Betánia – az Úr gondolata gyülekezete számára – 6-7. rész (T. Austin-Sparks)

Az Úr győzelmének ünnepe

A János 11-től most átlapozunk a 12. fejezetre. „Jézus tehát hat nappal húsvét előtt elment Betániába, ahol Lázár élt, akit feltámasztott a halottak közül. Vacsorát készítettek ott neki, s Márta szolgált fel, (aki nyilvánvalóan nem azt vette ki az Úr korábbi szavaiból, hogy szolgálni rossz; most is szolgál, de immár helyesen) Lázár pedig a Jézussal együtt ülők között volt. Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával.”

Itt egy ünnepről olvasunk, az ünnepnek pedig számos eleme van. Az egyik, melyet Mária és az ő cselekedete képvisel, az imádatról beszél. Ismét Krisztus értékességének elismerése ez; ezt jelenti az imádás. Az imádás – Isten gondolata szerint – nem más, mint egyszerűen az Úr Jézus elismerése, magasztalása; a Fiú szívbéli, őszinte megbecsülése kedves illatként száll föl Isten előtt. Ez egyszerűnek hangozhat, de az imádás (az istentisztelet) a maga legtisztább lényege szerint azt jelenti, hogy kifejezzük az Atya számára mindazt, amit az Úr Jézusról gondolunk. Ez az imádás, és ezért van a gyülekezet – erről beszél Betánia.

Márta – igen, Márta szolgált, azonban már a helyes sorrend szerint. Még mindig szolgál, de immár teljesen rendben van, már nem kell figyelmeztetni semmire ezzel kapcsolatban. Nem járkál ide-oda aggodalmas arccal; nem kötik le teljesen a gondok: Immár a feltámadás házában szolgál. Ez már helyreigazított szolgálat; az Úr házában való szolgálat pedig nagyon is az Ő gondolata szerint való; amikor a szolgálat az imádással van közösségben, és helyes arányban viszonyul ahhoz. Immár a nővérek kapcsolatában is változás történt: korábban eltértek, nem voltak összhangban egymással, mivel a dolgok nem voltak a helyes arányban és nem voltak a maguk megfelelő helyén – most azonban, hogy ezeket kiigazították, folyamatosan együtt tudnak haladni. Ezt jelenti a kiigazított, helyes sorrendbe állított szolgálat.

Lázár az asztalnál ült, ő pedig természetesen az életet, a feltámadott életet képviseli. Ez megint csak az Úr szellemi házának a jellemzője. Van tehát imádás, helyes sorrendbe állított szolgálat, feltámadott élet.

Igen ám, de mindig felbukkan a közelben valamilyen gonosz dolog is. „Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?” Amikor olyanná válik a gyülekezet, amilyennek az Úr is akarja, mindig észre fogjuk venni, hogy az ördög is a közelben ólálkodik. Ez lehet elismerés is a gyülekezetnek, hiszen amire az ördög nem veti rá irigyen a tekintetét, az bizonyos, hogy nem is elégíti meg az Úr szívét. De mindig így történik. Éppen, hogy valami elkezd az Úr szíve szerint történni, rögtön valami gonosz dolog röppen föl, hogy tönkretegye az imádatot, hogy eltérítse az Úr iránti magasztalásunkat. Az lesz a gyülekezet ismérve, hogy az ördög irigyen feni a fogát mindarra, amit az Úr kap, és magának akarja azt.

Látjuk tehát, hogy a Gyülekezet az, amely megadja az Úr Jézusnak, ami Neki jár, és az ördög kezdettől fogva arra törekszik, hogy megrabolja Őt ettől; és ha teheti, meg is fogja tenni a gyülekezetben, mert a gyülekezet az, ahol az Úr megkapja azt, amire a szíve vágyik.

Kifelé és fölfelé

Végül pedig a Lk 24,50-52-ben leírtakkal zárjuk elmélkedésünket: „Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. Ekkor leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe.”

Három szó: „kivitte”, „megáldotta”, „felvitetett”: Kint vagyunk az Úrral, az ő különválasztott helyén; az Ő áldása alatt; és kapcsolatban Vele a mennyben – Pál szavaival: „Minket (…) Vele együtt ültetett a mennyekbe”.

Ez Betánia, ez a Gyülekezet, ezt akarja az Úr az Ő népének életében elérni ma.

Menjünk végig Betánián újra, és forgassuk a szívünkben ezeket a dolgokat, és törekedjünk rá nagyon határozottan, hogy meglegyenek az Úr számára bennünk ezek az Ő gondolata szerinti jellemzők. Amit pedig egyénileg megteszünk, törekedjünk ugyanerre azokban a közösségekben, gyülekezetekben, melyekhez kapcsolódunk, hogy azok is valódi Betániák lehessenek, mind-mind helyi kivetülései Isten városának, a mennyei Jeruzsálemnek.

Első kiadás: Witness and Testimony Publishers, 1933, traktátus.

A teljes sorozat letölthető pdf-ben egyben itt: Austin-Sparks_Betánia

Betánia – az Úr gondolata gyülekezete számára – 5. rész (T. Austin-Sparks)

Feltámadásának ereje

Folytassuk a János evangéliumának jól ismert, 11. fejezetével! Újra Betániában vagyunk, ezúttal Lázár feltámasztásának történeténél. Nem vesszük végig az egészet részletesen, hanem egyenesen a végéhez ugrunk, hogy a történet egyik fő tanulságát vizsgáljuk meg. Betánia itt az a hely, ahol a feltámadás ereje, a feltámadott élet láthatóan megnyilvánul. Sok más egyéb is van ebben a fejezetben, például a szeretet és a közösség csodálatos kinyilvánítása. Betániától távol az Úr azt mondta tanítványainak: „Lázár, a mi barátunk elaludt”. „A mi barátunk”; nem az „én barátom”, hanem „a mi barátunk”. Látjátok, ez a közösség. „Szerette pedig Jézus Mártát és nővérét és Lázárt.” Ez a szeretet. Mindez Betánia jellegzetessége; de a legfontosabb jellemző itt az Úrtól való feltámadás megjelenése, az Ő feltámadásának ereje, a feltámadott élet.

Betánia megint annak a Gyülekezetnek a képe, melyet az Úr épít. Ezt az Efezusiakhoz írt levélből tudjuk, a „gyülekezet leveléből”, ahogyan ezt a levelet nevezik. Nagyon hamar elérkezünk ahhoz, hogy Isten „életre keltett [bennünket] a Krisztussal együtt” (Ef 2,5). A Gyülekezet az az edény, melyben az Ő feltámadásának ereje láthatóvá válik; és itt megint nem pusztán a tényt kell tanúsítanunk, az erről szóló tanítást, hanem a gyakorlatban is be kell mutatnunk, hogy az Úr gondolata szerinti gyülekezet az, amelyikben az Ő feltámadásának ereje és élete tapasztalható módon megnyilvánul.

Tisztában vagyok vele, hogy amikor ezekről a dolgokról beszélünk, gyakran marad hiányérzetünk: „Igen, tudjuk, hogy így kellene lennie – ugyanúgy, ahogyan tudnunk kell, hogy megfeszíttettünk Krisztussal; hogy feltámadtunk Vele együtt, és azt is teljesen igaz, hogy ismernünk kell az Ő feltámadásának erejét és az Ő feltámadott életét.” Ez újra és újra elhangzik, de annyiban is marad. A lényeg: hogyan van mindez?

Fel kell ismernünk, hogy az Úr abból a célból hozta létre Gyülekezetet, hogy bemutassa rajta keresztül az Ő feltámadásának erejét – ezért oda kell szánnunk magunkat az Úrnak erre a célra. Hogyan? Úgy, hogy felismerjük, hogy az a létezésünk célja, azért vagyunk ennek a Gyülekezetnek, ennek a Testnek a tagjai, hogy Krisztus láthatóvá tegye bennünk feltámadásának erejét és életét. Ezt felismerve határozottan kijelentjük az Úr előtt, hogy Őneki vagyunk szentelve; és ha ez az odaszentelés a szívünkből jön, akkor ezzel a mi felelősségünk véget ér, és az Úr el fog kezdeni munkálkodni.

Nem tudjuk magunkat föltámasztani, ahogyan megfeszíteni sem tudjuk magunkat, de fel kell ismernünk, hogy az Úr velünk kapcsolatos bánásmódjának mindig a feltámadás a célja. Azért, hogy be tudjuk mutatni az Ő feltámadásának erejét, nagyon gyakran az Úrnak hagynia kell, hogy a dolgok úgy elfajuljanak, hogy azok helyrehozatalához az embert jóval meghaladó erőre legyen szükség; hogy semmilyen más erő a világon ne tudjon tenni semmit a helyzet megoldása érdekében. Hagyni fogja a halált és a bomlást munkálkodni, hogy semmi, semmi a világon ne segíthessen az Ő feltámadásának erején kívül.

És eljutunk arra a pontra, amelyre Ábrahám eljutott, aki annak a hitnek a nagy előképévé lett, mely közvetlenül a feltámadáshoz vezetett: „nem gondolt a maga immár elhalt testére” (Róma 4,19). „Immár elhalt [nekroó: halott]”, mondja Ábrahámról Pál apostol, később pedig így ír: „sőt meghoztuk magunkban (elfogadtuk) a halálos ítéletünket, hogy ne magunkban bízzunk, hanem az Istenben, aki életre kelti a halottakat” (2Kor 1,9 – Vida ford.). Az ember sok mindent tehet a teremtett világban, amíg él, de ha bekövetkezett a halál, akkor az ember már semmit nem tehet, akkor egyedül Isten képes bármit is tenni. A feltámadás Isten cselekedete, egyedül Istené. Isten pedig gyakran bele fogja engedni Gyülekezetét és annak tagjait olyan helyzetekbe, melyek jóval túlvannak azon, hogy emberileg meg lehessen oldani azokat, azért, hogy be tudja mutatni azt a bizonyságot, az Ő a saját bizonyságát, melyben senki mással nem osztozik a dicsőségben.

Az Úr Jézus így mondta: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia” (Jn 11,4). Megdicsőüljön! Mi ennek szántuk oda magunkat: csupa olyan dolognak, melyekben emberileg nézve semmit sem tehetünk; de milyen nehezen vagyunk készek elfogadni ezt a gyakorlatban! Mert amikor valamilyen kétségbeejtő helyzet adódik, csak rúgkapálunk, és arra gondolunk, hogy minden rosszra fordult körülöttünk. De lehet, hogy éppen jóra fordult az Úr számára! Igen, ettől még nagyon is kétségbeejtő marad; attól, hogy tudjuk mindezt, még nem múlik el a helyzet komolysága és fájdalma; de ha ez megadja a lehetőséget az Úr csodálatos bizonyságtételére, akkor minden rendben van – azaz, ennek a dolognak a kimenetele jó lesz.

Amikor végül, az örökkévalóságban a Gyülekezet (amely az Ő Teste) történelmét olvassuk, és meglátunk mindent, ami valóban történt vele, meg kell majd vallanunk, hogy semmilyen emberi intézmény, semmilyen ember által készített dolog nem tudta volna túlélni azt és nem tudott volna átmenni azon, ami a szentekkel történt. Amikor ezt az örökkévalóság fényében megértjük, és valódi szellemi mérték szerint értékeljük, azt mondjuk majd, hogy csakis a Mindenható Isten érhette ezt el, csak Ő vihette véghez: hogy ez minden kétséget kizáróan „az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága” (Ef 1,19) bemutatásának az eszközévé lett; és ez nagyon sokat mond. Ha „az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága” szükséges ehhez, akkor ez nagyon sokat mond azokról a dolgokról, amelyeket el kell hagynunk, nem? Ha „Istennek a gyöngesége erősebb az emberek erejénél” (1Kor 1,25), mit jelenthet „az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága”?

Ezt láthatjuk a feltámadásban; mert mint tudjuk, ezek a szavak a feltámadással kapcsolatosak: „És mi az Ő hatalmának felséges nagysága irántunk, akik hiszünk, az Ő hatalma erejének ama munkája szerint, amelyet megmutatott a Krisztusban, mikor feltámasztotta Őt a halálból, és ültette Őt a maga jobbjára a mennyekben.” (Ef 1,19-21). Tehát „irántunk, akik hiszünk”. A Gyülekezetnek, Betánia tanúságtételének az a feladata, hogy bizonyságot tegyen az Ő feltámadásának az erejéről, és ha az Úr velünk való bánásmódja szükségessé teszi ezt, hogy az Ő feltámadásának ereje látszódjon rajtunk, merítsünk bátorítást és vigasztalást abból a tényből, hogy így leszünk hű és igaz képviselői annak, amire Ő a Gyülekezetétől vágyik.

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)

Betánia – Az Úr gondolata gyülekezete számára – 4. rész (T. Austin-Sparks)

A drága kenet kiöntése

A negyedik dologért a Máté 26,6-13-hoz fordulunk. Ugyanabban a faluban járunk, és most jön az „asszony, akinél egy alabástrom tartóban drága kenet volt”. Itt olvasunk legelőször arról, hogy valaki felismeri az Úr Jézus értékét, azt, hogy mennyire becses és drága Ő. Azt is mondhatta volna bárki, aki látta: „Nem érdemli meg, kárba vész az egész”, és ezt is gondolták valójában. „Rápazarolja.” Persze nem mondták volna ki így; az asszony azonban fölismerte az Úr valódi értékét – hogy méltó a „drága kenetre”. Krisztus rendkívül értékes volta áll itt a középpontban, és az, hogy ezt fölismerték. Úgy vélem, ez a legfontosabb vonás ebben a történetben – ez jellemzi Betániát, ez jellemzi a felső szobát, ez jellemzi „az én gyülekezetemet”. Ez az Úr szíve szerint való gyülekezet és az Úr szíve szerint való emberek jellemzője: hogy felismerik az Ő kimagasló értékét; hogy nincs semmi sem, ami túl drága lenne ahhoz, hogy az Ő lábához tegyük. „Nektek, kik hisztek, drága kincs” (1Pt 2,7).

Egyszerű dolog ez, mégis olyasmi, ami az Úr Jézus mély megbecsülését mutatja be. Egy újabb ismérv, mely a hőn szeretett falucskának egy további jellemzője. Olyan dolog ez, melytől az Úr Jézus gyülekezete nagyon becses lesz az Ő számára, mert felismerik az Ő értékét, és az Ő valós érdeme szerint méltányolják és becsülik Őt nagyra. Az Úr házát ennek kell jellemeznie; olyan vonás ez, melyet egyre jobban és jobban el kell mélyíteni. Törekednünk kell rá, hogy az Úr Jézus értékességét, drága és becses voltát készek legyünk egyre jobban és jobban elismerni, felismerni! Mennyire különbözik ez a pusztán külsődleges, vallásos rendszertől! Arról aligha mondhatjuk el, hogy legjellemzőbb vonása az Úr Jézus értékének és becsességének igazi, szívbéli elismerése lenne. De ahol Őt így elismerik, ott gyülekezet van; ahol viszont nem, lehet ott bármilyen díszes és aprólékosan kidolgozott környezet is, ott nincs gyülekezet, az nem az Ő gyönyörűségének és örömének a helye.

Még valami egyebet is látunk itt. Az edény összetörése nyomán derülhet fény a balzsam, a kenet értékére. Az edény a „törékeny agyagcserép”, mely, ha megreped, Krisztus dicsősége látszódhat meg és juthat kifejezésre. Ameddig az edény egyben van; amíg ép, erős és egész, és rátekintve nem látunk mást, csak önmagában a saját valóját, nem is mondhatunk mást, mint hogy „ez csodaszép edény, bámulatos alabástromszelence” – és nem jutunk el a titokig. Elismerhetünk egyéneket mint briliáns elméket, csodálatos embereket, kiváló igehirdetőket és így tovább – foglalkozhatunk az edénnyel, a szelencével – és ami benne van, az le van zárva, el van rejtve; de amikor az edény megreped, összetörik, akkor meglátjuk Krisztus dicsőségének a szent sátorban elrejtett titkát.

Ezt láthatjuk Pál apostolban is. A tarzuszi Saul csodálatos alabástromedény lehetett intellektuálisan, morálisan, vallását tekintve. El is mondja, hogy az volt; mindent elmond, hogy mi minden volt, mindazt, amivel dicsekedhetett, amire az emberek néztek, és kétségtelenül dicsérték; de össze lett törve, és többé már nem Saulról, és már nem is Pálról van szó, hanem Krisztus szépségéről és dicsőségéről, amit látunk. Krisztus illata érződik, amikor megtörik az edény.

Szeretteim, a mi saját megtapasztalásunkban is így van ez. Isten annyiszor megengedte, hogy a Gyülekezet, az igaz Gyülekezet össze legyen törve, újra és újra, és a tagok is egyen egyenként annyiszor összetörettek, újra és újra; de nem bizonyította a történelem a Gyülekezet és az egyének életében is, hogy a megtöretés, az összetörés nyomán csodálatos módokon nyilvánulhatott meg Krisztus dicsősége? Ez így működik. Átmegyünk az összetöretés egy új tapasztalatán – néha máshogyan fogalmazzuk meg, például, hogy még mélyebben azonosulunk Krisztussal az Ő halálában, új módon tapasztaljuk meg a keresztet: bárhogyan is fogalmazzunk, összetöretést jelent, az edény összetörését – de higgyétek el, szeretteim, ez Krisztus dicsőségének teljesebb megmutatkozását, mélyebb ismeretét jelenti, és az lesz az eredménye, hogy még jobban megbecsüljük, még értékesebbnek látjuk Őt. Meglátjuk, fölfedezzük, megismerjük Őt az összetöretésünk idején. És ugyanígy, a Gyülekezet is keresztülmegy a kereszt útján, de az összetöretés során az Úr Jézus becses és drága voltának felismeréséhez érkezik.

(Folyt. köv.)

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)

Betánia – Az Úr gondolata gyülekezete számára – 3. rész (T. Austin-Sparks)

A helyes sorrend

Most pedig nézzük meg Mártát! „Márta pedig a felszolgálás körüli teendőkkel volt elfoglalva, míg egyszer elő nem állt, és azt mondta…” A görög szöveg nagyon keményen fogalmaz, úgy mondja, hogy Márta fogta magát, odament az Úrhoz, és bevonta ebbe a dologba. Azt sugallja, hogy Őt tartotta felelősnek a kialakult helyzetért, és ha a valódi gondolatait fogalmazta volna meg, körülbelül ezt mondhatta volna: „Te vagy ezért a felelős, Te tehetsz róla, és Neked is kell elintézned!” Ezt jelentik az eredeti szavak; tehát, hogy az Úr miatt alakult ez így, és ha akarná, akkor intézkedhetne ezügyben, és intézkednie is kellene. Márta kifakadt tehát; már egy ideje fortyogott magában, és végül, mikor már nem tudta tovább magában tartani, odament az Úrhoz, és előtört belőle: „Uram, nem gondolsz vele, hogy nővérem magamra hagyott a szolgálatban? Mondd tehát neki, hogy segítsen nekem”!

Szeretném, ha megértenénk ennek a helyzetnek a kényszerítő erejét, és Mártát is jobban fogjuk akkor érteni. Meg kell értenünk a helyzetét és a lelkiállapotát. Az, hogy „a felszolgálás körüli teendőkkel volt elfoglalva” nem sokat mond nekünk a valós helyzetről. A fordítás alapján véleményem szerint nem kapunk teljes képet a szituációról. A görög szó, amelyet itt használ az Ige (periszpaó), azt jelenti, „elvon valamitől”, „ide-oda húz”. Zaklatottsága talán az arcára is kiült. És mi miatt volt ilyen zaklatott? A háztartás gondjai miatt, a sok edény; a mindenféle elfoglaltság miatt. Az Úr pedig azt mondta Mártának: „Márta, sok mindenért aggódsz, másodlagos dolgok miatt; többet vettél magadra, mint amit el tudnál hordozni. Pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre.”

Most már ugye kezdjük jobban megérteni a helyzetet? Arról van szó, hogy Mártának szükséges volt a dolgokat máshogyan rangsorolnia, hogy a legfontosabb kerülhessen az őt megillető helyre. Nem arról van itt szó, hogy az Úr ne érzett volna együtt Mártával abban, hogy ebédet készít nekik, hanem hogy meglátta, ebbe az ebéd körüli foglalatosságba annyira aránytalanul belebonyolódik, hogy a legszükségesebb dolgokat a kevésbé szükségesek után sorolja.

Igen, jó dolog egy ebéd, de mindennel a helyes arányban kell foglalkoznunk! Ügyelnünk kell arra, hogy a múlandó dolgok ne gyűrjék maguk alá a szellemieket. Ne váljunk annyira zaklatottá és aggódóvá a múlandó dolgok miatt, hogy azzal elhomályosítsuk a szellemieket. Mert az egyetlen dolog, mely minden mást megtart a maga megfelelő helyén – mert minden helyes és jó a maga helyén – az az, ami az Úr szájából származik.

Értjük tehát, hogy itt az arányokról van szó? Azt kell eldönteni, hová helyezzük a legnagyobb hangsúlyt. Hagyjuk-e, hogy a földi élet dolgai annyira magukba szívjanak, lefoglaljanak és ide-oda rángassanak bennünket, hogy a nagyobb, fontosabb dolgokat esélyünk se legyen meglátni az ezeken való aggódás miatt? Ugye nem vitatkozunk tovább a Mesterrel, ha megláttuk ezt Mária esetével kapcsolatban? A dolgokat tehát a helyes sorrendbe kellett igazítani; hogy, míg ezeknek is megvolt a maguk helye, fontos helye, de valóban ott is legyenek, és a maguk helyes mértéke szerint legyenek ott; míg a legszükségesebbek pedig elsőként érvényesüljenek, és ne merülhessenek a kevésbé szükségesek alá, hiszen azok nem is maradandók.

Ez tehát a teljes szituáció. Isten házában a legfontosabb dolog, ami többet számít, mint az összes fáradozásunk, mint az összes lázas tevékenységünk, hogy ezer meg egy féle keresztény munkát végezzünk – az egyetlen dolog, ami számít, hogy egyre jobban megismerjük az Urat, és megadjuk Neki a lehetőséget, hogy megismertesse Magát velünk. A gyülekezetekben vagy a templomoknak nevezett helyeken végzett lázas tevékenységeink oly gyakran figyelmen kívül hagyják az Úr hangját, kizárják Őt; csak az van, amit mi teszünk, és oly kevés az, amiben Őrá figyelünk. Az a hely elégíti meg Őt, ahol a legszükségesebbhez igazítanak mindent.

Ez tehát Márta.

(Folyt. köv.)

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)

Betánia – Az Úr gondolata gyülekezete számára – 2. rész (T. Austin-Sparks)

Az Úr szívének megelégítése

Folytassuk most ezzel a szakasszal: „ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta. Ennek volt egy Mária nevű testvére, aki az Úr lábához ült, és hallgatta a beszédét.” Szó szerint: „aki szintén elfoglalta a helyét Jézus lábainál, és folyamatosan hallgatta Igéjét”. „Elfoglalta helyét Jézus lábainál, és folyamatosan hallgatta.” Ez bosszantotta Mártát: hogy folyamatosan hallgatta. Amit pedig Márta az Úrnak mondott, ugyanabban a folyamatos igeidőben van a görögben. „Uram, nem gondolsz vele, hogy nővérem [folyamatosan] MAGAMRA HAGY a szolgálatban?” „Magamra hagy” – mert az Urat hallgatja!

Hogy mi ez? Ez biztosítja az Úr számára azt, amire leginkább vágyik. Azt mutatja be, hogy mi elégíti meg leginkább az Úr szívét: Ő abban talált megelégedést, amit Mária tett. Itt értjük meg, mit jelent Betánia. Ha továbbmegyünk a Máté 21-re, megtaláljuk a fügefa történetét. Jézus Jeruzsálem és Betánia között ingázik; elment Jeruzsálembe, és látta, mi zajlik a Templomban, és a szívét fájdalom járta át, a csalódás kínja mart belé. Körbehordozta tekintetét, de semmit sem szólt, hanem visszatért Betániába. Majd reggel, Jeruzsálem felé menet megéhezvén, meglátott egy fügefát, odament megnézni, hogy talál-e rajta gyümölcsöt – de egyet sem talált, és azt mondta: „Gyümölcs te rajtad ezután soha örökké ne teremjen”; és amikor újra jönnek visszafele, a tanítványok észreveszik, hogy a fügefa kiszáradt; szóvá is teszik.

A fügefa, mint azt tudjuk, Jeruzsálemmel függ össze, és az akkori judaizmusnak a szimbolikus képe. Az Úr megszomorodása a Templomban és az a csalódottság, amit akkor érzett, amikor éhesen odament a fügefához, és nem talált rajta gyümölcsöt – ez a két dolog ugyanaz. A dolgoknak az a rendje ezért kikerül az érdekeltségi köréből; a judaizmus megy tovább a maga útján a korszak hátralévő részében – „Gyümölcs te rajtad ezután soha örökké (görög: a korszakig) ne teremjen”. Nem tudja megelégíteni, és elmúlik; kiszáradt fa, melyből az Úr nem nyer semmit.

Miután pedig olyan élesen átjárta a csalódás fájdalma, és ilyen módon kifejezést adott neki, Betániába megy, Betánia pedig azt jelenti: „fügék háza”. Nem a Templomban és nem Jeruzsálemben találja meg az Úr azt a megelégítést, amit keres, hanem Betániában. Ezért ment mindig oda. Nem az akkori hideg, élettelen, külsőségekre épülő vallásos rendszer elégítette Őt meg, hanem a betániai otthon élettel teli, meleg légköre. Biztosan tudhatta, hogy míg szavait visszautasítják Jeruzsálemben, Betániában elfogadják, és buzgón odafigyelnek rá, és ott mindig van valaki, aki folyamatosan csak Őt hallgatja.

Az ApCsel 2 is teljesen lenyűgöz, azt mondja, hogy pünkösd után azok, akik hittek, „kitartók voltak az apostolok tanításában” (42. vers). Látjátok, itt megjelent a Gyülekezet, és ez az egyik fő jellemzője: „kitartók voltak az apostolok tanításában”. Annyira ismerősek már ezek a szavak, hogy talán nem is jelentenek túl sokat a számunkra. Hadd világítsam meg egy példával, hogyan is néz ez ki a gyakorlatban!

Ebben a szövegben, ami most az Olvasó előtt van, különféle dolgokról esik szó. Elolvassuk, majd továbbmegyünk, és talán emlékezni is fogunk ezekre egy ideig; és lehet, hogy Betániára fogunk emlékezni belőle a legtovább. Betánia említésére be fog ugrani néhány dolog, olyasmi, amikről itt olvastunk. Megállapíthatjuk erről az üzenetről, hogy többé-kevésbé jó, vagy érdekes a mondanivalója, vagy valami hasonló. Mekkora különbség van eközött és aközött, hogy megyünk és „kitartóak vagyunk ebben a tanításban”! Ezt saját magunknak kell megfogalmaznunk: „Mit jelent számomra, hogy kitartó vagyok ebben”?

Az itt használt görög szó a proszkartereó, azt jelenti, „kitartóan, állhatatosan, folyamatosan tesz valamit”. „Kitartottak az apostolok tanításában”. Hatalmas különbség van aközött, hogy kitartunk-e egy tanításban, vagy annyit mondunk: „Ez nagyon szép igeszolgálat volt”. A „kitartás” azt jelenti, hogy az igazságot gyakorlati módon ragadjuk meg, és alkalmazni kezdjük – és ez képezi, ez alkotja Krisztus gyülekezetét; ahol befogadják azt, ami Őtőle jön, és ennek a teljes szívüket, teljes életüket odaszánják. Tehát átengedés történik.

És lehet, hogy ez nem tetszett Mártának. Mária átengedte magát az Úr tanításának, átadta magát teljesen; az Úr pedig pontosan ezt akarja. Mi lenne vajon, ha minden egyes isteni igazsággal, mely megszólít bennünket, így tennénk? Ha arra a hatalmas felhalmozott igazsághegyre gondolok, nem tudom nem föltenni a kérdést: „Milyen százalékban alkalmazzák az emberek valójában azt az igazságot, amit hallanak?” Kezdetben azért tudott olyan hatékony lenni az igehirdetés, mert akik hallották, ilyen gyakorlati módon álltak hozzá, és kitartottak benne. Nem csak annyit mondtak utána: „Milyen csodálatosan prédikált ma Péter!” – hanem kitartottak az apostolok tanításában.

Az Úr ezt akarja. Ez elégíti meg az Ő szívét. Mária helyet foglalt lábainál, hallgatta Igéjét, és megelégítette az Úr szívét, amikor minden más csalódást okozott Neki. Az Úr szívének megelégítése kell, hogy az Ő népének egyik jellemzője legyen; ez pedig pusztán annyi, hogy csüggünk a szavain, őszintén és igazán megbecsüljük, és páratlanul értékesnek tartjuk. A gyülekezet „fügék háza” legyen az Úrnak.

(Folyt. köv.)

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)

Betánia – Az Úr gondolata a gyülekezete számára – 1. rész (T. Austin-Sparks)

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)

Az Apostolok Cselekedeteinek felső szobája Betániának felel meg, a „fügék házának”, Betánia pedig a felső szobának. Ezt a gondolatot fogjuk most az Úr segítségével alaposabban kifejteni. Az Úrnak azt a vágyát látjuk itt, hogy az Övé legyen a végén az, ami az elején is az Övé volt – hogy amit személyes jelenléte által kezdetben megalapított, az népében szellemileg most is meglegyen; ha pedig egyetlen szóval kellene kifejeznem, szerintem mi lehet most az Úr célja, úgy mondanám szimbolikusan, hogy a „Betániák”. Mert az én meglátásom szerint Betánia felel meg legteljesebben az Úr gondolatának: azt szeretné, ha Betánia alapján működnének a dolgok, Betánia szerint épülnének föl, és az Ő egyetemes Gyülekezetét is helyileg „Betániák” képviselnék. Nézzünk meg tehát most hét olyan szakaszt, melyekben az Ige Betániáról beszél.

Az Urat elismerik és befogadják

Lk 10,38: „Ahogy továbbmentek, Jézus bement egy faluba (ne feledjük, hogy a falvak helyi gyülekezeteket jelképeznek), ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta (innen tudjuk, hogy kié volt a ház, ki volt a ház feje.). Ennek volt egy Mária nevű testvére, aki az Úr lábához ült, és hallgatta a beszédét. Márta pedig a felszolgálás körüli teendőkkel volt elfoglalva, míg egyszer elő nem állt, és azt mondta…”

Betánia első említésekor máris láthatunk pár dolgot, melyek elviekben bemutatják azt a Gyülekezetet, azt a kis összegyülekezést és azt a házat, melyre az Úr szíve vágyik. És kiemelnék egy szót: „ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta”. Ez a szó: „(be)fogadta” a kulcsszava az egésznek, és azonnal valami nagyon fontosat jelez. Ez a szó ugyanis éles választóvonal, mely különválasztja egymástól a dolgokat.

Emlékszünk, hogy ez a szó hangzott el azzal kapcsolatban is, amikor Jézus a dicsőségből a földre jött: „Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt” (Jn 1,11). Emlékszünk, hogy ezt mondta Magáról: „A rókáknak barlangjuk van és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania” (Lk 9,58). Ha pedig ennek a valós jelentése a legcsekélyebb mértékben is megérintett bennünket, és megfigyeljük, hogy kinek és kiről szól az első idézet, és ki mondja a másodikat, teljesen elámulunk. Íme mindenek Teremtője, mindenek jogos tulajdonosa, menny és föld Ura; az az Úr, akinek több joga van mindenhez és bármihez, mint bármely más teremtménynek az egész világegyetemben; az Úr, akiért és aki által minden teremtetett – eljött, és nem volt sehová fejét lehajtania teremtett világában, abban a világban, ahol pedig Ő az egyedüli jogos és szuverén uralkodó. Nem fogadták be, sőt, még a saját rokonainak a hozzáállását is hűen fejezi ki róluk szóló példázatának egyik mondata: „Ez az örökös! Rajta, öljük meg, és foglaljuk el az örökségét. És megfogták, kivetették…” (Mt 21,38-39).

Itt viszont azt olvassuk: „egy Márta nevű asszony a házába fogadta…”. „Az én gyülekezetem” – az Ő összegyülekezése, az Ő szellemi háza, az a hely, ahol örömmel befogadják Őt, és nyugalmat talál. Ez az Ő lakhelye, az Övé abban a világban, mely elutasítja Őt; ez az a hely, ahol Őt elismerik. Felfigyeltünk-e rá, hogy amikor a gyülekezetek szétszóródnak szerte a földkerekségen, az adott  helyi gyülekezetnek mindig ez a kezdete? „Befogadják” az Igét. A pünkösd ez volt: „Akik azért befogadták az igéjét” (ApCsel 2,41). Filippiben, „Az egyik asszony, Lídia, (…) [kinek] Isten megnyitotta szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál beszél. Mihelyt azután ő és a háza bemerítkezett, kérlelni kezdett minket: „Ha úgy ítéltek, hogy én hű vagyok az Úrhoz, jöjjetek be házamba és maradjatok nálam.” (ApCsel 16,14-15). Ez az összegyülekezés kezdete – ugyanilyen mindenhol. Szellemben érzékelünk valamit, ami azután nyitott szívű befogadáshoz vezet. Ez a legelső dolog, ami az Ő gyülekezetét jellemzi: „befogadták”. Azt jelenti, hogy helyet adnak Neki, a megbecsültség helyét.

Ez nagyon egyszerű dolog, mégis sokat jelent az Úrnak, és ez hosszan vezet bennünket, mert többet jelent annál, mint hogy az Úr csak vendégként legyen jelen közöttünk. Azt jelenti, hogy az Úrnak saját helye van itt; olyan hely, amely az Övé, és amely szükséges számára ahhoz, hogy egyetemesen gyakorolhassa a jogait. Hadd ábrázoljam ezt egy példával!

Emlékszünk a 2Sámuel 15-ben leírt tragikus történetre, hogyan utasították el Dávidot Absolon trónbitorlása során. Szomorú történet – Dávidot elűzik lakóhelyéről, el kell mennie a jogai gyakorlásának helyszínéről. Néhányan vele mennek, és Cádók, a pap magával hozza Isten ládáját, de Dávid odafordul Cádókhoz, és azt mondja: „Vidd vissza Isten ládáját a városba: Ha kedves leszek az ÚR előtt, ismét hazahoz engem, és látnom engedi azt és az ő lakhelyét” (25. v.). Gyakorlatilag tehát ezt mondja: „Amikor visszajövök, a városban, az elutasításom helyén lesz valami, ami rokonszenvez velem, megért engem, amihez visszatérhetek. Nem idegenként fogok visszatérni; nem a semmit fogom ott találni; nem úgy térek vissza, hogy ne találjak lakhelyet; nem úgy térek vissza, hogy azt látom, nincs sehol egy otthon a számomra; hanem valami olyanhoz fogok visszatérni, ami velem egy. Cádók, te egy vagy velem; igen, te ki akartál jönni velem – ez tökéletes együttérzés a részedről. Most menj vissza a városba, és amikor visszatérek, akkor valami olyanhoz fogok visszamenni, ami egy velem.”

És itt éppen erről az alapelvről van szó. Ez a gyülekezet biztosítja az Úrnak azt, amiben most Szelleme által van. Kijelenti, hogy van számára hely abban a világban, mely elutasította Őt, és Ő ehhez, ide tér vissza. Lesz Neki valamije, amihez visszajöhet, valami, ami az Ő oldalán áll, és ami éppen ezért biztosítani fogja Neki az alapot egyetemes jogainak újbóli kinyilvánítására, épp úgy, ahogyan Cádók tette Dáviddal.

És ez az, amiért az Úr azt akarja, hogy a Gyülekezete helyi közösségekként létezzen szerte a világon. Ezek ugyanis az Ő jogait tanúsítják élő bizonyságul egy olyan világban, ahol ezeket a jogokat elvitatják és megtagadják Tőle; ezek viszont megállnak és kijelentik: „Igen, az Ő jogai a legmagasrendűbb és leginkább előre való jogok ebben a világban, nem pedig a trónbitorló jogai”, és ők ezt folyamatosan, szilárdan tanúsítják. Amikor pedig az Úr visszatér, ők lesznek az elvitatott, megtagadott jogai helyreállításának eszközei, melyekből Őt korábban elűzték. Nagyon sok minden együtt jár azzal, ha befogadjuk az Urat. A sajátjaihoz jön vissza, mivel már tulajdonosként velük van.

Értjük tehát, hogy az ördög miért törekszik mindig arra, hogy ha lehet, elpusztítsa a Gyülekezet helyi kifejeződéseit; hogy szétrombolja az Úr népének kis csoportjait, akik mennyei egységben és közösségben élnek Vele? Azért csinálja, mert ezek az Ő jogait képviselik – az Úr jogait – és pusztán a jelenlétükkel folyamatosan elvitatják a trónbitorló követeléseinek jogosságát. A bizonyság szövetségládája ott van, és amíg az ott van, az Úr oldalán, a trónbitorlónak nincs egyetemes befolyása. Tudja, hogy ez azt jelenti, az ő uralma legyőzetett, veszély fenyegeti, és ez folyamatos tövis az oldalában. Ezért tehát, ha lehet, elfojtja, megtöri, megosztja – megtesz bármit, hogy megszabaduljon a Krisztus szerinti helyi kiábrázolódástól, ahol Krisztus jelen van. De a Gyülekezet helyi kiábrázolódásának és minden hívőnek itt a földön szükséges, hogy lakóhely legyenek az Úr számára, olyanok, akik önmagukban, létükkel tanúsítják az Ő szuverén uralmát és jogait. Ha befogadjuk az Urat, azzal ilyen lakóhelyet és ilyen tanúságtételt biztosítunk a Számára.

Így látjuk tehát, hogy a Betániával kapcsolatos legelső lépés a legnagyobb jelentőségű. Hihetetlenül fontos alapelvet képvisel ez. Már maga a Gyülekezet is eleve azon az egyszerű alapon épül föl, hogy Krisztus lakóhelyre lelt: a legszélesebb körű elutasítás közepette helyet talált Magának.

(folyt. köv.)