Mit akar Isten munkálni a nehézségek által? (Radu Gavriluț)

PDF: 2020-09-20-Radu_Gavrilut_Mit-akar-Isten-munkalni-a-nehezsegek-altalLetöltés

Elhangzott: 2020. szeptember 20, Nagyvárad

János 21; Galata 2,11-15; 1Mózes 45

Szeretünk hallani Izsák Istenéről – mert Izsák mindent készen megkapott. Nem kellett erőfeszítéseket tennie ahhoz, hogy kapjon valamit, egyszerűen minden fel lett kínálva számára. Felesége például meddő volt, de Izsák imádkozott, és gyermekei születtek. Nem volt semmilyen gondja. Nagyon sok testvér szereti a hitéletnek ezt az oldalát, amelyet Izsák Istenében mutat be az Ige. És vannak, akik inkább ezt a részét hangsúlyozzák a dolgoknak; hogy mit kaptunk Krisztusban. Ez azonban együtt jár a másik oldallal, amelyet a Biblia Jákób Istene által mutat meg. Amikor ugyanis Isten munkálkodni kezdett Jákób életében, Jákób találkozott valamivel – ami nem volt más, mint az ő természeti ereje: az ő eszessége; az, ahogyan a dolgait intézte. Azután Isten kezelésbe vette, különféle módokon foglalkozott vele, és ez a folyamat innentől kezdve egész életén át tartott; hogy végül megtörténjen, amit olvastunk róla: hogy megváltozott, átformálódott.

Erről a két dologról a Biblia úgy ír, hogy megkapjuk az Úrtól a kegyelem ajándékát, de amikor ezt kapjuk, az életünkben ez együtt jár a Szent Szellem munkájával. Ez a kettő kéz a kézben jár. És vannak nehéz dolgok. Például Péterre gondolok, akit az Úr sokat fegyelmezett. Elgondolkoztam azon, hogy amikor a testvérek beszélnek róla a János 21-ben, akkor azt mondják, hogy Péter helyre lett állítva akkor a tanítványok előtt, és újra fel lett emelve, de megláttam ennél valami többet: ott Péter új megbízatást kapott. Korábban elhívta őt az Úr, és azt mondta neki: „Kövess engem, és emberhalásszá teszlek!” De ott, az élete minden csődje után, az Úr megjelent, és azt mondta: „Tápláld az én juhaimat!” Ezt a megbízatást kapta tehát Péter ott, a Tibériás-tengernél.

Mindazok után, ami vele történt, minden áldás és minden csőd után, ami az életében bekövetkezett, mi azt mondtuk volna, hogy a dolgok végül leülepednek, és ezután minden nagyon jó lesz, Péter pedig szépen halad előre. És mégis, azt mondja Pál a Galata 2,11-15-ben: „Amikor pedig Kéfás Antiókhiába jött, nyíltan szembeszálltam vele, mert rászolgált a feddésre. Mert mielőtt néhányan odajöttek Jakabtól, a pogányokkal együtt evett, amikor pedig azok megérkeztek, visszavonult és elkülönült, mert félt a körülmetélkedésből valóktól. És vele képmutatóskodott a többi zsidó is, úgyhogy Barnabás is belesodródott képmutató magatartásukba. De amikor láttam, hogy nem járnak egyenesen, az evangélium igazságának megfelelően, mindnyájuk előtt azt mondtam Kéfásnak: Ha te zsidó létedre pogány módra, nem pedig zsidó módra élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó módra éljenek?” Pétert meg kellett tehát ítélni. Akkor Pál eléje állt, és ezt mondta neki, amit felolvastam. És Péter meg tudott alázkodni, és meg tudott változni.

Vannak dolgok, amelyeknek meg kell változniuk. Mindnyájunknak vannak ilyen dolgaink, amelyeknek meg kell változniuk. Megkérdeztem egyszer egy testvért, aki már senkire sem hallgatott: Testvér, van valaki ezen a földön, aki, ha azt mondaná, hogy tévedsz, te hallgatnál rá? Tudjátok mit mondott? Nincs senki!

Ezek a dolgok Péterrel pünkösd után történtek. Miután ő a tizeneggyel együtt felállt, és nagy bátorsággal szólt Isten kegyelméről, és mégis egy adott pillanatban megítélni való dolgot tett, úgy mi is néha megítélnivalók vagyunk. Szükséges, hogy meg legyünk dorgálva, rendre legyünk utasítva. Mert a Szent Szellem fegyelmezése helyet készít az életünkben Krisztus számára.

Ha nem lenne ez a fegyelmezés, és az Úr nem tartana számon, és nem jönne, hogy foglalkozzon az életünkkel, akkor olyan emberek maradnánk, akik végül semmiképpen nem úgy néznének ki, ahogy kellene, hogy kinézzünk. Ezért volt, hogy amikor az Úr elkezdett Jákóbbal foglalkozni, és elkezdett munkálkodni lassanként az életében, mindenféle helyzetek álltak elő. Tizenhárom évig nem mutatta meg Isten Jákóbnak, hogy József nem halt meg! Tudjátok miért nem mutatta meg? Mert Jákób kesergett; sajnálta, gyászolta a fiát. Nagyon szerette Józsefet. Különleges ruhát készített neki. Olyan volt, mint akit elsőszülöttnek tekintenek – Isten pedig elvette őt. És nem mondta meg neki, hogy él. Legalább tizenhárom évig hagyta, míg visszajöttek Egyiptomból a fiai, és hozták a bizonyítékot, hogy József él. És Isten hagyta őt. Tudjátok miért hagyta? Mert azt akarta, hogy Ő legyen az első helyen Jákób életében. Végül elvette Benjámint is egy rövid időre. És az Úr így könyörült Jákóbon. És így könyörül rajtunk is, mert Ő nem ad magyarázatot a dolgokra, amik velünk történnek, ha csak a dolgokra összpontosítunk. Jákób is összpontosíthatott volna a dolgokra – ahelyett, hogy azt kérdezné: Miért van ez? Mit akar Isten munkálni mindezek által?

Neki sokkal nagyobb céljai vannak. És Jákóbbal az volt a célja, hogy Izráellé legyen; és miután Izráellé lett, Isten utána is kézben tartotta, foglalkozott vele, hogy az élete végén ez az ember valóban Istent mutassa be. Isten szeretettel teljes irántunk. És valóban munkálkodni akar az életünkben, és foglalkozik velünk. És Ő munkálkodik akkor is, amikor mi nem látjuk, nem tudjuk, mit munkál, de Ő végzi munkáját. Munkálkodik éjjel és nappal az életünkben. És nagyon kínos helyzetekbe tesz, éppen azért, hogy megalázzon bennünket, hogy Benne bízzunk. De minden dolog oda hat, hogy a mi természetes erőnket megsemmisítse. Mert mindnyájan erősek vagyunk, nagyon erősek, és bárhogyan szeretnénk megváltozni, nem tudunk, csak abban a mértékben, ahogyan Isten munkálkodik, és összetöri a mi természetes erőnket. Ő hűséges. Jákób Hatalmasának nevezi az Ige. És ha Jákób Hatalmasa a neve, ez bizalmat ad nekünk, hogy Ő foglalkozik a mi életünkkel is.

„Ne vesd meg az Úrnak fenyítését” (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2020. május 20-án, Nagyváradon. PDF: Ne vesd meg az Úrnak fenyítését https://www.ekklesiaoradea.ro/

„És elfeledkeztetek-é az intésről, amely néktek mint fiaknak szól: fiam, ne vesd meg [ne értékeld le, ne vedd semmibe] az Úrnak fenyítését, se meg ne lankadj, ha ő dorgál téged, mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad. Ha a fenyítést elszenveditek [román fordításban: szenvedjétek el a fenyítést] akkor veletek úgy bánik az Isten, mint fiaival, mert melyik fiú az, akit meg nem fenyít az apa?” (Héb 12,5-7)

Miután az Úrhoz jövünk, az elménk megújul, de nem teljes mértékben. Ezért olvasunk az elme megújulásáról szóló Igéket több helyen a Bibliában, mert ez csak részben történik meg, és emiatt sok dologban nem jól gondolkozunk, és sok dolgot nem tartunk értékesnek.

Az egyik ilyen dolog, amit nem értékelünk, az Úr fenyítése, pedig Jakab apostol ezt mondja: „Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésbe estek. Tudván, hogy a ti hiteteknek megpróbáltatása kitartást szerez. A kitartásban pedig tökéletes cselekedet legyen, hogy tökéletesek és épek legyetek minden fogyatkozás nélkül” (1,2-4). Isten, Aki szeret, az idő előrehaladtával munkálkodik, hogy tudjuk értékelni azt, ami az Ő szemében érték. Melyek azok a dolgok, amelyek értékesek Őneki?

Az Apostolok cselekedeteiben, ahol István szónoklatát olvassuk (7. r.), ezt találjuk: a dicsőség Istene megjelent Ábrahámnak, mikor még Mezopotámiában lakott. Az, hogy látta Istent, látta az Ő dicsőségét, gondoljuk meg, olyan hatással volt rá, hogy mindent elhagyott, és elment – hová? Oda, ahol ahhoz képest, amit elhagyott, nem volt civilizáció. Ő mégis elment. Végiggondoltam, hogy ha az Úr megjelenik, és látjuk Őt, akkor követjük, és elmegyünk. De mi inkább olyan emberekre gondolunk csak, mint például a tárzusi Saul, akinek az Úr megjelent a damaszkuszi úton, és elragadtatott a harmadik égig, és miután visszatért, nagy buzgósággal követte az Urat, mert látott valamit, ami az egész életét meghatározta.

Mi is szeretnénk így eljárni, szeretnénk követni az Urat és szeretnénk látni, hogy melyek az értékes dolgok. Mi az érték ebben az életben, amit mi élünk? Mi ad értéket az életünknek? Mikor Mózes Egyiptomban volt, ott élt abban a pompában, ami a fáraó palotájában volt. Az anyja és a nővére beszélt neki az Úr népéről, ahogy ma is sokan beszélnek róla. De ami őt végképp megérintette, hogy látta a láthatatlant. Ennek köszönhetően rendíthetetlen maradt, és el tudta hagyni Egyiptomot, hogy inkább együtt szenvedjen az Úr népével. Így megértjük őt a továbbiakban is, amikor így imádkozott: „…Uram, kérlek, mutasd meg nekem a te dicsőségedet” (2Móz 33,18). Mi hiába döntenénk az Úr mellett. Most hallottam, hogy egy lány férjhez megy egy hitetlen fiúhoz, és a fiú megígérte neki, hogy megtér. Én egyetlen ilyen esetet sem láttam. Ki tud megtérni? Ha imádkozunk, hogy az Úr nyissa meg a szívét, ahogy megnyitotta a Lídiáét, hogy figyeljen Pál szavaira, akkor igen. De ilyen, hogy én meg akarok térni…?

Lássuk meg, hogy melyek az életünk leglényegesebb dolgai. Milyen fontos dolgaim vannak nekem? Miért ragaszkodom olyan nagyon bizonyos földi dolgokhoz? Azért vonzanak ezek, mert nem láttam mi történik a függönyön túl. Ha egyszer ezt meglátnám, akkor tudnám, mit válasszak. Ahogy egy testvér mondta: nem szalasztanám el az alkalmakat, mert a mi időnk Isten által adott idő, és minden nap értékes a számunkra. Minden nap! Istennek van egy terve. Neki egy felséges terve van. Az Ő terve az, hogy minden nap, itt és most szövődjön a menyegzői ruhánk. A zűrös helyzetek, amelyekbe belekerülünk, lehetőségek számunkra, hogy megtanuljunk valamit. A napok gonoszak; olyanok, amilyenek Egyiptomban is voltak. Amikor Izráel népe el akart onnan menni, akkor a fáraó sok munkát adott nekik, hogy ne legyen idejük egyébbel foglalkozni. Emlékszem, mikor én gyermek voltam, az élet sokkal egyszerűbb volt, és nagyon boldogok voltunk. Sokkal boldogabbak, mint azok, akiknek egyre romlik a szemük, mert a sokféle számítógépes játékban lelik örömüket. Ha visszatekintünk, ötven évvel ezelőtt a mi falunkban az élet nagyon egyszerű volt, és az emberek boldogok voltak.

Mára az élet nagyon bonyolulttá vált. A keresztények számára a fontossági sorrend más lett. Miért? Mert nem látták a láthatatlant. A dicsőség Istene, az az Isten, Aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami a földön van, és a világmindenséget, mindezt egy céllal teremtette. És ez az Isten közeledik hozzánk, és meg akarja nyerni a mi szívünket. Ha Ő megnyeri a szívünket, a dolgok megváltoznak. Egyszer voltam valahol, és volt ott egy testvér, aki munkát keresett. Egy fiatal, komoly testvér volt, és mondta, hogy imádkozzunk érte, hogy találjon a szakmájában munkahelyet. Én azt mondtam neki: lehet, hogy az Úr szeretne az Ő munkájában használni téged. De testvérek, ez olyan dolog, amire senki nem gondol.

Ma mondják egyesek, hogy fulltime (teljes idejű szolgálat), de én most nem ezekre gondolok, hanem olyan emberekre, akik valóban az Úr dolgaiban foglalatosak. Ez csak egyféleképpen lehetséges. Imádkoznunk kell, hogy: az Úr munkálkodjon; nyissa meg a szemünket, hogy lássunk; és egyre több embernek az igaz, valós dolgok legyenek a nagyra becsült foglalatosságai. Az Úr dolgait nem lehet úgy tenni, hogy én eldöntöm, hogy mostantól időt szánok az Úrra; elhatározom, hogy ezt és azt betartom; hogy minden összejövetelen részt veszek; hogy meglátogatom a testvéreket; minden hétre készítek egy programot, hogy kiket fogok meglátogatni; egy másik programot, hogy reggel felkelek, hogy olvassam a Bibliát, hogy imádkozzak… Testvérek, ez nem így megy! Egyetlen módon megy. Ha a dicsőség Istene kijelenti Önmagát, és meglátod Őt. Voltak olyan emberek, mint Ábrahám, a tárzusi Saul, Mózes, akiket egyszerűen rabul ejtett az Úr jelenléte. Szerették az Urat, és az Úr használta őket. Olyan emberek, akik valóban láttak valamit. Tudjuk, hogy Ábrahámmal együtt Lót is eljött. Az Úr megáldotta őt anyagiakkal. Együtt utazott Ábrahámmal. Sokszor látta Ábrahámnak a tetteit, bizalmát az Úrban, és azt is, hogyan szabadította ki őt az Úr, amikor rabságba került. És mégis, Lót nem látta a láthatatlant. Jó szándékkal volt, és ment Ábrahámmal. Ábrahám együtt utazott Lóttal, mégis az egyik látott, a másik nem. Az Úr így munkálkodik minden helyzetben, hogy megérinti az életünket azzal a céllal, hogy az Ő örökkévaló terve számára éljünk.

Minden új napon, amelyre felébredek, élhetek kényelmesen, lazán, hagyhatom a dolgokat jönni-menni, de azt fogom látni, hogy a napok csak elmúltak, melyek nem lesznek elkönyvelve az Úrnál. A 90. zsoltár 10-16. verseiben ezt olvassuk: „a mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, az erősebbek számára nyolcvan esztendő és az ő dicsőségük nagyobb részt nyomorúság és fáradság, amely gyorsan tova tűnik és mi repülünk. […] Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. Térj vissza Uram! Meddig késel? És könyörülj a te szolgáidon. Jó reggel elégíts meg minket a te kegyelmeddel, hogy örvendezzünk és vigadjunk minden mi időnkben. Vidámíts meg minket a mi nyomorúságunk napjaihoz képest, amelyekben gonoszt láttunk. Láttassék meg a te műved a te szolgáidon és a te dicsőséged azoknak fiain.” Hogy tudnánk mi jól számlálni a napjainkat? A napjainkat nem használhatjuk bárhogy. Ha az, amit élek, nem kötődik az Ő örökkévaló tervéhez, azok a napok elvesztek. Nemcsak arról van szó, hogy igyekszem erkölcsös életet élni. Ez szükséges. De arról van szó, hogy kinek élek? Ő elhívott, életet adott, hogy Érte éljek. Amikor Lót és Noé napjairól olvasunk, akkor arról van szó, hogy az emberek ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek, ültettek, építettek. Miért vannak elítélve ezek a magatartások? Rossz dolog enni és inni? Mert bármit tesztek szóval vagy tettel, mindent az Isten dicsőségére cselekedjetek. Ha eszek és isztok, azt is az Ő dicsőségére kell tennetek. De ha nem az Úrnak élek, akkor az étel és az ital átalakul valamivé, ami harcolni fog ellenem. És az én szívem megnehezedik, megterhelődik, és az a nap meglepetésszerűen fog érni. Nincs vesztegetni való időnk. A napok valóban gonoszak. Az ellenség keserű gyűlölettel munkálkodik, de ezek lehetőségek, hogy megismerjük az Urat. Mi nem ijedünk meg semmitől. És azt az időt, amit Ő adott, használni akarjuk, hogy Őérte, és az Ő örökkévaló terve számára éljünk.

Az Úr velünk kapcsolatban a következő dolgokat tartja szem előtt: Jó az a fontossági sorrend, ahogy élünk? A mi választásunk jó? Keressük mindenek előtt Isten országát és az Ő igazságát? Hisszük, hogy a többi dolgot ráadásként megkapjuk? Ő azt akarja, hogy: „…keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát” (Mt 6,33), és a többi dolog, amit a nemzetek keresnek, ráadásként megadatnak.

Ha őszintén imádkozunk, és azt mondjuk: Uram, munkálkodj az én szívemben, hogy lássam az értékes dolgokat, és tudjam azokat becsülni, ne tekintsem értéktelen dolognak, és ne becsüljem le azt, hogy Te fegyelmezel – mert Ő fegyelmez azért, hogy az Ő szentségében részesüljünk, és ne legyünk elítélve a világgal együtt –, akkor nem lehet az, hogy ne menjünk át különféle helyzeteken. Foglalkozni akar velünk, amelyekben fegyelmezni és helyreigazítani akar bennünket. Másként kiskorúak maradunk, és nem válunk fiakká.

Ő mutassa meg az Ő dicsőségét, és az Ő dicsősége ejtse rabul a mi szívünket. Aztán kövessük Őt buzgón és forró vággyal, hogy minden nap – ahogy Pál nagy lelkesedéssel mondja –, mindenben Neki tetsző életet éljünk. Ezt akarja Ő, és ez legyen a mi szívünk vágya is. Az Úr áldjon meg bennünket. Ámen.

„Elhívott minket szent hívással” (Radu Gavriluţ)

Elhangzott 2020. május 13-án, Nagyváradon. https://www.ekklesiaoradea.ro/
PDF: Elhívott minket szent hívással

„Aki megtartott (román fordításban: megváltott) minket és hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végzése és kegyelme szerint, mely adatott nékünk Krisztus Jézusban örök időknek előtte, megjelentetett pedig most a mi Megtartónknak Jézus Krisztusnak megjelenése által, aki eltörölte a halált, világosságra hozta pedig az életet és halhatatlanságot az evangélium által” (2Tim 1,9-10).

Ő elhívott minket és tudjuk, hogy rajtunk kívül még sokakat. Ezt a Lukács evangéliuma 14. részének 17-24. verseiben olvasható példázatban is láthattuk. A meghívottak azonban, mintha összebeszéltek volna, elkezdték kimentegetni magukat. Ahogyan az imént valaki a tizedet említette – nehéz kérdés, hogy mennyit adok az Úrnak az időmből? Hármat a huszonnégy órából? Ő azt akarja, hogy mind az Övé legyen. Ez pedig még nehezebb. Szent hívással hívott el bennünket. Úgy, ahogy elhívta azokat a tanítványokat is, akik mindenféle kifogással hozakodtak elő, akiknek az Úr dolgainál fontosabb teendőik is voltak.

Felmerül a kérdés, hogyan lehetünk mi biztosak abban, és hogy válaszolunk arra az elhívásra, amit Ő intézett felénk? Ő megváltott, de a megváltás nem elhívás. A megváltás ajándék. Miután megváltott, azután hívott bennünket szent hívással.

Az emberi testre gondoltam, ahol normális esetben minden vezérlés és minden reakció a fejből indul ki. A testi, fizikai területen a dolgok nagyon világosak, de szellemiekben hogyan kötődhetnék szorosan a Főhöz? Krisztus a Fő: a gyülekezet és minden más dolog felett. Ő akar irányítani mindent. Tudjátok, hogy a testvérek nagy hangsúlyt fektetnek a fej befedezésére. Tulajdonképpen mit jelent a fej befedezése? Azt, hogy egyetlen Fej legyen, a Krisztus. Ő akarja irányítani a mi életünket. Szellemi területen minden a Főtől indul ki. Miután mi megismertük, hogy Ő lett a mi Megváltónk, Ő azt akarja, hogy elismerjük Őt, mint Urunkat, Gazdánkat, mint Főt. Várja a mi beleegyezésünket, és nem tesz semmit erőszakkal. A Szent Szellem által, amelyet Ő helyezett belénk, szólni akar hozzánk. Figyelmeztet és mondja: Én vagyok a Fő. A mi számunkra egyrészt nagyon egyszerű, másrészt elég bonyolult, hogy megtanuljuk, miként uralkodjon a Fej az életünkben. Krisztus a Fej, de nemcsak az egyén, hanem a gyülekezet számára is. Amikor beleegyezésünket adjuk ahhoz, hogy Ő irányítsa az életünket, lényegében ez az odaszentelés.

Régebben jöttek néhányan a gyülekezetünkbe, és szerettek volna hozzánk kapcsolódni, de végül nem maradtak itt. 1990 után az Amerikai Egyesült Államokból is jöttek testvérek, akik őszinték voltak, szokásuk szerint buzgón tevékenykedtek az Úrért. Egyikük megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok, mit tudna ő tenni Romániában? Én azt feleltem, hogy nem tudom. Az odaszentelés nem az, hogy tegyél valamit az Úrért, hanem hagyd, hogy Ő tegyen az életedben azt, amit Ő akar.

Sokan félnek attól, hogy megtegyék és kimondják: Uram, itt az életem, tegyél vele, amit akarsz! Eljön az idő, amikor a hitéletünkben határozottan meg kell tennünk ezt az első, de nagyon fontos lépést. Amikor egy lány férjhez megy, lemond a saját nevéről és felveszi a férje nevét, ezáltal azt mondja ki, hogy a férje a feje. Hajoljunk meg mi is, és hagyjuk, hogy Ő legyen a Fő. Ez másként nem megy, csak ha elismerjük, hogy a Szent Szellem az, aki munkálkodik bennünk, felfedi, hogy kik vagyunk és megmutatja, hogy valójában Krisztus a Fő.

Még egy igeverset szeretnék olvasni: „Kérlek azért titeket én, ki fogoly vagyok az Úrban, hogy járjatok úgy, mint illik elhívatástokhoz, mellyel elhívattatok. Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel, elszenvedvén egymást szeretetben, igyekezvén megtartani a Szellem egységét a békességnek kötelében” (Ef 4,1-3).

Amikor az Úrhoz jövünk, és szóba elegyedünk egy számunkra ismeretlen emberrel, nem kell sokat beszélgetnünk ahhoz, hogy felfedezzük és ráébredjünk arra, hogy egyek vagyunk, vagy sem. A hitéletem elején utaztam valakivel a vonaton. Meglepő volt, hogy elkezdtünk beszélgetni és közben örvendeztünk. Meg sem kérdeztem honnan, milyen gyülekezetből jön. Egyszerűen csak láttam, hogy a Szellem egysége olyan ajándék, amit Isten nekünk adott.

Azt mondja az Ige: őrizzétek szorgalmasan, buzgón a Szellem egységét a békesség kötelékében. Ne vessétek el ezt az egységet! Ne hangsúlyozzatok igazságokat csak azért, mert azokat az Úr megmutatta nektek. Keressétek, hogy megőrizzétek a Szellem egységét a békességnek kötelékében, míg mindnyájan eljutunk a hit egységére. A Szellem egységével kezdjük és a hit egységével zárjuk.

Testvérek, nincs más út. Ha mi nagyon ragaszkodunk a saját csoportunkhoz és azokhoz, akik úgy látnak, mint mi, elkerülhetetlen, hogy elmélkedés, utánajárás és gondolkodás nélkül magunkévá tegyük a hallott dolgokat, automatikusan elfogadjuk, amit mások mondanak. Én is tettem így. Gondot kell fordítanunk arra, hogy a Szellem egységét minden testvérrel megőrizzük. Ezt nagyon fontosnak tartom.

Még valamit szeretnék mondani. „Akihez járulván, mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz, Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel szellemi házzá, szent papsággá, hogy szellemi áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által” (1Pét 2,4-5).

Tudjuk, hogy Isten azt akarta, hogy Izráel népe papi nemzetség legyen. De amikor az aranyborjút készítették, elbuktak. Akkor a tizenkét nemzetségből egy nemzetség, helyesebben egyetlen család lett kiválasztva, hogy a papi szolgálatot betöltse. Nekünk papi nemzetségnek kell lennünk. Mikor az Úr Jézus eljött, akkor Ő helyreállította ezt, és nagyon világosan elmondta, hogy mi szent papság vagyunk, hogy szellemi áldozatokkal áldozzunk, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által. Mi nem csak arra vagyunk elhívva, hogy tudjuk azt, hogy Ő megváltott minket. Ő megváltott és szent hívással elhívott, nem a mi cselekedeteinkért. Most azt akarja, hogy szolgáljunk, mindenki ahhoz képest, amit Isten ajándékozott neki.

Testvérek, a hit útján nem lehet előre haladni, és válaszolni az elhívásra, amellyel Ő elhívott, ha nem értjük meg, hogy nekünk papokként kell szolgálnunk. Mindnyájan kaptunk egy ajándékot az Úrtól, amellyel szolgálnunk kell.

Valaki megkérdezhetné, hogy hogyan tudhatná meg azt, hogy milyen ajándékot kapott? Tudjuk, hogy amikor egy kisbaba megszületik, akkor már minden szervével rendelkezik. Van szeme, füle, szája, orra, keze lába, de még nem tudja őket használni. A kezek például arra valók, hogy valamit csináljunk. De egy kicsi gyermek még négykézláb jár. Ki tanítja meg arra, hogyan járjon? Még ha a szülei próbálják is, de mert ő növekszik és fejlődik, egyszer csak rájön arra, hogy a lábai arra valók, hogy azokon járjon. Tehát a probléma lényege az, hogy ahhoz, hogy betöltsd a szolgálatodat, növekedned kell. Eközben felfedezel olyan dolgokat, amiket csak te tudsz megtenni. És ha azokat teszed, meglátod, hogy segítségére leszel a testvéreknek.

1985-ben élt itt két idős testvér, és egyetlen nap különbséggel mindketten meghaltak. Űr keletkezett, amit senki nem tudott betölteni. Én akkor nagyon fiatal voltam, harminckét éves. Ismertem a testvéreket, elkezdtem meglátogatni őket, de ezzel nem volt különösebb szándékom. Azt vettem észre, hogy mentem hozzájuk, és nem tudtam tíz percnél többet beszélni, tíz perc után megálltam. A testvérek azt mondták: beszélj hosszabban. Nincs mit mondanom. De az én számomra bátorítás volt, amikor ezt kérték. De ha a testvérek azt mondják, hogy beszélj rövidebben, akkor el kell gondolkoznod.

Még valamit szeretnék mondani. „Eljövén pedig az is, aki az egy tálentumot kapta vala, monda: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és ott is takarsz, ahol nem vetettél. Azért félvén, elmentem és elástam a te tálentumodat a földbe, ímé megvan ami a tied. Az ő ura pedig felelvén monda neki: Gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és ott is takarok, ahol nem vetettem. El kellett volna tehát helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál, és én megjővén, nyereséggel kaptam volna meg a magamét. Vegyétek el azért tőle a tálentumot, és adjátok annak, akinek tíz tálentuma van. Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik, akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van” (Mt 25,24-29).

Mit gondoltok, hogy az a szolga, aki az egy tálentumot kapta, miért ásta el azt a földbe? A válasz a 24. és 25. versekben van: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és ott is takarsz, ahol nem vetettél. Azért félvén, elmentem és elástam a te tálentumodat a földbe, ímé meg van, ami a tied. Nekünk mi a véleményünk a mi Urunkról? Mert jönnek az életben mindenféle helyzetek, amelyek nem mindig rózsaszínűek. Addig, amíg minden jó, könnyen mondjuk, hogy az Úr jó, és szeretünk Uram. De amikor Ő kénytelen fegyelmezni bennünket, akkor a véleményünk megváltozik.

Testvérek, én azt hiszem, hogy a félelem nem elégséges a szolgálathoz („féltem tőled”). Egyedül a Gazdánk iránti szeretet az, ami ösztönözni tudja a mi szolgálatunkat, semmi más. Az Úr ezt kérdezte Pétertől: Péter, szeretsz engem? Uram, te tudod, hogy kedvellek, ragaszkodom Hozzád – ahogy egyesek fordítják. Legeltesd az én juhaimat, legeltesd a bárányaimat. Ez a teszt. Hogy mennyi a felelősségtudat bennünk ahhoz, amit Ő adott nekünk, az attól függ, hogy mennyire szeretjük Őt. Amikor megjött a gazda azt mondta: „gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és ott is takarok, ahol nem vetettem” (26. v.). Őt a saját szavai kárhoztatták azon a napon. Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből. Ez az Úr vágya. Testvérek, amikor szeretünk valakit, akkor nagyon figyelmesek vagyunk vele.

Az Úr nem azt akarja, hogy csak egyesek, hanem hogy mindenki szolgáljon Őneki azzal az ajándékkal, amit kapott. Azt akarja, hogy táplálkozzunk a tiszta szellemi tejjel, és azon növekedjünk. Észre fogom venni, hogy amit teszek éppen, az az, amit az Úr nekem adott, hogy tegyem. Ne mást tegyünk testvérek. Ha szolgálsz, kell, hogy legyen visszaigazolásod az Úrtól, hogy ez az, amit tenned kell. Én nem tudom, hogy jön ez a visszaigazolás, de jönni fog. Láttátok ezt a ravasz (román fordítás szerint) szolgát. Azt mondja az Úr a 30. versben: és a haszontalan szolgát vessétek ki a külső sötétségre, ott lesz sírás és fogcsikorgatás. Ez fegyelmezést jelent.

Elvetette az Úr valaha is Izrael népét? Soha! Fegyelmezte őket? El sem lehet mondani, hogy hányszor. Egy nép sem volt annyiszor fegyelmezve, mint ők. És most is láthatjátok, hogy milyen helyzet van Izraelben. Tehát ez a nép folyamatosan fegyelmezve van, mert az Úr el akarja készíteni őket arra a pillanatra, amikor elérkezik hozzájuk a megbánás, megtérés Szelleme, és meglátják azt, Akit általszegeztek, és az Úr felé fogják fordítani a szívüket.

Azt kívánom testvérek, hogy tanuljuk meg, hogy az Úrhoz jöjjünk, és Ő mutassa meg, ha mi mást is jobban szeretünk, mint Őt. Hozza felszínre azt, ha van a bálványozásnak valamilyen útja a szívünkben, ha vannak más bálványaink. Olvastátok Ruth Paxson imádságát [magyarul: https://filippi314.com/2020/05/12/reggeli-imadsag/]. Ő azt mondja: az órák, amiket az Úr ad naponta, ne csak elmúljanak, hiszen azok az órák már nem térnek vissza. Sok területen fegyelmeznie kell, hogy azt tegyük, amit Ő akar.

Az Úr szent hívással hívott el bennünket, és a mi feladatunk az, hogy hit által válaszoljunk és fogadjuk el. Tanuljuk ezt meg. Tudjátok, hogy Pál megdorgálta a korinthusiakat, hogy: szorosságban vagytok a ti szívetekben…, tárjátok ki ti is a szíveteket!

Testvérek, tárjátok ki szíveteket! Radu, tárd ki a szívedet, hogy a testvérek mind beleférjenek. Azok is, akik nem úgy gondolkoznak mint te. Testvérek, nincs más út, hogy előrehaladjunk. Ha nem térünk vissza azokhoz a dolgokhoz, amelyekhez az Úr akarja, hogy visszatérjünk, nincs előrehaladás. Biztosan van sok akadály, sok veszély ezen a szövevényes úton, de mert a Szent Szellem az életünkben van, Ő meg tudja mutatni az utat, hogyan menjünk tovább. Testvérek, imádkozom, és azt kívánom, hogy mindenkit, akik hallgatják az Igét, az Úr érintsen meg úgy, hogy senki ne hátráljon meg. Én magam is azt kívánom, hogy ne hátráljak meg. Az Úr áldjon meg titeket.

Testvérek, szeretnék még mondani valamit. A jelenlegi világméretű koronavírus-járvány idején: Ne féljetek! Ne féljetek! Az Úr szabadítson meg a félelemtől. Tekintsünk bizalommal az Úrra, hogy Ő eljön, hogy elvigye az Ő népét. Ne féljünk attól, hogy mi fog történni. Attól féljünk, hogy nehogy ne kövessük az Urat és az Ő útját.

Testvérek, az Úr áldjon meg titeket!

Jób helyreállítása – T. Austin-Sparks

Eredeti: The Vindication of Job

 Olvassuk: Jób 42

„De ő jól tudja az én utamat. Ha megpróbálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany” (Jób 23,10).

„Nem szóltatok felőlem igazán, mint az én szolgám, Jób” (Jób 42,7).

Amikor az Úr végre megfordította Jób fogságát, és megkezdte szolgájának helyreállítását, teljesen világossá tette a Jób barátaihoz intézett szavaiban, hogy miért tette ezt: „Nem szóltatok felőlem igazán” – s a mondat Jóbbal kapcsolatos része ugyanennyire világos és egyértelmű: „mint az én szolgám, Jób”. Jób helyreállításának alapja tehát, hogy Jób igazán, barátai viszont hamisan beszéltek az Úrról.

Tisztáznunk kell már rögtön az elején, hogy mi volt az igaz és helyes dolog, amit Jób mondott. Ha ugyanis ez a helyreállítás mindenkori alapja, az a talaj, melyen Isten felállítja táborát, akkor ismernünk kell, hogy mi ez, méghozzá helyesen. Ez pedig nagyon egyszerű, és nagyon tömören meg is lehet fogalmazni. Jób barátai váltig azt állították – tévesen –, hogy Jób szenvedéseit pusztán a bűn okozta, és a bajok a bűn büntetéseképpen érték őt. Röviden így lehet összefoglalni; nem fér hozzá kétség, hogy így értelmezték Jób szenvedéseit. Azt próbálták elérni, hogy Jób meglássa, minden szenvedésének egyedüli oka a bűn. Ezért tehát szerintük a szenvedés Isten büntetése volt a bűn miatt.

Teljesen világos, hogy a Jóbbal kapcsolatos eljárásuk a saját következtetéseik, a saját megítélésük és a saját elgondolásaik eredménye volt. Levonták a maguk felszínes következtetéseit, mert nem tudták, mi zajlott előlük elrejtve, titokban; hogy mi húzódott meg az egész történet mögött. Semmit nem tudtak a számunkra azóta feltárt dolgok mélységéről; arról, ami akkor előttük még rejtve volt: hogy amikor Isten felkeltette a Sátán érdeklődését Jóbbal kapcsolatban, tökéletes embernek tartotta őt, olyannak, aki jó és becsületes, akihez nincs senki hasonló a földön. Így látta Isten Jóbot – ezt azonban nem árulta el Jób barátainak. Isten sosem mondta nekik, hogy „Jób feddhetetlen és becsületes ember, nincs senki hozzá fogható a földön”. Ha ezt megmondta volna nekik, akkor nem csinálták volna azt Jóbbal, amit, de mivel nem ismerték sem Istent, sem az Ő gondolatait, és nem voltak kapcsolatban Isten szívével, felszínes következtetésekre jutottak; melyek pedig végül katasztrofálisnak bizonyultak számukra, és Isten szolgájának elmondhatatlan szenvedést okoztak.

Nagyon óvatosnak kell lennünk, mert a következtetések a mélyben születnek: azok nem csupán az elménk szüleményei, nem csupán a külső dolgok alapján, felszínesen hozott vélemények és meggyőződések nyomán jönnek létre. Ez az egyik dolog, amit ez a könyv meg akar nekünk tanítani. Ezek a barátok semmit sem tudtak a dolgok valódi, szellemi hátteréről. Semmit sem ismertek Isten gondolataiból. Pusztán a törvénykezés talaján álltak, és innen csak arra a következtetésre juthattak, hogy ha valaki szenved, azért van, mert valami baj van vele. Mennyire felszínes hozzáállás is ez! Ők pedig ezt a húrt szinte a végletekig feszítették. Isten nyomatékosan rámutat a végén, hogy nem azt mondták, ami helyes.

Isten azt mondta: „Nem szóltatok FELŐLEM igazán. Nem Jób felől, hanem ÉNFELŐLEM!” Istenről volt szó ebben. Itt van valami, amiben Isten és szolgája egyek, és ha valaki Jóbot illeti, akkor Istent illeti; ha ilyen következtetésekre jut valaki Jóbbal kapcsolatban, akkor abban Isten is benne foglaltatik. A dolog lényege pedig ez: Ha egy ember Istenért él, és bár lehet, hogy a világossága nem teljes, a szellemi élete nem hibátlan; lehet, hogy nem is tévedhetetlen, és esetleg vannak dolgok az életében, melyek bizonyos hiányosságokra utalnak, de ha az az ember Istenért él a legjobb meggyőződése szerint, és Istent képviseli itt a földön, és azután ezt az embert szenvedés éri, olyan szenvedés, mely nem valamilyen szándékosan vagy gondatlanságból elkövetett bűnének a következménye, akkor ha valaki azt mondja, ez a szenvedés büntetésből van, azzal megkérdőjelezi Isten igazságosságát. Mert gyakorlatilag azt mondja ki ezzel, hogy Isten nem igazságos! Ez volt Isten problémája ezekkel az emberekkel.

A Jób 23,10 szerintem nagyon közvetlenül érinti az egész helyzetet. A barátok azt mondták Jóbnak: „A bűn büntetése miatt szenvedsz!” Ő pedig azt felelte: „Ha megpróbálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany”! Miért van akkor a szenvedés? Nem a bűn büntetése miatt, hanem a megmunkálásért, a szellemi megtisztításért, gazdagításért, nagyobbításért. Nem pontosan ez történik a helyreállítás végén? Azt látjuk, hogy Jób sokkalta nagyobb szellemi formátumban áll előttünk a végén, mint az elején, viszont senki nem nyer ilyen szellemi kalibert attól, ha Isten a bűn miatt zúzza össze. Jób szenvedésen megy keresztül, de a szenvedés megtisztító erejű. „Ha megpróbálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany.” Ebben máshogyan van benne Isten. Ez volt az a helyes és igaz dolog, amit Jób mondott. Isten igazságos, és ha Isten szenvedést enged meg, az a szenvedés felszínre hozhatja a saját természetem mélységeit, és elvihet arra a pontra, hogy meglássam, ami vagyok – és senki sem állíthatja, hogy Jób nem mutatott meg semmit sem a rossz oldalából a szenvedés során, hiszen elég rendesen panaszkodott például. Isten munkája ilyen. Nem ad ítéletre és nem pusztít el bennünket azért, amik vagyunk, hanem tűzön visz keresztül, hogy megmentsen attól, amik vagyunk. Csodálatos dolog, hogy ezt elmondhatjuk Istenről, és teljesen új megvilágításba helyezi Őt.

Bár Jób barátai nem is fogták föl, mit beszélnek, annyira vakok voltak önteltségükben, de gyakorlatilag ezt mondták: „Íme egy ember, aki Istennek akar élni – Isten meg jön, és lesújt rá! Isten nem igazságos!” Tehát az emberi okfejtés szintjén itt végig Isten igazságossága a kérdés. A helyes válasz azonban az, hogy ez a bánásmód, a csiszolás, megtisztítás a teljesebb életre vezeti Jóbot, és ez rögtön tisztázza Istent; a megfelelő helyre állítja Őt, miközben a barátok nem tudatosan ugyan, de hamis színben feltüntetve, igazságtalansággal vádolják.

Van azonban még egy fontos elem Jób esetében. Az emberek elől, sőt még Jób elől is elrejtve, vádlóként ott állt a Sátán. Ismerjük, hogyan indul a történet, a Sátán kérdése Istenhez, vagyis inkább először Isten kérdése a Sátánhoz: „Észrevetted szolgámat, Jóbot? Bizony nincs hozzá hasonló a földön: feddhetetlen, igaz, istenfélő (…)”. A Sátán pedig ezzel vág vissza: „Vajon ok nélkül féli Jób az Istent? Hiszen nagyon gazdag ember, befolyásos pozícióban, mindenki nagyra tartja, megéri neki Istent szolgálni! De vegyél csak el tőle mindent, hogy az Isten szolgálatának minden nyeresége, legalábbis mindaz, amit a világ nyereségnek tart, már ne legyen az övé, és akkor a jámbor istenfélelme se lesz többé! Jób Istene Jób javaival fog eltűnni, és Jób istenfélelme is semmivé lesz, ha már nem éri meg Istent szolgálni!”

Így gúnyolódik az ördög. Isten előtt megvádolja Jóbot, hogy csak azért féli Őt, mert megéri neki. „De bocsássad csak rá a kezedet, sújts le vele mindarra, ami az övé, vajon akkor nem átkoz-e meg téged szemtől szembe?!” De Jób bármit is tett – és elég sok mindent tett – ezt az egyet soha nem követte el. Megátkozta a napot, amikor született, gyötrődve kiáltozott, lázadt, de soha nem átkozta Istent; és soha nem követte el, amire a felesége biztatta, hogy átkozza meg Istent és vessen véget önkezével az életének. Azonban szörnyű küzdelmei közepette, a görcsrohamok között, melyektől azt is megbánta, hogy valaha megszületett, ahol azt kívánta, hogy bár az az ember se született volna meg, aki az ő születésének hírét hozta, hogy minden, ami csak összefüggésbe hozható az ő világra jövetelével, legyen átkozott, Istent soha nem átkozta meg.

A szörnyű rohamok ellenére viszont néhány igen magasztos gondolatra jutott: „Ha megvizsgálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany”. „Lám, megöl engem, mégis Őbenne bízom”. „Tudom, hogy az én megváltóm él”. „Mégis (…) meglátom Istent”. A győzelem csúcspontjai ezek a szavak, nagy mélységekből törtek a felszínre, s hatalmas újjáéledés jelzőkövei Isten szolgájában. Kijelentik, hogy az ördög hazug volt kezdettől fogva. Minden bizonytalanság nélkül hirdetik, hogy Isten igaz; és hogy amikor egy ember életében Isten ott van, akkor Ő több bárminél, ami annak az embernek csak a birtokában lehet. Vegyél el mindent, és Isten több bárminél! Ez a válasz a Sátánnak. Világos és határozott a Sátán kérdésére a válasz: „Rendben, megengedem, hogy elvegyél tőle mindent, hogy teljesen lecsupaszítsad.” És valóban, Jób meg lett fosztva mindentől, de nem Istentől; Isten megmaradt neki. A vádló megkapta a választ. Bizonyítást nyert, hogy Jób nem önmagáért szolgálta Istent, sem azokért a dolgokért, amelyeket Istentől kapott, hanem Istenért Magáért.

„Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől?” (Róm 8,35) – halljuk Pál apostol korszakokon átívelő győztes kiáltását a Jób könyvére való tökéletes válaszként. És ott van az életet alkotó dolgoknak hosszú sora, és a csapások sora is. Pál kimeríti mindet, majd mindent egyetlen mondatba összefoglalva kijelenti: „De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket”. Mert nem az a lényeg, amit az Úrtól kapunk, hanem a lényeg az Úr Maga. Ez a győzelem alapja.

Jób barátai semmit sem tudtak erről a háttérről, és lehet, hogy Jób sem tudott semmit, de eljutott erre az álláspontra, és ez lett az alapja annak, hogy Isten helyreállította őt. Jób helyesen értette Istent; a Vele való kapcsolata helyes volt. Megtapasztalását egy másik síkon kellett megmagyarázni, ahol Isten hatalmas dolgot cselekedett, mely még a gonosz legnagyobb erőit sem hagyta érintetlenül. Isten ugyanis megmutatta ezáltal a fejedelemségeknek és hatalmaknak, hogy bármennyire is erőlködnek, elkövethetik a legrosszabbat is, amire csak képesek, de nem verhetnek éket Isten és aközé, aki hit által az Övé. Mindent elvehetnek, és az érintett személy lesüllyedhet a hullámvölgy legmélyére, ahonnan nincs kiút, ahol körülötte tombol a vihar, ahol sok kétség, félelem veszi körül, felkiált és lázad, rátör a keserűség, halni vágyik, s megbánja azt is, hogy a világra jött… és mégis van valami, ami messze túlhaladja mindezt. Isten kibogozhatatlanul össze van kötve annak az embernek az életével, aki őszintén és igazán átadta magát Neki. Lehet, hogy vannak hibái, gyengeségei, de Isten egybefonódott az életével, és a Sátán teljes arzenálja sem képes lerombolni ezt a kapcsolatot.

Nagyon nagy dolog ez. Hogy milyen mélységig képes az ember ebbe tapasztalatilag belemenni, nem tudom, de nincs kétségem afelől, hogy most is sokan járnak Jób útján. Ismerjük, milyen mély az a megpróbáltatás, melyben már szinte feladjuk, és úgy érezzük, hogy eljött a vég. Megkérdőjelezünk mindent, de legbelül, a szívünk mélyén, tisztában lévén lényünk számos tökéletlenségével, melyek mind ellenkeznek Istennel, gyengeségekkel és hibákkal az életünkben és jellemünkben, mégis tudjuk, hogy orcánk mindig az Úr felé fordult, és sosem fordultunk el szándékosan Istentől, és nem mentünk másfelé. És mégis át kell mennünk valamin, ami ízekre szaggat, ami darabokra tép. Azok, akik bármekkora mértékben is, de jártak ezen az úton (lehet, hogy egyesek éppen most járnak rajta), tudják, hogy ki lehet jönni a hullámvölgyből, és tudják, hogy pontosan ugyanoda kerülnek vissza, ahol megelőzőleg voltak az Úrral, és az az Úr pontosan ugyanott van, ahol volt; a közöttünk lévő szellemi kapcsolat érintetlen. Megbánjuk, hogy miket mondtunk, ahogyan éreztünk, és oda kell mennünk az Úrhoz, és elismernünk, hogy Iránta való gondolatainkban és érzéseinkben nagyon hűtlenek voltunk, de utána a kapcsolat nincs megtörve, ugyanolyan, mint volt, az Úr pedig ott van. Ez nagyon nagy dolog. Mélyebb, mint a pokol, és erősebb az ördögnél is.

Ez húzódott meg Jób tapasztalata mögött, s bár a barátai semmit sem tudtak a dolgok szellemi oldaláról, és Jób sem volt képes megérteni akkor, de Isten tudta jól. Íme annak az embernek az esete, aki sok gyengesége és hibája ellenére helyesen vélekedik Istenről, de minden másban tévedni látszik. A látszat alapján minden arra mutatott, hogy Jób hibázott. Minden tönkrement! Minden összeomlott! Mindent utolért a csapás! Mindazt, ami körülvette – a munkáját, tevékenységét, elfoglaltságait, a saját testi életét – és magát az embert is teljes zavar gyűrte maga alá egy időre, s a döbbenet, a kábultság. És a jó emberek körülötte mind azt mondják: „Te vagy a hibás!” Olyan emberek, akiknek az ítéletében bízik, akiket nem rossz emberekként, hanem istenfélőkként ismert, akik Istent képviselik (és ezek a barátok azt vallották, hogy Istent képviselik; azt mondták Jóbnak, ők nem világi módon érvelnek, hanem Isten szemszögéből, és megpróbálták meggyőzni ezt a bűnöst, hogy térjen vissza Istenhez), és ezek azt mondják, hogy te vagy a hibás.

Jób általános gyanúba keveredett, egyáltalán nem szólt semmi sem amellett, hogy ne követett volna el semmit. Íme egy ember, aki szilárdan áll az Isten egy bizonyos értelmezésének talaján, és az egész világ ellene és az értelmezése ellen van, és mindenki azt mondja, téved, nincs igaza és hamis álláspontot képvisel. Óriási dolog ezt meglátni, mert itt világosan erről van szó. A végén pedig Isten kimondja, hogy igaza volt, a többiek pedig tévedtek.

Mi is könnyen kerülhetünk Jób barátainak a helyzetébe. Isten mentsen meg bennünket bármilyen hamis véleménytől minden helyzetben, amellyel kapcsolatban állást foglalunk! De ugyanennyire lehetséges, hogy egy igaz embert egyöntetűen hamisnak tartsanak. Lehetséges teljesen egyedül maradni Istennel úgy, hogy igazunk van, és senki sem hiszi el vagy érti meg. És fordítva is: Ha valakit nem ér soha olyan szenvedés, mint Jóbot, soha nem érintette ilyen megtapasztalás, mint amin ő átment, ha valaki ott van, ahol Jób barátai voltak, kívül a vajúdáson és szenvedésen, ha valaki mentes mindezektől a bajoktól, az soha nem jelentheti azt, hogy az ilyen embernek igaza van, és „jól csinálja”; és azért, mert neki nincs ilyenfajta megtapasztalása, azért van, mert Isten különösképpen kedvezne neki.

Mi ennek az egésznek a lényege, a célja? Hogy megértesse velünk, milyen borzasztóan fontos, hogy Isten szemszögéből nézzük a dolgokat, mert ha Isten szívével ilyen mély kapcsolatban vagyunk, az meg fog őrizni bennünket az olyan állásfoglalásoktól, melyek mind-mind katasztrófát jelentenének. Néhány olyan véleményt látunk itt ugyanis, melyek Isten nézőpontjából szemlélve bizony katasztrofálisak. Láthatjuk, hogyan alkotnak felszínes ítéletet a barátok arról, ami Isten egyik gyermekének az életében történik, és hogy ez a felületes vélemény mennyire növeli csak az illető szenvedését, mivel hogy hamis. Az ilyen vélemény miatt pedig előbb-utóbb összeütközésbe kerülünk Istennel. Óvatosnak kell tehát lennünk! Van ugyanis valami az emberi természetben, ami miatt szinte azonnal ilyen következtetéseket vonunk le: Ha valaki nehéz időszakon megy keresztül, akkor az biztos azért van, mert az Úrnak valami baja van vele!

A büntetés és a nevelés azonban két különböző dolog, két külön világhoz tartoznak; ezeket ne keverjük össze! A büntetés olyan ítélet, mely pusztuláshoz vezet, a fegyelmező nevelés viszont Isten módszere a megtisztításra. A nevelés teljesen az igazat tartja szem előtt. A nevelés telve van reménységgel; ami pedig utána jön, az nagyszerű dolog.

A büntetés a sötétségben van, reménytelenség társul hozzá; a büntetés kopár, kietlen pusztaság. Az Úr népe pedig sajnálatosan nem tesz különbséget e kettő között. Így vagy úgy, de téves helyzetbe kerülünk, amikor ilyet mondunk: „Átmegyek most ezen a szenvedésen, azért, hogy ne kelljen a pokolra mennem később. Én most megszenvedem a magamét, az istentelenek meg majd utána szenvednek; ők a pokolra mennek!” Ne hagyjuk, hogy a gondolkodásunk így összekeveredjen. Ne higgyünk ilyesmiben! A ránk váró poklot Krisztus elhordozta a kereszten. Nem azért menekültünk meg a pokoltól, mert elviseljük a jelen szenvedéseit, hanem mert hiszünk abban, hogy Krisztus szenvedett értünk a kereszten. Nem azért fogunk megmenekülni a pokoltól vagy a purgatóriumtól vagy bármi más hasonló dologtól, mert most szenvedünk. A mi jelenlegi szenvedésünk nem az ítéletnek vagy a büntetésnek a körébe tartozik. Nem is érinti a pokoltól való megmenekülés kérdését. A mostani szenvedésünk az élet kibővítéséért van, a befogadóképesség növeléséért a dicsőségre. „Pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket felülmúló, nagy, örök dicsőséget szerez nekünk” (2Kor 4,17). Nem azt mondja, hogy „pillanatnyi könnyű szenvedésünk egyre inkább megment bennünket a pokoltól és a pokol büntetésétől.” A dolgok egyáltalán nem ezen a síkon történnek; hanem arról van szó, hogy az egyre nagyobb dicsőség befogadására való képességünk a szenvedés által növekszik.

Még egy utolsó gondolat, hogy a másik irányból is megvizsgáljuk a kérdést. Vigyázzunk a vádlóval, amikor nekünk megy rosszul a sorunk, és szenvedésen megyünk keresztül; és akkor eljön, talán barátokon keresztül, akik szép szavakkal azt sugallják nekünk, hogy a szenvedésünk a helytelen hozzáállásunkkal függ össze; valamit elrontottunk, és az Úr ezért ellenünk fordult. A vádló sokféle módon jöhet, és megpróbálhatja ezt a fejünkbe ültetni, és ha egyszer sikerrel járt, akkor kész, ott a baj. Ne higgyünk neki! Ha Isten gyermekeként csakugyan valami rosszat csináltunk, de a helyes irányba nézünk, és arra törekszünk, hogy a rossz dolgokat helyre hozzuk, az pontosan az ellenkezője annak, mintha büntetlenül mennénk tovább a rossz irányba. Ebben az esetben nem ér bennünket büntetés a hibánkért, hanem Isten fegyelmez bennünket, és ez teljesen más. Ha az ellenség azt mondja, ez büntetés, akkor ítélet alá jövünk, és kikerülünk a sötétségre. Ha hisszük, hogy ami velünk történik, az nevelő célzatú, akkor ha azért is van, mert rosszat csináltunk, akkor is ott a reménység. Mindig a világosság felé fordítsuk tekintetünket, és ne hagyjuk, hogy az ellenségtől jövő sötét dolgok lakozást vegyenek bennünk.

Ne feledjük viszont, hogy van ítélet azoknak, akik kitartanak a rossz cselekvésében; nem is végződhetne másképp. Ha azonban tekintetünket a világosság felé fordítva járunk, feddhetetlenül állva Isten előtt úgy, hogy mindig készek vagyunk megvizsgálni az útjainkat, akkor még a bukásainkat követő fegyelmezés is áldott következmények reménységével tölt el. „Minden fenyítő nevelés ugyan a jelenre nézve nem látszik örvendetesnek, hanem szomorúságosnak, de később (…)”  (Zsid 12,11 – Vida ford.). Mi a „később”, mi következik utána? Az, hogy józanabbá válunk. Amikor gyerek voltam, és valamilyen fenyítést kaptam, az nem volt kellemes, hanem nagyon is keserves, és kellett hozzá némi idő, hogy a súlya elmosódjon; de felnőve határozottan állítom, javamra vált, hogy megneveltek. Ha ez nem történt volna, elveszítettem volna valamit. „Később” elérjük azt a józan belátást, ahol meglátjuk az értékét. Jót akartak vele, és a javamat is szolgálta. „De később a megigazulás békés gyümölcsét adja azoknak, akik általa megedződtek.”

Edited and supplied by the Golden Candlestick Trust.

http://www.austin-sparks.net/english/005210.html