak, akik szerint az a tíz nap, melyről szó van, hogy „tíz napig való nyomorúságotok lesz”, uralmának utolsó tíz évére vonatkozik. Nem tudom, hogy valóban így van-e.

Az üldözés második hulláma valójában már Kr.u. 26-ban elkezdődött Szmirnában még azelőtt, hogy az Urat megfeszítették. Bocsánat a sok történelmi vonatkozásért, de fontos tudnunk ezekről valamennyit. Akkor még Tiberius volt a császár, és saját magának épített templomot Szmirnában, és egy oltárt, hogy ott őt istenként imádják. Valahol valaki kitalálta ezt, hogy ha mindenki a császárt imádná, akkor az egyesítené a Birodalmat. De mindenesetre azt el lehetett dönteni ez alapján, hogy valaki hűséges-e a császárhoz vagy sem.

Majd abban az időben, amikor a Jelenések könyve íródott, Szmirnában évente egyszer minden polgárnak egy meghatározott napon a városi tanács elé kellett járulnia. Ha elmondta: „A Császár az úr!”, és egy csipet tömjént a parázsra dobott, akkor kapott erről egy igazolást – ez pedig jogosítványt jelentett az üzletkötésre, illetve a mindennapi élet ügyeiben való részvételre, mint mondjuk ma ahhoz, hogy valaki vezetői jogosítványt szerezzen. Egyszerű dolog, évente egyszer. „A Császár az úr”, és kész is vagy – kivéve, ha nem teszed meg.

Polikárp, akit János apostol tanítványának mondanak, és akire Szmirna püspökeként hivatkoznak, de akkoriban még nem voltak püspökök, idős ember volt, és a zsidók gyűlölték, mert keresztény volt – annyira, hogy egy szombatnapon a városi tanács elé hurcolták, az ott álló katona őrizetére bízták, és elmentek fát gyűjteni, hogy máglyán elégessék. Szombatnapon! A katona azt mondta neki: „Nem kell meghalnod, csak ezt az egy kis dolgot tedd meg” – és hiteles történelmi feljegyzés van róla, hogy mit válaszolt. A prokonzul ugyanis rá akarta venni, hogy átkozza Krisztus nevét, és áldozzon a császárnak, vagy különben halál vár rá. Polikárp pedig azt mondta: „Nyolcvanhat éve szolgálom Őt, és soha nem tett nekem semmi rosszat. Hogyan is káromolhatnám a Királyt, Aki megmentett engem?”

Amikor hozzá akarták kötözni az idős embert az oszlophoz, azt mondta: „Nincs erre szükség, az az Isten, ki kegyelmét adja nekem, hogy átmenjek a tűzön, ahhoz is megadja kegyelmét, hogy megállhassak ott.” Polikárp idős ember volt, idősebb, mint valószínűleg bárki itt.

Látom, hogy néhányan, akik még nem vagytok idősek, azt gondoljátok, hogy ez olyan távoli, de hadd mondjak el nektek valamit, ami 1999-ben történt. Az országom egyik középiskolájában, a coloradói Columbine-ban két diák automata fegyvereket vitt be az iskolába, és lövöldözni kezdtek. Végül egy tucat embert megöltek, pontosabban tizenhármat, és húsznál is több másikat megsebesítettek. Puskákkal és gépfegyverekkel jöttek be, körbejártak, és azt kérdezték a diákoktól, hogy keresztények-e. A legtöbb embert véletlenszerűen ölték meg, de két fiatal lányt megkérdeztek, hogy keresztények-e, és ők azt mondták, igen. És azonnal lelőtték őket. Többet mondtak annál, hogy igen, és egyikük, aki nem halt meg, éppen imádkozott, amikor odamentek hozzá, és rálőttek. Hangosabban kezdett imádkozni: „Istenem, Istenem, ne hagyj meghalni!”. Megkérdezték tőle, hogy hisz-e Istenben, és ő azt mondta, igen. „Miért?”, kérdezték. „Mert hiszek, és a szüleim így neveltek.” Arrébb kúszott, miközben a támadó újratöltötte a fegyvert, de nem lőtt rá ismét.

A lány később azt mondta: „Nem gondolkoztam a válaszon, eszembe sem jutott, hogy valami rossz fog történni. Megkérdezte, és nem mondhattam nemet. Nem bátorságnak tartom, hanem annak, hogy amit mondtam, igaz, mert egyszerűen ez vagyok. Mi mást mondhattam volna?”

Más hasonló példák is vannak, azért, mert van egy ellenségünk, aki őrülteket indít őrültségek elkövetésére. Azt hiszem, hogy több ehhez hasonló eset is fel van jegyezve. Nem próbálok érzelgősködni, nagyobb eséllyel halunk meg autóbalesetben, mint hogy lelőjenek minket a hitünkért, úgy hiszem. Sok betegség van, amely már fiatalon elvihet minket, sokkal inkább, mint hogy a hitünkért kivégezzenek, és ezeknél is valószínűbb, hogy felnövünk, és lehet, hogy nem is fogunk meghalni egyáltalán, mert hiszem, hogy az Úr nagyon hamar eljön.

Testvérünk, Stephen Kaung, akiről sokan hallottatok, és néhányan ismeritek is, százhat éves. Nemrégiben mondta nekem és másoknak, hogy nem kész a halálra, nem számít rá, hogy meghaljon. Azt mondta, nem hiszi, hogy a keresztényeknek készeknek kellene lenniük arra, hogy meghaljanak. Azt mondja, hiszi, hogy a keresztényeknek arra kell készen állniuk, hogy találkozzanak az Úrral a levegőben. Ámen!

Nem érzelgős próbálok lenni, de az Ige itt azt mondja, hogy hűségeseknek kell lennünk mindhalálig. Hadd mutassak rá, hogy ha hűségesek vagyunk a halálig, akkor hűségesek leszünk akkor is, ha az Úr azelőtt visszatérne, hogy meghalnánk. De ez olyan dolog, amit rendeznünk kell. Tudjátok, nincs okunk félni, Ő halott volt, és mindörökké él, Ő az élet Ura, és azt mondja nekünk: „Ne féljetek a haláltól, Én legyőztem a halált. Ne féljetek!” Ne féljetek a járványtól! Legyetek érzékenyek, legyetek engedelmesek Neki abban, amit adott nektek, hogy tegyétek. Ne legyetek balgák, bármit is jelentsen ez.

De ne féljetek! Nem a félelem Szellemét kaptátok, hanem a szeretet Szellemét, a bizalom, a józan gondolkodás, a szeretet Szellemét. Nem szabad félnünk! Bármi is következzen, Ő több mint elég a mi számunkra. Ő az, Aki Hűséges, Aki hű volt mindhalálig, és az Ő hite megtart minket mindenen keresztül, ami csak következik. De rendezzük a kérdést a mi oldalunkon az egyenletben! Ne játsszunk a hitünkkel, ne legyünk könnyelműek a hitünkkel, hanem legyünk hűségesek.

„Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.”

Titokzatos ajándék ez, de olyan ígéret, amely a miénk lehet. Tegye az Úr világossá a számunkra! Ámen.

Az efezusi gyülekezetnek írt levél (Jel 2) – Kit Mays

Elhangzott: Valea Draganului (Dragan völgye, Románia) – 2021. augusztus 18. 
Angol nyelven, román tolmácsolással meghallgatható: https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210818-KitMays1.mp3

PDF: Kit_Mays-Az-efezusi-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_18082021

Imádkozzunk!

Urunk, felemeljük kezeinket, és kérünk, hogy áldj meg ma bennünket hatalmasan, kérünk, hogy igazíts útba és taníts bennünket – hogy a Te útbaigazításod után még jobban szeressünk Téged és egymást, jobban megértsük a Te akaratodat és szándékodat, jobban megtaláljuk a saját helyünket a Te akaratodban és a Te szándékodban. Te vagy a Mindenható Isten, és mi a Te néped vagyunk. Urunk, hozzád fordulunk a Te áldásodért. Tölts meg és kenj fel bennünket a Te Szent Szellemeddel. Adj teljes kiáradást, ugyanakkor teljes visszafogást azoknak, akik szólnak, különösképpen nekem, Uram. De adj még sokkal többet, mint amit kérünk vagy gondolunk, hiszen a mi Urunk, Jézus nevében kérünk. Ámen.

Az előzőekben eljutottunk a Jelenések könyve 2. fejezet első verséig, és beszéltünk Arról, Aki a mécstartók között jár-kel, aki a hét csillagot jobbkezében tartja. Tartsuk szem előtt, hogy Maga az Úr az, aki szól hozzánk. Remélem, hogy sok rabszolgájához szól itt, ebben a teremben, remélem, hogy az egymással való közösség és öröm közepette, melyben részünk volt, nem mulasztottuk el megújítani szeretetünket az Úr iránt, és arról az igényéről sem feledkeztünk meg, hogy az Ő rabszolgái legyünk. Mert amit kijelentett a Jelenések könyvében, azt az Ő rabszolgáinak mondja, és ma délelőtt ezzel az Igével szól hozzánk:

„Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat, és hogy nem szenvedheted a gonoszokat, és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugoknak találtad őket, és tűrtél és van kitartásod, és az én nevemért fáradoztál és nem fáradtál el” (Jel 2,2-3).

Testvérek, Aki a mécstartók között jár, Aki mindent lát, ami a gyülekezetben történik, nem azért figyeli a gyülekezetet, hogy hibát keressen benne. Igen, kiigazításokat kell eszközölnie, de nézzétek mindezeket az elismeréseket! Tudjátok, beszéltem már arról, hogy a Jelenések könyvében milyen sok neve van az Úr Jézusnak. És azt is mondtam, hogy ezeknek nagyon nagy a hasznuk, és jól tesszük, ha odafigyelünk rájuk és elmélkedünk felettük, mert élet és táplálék van bennük. És ezek nekünk, az Ő rabszolgáinak szólnak. Ma délelőtt pedig egy újabb kulcsot adok nektek.

Amikor szeretünk valakit, amikor szeretetbeli rabszolgák vagyunk, azt akarjuk szeretni, amit az Úr szeret, és azt akarjuk gyűlölni, amit Ő gyűlöl. Amikor azt mondja: Szeretem a könyörületességet, szeretem az irgalmasságot; hegyezzük a fülünket, és azt mondjuk: irgalmasnak kell lennem, könyörületes leszek, mert Ő ezt szereti. Figyeljük meg, milyen sok mindent szeret az Úr az efezusi gyülekezetben: „Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat”. Nagyon örül annak, hogy ezeket teszik. De tisztázzunk valamit: a tettek önmagukban semmik. Ha odaadom a testemet, hogy megégessenek, semmit nem jelent, ha szeretet nincs bennem. De a rabszolga életében, aki szeretetbeli rabszolgává lett, aki átadta az Úr Jézusnak önmagát és mindenét, amije csak van, ezek fognak következni.

Mármost, ha ezek a dolgok megmaradnak, a szeretet viszont meghidegül, akkor semmilyen jelentősége nincs annak, amit teszünk. Az Úr azt mondta: „az a kifogásom van ellened”, de nem az a kifogása, hogy ezeket a szeretetben elkezdett dolgokat tették, hanem az, hogy ha ezek nem szeretetben folytatódnak, kevés jelentőségük van. De mégis, ezek továbbra is a szeretet cselekedetei, amelyeket mi is követhetünk. A fáradozásunk, a kitartásunk – amikor azért teszünk valamit, mert szeretjük az Urat, amikor azért fáradozunk, mert ez örömöt szerez Neki, amikor nem tudunk nem megtenni valamit, mert tudjuk, hogy Ő örülni fog neki, ha megtesszük. Megvan a kulcsunk az Ő szívéhez. A szeretetnek kifejezést kell találnia. És ezeket megdicséri, mondván, ezek jó dolgok. Szeretet nélkül ugyan semmik, de ha a szeretethez nem társul tett, hogyan lehet akkor az szeretet? De feltételezzük, hogy ezeket a tetteket szeretetben végezték; úgy hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy az Úr megdicséri ezeket a tetteket. Hiszem, hogy amikor ezek szeretetből fakadnak, akkor az Úr örül ezeknek.

„Hogy nem szenvedheted (tűröd el) a gonoszokat”

Eltűritek a gonosz embereket? Az Úrnak nem teszik az ilyesmi. Ez ugyanis nem szeretet. Igaz, hogy tudunk úgy haragudni, hogy nincs bennünk szeretet; és igaz, hogy úgy is tudjuk nem eltűrni a gonoszokat, hogy az indítékunk nem a szeretet. De nem akarom minden állításomhoz hozzátenni, hogy a tetteknek szeretetből kell fakadniuk, hiszen ez nyilvánvaló.

Testvérek, mi gyakran eltűrjük a gonoszokat a gyülekezetben – félelemből, lustaságból, vagy azért, mert alszunk. Hogyan bánjunk a gonoszokkal? Úgy, hogy az Úr elé visszük a helyzetet; nem kötünk vele békét a szívünkben, hanem az Úrhoz visszük. Megalázzuk magunkat az Úr előtt: Urunk, mit tegyünk? Ez az Úr háza, és Ő szent. A gonoszokat nem szabad eltűrni Isten házában. Nem úgy értem, hogy bűnösöket nem szabad eltűrni Isten házában, hiszen akkor mindnyájunknak távozni kellene. De tudjátok, mire gondolok, hogyan érti az Ige, amikor „gonoszokról” beszél. Olyan emberek, akik apostoloknak mondják magukat, de nem azok. Akik olyan tekintély helyét foglalják el, amit Isten nem adott nekik; akik a nyájat a saját céljaikra akarják használni – néha úgy, mint lehetőséget az igeszolgálatra; néha anyagi haszonért; néha pedig egyszerűen csak használják Isten népét, és ez helytelen. Férfiak, ne tűrjétek az ilyet! Asszonyok, ébresszétek fel a férjeteket, testvérnők, beszéljetek a férfitestvéreitekkel!

„Próbára tetted őket és hazugoknak találtad őket.”

Emlékszem, egyszer nagyon régen, volt egy igen kedves barátom, akinek a garázsában is laktam egy darabig (nem lakrész volt, hanem garázs, de vittem be áramot). Nagyon szerettem ezt az embert. És egyszer csak kitalálta, hogy nagy fejetlenség van, ezért úgy döntött, hogy egy másikkal együtt ők ketten apostolok. És azt mondták, hogy alá kell rendelnünk magunkat nekik. Odamentem ehhez a testvérhez négyszemközt, és azt mondtam neki: Mi történt veled? Te nem vagy apostol! Erre ő: „Ó, húha, jaj…” És rájöttem, hogy ez az ember nem álapostol, hanem egyszerűen csak tévedett. Ha valaki azt mondja magáról, hogy répa, attól még nem lesz álrépa. Bolond az lehet, de nem álrépa. Értitek? Az álapostol, a hamis apostol az, aki szándékosan félrevezeti a nyájat. Az Úr meg fogja adni az ítélőképességet, hogy különbséget tudjunk tenni a kettő között. Nem szabad álapostolokat – vagy „álrépákat” – követnünk, és mindkét esetben mást és mást kell tennünk. Az Úr megadja ehhez a bölcsességet.

„és állhatatos vagy”

Felfigyeltetek rá, hogy az állhatatosság kétszer szerepel ebben a felsorolásban?

„Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat” (Jel 2,2)

„és állhatatos vagy, és az én nevemért fáradoztál” (Jel 2,3)

Ki kéri közületek az Urat naponként, hogy adjon neki állhatatosságot? Az Úr ezt nagyon nagyra értékeli. Az állhatatosság nem feltűnő: ha a feleségünk állhatatos a naponkénti főzésben, ha a férjünk minden nap munkába megy, és ebben kitart, ezt legtöbbször csak akkor vesszük észre, ha abbahagyják. De itt kétszer is említi az Ige. Csinálod a dolgodat, akkor is, ha van kedved, akkor is, ha nincs. Ez nagyon értékes az Úrnak – ha állhatatosak vagyunk azokban a dolgokban, melyekre hívattunk férfiként vagy nőként, férjként vagy feleségként, szülőként vagy gyermekként. Nagyon-nagyon drága és értékes ez az Úrnak. Állhatatosan kiállni az Ő bizonyságtétele mellett, akkor is, amikor az könnyű, és a látás világos; és akkor is, amikor az nehéz, és a látás sem világos.

Tudjátok, a látásunk időnként elhalványul, és néha az a benyomásunk, hogy el is tűnt teljesen. De nem tűnt el. Emlékeztek, hogy Péter mit mondott: „Uram, kész vagyok börtönbe, sőt akár a halálba menni veled”? Az Úr pedig azt felelte: „Péter, Péter, mielőtt a kakas kétszer kukorékol, megtagadsz engem, többször is.” Amikor arról olvasok, hogy Péter mit tett Kajafás udvarában, hogy esküvel tagadta meg az Urat a katonák és a szolgálóleány előtt is, azt mondhatnám, hogy elfogyott, eltűnt a hite. De az Úr mondatának második fele, amikor azt mondta Péternek, hogy még az éjjel megtagadja Őt, így hangzik: „de Én imádkoztam érted, hogy a hited el ne fogyjon. És mikor helyreálltál, erősítsd testvéreidet.”

Ha az Úr imádkozott azért, hogy Péter hite ne fogyjon el, akkor az azt jelenti, hogy Péter hite nem fogyott el. Péter kudarcot vallott, de nem kellett volna így lennie, hiszen volt hite, mert adatott neki. Az Úr figyelmeztette előre, az Úr megmondta, az Úr imádkozott érte. Nem lett volna muszáj engednie a kísértésnek, de engedett. A hite azonban nem tűnt el.

Testvérek, amikor úgy érzitek, hogy elveszítettétek a látást, nagy Főpapunk van a mennyben, Aki őrzi azt. Ő a hű Tanú, Ő az, aki bennünk él, Ő az, aki megtartja a hitünket, Ő az, aki mindenkor él, hogy közbenjárjon értünk. Hogyan veszíthetnénk el azt, amit Ő tart meg? Olyan ez, mint az igazságosságunk, Ő a mi igazságosságunk. Tudunk vétkezni? Igen. Vétkezzünk? Ne. Kell vétkeznünk? Nem. Vétkezünk? Igen. De az igazságosságunk biztonságban van a mennyben, mert Ő a mi igazságosságunk, és ha azonnal megvalljuk Neki bűneinket, Ő hűséges, hogy megbocsássa a bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.

Állhatatosság, kitartás.

„és van kitartásod, és az én nevemért fáradoztál”

Amikor a kitartásra gondolok, az jut eszembe, aki verést kap, de nem fut el. Testvérek, néha könnyű elviselni az ütlegelést, bár sosem kellemes. Néha csak átvészeljük valahogy a dolgokat. Nőtestvérek, olykor ti is kaptok ütéseket a hitetekben. Remélem, hogy egyikünk sem szenved fizikai bántalmazást a másiktól. De többről van szó, mint hogy pusztán elviselni az ütéseket, hanem kitartásról van szó az Ő nevéért. Mit jelent ez? Mert az Ő becsülete forog kockán. Néha azért kapunk verést, mert rosszat csináltunk, de néha az Ő nevéért viseljük el.

A válaszunk hasonló Péter válaszához. Az ötezer megvendégelése utáni napon az Úr egy olyan valakinek válaszolt, aki csak azért követte Őt, mert olyan kevés étellel csodálatos módon megelégítette őket. Válaszával az Úr gyorsan elűzte Magától a hamis követőket. Azt mondta, hogy „az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Ha nem eszitek az én testemet és isszátok az én véremet, nincs élet bennetek.” És ezek a júdeaiak azt mondták: „Hé, ez kemény beszéd, ki képes hallgatni?” És otthagyták. Az Úr pedig a tanítványaihoz fordult, és azt mondta: „Ti is el akartok menni?” Úgy hiszem, Péter jó választ adott, azt mondta: „Hova mehetnénk, Uram, Tenálad vannak az élet Igéi.” Van más választási lehetőségetek? Van más választási lehetőségetek az Úr követésével szemben? Ha igen, akkor nem fogtok kitartani.

Van egy ellenségünk, aki nagyon okos. Nem bölcs és nem jó – az ördög az. De ki tud ismerni minket. Ha forgatunk valami mást is a szívünkben, figyelni fog minket, és rá fog jönni, hogy mi az. Számoljunk le az alternatívákkal, a más választásokkal, testvérek! Tegyünk aranykarikát a fülünkbe, ahol át lett szúrva Mesterünk házának ajtajánál, hogy ne gyógyuljon be – hogy mindenki láthassa, hogy Őhozzá tartozunk. Természetesen az ószövetségi rabszolgákra utalok, nem tudom, elolvastátok-e azokat az Igéket, melyeket az elmúlt nap említettem, de olvassátok el.

Ki kell tartanunk, és nem szabad megfáradnunk. Elfáradhatunk, de fáradjunk meg, ne jussunk el odáig, hogy abbahagyjuk a küzdelmet. Ha versenypályán futunk, az egyetlen biztos módja a verseny elveszítésének a verseny bármely pontján, ha megállunk és nem futunk tovább. Maradj versenyben! Ne add fel, ne hagyd abba, ne szállj ki, maradj versenyben!

Ilyen dolgokat szeret az Úr. Amikor elolvassuk az Ő jellemzőit, melyeket a Jelenések első három fejezetében található 22 vagy 24 címben olvashatunk, amikor az Úr saját Magát a neveivel jellemzi, láthatjuk, hogy Ő mi minden, és becsben tarthatjuk azokat a dolgokat, és magunkba fogadhatjuk, mert Krisztus bennünk az eljövendő dicsőség reménysége. És amikor látjuk ezeket a dolgokat, amelyeket Ő szeret, mondhatjuk, hogy én ezt akarom, én meg akarom élni ezt ma az én életemben. Szereti a könyörületességet, akkor én könyörületes leszek, az Ő kegyelme és nem a törvény által. Uram, add nekem a Te könyörületességedet ma; Uram, áldj meg!

De itt van ez a negyedik vers, és nagyon komolyan foglalkoznunk kell vele.

„De az a [mondás]om ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad.”

Gondoljátok, hogy az Úr haragos? Gondoljátok, hogy haragudott az efezusi gyülekezetre? Én nem hiszem, hogy haragudott. Szerintem Neki, Aki oly csodálatos, és a hét mécstartó között jár, fájt a szíve. Tudjátok, testvérek, a szeretetnek van egy vele járó igénye, egy elvárás, melyet azokkal szemben támasztunk, akik szeretnek minket: a hűség.

A könyv elején az Úr azt mondja: „Én vagyok a hű tanú.” A férjeknek és feleségeknek hűeknek kell lenniük egymáshoz, hogy meg tudjanak bízni egymásban. Szívből jövő bizalmat nem lehet adományozni, azt el kell nyerni. Az Úr elvárja, megkívánja és belénk építi a hűséget. Az, Aki hűséges és igaz, bennünk él – ha keresztények vagyunk –, és hűségesek lehetünk mindhalálig. Lehet, hogy ma már nem, de kicsit később el fogjuk ezt olvasni.

Az efezusi gyülekezet szíve kihűlt, mert az efezusi szentek szíve elhanyagolta a hűség gyakorlását. Hagyták, hogy meghidegüljön bennük a szeretet. Férjek, szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus szereti a gyülekezetet! Ne merjétek hagyni, hogy a feleségetek iránti szeretet kihűljön! Feleségek, ne tűrjétek el, hogy a szívetek meghidegüljön a férjetek iránt! Ne engedjétek megtörténni; amikor észreveszitek, hogy ez van, azt is vegyétek észre, hogy Isten arra hívott, hogy szeressétek a feleségeteket, férjeteket. Ő tehát meg fogja adni, amire szükségetek van, és így meg tudjátok adni a feleségeteknek, amire neki van szüksége, és ti is megkapjátok tőle, amire nektek van szükségetek.

Nem érdekes, hogy az Úr azt mondja, az 5. versben: „Emlékezzél meg tehát, honnét estél ki, és térj meg, és azokat cselekedd, amiket először cselekedtél”? Az Úr nem azt mondja: „Gerjessz magadban érzést, ragaszkodást! Gerjeszd fel az irántam való szeretetedet!” Hanem azt mondja: „Tedd a korábbi tetteidet.”

Van valami, amire nagyon szeretnék rámutatni. A szeretet több, mint érzés, több, mint érzelem, de ha nincs bennünk sem érzés, sem érzelem, az nem normális dolog. A szeretet több, mint érzés, de nem is kevesebb! Férjek, higgyétek el, bármit is tesztek, ha feleségetek nem érzi benne a szeretetet, az semmit sem jelent a számára. Lehet, hogy ez túl erős. De soha nem lesz elégedett azzal a szeretettel, mely pusztán csak gondoskodik róla, vigyáz rá, látja, hogy mire van szüksége és megadja neki. És nem is szabad beérnie ennyivel. „Úgy szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus szerette a gyülekezetet és Önmagát adta érte.” Azt gondoljátok, hogy az Úr rideg és közömbös irántatok? Gondoljátok, hogy rideg és közömbös a gyülekezete iránt? Az Úr szeretett téged és Önmagát adta érted. Az Úr szerette a gyülekezetet és Önmagát adta érte, hogy tiszta legyen, ránc és folt vagy bármi efféle nélkül való. Nem azért, mert tökéletes feleséget akart, hanem mert szerette őt, és azt akarta, hogy mindazzá válhasson, amivé csak válhat. Férjek, így éreztek a feleségetek iránt? Miért nem?

Testvérnők, vannak közöttetek hajadonok. Ne menjetek hozzá ahhoz a férfihoz, aki nem így fog szeretni titeket! Persze ki tudja, hogy ki fog így szeretni? De értitek, hogy mit akarok mondani. Ezt kell keresnetek. Olyat, aki önmagát adná értetek, aki nem elvenni akar tőletek, hanem adni nektek. Nem olyat, aki körül akar zárni, hanem aki szabaddá akar tenni Krisztusban, védelmezve és megtartva titeket.

„térj meg, és azokat cselekedd, amiket először cselekedtél”

Először is, vissza kell emlékeznünk. Emlékszünk, amikor üdvösségünk lett? Minden könnyen ment, nem volt nehéz lemondani dolgokról. Emlékeztek, a Cselekedetekben, amikor Efezusról beszél? Emlékeztek, azt mondtam, hogy az Úr soha nem kíván olyasmit, amit ne adott volna előzőleg a gyülekezetnek vagy az egyénnek? Amikor elolvassuk az efezusiakhoz írt levelet, az telve van szeretettel.

Tudjátok, hogy az egyik legelső, amit tettek, hogy azok, akik varázslást űztek, összehordták a könyveiket egy halomba és elégették. Ötvenezer ezüst értékben! Eladhatták volna olyanoknak, akik nem voltak keresztények. Még jó üzletet is hozhattak volna nekik, ha csak negyvenezerért odaadják. De a szeretet nem tenne ilyet! Olyanok lettek volna, mint Anániás és Szafíra, akik egy részt maguknak tartottak meg. A szeretet ilyet nem csinál. A szeretet azt mondja, ez rossz! Ez Isten szemében rossz, és meg fogjuk semmisíteni. És az ár semmit sem jelentett nekik, mert szerették az Urat, látták az Ő irántuk való szeretetét, és ők viszontszerették Őt. Mit akart az Úr, hogy cselekedjenek?

Megmondom nektek, az Úr egyszer sem mondta nekik, hogy égessék el azokat a könyveket, ez a dolog az ő szívükben merült föl. A szerelmeseknek megvannak a maguk titkai, megvan a maguk kis nyelvezete egymással. Közös emlékeik vannak. Szólnak egy szót, vagy rámutatnak egy képre, vagy kinyitnak egy könyvet és elolvasnak egy oldalt, vagy kinyitnak egy könyvet és látják, hogy a másik elolvas egy oldalt, és megrohanják őket az emlékek. Meglátnak egy virágot, vagy egy apró kis ajándékot, melyet kaptak, és elárasztják őket az érzések. Az Úr azt mondja, tedd az előzőeket, de nem mondja meg, mik voltak azok a korábbi dolgok. Azt mondja nekünk: Emlékezz. Emlékezz, és tedd azokat, amiket először – nem azt mondja, hogy gerjessz fel valamilyen érzést. Az nem elég, és nem fogja megoldani a problémát. Ehhez egy kis gondolkozásra van szükség, de nem túl sokra, mert azt mondja, hogy „különben eljövök hozzád hamar, és kimozdítom a te gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz”.

„eljövök hamar”

Az a jó ebben, hogy ez azt jelenti, nem tart sokáig ezt a lépést megtenni, hogy bűnbánattal megtérjünk és visszaemlékezzünk a korábbi dolgokra, és megtegyük őket. Ezt hamar meg lehet tenni, hiszen azt mondja, „eljövök hamar”, azaz „gyorsabb lehetsz, mint Én”. Elhagytad az első szeretetedet? Tényleg elhagytad? Nem kell így maradnod. Nem bizony! Újra tiéd lehet az a szenvedély, ami benned volt, amikor megtértél. Néha vágyakozva tekintesz vissza, „Ó, bárcsak úgy éreznék, mint akkor!” Bánd meg a bűneidet, fordulj vissza, emlékezz, és tedd, amiket először tettél! Nem feltétlenül fogsz ugyanúgy érezni, mint akkor – teljesebb, gazdagabb és végtelenül édesebb lesz.

Ne tűrjétek ezt a ridegséget, ne tűrjétek ezt a hűvösséget, ne tűrjétek ezt a közömbösséget, ne törődjetek bele ebbe, hogy nem teszitek a korábbi dolgokat! Testvérek, nem valamiféle törvényről beszélek. Ha meggondoljátok, tudni fogjátok, hogy ez nem kötődhet törvényhez. Testvérek, ha egész életében minden nap vesztek a feleségeteknek egy csokor virágot, mert ez egy négyzet, amit ki lehet pipálni: Amikor beleszerettem, vettem neki virágot, tehát az élete hátralévő részében minden nap veszek neki virágot. Hívom is a virágost, adok neki egy jó nagy összeget, és megbízom, hogy a következő tíz év során minden nap szállítson ki a feleségemnek egy bokrétát. Ez így nem fog működni! Szívből kell, de a szív bennünk van. Az Úrért vágyódó szív bennünk van. Csak azért szerethettük Őt kezdetben, mert Ő előbb szeretett minket. Újra meg kell Őt látnunk, és ezért olyan értékes ez a könyv, a Jelenések könyve. Ez a látás könyve.

Kicsit túlmagyaráztam, de az a lényeg, hogy az Úr ezt szívből mondja, és ez megrázóan hat a gyülekezetre. És azt mondja:

„De ez megvan benned, hogy gyűlölöd a nikolaiták cselekedeteit, melyeket én is gyűlölök.”

A nikolaiták voltak azok, akik megalkották a papságról és a laikusokról szóló tant. Egy (lelki)pásztor van fent, alatta pedig az összegyűlt hívek. Az Ige azt mondja: „Senkit ne hívjatok atyának, mert egy Atyátok van a mennyben, és ti mind testvérek vagytok. Senkit ne hívjatok rabbinak vagy tanítónak, mert mind testvérek vagytok.” Különböző ajándékaink, különböző feladatköreink vannak, melyek mind értékesek és fontosak, de nem szabad magunkat egymás fölé emelnünk.

A testet az illeszti és tartja össze, amit minden ízület vagy kapocs szolgáltat. Ha a miénk a világ legnagyszerűbb igehirdetője és a miénk a legjobb tanítás a világon, de a ház e köré az ember köré épül, akkor az lehet csodálatos ház, de nem lesz Isten háza. Ő a középpont, és Krisztus bennetek az eljövendő dicsőség reménysége. Az Úr gyűlöli a nikolaiták tetteit. Gyűlölitek azt, amit az Úr gyűlöl? Akkor legyetek óvatosak azzal az emberrel, akinek az arcát borotváljátok minden reggel, hogy ne érezze felsőbbrendűnek magát a testvéreinél, vagy elfoglalja azt a helyet, amely egyedül Krisztust illeti. Testvérnők, ti sem vagytok mentesek ez alól. Legyetek féltékenyek Krisztus tisztességére, ne tegyetek egy embert, akinek igeszolgálatra van ajándéka, arra a helyre, ahol nem szabadna lennie. Férjek, szeressétek feleségeteket, amiképpen Krisztus szerette a gyülekezetet, és Önmagát adta érte! Feleségek, tiszteljétek a férjeteket, ne tiszteljetek egy másik embert a férjetek felett! Értitek?

„Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek: Aki győz, annak enni adok az élet fájáról, mely az Isten paradicsomának közepette van.”

Ádám és Éva elveszítette Isten paradicsomát. Isten egy szeráfot helyezett a kerthez vezető út őrzésére, hogy ne mehessenek vissza és ne ehessenek az élet fájáról. Ezt jó szándékból tette, mert ha így tettek volna, akkor örökké éltek volna a bukott állapotukban. De ez itt a visszanyert paradicsom, ami nem kis dolog.

Nos, az Úr áldjon meg mindnyájunkat, nem tudom, meddig fogunk jutni ebben a könyvben ezen a héten, de ha itt támpontot kapunk, hogyan kell csak ezt az első két-három fejezetet is megvizsgálni, az nagy kijelentést és változást fog hozni a szívünkben, a gondolkodásunkban és a gyülekezeteinkben. Sok táplálékot és elmélkedni valót fog adni nekünk. Az Úr segítsen bennünket! Ámen.

„Ne vesd meg az Úrnak fenyítését” (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2020. május 20-án, Nagyváradon. PDF: Ne vesd meg az Úrnak fenyítését https://www.ekklesiaoradea.ro/

„És elfeledkeztetek-é az intésről, amely néktek mint fiaknak szól: fiam, ne vesd meg [ne értékeld le, ne vedd semmibe] az Úrnak fenyítését, se meg ne lankadj, ha ő dorgál téged, mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad. Ha a fenyítést elszenveditek [román fordításban: szenvedjétek el a fenyítést] akkor veletek úgy bánik az Isten, mint fiaival, mert melyik fiú az, akit meg nem fenyít az apa?” (Héb 12,5-7)

Miután az Úrhoz jövünk, az elménk megújul, de nem teljes mértékben. Ezért olvasunk az elme megújulásáról szóló Igéket több helyen a Bibliában, mert ez csak részben történik meg, és emiatt sok dologban nem jól gondolkozunk, és sok dolgot nem tartunk értékesnek.

Az egyik ilyen dolog, amit nem értékelünk, az Úr fenyítése, pedig Jakab apostol ezt mondja: „Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésbe estek. Tudván, hogy a ti hiteteknek megpróbáltatása kitartást szerez. A kitartásban pedig tökéletes cselekedet legyen, hogy tökéletesek és épek legyetek minden fogyatkozás nélkül” (1,2-4). Isten, Aki szeret, az idő előrehaladtával munkálkodik, hogy tudjuk értékelni azt, ami az Ő szemében érték. Melyek azok a dolgok, amelyek értékesek Őneki?

Az Apostolok cselekedeteiben, ahol István szónoklatát olvassuk (7. r.), ezt találjuk: a dicsőség Istene megjelent Ábrahámnak, mikor még Mezopotámiában lakott. Az, hogy látta Istent, látta az Ő dicsőségét, gondoljuk meg, olyan hatással volt rá, hogy mindent elhagyott, és elment – hová? Oda, ahol ahhoz képest, amit elhagyott, nem volt civilizáció. Ő mégis elment. Végiggondoltam, hogy ha az Úr megjelenik, és látjuk Őt, akkor követjük, és elmegyünk. De mi inkább olyan emberekre gondolunk csak, mint például a tárzusi Saul, akinek az Úr megjelent a damaszkuszi úton, és elragadtatott a harmadik égig, és miután visszatért, nagy buzgósággal követte az Urat, mert látott valamit, ami az egész életét meghatározta.

Mi is szeretnénk így eljárni, szeretnénk követni az Urat és szeretnénk látni, hogy melyek az értékes dolgok. Mi az érték ebben az életben, amit mi élünk? Mi ad értéket az életünknek? Mikor Mózes Egyiptomban volt, ott élt abban a pompában, ami a fáraó palotájában volt. Az anyja és a nővére beszélt neki az Úr népéről, ahogy ma is sokan beszélnek róla. De ami őt végképp megérintette, hogy látta a láthatatlant. Ennek köszönhetően rendíthetetlen maradt, és el tudta hagyni Egyiptomot, hogy inkább együtt szenvedjen az Úr népével. Így megértjük őt a továbbiakban is, amikor így imádkozott: „…Uram, kérlek, mutasd meg nekem a te dicsőségedet” (2Móz 33,18). Mi hiába döntenénk az Úr mellett. Most hallottam, hogy egy lány férjhez megy egy hitetlen fiúhoz, és a fiú megígérte neki, hogy megtér. Én egyetlen ilyen esetet sem láttam. Ki tud megtérni? Ha imádkozunk, hogy az Úr nyissa meg a szívét, ahogy megnyitotta a Lídiáét, hogy figyeljen Pál szavaira, akkor igen. De ilyen, hogy én meg akarok térni…?

Lássuk meg, hogy melyek az életünk leglényegesebb dolgai. Milyen fontos dolgaim vannak nekem? Miért ragaszkodom olyan nagyon bizonyos földi dolgokhoz? Azért vonzanak ezek, mert nem láttam mi történik a függönyön túl. Ha egyszer ezt meglátnám, akkor tudnám, mit válasszak. Ahogy egy testvér mondta: nem szalasztanám el az alkalmakat, mert a mi időnk Isten által adott idő, és minden nap értékes a számunkra. Minden nap! Istennek van egy terve. Neki egy felséges terve van. Az Ő terve az, hogy minden nap, itt és most szövődjön a menyegzői ruhánk. A zűrös helyzetek, amelyekbe belekerülünk, lehetőségek számunkra, hogy megtanuljunk valamit. A napok gonoszak; olyanok, amilyenek Egyiptomban is voltak. Amikor Izráel népe el akart onnan menni, akkor a fáraó sok munkát adott nekik, hogy ne legyen idejük egyébbel foglalkozni. Emlékszem, mikor én gyermek voltam, az élet sokkal egyszerűbb volt, és nagyon boldogok voltunk. Sokkal boldogabbak, mint azok, akiknek egyre romlik a szemük, mert a sokféle számítógépes játékban lelik örömüket. Ha visszatekintünk, ötven évvel ezelőtt a mi falunkban az élet nagyon egyszerű volt, és az emberek boldogok voltak.

Mára az élet nagyon bonyolulttá vált. A keresztények számára a fontossági sorrend más lett. Miért? Mert nem látták a láthatatlant. A dicsőség Istene, az az Isten, Aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami a földön van, és a világmindenséget, mindezt egy céllal teremtette. És ez az Isten közeledik hozzánk, és meg akarja nyerni a mi szívünket. Ha Ő megnyeri a szívünket, a dolgok megváltoznak. Egyszer voltam valahol, és volt ott egy testvér, aki munkát keresett. Egy fiatal, komoly testvér volt, és mondta, hogy imádkozzunk érte, hogy találjon a szakmájában munkahelyet. Én azt mondtam neki: lehet, hogy az Úr szeretne az Ő munkájában használni téged. De testvérek, ez olyan dolog, amire senki nem gondol.

Ma mondják egyesek, hogy fulltime (teljes idejű szolgálat), de én most nem ezekre gondolok, hanem olyan emberekre, akik valóban az Úr dolgaiban foglalatosak. Ez csak egyféleképpen lehetséges. Imádkoznunk kell, hogy: az Úr munkálkodjon; nyissa meg a szemünket, hogy lássunk; és egyre több embernek az igaz, valós dolgok legyenek a nagyra becsült foglalatosságai. Az Úr dolgait nem lehet úgy tenni, hogy én eldöntöm, hogy mostantól időt szánok az Úrra; elhatározom, hogy ezt és azt betartom; hogy minden összejövetelen részt veszek; hogy meglátogatom a testvéreket; minden hétre készítek egy programot, hogy kiket fogok meglátogatni; egy másik programot, hogy reggel felkelek, hogy olvassam a Bibliát, hogy imádkozzak… Testvérek, ez nem így megy! Egyetlen módon megy. Ha a dicsőség Istene kijelenti Önmagát, és meglátod Őt. Voltak olyan emberek, mint Ábrahám, a tárzusi Saul, Mózes, akiket egyszerűen rabul ejtett az Úr jelenléte. Szerették az Urat, és az Úr használta őket. Olyan emberek, akik valóban láttak valamit. Tudjuk, hogy Ábrahámmal együtt Lót is eljött. Az Úr megáldotta őt anyagiakkal. Együtt utazott Ábrahámmal. Sokszor látta Ábrahámnak a tetteit, bizalmát az Úrban, és azt is, hogyan szabadította ki őt az Úr, amikor rabságba került. És mégis, Lót nem látta a láthatatlant. Jó szándékkal volt, és ment Ábrahámmal. Ábrahám együtt utazott Lóttal, mégis az egyik látott, a másik nem. Az Úr így munkálkodik minden helyzetben, hogy megérinti az életünket azzal a céllal, hogy az Ő örökkévaló terve számára éljünk.

Minden új napon, amelyre felébredek, élhetek kényelmesen, lazán, hagyhatom a dolgokat jönni-menni, de azt fogom látni, hogy a napok csak elmúltak, melyek nem lesznek elkönyvelve az Úrnál. A 90. zsoltár 10-16. verseiben ezt olvassuk: „a mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, az erősebbek számára nyolcvan esztendő és az ő dicsőségük nagyobb részt nyomorúság és fáradság, amely gyorsan tova tűnik és mi repülünk. […] Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. Térj vissza Uram! Meddig késel? És könyörülj a te szolgáidon. Jó reggel elégíts meg minket a te kegyelmeddel, hogy örvendezzünk és vigadjunk minden mi időnkben. Vidámíts meg minket a mi nyomorúságunk napjaihoz képest, amelyekben gonoszt láttunk. Láttassék meg a te műved a te szolgáidon és a te dicsőséged azoknak fiain.” Hogy tudnánk mi jól számlálni a napjainkat? A napjainkat nem használhatjuk bárhogy. Ha az, amit élek, nem kötődik az Ő örökkévaló tervéhez, azok a napok elvesztek. Nemcsak arról van szó, hogy igyekszem erkölcsös életet élni. Ez szükséges. De arról van szó, hogy kinek élek? Ő elhívott, életet adott, hogy Érte éljek. Amikor Lót és Noé napjairól olvasunk, akkor arról van szó, hogy az emberek ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek, ültettek, építettek. Miért vannak elítélve ezek a magatartások? Rossz dolog enni és inni? Mert bármit tesztek szóval vagy tettel, mindent az Isten dicsőségére cselekedjetek. Ha eszek és isztok, azt is az Ő dicsőségére kell tennetek. De ha nem az Úrnak élek, akkor az étel és az ital átalakul valamivé, ami harcolni fog ellenem. És az én szívem megnehezedik, megterhelődik, és az a nap meglepetésszerűen fog érni. Nincs vesztegetni való időnk. A napok valóban gonoszak. Az ellenség keserű gyűlölettel munkálkodik, de ezek lehetőségek, hogy megismerjük az Urat. Mi nem ijedünk meg semmitől. És azt az időt, amit Ő adott, használni akarjuk, hogy Őérte, és az Ő örökkévaló terve számára éljünk.

Az Úr velünk kapcsolatban a következő dolgokat tartja szem előtt: Jó az a fontossági sorrend, ahogy élünk? A mi választásunk jó? Keressük mindenek előtt Isten országát és az Ő igazságát? Hisszük, hogy a többi dolgot ráadásként megkapjuk? Ő azt akarja, hogy: „…keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát” (Mt 6,33), és a többi dolog, amit a nemzetek keresnek, ráadásként megadatnak.

Ha őszintén imádkozunk, és azt mondjuk: Uram, munkálkodj az én szívemben, hogy lássam az értékes dolgokat, és tudjam azokat becsülni, ne tekintsem értéktelen dolognak, és ne becsüljem le azt, hogy Te fegyelmezel – mert Ő fegyelmez azért, hogy az Ő szentségében részesüljünk, és ne legyünk elítélve a világgal együtt –, akkor nem lehet az, hogy ne menjünk át különféle helyzeteken. Foglalkozni akar velünk, amelyekben fegyelmezni és helyreigazítani akar bennünket. Másként kiskorúak maradunk, és nem válunk fiakká.

Ő mutassa meg az Ő dicsőségét, és az Ő dicsősége ejtse rabul a mi szívünket. Aztán kövessük Őt buzgón és forró vággyal, hogy minden nap – ahogy Pál nagy lelkesedéssel mondja –, mindenben Neki tetsző életet éljünk. Ezt akarja Ő, és ez legyen a mi szívünk vágya is. Az Úr áldjon meg bennünket. Ámen.

„Elhívott minket szent hívással” (Radu Gavriluţ)

Elhangzott 2020. május 13-án, Nagyváradon. https://www.ekklesiaoradea.ro/
PDF: Elhívott minket szent hívással

„Aki megtartott (román fordításban: megváltott) minket és hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végzése és kegyelme szerint, mely adatott nékünk Krisztus Jézusban örök időknek előtte, megjelentetett pedig most a mi Megtartónknak Jézus Krisztusnak megjelenése által, aki eltörölte a halált, világosságra hozta pedig az életet és halhatatlanságot az evangélium által” (2Tim 1,9-10).

Ő elhívott minket és tudjuk, hogy rajtunk kívül még sokakat. Ezt a Lukács evangéliuma 14. részének 17-24. verseiben olvasható példázatban is láthattuk. A meghívottak azonban, mintha összebeszéltek volna, elkezdték kimentegetni magukat. Ahogyan az imént valaki a tizedet említette – nehéz kérdés, hogy mennyit adok az Úrnak az időmből? Hármat a huszonnégy órából? Ő azt akarja, hogy mind az Övé legyen. Ez pedig még nehezebb. Szent hívással hívott el bennünket. Úgy, ahogy elhívta azokat a tanítványokat is, akik mindenféle kifogással hozakodtak elő, akiknek az Úr dolgainál fontosabb teendőik is voltak.

Felmerül a kérdés, hogyan lehetünk mi biztosak abban, és hogy válaszolunk arra az elhívásra, amit Ő intézett felénk? Ő megváltott, de a megváltás nem elhívás. A megváltás ajándék. Miután megváltott, azután hívott bennünket szent hívással.

Az emberi testre gondoltam, ahol normális esetben minden vezérlés és minden reakció a fejből indul ki. A testi, fizikai területen a dolgok nagyon világosak, de szellemiekben hogyan kötődhetnék szorosan a Főhöz? Krisztus a Fő: a gyülekezet és minden más dolog felett. Ő akar irányítani mindent. Tudjátok, hogy a testvérek nagy hangsúlyt fektetnek a fej befedezésére. Tulajdonképpen mit jelent a fej befedezése? Azt, hogy egyetlen Fej legyen, a Krisztus. Ő akarja irányítani a mi életünket. Szellemi területen minden a Főtől indul ki. Miután mi megismertük, hogy Ő lett a mi Megváltónk, Ő azt akarja, hogy elismerjük Őt, mint Urunkat, Gazdánkat, mint Főt. Várja a mi beleegyezésünket, és nem tesz semmit erőszakkal. A Szent Szellem által, amelyet Ő helyezett belénk, szólni akar hozzánk. Figyelmeztet és mondja: Én vagyok a Fő. A mi számunkra egyrészt nagyon egyszerű, másrészt elég bonyolult, hogy megtanuljuk, miként uralkodjon a Fej az életünkben. Krisztus a Fej, de nemcsak az egyén, hanem a gyülekezet számára is. Amikor beleegyezésünket adjuk ahhoz, hogy Ő irányítsa az életünket, lényegében ez az odaszentelés.

Régebben jöttek néhányan a gyülekezetünkbe, és szerettek volna hozzánk kapcsolódni, de végül nem maradtak itt. 1990 után az Amerikai Egyesült Államokból is jöttek testvérek, akik őszinték voltak, szokásuk szerint buzgón tevékenykedtek az Úrért. Egyikük megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok, mit tudna ő tenni Romániában? Én azt feleltem, hogy nem tudom. Az odaszentelés nem az, hogy tegyél valamit az Úrért, hanem hagyd, hogy Ő tegyen az életedben azt, amit Ő akar.

Sokan félnek attól, hogy megtegyék és kimondják: Uram, itt az életem, tegyél vele, amit akarsz! Eljön az idő, amikor a hitéletünkben határozottan meg kell tennünk ezt az első, de nagyon fontos lépést. Amikor egy lány férjhez megy, lemond a saját nevéről és felveszi a férje nevét, ezáltal azt mondja ki, hogy a férje a feje. Hajoljunk meg mi is, és hagyjuk, hogy Ő legyen a Fő. Ez másként nem megy, csak ha elismerjük, hogy a Szent Szellem az, aki munkálkodik bennünk, felfedi, hogy kik vagyunk és megmutatja, hogy valójában Krisztus a Fő.

Még egy igeverset szeretnék olvasni: „Kérlek azért titeket én, ki fogoly vagyok az Úrban, hogy járjatok úgy, mint illik elhívatástokhoz, mellyel elhívattatok. Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel, elszenvedvén egymást szeretetben, igyekezvén megtartani a Szellem egységét a békességnek kötelében” (Ef 4,1-3).

Amikor az Úrhoz jövünk, és szóba elegyedünk egy számunkra ismeretlen emberrel, nem kell sokat beszélgetnünk ahhoz, hogy felfedezzük és ráébredjünk arra, hogy egyek vagyunk, vagy sem. A hitéletem elején utaztam valakivel a vonaton. Meglepő volt, hogy elkezdtünk beszélgetni és közben örvendeztünk. Meg sem kérdeztem honnan, milyen gyülekezetből jön. Egyszerűen csak láttam, hogy a Szellem egysége olyan ajándék, amit Isten nekünk adott.

Azt mondja az Ige: őrizzétek szorgalmasan, buzgón a Szellem egységét a békesség kötelékében. Ne vessétek el ezt az egységet! Ne hangsúlyozzatok igazságokat csak azért, mert azokat az Úr megmutatta nektek. Keressétek, hogy megőrizzétek a Szellem egységét a békességnek kötelékében, míg mindnyájan eljutunk a hit egységére. A Szellem egységével kezdjük és a hit egységével zárjuk.

Testvérek, nincs más út. Ha mi nagyon ragaszkodunk a saját csoportunkhoz és azokhoz, akik úgy látnak, mint mi, elkerülhetetlen, hogy elmélkedés, utánajárás és gondolkodás nélkül magunkévá tegyük a hallott dolgokat, automatikusan elfogadjuk, amit mások mondanak. Én is tettem így. Gondot kell fordítanunk arra, hogy a Szellem egységét minden testvérrel megőrizzük. Ezt nagyon fontosnak tartom.

Még valamit szeretnék mondani. „Akihez járulván, mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz, Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel szellemi házzá, szent papsággá, hogy szellemi áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által” (1Pét 2,4-5).

Tudjuk, hogy Isten azt akarta, hogy Izráel népe papi nemzetség legyen. De amikor az aranyborjút készítették, elbuktak. Akkor a tizenkét nemzetségből egy nemzetség, helyesebben egyetlen család lett kiválasztva, hogy a papi szolgálatot betöltse. Nekünk papi nemzetségnek kell lennünk. Mikor az Úr Jézus eljött, akkor Ő helyreállította ezt, és nagyon világosan elmondta, hogy mi szent papság vagyunk, hogy szellemi áldozatokkal áldozzunk, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által. Mi nem csak arra vagyunk elhívva, hogy tudjuk azt, hogy Ő megváltott minket. Ő megváltott és szent hívással elhívott, nem a mi cselekedeteinkért. Most azt akarja, hogy szolgáljunk, mindenki ahhoz képest, amit Isten ajándékozott neki.

Testvérek, a hit útján nem lehet előre haladni, és válaszolni az elhívásra, amellyel Ő elhívott, ha nem értjük meg, hogy nekünk papokként kell szolgálnunk. Mindnyájan kaptunk egy ajándékot az Úrtól, amellyel szolgálnunk kell.

Valaki megkérdezhetné, hogy hogyan tudhatná meg azt, hogy milyen ajándékot kapott? Tudjuk, hogy amikor egy kisbaba megszületik, akkor már minden szervével rendelkezik. Van szeme, füle, szája, orra, keze lába, de még nem tudja őket használni. A kezek például arra valók, hogy valamit csináljunk. De egy kicsi gyermek még négykézláb jár. Ki tanítja meg arra, hogyan járjon? Még ha a szülei próbálják is, de mert ő növekszik és fejlődik, egyszer csak rájön arra, hogy a lábai arra valók, hogy azokon járjon. Tehát a probléma lényege az, hogy ahhoz, hogy betöltsd a szolgálatodat, növekedned kell. Eközben felfedezel olyan dolgokat, amiket csak te tudsz megtenni. És ha azokat teszed, meglátod, hogy segítségére leszel a testvéreknek.

1985-ben élt itt két idős testvér, és egyetlen nap különbséggel mindketten meghaltak. Űr keletkezett, amit senki nem tudott betölteni. Én akkor nagyon fiatal voltam, harminckét éves. Ismertem a testvéreket, elkezdtem meglátogatni őket, de ezzel nem volt különösebb szándékom. Azt vettem észre, hogy mentem hozzájuk, és nem tudtam tíz percnél többet beszélni, tíz perc után megálltam. A testvérek azt mondták: beszélj hosszabban. Nincs mit mondanom. De az én számomra bátorítás volt, amikor ezt kérték. De ha a testvérek azt mondják, hogy beszélj rövidebben, akkor el kell gondolkoznod.

Még valamit szeretnék mondani. „Eljövén pedig az is, aki az egy tálentumot kapta vala, monda: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és ott is takarsz, ahol nem vetettél. Azért félvén, elmentem és elástam a te tálentumodat a földbe, ímé megvan ami a tied. Az ő ura pedig felelvén monda neki: Gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és ott is takarok, ahol nem vetettem. El kellett volna tehát helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál, és én megjővén, nyereséggel kaptam volna meg a magamét. Vegyétek el azért tőle a tálentumot, és adjátok annak, akinek tíz tálentuma van. Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik, akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van” (Mt 25,24-29).

Mit gondoltok, hogy az a szolga, aki az egy tálentumot kapta, miért ásta el azt a földbe? A válasz a 24. és 25. versekben van: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és ott is takarsz, ahol nem vetettél. Azért félvén, elmentem és elástam a te tálentumodat a földbe, ímé meg van, ami a tied. Nekünk mi a véleményünk a mi Urunkról? Mert jönnek az életben mindenféle helyzetek, amelyek nem mindig rózsaszínűek. Addig, amíg minden jó, könnyen mondjuk, hogy az Úr jó, és szeretünk Uram. De amikor Ő kénytelen fegyelmezni bennünket, akkor a véleményünk megváltozik.

Testvérek, én azt hiszem, hogy a félelem nem elégséges a szolgálathoz („féltem tőled”). Egyedül a Gazdánk iránti szeretet az, ami ösztönözni tudja a mi szolgálatunkat, semmi más. Az Úr ezt kérdezte Pétertől: Péter, szeretsz engem? Uram, te tudod, hogy kedvellek, ragaszkodom Hozzád – ahogy egyesek fordítják. Legeltesd az én juhaimat, legeltesd a bárányaimat. Ez a teszt. Hogy mennyi a felelősségtudat bennünk ahhoz, amit Ő adott nekünk, az attól függ, hogy mennyire szeretjük Őt. Amikor megjött a gazda azt mondta: „gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és ott is takarok, ahol nem vetettem” (26. v.). Őt a saját szavai kárhoztatták azon a napon. Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből. Ez az Úr vágya. Testvérek, amikor szeretünk valakit, akkor nagyon figyelmesek vagyunk vele.

Az Úr nem azt akarja, hogy csak egyesek, hanem hogy mindenki szolgáljon Őneki azzal az ajándékkal, amit kapott. Azt akarja, hogy táplálkozzunk a tiszta szellemi tejjel, és azon növekedjünk. Észre fogom venni, hogy amit teszek éppen, az az, amit az Úr nekem adott, hogy tegyem. Ne mást tegyünk testvérek. Ha szolgálsz, kell, hogy legyen visszaigazolásod az Úrtól, hogy ez az, amit tenned kell. Én nem tudom, hogy jön ez a visszaigazolás, de jönni fog. Láttátok ezt a ravasz (román fordítás szerint) szolgát. Azt mondja az Úr a 30. versben: és a haszontalan szolgát vessétek ki a külső sötétségre, ott lesz sírás és fogcsikorgatás. Ez fegyelmezést jelent.

Elvetette az Úr valaha is Izrael népét? Soha! Fegyelmezte őket? El sem lehet mondani, hogy hányszor. Egy nép sem volt annyiszor fegyelmezve, mint ők. És most is láthatjátok, hogy milyen helyzet van Izraelben. Tehát ez a nép folyamatosan fegyelmezve van, mert az Úr el akarja készíteni őket arra a pillanatra, amikor elérkezik hozzájuk a megbánás, megtérés Szelleme, és meglátják azt, Akit általszegeztek, és az Úr felé fogják fordítani a szívüket.

Azt kívánom testvérek, hogy tanuljuk meg, hogy az Úrhoz jöjjünk, és Ő mutassa meg, ha mi mást is jobban szeretünk, mint Őt. Hozza felszínre azt, ha van a bálványozásnak valamilyen útja a szívünkben, ha vannak más bálványaink. Olvastátok Ruth Paxson imádságát [magyarul: https://filippi314.com/2020/05/12/reggeli-imadsag/]. Ő azt mondja: az órák, amiket az Úr ad naponta, ne csak elmúljanak, hiszen azok az órák már nem térnek vissza. Sok területen fegyelmeznie kell, hogy azt tegyük, amit Ő akar.

Az Úr szent hívással hívott el bennünket, és a mi feladatunk az, hogy hit által válaszoljunk és fogadjuk el. Tanuljuk ezt meg. Tudjátok, hogy Pál megdorgálta a korinthusiakat, hogy: szorosságban vagytok a ti szívetekben…, tárjátok ki ti is a szíveteket!

Testvérek, tárjátok ki szíveteket! Radu, tárd ki a szívedet, hogy a testvérek mind beleférjenek. Azok is, akik nem úgy gondolkoznak mint te. Testvérek, nincs más út, hogy előrehaladjunk. Ha nem térünk vissza azokhoz a dolgokhoz, amelyekhez az Úr akarja, hogy visszatérjünk, nincs előrehaladás. Biztosan van sok akadály, sok veszély ezen a szövevényes úton, de mert a Szent Szellem az életünkben van, Ő meg tudja mutatni az utat, hogyan menjünk tovább. Testvérek, imádkozom, és azt kívánom, hogy mindenkit, akik hallgatják az Igét, az Úr érintsen meg úgy, hogy senki ne hátráljon meg. Én magam is azt kívánom, hogy ne hátráljak meg. Az Úr áldjon meg titeket.

Testvérek, szeretnék még mondani valamit. A jelenlegi világméretű koronavírus-járvány idején: Ne féljetek! Ne féljetek! Az Úr szabadítson meg a félelemtől. Tekintsünk bizalommal az Úrra, hogy Ő eljön, hogy elvigye az Ő népét. Ne féljünk attól, hogy mi fog történni. Attól féljünk, hogy nehogy ne kövessük az Urat és az Ő útját.

Testvérek, az Úr áldjon meg titeket!

Az igaz imádatról (John Saunders)

A teljes igeszolgálat PDF-ben: John Saunders: Az igaz imádatról

Részlet:

“Van valami, amit tudnunk kell magunkról. Ha részt akarunk venni a harcban, amely éppen most dúl ebben a világban, akkor tudnunk kell valamit a saját gyengeségeinkről. Amikor Ádám elbukott, ugyanaz a büszkeség ejtette rabul, mint ami a Sátánban volt. Amikor a kígyó odajött Évához, tudjuk, mit mondott neki. Lényegében azt mondta: „Isten hazudik”. Éva azt válaszolta neki, hogyha „eszünk a jó és rossz tudás fájának a gyümölcséből, bizonnyal meghalunk”. És a Sátán azt válaszolta: „Bizonnyal nem haltok meg, mert Isten tudja, hogy azon a napon, amikor esztek arról a fáról, olyanok lesztek, mint Isten.” „Hasonló leszek a Magasságoshoz.” Milyen jobb kísértéssel lehetett volna megkísérteni az embert, mint azzal, amiben ő maga is elbukott? Tehát evett Éva és a férje is. És a bűnnek ez az alaptörvénye beköltözött a testükbe, mi pedig örököltük azt. Ezért van bennünk valami, ami azt akarja, hogy imádják. Ha elmennénk egy rock-koncertre (bár nem tanácsolom), akkor azt látnánk, hogy ott imádat folyik. Nagyon sok üzleti vállalkozásban, vagy munkahelyen azt láthatjuk, hogy a főnök szinte imádatot követel a beosztottjaitól. Ez van bennünk.

Ezekben a mostani időkben, ha valamit a hústestünkből cselekszünk, akkor bizonyos értelemben a Sátán nyer abból imádatot. Mert ő az uralkodója e világ királyságának. Amikor valamit a hústestből teszünk, a Sátán az, aki tiszteletet kap. És emlékezzünk csak, ez a harc, amelyben vagyunk, azért folyik, hogy KIT FOGNAK IMÁDNI.

(…)

Emlékeztek, hogy hűvös alkonyatkor odajött az Úr, hogy közösségben legyen Ádámmal. Az Úr odajön hozzád is, hogy közösségben legyen veled. És ez örömmel tölti el Őt. De Ő sokkal többet akar annál, mint pusztán közösséget. Azt akarja, hogy rabszolgája légy, és azt akarta, hogy Ádám is rabszolgája legyen, de Ádám valószínűleg már a bukás előtt sem akarta megtenni ezt az átadást. Bennünk is megvan ez az ellenállás. Ilyenek vagyunk természetünknél fogva. Más szóval, amikor hívőkké leszünk, és továbbra is a természet szerinti hajlamainkat követjük, akkor nem leszünk élő áldozattá. Nem leszünk az Úr rabszolgája szeretetből. Mert csak a saját életünket akarjuk élni, és a magunk ura akarunk maradni.

A Sátán megtéveszti az egész világot, ezt olvashatjuk a Jelenések 12. részében. És az 1János 5,19-ben ez áll: „Az egész világ gonoszságban vesztegel”, és az ember hústestében benne van ez az állapot: kívánsággal van tele, és azt akarjuk, hogy bennünket imádjanak. És a lelkünkben nem akarunk rabszolgákká lenni. De itt szellemi istentiszteletről, imádatról van szó.

(…)

Tudjátok, én nagyon sokat tanultam az imádatról a bethániai Máriától. Háromszor találkozunk vele a Bibliában. Csak háromszor. De minden alkalommal ott látjuk Őt Jézus lábainál. Először az Úr Jézus az ő házánál ebédelt, és a testvére, Márta szolgált fel (Lukács 10,38-42). A Szentírás azt mondja, hogy Márta figyelmét a szolgálata kötötte le. Milyen drága dolog, ha valaki az Úr házában szolgál, de nem a saját szolgálata köti le a figyelmét! Végül odajött az Úr Jézushoz Márta, és azt kérte tőle: „Mondd meg a testvéremnek, hogy segítsen nekem, mert olyan sok a tennivalóm!” Az Úr azt válaszolta neki: „Márta, Márta, te olyan sok mindenért aggódsz”; Mária pedig a lábainál ült, tekintete az Úrra szegeződött, és hallgatta a tanítását, hallgatta, amit mondott. És az Úr így folytatta: „pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre, és Mária a jó részt választotta, amelyet nem vesznek el tőle soha” – azt a részt, ami az Úr lábához viszi őt, azt a részt, ami a tekintetét az Úrra irányítja, és az Úr azt mondta: „Ezt nem fogják elvenni tőle.”

A következő alkalommal, amikor Máriával találkozunk, az élete össze van törve: szeretett testvére, Lázár meghalt (János 11,1-45). És az volt a legmegrázóbb az egészben, hogy ők közeli barátai voltak a Messiásnak, aki könnyen meg tudta volna gyógyítani a testvérüket. Annyira szomorúak voltak. Nem tudták, hogy az Úr szándékosan késleltette a jövetelét. Ahogy az Úr közeledett ahhoz a helyhez, és meghallották, hogy Jézus már nagyon közel van, Márta felugrott, és odarohant, amerről Jézus jött. Mária otthon maradt. Én meg azt gondoltam Máriáról: „Mi baj van vele? Hát nem hallotta, hogy jön a Messiás? Hát nem látta, hogy buzgó testvére, Márta felugrik, hogy odafusson találkozni a Messiással? Ő pedig csak otthon ül.” Márta, amikor megtalálta az Urat, azt mondta neki: „Ó Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” És ekkor az Úr teológiai eszmecserét folytat vele, és én örülök, hogy ez a beszélgetés megtörtént, mert sokat tanultam abból, amit az Úr mondott neki.

De ezután Márta visszament Máriához, és azt mondta neki: „A Mester hív téged”, és ekkor felugrott Mária, és rohant oda, Jézushoz. Ő az Úr parancsára várt. Az Úrnak ajándékozta magát, és amikor az Úr azt mondta: „gyere”, akkor szinte mint az őrült, rohant oda Hozzá. És amikor odaért Hozzá, a lábaihoz esett. Ugyanazt mondta, amit Márta: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” És Máriával, aki az Úr lábaihoz jött, és imádta az Urat az életével az Úr lábainál, az Úr együtt sírt. Márta az Úrral szemtől szemben állva egy teológiai beszélgetés részese lett. Mária viszont az Úr lábainál olyan érintést kapott az Úrtól, amiért bármelyikünk bármit odaadna, hogy azt megkaphassa.”

Tovább a teljes igeszolgálatra (PDF): John Saunders: Az igaz imádatról

John Saunders magyar nyelven megjelent könyvei: Szív a célegyeneshez – A tigris halott és A maradék Isten házáért – Dávid sátora.

Hol van a te szíved? (Radu Gavriluț)

Elhangzott Nagyváradon, 2020. április 14-én PDF: Hol van a te szíved?

Máté 6,19-21: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják. Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly nem emészti meg, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.”

Máté 24,15-18: „Mikor azért látjátok majd, hogy az a pusztító utálatosság, amelyről Dániel próféta szólott, ott áll a szent helyen (aki olvassa, értse meg), akkor, akik Júdeában lesznek, fussanak a hegyekre, a ház tetején lévő ne szálljon alá, hogy házából valamit kivigyen, és a mezőn lévő ne térjen vissza, hogy az ő ruháját elvigye.”

Márk 13,14-16: „Mikor pedig látjátok a pusztító utálatosságot, amelyről Dániel próféta szólott, ott állani, ahol nem kellene (aki olvassa, értse meg), akkor akik Júdeában lesznek, fussanak a hegyekre, a háztetőn lévő pedig le ne szálljon a házba, se be ne menjen, hogy házából valamit kivigyen. És a mezőn lévő haza ne térjen, hogy ruháját elvigye.”

Lukács 17,26-36: „És miként a Nóé napjaiban lett, úgy lesz az ember Fiának napjaiban is. Ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek mindama napig, amelyen Nóé a bárkába beméne, és eljöve az özönvíz, és mindeneket elveszte. Hasonlóképpen, mint a Lót napjaiban is lett, ettek, ittak, vettek adtak, ültettek, építettek, de amely napon kiment Lót Szodomából, tűz és kénkő esett az égből, és mindenkit elvesztett. Ezenképpen lesz azon a napon, melyen az embernek Fia megjelenik. Az a nap, aki a háztetőn lesz, és az ő holmija a házban, ne szálljon le, hogy elvigye, és aki a mezőn, azonképpen ne forduljon hátra. Emlékezzetek Lót feleségére! Valaki igyekezik az ő életét megtartani, elveszti azt, és valaki elveszti azt, megeleveníti azt. Mondom néktek, azon az éjszakán ketten lesznek egy ágyban, az egyik felvétetik, és a másik elhagyatik. Két asszony őröl együtt, az egyik felvétetik, és a másik elhagyatik. Ketten lesznek a mezőn, az egyik felvétetik, és a másik elhagyatik.”

Máté 6,22-24: „A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz. Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz. Ha azért a benned levő világosság sötétség, mekkora akkor a sötétség?! Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.”

Ismerjük azt a történetet, amikor Ábrahám Lóttal együtt Kánaánba ment. Nem sokkal azután, hogy megérkeztek, kialakult egy helyzet, melynek kapcsán elváltak egymástól, és Lót a családjával szép lassan egyre közelebb került Szodomához. És ahogy tudjuk az Igéből, az ottani helyzet gyötörte az ő lelkét, de mivel Ábrahámmal járt, a vezetők közt lehetett, ott ült a város kapujában. Amikor azután Isten ítéletére került volna sor, addig nem lehetett végrehajtani, míg Lót Szodomában volt. Az angyalok szóltak nekik, hogy jöjjenek ki, míg végül, mikor már hajnalodott, kényszeríteni kellett őket erre. Azt parancsolták nekik: ne nézzetek hátra! Azt gondolom, hogy egy egész élet fáradságos munkájának a gazdagsága volt ott Lót házában felhalmozva. Otthagyni mindezt, elmenni, vissza sem nézni, a körülötted levő dolgokhoz nem ragaszkodni – ez nagy dolog. De tudjuk mi történt: Felesége visszatekintett, és abban a pillanatban sóbálvánnyá változott. És itt a figyelmeztetés a Lukács 17,32-ben: „emlékezzetek Lót feleségére!” Mert ahol a kincsünk van, ott van a mi szívünk is. Ez a dolog nem volt mindig nyilvánvaló. Ott laktak Szodomában, de jött egy pillanat, amikor a dolgoknak tisztázódni kellett: hol van a te szíved?

A probléma mindig a szívvel van. Lehet, hogy sokan így gondolkodnak (és ez igaz is): hit által vagyunk megváltva, az Úr Jézus Krisztus a teljes árat megfizette a megváltásomért; én nem tettem semmit, csak megnyíltak a szemeim, és láttam az Ő váltságművét; nincs semmi kárhoztatás azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak; nem kerülök ítéletre a nagy fehér trónus előtt, mert az Úr Jézus a keresztfán elhordozta a bűneimet. Mindez igaz. De az Úr nem elégszik meg ennyivel. Hol van a te szíved? És Dávid a 139. zsoltárban ezt mondja: „Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet!”

„Aki a háztetőn van, ne jöjjön le a házba.” Aki a mezőn lesz, mikor látja a katasztrófát, ne térjen vissza a pénze, vagy a ruhája után; ne menjen vissza azért, hogy elvigye a házban levő értékeit.

Most van az ideje, hogy az Úrhoz jöjjünk, hogy megvizsgálja a szívünket. Hol van a te szíved? Mi az, amin naponta gondolkozol? Gondolkozol a mennyei örökségen? Arra a boldog pillanatra gondolsz, amikor Krisztussal találkozol? Vagy ezt mondod: még van idő. Fel kell nevelnem a gyerekeket. Hol van a te szíved? Ha a szíved Őhozzá kötődik, akkor tudod mit teszel? Bármikor, ha valakivel találkozol, arról beszélsz, ahol a szíved van. Ha lenne valahol elrejtve egy értékes kincsed, vagy egy birtokod valahol, akkor arról beszélnél, amikor valakivel találkozol.

Amikor Amerikában jártam, voltunk egy családnál, akiknek szép házuk volt egy hegyoldalban. Hívtak, hogy nézzük meg a házukat. Megnéztünk néhány szobát, láttunk ott sok mindent. Mivel a ház egy dombon volt, egy hosszú lépcsőn lehetett lemenni a ház alsó részébe. Azt mondtam, én nem akarom megnézni azt a részt is. Tizenöt évvel később találkoztam ezzel a testvérrel. Volt vele valaki, és így mutatott be annak embernek: „Gyere, mutatok valakit, aki nem volt kíváncsi a házamra.” Az ő háza egy élet fáradozásának az eredménye volt. Szép volt, és ő erről akart nekem beszélni.

Hol van a te kincsed? Nekünk lehet magunkról jó véleményünk, de az a nap megmutatja, hol van a kincsünk valójában. Egy példát szeretnék elmondani, amit Lance Lambert könyvében olvastam. Érdekes ez a könyv. Volt egy ember, aki eljutott Izraelbe, és végül ott fontos pozíciót töltött be, ő mesél az életéről. Egy nap az anyja odajött hozzá az iskolába, és ezt mondta: ne kérdezz semmit, gyere velünk, megyünk az állomásra. Csak valami kis kézicsomagjuk volt. És elmentek. Tudjátok, hogy a zsidók közül sokan, akik gazdagok voltak, nagyon értékes dolgokat hagytak ott. Felültek egy vonatra, és elmentek Berlinből Isztambulba, Isztambulból pedig eljutottak Palesztinába, ami akkor brit fennhatóság alatt volt. Megkapták a brit állampolgárságot, és ott laktak. Biztonságban voltak. A nagynénje azonban visszament azzal a gondolattal, hogy keres egy ügyvédet, hogy a vagyonát megmentse. Elment Berlinbe brit állampolgárként, és eszébe sem jutott, hogy valami történhet vele. Az auschwitzi gázkamrákban végezte. És azért ment vissza, mert nagyon nagy vagyona volt.

Nekünk lehet, hogy kicsi dolgaink vannak, amelyekhez a szívünk kötődik – ezekre gondolunk, ezekről elmélkedünk, és nem az van a szívünkben: Uram, kell, hogy jöjj! Érintsd meg a szívemet, munkálkodj a szívemben, hogy az én szívem tehozzád kötődjön! Vizsgáld meg a szívemet! Testvérek, ha ezt kérjük az Úrtól, Ő munkálkodni fog. És megmutatja azokat a dolgokat, amelyekhez mi nagyon ragaszkodunk. Lehet ez egyeseknek a karrier, másnak a pénz, megint másnak a dolgai. Ahol a mi kincsünk van, ott van a szívünk is. Testvér, nem elég, hogy az Úrhoz jöttél. Hol van a te szíved?

Az Úr nem elégszik meg ennyivel, hogy megtértünk Őhozzá! Hozzá jöttél, és magadnak élsz, és a szívedben más vágyak vannak, más irányítja az életedet. A Máté 6,33 helyesebben így lenne: „Keressétek először Isten királyi uralmát, és az Ő igazságát, és ezek mind megadatnak nektek.” Az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy keressük először Krisztus uralmát az életünkben! Ő Úr akar lenni, és nem elégszik meg azzal, hogy megláttuk a megváltás művét. Ő akkor elégedett, amikor a mi szívünkben Krisztus meg van szentelve mint Úr. Az Úr munkálkodjon, és áldjon meg, testvérek.

https://www.ekklesiaoradea.ro/