A szmirnai gyülekezetnek írt levél (Kit Mays)

Elhangzott: Valea Draganului – 2021. augusztus 19.

PDF: Kit_Mays-A-szmirnai-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_19082021

https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210819-KitMays1.mp3

Testvérek, az elmúlt alkalmakkor ezekről a mostani időkről gondolkodtunk, amelyben élünk, valamint arról, hogy miként éljük az életünket. Az eddigiekben az Úr Jézus Krisztusról volt szó, és az Ő nagy kijelentéséről, amely abban a könyvben található, melynek Jézus Krisztus kijelentése [Jelenések könyve] a neve.

Sok kijelentés van számunkra ebben a könyvben; és mint már említettem, az Úr Jézus több, mint negyven elnevezése, címe, neve és leírása található benne, és ezeknek több, mint a fele az első három fejezetben szerepel, amelyet most vizsgálunk. Azt is mondtam már, de érdemes megismételni, hogy az Úr Jézusnak ezekben a neveiben élet van. Kijelentés van ezekben a nevekben.

Mi, az Egyesült Államokban nem vagyunk túl jók abban, hogy valamin igazán mélyen elgondolkodjunk, de helyesen tennénk – akár amerikaiak, románok, magyarok, németek vagy bárkik vagyunk –, ha komolyan elmélkednénk, elgondolkoznánk ezeken a neveken. Például, akik ingáztok a munkahelyetekre, fogjatok egy-egy kis lapot, írjátok fel rá egyenként az Úr Jézus neveit, és utazás, vezetés közben gondolkodjatok rajta. Az Úr feltárja rabszolgái előtt neveinek titkát. Ez nem csupán értelmi, hanem szellemi dolog.

Most a szmirnai gyülekezetnek szóló üzenettel foglalkozunk. Rövid igeversek (Jelenések 2,8-11):

„A szmirnabeli gyülekezet angyalának ezt írd: Ezt mondja az Első és az Utolsó, aki halott volt és feltámadott:”

A görög „szmürna” szó a mirhából származik. A nyugtalanság, a baj érzete kapcsolódik hozzá. Tudjuk, hogy a mirha egyike volt azoknak a fűszereknek, melyeket a halálkor használtak. A keleti bölcsek, akik az Urat keresték, ajándékba aranyat, tömjént és mirhát hoztak. Tudjuk, hogy amikor Urunkat a kereszten megfeszítették, és levették onnan, akkor gyolcsba göngyölték, melyben szintén mirha volt. A mirha a halálról beszél, és az Úr Jézus felfedi a szmirnai gyülekezet előtt, hogy mit kell majd elviselniük, és bátorítja őket, hogy mindhalálig hűségesek legyenek. A kijelentést azáltal adja, hogy megmondja, Ki szól; Ki mondja ezeket az Igéket:

„Az Első és az Utolsó”

Azért szeretjük az Urat, mert Ő előbb szeretett minket. Ő volt, aki először az Élet Igéjét szólta, és megmentett minket. És Ő az Utolsó, Aki hű, Aki mindvégig hűséges marad. „Meg vagyok győződve arról – írja az apostol –, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, el is fogja végezni a Krisztus Jézus napjára” (Fil 1,6). Annak, hogy Ő az Utolsó, köze van ahhoz a teljes üdvösséghez1 is, amelyet Ő ad. Ő képes üdvözíteni (az Első), méghozzá teljességgel (az Utolsó) mindazokat, akik Őáltala Istenhez járulnak, mert mindenkor él; halott volt és életre kelt, hogy közbenjárjon mindazokért, akik Őáltala járulnak Istenhez.

Ez a levél olyan keresztényeknek íródott, akikre szenvedés vár, és akik valóságosan szenvedtek abban az időben. A mi Urunk, Jézus halott volt, megfeszítették, testében hordozta a bűnünkért és szégyenünkért járó teljes büntetést. Bűnné lett értünk, és mi meghaltunk Őbenne, úgy, hogy Isten Őbelé helyezett minket. Tudja, mit jelent a halál, mert átment rajta, és mindörökké él, hogy közbenjárjon értünk! Ezt mondja a 9. versben:

Tudom a te dolgaidat, nyomorúságodat és szegénységedet (de gazdag vagy), és azoknak káromlását, akik azt mondják, hogy ők zsidók, de nem azok, hanem a Sátán zsinagógája.”

„A világban nyomorúságotok van, de ne féljetek, én legyőztem a világot.” Ő velünk van a nyomorúságban, közelről ismeri, annyira ismeri, amennyire mi is ismerjük. Mint ahogy a pusztaságban mondta, amint arra előző este is utaltam: „Minden szenvedésüket Ő is szenvedte”, Minden szenvedésünkben Ő is szenved. Mi a Krisztus teste vagyunk, és egyenként tagjai. Ha egy kalapáccsal rávágok az itt ülő testvér nagylábujjára, a feje érezni fogja! A Krisztus testének valósága nagyobb mint a testünk, de a testünk ennek a nagyobb valóságnak a gyakorlati szemléltetése, és Isten azért adta, hogy megértsük, Ő ismeri a mi nyomorúságunkat, és velünk van a nyomorúságunkban. Néha érezzük ezt, és ugye milyen csodálatos, amikor tudjuk, hogy Ő velünk van! Néha pedig nem érezzük, mert azt akarja, hogy hitben járjunk, ne látásban, ne az érzéseink szerint. És ez is épp olyan valóságos és épp olyan csodálatos.

Tudom a te nyomorúságodat és szegénységedet”

Testvérek, az Úr ismeri a mi szegénységünket, tudja, milyen szegénynek lenni. Tudjátok, sokunknak van a szükségesnél többje, de nem mindannyiunknak. Ő velünk van a szegénységünkben, és tudja, hogy milyen az. Ismeri, milyen szenvedéssel jár a szegénység. Tudja, milyen munkába menni, és fáradtan hazatérni. Megérti, milyen az, ha szegény vagy és magányos, és kevés vigasztalásod van. De Ő odajön hozzád, átölel a karjával, és azt mondja: Tudom, milyen! Ismerem a szegénységedet, megtapasztaltam, amikor Galileában jártam, és megtapasztalom, amikor Romániában járok, veled.

de gazdag vagy”

Milyen nagy megtiszteltetést jelent a Királytól, ha elismeri a gazdagságunkat! Azt mondja: Minden, ami fontos, Bennem van, gondoskodom a szükségleteidről, és nagy szellemi gazdagságot adok neked – a létező legnagyszerűbb szellemi javakat. Már ma együtt járhatsz a Királlyal. Megtagadhatod magad, felveheted a keresztet, és követhetsz engem, olyan szorosan, ahogyan csak akarod. És hallani fogod, amit csak suttogok, és egész nap tanítani foglak. És nem leszel egyedül, mert nekem sok tanítványom van.

és azoknak káromlását, akik azt mondják, hogy ők zsidók, de nem azok, hanem a Sátán zsinagógája”

Kicsit később visszatérünk ehhez, de a szmirnai zsidók kiváltképp gyűlölték a keresztényeket, és ahelyett, hogy Isten számára lett volna zsinagógájuk, a zsinagógájuk azt a célt szolgálta, hogy szembeszálljanak az Isten dolgaival, azzal, amit népével cselekedett. Szembefordultak az evangéliummal, és a Sátán zsinagógája lettek. Hazudtak, káromoltak, olyasmiket mondtak Istenről, ami nem igaz, és hirdették ezeket, mert „Mi vagyunk Isten népe, ez az igazság!”. Majd az Úr a következő csodálatos szavakat mondja, melyeket ma hallanunk kell:

Semmit ne félj azoktól a szenvedésektől, melyek reád jönnek.”

Halljátok? Azt mondja nekünk: Ne félj a rád váró szenvedéstől! Szenvedni fogsz, de ne félj tőle. És elkezdni leírni a súlyosabb dolgokat, melyek történni fognak. Azt mondja:

Íme – figyeljetek, vigyázzatok! –, az ördög közületek börtönbe fog vetni néhányat, hogy megpróbáltassatok; és tíz napig való nyomorúságotok lesz.”

Jól figyeljük meg a következő igét:

Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.”

Amikor házasságot kötünk, ígéretet teszünk: betegségben, egészségben, míg a halál el nem választ. Megígérjük, hogy hűségesek leszünk. Tegnap említettem, hogy a szeretet (szerelem) megköveteli a hűséget. Ez nem is annyira parancs, mint inkább emlékeztetés – megerősítés, felszólítás a szeretetünkre, ígéret az Ő jelenlétére és jutalmára.

Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.”

Van itt valami, testvérek, amit nagyon fontos rendeznünk. Hűségesek lesztek? A fiatalok közül néhányan lehet, hogy még nem gondolkodtak ezen. Hűségesek lesztek mindhalálig? Az idősebbek közül néhányan lehet, hogy ezt mondják: „Ó, hát remélem!” – mert láttatok hűtlenséget az életetekben. Ez nem az érzelmeinket akarja megcélozni, hanem mindegyikünk számára arra való felhívás, hogy az akaratunkkal döntsünk: hűek leszünk mindhalálig. Ne hagyjuk kiesni a gondolatainkból! Akarattal fontoljuk meg, és hozzuk meg a döntést!

Képes lesz ez a halálon átvinni minket? Persze, hogy nem! De ha azt mondjuk: Uram, eldöntöttem, hogy hű leszek mindhalálig. Uram, segíts! Ez a szívem vágya, add meg nekem, hogy hűséges legyek a halálig! Ne hagyd, hogy hűtlennek találtassak! Ne engedd, hogy eltántorodjak az eljöveteled előtt! Ne hagyd, hogy egy pillanatra is megalkudjak – egy pillanatnyi könnyebbségért vagy egy pillanattal hosszabb életért. Uram, Te megmentettél, és Te tartasz meg engem, és én bízom Benned, hogy megtartasz halálomig. Ez az én vágyam és az én fogadalmam.

Testvérek, házasságkötéskor az emberek ígéretet tesznek. Ez a fogadalmak végén van, és sokan izgulnak, amikor az esküvőjük van, és nem nagyon gondolnak bele akkor. De meg kell tartanunk ezt a fogadalmat – Isten kegyelme által! És meg tudjuk tartani, és képesek vagyunk hűségesek lenni mindhalálig, és ezért jutalom jár, az élet koronája.

A korona két dologról beszél: egyik, a hatalomról – ha miénk az élet koronája, azt jelenti, hogy legyőztük a halált. A korai keresztények némelyike a vértanúk koronájának nevezte ezt. A másik, hogy ez valami szépséges dolog, és nagy értéket képvisel. Bevallom, nem tudom, fog-e bárki koronát viselni a fején az örökkévalóságban, de az élettel megkoronázva lenni nagyon nagy koronát jelent, és amikor ott leszünk az üvegtenger mellett, melyről az Igében szó van, és ott vannak azok, akik a koronájukat az Úr Jézus lábaihoz teszik, nem kell így összeszorítva tartanunk a kezünket, odatehetünk valamit az Ő lábaihoz, ami nagy értéket képvisel és felbecsülhetetlen.

Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek: Aki győz, nem árt annak a második halál.”

A második halál, természetesen, úgy hiszem, az egész világ ítéletét jelenti. Nem tudom, hogyan képes ártani azoknak, akik megmenekültek, de ez azt jelzi, hogy ártani tud a megváltottaknak. Nem pusztítja el vagy öli meg őket, hanem azt mondja: „nem árt nekik”. Mármost, remélem, tudjátok, hogy én kifejezetten pozitív ember vagyok, nem egy gyászos valaki. Nem vágyom rá, és nem is szeretnék senkit sem ijesztgetni, de ez a Bibliában van, és komolyan meg kell fontolnunk.

Tudjátok, többségünk nem fog mártírhalált halni; legtöbben viszonylag normális életet fogunk leélni. Emlékszem, amikor negyvenéves voltam, és a fiaimmal beszéltem, és megkérdeztek tőlem valamit, mert éppen megbüntettem őket valami olyasmiért, amit nem lett volna szabad csinálniuk. Úgy emlékszem, a nappaliban baseballoztak, és eltörtek egy lámpát, és föltettem nekik az összes ilyenkor szokásos kérdést: Mi a csuda lelt titeket? Mégis mit gondoltatok? Miért csináltátok ezt? Elment az eszetek? – Mellékesen jegyzem meg, hogy egyik ilyen kérdésre sincs válasz, ezeket azért tesszük fel, hogy így fejezzük ki a rosszallásunkat, nemtetszésünket, és vezessük le a feszültséget és a dühöt. De mégis mit lehet tenni, amikor valaki a nappaliban baseballozik? Nem sokat lehet magyarázni. Megbünteted őket és kész. És utána az egyik fiam, azt hiszem, a nagyobbik, azt mondja: Apa, vasárnap azt mondtad, hogy szerinted az Úr nagyon hamar visszajön. Miért gondolod ezt?

El akarták terelni a témát, és bevallom, én is témát akartam váltani, mert nem tudtam, mi mást mondhatnék. Ezért elmagyaráztam nekik: Igen, hiszem, hogy az Úr hamar eljön. Hogy miért? Nagyon odafigyeltek rám, én pedig elmondtam nekik a próféciákat az Igében, említettem az idők jeleit körülöttünk, és beszéltem a Szent Szellem sürgetéséről bennem, és az az Úr szavairól, hogy hamar eljön.

És utána mondtam valamit, amit a fiaim nem hallottak túl gyakran, és nem számítottak ilyenre. Azt mondtam: De mi van, ha tévedek? Mi van, ha az életem hátralévő részét teljesen átlagosan élem le? Mi van, ha nem halok meg egy autóbalesetben holnap, mi van, ha nem lesz szívrohamom két héten, egy hónapon vagy három hónapon belül? Mi van, ha nem leszek rákos, és nem halok meg? A szemük tágra nyílt. Mi van, ha élek még negyven évet? Azt mondtam: Fiúk, már negyven évet éltem, és nagyon gyorsan eltelt. Nagyon hamar ott leszek az Úrral örökre, szemtől szemben.

Azért meséltem el ezt most, mert van egy sors, amely bármelyikünket érinthet. Vannak olyanok közöttünk, talán nem is kevesen, akik elvesztették szerettüket ebben a mostani járványban. Még többen voltak olyanok, akik betegség vagy időskor, baleset vagy más miatt veszítettek el valakit.

Tisztázni szeretném, hogy nem azt mondom, hogy most azok az idők jönnek, amikor felsorakoztatnak minket a fal mellé, és lelőnek, de eljöhetnek azok az idők. Nem szabad megrémülnünk semmi ilyesmitől, hanem egyszerűen csak hűségesnek kell lennünk, míg az Úr haza nem hív minket. A veréb sem hull le a földre az Ő engedélye nélkül, és mi értékesebbek vagyunk sok verébnél. A napjainkat számon tartja, mint a hajszálakat a fejünkön, a könnyeinket tömlőjébe gyűjti, hűséges tetteinket feljegyzi.

Tudjátok, Ő az Első és az Utolsó, Ő az, aki halott volt, de életre kelt, Akinél vannak a halál és a pokol kulcsai, Akinél van a Dávid kulcsa, Aki tökéletesen legyőzte a halált, Aki nyilvánosan kipellengérezte a Sátánt és gonosz birodalmának minden fejedelemségét és hatalmasságát. Nem ijesztgetni akarok bárkit is, de mondom nektek, ez olyasmi, amit el kell rendezni a szívünkben, mert meglepetésként törhet ránk. A szmirnai gyülekezetre üldöztetés várt. Mi kismértékű üldöztetést kezdünk látni az országomban; ti is látni fogtok kis- vagy nagymértékű üldözést.

A gyülekezet történelmében, a korai egyházban három nagy római keresztényüldözés volt: az első hullám Néró alatt, ennek során ölhették meg Pétert és Pált is, ez az első század második felének elején volt. A második keresztényüldözés Domitianus alatt volt, ez erőteljesebb és szélesebb körű volt a birodalomban, legvalószínűbb, hogy ennek során száműzték Jánost Patmoszra, és ez közelített Szmirna felé is akkoriban. A harmadik pedig párszáz évvel később, Diocletianus alatt következett be, aki nagyon értett az igazgatáshoz, és elvetemült ember volt, aki el akarta törölni a kereszténységet a föld színéről.

A legtöbb császár általános szabályokat hozott, a provinciákban azonban nagy mozgásteret engedett abban, hogy hogyan kivitelezik ezeket. Diocletianus azonban azt mondta: meg kell ölni minden pásztort, összeszedni mindenkit, aki kereszténynek vallja magát, és megölni. Azt mondta: Le kell rombolni minden helyet, ahol találkoznak, minden istentiszteleti helyet. Meg kell semmisíteni minden írásukat.

A történészek szerint, úgy tudom, Diocletianus felelős azért, hogy nem maradt fenn egyetlen teljes Biblia sem hiánytalan formában, azt hiszem, a harmadik századból és azelőttről. Ezernél is több töredékből kellett összerakni, ami van. Diocletianus eltökélte, hogy kiirtja a kereszténységet, és életének utolsó tíz éve másból sem állt. Annyira, hogy vannak, akik szerint az a tíz nap, melyről szó van, hogy „tíz napig való nyomorúságotok lesz”, uralmának utolsó tíz évére vonatkozik. Nem tudom, hogy valóban így van-e.

Az üldözés második hulláma valójában már Kr.u. 26-ban elkezdődött Szmirnában még azelőtt, hogy az Urat megfeszítették. Bocsánat a sok történelmi vonatkozásért, de fontos tudnunk ezekről valamennyit. Akkor még Tiberius volt a császár, és saját magának épített templomot Szmirnában, és egy oltárt, hogy ott őt istenként imádják. Valahol valaki kitalálta ezt, hogy ha mindenki a császárt imádná, akkor az egyesítené a Birodalmat. De mindenesetre azt el lehetett dönteni ez alapján, hogy valaki hűséges-e a császárhoz vagy sem.

Majd abban az időben, amikor a Jelenések könyve íródott, Szmirnában évente egyszer minden polgárnak egy meghatározott napon a városi tanács elé kellett járulnia. Ha elmondta: „A Császár az úr!”, és egy csipet tömjént a parázsra dobott, akkor kapott erről egy igazolást – ez pedig jogosítványt jelentett az üzletkötésre, illetve a mindennapi élet ügyeiben való részvételre, mint mondjuk ma ahhoz, hogy valaki vezetői jogosítványt szerezzen. Egyszerű dolog, évente egyszer. „A Császár az úr”, és kész is vagy – kivéve, ha nem teszed meg.

Polikárp, akit János apostol tanítványának mondanak, és akire Szmirna püspökeként hivatkoznak, de akkoriban még nem voltak püspökök, idős ember volt, és a zsidók gyűlölték, mert keresztény volt – annyira, hogy egy szombatnapon a városi tanács elé hurcolták, az ott álló katona őrizetére bízták, és elmentek fát gyűjteni, hogy máglyán elégessék. Szombatnapon! A katona azt mondta neki: „Nem kell meghalnod, csak ezt az egy kis dolgot tedd meg” – és hiteles történelmi feljegyzés van róla, hogy mit válaszolt. A prokonzul ugyanis rá akarta venni, hogy átkozza Krisztus nevét, és áldozzon a császárnak, vagy különben halál vár rá. Polikárp pedig azt mondta: „Nyolcvanhat éve szolgálom Őt, és soha nem tett nekem semmi rosszat. Hogyan is káromolhatnám a Királyt, Aki megmentett engem?”

Amikor hozzá akarták kötözni az idős embert az oszlophoz, azt mondta: „Nincs erre szükség, az az Isten, ki kegyelmét adja nekem, hogy átmenjek a tűzön, ahhoz is megadja kegyelmét, hogy megállhassak ott.” Polikárp idős ember volt, idősebb, mint valószínűleg bárki itt.

Látom, hogy néhányan, akik még nem vagytok idősek, azt gondoljátok, hogy ez olyan távoli, de hadd mondjak el nektek valamit, ami 1999-ben történt. Az országom egyik középiskolájában, a coloradói Columbine-ban két diák automata fegyvereket vitt be az iskolába, és lövöldözni kezdtek. Végül egy tucat embert megöltek, pontosabban tizenhármat, és húsznál is több másikat megsebesítettek. Puskákkal és gépfegyverekkel jöttek be, körbejártak, és azt kérdezték a diákoktól, hogy keresztények-e. A legtöbb embert véletlenszerűen ölték meg, de két fiatal lányt megkérdeztek, hogy keresztények-e, és ők azt mondták, igen. És azonnal lelőtték őket. Többet mondtak annál, hogy igen, és egyikük, aki nem halt meg, éppen imádkozott, amikor odamentek hozzá, és rálőttek. Hangosabban kezdett imádkozni: „Istenem, Istenem, ne hagyj meghalni!”. Megkérdezték tőle, hogy hisz-e Istenben, és ő azt mondta, igen. Miért?”, kérdezték. „Mert hiszek, és a szüleim így neveltek.” Arrébb kúszott, miközben a támadó újratöltötte a fegyvert, de nem lőtt rá ismét.

A lány később azt mondta: „Nem gondolkoztam a válaszon, eszembe sem jutott, hogy valami rossz fog történni. Megkérdezte, és nem mondhattam nemet. Nem bátorságnak tartom, hanem annak, hogy amit mondtam, igaz, mert egyszerűen ez vagyok. Mi mást mondhattam volna?”

Más hasonló példák is vannak, azért, mert van egy ellenségünk, aki őrülteket indít őrültségek elkövetésére. Azt hiszem, hogy több ehhez hasonló eset is fel van jegyezve. Nem próbálok érzelgősködni, nagyobb eséllyel halunk meg autóbalesetben, mint hogy lelőjenek minket a hitünkért, úgy hiszem. Sok betegség van, amely már fiatalon elvihet minket, sokkal inkább, mint hogy a hitünkért kivégezzenek, és ezeknél is valószínűbb, hogy felnövünk, és lehet, hogy nem is fogunk meghalni egyáltalán, mert hiszem, hogy az Úr nagyon hamar eljön.

Testvérünk, Stephen Kaung, akiről sokan hallottatok, és néhányan ismeritek is, százhat éves. Nemrégiben mondta nekem és másoknak, hogy nem kész a halálra, nem számít rá, hogy meghaljon. Azt mondta, nem hiszi, hogy a keresztényeknek készeknek kellene lenniük arra, hogy meghaljanak. Azt mondja, hiszi, hogy a keresztényeknek arra kell készen állniuk, hogy találkozzanak az Úrral a levegőben. Ámen!

Nem érzelgős próbálok lenni, de az Ige itt azt mondja, hogy hűségeseknek kell lennünk mindhalálig. Hadd mutassak rá, hogy ha hűségesek vagyunk a halálig, akkor hűségesek leszünk akkor is, ha az Úr azelőtt visszatérne, hogy meghalnánk. De ez olyan dolog, amit rendeznünk kell. Tudjátok, nincs okunk félni, Ő halott volt, és mindörökké él, Ő az élet Ura, és azt mondja nekünk: „Ne féljetek a haláltól, Én legyőztem a halált. Ne féljetek!” Ne féljetek a járványtól! Legyetek érzékenyek, legyetek engedelmesek Neki abban, amit adott nektek, hogy tegyétek. Ne legyetek balgák, bármit is jelentsen ez.

De ne féljetek! Nem a félelem Szellemét kaptátok, hanem a szeretet Szellemét, a bizalom, a józan gondolkodás, a szeretet Szellemét. Nem szabad félnünk! Bármi is következzen, Ő több mint elég a mi számunkra. Ő az, Aki Hűséges, Aki hű volt mindhalálig, és az Ő hite megtart minket mindenen keresztül, ami csak következik. De rendezzük a kérdést a mi oldalunkon az egyenletben! Ne játsszunk a hitünkkel, ne legyünk könnyelműek a hitünkkel, hanem legyünk hűségesek.

Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.”

Titokzatos ajándék ez, de olyan ígéret, amely a miénk lehet. Tegye az Úr világossá a számunkra! Ámen.

A Föld legkorábbi korszakai – 10. „Ahogyan Noé napjaiban volt” (G.H. Pember)

A teljes 10. fejezet a fenti linkre kattintva olvasható.

Részlet:

Az özönvíz előtti romlás hét oka. Vajon mind működésben van ma?

Az özönvíz előtti hitehagyás hét nagy okát már megvizsgáltuk, és a következőképpen foglalhatjuk össze:

1) Törekvés arra, hogy Istent mint Elóhímot, azaz pusztán mint Teremtőt és mint „Jóistent” imádják, nem pedig úgy, mint Jahvét, a szövetséget kötő, irgalmas Istent, aki törődik a pusztulás felé haladó bűnösökkel, és váltságdíjat készít számukra.

2) A női nem túlzott előretörése, és a házasság eredeti törvényének figyelmen kívül hagyása.

3) Rohamos technikai fejlődés, és ennek következtében számos olyan eszköz feltalálása, mely által kiküszöbölhetők az átok nehézségei, az élet pedig könnyebbé és kényelmesebbé tehető. Hasonló jártasság a szépművészetben, mely rabul ejti az emberek képzeletét, gondolatait, és hozzájárul, hogy teljesen megfeledkezzenek Istenről.

4) A névleges egyház és a világ szövetsége, melynek eredménye a teljes egybeolvadás.

5) A népesség rohamos növekedése.

6) Énók szavainak elutasítása, kinek figyelmeztetései ezért halál illatává lettek a világ számára; az emberek annyira megkeményedtek, hogy a helyreállás lehetősége elveszett számukra.

7) Az ég birodalmából származó lények megjelenése a földön, és törvénytelen érintkezésük az emberi nemmel.

Ezen tényezők egybeesése a világot olyan érzékies ködbe burkolta, melyen az igazság egyetlen sugara sem tudott áthatolni. Ezért az emberek teljesen megfeledkeztek Istenről, és figyelmen kívül hagyták akaratát; és mivel a nagy Középpontot, aki egyedül képes az emberek figyelmét saját magukról elvonni, kimozdították, a föld lakói olyan önzővé és gátlástalanná váltak, hogy nem sokára bujasággal, igazságtalansággal, elnyomással és vérontással telt meg a világ. Nem marad más hátra ezért, mint hogy megvizsgáljuk, vajon hasonló befolyások a ma társadalmában is működnek-e már.”

A negyedik ok. A névleges egyház és a világ barátsága.

Evilág fejedelme régóta igyekszik ezt a negyedik okot reprodukálni, és mostani korunkra már nincs messze az ebben aratott győzelme. Ez az első tévedésnek a természetes következménye, amikor tagadjuk, hogy Isten előtt pusztulásra ítélt bűnösök vagyunk, hacsak nem fizet valaki váltságdíjat értünk. Adja föl ezt az igazságot a gyülekezet, és mi akadályozza meg abban, hogy tökéletes összhangban éljen a világgal? Ha a vallás gyakorlati tanítása az, hogy Isten teljesen meg van elégedve a viselkedésünkkel; egyáltalán nem zavarják a bűneink; nagyra tartja és elismeri a jó cselekedeteinket, akkor is, ha azoknak a becsvágy volt a mozgatórugója; és kedvtelve nézi merész tetteinket és az értelmünk fitogtatását – egy ilyen teológia miért is ütközne a bukott ember vágyakozásaival? Hogyan is gyűlölhetnénk egy olyan istenséget, mely annyira hasonló hozzánk?

És nem a magukat kereszténynek valló egyháztagok hatalmas sokaságának hitvallását írtuk le az imént? Nem omlanak-e le Isten városának a falai folyamatosan a szemünk előtt, úgy hogy az idegen akármikor bejöhet? És az emberek valóban tömegesen látogatják templomaikat és gyülekezeti termeiket, hogy a grandiózus épületek, festett ablakok, pompás öltözékek, gyönyörű szertartások, csodálatos zene, szentimentális vagy intellektuális beszédek és erős felekezeti vagy politikai meggyőződések által felgerjesszék magukban a vallásosnak nevezett érzületet. De ha magukra is öltik az áhítat látszatát az istentiszteletükben, teljes mértékben elveszítik ezt a különbséget a világban, és azzal, hogy úgy vetik bele magukat ennek az életnek a mulatságaiba, könnyelműségébe, tevékenységeibe és üzleti ügyeibe, mintha örökké ezek között maradnának, megdöbbentik azokat, akik őszintén kérdik, mit tegyenek, hogy üdvözüljenek. Úgy viselkednek, mintha Isten azt ígérte volna, hogy nem kell igyekezniük a világot maguk mögött hagyni, mint ahogy társaik közül sokan teszik, hanem lesz még számukra kellő figyelmeztetés; lesz még bőséges idejük és indíttatásuk a megtérésre (Jn 6,44). Úgy tűnik, mintha teljes bizonyosságuk lenne afelől, hogy soha nem fogja megdöbbenteni őket a félelmetes mondat: „Bolond, még ma éjjel elkérik tőled a lelkedet” (Lk 12,20), és nem fogja őket váratlanul érni az arkangyal harsonája, és Isten hangjának mennydörgése sem.

Arra jutottak magukban, hogy racionális dolog kielégülésre és élvezetre törekedni az élet szörnyű rövidségében, mely mintha csak azért adatott volna számukra, hogy eldöntsék azt az egyetlen hatalmas kérdést, hogy örök élet, vagy pedig gyalázat és örök utálat1 kövesse-e majd ezt a mostanit. A jövendő világ erői már nem hatnak rájuk, olyanok épp, mint a többi ember; olyan sok mindenben engedtek, olyan szórakozásokat engedtek meg és olyan bűnöket néztek el maguknak, hogy szinte lehetetlen megkülönböztetni őket a nem hívőktől; szinte csak úgy derül ki, hogy keresztények, ha elmondják a hitvallásukat. Sőt, egyesek mintha az ősi gnosztikusok tanítását tartanák, tagadva a feltámadást, igazolva, hogy mivel megmenekült a szellemük, szabadságuk van a testükkel azt tenni, amit csak akarnak – mintha a halál után már nem lenne érdekes, hogy mi lesz a testtel vagy annak cselekedeteivel. És habár sokan készek elismerni, hogy a keresztény embernek fel kell vennie a keresztjét, mégis, mivel teljesen kielégíti őket az a gondolat, hogy ezekben a modern időkben Krisztus és az apostolok lankadatlan buzgósága meglehetősen furcsának hatna, nem is képesek semmilyen keresztet találni, melyet hordozhatnának. Ha azonban Isten az Ő haragjában betegséggel, halálesettel, csalódással vagy anyagi veszteséggel sújtja őket, akkor a megpróbáltatásaikról beszélnek, és azzal a gondolattal vigasztalják magukat, hogy az Úr nyomdokaiba lépnek, Őt utánozzák azzal, hogy eltűrik azokat a bajokat, melyek elkerülhetetlenek számukra.

Bárcsak azok, akiket így megvakított a Sátán, elgondolkoznának, amíg még van idő; bárcsak őszintén és imádságos szívvel elmélkednének az Úr Jézus szavain, és azokat az Ő szent élete szerint értelmeznék! Akkor meglátnák álláspontjuk következetlenségét, és rádöbbennének, hogy betűről betűre betöltik az utolsó időkről szóló próféciát, mely szerint az emberek az istenfélelem külső formáját megtartják, de az erejét megtagadják (2Tim 3,5). Mert a világ bármilyen tanítás puszta hirdetését hagyni fogja, feltéve, hogy nem kísérlik meg átültetni a gyakorlatba. Csak mikor a hit cselekedeteket kezd teremni, akkor találkozik a keresztény ember keserű ellenségességgel; amikor azt érzi, hogy áron is meg kell vennie az alkalmas időt, mert a napok gonoszak; amikor, tudatában lévén annak, hogy rábízatott a kor, melyben él, késztetést érez, hogy hirdesse az Igét akár alkalmas, akár alkalmatlan időben, hogy úgy beszéljen, mint haldokló a haldoklókhoz; amikor nem képes többé részt venni léha mulatságokban vagy unaloműző szórakozásokban, mert tudja, hogy ezek csak festett függönyök a gonosz kezében, melyekkel eltakarja az emberek szeme elől a kilátást, hogy ne vegyék észre a halálos szakadék szélét, melyen járnak, hogy egyszer csak leránthassa a függönyt, és lelökje őket a mélybe.

Ezért akiknek őszinte a szívük, nem lesznek nehézségeik az elválasztóvonallal kapcsolatban: hamar rátalálnak a keresztre, melyet hordozniuk kell; érezni fogják, hogy mint Mesterük, ők sem ebből a világból valók, és valóban nyomorúságuk van benne. De bízzanak, mert Ő közel van, és nagy lesz az örömük az eljövetelekor.

A viselkedést illető engedményeknél nem kevésbé szánalmasak azok a kompromisszumok, melyeket a névleges egyház a tanítások terén megengedett. Láttuk már korábban, hogy az emberek mindig hajlamosak voltak lágyítani és gyengíteni Isten Igéjének azon részeit, melyek a saját gondolataikkal és vágyaikkal ellentétesek. Napjainkban azonban egy új, különös és istentelen elképzelés rombolja le a Biblia tekintélyének utolsó maradványait, és söpri el a névvel rendelkező egyház és a világ közötti béke útjában álló minden megmaradt korlátot, ez pedig nem más, mint az egyre erősödő ellenállás azzal szemben, amit ők doktrínának neveznek.

Mármost, ha ez az ellenkezés egyedül a saját véleményüket hangoztató emberek túlságosan pozitív állításaira vonatkozna, a nézet egészséges lenne; de ha megvizsgáljuk, kiderül, hogy az általuk használt „doktrína” szó gyakorlatilag nem más, mint a Magasságos Isten kijelentéseire és parancsolataira utaló kifejezés. És sokan, akik elvileg hisznek a Bibliában, ahelyett hogy erősítenék „a többieket, akik halófélben vannak” (Jel 3,2), nem szűnnek meg bennünket inteni, hogy legyünk könyörületesek azokkal szemben, akik visszautasítják a Szentírás minden alapvető tanítását, sőt még az Urat is megtagadják, Aki megvásárolta őket. Azt mondják, hogy ha valaki „őszinte”, akkor minden rendben lesz velük a végén; hogy nem szabad szűklátókörűnek lennünk; hogy van más bejárat is az akolba az ajtón kívül (Jn 10,7); hogy nem feltétlenül tolvajok és rablók, akik a falon átmászva jutnak be, hanem lehet, hogy inkább bátrabb és férfiasabb szelleműek, mint társaik.

Nem nehéz észrevenni, hogy az efféle érveléssel minden erejétől megfosztják a Szentírást. Ahelyett, hogy elismernék Isten élő Igéjeként, Aki az alapján fogja megítélni az élőket és a holtakat, ami megíratott benne, pusztán úgy tekintik, mint közönséges könyvet, melyben tanácsok vannak az ember számára, aki – feltételezve, hogy joga van szabadon elfogadni vagy elutasítani –, öntelt és erőszakos módon a saját fejére helyezi az Istenség koronáját. A hatalmas eszköz tehát, melyet Isten kijelölt arra, hogy elválassza gyülekezetét a világtól, ilymódon le lett rombolva; a fény, mely megvilágítja a folyamatos veszélyt és a széles út félelmetes végállomását, ki lett oltva; az emberek pedig csak mennek tovább meggondolatlanul, élvezve a pillanat apró örömeit, míg egyenesen a mélység torkába nem zuhannak.”

A Föld legkorábbi korszakai – 1. A Biblia értelmezése, próféciák (G.H. Pember)

Eredeti: Earth’s Earliest Ages
Előszó és az első fejezet PDF-ben: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-1

Részletek:

“Jelen kiadás szerzője 1876-ban már kiadott egy kisebb terjedelmű tanulmányt a következő címmel: „A föld legkorábbi korszakai, és a tanulság, melyet ezekből levonhatunk”, s ezzel kettős célja volt. Egyik, hogy megkíséreljen feloldani néhányat azokból a földtani és egyéb nehézségekből, melyek a Teremtés első könyvének első fejezeteivel kapcsolatban szoktak fölmerülni; ezután pedig arra vállalkozott, hogy rámutasson azokra az állapotokra, melyek Noé napjaiban voltak jellemzőek, és amelyek ma újra megjelentek a kereszténységben – és hogy ebből kifolyólag tudhatjuk, hogy az Emberfia napjai sem lehetnek túlságosan messze tőlünk.”

“Az eredeti munkát nem csak kiegészítettük, hanem az utóbbi fejlődési fázisokkal foglalkozó új fejezetek is kerültek bele, melyekre, annak ellenére, hogy híveik nagyon eltérően vélekednek róluk, nekünk mégis egyetlen, de háromrétű mozgalomként kell tekintenünk. Hogy ezek valóságos egységben vannak, azt a tanításaik fő céljából lehet legjobban megállapítani, mely nem más, mint hogy az Úr Jézus megváltását félretegyék, és a helyére az a tanítás kerüljön, hogy a bűnt fokozatosan kell ledolgoznunk jó cselekedetekkel és szenvedéssel – vagy a szellemvilágban, vagy a földön való sorozatos újjászületések során.
Ez a gondolati rendszer, a szellemi evolúció, mely előfutára és tulajdonképpeni elindítója volt a biológiai evolúcióról szóló elméleteknek, változatos álruhákban és különféle módokon vezette be magát olyan helyekre, ahol direktben bizonyosan elutasították volna. Legalább a keresztényeknek fel kellene ismerniük azonban, hogy ez az elmélet közvetlenül felforgatja a világ eredetének és a megváltás tervének bibliai leírását; és hogy ez, természetéből fakadóan oda vezet, hogy lassan, de biztosan kitörölje Magát az Alkotót teremtményei gondolatából.
Ha olvasóink közül bárki hajlana arra, hogy elfogadjon egy ilyen elméletet, arra kérjük, hogy vizsgálja meg a teozófiáról szóló fejezetben, amit ennek az eredetéről írtunk; figyelje meg, hogy bevallottan a „leszállt angyaloktól” ered, akik nem lehetnek mások, mint azok a nefilim(ek), akikről a Biblia azt írja, hogy már kétszer megjelentek a földön. És azt se feledjük, hogy ennek az elméletnek a letéteményesei és őrzői nem az Úr Jézus apostolai és gyülekezete, hanem a misztériumok beavatottjai, a brahman papok és Buddha követői.
Még egy gondolat. Úgy tűnik, hogy ezáltal az elmélet által a Sátán sikeresen kitörölhette a kezdeti kijelentést az értelmes emberek gondolataiból, és az egyedül igaz Istenben való hitüket panteizmusra változtatta, mely minden pogány filozófia alapja.
Sok jel mutatja azonban, hogy a sötétség hatalmának órája ismét közel, amikor, ahogyan előre megíratott, a hit megfogyatkozik, és ez előzi meg az Emberfia eljövetelét. „Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni”.”

“Mielőtt hozzálátnánk megvizsgálni, és megkísérelnénk megmagyarázni, mit jelent az a fontos dolog, hogy kijelentés, hasznosnak látjuk, hogy néhány általános megjegyzést tegyünk a Biblia értelmezésével kapcsolatban. Napjainkban ugyanis a kereszténységet érő heves támadásokat sokszor arra alapozzák, hogy a hívők egymástól mennyire eltérő módon vélekednek. Maró gúnnyal mutatnak rá a kereszténység számos csoportosulására, válfajára, a különböző felekezetekre, és az ezek közötti komoly nézetkülönbségekre, melyek nem csupán a gyülekezeti vezetéssel és fegyelemmel kapcsolatosak, hanem akár teljesen alapvető tanításokat is érintenek. Abból kiindulva vonják kétségbe az írások isteni eredetét, hogy az az értelmezések ilyen széles skáláját engedi meg, és ilyen sok különböző, sőt egymással ellentétes vélekedésnek adhat alapot.”

“Az emberek ugyanis nem tisztán és érintetlenül hozták szívük írótábláit, hogy arra Teremtőjük kijelentett akaratát és szándékait lehessen elsőként rávésni, hogy ez hagyjon bennük maradandó, mély nyomot, hanem mindenféle mítoszokkal, filozófiákkal és előítéletekkel telve érkeztek, melyeket nem tudtak teljes mértékben elvetni, hanem legalábbis részben megtartottak, és összevegyítették – talán teljesen öntudatlanul – Isten igazságával. Ahogy telt az idő, ezeknek a hozzáadott emberi összetevőknek az oda nem illő volta egyre inkább nyilvánvalóvá vált; az emberek mégis ragaszkodtak hozzájuk, mert úgy érezték, ezek lágyítják a kijelentés javító-nevelő szigorúságát, és úgy alakítják át, hogy valamiféleképpen megértő legyen a bukott emberi természet kívánságait illetően.
Így azután hamarosan ki kellett találniuk valamit, ami eltompítja a Szellem kardját, nehogy annak metsző éle elválaszthassa a hamisat az igaztól. Az Igének azon részeit, melyek a leghatározottabban ellentmondtak az emberi vágyaknak és érzéseknek, allegóriává (elvont szóképpé) alacsonyították, vagy téves elnevezéssel „elszellemiesítették”, kiragadva az Igéket a maguk szó szerinti és helyes értelmezéséből; megfosztva őket így attól az erőtől, melyet Isten beléjük helyezett; s többé nem voltak képesek áttörhetetlen gátat szabni a hamis tanítások beáramlásának. És még mindig csak azokról a bajokról beszélünk, melyeket a feltehetően teljesen jóhiszemű keresztények okoztak, akik – rövidlátásuk és bölcstelenségük miatt, de legfőképpen azért, mert minden halandóra jellemző módon képtelenek voltak megtisztítani gondolataikat a berögzült elképzeléseiktől – megrontották az Isten Igéjét.”

“Ha valaki olvassa és hiszi a próféciát, még ha teljesen nem is érti az egészet, óhatatlanul erőteljes meggyőződés alakul ki benne arról, hogy a dolgok jelenlegi rendje csak időleges, átmeneti; és ezért óriási segítségül van számára, hogy ezeken a láthatókon túlra tudjon tekinteni. Természettől fogva mindannyian hajlunk a pozitivizmusra, és legnagyobbrészt, ha nem elméleti megfontolásból, akkor a gyakorlat szintjén úgy viselkedünk, mint akik azt feltételezik, hogy a dolgok mindig is ugyanúgy álltak mint most, és ez mindig is így lesz; hogy soha nem lesz változás, kivéve csak olyan, melyek hétköznapi módon következnek be a már működő tevékenységek által.

A próféciák azonban azonnal eloszlatják ezt a hamis biztonságérzetet, és ez a titkos oka annak, hogy amikor Isten elhúzza a jövő elől a függönyt, az emberek vagy megborzonganak és azonnal hátat fordítanak, vagy megmagyarázzák, hogy amit látnak, az nem is szó szerinti leírása annak, ami hamarosan be fog következni, hanem csak képletes előrevetítése valaminek, amit gondosan úgy mutatnak be, hogy ne adjon okot riadalomra, mint ami csak természetes következménye a már most meglévő tendenciáknak. Nehéz számukra felfogni ugyanis, hogy olyan heves és gyors változások következhetnek be, amilyeneket maguk még soha nem tapasztaltak. Készségesen beszélnek a fejlődésről: nagyon szeretnek arról az időről beszélni, amikor az igehirdetők még sikeresebbek lesznek, és valahogyan kieszelik a módját, hogyan lehet az egész emberi nemzetséget erőszakmentesen meggyőzni arról, hogy hagyják el a büszkeséget, az önzést és az általában vett istentelenséget: élvezettel növelik a saját vallási csoportjuk befolyását – bár eközben gyakran összetévesztik a politikai hatalmat a Szellem hatalmával, és könnyen megfeledkeznek róla, hogy ki jelenleg ennek a világnak az ura, és rövid ideig tartó dicsőségének jelenlegi osztogatója.”

“Végül pedig, a próféciák tanulmányozása kinyilatkoztatja számunkra Isten akaratát és gondolatait. Valami jelentéktelen dolognak tűnik ez? Tényleg megvetjük Mindenható Teremtőnk bizalmas közléseit? Féljünk attól, hogy nehogy így megsértsük Őt, hogy nehogy olyanok legyünk, mint a disznók, akik összetapossák a nekik felkínált gyöngyöket! És ennek fényében szemlélve, mily nagy a prófétai írások gyakorlati haszna! Mert ha már Krisztus által meg lettünk igazítva, akkor is szükségünk van a megszentelődésben való naponkénti előrehaladásra; mindig egyre jobban és jobban át kell formálódnunk Isten képére. És ezért a célért kaphatnánk-e nagyobb segítséget annál, mint hogy Isten kinyilatkoztatja nekünk gondolatait és szándékát saját magunkkal, embertársainkkal és azzal a Földdel kapcsolatban, melyen élünk; hogy megtudjuk, milyen értéket tulajdonít Ő a mulandó dolgoknak, annak a látható környezetnek, mellyel folyamatos kölcsönhatásban vagyunk; s hogy megismerjük kijelentését ezek gyors ítéletével és pusztulásával kapcsolatban?
Nem kötelességünk-e aprólékosan megismerni mindezeket a kijelentéseket; szüntelen elmélkedni rajtuk, hogy ezáltal formálódhassanak a vágyaink, reményeink és törekvéseink; hogy az egész gondolkodásunkat velük hozzuk összhangba; hogy minden igyekezettel terjesszük ezek ismeretét az emberek között; és így felkészíthessük magunkat és másokat is a dolgoknak eme új rendjére, melybe vagy egyenként kell belépnünk a halál ismeretlen órájában, vagy melybe egyszerre léphetünk be bármelyik pillanatban, a mi Urunk és Üdvözítőnk régóta várt megjelenésekor?”

Tovább a teljes 1. fejezetre: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-1

A Szent Szellem jogai Isten házában (G.H. Lang)

PDF-ben a teljes tanulmány letölthető: A Szent Szellem jogai Isten házában

Részlet:

“Sajnos túlságosan könnyű elfogadni, amit a többség helyesel, illetve korlátozni, amit befolyásos emberek nem szeretnek, és ezáltal akadályozni a Szellemet abban, hogy megadja, amire a lelkeknek szükségük van. Az orvosságnak nincs mindig kellemes íze. Ha jól tudom, ma ez zajlik sokfelé; ez a szellemileg hatékony igeszolgálat hanyatlásában közrejátszó egyik fő tényező, és komoly kárt okoz Isten népének erkölcsi állapotában. (Talán) a keresztények legelső nemzedékét leszámítva, volt-e valaha olyan időszak, amikor a többségi nézet volt az igazság? Dr. A. T. Piersontól hallottam: „Van egy mondás, mely szerint az igazság nagy, és győzedelmeskedni fog. Ez azonban sosincs így ebben a korszakban. Az igazság mindig kisebbségben van; és olyan szilárdan meg vagyok győződve efelől, hogy ha bármilyen ügyben a többségi vélemény oldalán találom magam, igyekszem mielőbb a másik oldalra kerülni, mert tudom, hogy tévedek.”

Nem aggaszt vajon minden helyes gondolkozású testvért, hogy a súlyos és nyílt erkölcsi romlás kétségtelenül egyre erősödik a keresztények között? Nem kellene vajon komolyan keresnünk, Isten előtt is, hogy mi ennek az oka? Biztosan sok ilyen van, de nem lehetséges nagyon is, hogy a nagy többsége legalábbis azoknak, akik miatt szomorkodunk, a népszerű prófétai nézeteket vallja? Vajon ezek nem értenek-e egyet abban, hogy elutasítják azt, hogy a hűtlen szolga példázata hívőkre vonatkozik; hogy ellenzik a Krisztus ítélőszéke utáni bármiféle büntetés gondolatát; és hogy biztosra veszik, hogy minden egyes hívőnek helye lesz az ezeréves királyságban? És nem kell-e vajon a testvéreknek komolyan megkérdezniük, hogy az erkölcsi hanyatláson kívül mi egyéb származhatna abból, ha az Úr felrázó szavainak erejét, melyeket láthatóan a saját szolgáihoz intéz, kilúgozzák, és úgy alkalmazzák, mintha a meg nem tértekhez szólna; ítélőszékének szörnyűségét, ami népe gonosztevőire vár, pedig megrabolják?

Számos olyan pont van a newtoni próféciaértelmezési irányzatban, melyekkel nem értek egyet; jellegüket tekintve túlságosan is kálvinisták, ezen kívül nem helyeznek megfelelő súlyt az Ige hívőknek szóló, komoly figyelmeztetéseire. Úgy vélem, tévednek abban, hogy a parúszia egyetlen folyamatos esemény lenne, és Darbynak volt igaza abban, hogy egy időszaknak tartotta, habár tévedett abban, hogy kezdetét az antikrisztus elé helyezte, a nyomorúság vége helyett, ahová Newton tette. Világosan megláttam azonban, hogy Newton és mások körülbelül egy évszázaddal ezelőtti figyelmeztetései beigazolódtak, melyek szerint az a prófétai és diszpenzacionalista értelmezési séma, melyet Darby később bevezetett, így egyben, [teológiai] irányzatként – bár tartalmazza az igazság elemeit –, komoly erkölcsi hanyatlással fog járni azokban, akik elfogadják, mivel az egész mint séma megköveteli, hogy Krisztus szavainak legnagyobb részét ne a keresztényekre vonatkoztassák, ezáltal pedig megrabolja őket a lelkiismeretet felélesztő igazságoktól és figyelmeztetésektől[1]. Ez sajnos nagyon hamar és általánosan bekövetkezett; hiszen Darbyról is hamarosan kitűnt, hogy az ezekkel a témákkal kapcsolatos nézeteinek nincs erkölcsi visszatartó erejük arra, hogy féljen az ellenségeskedés, rágalmazás, hamis vádak és a szentek közötti világméretű viszálykodás következményeitől, mely lerombolta a hívők egységének tanúságtételét, amely az elején a Testvérekre bízatott. Közvetlen munkatársai teljesen magukba szívták, és hűen be is mutatták vezetőjük vélekedéseit és szellemiségét; és általánosságban, az örömteli kivételektől eltekintve, azok, akik leghatározottabban küzdöttek Darby nézeteiért ezekkel a témákkal kapcsolatban, ugyanolyan intoleránsnak bizonyultak, mint ő.

[1] J. N. Darby azt állította, hogy az Újszövetség jelentős része nem a gyülekezetre vonatkozik, hanem csak azokra a zsidókra, akik az utolsó napokban fognak élni, mielőtt Jézus visszajön. B. W. Newton, az egyik első testvér Plymouth-ban, megmondta Darbynak, hogy ezzel a különbségtétellel valójában feladta a kereszténységet.

Tovább: A Szent Szellem jogai Isten házában

Az idő és az idők megértése – Dana Congdon

Kiket jelképeznek Issakár fiai ma? Mit láttak meg Dávid király idejében, és mire van szükség ezekben az utolsó napokban?

Hogyan készít fel bennünket az Úr az Ő eljövetelére? Hogyan élhetünk a Királyság időzónájában már most?

Ezekre a kérdésekre kapjuk meg a választ, és még sok meglepő dolgot is megtudhatunk Dana Congdon igeszolgálatán keresztül Isten országával (királyi uralmával) kapcsolatban (magyar felirattal).