A Föld legkorábbi korszakai – 3. Az intervallum – 1. rész (G.H. Pember)

3. fejezet, 1. rész: A sötétség világbírói

Teljes szöveg (PDF): Az intervallum – 1: A sötétség világbírói

Azt látjuk tehát, hogy Isten az eget és a földet a kezdet kezdetén tökéletesnek és gyönyörűnek teremtette, de valamikor – hogy mennyivel később, azt nem tudjuk –, a föld teljesen pusztává lett, és az élet minden formájától teljesen megüresedett. Nem csak termékeny területei lettek pusztasággá, városai pedig a földdel egyenlővé; hanem világossága is megszűnt; légkörének teljes nedvességtartalma kicsapódott a föld színén, így az irdatlan mélység, mely nem léphette volna át Teremtőjétől kijelölt határait, Isten kiáradó haragja miatt most áttörte a gátat; s a pusztító, fekete ár a lecsupaszított bolygó legmagasabb csúcsait is bekebelezte; az égitest pedig a feneketlen sötétség rettenetével keringett tovább élettelenül az űrben.

Mi okozhatta vajon ezt a szörnyű katasztrófát? Mi okból pusztíthatta el Isten saját kezének munkáját? Ha az emberi faj történelméből bármilyen következtetést levonhatunk, csakis a bűn lehetett e borzalmas pusztulás okozója: olyan bűn, melyet Isten talán türelemmel elviselt hosszú korokon át, de végül kiáltása a mennyig hatott, és teljes pusztulást vont maga után.

A fosszilis maradványok azt jelzik, hogy az Ádám előtti korokban is volt bűn, mert valószínűleg ezek nem a hat nap, hanem sokkal korábbi idők emlékét őrzik.

Ahogyan ugyanis a fosszíliák világosan mutatják, nem csak betegség és halál – a bűn elválaszthatatlan két velejárója – uralkodott a föld akkori élőlényei között, hanem vad kegyetlenség és öldöklés is. Azért lehetünk biztosak abban, hogy ezeknek a maradványoknak semmi közük sincs a mi világunkhoz, mert a Biblia minden dologról, ami csak a hat nap alatt létrejött, azt mondja, hogy igen jó volt; és hogy nem volt bennük gonoszság egészen addig, míg Ádám nem vétkezett. A föld ez által a bukás által lett átkozottá, és az egész teremtés alá lett vetve a gyümölcstelen fáradozás hiábavalóságának; annak, hogy soha nem lehet megpihenni, és hogy minden folyamatosan romlásnak, hanyatlásnak van kitéve; s hogy ebben a helyzetben a természettel együtt sóhajtozunk és vajúdunk fájdalommal mind a mai napig (Róma 8,22). Azzal, hogy tövisek és kórók nőttek a földből, és a talaj termékenysége is megfogyatkozott, az állatvilágra is kihatott az átok. Az állatokban olyan elfajult, sőt kegyetlen természet jelent meg, mely, ha nem is az Özönvíz előtt, de végül vérszomjas ragadozó életformában érte el tetőpontját, és egyes fajoknak teljesen átalakította a szervezetét. Hogy egy ilyen változás hogyan történhetett meg, azt nyilván nincs értelme találgatni, mert a Mindenható Isten keze végezte el. Hogy azonban ez megtörtént, és hogy a föld vadállatai nem mindig voltak ilyenek, a következők támasztják alá:

A hatodik napon Isten kijelentette, hogy minden, amit alkotott, igen jó, de ez az állítás nagyon következetlen lenne, ha az állat- és növényvilág mai állapotát vennénk alapul (1Móz 1,31). A zöld füveket adta eledelül „a föld minden vadjának, az ég minden madarának és a földön csúszó-mászó mindenféle állatnak” (1Móz 1,30). A bűntelen világban tehát nem léteztek húsevők.

A helyreállítás idejéről szóló egyik fő próféciában pedig a következőket olvassuk: „Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a kecskegidával hever, a borjú, az oroszlánkölyök és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisgyermek őrzi azokat. A tehén és a medve legelni fog, kölykeik együtt hevernek, az oroszlán pedig szénát eszik, mint az ökör. A kisded a viperalyuknál játszadozik, és az alig elválasztott gyermek a mérgeskígyó lyuka felé nyújtogatja kezét. Nem ártanak és nem pusztítanak sehol szentségem hegyén, mert tele lesz a föld az ÚR ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja” (Ézs 11,6-9). Azaz, amikor a második Ádám visszajövetelekor elvétetik a bűn, akkor az átok elveszíti erejét: a vadállatok ragadozó természete eltűnik belőlük, a húsevőkből növényevők lesznek, a mérges állatok mérge kivész belőlük; minden az eredeti állapotára lesz visszaállítva, és minden olyan lesz, mint amikor Isten legelőször megáldotta őket1.

1Kivéve a kígyót, mely el fogja veszíteni erejét arra, hogy bántson, de továbbra is mutatni fogja lealacsonyítottságának jelét. Lásd: Ézs 65,25.

Tovább a teljes szövegre (PDF): Az intervallum – 1: A sötétség világbírói

Az Úr megkísértése (Watchman Nee)

Részlet Watchman Nee: Máté evangéliumának utolsó magyarázatából (1950-52), 2. fejezet, 3. rész. PDF: Az Úr megkísértése

Máté 4,1-2: „Akkor a Szellem Jézust a pusztába vitte, hogy az ördög megkísértse. És negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett.”

Az Úr megkísértése időben rögtön a bemerítkezése után történt, ahogyan Márk elbeszéléséből egyértelműen kiderül: „Ezután a Szellem azonnal kivezette őt a pusztába.” (Mk 1,12). Hogy a sietségre miért volt szükség, némi magyarázatra szorul. Emlékezzünk vissza, hogy amikor az Úr bemerítkezett, Isten nyilvánosan kijelentette, hogy gyönyörködik Jézus személyes, földi életében. A templomban történt eseményen kívül, amikor az Úr még csak tizenkét éves volt, az Ige semmit sem mond Jézus életének első harminc évéről. Ha azonban megismerhetnénk ezt a harminc évet, az derülne ki számunkra, hogyan élt Jézus mint ember Isten jelenlétében. Bár a Szentírás erről hallgat, az Istentől jövő Ige mégis képet ad erről az időszakról: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm” (Mt 3,17). Isten ezalatt a harminc év alatt végig gondosan figyelte Jézus minden egyes gondolatát és tettét, és végül megállapította, hogy egyáltalán nincs semmi olyan, ami ne gyönyörködtetné Őt az Ő Fiában. Hogy meg lehessen állapítani, Jézus alkalmas-e Megváltónak, Isten legszigorúbb vizsgálatán kellett átesnie. Végül pedig Isten elismerte a Páskabárányt annak bemerítkezésekor; és ez az esemény jelzi Jézus személyes, nem a nyilvánosság előtt zajló életének lezárását.

A 4. fejezettől pedig azt látjuk, hogy az Úr megkezdi munkáját. Csak ekkortól foghatott bele megváltói munkásságába. Senki sem lehet Isten munkása, ha mint ember alkalmatlan. Mielőtt valakinek a munkáját elfogadná, Istennek először azt az adott személyt kell jóváhagynia. Ez az egyik alapelv az Igében. A Biblia sohasem utal olyasmire, hogy Isten valakit az általa végzett munka alapján fogadna el; következetesen azt képviseli, hogy az ember munkájának az elfogadása mindig magának a személynek az elfogadásától függ.

Bár az Úr eleget tett Isten elvárásának, most ellensége előtt is ki kell nyilvánítania alkalmasságát. Az 1Mózes 3, Jób 1 és a Máté 4 nagyon sok mindent elárul nekünk az ördögről. Jób igazságos ember volt, Isten is elismerte annak, Sátán mégis vitatta ezt. Isten ezért eltávolította védőkorlátját szolgája mellől, a Sátán pedig mindenféle módon megpróbálta megkísérteni. Jób végül szilárdan megállt, és Isten újból igaznak nyilvánította ki őt. Urunkra most ugyanez várt. A Sátán megpróbálta megkísérteni, de végül az ellenség szája ismét be lett tapasztva. A Máté 4 történéseit megelőzően Sátán nem mondhatta, hogy „Jézust ismerem”; de utána gonosz szellemein keresztül már elmondhatta ezt (lásd: Csel 19,13-17). Ezért vitte ki Isten a pusztába Krisztust, és hagyta korlátlanul megkísérteni. Azáltal, hogy kiállta a kísértést, Jézus nem csak Isten elvárásának tett eleget, de az ellenség száját is befogta.

Az Úr pusztába vezetésének és megkísértésének tanulmányozásakor jó, ha megfigyeljük az 1Mózes 3 és a Máté 4 közötti kapcsolatot. Ha nem értjük meg helyesen az 1Mózes 3-at, nem leszünk képesek megérteni a Máté 4-et sem. Az 1Mózes 1-ben Isten kijelenti, hogy az ember, akit az Úr teremtett, jó. Majd az 1Mózes 3-ban látjuk az ember megkísértését. Először történik tehát az elfogadás, majd a Sátán megjelenik, hogy bebizonyítsa, Isten elhamarkodta jóváhagyását. Úgy tűnik, mintha ebből a Sátán jött volna ki győztesen. A Máté 3-ban, Jézus esetében Isten újfent kinyilvánítja helyeslését. A Máté 4-ben pedig látjuk, hogy Sátán ismét megpróbálja megcáfolni ezt. Hetekig tartana teljesen megértenünk az 1Mózes 3-at, ezért itt most csak a Máté 4-gyel kapcsolatos vonatkozásait fogjuk megvizsgálni.

Először is említsünk meg azt a két legfontosabb dolgot, melyet az 1Mózes 3-ból megtanulhatunk. Az egyik, hogy az embernek, akit Isten alkotott, örökre meg lett szabva a helye. Kaphat életet, de Isten soha nem lehet belőle. Sátán kísértésének mégis ez volt a központi eleme. Arra próbálja meg rávenni az embert, hogy lépje át Isten felségterületének határát, hogy az imádóból váljék az imádat tárgya, hasonlóan Istenhez. Minden tekintetben hasonlókká lehetünk Istenhez, egyedül az Ő istensége, az Ő Isten volta a kivétel. Ez volt az első kísértésnek a lényege, mely valaha megesett a világon.

A kísértés második részére a Sátán szavaiból következtethetünk: „Bizony nem haltok meg (…) megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói” (4-5. v.). A tiltott gyümölcsre való csábítás előtt az ember nem tudott különbséget tenni jó és rossz között, nem is ismerte a jó és a rossz fogalmát. Ez a tudás Istené volt, nem az emberé. Ádám és Éva nem ismert olyat, hogy jó vagy rossz, ezért mindig Istent kellett kérdezniük. Ha Isten azt mondta, jó, ők is azt mondták, jó. Az ember és az asszony nem volt független az Éden kertjében; nem alkothattak egyéni ítéletet. Azzal viszont, hogy ettek a jó és a rossz tudása fájának gyümölcséből, kikiáltották a függetlenségüket Istentől – hiszen már maguktól is tudták, mi a jó és mi a rossz, nem volt szükségük az Istennel való kommunikációra. És pontosan erről van szó, amikor az ember bukásáról beszélünk. Az ember legelső bűne, hogy megszüntette a Teremtőjétől való függés szükségességét. Korábban együgyű volt Isten nélkül; az ember nem élhetett egy napot sem Nélküle. Folyamatos kapcsolatban kellett lennie Alkotójával. Minden felmerülő kérdést egyedül a Vele való közösség révén lehetett megoldani. Hit és imádság által szerzett az ember ismeretet. Most viszont az ember elbukott, mert a bűn belépett a világba. A bűn hatására az ember függetlenné vált Teremtő Istenétől.

Tehát az 1Mózes 3 két fő mondanivalója: (1) Az ember átlépte a határt, és behatolt Isten felségterületére; (2) az ember kinyilvánította Istentől való függetlenségét. Az első ember (Ádám) rettenetesen elbukott azután, hogy meg lett kísértve. Urunk a második ember (lásd 1Kor 15,47); s ha az Úr elbukna a kísértés eme óráján, az visszafordíthatatlan következményekkel járna. Istennek hála azonban, Ő kiállta a kísértést, és teljesen megsemmisítette a Sátán minden munkáját.

Hogy Urunk kitette magát a Máté 4-ben feljegyzett kísértésnek, az semmiképpen nem véletlen, hanem nagyon is szándékos volt. Isten minden védelmet eltávolított, és megengedte a Sátánnak, hogy kísértse Őt. Az első földi kísértés az Éden kertjében történt, mely a legkedvezőbb környezet volt ahhoz, hogy az ember győzedelmeskedhessen, mégsem így történt. A mostani kísértésre a második ember esetében viszont a pusztában került sor. Az első embernek minden szükséglete ki volt elégítve, hiszen a kertben rengeteg gyümölcsfa nőtt, nem csak egy. Ha élelemre volt szüksége, talált bőséggel. A kert közepén pedig ott állt az élet fája. Azt a kísértést tehát nem a szükség jellemezte, hanem az élvezet. Ez a kísértés viszont, melyet Urunknak kellett kiállnia, a szükségletre épült. Negyven napon keresztül böjtölt, és valóban éhezett. Ami azt illeti, már a legelső nap után éhes volt, a negyvenedik nap után pedig már valószínűleg az éhhalál szélén állt. Igen erősen gondolhatott az evésre. Elő volt hát készítve a terep, hogy a Sátán megkísértse az Isten Fiát. Isten elvette az Úr Jézus testi ellenállóképességét, a kísértő pedig megszólította: „Ha te vagy…”

Máté 4,3-4: „Ekkor odament hozzá a kísértő, és ezt mondta: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré.” Ő így válaszolt: „Meg van írva: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.”

Figyeljük meg alaposan Sátán szavait és az Úr válaszát, mert komoly ellentétet láthatunk közöttük. Az egyik szó „az Isten Fia”, a másik „az ember”; az ellenség kísértései pedig mindvégig erre a pontra irányultak. A Sátán éppen ezt megelőzően hallotta a Máté 3-ban lejegyzett Igét: „Ez az én szeretett Fiam”, ezért arra próbálta rávenni az Urat, hogy Isten Fiaként cselekedjen. Ha az Úr valóban az Isten Fia, akkor nyilvánuljon is meg úgy. Ha azonban Jézus az Isten Fiának helyzetébe lépne, azonmód elbukna. Valódi mivoltában Ő tényleg az Isten Fia, a földön azonban emberi helyzetben van: „aki amikor Isten formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, és hasonló lett az emberekhez” (Fil 2,6-7).

A folytatáshoz kattints (kb még ugyanennyi van vissza): Az Úr megkísértése