Krisztus bennetek a dicsőség reménysége, 1. rész – John Saunders

Az alábbi hangfelvétel 1995-ben készült Nagyváradon, eredetileg román tolmácsolással, amelyet – az Audacity nevű program segítségével – magyarral helyettesítettem. (Elnézést kérek a hibákért, remélhetőleg lesz folytatás, és azok már jobbak lesznek 🙂 Ide, a blogfelületre nem lehetett mp3-ként beilleszteni, ezért kellett a youtube formátum.)
Az eredeti felvétel a nagyváradi gyülekezet honlapján, ide kattintva érhető el.

 

 

Szabadság valamiTŐL vagy valamiRE? – DeVern Fromke

(Részlet az Ultimate Intention – Isten végső szándéka c. könyvből.)

AZ ÚJ IRÁNYÍTÁS ALATT

AZ EMBERI ÉLETNEK HÁROM szintje van – háromféle indíték, mellyel megpróbálhatjuk szolgálni az Urat. Egy rabszolgapiacon játszódó, rövid kis történettel ábrázoljuk mindezt.

Fiatal, színes bőrű fiú állt a kőkockán, most ő következett az árverésen – szüleit épp az imént adták el. Egyszer csak azonban nagy csönd lett a tömegben, s minden szem egy idegen férfira szegeződött, aki kitartóan alkudott, s egyre emelte a tétet, bár az ár már jóval fölötte járt a szokásosnak. Mit láthatott vajon ez az idegen ebben a rongyos fiúban a kövön?

Az ember szinte leolvashatta a közelben állók arcáról a kérdést: Mit akarhat vajon ezzel a kis rongykupaccal? Kicsoda ez? Miért akarna olyan sokat fizetni? Végül az árverésvezető felkiáltott: „Elkelt!” Mindenki kíváncsian figyelte, amint a céltudatos idegen keresztülküzdi magát a tömegen, hogy átvegye tulajdonát. Olyan jelenet következett, melyet, aki csak látta, soha nem felejtette el.

A rabszolgát megvásárló férfi egy sietve megírt papírost nyomott máris a fiú kezébe. „Ez a tiéd – mondta, – és azt jelenti, szabad vagy.” Szabad? Mit jelentett vajon a szabadság egy rabszolga fiának? A vevő a fiú csodálkozó, kérdő tekintetére válaszul elmagyarázta. „Láttam az édesanyádat és az édesapádat, s hogy hogyan szakították éppen szét a családotokat – ezért megvásároltalak, hogy szabad lehess. Nem kell eljönnöd velem; a szüleiddel mehetsz.”

A hatás akkora volt, hogy megértette: Szabad! Állt, és nézett, először a jóindulatú idegenre, majd az anyjára és apjára. A szívében dúló küzdelem kiült kérdő tekintetére. Ez a különös gazda megfizette érte a legmagasabb árat, azért, hogy szabadon engedje? Az ilyen ember csakis nagyon jó lehet! Teljesen meg lehet bízni benne. S egyszeriben leugrott a kőről, és újdonsült barátja elé vetette magát: „Gazda, te akkora nagy árért vettél meg engem, tudom, hogy sosem találok még egy ilyet, mint te” – és visszanyújtotta a papírost. „Hadd ne kelljen egyedül maradnom! A gazdámat sosem érdekelné ez a papíros. Inkább lennék a te rabszolgád halálomig.” A fiú, akit teljesen legyőzött az idegen jósága, térdére roskadt, mígnem egy hatalmas kéz le nem nyúlt érte, s fölemelte.

Ebből a történetből azt látjuk, hogy amint az ábrán is látszik, az életünknek melyik az a három szintje, amelyen élhetünk. Először a fiú rabszolgaságban élt, a gazdája irányítása alatt – aki a „külsőleges törvényt” képviseli. Szolgálata a félelem vagy a kötelesség szelleméből fakadt. Majd megszabadult a „külsőleges törvénytől” – a rabszolgatartó gazdától. Történetünkben ez a szabadság rövid életűnek bizonyult, mert egy magasabb törvény vonzása megragadta a fiút, aki azonnal a szeretet foglyává akart lenni. Így végül a szolgálat legmagasabb szintjére emelkedett azáltal, hogy felcserélte a saját szabadságát a szeretet magasabb törvényére. A szabadság az övé lett, hogy lemondjon róla. Mintha egyik fogságból a másikba került volna át.

Egy alapelv rejlik itt, mely Istennek az emberrel kapcsolatos bánásmódját irányítja. Amikor Ádám legelőször a gyönyörű Éden kertjében megjelent, Isten a középső szintre helyezte – a szabadságba. Az előtte álló választási lehetőség szerint vagy szeretetből való rabszolgája lett volna „Istennek”, vagy pedig „törvény alatti” fogoly. Mióta Ádám a maga önző útját választotta, a teljes emberi nemzetségnek a külsőleges törvényre van szüksége, hogy megzabolázza önző hajlamait. Milyen csodálatos lenne, ha újra onnan kezdhetnénk, mint Ádám, a szabadság középső fokán! De az önzésre és az istenellenes lázadásra való belső hajlandósága miatt minden embernek Megváltóra van szüksége, aki felemeli a rabszolgaságából és a bűnből. Ennek elvégzése volt a célja Krisztus befejezett művének a Golgotán. Megszabadított minden embert, aki elfogadja Isten kegyelmét – az árat Valaki más fizette meg.

Azonban éppen ezt a pontot változtatták vallásos emberek és módszerek Isten kegyelme helyett valami szégyenteljessé. Ugyanaz a régi, jó humanista történet. Mivel az ember fontosabbá vált Istennél, annyira túlhangsúlyozták az ember „szabadságát valamiTŐL”, hogy hagyták az önző embereket elfogadni ezt a tanítást anélkül, hogy az átütő erejű kijelentés valaha is megérintette volna az életüket. Gyülekezeteink telve vannak „megtértekkel”, akiknek csodálatos értelmi meggyőződésük van a szabadságról, de sohasem élték át, hogy a Szent Szellem felfedte volna előttük énközpontúságukat, önzésüket, és továbbra is a saját útjuk rabszolgaságában élnek. Isten kegyelmének valóságos megértése azonban mindig „át fogja fordítani fogságunkat” (Zsolt 126,4 – angolból).

ÉLET AZ ÁTMENETI SZAKASZBAN

Úgy tűnik, sokan vélik úgy, hogy a szabadság a cél; mintha ebbe az átmeneti szakaszba (a szabadságba) való megérkezés lenne minden, amit Isten nekünk szán. Pál tisztázza a kérdést, amikor kijelenti, hogy mivel Isten irgalmából megszabadultunk „valamiből”, most a testünket élő áldozatként kell „Őneki” ajánlanunk. Ahogy a fekete fiú esetében volt, úgy kell nálunk is lennie: csak addig kell a személyes szabadság átmeneti szakaszában lennünk, míg a szeretet magasabb rendű törvényét nem tudjuk választani. Minden okunk megvan azt gondolni, hogy ha a fiú saját magának választotta volna a szabadságot, rövid időn belül újra egy másik rabszolgatartó fogságába esett volna. Kell lennie valami célnak, hogy mire használjuk a szabadságot. Vagy befektetjük a szabadságunkat azzal, hogy az Úr Jézusnak átadjuk, vagy további rabszolgaságnak tesszük ki magunkat azzal, hogy megtartjuk a szabadságunkat saját magunknak.

Csodálkoznék, ha nem ez lenne igazából a Galatáknak írt levél lényege. A törvény rendszeréhez és szelleméhez, mint életet vezérlő elvhez való visszatérés fordulópontján komoly szavakkal inti őket Pál, atyjuk az evangéliumban: „A szabadságban, amelyre Krisztus minket megszabadított, álljatok meg és nehogy újra a rabszolgaság igájába fogjanak be titeket” (Gal 5,1 – Vida ford.). Más szavakkal, Pál így figyelmezteti a galatákat: „ne legyetek olyan bolondok, hogy azt higgyétek, hogy bármit is nyerhettek vele, ha visszafordultok a törvényhez! Menjetek feljebb arra az új és dicsőséges szintre, ahol a Szellem törvénye uralkodik!”  Arra emlékezteti őket tehát, hogy nem lehet sokáig középen maradni. „Ha pedig a Szellem vezet titeket, nem vagytok a törvény alatt” (Gal 5,18 – Vida ford.). Bizonyos, hogy amint megpróbáljuk a szabadságot a saját javunkra használni, azzal egy másik, még kifinomultabb rabszolgaságot hívunk meg – az én rabszolgaságát. „Akinek odaadjátok a tagjaitokat engedelmességre, annak vagytok a rabszolgái.” Micsoda könnyelműség azt gondolni, hogy hosszasan eléldegélhetünk a szabadság átmeneti zónájában!

ÉLET AZ ÚJ IRÁNYÍTÁS ALATT

Van-e elkeserítőbb a mai, modern, emberközpontú gyülekezeti szolgálatnál, amelyet látszólag egyedül az érdekel, hogy az ember mit kaphat Istentől? Sokan hirdetik nagy hangon Isten kegyelmét, de nem ismerik föl annak teljes, isteni jelentőségét, valódi horderejét. Rámutattunk, hogy Ádám és leszármazottjai hogyan választottak kezdettől fogva mindig aközött, hogy vagy a külsőleges törvény alatt éljenek, vagy az alatt a belsőleges törvény alatt, melyet a szívükbe írt volna Isten, ha az Ő Szellemének vezetése alá jönnek. Ebben az értelemben léphetünk mi be most Isten királyi uralmának kormányzásába, már azelőtt, hogy az Úr Jézus visszatérne felállítani látható királyságát. Nem kell megvárnunk a királyság korszakát, hogy a királyság törvénye alá jöjjünk! Ádám óta minden korszakban megvoltak azok, akik Isten legfőbb céljának versenypályájára álltak, hogy egyedül annak éljenek. A mi Atyánk gyönyörűsége és öröme az, hogy egy napon sok-sok olyan fia lesz, aki Vele Szellemben, szeretetben, odaadásban, látásban és a megvalósításban is egy.

A londoni Dr. A. T. Schofield egy történetet mondott el arról, hogy kutyája, Jack, hogyan ismerkedett meg ezzel az új irányítással. Jacket a gazdája mindig pórázon sétáltatta, ha az utcára vitte, ám egy napon levette a pórázt, és szabadjára engedte. A kutya első dolga volt, hogy jó messzire elrohanjon. Ám egyszer csak fölfedezte, hogy félelmetes dolog távol lenni a gazdájától. Visszaszaladt, és hamar hozzászokott, hogy mindig olyan közel legyen hozzá a séta közben, hogy jól hallja a hangját. A gazda szelleme mintha behatolt volna az ő kutya-tudatába, s olyan köteléket hozott létre, amelyből nem akart szabadulni. A gazda ellenőrzésének körén kívüli világ nagy, zajos és rémisztő volt. A póráz eltűnt, de újfajta vezetésnek adta át a helyét, és ebben az új kötelékben a kutya megtalálta mindazt a szabadságot, amelyre vágyott.

Jack, a kutya jól példázza, mi zajlik, miközben mennyei Atyánk neveli azokat, akik egy napon készek lesznek rá, hogy felnőtt, érett fiakként az Atya örökbe fogadja őket. Szolgálatunk elején, úgy tűnik, mintha sokkal inkább tudatában lettünk volna a Szent Szellemnek, mint egy póráznak, mely bennünket vezetett. Akkoriban Isten parancsai érdekeltek a legjobban. Bár megpróbáltunk az Ő útján futni, még mindig a törvény szelleme vezérelt bennünket.

Majd eljött a nap, amikor felnyitotta a szemünket az Úr meglátni, hogy valójában nincsen póráz a szolgálatnak ebben az új szellemében. Rájöttünk, hogy szabadok vagyunk. És, Jackhez hasonlóan, elrohantunk, hogy elvégezzük egy csomó dolgot – ahogy hittük –, Istennek. Először úgy tűnt, hogy élvezni fogjuk a nagy szabadságot a szolgálatban – hiszen mily nagy teret adott a saját önkifejezésünknek, és mennyire megfelelt a saját érdekeinknek! De jaj, hamar fölfedeztük, hogy magunkra maradtunk – egyedül vagyunk mindazokban a dolgokban, amelyekbe belekezdtünk.

NEM A MI VÉGZÉSÜNK – HANEM AZ ÖVÉ

Egy-egy találkozó végén milyen gyakran jönnek oda hozzám azzal: „Köszönöm ezt az Igét; most elhatároztam, hogy megpróbálok még inkább az Ő irányítása alatt élni.” És én mindig azt felelem: „Ne tedd, testvér, mert ha te határozod el, hogy bármit is tegyél, akkor saját magadra alapozva fogod azt tenni – azaz még mindig te vagy a középpontban. A szolgálatod pusztán öncélú igyekezet lesz, és ezért helytelen középpontból fog kiindulni. Istennek kell a középpontnak lennie – nem neked. Mindaddig, amíg Isten csak a szélén van ott a próbálkozásainknak, addig Ő csak viszonyítási pont a számunkra, nem az erőforrásunk.”

Végül pedig, mint Jack, vissza kell térnünk Őmellé – meggyőződve róla, hogy a mi „szabad rohangálásunk” egyszer sem valósított meg semmit Istenért, hanem egyedül csak saját magunkért. Ezután tehát, önként azt választjuk, hogy Isten Szellemének láthatatlan köteléke vezesse a mi szellemünket. Gyönyörűségünket a „Te akaratod” cselekvésében leljük. A bennünk lakozó Gazda, a Szent Szellem irányításával olyan kötelék tart bennünket, mely lényünk belsejébe hatolt. Így válunk élővé mindannak, amit a fiúság valójában jelent – hogy átjárjon bennünket az Atya tulajdon Szelleme. „Mert akiket Isten Szelleme vezérel, azok mind Isten (érett) fiai” (Róma 8,14 – Kecskeméthy ford.).

Mennyire vágyik rá az Atya, hogy felszabadítsa gyermekeit, hogy ne csak betű szerint, hanem Szellemben járjanak, ahol élvezhetik Isten fiainak csodálatos szabadságát!

Végül pedig, biztosaknak kell lennünk benne, hogy megértettük, mi Isten szándéka ezzel a szabadsággal. A szabadságot és a különböző dolgoktól való mentességet mindenki hangoztatja, de nincs más fogalom, melyet ennél jobban félreértenének. A legtöbb ember számára ugyanis azt jelenti, hogy szabad valamiTŐL, de ritkán azt, hogy szabad valamiRE. Úgy tűnik, az emberek azért érzik szabadnak magukat, mert nincs lánc és vasgolyó a lábukon, de nem nagyon foglalkoztatja őket, hogy Isten vajon miért akarta, hogy szabadok legyenek. Hogy a szabadság pedig mennyire másnak látszik az Ő nézőpontjából, azt következő fejezetben fogjuk megérteni.

Mit jelent Istennek a vér? – DeVern Fromke

Oly csodálatos nap, amikor világossá válik előttünk, hogy a vér mit jelent Isten számára, és hogy Isten milyen működési kört szánt neki. Az Ószövetségben két nagyon egyértelmű képet látunk, mely bemutatja, hogy a vér alapvetően Istennek fontos. Ha megtudjuk, Isten milyen értéket tulajdonít neki, el is kell fogadnunk az Igéjét ezzel kapcsolatban.

Először is, figyeljük meg az egyiptomi kivonulás képét, ahogyan az a 2Mózes 12,3-13-ban szerepel. A parancs szerint a vért a szemöldökfára és az ajtófélfákra kellett kenni. A bárány húsát bent a házban kellett elfogyasztani. Isten azt mondta: „ha látom a vért, elvonulok mellettetek” (Kecskeméthy ford.). Világos, hogy az nem volt cél, hogy a vért az emberek lássák, érezzék vagy jelentőségét megértsék. Teljes mértékben az Úrnak volt fontos. A hit és az engedelmesség cselekedeteként az ajtófélfára kellett kenni, és mindenki, aki a házban volt, nyugodtan bízhatott benne, mert a vér pontosan azt jelentette Istennek, amit megmondott róla. Nem volt szükséges számukra ennél többet tudni. A vér jele az ajtón Istennek kellett; az emberek hit által megpihentek az Ő megelégítésében.

A második képben az engesztelés napja, a 3Mózes 16 szerint, még többet tanít. Ezen a jelentős napon az Izraelért való bűnáldozatot nyilvánosan mutatták be a szent sátor udvarán. Az áldozat bemutatása az emberek szeme láttára történt. Az áldozat vérét azonban be kellett vinni a szentélybe, hogy a főpap az Úr előtt hétszer hintsen belőle. Ez is olyan dolog volt, ami a főpap és Isten között ment végbe, azoknak a szemétől távol, akiknek a javára az egész történt. Az elejétől a végéig Isten tervezte meg ezt a folyamatot. A főpap, az Úr Jézus előképe, Istennek való engedelmességben engesztelést szerzett. A nép hitt ebben a cselekedetben, mert Isten pontosan úgy értette, ahogyan megmondta.

Ebből a két szertartásból megértjük, hogy a vért Isten parancsára válaszul ajánlották föl. Nem az emberi elmének kellett fölfognia jelentőségét, vagy az emberi szívnek éreznie, hogy mit jelent. Az embernek pusztán engedelmeskednie kell és hinnie Isten ezzel kapcsolatos ígéretének. Mégis gyakran van, hogy lesújt bennünket valami gyógyíthatatlannak tűnő bűntudat egy olyan bűn miatt, amely nagyobbnak tűnik a szemünkben, mint Krisztus vére.

„Az a baj az ilyen emberekkel, hogy megpróbálják érzékelni, érezni az értékét és felbecsülni egyénileg, a maguk szempontjából, hogy a vér mit jelent számunkra. Ezt nem tudjuk megtenni. Nem így működik. A vért Istennek kell látnia. Nekünk ezután kell elfogadnunk Isten értékítéletét vele kapcsolatban.” (Watchman Nee).

Ez pedig visszavisz bennünket az Isten szuverenitásával kapcsolatos ponthoz. Amíg el nem fogadjuk megkérdőjelezés nélkül Isten Igéjét és szándékát, addig bizonyosan zavart és nyugtalanságot szenvedünk. Nem teheti világossá a kijelentését, amíg van egy vitás pont – a látható vagy érezhető bizonyítékra való törekvés. Istennek joga kell, hogy legyen a saját feltételei mentén irányítani és kormányozni a hívő életét. Az Ő engeszteléssel kapcsolatos ígéretében való megkérdőjelezhetetlen hit és a megismert igazságnak való engedelmesség előzi meg a jövőbeli lépések világos megértését.

Az ember hajlamos kiskapukat keresve lerövidíteni az utat, melyektől zátonyra fut, és kérdőjelek maradnak benne. A tékozló fiút Isten csak akkor hozza vissza az isteni rendbe, amikor az így kiáltva tér vissza: „Vétkeztem ellened!”. Bűnösen, a lelkiismeretében elítélve, a tékozlónak többre van szüksége, mint valami jobb érzésre azzal kapcsolatban, amit tett. Neki bocsánat kell. A bűnbánó lélek számára a vér adatik kijelentésül, mert ez a megbocsátás jogszerű alapja. Nem kell tudnia, hogyan vagy miért – csak elfogadja, amit a Biblia mond Jézusról: „Akiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneinknek bocsánata” (Ef 1,7; Kol 1,14 – Károli ford.)

EGYSZERI ÉS FOLYAMATOS MEGTISZTÍTÁS

Mivel a vér teljesen kielégíti Isten igazságos kívánalmait, a hívő azt mondja, „Ámen”. Az Ő vére általi megigazulás (Róma 5,9) fordulópontja olyan, mintha egy kapun lépnénk be. „Mivelhogy azért (…) bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által (…) járuljunk Hozzá” (Zsid 10,19; 22 – Károli ford.). Nem úgy van, hogy megmenekültünk egy valami alapján, és fenntartjuk a közösséget valami másnak az alapján. A vér folyamatos megtisztítást végez. „Ha pedig a világosságban járunk, amint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől” (1Jn 1,7 – Károli ford.).

A fordulópont megtapasztalása akkor történik, amikor mi, „kik egykor távol voltunk, közelvalókká lettünk a Krisztus vére által” (Ef 2,13, angolból). Azért, hogy a szentélyben, a legszentebb helyen élhessünk Vele, naponkénti megtisztításra van szükségünk. Ez az Istenközpontú helyzet és az Ő mennyei nézőpontja fenntartásának titka.

NEM MEGTISZTÍTOTT, HANEM TELJESEN ÚJ SZÍV!

Talán meglepőnek hangzik, de tudtuk-e vajon, hogy nem teljesen igeszerű „a vér által megtisztított szívekről” beszélni? Olyan régóta és olyan kitartóan tanítják ezt, hogy szinte sokkoló lehet rájönni, hogy az egész elképzelés a Zsidók 10,22 felületes értelmezéséből fakad.  „Járuljunk igaz szívvel, kiteljesedett hittel, a rossz lelkiismerettől vérhintéssel megszabadított szívvel, tiszta vízzel megmosott testtel Istenhez” (Csia ford.).

Mint olyan, ki sok éve magam is úgy tartottam, hogy ez a tanítás olyasmit tulajdonít a vérnek, amit Isten sosem szánt neki, nagyon bátorító volt megtudni, hogy Watchman Nee milyen határozottan viszonyul a kérdéshez: A vér tevékenységi körével kapcsolatos félreértést tükröz, ha így imádkozunk: „Uram, tisztítsd meg véreddel a szívemet a bűntől!” Isten azt mondja, hogy a szív csalárdabb mindennél, javíthatatlan (Jer 17,9), ezért a puszta megtisztításánál valami sokkal gyökeresebb dolgot kell tennie vele: Teljesen újat kell adnia!

Nem mosunk és vasalunk ki olyan ruhát, amelyet ki akarunk dobni. Ahogyan hamarosan látni fogjuk, a hústestet soha nem megtisztítani kell, hanem keresztre feszíteni. Isten bennünk való munkájának valami teljesen újnak kell lennie. „És adok nektek új szívet, és új szellemet adok belétek (…)” (Ezékiel 36,26 – Kecskeméthy ford.).

Van különbség aközött, hogy a vért a tisztítás eszközeként látjuk, vagy úgy, mint ami Istent jogszerűen kielégíti. Isten a vért nem arra szánta, hogy szubjektív módon bánjon a bűnnel; a hatása objektív: Istennek kell látnia a szív ajtófélfáján. A Zsidókhoz írt levél szakaszában, ahol a vér munkáját említi a szívvel kapcsolatban, ott valójában a lelkiismeretre gondol. Ezek a szavak: „a rossz lelkiismerettől vérhintéssel megszabadított szívvel” valami mást jelentenek, mint a szív megtisztítását. Azt jelentik, hogy valami Isten és énközém jön, amitől rossz lesz a lelkiismeretem, valahányszor közeledni szeretnék Hozzá. A lelkiismeretem tövise folyamatosan emlékeztet a válaszfalra, amely a bűn. Isten Igéjében azonban azt látom, hogy Jézus vére az én bocsánatomért hullott. Amikor elfogadom, és hiszek abban, amit a vér Istennek jelent, megtisztul a lelkiismeretem, és elvétetik a bűntudat.

Sokan próbálják megtisztítani a régi természetet, a hústestet vagy az élet tisztátalanságát. Isten válasza a bukott embernek azonban a halál és nem a megtisztítás. Isten a teljes óembert a sírba teszi. Mennyire áldott látni azokat a hívőket, akik egykor arról tettek bizonyságot, hogy a vér megtisztította és makulátlanná tette őket, hogy végül megszabadulnak a kereszt általi halál igazsága révén. Mások nem találták meg a halál útját a kereszt által, és kiábrándultak, összezavarodottak, csalódottak lettek, mert az óember megtagadta, hogy tiszta legyen. Isten orvossága az óember számára ugyanis egyedül a halál.

Isten nem kéri tőlünk, hogy valami olyasmiben higgyünk, ami nem működik. Nem győzhetjük meg magunkat túl sokáig arról, hogy a vér megtisztított bennünket, miközben a hústest továbbra is jelét adja tisztátalan szenvedélyeinek. A hitünk azonban biztonságban nyugodhat meg abban a tényben, hogy Isten elfogadta a vérrel való meghintést. A lelkiismeretünk tiszta. Megmosattunk az Ige tiszta vizében. Ahogy „a világosságban élünk és járunk, amint ő maga a világosságban van: közösségünk van (…), és Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére (folyamatosan) megtisztít minket (a lelkiismeretünket) minden bűntől és bűntudattól” (1Jn 1,7 – angolból).