Elhangzott: 2005. Nagyvárad
Eredeti hanganyag: http://ekklesiaoradea.ro/uploads/uploads/mesaje/mp3/2005.04.16-JS-Oradea.2.mp3
A korábbiakban arról beszéltünk a 2Péter alapján, hogy milyen az a világ, amelyben élünk, és milyen dolgok következnek a világra; azután pedig, hogy mi az Úr Jézus vágya a szívünkkel kapcsolatban; milyen embereknek kell lennünk ahhoz, hogy istenfélelemben és kegyesen éljünk, hogy azok legyünk, akik várják és siettetik Isten eljövendő napját; és hogy igyekezzünk, hogy az Úr tisztának és feddhetetlennek találjon bennünket békességben.
Miért gyűlöli annyira az ördög a Gyülekezetet? Miért tombol az ellen, amit az Úr tesz? Tudja, hogy amikor az Úr bevégzi tervét a Gyülekezettel, az ő uralma véget ér. Annyira felfuvalkodott a büszkeségtől, annyira telve van önszeretettel és azzal a vággyal, hogy imádják őt, hogy minden bölcsessége ellenére olyan, mint az őrült. Ezért lehet, hogy még mindig azt hiszi, hogy valahogyan megnyerheti a harcot, amely közte és az Úr Jézus között folyik. A háborút már elvesztette, de még mindig azt hiszi, hogy ezt a csatát megnyerheti. Az ördög legyőzött ellenfél – mégis minden módon megpróbálja megakadályozni, amit az Úr el akar érni. Ott áll az asszony előtt, aki Isten népét jelképezi, és fel akarja falni a fiúmagzatát, akit megszül (Jel 12,5). Tudjuk, hogy ez a fiúmagzat Isten fiait jelképezi. Nem Isten gyermekeit! Istennek nagyon-nagyon sok gyermeke van – de ebből hányan növekednek fel a teljes férfiúságra, Krisztus teljességébe? Legfőképpen ugyanis ezt akarja az ördög meghiúsítani. Mert amikor az Úr megkapja fiainak teljes számát, tehát az elsőszülött Fiú sok fiakat vezethet dicsőségre, neki vége. Ezért dühöng a gyülekezet ellen. Miért? Mert a gyülekezet Isten háza. A ház pedig az a hely, ahol a gyerekek fölnőnek.
A gyerekek ugyanis nem az utcán nőnek fel. Lehet, hogy vannak, akik igen, de nem ott kellene felnőniük. Nem is az erdőben nőnek fel, hanem a gyerekek a házban nőnek fel. Isten Házában. Tehát, ha az ellenség valamiféleképpen a ház ellen, e lakóhely ellen tud támadni, és kompromisszumra tudja kényszeríteni, akkor fennáll a veszély, hogy az Úr elhagyja – és el is fogja hagyni; ha ugyanis valamiben megalkuszunk, ha valami meg van fertőzve, akkor az Úrnak inkább semmi nem kell. Emlékeztek, mit tett az Ő drága Szövetségládájával, amely Silóban volt a sátorban. Mindenféle züllött állapot következett be ott Isten házában; a főpap, Éli fiai pedig szégyenletes dolgokat tettek, és az apjuk nem akarta rendbe hozni a dolgokat – vannak, akik azt mondanák, túlságosan szerette őket. Én viszont azt mondom, hogy nem szerette őket eléggé. Ha jobban szerette volna őket, akkor helyreigazította volna őket, és akkor lehet, hogy megváltoztak volna – ehelyett az történt, hogy elvesztek a bűneikben. Erkölcstelenséget hoztak a házba, kapzsiságot és önzést, az ember útjait Isten útjai helyett. Végül pedig az Úr hajlandó volt a Szövetségládát a filiszteusok kezére juttatni. Inkább engedte, hogy bizonyságának ládája fogságra jusson Dágón templomában, minthogy a silói megalkuvás állapotában maradjon továbbra is.
Az Úr azonban mindig keresi a helyreállítást. Tudjuk, hogy idővel megfordította a helyzetet, és végül visszahozta a ládát Izráelbe, majd támasztott egy szíve szerinti férfit, Dávidot. Ezt cselekszi ma is az Úr, szíve szerinti férfiakat és nőket támaszt – nem tökéletes embereket, hiszen Dávid sem volt tökéletes, de az Isten szíve szerint való férfi volt. Ő kész volt Isten dolgait a saját vágyai elé helyezni; megalapította Jeruzsálem városát, és elhozta oda a frigyládát. Salamon pedig felépítette a Templomot, és amikor bevitték a ládát, az egész hely megtelt Isten dicsőségével. Ez a képe annak, ami ma történik.
Salamon ebben az esetben a feltámadott Úr előképe (bár ő később elfordult, de az egy másik történet, és valami másnak az előképe). Azon a napon azonban, amikor bevitték a frigyládát a templomba, és tűz jött le a mennyből, hogy megeméssze az áldozatokat, a ház megtelt Isten dicsőségével. Még a papok sem tudtak megállni, hogy szolgáljanak; mindenki arcra esett, és bizonyos értelemben Isten megkapta azt, amire vágyik – legalábbis, az előképét annak, mert az Úr sohasem olyan házra vágyott, ami itt a földön, hagyományos kövekből épült, hanem olyan házra, amely élő kövekből épült. Olyan házra, ahol a gyermekek fiakká nőhetnek fel.
Tehát a Sátán ellene támad ennek a Gyülekezetnek, az Ekklézsiának. És dühöng, tombol. Már beszéltünk arról, hogyan használja fel a testünk kívánságát, hogy telve legyünk romlottsággal, de Isten elkészítette számunkra az ebből való megmenekülés útját, mert a Szellem gondolata élet és békesség.
Azután pedig fogságba vitte az Úr népét. Korábban beszéltem már arról, hogy a Jelenések könyvében a hét gyülekezet prófétai jelentőséggel is bír. Az első három jött és elmúlt, az utolsó négy jött és maradt. Az első háromban látjuk a Babilonba, azaz a fogságba vezető utat, és tudjuk, hogy ez az út a szívnek egy bizonyos állapotával, hozzáállásával kezdődik („az első szeretetet elhagytad”), és az asszonnyal, Jezábellel ér véget. Az Úr szolgái bálványoknak áldozott ételt ettek, szellemi paráznaságban a világ dolgaival, fogságban. Ez párhuzamban van valamivel: Izrael hanyatlásával. Míg az, hogy Isten dicsősége betöltötte a templomot, egy történetnek a vége, ez egyúttal egy másiknak a kezdete is. Az elkövetkező négyszáz évben ugyanis Izrael ott lakott az Ígéret földjén, olykor követte az Urat, de gyakrabban nem, és nyomon követhetjük a hanyatlását. Majdnem olyan, mintha az első három gyülekezetnek írt levelet olvasnánk.
Emlékeztek, Efezus milyen csodálatosan indult, de negyven éven belül elhagyták az első szeretetüket. Emlékeztek, Salamon milyen dicsőségesen indult; ő is negyven évig uralkodott, milyen jól indult! Az Úrtól nem gazdagságot kért, hanem bölcsességet és halló szívet. A sok feleség miatt azonban a szíve apránként eltávolodott az Úrtól, elhagyta az első szeretetet. Izrael is elhagyta az első szeretetet. Négyszáz év után akkora lett romlottság, hogy Isten inkább látta az ő népét fogságban, Babilonban, mint továbbra is a saját országukban. Pontosan úgy, mint a frigyláda esetében, amint az előbb említettem. Tehát a nép fogságra vitetett hetven évre, de Isten szívében már ott volt a helyreállítás, és míg a fogság tartott, Ő már a helyreállítást, és bizonyságának visszaállítását készítette elő.
A Babilonba vezető út tehát a szív helytelen hozzáállásával kezdődik, az első szeretet elhagyásával – és ugyanígy, a Jeruzsálembe visszavezető út is a szívből indul ki. Megkérdezhetem: mit kell tennem, hogy nekem is ez legyen a szívem viszonyulása? Mondd meg, mit tegyek, és megteszem, hogy nekem is ilyen legyen. De ez nem olyasmi, amit csak úgy magunkévá tehetünk. Maga Isten az, aki a népébe tartozók szellemét felindítja. Az Úr az, aki szuverén akaratából egyeseknek a szívével ezt teszi. Ott volt ez a nagy sokaság Babilonban, az Úr pedig eget-földet megmozgatott, hogy ez az ember, Círus kiadja azt a határozatot. Mindenki, aki Isten népéből vissza akar menni Jeruzsálembe, immáron szabadon visszatérhet. Mi lenne, ha ma egy ugyanilyen határozat születne itt, ennek az egész országnak, vagy még jobb, az egész világnak? Minden hívő visszamehet azokhoz a gyakorlatokhoz és tapasztalatokhoz, amelyekről a Bibliában olvasunk a Gyülekezet kezdeteinél. Mindannyian szabadok vagytok elhagyni az emberi hagyományokat, tradíciókat, és visszatérhettek ahhoz, amit az Úr cselekedett kezdetben. Például elhagyhatjátok az összes titulust, megszólításokat, a papságot, a klérust, a lelkészi vezető réteget, és visszatérhettek az Úr bizonyságtételéhez, hogy tanúi legyetek az Úrnak, ahogyan kezdetben is: Testvérekként, mint egy család tagjai, egy Atyával és egy idősebb testvérrel. És elhagyhatjátok azokat a kőből készült istentiszteleti házakat, templomokat, amelyeket Konstantin idejétől kezdve emeltek.
Mennyire hatékony az ellenségünk! A világ bármely részére elmehetünk, ha meg akarjuk keresni a legelső csoport keresztényt, akikre csak rálelhetünk, vagy ha megállítunk egy hívőt vagy akár egy nem hívőt az utcán, és megkérdezzük: „Merre találom a legközelebbi gyülekezetet?” Egy épületet fognak mutatni valahol. Az Újszövetségben sehol nem találjuk meg azt az elképzelést, hogy az Úr ekklézsiája egy épület lenne, mert az mindig is Krisztus Teste volt. A gyülekezet testvérekből áll. Ez Isten háza, amely ÉLŐ kövekből épül fel. Ma mégis, hívők és nem hívők számára egyaránt egy épületet jelent. Hogyan térhetne vissza bárki is ahhoz, ami a gyülekezet a valóságban, ha elképzelése sincs róla, hogy az micsoda? Kihirdethetjük tehát a világon: elhagyhatjátok az épületeiteket! Elhagyhatjátok a templomi padsorokat! Elhagyhatjátok az énekkarokat! Mindent elhagyhattok, amit az emberek kitaláltak ezernyolcszáz év alatt! És erre azt mondanák: Meg vagy őrülve? Miért akarnánk ezt tenni? Azért, mert az Úrról szóló bizonyságtétel megvolt a kezdetekkor, és Ő újra ezt akarja! Ó, hát ez akkor volt. Most a mában élünk, a dolgok már nem úgy mennek, mint régen. Javítottunk azon, ami a kezdetben volt, sőt, Isten Igéjét is feljavítottuk a hagyományainkkal! Bizonyos dolgok nagyon régimódiak, ezért kicsit modernizáltunk ezt-azt. Úgy hiszem, ha Pál, az apostol betérne a legtöbb mai evangéliumi gyülekezetbe, az első szava lenne, hogy hát ez itt mi? Testvér, nézd, hogy feljavítottuk, amit ti az első században csináltatok! Ő pedig megszaggatná a ruháját és leverné a port is a lábáról. Ha lenne egy tábla ott, felírná rá: Íkábód, melynek jelentése, Isten dicsősége eltávozott. Kimenne, és hirdetné az evangéliumot, hátha találna néhány embert, akik az Urat akarják követni.
Babilonban is ilyen volt ám. Három generáció élt ott. Az elsőnek biztosan nem volt könnyű, a következő nemzedék már otthon érezte magát, a harmadik pedig már babiloninak számított, zsidó babiloninak. Az egymás közt használt nyelvük is valószínűleg ez lehetett, és talán egy kevés héber, amit az idősebbektől hallottak. Hetven év után azonban Isten elkezdte fölindítani egyeseknek a szívét. Őrültségnek tűnt.
Ezsdrás 1,5: „Elindultak tehát Júda és Benjámin családfői, meg a papok és a léviták. Mindnyájuk szellemét arra indította az Isten, hogy menjenek el, és építsék fel az Úr házát Jeruzsálemben.” Van egy dolog, amit nem tudunk kontrollálni, ami fölött nincsen irányításunk: Isten szellemének indítása. Az Úr indítja azt, akit indítani akar. Ő pedig csak egy maradékot indít. A teljes Szentírásban megfigyelhetjük ezt az alapelvet.
Az Úr eredeti vágya egy olyan királyság volt, amely papokból áll. A 2Móz 19,6-ben láthatjuk ezt, amikor az Úr azt mondta Izrael népének: „de ti nekem papi királyságom és szent nemzetem lesztek” (Kecskeméthy ford.). A nép azonban nem követte többé az Urat, ezért csak egy maradékukból lett pap, Lévi törzséből. Izrael mind a tizenkét törzsét bent látjuk a földön, majd szakadás következik, az északi tíz törzs megromlik, az Úr pedig csak Júdában és Benjáminban, azaz a déli országrészben hajtott végre nagy tetteket.
Itt, Babilonban, pedig azt látjuk, hogy az Úr a népe maradékának szívét felindítja, és elkezd megláttatni velük valamit. Megértet velük bizonyos dolgokat. Látást ad. Nem látomásra gondolok, amit éjjel az ember álmában lát; olyasmiről beszélek, amit az Úr a szívünkbe vés bele.
Babilonban a nép zsinagógákat épített magának, az istentisztelet, az imádság házait, hogy az atyáik vallását továbbvihessék, és úgy hiszem, nagyon boldogan éltek abban a városban, hiszen a világ legszebb városa volt, amit ma világvárosnak neveznénk, Jeruzsálemmel ellentétben, amely romokban hevert. Megvolt mindenük. Néhány testvér azonban, egy maradék, a Jeruzsálembe való visszatérésről kezdett el beszélni. A többiek pedig azt mondták nekik: Megőrültetek? Az egy másik korszak volt.
Amikor valakinek a Krisztus Testének eredeti fundamentumaihoz való visszatérésről beszélünk, az egységünkről, a szeretetünkről, az Úr népe annyira megosztott lett mára, hogy azt mondják: az egy másik korszakban volt. Akkora mára a megosztottság, hogy sehogyan sem lehetne elkezdeni egységben járni. De ha az Úr felindította a szellemünket, meglátunk valamit, amivel szemben nem ellenkezhetünk, és még a saját családtagjaink is azt mondják, jaj, hagyd már ezt a lehetetlen ötletet! De kegyelméből az Úr elkezdi összegyűjteni ezt a maradékot. És megmondhatjuk a családtagjainknak, na, látjátok, nem csak én őrültem meg, vannak itt mások is rajtam kívül. És nem tudjuk megtagadni ezt a dolgot, amit megláttunk. De ez valahol a szívben kezdődik.
Amikor az út elfele vezet Jeruzsálemből, azt a szívbéli dolgot mi okozzuk, az tőlünk indul ki: elhagytuk az első szeretetet. Ha azonban Jeruzsálem felé vezet, akkor mindig Istennel kezdődik, Tőle indul ki. Ő indította a szellemüket, és ők valahogyan ezt tudták. Vissza kell térnünk. Az érdekes az, hogy egyikük sem volt korábban Jeruzsálemben, néhány idős embert leszámítva. Egyedül ők emlékeztek rá, hogy sok évvel azelőtt ott éltek. A legtöbben azonban második-harmadik generációs babiloni zsidók voltak, tehát oda indultak, amit nem ismertek – és az jó, hogy nem ismerték. Mert ha látták volna a romokat, a pusztítást, Isten házának városát feldúlva, parlagon, lehet, hogy meggondolták volna magukat. Lehet, hogy azt megkérdezték: Uram, mit csinálunk, amikor ott leszünk? De az Úr mindig az adott napra vonatkozóan ad világosságot. Ez a világosság pedig az volt: visszatérni.
Amikor az Úr indítja a szívünket, az a helyes, ha engedelmeskedünk. Talán először úgy érezzük: beszéljük meg, írjunk egy könyvet róla, vagy kezdjünk összejárni egy klubba olyanokkal, akiknek ugyanez a látomásuk van. De végül ezek az emberek engedelmeskedtek az Úrnak. Amikor tehát látást adott, amikor felindította a szellemüket, azzal feleltek, hogy megindultak Jeruzsálem felé. Nem volt ez olyan egyszerű, mivel Jeruzsálem ezernégyszáz kilométerre volt tőlük. Nem nagyon voltak hátas állataik, leginkább mindenki gyalogolt – onnan tudjuk ezt, hogy az Úr az Igében pontosan megadja, hogy hány öszvérjük, szamaruk, tevéjük volt. Azt is tudjuk, hogy negyvenkétezer-háromszázhatvan ember indult el, és kevesebb, mint nyolcezer állat, tehát mindenki gyalogolt, talán csak néhány idős ember ülhetett föl valamire. Ezsdrásnál látjuk pedig, az elsőtől a hatodik fejezetig, hogy meddig tartott az utazás. Ő nem volt ott akkor velük, Ezsdrás könyve körülbelül száz-száztíz évet ölel át, az ő része pedig az utolsó húsz év volt ebből. Azoknak a történetét írta meg tehát, akik korábban érkeztek, és amikor ő is megérkezett Jeruzsálembe, azt mondja, hozott magával kiválasztott embereket; a hetedik fejezet, 9. versből pedig az derül ki, hogy öt hónapig tartott az utazás, és neki nem is volt annyi szállítandó felszerelése meg embere, ami hátráltatta volna a haladását.
Érdekesen működik ez nálunk. Ezek az emberek egy valóságos utat tettek meg, a mi utunk azonban szellemi út. És valahogy azt gondolom, hogy mi az egész életünkön át folyamatosan jövünk kifele Babilonból, anélkül, hogy teljesen elhagynánk az addigi helyünket, más szóval a fogság helyét, a vallásos rendszert, és tíz évvel később az Úr megmutat nekünk valamit a szívünkben, ami babiloni. Tehát újra elhagyjuk Babilont. Mi már az Úr városában vagyunk szellemi értelemben, de az életünkben folyamatosan megtesszük ezt az utazást. Más szóval, ez az engedelmesség nem egyszer és mindenkorra szól, mert a mi számunkra folyamatos engedelmességet jelent.
Egy pillanatra szakadjunk most el Izraeltől és Babilontól, és nézzük meg az Újszövetséget, ott is a hét gyülekezetet. Emlékeztek rá, említettem, hogy az utolsó négy a Gyülekezet történelmének négy utolsó szakasza, amelyek most is fennállnak. Az első, Thiatíra, a római katolicizmus és az ortodoxia – érdekes, hogy a Thiatíra név tömjént jelent, és ha a tömjén használatára gondolunk ezekben az egyházakban, nagyon is illő a megnevezés. Szárdisz a reformáció egyháza – érdekes, hogy a reformátorok úgy gondolták, hogy Isten szívéhez közeledtek, de csak megpróbálták megreformálni Babilont. Hívjuk Babilont Jeruzsálemnek! Építsük fel a Templomot itt! – amit meg is tettek, zsinagógákat építettek. A protestantizmus egy javított verzió, de nem az, amit az Úr szeretne. Ez a két gyülekezeti korszak halad tehát együtt, és az Úr pedig fölindít egy maradékot. Nem csak ma, hanem száz, kétszáz, háromszáz éve is az Úr indított embereket, hogy kijöjjenek a fogságból, és térjenek vissza Őhozzá, hogy felépíthesse azt, ami az Ő szíve szándéka.
Az Úr Jézus jut erről az eszembe; emlékeztek, amikor tizenkét éves volt, a családjával fölmentek Jeruzsálembe, részt vettek az ünnepen, végül mind visszamentek Názáretbe egy karavánnal. A szülei azt gondolták, hogy Jézus is ott van valahol, de három nappal később rájöttek, hogy nincs. Megfordultak hát, és visszamentek Jeruzsálembe. Átkutatták az egész várost, és végül az Úr Jézust a Templomban találták meg. Az összes tanult ember ott volt, Ő pedig közöttük ült, és kérdezgette őket. Ők pedig el voltak képedve a kérdéseitől. A szülei azt kérdezték, fiunk, miért tetted ezt velünk? És Ő azt felelte: „Nem tudjátok, hogy nekem abban kell lennem, ami Atyámé?” (Csia ford.). Más fordítások szerint: „Atyám dolgaiban” vagy „Atyám házában”. Ez volt az Úr Jézus szívén: az Ő Atyja kívánsága. Mi az, amit kívánsz, Uram? Ez az első számú dolog. Lehetséges beleszeretni az ekklézsiába, annyira, hogy megelőzze magát az Urat is a szívünkben. Az első szeretetünk mindig az Úré kell, hogy legyen. De amikor teljes szívből keressük Őt, elkezdünk azokra a dolgokra vágyni, amelyek az ő szívének fontosak.
Mindenki, aki Jézusban hisz, bele lett merítve Krisztus Testébe. Ha valaki római katolikus, és újjászületett – mert vannak olyanok, akik római katolikusok, és újjászülettek –, ők is Krisztus Testének tagjai. Ugyanez a helyzet az ortodoxokkal, a baptistákkal, és számos más egyéb felekezettel, de mindezek közül a Krisztusban levők közül az Úr valami nagyon drágát és értékeset készül előhozni. Az Ő szíve vágya egy menyasszony. Emlékeztek Ádámra, ahogyan ráébredt, hogy egyedül van? Hogy a teremtésben mindennek megvolt a párja, a másik fele, csak neki nem? És ahogyan az Úr Jézus egyedül volt? A vőlegényként hivatkozott magára. De hol van a menyasszony? Jézus olyan volt, mint Ádám. Ádám körülnézett, de semmi hozzáillőt nem talált. És nem volt megfelelő menyasszony akkor sem, amikor az Úr Jézus eljött. Nem volt senki hozzáillő társ, aki visszatükrözhette volna az Ő arcát.
Isten vette tehát Ádámot, álmot bocsátott rá – ami olyan, mintha meghalt volna –, felnyitotta az oldalát, és kivett belőle valamit, ami Ádámból, az ő testéből való volt. Nem a teljes testét vette, hanem a testének egy részét, és ebből az Úr felépített egy menyasszonyt Ádámnak. Egy hozzáillő társat, aki az ő arcának megfelelője volt.
Ezekben a napokban pedig, az elmúlt évszázadoktól kezdve az Úr elkezdte kivenni az Ő saját testének egy részét – emlékszünk, hogy a kereszten, amikor az Úr meghalt, felnyitották az oldalát, és vér és víz jött ki belőle. Az Úr pedig egy menyasszonyt alkot magának. Krisztus Teste minden tagjának joga van ennek a menyasszonynak a részévé válni. Azonban, hogy a menyasszony része lehessünk, arra fel kell készülnünk. Jogunk van a részévé válni, de fel kell ajánlanunk magunkat az Úrnak, hogy felkészítsen erre. Testületileg ez a menyasszony ugyanazt jelenti, mint amit egyénileg a fiak.
Egyénenként az Úr tehát azt akarja, hogy fiakká növekedjünk – ez hímnemben van. Testületileg azonban a Fia menyasszonyává akar minket felkészíteni, ez pedig nőnemű dolog. Mindenki számára van tehát itt valami: a férfitestvéreknek meg kell tanulniuk úgy szeretni az Urat, mint menyasszony, a nőtestvéreknek fel kell növekedniük a fiúságra, és mindannyiunknak pedig át kell engednünk magunkat az Úrnak az Ő munkája számára. Az ördög pedig gyűlöli ezt a munkát, és le akarja állítani. Ha bent tudja tartani az embereket a fogságban, és megakadályozhatja, hogy visszatérjenek Jeruzsálembe, akkor megteszi. Ha benntarthatja az embereket a felekezetekben, megteszi. Ez túl nehéz! Nézd a várost, romokban áll. Az Úr itt is munkálkodik! A zsinagógáink – a templomaink – nagyon hasznosak. Elégedjünk meg azzal, amit az Úr itt tesz!
Néhányan azonban nem tudnak nem hallgatni az Úrra, és kimennek. Amikor azonban az építési területre érünk, az félelmetes hely. Lakhatatlannak tűnik. Amikor Nebukadneccár lerombolta Jeruzsálemet, nem végzett félmunkát; a visszatérők pedig csak egy kis maradéknyi nép volt, a munka pedig nagy – és ugyanez a helyzet velünk is. Mi volt tehát az első dolog, amit Jeruzsálembe való visszatérésükkor tettek? A hetedik hónap első napján – ez a kürtzengés ünnepe Izraelben, ma Rós HáSánának hívják – egy emberként összegyűltek (úgy hangzik ez, mint Krisztus Teste), és újraépítették az oltárt, azelőtt, hogy bármi egyebet tettek volna. Félelem volt bennük: nem csak, hogy hatalmas munka várt rájuk, de ellenségeik is voltak az országban. Az ellenségek pedig megrémítették őket. Az ellenségek először velük együtt akartak építkezni, ó, hadd építkezzünk veletek! Nagy segítségetekre lehetünk! Vajon mit jelent ez a kép, ki ez az ellenség? Legfőképpen a természeti embert jelenti.
Valahányszor az Úr népe összegyülekezik, keresve az Ő arcát, hogy helyreállítsa a Gyülekezetét, az ember munkája mindig ott van, hogy belekeveredjen az Úr munkájába. A kereszt munkája az, ami megment minket az ember munkájától. Ez az, amiről az oltár beszél Ezsdrásnál. Felállítják az oltárt, és elkezdik bemutatni az áldozatokat. És a folyamatos áldozatokkal, de sok hátráltatással – kudarcokkal, akadályoztatásokkal, elkülönülve a nemzetektől, idegenektől, húsz évvel később a ház felépült.
Gondoljunk most azokra az emberekre, akik kijönnek a római katolicizmusból, a különféle protestáns felekezetekből, és visszatérnek erre a helyre, amelynek neve Filadelfia.
Jel 3,7-8: „A Filadelfiabeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél a Dávid kulcsa van, aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja: Tudom a te dolgaidat (íme adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat), hogy kevés erőd van, és megtartottad az én beszédemet, és nem tagadtad meg az én nevemet.”
Milyen érdekes, hogy megdicséri őket azért, mert kevés erejük van. A kereszténységben manapság inkább arról hallunk, hogy az emberek nagy, hatalmas erőket kérnek Istentől. De emlékszem, hogy Zakariásnál ezt a kiáltást olvassuk: „Kik vetették meg a kis dolgok napját?” (Zak 3,10, angolból). „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én Szellememmel” (Zak 4,6) – mondja az Úr. „Kevés erőd van” – kevés erőd a belső emberedben. Erőd van követni az Urat, erőd engedelmeskedni Neki, látásokat kapni Tőle, kijelentéseket, és erőd engedelmeskedni annak, amit megmutat. „És megtartottad az én Igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.” Az Úr neve nem más, mint a Róla szóló bizonyságtétel. Az Úr arra vágyik, hogy a föld minden pontján legyen valami, ami Őróla beszél, ami Őrá mutat.
Mi a legelső dolog, amit megtudunk Istenről? „Halld Izrael, az Úr, a te Istened, az Úr egy.” Tudjuk, hogy ez az egység valójában hármas egység, Ő mégis Egy. És gyönyörködik a népe egységében. A Szentírás mindenhol azt tanítja, hogy csak egy Test van. Pál fölteszi a kérdést: Hát részekre szakítható-e a Krisztus? Hogyan mondhatná bárki, hogy ő Pálé, ő Apollósé, ő Kéfásé, vagy egy még exkluzívabb csoport, akik pedig a Krisztusé? Az Úr népe egy. Ez a Róla szóló bizonyság. Ez az, ahol a neve lakozik, ez az egyik bizonyíték. Az ellenség azonban részekre szórja szét az Úr népét.
Mi, akik visszatérünk Filadelfiába, hogyan élhetünk és járhatunk hát egységben? Az Úr az utolsó éjszakán, amikor a tanítványaival volt, imádkozott az egységünkért. „Atyám, könyörgök, hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan Te és én, Atyám, egyek vagyunk, hogy ők is egyek legyenek, ahogyan mi is egyek vagyunk. És nem csak ők, hanem azok is, akik az ő szavukra hisznek bennem.” Az egységet nem csak a tanítványoknak, az apostoloknak, a korai Gyülekezetnek szánta az Úr, hanem Isten egész népének. Azt mondta, Atyám, egyek legyenek, hogy a világ elhiggye, hogy Te küldtél engem. A világ Isten népének egységéből tudja meg, hogy az Atya elküldte a Fiút. A fogság vajon mit tanít az Úrról a világnak? Azt, hogy az Úr megosztott, annyi felé oszlik, amennyi felé csak egyáltalán lehet oszlani. Mindegyiknek más neve van. Én lutheránus vagyok. Én katolikus. Én baptista. Én metodista. Én anglikán. És ez csak néhány az ezernyi felekezet közül, amely létezik.
De mi van Krisztussal? Mi van a Jézusról szóló bizonyságtétellel? A Jézusról szóló bizonyságban nincsen szakadás, megosztottság. Az Úr népe egy szellemben él. Ez az, ahonnan az egységünk származik. Istennek az a Szelleme, aki tebenned lakik, ugyanaz a Szellem, mint aki énbennem él, és ezáltal az egy Szellem által tettünk egy Testbe alámerítve.
Hogyan élhetjük meg tehát ezt az egységet? Nézzük meg ennek a gyülekezetnek a nevét! Filadelfia – ahol a testvérek szeretik egymást. Ó, a szeretet az egység tökéletes köteléke! – ezt mondja a Kolossé levél. És az Úr ugyanazt parancsolta, mint amiért imádkozott, mert tudta, hogy az ellenség mivel fog próbálkozni azért, hogy lerombolja a házat, és a gyermekek ne nőjenek föl fiakká, és az ellenség így megakadályozza Isten szíve vágyának beteljesülését. Ezért mondta az Úr: Új parancsolatot adok nektek: hogy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.
Hogyan szeretett minket az Úr? Az életét adta értünk. Hogyan szeretjük egymást? Testvérek, ez annál is magasabb, mint hogy szeressük a másik embert (a felebarátunkat), mint saját magunkat. Az ugyanis a Törvényből volt, és lehetetlen az embernek. De ez nem az, hogy szeresd felebarátodat, MINT magadat, hanem JOBBAN, mint magadat! Jézus JOBBAN szeretett minket, mint saját magát. Meghalt értünk! Gondoljuk meg ezt azoknak a kisszerű dolgoknak a fényében, amelyek Krisztus Testében zajlanak! Valaki mond valamit, nekünk meg nem tetszik, amit mondott. Hogy mondhatsz ilyet?! Valami jön föl bennem, aminek nem tetszik, amit te mondtál. Lehet, hogy valami teológiai kérdés, vagy valami velem kapcsolatban. Én meg dühös vagyok. De az Úr megbocsátott nekem! Felbecsülhetetlen mennyiségű dolgot bocsátott meg! És ez a kis dolog feljön, és így felháborodom? Az Úr azt mondja, hogy bocsássatok meg egymásnak! Ő akkor is megbocsátott, amikor a kereszten függött! Isten háza a megbocsátás háza! De én ismerem magamat, tudom, hogy az a típus vagyok, aki sokáig neheztel, tartom a haragot – hogyan válhatok megbocsátóvá?
Először: emlékezzünk az oltárra! A legelső, amit a visszatérők tettek, hogy felállították az oltárt, és az oltár a keresztet jelenti. Ott lett a régi életem megfeszítve Krisztussal. A régi, természeti ember ott véget ér, ha kész vagyok ezt elhinni az Úrnak. Ő pedig a megbocsátónak az életét helyezte az én szellemembe. Krisztus a megbocsátás szakértője! És az ő Szelleme az én szellememben él. Neki növekednie kell, nekem kisebbnek lennem. Ó, testvérek, így lehet megbocsátásban járni Isten házában. A kereszt, amely elvágja az életét annak az embernek, aki neheztel, és a Szellem életet hoz elő abból az emberből, aki megbocsát – még a kereszten is.
Ez tehát a város, ahol a testvérek szeretik egymást, ahol kevés erejük van, ahol megtartották az Ő Igéjét – amely egy új parancsolat, hogy szeressétek egymást –, és nem tagadták meg az Ő nevét. Ahol a szentek egyek, a Szellem egységében. Az Úr egy dolgot parancsolt meg: a szeretetet. És egy dolgot már megalapozott: az egységet. Az efezusi levélben (4,3) úgy mondja, őrizzétek meg a Szellem egységét. Nem nekünk kell létrehoznunk a Szellem egységét! Mi csak megtartjuk, megőrizzük, amit az Úr már elvégzett a számunkra. Adott tehát egy dolgot, amelyet létrehozott, és egyet, amelyet megparancsolt. Ezek pedig olyanok, mint az oszlopok Isten házában, az egyik nem létezhet a másik nélkül. Ha ugyanis csak szeretet van, de nincs egység, az a képmutatás. Hiszen azt mondja: szeretlek, de nincs közünk egymáshoz. Ez nem az igazság tehát. Ha pedig egység van, de nincs szeretet, az nem más, mint börtön. Amint kinyílik az ajtó, már ott sem vagy. A szeretet az egység tökéletes kötőanyaga.
Ha pedig megvan ez a két oszlop, akkor ott Krisztus a fej. Az az Isten háza, ahol az Úr a fej. Krisztus Testében is az Úr Jézus a fej. Isten házában Jézus Krisztus a család feje. Krisztus menyasszonyával kapcsolatban is a vőlegény a menyasszony életének a feje. Isten fiai, vagyis akik dicsőségre jutnak az idősebb, elsőszülött testvérrel, Jézussal: Mi mind szent és királyi papság vagyunk Melkisédek rendje szerint, a nagy főpapunk, Jézus fennhatósága alatt. Isten királysága pedig az a hely, ahol Jézus Úr és Király. Ezeknek a dolgoknak a valósága azonban – és ez mind ugyanaz a dolog –, tehát akkor lesz ez valóság, ha megvan a testvérek szeretete, és Isten Szellemének egysége.
Említettük korábban Dávidot. Szeretném megmutatni nektek, milyen volt Dávid szíve, mert lehet, hogy a ti szívetek is olyan, mint Dávidé. Emlékeztek, korábban említettük, hogy három dologgal kell tisztában lennünk; kettővel már foglalkoztunk, amelyek negatívak, tagadók voltak, ezek a világ és a vallásos rendszer, most pedig eljutottunk az egyetlen dologhoz: Zsoltár 27,4: „Egy dolgot kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Úrnak szépségét és az ő templomában vizsgálódjak” (angolból). Az Úr megengedte Dávidnak, hogy megláthasson valamit abból, hogy mi az Ő szíve vágya.
Dávid három vitéze jut eszembe, akik meghallották Dávid kívánságát, aki annyira el volt tikkadva, hogy azt sóhajtotta, ó, bárcsak ihatna Betlehem kútjaiból! A szívének egyszerű kívánsága, hiszen Betlehemben nőtt fel, egész életében az ottani vizet itta, és csak vágyakozva felsóhajtott. Nem is vagyok benne biztos, hogy tudatában volt annak, hogy három embere, aki nagyon szerette őt, meghallotta ezt a sóhajt, hiszen a csata közepén voltak. A három vitéz pedig elment a kúthoz. A filiszteusok seregén kellett keresztülverekedniük magukat, veszélybe sodorták az életüket. Elképzelem, hogy kettő küzdött a filiszteusokkal, a harmadik meg vitte a vizet. Visszafelé is végig kellett verekedniük magukat rajtuk, majd még visszajutni Dávidhoz. És azt mondták, Urunk, itt a víz, amire vágytál. Dávidnak bizonyosan elakadt a szava. Micsoda szeretettel szerették ezek a férfiak! Lehet, hogy ez a korsó víz volt a legértékesebb dolog mind közül, amije Dávidnak valaha is volt. Mert akkora szeretettel hozták, hogy a saját életüket is kockáztatták, csak hogy örömet szerezzenek neki. Ő pedig nem volt képes meginni, mert annyira értékes volt, hogy úgy érezte, az Úrnak kell adnia. Mert, ahogy az emberei szerették őt, ő úgy szerette az Urat. Ezért italáldozatként kiöntötte az Úrnak.
„Egy dolgot kérek” (Zsolt. 27,4). Az Úr megengedte Dávidnak, hogy meglássa, mi van az Ő szívén: Az Ő háza Jeruzsálemben, és ezen továbbmenve, a Gyülekezete ebben a korszakban. Az új Jeruzsálem pedig le fog szállni a mennyből, Istentől. Mert ez az, ami ma épül. Lehet, hogy azt gondoljuk, hogy a mi találkozásaink, összejöveteleink nem olyan fontosak, senki sem tud róluk, csak néhány juh vagyunk a nyájból, mi egyéb származna abból, hogy összejövünk Jézus nevében; mit számít az, hogy vagyunk néhányan, akik megtaláljuk annak kegyelmét, hogy szeressük egymást, hogy megbocsássunk egymásnak, hogy megtartsuk az egységet közöttünk, hogy szilárdan megkapaszkodjunk a Fejben, aki Krisztus. De hiszen ebből a tevékenységből építi az Úr azt a várost! Az a város nem csak úgy megjelenik majd a semmiből!
Mindaz az építés, ami ma folyik a kőfejtőben, a jövőben lesz nyilvánvalóvá! Itt és most, ez a kőfejtő, néha érezni a vésőt és a kalapácsot a testünkön, néha meg két élő kő egymáshoz ütődik, hogy lecsiszolódjanak róluk a kiálló részek. Mindaz a szellemi valóság, melyet itt az Úrtól nyerünk, az örökkévalóságba megy át; mind-mind letét abban a városban. És egy napon ez a város le fog ereszkedni Istentől, a mennyből, s a fogság minden fáját, szénáját, szalmáját pedig tűz próbálja meg. Ami nem volt valódi, ami pusztán emberi volt, amiről az emberek azt gondolták, nagyszerű dolog; amit az emberek elismertek és tiszteltek, a tűz martaléka lesz. Csakis arany, ezüst, igazgyöngy és drágakő lesz a városban.
„Egy dolgot kérek.” Ó, bárcsak ha ti is ezért az egyért esedeznétek, akkor azt a sok egyéb dolgot, amire vágytok, ellöknétek az útból! Sok minden jön, hogy helyet foglaljon magának a szívünkben, de őriznünk kell a szívünket az Úr Jézus számára, és az Ő egyetlen dolgában kell foglalatosnak lennünk.
Zsoltár 132,1-5, ÚF: „Emlékezz, URam, Dávidra, minden viszontagságára! Mert esküt tett az ÚRnak, fogadalmat Jákób erős Istenének: Nem megyek be addig házamba, nem fekszem le fekvőhelyemre, szememet nem hagyom aludni, szempilláimat nyugodni, míg nem találok helyet az ÚRnak, lakóhelyet Jákób erős Istenének!”
Az 5Mózesben a Törvénynél huszonegyszer (3 x 7) jelenti ki az Úr, hogy amikor bemennek a földre, az Úr kiválaszt egy helyet, ahol a neve lakozni fog. Az 5Móz 12-ben kezdi, hatszor mondja a 12. fejezetben, háromszor az 5Móz 14-ben, újra mondja a 15-ben és hatszor a 16-ban. „Amikor bemész arra a földre, nem szolgálhatsz nekem akárhol, hanem csak azon a helyen, amit az Úr, a te Istened kiválaszt, hogy ott lakjék az Ő neve. A nép négyszáz évig volt ott, és senki sem tudta ezt a helyet. A szövetség ládája a sátorral együtt mozdult. Gilgáltól Silóig, Bételig, Sikemig, vissza Silóba, majd a filiszteusok fogságába, ezután visszatért, és valakinek a házában volt. Hol volt tehát az a hely, amelyet az Úr kiválasztott, hogy a neve ott lakozzon? Senkit nem érdekelt, amikor ezt az 5Mózesben olvasták? Dávidot érdekelte. Keresni kezdte az Urat: Uram, hol van ez a hely? Uram, huszonegyszer beszéltél róla, és minket meg nem érdekelt, hogy hol lehet ez a hely. Nem megyek be addig házamba, nem fekszem le fekvőhelyemre, szememet nem hagyom aludni, szempilláimat nyugodni, míg nem találok helyet az Úrnak.
De hogyan fogja megtalálni? Csak egy módon lehetséges: úgy, hogy Isten Szelleme szól hozzá, és kijelenti neki. Isten Dávid szívére tekintett, és azt mondta: Jeruzsálem. És Dávid tudta. Amikor pedig egész Izrael királya lett, az első dolga volt Jeruzsálemért harcolni és megszerezni. Korábban nem volt az övék, jebuzeus város volt.
Hiszem, hogy ebben a teremben vannak olyanok, akiknek a szíve olyan, mint Dávidé. Nem hibátlanok, de hőn szeretik Urukat és Megváltójukat, első szeretettel akarják szeretni Őt, el akarnak hagyni mindennemű fogságot, el akarják hagyni a felekezeti megosztottságot, az önzés szeretetlenségét, és eljönni arra a helyre, ahol a testvérek szeretik egymást, és szilárdan ragaszkodnak a Fejhez, aki Jézus. Első helyet adnak Neki mindenben, és arra törekednek, hogy a Házát dicsőséggel töltsék meg.
Az Úr azt mondta, hogy az Ő Atyja dolgaival kell foglalkoznia; a Lukács 19-ben pedig elmondja a minák történetét, mely szerint az uruk minden szolgának egy-egy minát adott, és azt mondta, kereskedjenek, amíg vissza nem jön. Milyen kereskedésről van itt szó? Az Atyánk dolgairól. Az Úr ügyéről. Mi az Ő ügye? „Fel fogom építeni a gyülekezetemet” (az ekklézsiámat, Mt 16,18). Egybegyűjtöm az élő köveket. Kihívom a népemet a fogságból, egy maradékot, és arra a helyre viszem őket, amelyet kiválasztok. Krisztusban. És fölépítem őket szeretetben, és közöttük lakozom, és megtudják majd, hogy szerettem őket. Valami kicsinységnek tűnik, de az értéke Isten számára felbecsülhetetlen. De munkálkodnia kell bennünk, máskülönben büszkévé válnánk, nem igaz? Tudjuk, hogy Pálnak is tövis adatott a testébe, hogy megőrizze attól, hogy elbizakodottá váljon.
Ezen a csodálatos helyen tehát ér ugyan minket szenvedés, de az Úr odahelyezi a nevét, hogy ott lakozzon, és az Ő kegyelméből mi is megmaradunk ott; felnövekedünk, mint fiak, felnövekedünk az idősebb testvérünk teljességébe, hogy sok fiakat vezethessen dicsőségre. Ez az a munka, amelyet az Úr ma végez, ez az, amit közöttünk tesz, és ez az, amire érdemes az életünket odaszánni. Újra és újra és újra. De hogy elkezdődjön, ahhoz oda kell adnunk egyszer! És minden napot azzal kezdeni: Itt vagyok, Uram, itt a Te szolgád.
Ezzel zárom, mert hosszúra nyúltunk: amint elérkezünk erre a helyre, Filadelfiába, szilárdan meg kell állnunk az Úrban. Mert az ellenség jönni fog, és mindent megpróbál, ami csak tőle telik, hogy kimozdítson innen. Megpróbálja elérni, hogy meghidegüljön a szeretetünk, megosztást, szakadást próbál okozni közöttünk, megpróbálja felszítani a hústest kívánságait, de az Úr azt mondja: eljövök hamar, tartsd meg, amid van, hogy senki se vegye el a koronádat!
Ragaszkodjunk tehát szilárdan ahhoz, amit az Úr végez, hagyjuk, hogy még többet tehessen, és az Úr áldjon meg benneteket, és nem csak itt, Nagyváradon, hanem lehessen élő az Úr tanúbizonysága nagyon sok más helyen is. Az Úr közel, és lehet, hogy fel akarja gyorsítani a munkát. Ámen.
Hitünk célja 