A szent város három jellegzetessége (T. Austin-Sparks)

Elhangzott: 1960. március. PDF: A szent város három jellegzetessége
1Királyok 7,1-12:

Azután a maga palotáját építette Salamon tizenhárom évig; akkor lett teljesen készen a háza. Megépítette a libánoni erdei házat is, melynek hossza száz könyök, szélessége ötven könyök, magassága harminc könyök volt. Négy sorban cédrusoszlopok voltak, és az oszlopokon cédrusgerendák. Fölül, a gerendák fölött a tetőt cédrusdeszkákkal fedte be, amelyek összesen negyvenöt, minden sorban tizenöt oszlopon nyugodtak. Három sor keretes ablak volt rajta egymással szemben, három hárommal szemben. Az ajtófélfák és az ablakkeretek is mind négyszögűek voltak, és az ablakok egymással szemben, három sorban voltak.

Azután fölépítették az oszlopcsarnokot, melynek a hossza ötven könyök és a szélessége harminc könyök volt, elé pedig egy oszlopos tornácot és egy lépcsőt.

Fölépítették a tróntermet, ahol ítéletet hoztak, a törvényházat, melyet cédrusfával borítottak a padlózattól a mennyezetig.

Azután ehhez hasonlóan fölépíttette a saját palotáját, amelyben ő maga lakott, a hátsó udvarban, a csarnokon belül. Ehhez a teremhez hasonló palotát építtetett a fáraó leányának is, akit feleségül vett.
Mindezek nemes kövekből voltak, méretre faragva, kívül és belül fűrésszel kivágva, az alaptól az oromzatig, kívül is egészen a nagy udvarig. Még az alap is drága és nagy kövekből volt: tízkönyöknyi kövekből és nyolckönyöknyi kövekből. Ezeken voltak a méret szerint faragott nemes kövek és cédrusfák.
A nagy udvart három sor faragott kő és egy sor faragott cédrusgerenda vette körül, éppen úgy, mint az ÚR házának a belső udvarát és a ház tornácát.”

Jelenések 21,2:

És láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet, amint Istentől alászállt a mennyből, felkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony.”

10-12: „Elvitt engem szellemben egy nagy és magas hegyre, és megmutatta nekem a szent várost, Jeruzsálemet, amely a mennyből, Istentől szállt alá. Benne volt az Isten dicsősége, és fénye hasonló volt a legdrágább kőhöz, a kristálytiszta jáspiskőhöz. Nagy és magas kőfala volt, tizenkét kapuja, mellettük tizenkét angyal, és a kapukra fel volt írva Izráel fiai tizenkét törzsének neve.”

16: „A város négyszögben fekszik, és a hossza annyi, mint a szélessége. És megmérte a várost mérővesszővel: tizenkétezer futam volt, hosszúsága, szélessége és magassága egyenlő.”

19: „A város kőfalának alapköveit mindenféle drágakő ékesítette.”

Mindkét leírás szimbolikusan mutatja be azt a helyet, ahol az Úr lakni akar, és ahol örömmel lakozik. Aki nagyobb Salamonnál, Az építi most a házát, és házat épít menyasszonya számára is. A Király építi városát, ahol trónját el fogja helyezni.

Olvassuk el gondosan Salamon épületeinek leírását és az Új Jeruzsálemét, a szent városét! Három kimagasló tulajdonságot különböztethetünk meg: az egyik az erő, a második a szépség, a harmadik az értékesség. Ez a három fő jellegzetessége az Úr leendő lakhelyének. Ezekre a dolgokra különös gondot fordít, és türelmesen és mélyrehatóan úgy munkálkodik, hogy ezeketsaját Magának, a saját gondolatainak a kifejeződéseitmegszerezze bennünk.

Erő! Salamon épületének nagyon nyilvánvaló jellegzetessége az erő: azok a hatalmas kövek, azok a súlyos kövek és Libanon hatalmas cédrusai. Ezek mind az erő benyomását keltik. Sok időbe telt, míg azok a kövek kiformálódtak, nagyon hosszú múltra tekintenek vissza, sőt, talán lehetetlen is ezeknek a köveknek az eredetét egészen a kezdetig visszakövetni. A kőszikla anyaga a távoli múltba nyúlik vissza, és hosszú történelme van. A Libanon cédrusait sem tegnap ültették, történetük sok megpróbáló viharról beszél, a növekedés hosszú éveiről. Ezekben nincs semmi felületes; nem található bennük semmi, ami könnyű, ami cifra, és semmi nem fogja tudni őket helyükből kimozdítani, magával sodorni; ezek megállnak, ezek kitartanak. Ők a türelmes, állhatatos kitartás megtestesítői. Az örökkévalóság ott van az alapstruktúrájukban. Temérdek kísértésen és próbán mentek át; ezért lehetnek most itt, ebben a házban. Ezért fog itt lakozni a Király. Ki lettek téve az elemeknek, soha nem lettek elkényeztetve; nem lettek a tomboló elemektől megvédve, eltakarva, ki lettek téve minden hatalomnak, mely elpusztíthatta volna őket. Tehát erőt látunk itt.

Nézzétek ezt a hatalmas várost! Tizenkétezer futam nem tűnik túl soknak, míg végig nem gondoljuk, hogy ez minden irányban annyi, tehát kocka alakú – a hossza, szélessége, magassága ugyanaz. Ma teljesen lenyűgöz bennünket, szinte sokkol, amikor milliárd fontokról vagy mérföldekről olvasunk vagy hallunk – tudjátok, ez a város, ha kiszámoljuk, többmilliárd könyök; többmilliárd könyök! Csak azért mondom, hogy kiemeljem mennyire súlyos, mennyire tekintélyes ennek maradandó, tartós jellegzetessége, amellyel bír.

Drága barátaim, aligha kell ennél többet mondanom, hiszen értitek, miről beszélek, és gondolatban már alkalmazzátok, amiket mondtam: nem ez Isten igazi népének története? Hát nem ez? Az Úr nem tesz bennünket üvegházba, hogy ott neveljen fákká a Maga számára; az Úr nem véd meg bennünket a viharoktól, a nehézségektől; kitesz bennünket a csapások és próbatételek metsző szelének és perzselő napsütésének. Az Úr azt munkálja ki bennünk, ami az Ő természete szerint való – az örökkévalóságot, az állhatatos kitartást, az örökkévaló Istent –, amit nem lehet könnyedén elmozdítani. Szilárdságot épít belénk. Ma azt látjuk, hogy oly gyakran azzal akarják vonzóvá tenni a kereszténységet, hogy csupa jó dolgot emlegetnek, könnyed életet, boldogságot, az élet élvezetét; és Istennek hála MINDEN örömért, ami Tőle származik, de a házra, a városra nézve az első dolog, amit az Úr ki akar munkálni népében, az a Saját természete szerinti, szilárd, állhatatos, kitartó hűségesség.

Szilárdság! Ó, bár lennének szilárd és állhatatos keresztények, akiknek nincs szükségük állandó babusgatásra, kényeztetésre és utánuk való rohangálásra; hogy úgy kelljen bánni velük, mint a hímes tojással ahhoz, hogy fel tudjanak állni, vagy hogy végre elinduljanak. Férfiak és nők, akik olyanok, mint Libánon cédrusai; mint kőfejtőből hozott kövek – akik fajsúlyosak, akik tudnak felelősséget vállalni, akik tudnak terheket hordozni. Ezt jelenti az erő.

Ismét csak emlékeztetni tudlak benneteket, hogy milyen nagy helyet foglal ez el Isten Igéjében: legyetek erősek; erősödjetek meg az Úrban és az Ő hatalmas erejében; erősödj meg a Krisztus Jézusban való kegyelemben! Gondoljátok meg! Meg akarjátok érteni, miért engedi Isten, hogy a szelek olyan vadul tépázzanak? Miért engedi meg a viharokat? Azért, hogy kiemeljen bennünket abból a természetes, silány, gyenge minősé, súlytalan és könnyelmű, komolytalan állapotunkból, és fajsúlyos emberekké tegyen. Erő – próbák által, nehézség által – erő… hogy ki tudjunk tartani minden korszakon át.

Sok minden elvétetik az utolsó nagy próba során, és éppen ezért, ha a próbatétel és a nehézség az egyetlen módja annak, hogy mélyebbé tegyen bennünket, hogy szellemi kalibert, súlyt adjon nekünk, azt hiszem, egyre több ilyenre kell számítanunk, ahogyan az idő egyre fogy.

Szépség! Nem akarok hosszan időzni ezen, de annyira nyilvánvaló ezekben a képekben, nem igaz? Szépség. Az Úr ebben a dologban is munkálkodik. Az Úr azt akarja, hogy ami az Ő lakóhelye, amit Ő Magának lakozásra készít, az vonzó legyen, bámulatos, nagyszerű és nemes, amit csak csodálni lehet. Azt hiszem, egyetlen szó magában foglalja a szépségnek ezt az egész körét, ez pedig a kegyelem. Kegyelem! Ha a szenvedés az erőért van, akkor a kegyelem a szépségért.

Ha igazán felfogtuk az isteni kegyelmet, ha a szívünkben valóban tudjuk, mint jelent az Isten kegyeleme, akkor lesz valami velünk kapcsolatban, ami nem csúf és visszataszító, hanem valami szép, valami lágy és finom. A szépség nem erőszakos. A szépség nem kegyetlen. A szépség nem kemény. A szépség a helyes értelemben vett lágyságot jelenti. Talán az a legjobb szó rá, hogy finomság. Ahogyan haladunk az Úrral együtt az Ő célja felé, el kell hagynunk az ítélkezésünk, a szavaink, a hozzáállásunk természetes keménységét, és egyre inkább a kegyelem finom lágyságát kell magunkévá tennünk. Nézzétek meg újra ezeket a leírásokat, különösen is a városét, hogy mennyire kiemelkedő jellegzetessége ez a szépség.

Szépség! Hatalmas dolog, szinte lenyűgöző a maga erejével, hatalmával arra, hogy ellenálljon, hogy kitartson, hogy megálljon, és mégis ez az egyik csodálatos dolog az Úrral, az Úr Jézussal kapcsolatban, és ez az egyik csodálatos dolog bármivel és bárkivel kapcsolatban, akiben betölti az Ő célját – hogy az erő és a szépség egyesül benne. Az erő egyensúlya – hogy nem csak erő és nem csak lágyság – csodálatosan megvan az Úr Jézusban, nézzétek Őt! Ez a két dolog együtt… és ez az, amit az Úr keres.

Végül pedig az értékesség. Milyen költséges volt Salamon épülete, Ófír aranya! Valami nagyon nagy ára volt azoknak az épületeknek, melyeket Salamon emelt, a városnak, a falak alapjainak; mindenféle drágakő… valami nagyon értékes, valami nagyon drága az Úrnak. Itt nincsen semmi olcsó; nincs semmi olcsó abban, ami az Úrtól van. Ezt ne feledjétek! Ami az Úrtól van, az költséges, annak mindnek nagy ára van. Itt nincs semmi hitvány, alantas, silány dolog; csak a szenvedés megtestesítői: a nemes és drága kövek.

Figyeljük meg, hogy ezen a tizenkét alapon volt a Bárány tizenkét apostolának a neve, és az első alap kristálytiszta jáspis volt. Ki volt az apostolok közül az első? Simon Péter. Jáspis, áttetsző, mint a kristály; minden keverék távozott belőle – átlátszó, tiszta – de micsoda szenvedés! Nézzétek őt:

Kiment, és keservesen sírt.” Péternek elég sok mondanivalója van a leveleiben a tüzes megpróbáltatásokról, melyek próbára tesznek bennünket. Péter tudta, mit jelent a szenvedés. De látjátok, hogy mit hozott létre: valamit, ami nagyon értékes, nagyon drága és becses az Úrnak. Hát nem Péter használta ezt a szót: „Nektek tehát, kik hisztek, drágaság ez” (1Pt 2,7)? Ha újra meggondoljuk az Úr bánásmódját velünk, nem tudjuk nem észrevenni, hogy az Úr kész nagyon sok időt, nagyon sok energiát és nagyon sok pénzt fordítani arra, hogy szükséges, alapvető szellemi értéket szerezzen általa bennünk.

Ha olvastátok Madame Curie életét, aki a rádiumot felfedezte, emlékeztek arra a sok-sok tonnányi anyagra, amit felhalmozott; az emberek szemétnek tartanák, de ő sok-sok tonnányit, szinte hegyeket gyűjtött össze, hogy egy mákszemnyi rádiumot kinyerjen belőle. Amikor ezt az egészet redukálta, egy apró darabka rádium lett a tonnákból. De nézzétek meg, milyen értékes volt a rádium akkoriban; nézzétek meg, milyen erő, milyen érték van a rádiumban! Az Úr is ilyen, kész arra, hogy tonnákat és tonnákat használjon fel, csak hogy megszerezzen egy kis töredéket a saját Maga alapvető természetéből, az értékességből. Ez benső, lényegi energia; van valami az Úr természetében, ami rendkívüli mértékben hathatós, erős; az Igazság ereje, a Szeretet ereje, Isten ereje.

Míg az Úr azt akarja, hogy kínosan ügyeljünk a pénzzel kapcsolatos dolgainkra, arra, hogy mire használjuk, és egy pillanatig sem rokonszenvez a gondatlansággal ezen a területen, Ő Maga mintha időnként igénybe venné az erőforrásokat, az anyagi és pénzügyi erőforrásokat, annyira teljesen, annyira mélyen, azért, hogy valamilyen szellemi mérték elérésére használja, és ez az, amit mondani próbálok nektek. Mindent a szellemi érték fényében kell néznünk; mert Ő is így tekint mindenre. Semminek az Úrral nincsen semmi értéke, csakis akkor, ha az eredménye olyasvalami, ami Őbelőle van. Lehetnek millióink – nem hiszem, hogy itt bármelyikőnknek lenne –, de ha lennének millióink, az Úrnak az semmi; Ő azt mondja: milyen mértékben képvisel az Engem? Lehet, hogy éppen csak megvan a betevőnk, és ügyelnünk kell még az aprópénzre is, amit kiadunk, de ahogyan azt felhasználjuk, lehet abban valami az Úrból, az Úrért; és így az Úr a szellemi érték fényében néz az özvegyasszony két fillérjére, míg a farizeus bőséges adományára egy örömteli gondolat vagy szó nélkül tekint. Az Urat minden csak annak szellemi értéke szempontjából érdekli.

Gondoljatok csak az időre, milyen sok időt vesz igénybe az Úr! Mennyire fel tudjuk zaklatni magunkat az idő kérdésén… az egyik nagy problémánk, hogy az Úr olyan lassú, olyan sokáig vár, olyan sok időt vesz igénybe! Ez az igazi baj velünk, nem igaz? Mindig próbáljuk siettetni az Urat; nem, ha időre van szükség ahhoz, amit Ő el akar érni, az örökkévalóság sem sok Neki, hogy megszerezze, egy egész élethosszat is rászán, hogy az Övé legyen. Látjátok, az egész dologban az Úrral pusztán a valódi érték számít, hogy egy dolog mibe kerül.

És beszélhetnénk sokat a szenvedésről… hogy milyen sok szenvedést ismer Isten népe. Ez nagy kérdés, az Úr népének szenvedése, de ha Pálnak igaza van, itt a válasz: „Mert a mi pillanatnyi, könnyű szenvedésünk” és csak akkor tud valaki így beszélni, ha látja a másikat, a nyugalmat: „minden mértéket meghaladó örök súlyú dicsőséget szerez nekünk”. Örök súlyú dicsőséget! Ez a vége, a végső cél, erre törekszünk! A mi „könnyű szenvedésünk” egyáltalán nem könnyű, nagyon is súlyos szenvedés, hacsak meg nem látjuk, hogy az Úr mit akar elérni, és akkor talán máshogyan fogjuk látni a szenvedést.

Tehát erről van szó, az értékességről. Az Úr ezt a valódi értéket keresi, és amikor megkapja, amikor megkapja ezeket a jellegzetességeket – az erőt, a szépséget és a valódi értéket, drágaságot – eljárása teljes mértékben igazolva lesz.

Eredeti: http://www.austin-sparks.net/english/001413.html

“Higgy az Úr Jézus Krisztusban!” (Radu Gavriluț)

A teljes szolgálat PDF-ben: Higgy az Úr Jézus Krisztusban!

Részletek:

“Nem úgy lesz valaki kereszténnyé, hogy ő dönt az Úr mellett, hanem úgy, hogy az isteni mag egyszer csak a szívébe hull. Elmondok erről egy történetet. Volt egy testvér, aki 1985-ben elköltözött az Úrhoz, és akitől sok mindent hallottam. Egyszer meghívta őt egy fiatal család, hogy beszéljen nekik az Úrról. Ez a testvér elment, és amikor beszélgettek, jelen volt egy fiatal lány is. A testvér a családra összpontosított, hogy nekik beszéljen az Úrról. És tudjátok ki tért meg? Az a fiatal lány. Ez a testvér ezután mindig emlegette ezt az esetet. Tehát mindnyájan, akik itt vagytok, nagy „veszélyben” vagytok, mert nem kell semmilyen döntést hoznotok, de a lelkiismeretetekben igazat fogtok adni Istennek. Mert Isten igéje igazság.”

“A következő dolog. Azt mondja itt az ige: „Figyelmezzetek a mi hitvallásunknak apostolára és főpapjára, Krisztus Jézusra. Aki hű ahhoz, aki őt rendelte, valamint Mózes is az ő egész házában.” Az Úr Jézus, miután felemeltetett a földről, a mi bizonyságunk Főpapja lett. Ez rendkívül fontos dolog. Mi ugyanis úgy gondolkodunk, mint a tanítványok. Amikor az Úr Jézus azt mondta nekik: „Szükséges, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló”, őket ez megrémítette. Amikor az Úr először beszélt arról, hogy megfeszítik, és azután feltámad, mindezek előtt pedig a vének kezébe adják, a tanítványokat elfogta a kétségbeesés. Mentek utána, Ő pedig teljes higgadtsággal sorolta, hogy mi fog vele történni. Rémülten követték. Ez az ember készül meghalni! Mi meg minden reményünket belé vetettük. Mi lesz velünk?
Mi is gondolhatnánk, hogy itt hagyott bennünket a földön. Megtértünk az Úrhoz; küszködünk, hogy a Bibliához alkalmazzuk az éltünket, de nem tudjuk pontosan, mit tegyünk, hogyan tegyük? Melyik legyen az út? Hogyan haladjunk tovább, hogy mégis valahogy segítséget kapjunk? Az Úr elkészítette a biztos utat, de ezt az utat ma nagyon elhanyagolják. Azt mondta a tanítványoknak: „Én bennetek leszek.” „Az igazság Szelleme bennetek van.” De valahogy nem tudjuk ezt elhinni. Azt még csak megértenénk, hogy Ő velünk van; velünk van, és elkísér az úton, úgy mint az emmausi tanítványokat. Ezt értjük. De azt nem értjük, hogy hogyan lehet Ő bennünk! A János 14, 15, 16. fejezetekben az ige azt írja, hogy a Szent Szellem olyan, mint egy jogi képviselő, ügyvéd. Valahányszor beszélek erről a témáról, mindig megkérdezem: Kinek az ügyvédje Ő? Ő nem a mi ügyvédünk, Ő Krisztus ügyvédje. Az Ő érdekeit védi! Ha nem hallgatunk rá, akkor ellenségünk lesz, és harcol ellenünk. Meg akar minket győzni. Mert a mi testünkben egyedül az Úr érdekei fontosak.”

“Miután az Úr Jézus bemerítkezett, a Szellem azonnal elvitte Őt a pusztába. Mi sokszor úgy gondolkozunk, ahogy egy fiatal gondolkozik akkor, amikor az Úrhoz tér, és kísérti őt egy bűn. Imádkozik, küzd. Sokszor láttam fiatalokat, akik nagyon örültek, hogy megszabadultak a bűntől. De az történt, hogy egy idő után újra elbuktak. Hogyan lehetséges ez? Egyesek pedig, akik megszabadultak, azt hitték, hogy minden rendben van. Azt gondolták, hogy a hívő élet az, hogy megszabaduljunk a bűntől. De miután a bűntől megszabadultak, észrevették, hogy íme, megjelennek bizonyos egészségi problémák. Mit akar Isten velem? Nem jó az én állapotom? Nincs rendben a családom? Nem azt szeretném-e, hogy a gyermekeim hitre jussanak? Mit akar Ő velem? De az Úr nem téved. Ő az elkövetkezendő időkre való felkészítésünket tartja szem előtt. Hogy megmutassa a következő időkben az Ő kegyelmének végtelen gazdagságát. De a felkészítés helye a mi számunkra itt van. “

Tovább a teljes szolgálatra: Higgy az Úr Jézus Krisztusban!

Az Úr megkísértése (Watchman Nee)

Részlet Watchman Nee: Máté evangéliumának utolsó magyarázatából (1950-52), 2. fejezet, 3. rész. PDF: Az Úr megkísértése

Máté 4,1-2: „Akkor a Szellem Jézust a pusztába vitte, hogy az ördög megkísértse. És negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett.”

Az Úr megkísértése időben rögtön a bemerítkezése után történt, ahogyan Márk elbeszéléséből egyértelműen kiderül: „Ezután a Szellem azonnal kivezette őt a pusztába.” (Mk 1,12). Hogy a sietségre miért volt szükség, némi magyarázatra szorul. Emlékezzünk vissza, hogy amikor az Úr bemerítkezett, Isten nyilvánosan kijelentette, hogy gyönyörködik Jézus személyes, földi életében. A templomban történt eseményen kívül, amikor az Úr még csak tizenkét éves volt, az Ige semmit sem mond Jézus életének első harminc évéről. Ha azonban megismerhetnénk ezt a harminc évet, az derülne ki számunkra, hogyan élt Jézus mint ember Isten jelenlétében. Bár a Szentírás erről hallgat, az Istentől jövő Ige mégis képet ad erről az időszakról: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm” (Mt 3,17). Isten ezalatt a harminc év alatt végig gondosan figyelte Jézus minden egyes gondolatát és tettét, és végül megállapította, hogy egyáltalán nincs semmi olyan, ami ne gyönyörködtetné Őt az Ő Fiában. Hogy meg lehessen állapítani, Jézus alkalmas-e Megváltónak, Isten legszigorúbb vizsgálatán kellett átesnie. Végül pedig Isten elismerte a Páskabárányt annak bemerítkezésekor; és ez az esemény jelzi Jézus személyes, nem a nyilvánosság előtt zajló életének lezárását.

A 4. fejezettől pedig azt látjuk, hogy az Úr megkezdi munkáját. Csak ekkortól foghatott bele megváltói munkásságába. Senki sem lehet Isten munkása, ha mint ember alkalmatlan. Mielőtt valakinek a munkáját elfogadná, Istennek először azt az adott személyt kell jóváhagynia. Ez az egyik alapelv az Igében. A Biblia sohasem utal olyasmire, hogy Isten valakit az általa végzett munka alapján fogadna el; következetesen azt képviseli, hogy az ember munkájának az elfogadása mindig magának a személynek az elfogadásától függ.

Bár az Úr eleget tett Isten elvárásának, most ellensége előtt is ki kell nyilvánítania alkalmasságát. Az 1Mózes 3, Jób 1 és a Máté 4 nagyon sok mindent elárul nekünk az ördögről. Jób igazságos ember volt, Isten is elismerte annak, Sátán mégis vitatta ezt. Isten ezért eltávolította védőkorlátját szolgája mellől, a Sátán pedig mindenféle módon megpróbálta megkísérteni. Jób végül szilárdan megállt, és Isten újból igaznak nyilvánította ki őt. Urunkra most ugyanez várt. A Sátán megpróbálta megkísérteni, de végül az ellenség szája ismét be lett tapasztva. A Máté 4 történéseit megelőzően Sátán nem mondhatta, hogy „Jézust ismerem”; de utána gonosz szellemein keresztül már elmondhatta ezt (lásd: Csel 19,13-17). Ezért vitte ki Isten a pusztába Krisztust, és hagyta korlátlanul megkísérteni. Azáltal, hogy kiállta a kísértést, Jézus nem csak Isten elvárásának tett eleget, de az ellenség száját is befogta.

Az Úr pusztába vezetésének és megkísértésének tanulmányozásakor jó, ha megfigyeljük az 1Mózes 3 és a Máté 4 közötti kapcsolatot. Ha nem értjük meg helyesen az 1Mózes 3-at, nem leszünk képesek megérteni a Máté 4-et sem. Az 1Mózes 1-ben Isten kijelenti, hogy az ember, akit az Úr teremtett, jó. Majd az 1Mózes 3-ban látjuk az ember megkísértését. Először történik tehát az elfogadás, majd a Sátán megjelenik, hogy bebizonyítsa, Isten elhamarkodta jóváhagyását. Úgy tűnik, mintha ebből a Sátán jött volna ki győztesen. A Máté 3-ban, Jézus esetében Isten újfent kinyilvánítja helyeslését. A Máté 4-ben pedig látjuk, hogy Sátán ismét megpróbálja megcáfolni ezt. Hetekig tartana teljesen megértenünk az 1Mózes 3-at, ezért itt most csak a Máté 4-gyel kapcsolatos vonatkozásait fogjuk megvizsgálni.

Először is említsünk meg azt a két legfontosabb dolgot, melyet az 1Mózes 3-ból megtanulhatunk. Az egyik, hogy az embernek, akit Isten alkotott, örökre meg lett szabva a helye. Kaphat életet, de Isten soha nem lehet belőle. Sátán kísértésének mégis ez volt a központi eleme. Arra próbálja meg rávenni az embert, hogy lépje át Isten felségterületének határát, hogy az imádóból váljék az imádat tárgya, hasonlóan Istenhez. Minden tekintetben hasonlókká lehetünk Istenhez, egyedül az Ő istensége, az Ő Isten volta a kivétel. Ez volt az első kísértésnek a lényege, mely valaha megesett a világon.

A kísértés második részére a Sátán szavaiból következtethetünk: „Bizony nem haltok meg (…) megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói” (4-5. v.). A tiltott gyümölcsre való csábítás előtt az ember nem tudott különbséget tenni jó és rossz között, nem is ismerte a jó és a rossz fogalmát. Ez a tudás Istené volt, nem az emberé. Ádám és Éva nem ismert olyat, hogy jó vagy rossz, ezért mindig Istent kellett kérdezniük. Ha Isten azt mondta, jó, ők is azt mondták, jó. Az ember és az asszony nem volt független az Éden kertjében; nem alkothattak egyéni ítéletet. Azzal viszont, hogy ettek a jó és a rossz tudása fájának gyümölcséből, kikiáltották a függetlenségüket Istentől – hiszen már maguktól is tudták, mi a jó és mi a rossz, nem volt szükségük az Istennel való kommunikációra. És pontosan erről van szó, amikor az ember bukásáról beszélünk. Az ember legelső bűne, hogy megszüntette a Teremtőjétől való függés szükségességét. Korábban együgyű volt Isten nélkül; az ember nem élhetett egy napot sem Nélküle. Folyamatos kapcsolatban kellett lennie Alkotójával. Minden felmerülő kérdést egyedül a Vele való közösség révén lehetett megoldani. Hit és imádság által szerzett az ember ismeretet. Most viszont az ember elbukott, mert a bűn belépett a világba. A bűn hatására az ember függetlenné vált Teremtő Istenétől.

Tehát az 1Mózes 3 két fő mondanivalója: (1) Az ember átlépte a határt, és behatolt Isten felségterületére; (2) az ember kinyilvánította Istentől való függetlenségét. Az első ember (Ádám) rettenetesen elbukott azután, hogy meg lett kísértve. Urunk a második ember (lásd 1Kor 15,47); s ha az Úr elbukna a kísértés eme óráján, az visszafordíthatatlan következményekkel járna. Istennek hála azonban, Ő kiállta a kísértést, és teljesen megsemmisítette a Sátán minden munkáját.

Hogy Urunk kitette magát a Máté 4-ben feljegyzett kísértésnek, az semmiképpen nem véletlen, hanem nagyon is szándékos volt. Isten minden védelmet eltávolított, és megengedte a Sátánnak, hogy kísértse Őt. Az első földi kísértés az Éden kertjében történt, mely a legkedvezőbb környezet volt ahhoz, hogy az ember győzedelmeskedhessen, mégsem így történt. A mostani kísértésre a második ember esetében viszont a pusztában került sor. Az első embernek minden szükséglete ki volt elégítve, hiszen a kertben rengeteg gyümölcsfa nőtt, nem csak egy. Ha élelemre volt szüksége, talált bőséggel. A kert közepén pedig ott állt az élet fája. Azt a kísértést tehát nem a szükség jellemezte, hanem az élvezet. Ez a kísértés viszont, melyet Urunknak kellett kiállnia, a szükségletre épült. Negyven napon keresztül böjtölt, és valóban éhezett. Ami azt illeti, már a legelső nap után éhes volt, a negyvenedik nap után pedig már valószínűleg az éhhalál szélén állt. Igen erősen gondolhatott az evésre. Elő volt hát készítve a terep, hogy a Sátán megkísértse az Isten Fiát. Isten elvette az Úr Jézus testi ellenállóképességét, a kísértő pedig megszólította: „Ha te vagy…”

Máté 4,3-4: „Ekkor odament hozzá a kísértő, és ezt mondta: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré.” Ő így válaszolt: „Meg van írva: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.”

Figyeljük meg alaposan Sátán szavait és az Úr válaszát, mert komoly ellentétet láthatunk közöttük. Az egyik szó „az Isten Fia”, a másik „az ember”; az ellenség kísértései pedig mindvégig erre a pontra irányultak. A Sátán éppen ezt megelőzően hallotta a Máté 3-ban lejegyzett Igét: „Ez az én szeretett Fiam”, ezért arra próbálta rávenni az Urat, hogy Isten Fiaként cselekedjen. Ha az Úr valóban az Isten Fia, akkor nyilvánuljon is meg úgy. Ha azonban Jézus az Isten Fiának helyzetébe lépne, azonmód elbukna. Valódi mivoltában Ő tényleg az Isten Fia, a földön azonban emberi helyzetben van: „aki amikor Isten formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, és hasonló lett az emberekhez” (Fil 2,6-7).

A folytatáshoz kattints (kb még ugyanennyi van vissza): Az Úr megkísértése

Lefegyverezvén fejedelemségeket és hatalmasságokat (T. Austin-Sparks)

Eredeti: Stripping Off Principalities and Powers
PDF: Levágván a fejedelemségeket és a hatalmasságokat

„Körülvettek engem a pogányok mind: az Úr nevében bizony levágom őket; körülvettek engem, be is kerítettek engem: az Úr nevében bizony levágom őket; körülvettek engem, mint a méhek; kioltattak, mint a tüsketűz: az Úr nevében bizony levágom őket.” (Zsolt 118,10-12)

„Levetvén magáról a fejedelemségeket és hatalmasságokat, nyilvánosan kipellengérezte, diadalt ülvén felettük őáltala.” (Kol 2,15, Kecskeméthy). Őáltala – vagyis a kereszt által.

A két felolvasott vers közötti kapcsolat megértéséhez szükségünk van az Efezus 6,12-re is: „Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának urai ellen, a gonoszság szellemei ellen, amelyek az ég magasságában vannak”.

Semmi kétség afelől, hogy a 118. Zsoltár messiási prófécia, oly sok minden található benne, ami egyértelműen Urunk harcáról szól a kereszten. „Keményen meglöktek, hogy elessem (…) Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az ÚR cselekedeteit!” Ez olyan világosan az Úr Jézusról és az Ő keresztjéről szól, hogy a tizedik vers és az utána következő is szintén ugyanerről kell, hogy szóljon. Ebben az áll, hogy népek sokasága méhek gyanánt veszi Őt körül, ami azt jelenti, hogy ez ott, a kereszten történt, a sötétség világának fejedelemségei, hatalmasságai és urai által. A gonoszság szellemi seregei vették Őt körbe, zárták körül, ostromolták, szorongatták, próbáltak erőt venni rajta a kereszten, de Ő levágta magáról és nyilvánosan megszégyenítette őket, győzelmet aratva rajtuk a kereszten.

Míg az Úr kereszten elvégzett munkája egyedülálló, végleges és befejezett a legfőbb cél tekintetében, az ehhez hasonló megtapasztalások ismerősek mindazok számára, akik közeli kapcsolatban vannak az Úrral. Egyáltalán nem szokatlan megtapasztalni valamit abból, hogy gonosz és halálos erők vesznek körül minket, hogy lenyomjanak, földre lökjenek és teljesen hatástalanítsanak bennünket. Ismerjük ezt; ki jobban, ki kevésbé – de ahogy haladunk az Úrral, többet fogunk megélni belőle.

Szükséges tisztában lennünk azzal, hogy mi mit jelent valójában

Habár keresztényként ez általános tapasztalatunk, nem mindig vagyunk tudatában, hogy pontosan mi történik, és mi mit jelent valójában. Az Úr Jézus esetében a kereszten ez nyilvánvaló szellemi megtapasztalás volt, de a borzalmas körülmények miatt húsbavágó módon is érte Őt mindez – nem csak valamilyen elvont, szellemi módon. A gondolatainkban el szoktuk képzelni azt, amit olvasunk, és kíváncsi vagyok, vajon ti hogyan képzelitek el Krisztus megkísértését a negyven nap során a pusztában. Elképzelitek konkrétan az ördögöt, ahogy szó szerint és látható módon odamegy az Úrhoz? Pedig az egész lehetett pusztán belső megtapasztalás; mi objektívvé, kézzel foghatóvá tesszük, pedig az egésznek a lényege a körülményekben rejlett.

Nem mindig tartjuk észben, és nem mindig figyelünk arra, hogy bizonyos dolgok hová vezetnek, és mi azoknak a valódi jelentőségük. A gonosz erői sokféleképpen elérhetnek bennünket, mi pedig gyakran csak arra az általuk éppen használt eszközre vagy módszerre tekintünk – így azok könnyedén maguk alá gyűrnek bennünket, ahelyett, hogy átlátnánk ezeken, és rögtön észrevennénk, miről van szó valójában.

Ezek a dolgok pedig a lelkünkön keresztül érnek el bennünket, hiszen, ha nem a lelkünkről lenne szó, az egész meg sem történne, nem lenne semmi jelentősége egyáltalán. Másért nem is lehetne, csakis a lelkünkért. Valami történik velünk, ami a lelkünket, azaz az egónkat, az énünket érinti, mi pedig ezt az adott dolgot csak önmagában nézzük, és nem látjuk meg, hogy mögötte valami egészen más húzódik. Valaki mond nekünk valamit – lehet kritika, dorgálás –, vagy tesz valamit, ami balul sül el. Valaki megfeledkezik valamiről, figyelmetlen – és ez máris fullánkot ereszt belénk, vagy valamilyen hasonló hatással van ránk, és a dolog azonnal maga alá teper bennünket. Szépen felvesszük azt a dorgálást, azt a kiigazítást vagy azt a szerencsétlen húzást; azt a feledékenységet, azt a ballépést, bármi legyen is az, bármelyik abból a tízezerből, ami nap mint nap megesik velünk, és a probléma alá megyünk, hagyjuk, hogy a földre teperjen bennünket. És hamarosan azt tapasztaljuk, hogy az a buta kis semmiség – mert önmagában bizony nem is más – borzalmas állapotba kerített bennünket. Elveszítettük a közvetlen, meghitt kapcsolatunkat az Úrral, elveszítettük az életünket, a közösségünket, az örömünket. Mintha vastag lepelbe lennénk beburkolva, önmagunkba zártan, szellemi életünkben megbénulva, és nehézségek sorozata veszi kezdetét az életünkben, ami rövidebb-hosszabb ideig tart, míg végül, minek kell történnie? Ha elég hosszú ideig tart, azt mondjuk: „Távol van az Úr, valami történt, elveszítettük az örömünket az Úrban, elveszítettük, hogy bizonyság tudjunk lenni, sötét lepel borult ránk, magába csavart.” Ezek az egyszerű formái.

Az egész pedig sokkal erőteljesebb lesz az élet más területein, ahol olyan, mintha méhek vennének körül, egyik dolog a másik után. Mintha az ellenség elszánta volna magát, hogy földre vigyen bennünket, ha az egyik dologgal nem sikerül, megpróbálja egy másikkal, egy harmadikkal, míg már egész rohamot intéz, hogy földre vigyen.

Kérnünk kell az Urat, hogy lehessünk mindig tudatában annak, ami ezek mögött valójában húzódik.  Ez az első, hogy folyamatosan tudatában legyünk, hogy az ilyesmi szellemi kárt tud nekem okozni. Ezért nagyon fontos, hogy minél hamarabb leküzdjük magunkban, és túllépjünk rajta, mert a mi dolgunk visszautasítani azt, hogy bármilyen neheztelést őrizgessünk. Meg kell látnom, hogy az ördögnek valami célja van az életemben, le akarja rombolni a bizonyságomat, el akarja rabolni az örömömet, tönkre akarja tenni az imaéletemet, az Úrral való közösségemet.

A fejedelemségek és hatalmasságok lemetszésének papi munkája

Mennyire szükségünk van az Úr Szellemére, hogy lemetssze és elvesse tőlünk ezeket! Mennyi mindentől megkímélhetnénk magunkat, ha figyelmesebbek lennénk és gondosabban járnánk el ezügyben! Hiszen pontosan ezt jelenti a papi szolgálat, a léviták munkája. Isten házában mi most léviták vagyunk, és miről is szólt a léviták szolgálata? Ha benéztünk volna a sátorba és a templomba, azt láttuk volna, hogy a léviták folyamatosan el voltak foglalva, mindig csináltak valamit; akadálymentesen, tisztán tartották az Istenhez vezető utat. Foglalkoztak a jobb és a bal oldalon lévő dolgokkal, melyek mind az akadályokat jelképezik az Istennel való tökéletes, akadálymentes közösség útjában. Az egész arról szól, hogy folyamatosan legyünk készek tisztán megtartani az Istenhez vezető utat – és ez papi feladat. Ó, bárcsak mindig lennénk felövezve, és jobban odafigyelnénk, mit jelent valójában ez a fullasztó, körülfonó, ostromló munkálkodás, melynek célja, hogy megbénítson, tehetetlenné tegyen bennünket! Bárcsak kérnénk az Urat, hogy igazi lévita-szelleműek lehessünk, szilárdan eltökélve, hogy nem fogjuk engedni, hogy bármi az utunkba álljon, vagy ottmaradjon az útban Isten és közöttünk. „Bizony levágom magamról őket!”

Nem tapasztaltatok még olyat, amikor azt mondjátok, „le kell borulnom az Úr előtt, és most nagyon imádkoznom kell”? Eljutunk arra a pontra, amikor ki kell szabadítanunk a lelkünket ebből a börtönből, ebből a hálóból. Az ellenség gyakran megpróbál elvinni bennünket odáig, ahol már se lélegezni, se mozogni nem tudunk. Érzékenynek kell lennünk erre, hogy észrevegyük, és a Szent Szellem erejét keressük, hogy levághassuk magunkról, kijelentvén: „Ebből elég, ennek itt most véget vetek!”. Muszáj, hogy felgerjedjen bennünk a szent elhatározás, hogy ne tűrjük tovább, és kijelentsük: „Ez nem mehet így tovább, már így is túl sokáig hagytam, mostantól ellenállok ennek!” A Fiú Szelleme volt az, akit mikor a kereszten függve körülvettek, azt mondta: „Levetem magamról őket! Körülvettek engem mind a pogányok (…) körülvettek, mint a méhraj (…) Levágom őket (…) Levágom őket (…) Levágom őket.” Háromszor mondja, hogy „Levágom őket”. Levetette magáról a fejedelemségeket és hatalmasságokat.

Ó, Urunk, erősíts meg bennünket az ellenállásra! Túl sokszor adtuk meg magunkat. Az Úr túl sokat veszít, és mi is túl sokat veszítünk, ha hagyjuk, hogy a dolgok sokáig fajuljanak, míg végre felkelünk, és azt nem mondjuk „Elég!”. Olyan hosszú ideig elfogadjuk a dolgokat, és utána azt mondjuk: „Egy percig sem tűröm ezt tovább!” És akkor valami történik, valami szétrobban. Ha az emberekről van szó, velük kapcsolatban bármi lehet helyes vagy helytelen, de az ellenséggel kapcsolatban mindig helyes a közvetlen, egyenes robbantás.

Kérjük az Urat, hogy tegyen ilyenné bennünket, hogy akarjunk erőteljesen ellenállni, és nem tűrni az ellenség fojtogató, megkötöző munkáját, mellyel földre akar kényszeríteni bennünket.

És vigyázzunk mindig, legyünk figyelmesek, hogy ne vegyük föl azokat a dolgokat, amiket az emberek mondanak vagy tesznek, ne vegyük föl ezeket, ne forgassuk a gondolatainkban, ne nyalogassuk a sebeinket és ne kapjuk föl a vizet, hanem lássuk meg, mit nyerne vele az ellenség, ha az adott dolgot sikeresen elültetné a szívünkben. Ez a győzelem titka. Bárcsak azt mondanánk: „Igen, ez elég szerencsétlen húzás volt az illető részéről, helytelen dolog és emberi szempontból nem is védhető, de nem fogom hagyni, hogy az ördög megfogjon vele, körülfonjon, és az Úr és közém kerüljön!” Ez valódi lévita szolgálat.

Az Úr helyezze belénk ezt az elhatározást, hogy „Levetem őket magamról!” Legyünk éberek mindenkor, különösen az imaalkalmakkor. Milyen gyakran érezzük magunkat lefojtva, nincs áttörés, sötét lepel borul ránk – és az a veszély, hogy csak ülünk alatta, és elfogadjuk. Azt kell mondanunk: „Ezt nem tűrjük tovább; Isten számunkra elérhető, szabad az út Hozzá, Ő parancsolta, hogy imádkozzunk! Ezt nem tudja az ellenség megakadályozni, nem engedjük, hiába próbálja!” Vagy lehet, hogy egy összejövetelen történik; milyen gyakran van, hogy miközben szolgálunk az Igével, egyszer csak sötét lepel borul ránk, míg nem kiáltunk belül az Úrhoz, és kitörünk belőle azzal, hogy ellenállunk, és nem fogadjuk el.

Nagyon vigyázzunk, hogy mit fogadunk el! Az ellenség mindig kínál valamit – ne fogadjuk el! Mondjuk azt: „Nem! Miért is tenném? Az Úr céljait szolgálja?” Tehát, amikor összegyűlünk imádkozni, álljunk meg szilárdan, álljunk ellen, ne vegyük föl a zavaró körülményeket. Kérjük az Urat, hogy helyezzen belénk szellemben egyre többet és többet abból, ami Őbenne volt a kereszten, hogy bár gyengeségben és lesoványodva, olyan állapotok közepette, amilyenben nekünk soha nem lesz részünk, de mindazonáltal belsőleg tökéletesen átadta Magát az Atya akaratának, és nem fogadta el az ördög akaratát egy pillanatra sem. „Le fogom vetni őket!” és levetette magáról a fejedelemségeket és hatalmasságokat. Az Úr erősítsen meg bennünket!

Szerkesztette és közreadja: Golden Candlestick Trust. Eredeti: Stripping Off Principalities and Powers.

“Nektek adtam minden helyet, amelyet talpatok érint” – 2. rész (Radu Gavriluț)

Elhangzott 2018. május 12-én, Budapesten. A teljes szöveg (1-2. rész együtt) letölthető pdf-ben: Radu Gavrilut-2018-05-12-Bp

József megmagyarázta a két szomorú ember álmát, és megkérte a pohárnokot – akiről az álom alapján tudta, hogy életben marad, és visszakerül a magas beosztásba –, hogy szóljon egy jó szót az érdekében a fáraónak, hiszen ok nélkül van a börtönben. A pohárnok megígérte, de megfeledkezett róla, két éven keresztül. Isten is elfelejtkezett vajon Józsefről? Ottfelejtette a tömlöcben? Nem, Isten nem felejtett el semmit.

Valaminek azonban el kellett végződnie Józsefben. Egy pontosabb, szó szerinti fordítása a 105. Zsoltár 18. versének, hogy „a vas a lelkébe hatolt”. Idő kellett ahhoz, hogy a vas belemarjon a lelkébe – valahogy hasonlóképpen ahhoz, mint a prófécia mondja Máriának, hogy „éles tőr átjárja a te szívedet is”. Nem valami könnyű dolog volt ez.

Két év múlva a fáraó is álmot látott, amelyet senki nem tudott megmagyarázni – ekkor eszébe jutott a pohárnoknak József. Kihozták a tömlöcből, és tudjátok, mi történt? József álma valósággá vált. Erről van itt szó. Először arra van szükség, hogy láss. A második pedig az, hogyan jutsz oda, hogy birtokba vedd azt, amit megláttál. Ez két külön fejezet; teljesen más lapra tartozik.

Pál például, ezt a kérdést teszi föl: „mi haszna lenne, ha az én szavaim nem hoznának számotokra kijelentést? Mi hasznotok lenne az egészből?” Lehetne bibliatanulmányozással foglalkozni, lehetne görögöt, hébert helyesen összerakni, összeilleszteni a dolgokat – de mi haszna lenne, ha nincs jelen az isteni kijelentés? Semmi haszna nem lenne.

Így jutott oda József végül, hogy a legfőbb ember lett (mint ma a miniszterelnök) a birodalomban. De az az út, amit körülbelül 17 éves korától, amikor látást kapott, megtett harmincvalahány éves koráig, amíg a fáraó utáni első ember lett, az az út szenvedésekkel volt teli. Nincs olyan szakasza az életutunknak, amikor azt mondhatnánk, hogy igen, most már tudom, hogy mit kell tennem, merre kell mennem, most már tudom az utat. Nem tudjuk. Az Úr mindig olyan helyzetekbe hoz, hogy nem tudjuk. Ezen az úton, itt, még nem jártál. „Ez az ige el ne távozzék tőled, tedd meg, amit mond, ne térj el se jobbra, se balra, és AKKOR szerencsés leszel a te utadon és boldogulsz”.

Ha tovább olvassuk a Józsué könyvét, több helyen is így mondja, hogy „és akkor bementek és birtokba vették azt a területet.” Tovább folytatom most ószövetségi gondolatokkal, de ugyanakkor behozom az Újszövetséget is, mert jó, ha ismerjük ezeket az árnyékokat, és tudjuk azt, hogy mindegyiknek van egy megfelelője a valóságban.

Nem olyan egyszerű bemenni és birtokba venni azt, amit Isten nekünk rendelt. Mert negyven éven keresztül volt a pusztában egy ellenség. Mi volt Izrael népének az ellensége a pusztában? A hústestük. Amikor viszont odaérkeztek Kánaánhoz, ott ki volt az ellenségük? Hét néptörzs volt Kánaánban, és ez a hét nép a sötétségnek a hatalmait ábrázolja ki. És van három dolog, amely azt mutatja be, hogy mi áll ellen az Isten gondolatának. Az első: Jerikó, a második: Aj, a harmadik: Gibeon. Mit jelent ez a három?

Mit ábrázol ki Jerikó? Nagyon hosszú időn át, biztosan már a hitre jutásunk előtt elkezdte az ellenség, hogy az elménkben, a gondolkodásunkban erősségeket építsen ki, nagyon szilárdan rögzített dolgokat. Azok olyan jól vannak megtervezve és megépítve, hogy az ellenségnek hozzáférése van, bejárása azokba, amikor csak akar. Úgy gondolom, hogy én jól vagyok, úgy gondolom, hogy nekem most igazam van. De jön az Úr, és egy adott pillanatban rámutat valamire, hogy ez nem pontosan így van. De nem értjük, és nem tudjuk elfogadni, mert ott van valami nagyon erősen berögzült dolog a gondolkodásunkban. Egyszer beszélgettünk valamiről, és egy nagyon fiatal testvér azt mondta: „Ez így van, és ebben senki nem fog engem megingatni.” Ó, jaj. Ha valaki közülünk azt gondolja, hogy az ő gondolkodásában nincsenek ilyen erősségei a gonosznak, annak biztos van egy: maga ez a gondolat, hogy nekem nincs ilyen. Ez pedig nagyon nagy Jerikó!

Amíg ezek az erősségek nincsenek lerombolva, ez pontosan olyan, mint Izrael népénél, amikor átmentek a Jordánon, és ott volt Jerikó, ami teljességgel megakadályozta, hogy birtokba vegyék Kánaánt. És amikor meglátta a nép az – ahogy mondták – égig érő falakat, akkor eluralkodott a pánik rajtuk. Ha saját magadra nézel, nem fordul elő, hogy azt a következtetést vonod le, hogy ez az egész ez nem nekem való, én nem vagyok erre alkalmas, és soha nem fogok tudni majd olyan lenni? Lehet, hogy ez igaz, meg lehetséges más számára, de nem nekem. Mint Péter, aki a Lukács 5-ben leírt történet szerint, amikor egész éjszaka kínlódtak a halászattal, semmit nem fogtak, és végül az Úr szavára bevetette a hálót, és óriási mennyiségű halat fogtak, és akkor azt mondta: „menj el tőlem, Uram, távozz innen, én nagyon bűnös ember vagyok. Én nem vagyok alkalmas arra, amire próbálsz engem elhívni.” És attól az éjszakától kezdve követte Péter folyamatosan az Urat. Addig csak úgy el-elment vele egyszer-egyszer.

Amikor belátod azt nagyon világosan, hogy te nem vagy jó az Úr számára, te alkalmatlan vagy – az a pillanat az, amikor alkalmassá válsz. Akkor van az a pillanat, amikor Isten el tudja kezdeni benned valósággal a munkát. Ezért Jerikó nagyon fontos állomás, amit le kell rombolni.

Végül megtörtént, amire nem számítottak, leomlottak Jerikó falai, és mindenki megostromolta, mindenki behatolt a városba épp ott, ahol volt, az ellenség azonban nem aludt. Amikor az egész nép örömünnepet ült a hatalmas győzelem fölött, akkor az ellenség, a gonosz behatolt Ákán szívébe.

Van az Igében egy ilyen fogalom-páros, de különbséget tesz az Ige a kísértés és a próba között. Amikor kísértésről beszél az Ige, a kísértés azt jelenti, hogy a gonosz azon igyekezik, azt teszi, hogy az a kívánság, ami a szívünkben van, az láthatóvá váljon, kiderüljön. És a gonosz nem türelmetlen, nem akarja, hogy na gyerünk, lássunk hozzá, és már ma el is essél. Hanem akár éveken át készíti elő a terepet, hogy majd végül elessél. Lehet, hogy most azt mondod, ez nem lehetséges – de vigyázzunk! Amikor leginkább örülünk az Úr győzelmének, ott van a gonosz.

A harmadik pedig, amit Gibeon ábrázol ki, az a megtévesztés. Láttatok már a gonosztól megtévesztett embert? Egy bibliai példát mondok: Saul király egy ilyen ember volt. Az a féltékenység, ami az ő szívében volt, nem természetes érzés volt, hanem démoni eredetű dolog. Amikor egy alkalommal Dávid és az emberei megkímélték Saul életét, pedig megölhették volna, akkor utána sírva fakadt, és azt mondta, hogy „Dávid, te jobb vagy, mint én. Te fogsz uralkodni”. Ha csak eddig olvashattuk volna a Bibliát, akkor örülhettünk volna, hogy Saul lemondott a trónról, és hagyta, hogy Dávid uralkodjon. De nem ez történt, nem mondott le. Nem mondott le a trónról, nem mondhatott le, mert ott volt benne ez a démoni eredetű irigység. Tudjátok, honnan indult ki az egész?

„Pusztítsd el Amáleket!” Amálek a hústestünket ábrázolja ki. Saul részben hajtotta végre ezt a parancsot, mert megkímélte Agágot és a hadizsákmány szebb, jobb részét; azt mondta, ez jó lesz áldozatnak, ezek az állatok milyen szépek – és ez nagyon sokba került Saulnak. Utána pedig jött egy gonosz szellem, amely gyötörte, és nem hagyta el egész addig, hogy még a halottidézőhöz is odakényszerítette. És hova jutott ennek az embernek az élete?

Az egész onnan indult ki, hogy elnéző volt önmagával szemben. Lehet, hogy mással szemben szigorú vagy – de nem vagy elnéző önmagaddal szemben?

Izrael népének pusztai vándorlása azt a nagyon fontos célt is szolgálta, hogy alkalmakat teremtsen arra, hogy nyilvánvalóvá váljon mindaz, ami a szívükben volt elrejtve. Nem Isten számára – hiszen Isten kezdettől fogva tudja, hogy mi van bennünk. Hanem ez a mi számunkra fontos, hogy megtudjuk, mi van a szívünkben. Mi van a te szívedben?

Mi volt Mózesnek a szívében? Egy adott pillanatban úgy érezte, hogy ő már nem bírja hordozni az egész nép terhét, mert mindenki panaszkodott, húst követeltek, mindenki sírt a saját sátra előtt. Elégedetlenek voltak. Mindenki zúgolódott, mindenki panaszkodott a sátra előtt. Hogyan fejeződött be ez az időszak Mózes életében? „Uram, nem bírom egyedül hordozni az egész nép terhét, mit csináljak?” És akkor Isten azt mondta, hívj ide hetven vént, és elveszek a szellemből, ami rajtad van – mert tulajdonképpen nem neked kell hordoznod ezt a népet, hanem a szellemnek, ami rajtad van – tehát elveszem a hetven részt, és odaadom a hetven vénnek. Mózes az önmaga végére jutott ezzel.

Utána azonban Mózes ezt mondta: „honnan tudnál táplálékot adni 600 000 férfinak egy hónapon át, hogy csak húst egyenek? Kihalászunk minden halat a tengerből?” És ennek mi lett a kimenetele? „Vajon megrövidült-e az Úr karja?” Mózes megint a maga végére jutott. Az Úr foglalkozott Mózes hústestével.

Most csak így felsorolásszerűen felelevenítek néhány epizódot. Tudjátok, mi volt a legnagyobb probléma a pusztában? A legkeményebb, legdurvább dolog, ami megtörtént? Amikor elküldték a tizenkét kémet, és azok visszajöttek, és hozták a híreket, akkor az egész nép nagyon megijedt. Kádes-Barneánál voltak, egy lépésre a határtól. Ki jött azzal az ötlettel, hogy küldjék el a tizenkét kémet? Jó ötlet volt ez? Kinek az ötlete volt? Jó gondolat volt ez? Valahogy úgy mondanánk, hogy ha Istentől jött, akkor jó gondolat volt, ha Mózestől akkor nem. Ki javasolta tehát a kémek elküldését? Isten volt az. Nem Mózes. Isten jött ezzel az ötlettel. Miért?

Akkor vált vajon gonosszá az emberek szíve, amikor meghallották a kémek beszámolóját? Nem. Mert Józsué és Káleb, aki a tizenkét kém között volt, ők látták Istent közben is. Mit látsz a problémákban, amelyeken át kell menned, a problémákat látod, vagy a problémákon keresztül Istent? „Jaj, most mi lesz velem? Most már végem van. Mi lesz velem, mi lesz a gyerekekkel?”

Ismeritek a történetet: a hatszázezerből kettő ment be. Az a kettő látta Istent. „Ne lázadjatok fel Isten ellen!” Az egész nép füle hallatára mondták, amit mondtak. „Isten velünk van, ne féljetek! Meg fogjuk verni őket, kenyérré lesznek a számunkra.” Elhitték nekik? Nem hitték el. Ezért – tízszer volt ilyen kritikus helyzet, amikor lázadoztak –, és amikor tizedjére történt, az Úr azt mondta, „elég volt, forduljatok vissza a puszta felé”.

Nem az üdvösségükről (megmenekülésükről) volt szó, hanem arról, hogy az életükkel fizettek az engedetlenségükért. A kérdés az, hogy birtokba vesszük-e, ami nekünk lett ígérve? Nem másról van itt szó, hanem ez a nagyon érzékeny kérdés. A pusztában nagyon sok minden megtörténik. A pusztában nagyon sok rejtett dolog nyilvánosságra kerül.

Elmondok még egy ilyen pusztai eseményt. Egy adott pillanatban Áron és Mirjám kritizálni kezdte Mózest a kúsita asszony miatt, és azt mondták: „Vajon csak Mózesen keresztül szól az Úr? Akkor, ott nyilvánosságra került, mi volt a szívükben, pedig ők testvérek voltak. Isten meghallotta, és azt mondta, „gyertek csak ide ti, hárman, a Sátor bejáratához!” És tudjátok, mi történt, Isten megvédte Mózest, és Mózes két testvérének azt mondta, hogy „nem féltetek Mózes ellen szólni?” És az Ige úgy folytatja, Isten elment onnan, elmondta, amit akart, és visszavonult. És amikor elment, akkor Mirjám bélpoklos volt. Tele volt leprával. Áron azt mondta Mózesnek, „könyörögj érte, hogy megtisztuljon!”.

Isten foglalkozott ezzel a problémával, ami Áronnak és Mirjámnak a szívében volt. Se Áron, se Mirjám nem tett többet ilyet, nem lázadoztak Mózes ellen. De a nép, amikor hallotta az Úr szavát Kádes-Barneánál a két kémen keresztül, hogy „ne féljetek tőlük, mert legyőzzük őket” – a nép nem tudta ezt elfogadni.

Mit teszel, amikor az Úr napvilágra hoz a szívedből dolgokat? Mit teszel akkor? Mit lehet akkor tenni? „Uram, foglalkozz te ezzel a dologgal, ami nyilvánvalóvá lett most!”

Van például két fiatal testvér, akik váll váll mellett haladnak, növekednek a gyülekezetben, és egyszer csak az asszonyok körtánc közben ezt mondják: megölte Saul az ő ezerét, és Dávid az ő tízezerét. Egész addig nem volt semmi gond, de ekkor hirtelen megjelenik a probléma. Mit teszel akkor? Igazolod magad? Védekezel? Nem. Be kell ismerned. Ismerd el, valld be, hogy igen, ez van a szívemben. Az Úr hozta ki ezt a körülmények által. És Ő azért tette ezt, mert le akar számolni ezzel, meg akarja oldani ezt a problémát.

Egyiptomból átmenni a pusztába azt jelenti, hogy Egyiptommal befejezted. Bemenni a pusztaságból Kánaánba mit jelent? Azt jelenti, hogy befejeztem a hústesttel. Elveszítettem az önmagamban való bizalmamat. Mert nagyon sokáig ott van a hívő emberben, miután az Úré lesz, hogy azért mégis bizalma van önmagában.

Ábrahám hetvenöt éves volt, amikor ígéretet kapott Istentől, hogy lesz örököse. Elhitte – és Isten igazságul tulajdonította ezt Ábrahámnak. De össze voltak keveredve a dolgok benne. Isten még várt huszonöt évet, és akkor jött megint: egy év múlva meglesz az örökös. Ki nevetett először? Ábrahám. Nézzétek meg a Bibliában! A sátor ajtajánál pedig hallgatózott Sára, nem volt ideges, de nevetett. Mit gondolhatott, amikor nevetett? „Miről beszélnek ezek, ezeknek fogalmuk sincs a dolgokról.” Nevettek.

Kisebb lett, csökkent Ábrahám hite hetvenöt éves korától kilencvenkilenc éves koráig? Mit gondoltok, kisebb lett a hite? Nem, hanem megtisztult a keveredéstől, az önmagába vetett bizalomtól. Az Úr mond neked valamit, hogy tedd meg, és ha látsz magadban képességet, erőt arra, akkor csinálod.

Most befejezem ezzel – de van a Bibliában néhány szó, a 2Pt 1,5-ben, amire ki szeretnék térni:

„Ugyanerre pedig teljes igyekezetet is fordítván, a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt”. Azon gondolkoztam, hogy mit is jelenthet az, hogy „teljes igyekezetet is fordítván”? Nagyon nehezen kezdtem megérteni, egyszerűen nem tudtam elfogadni azt, hogy a Bibliában több helyen is írja, hogy „teljes igyekezetet fordítván”. Hát mit tehetek én? Arra gondolsz, hogy azt mondod: „Uram, én mától fogva nagyon komolyan törekszem arra, hogy a hitem mellé jócselekedeteket ragasszak.” Megtette valaki ezt közületek? Én megtettem. De mégsem lett semmi belőle. És azért, mert az a szó, amelyik így van nálunk visszaadva, a valóságban nem egy tevékenyéget jelent, hanem a jellemet fejezi ki. Nem arról van itt szó, hogy tegyél valamit, hanem hogy LEGYÉL valaki. Ez teljesen más, tehát nem tenni, hanem lenni!

Krisztus élete bennünk van, de az Úr szándéka, vágya az, hogy ez az élet bennünk jellemé alakuljon, a jellemünkben nyilvánuljon meg. Hogyan történik ez?

Kibújik a kisveréb a tojásból, biztos látta már mindenki, milyen kis formátlan, milyen torz arányai vannak: a nagy csőre meg a kopasz nyaka. Mi a madárnak a természete? Az, hogy nagyon gyorsan tudjon a földön szaladgálni? Nem, hanem az, hogy szárnyaljon! De hogy létezik az, hogy az a repülésre teljesen alkalmatlan kis élet ott a fészekből valamikor szárnyaljon? Hogyan lehetséges ez?

2Korinthus 5,17: „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak – a román fordítás azt mondja, „minden régi elmúlt” –, íme, újjá lett minden.” De tudjátok, hogy van olyan eredeti kéziratcsalád, amely szerint ez a vers úgy szól, hogy „valami új vette kezdetét”. Nem „újjá lett minden”, hanem „valami új kezdődött el”. Tehát, ha valaki Krisztusban van, egy új kezdet van ott jelen. Egy új, amiben benne van az a képesség, az a potenciál, lehetőség, hogy hatalmassá váljon. De ez a kicsi kezdet hogyan fejlődik, hogyan teljesedik ki? Úgy, hogy követi az életet, és engedelmeskedik az Úr hangjának. Engedelmeskedsz az Úr hangjának? Mert, ha nem engedelmeskedsz az Úrnak, akkor megmaradsz kiskorúnak. De ha teljes szívből engedelmeskedve követed az Urat, akkor ennek az életnek a természete jellemmé formálódik benned.

Pál apostolt annyira foglalkoztatta a galatabelieknek a sorsa, helyzete, hogy ezt írja nekik, „Gyermekeim, kiket ismét fájdalommal szülök, míglen kiábrázolódik bennetek Krisztus”. Ezek mind hívő emberek voltak, az Úréi voltak. De a kérdés az volt, hogy Krisztus kiábrázolódjon bennünk, más szóval, hogy Krisztus jelleme formálódjon ki bennük. Tehát nem csak az a fontos, hogy megkapjuk a Krisztus életét, hanem hogy ez az élet fejlődjön. Kinek a felelőssége az, hogy ez az élet kifejlődjön? Ki foglakozik azzal, hogy ez az élet növekedjen? A Szent Szellem. A Szent Szellem azt mondja például: „Radu, ez nem jól van. Fejezd be ezt. Ez nem jó. Ez a kapcsolat ezzel a személlyel nem helyénvaló, fejezd be.” Ő foglalkozik ezzel.

És befejezésül, így mondja az 1János 2,27-28-ban: „És az a kenet, amelyet ti kaptatok tőle, bennetek marad, és [így] nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; hanem amint az a kenet megtanít titeket mindenre, úgy igaz [is] az és nem hazugság, és amiként megtanított titeket, úgy maradjatok őbenne. És most, fiacskáim, maradjatok őbenne; hogy mikor megjelenik, bizodalmunk legyen, és meg ne szégyenüljünk előtte az ő eljövetelekor.” „Maradjatok őbenne, amiként megtanított titeket” – és a kenet megtanít. Maradjatok őbenne! Mert, ha nem maradunk őbenne, ha nem hallgatunk rá, akkor, amikor ő eljön, megszégyenülhetünk előtte.

Az Úr végezze az Ő munkáját a mi szívünkben! Ámen.

Próbatétel és sáfárság – T. Austin-Sparks

Mennyi szétosztani valód van? Bizonyos vagy benne, hogy szétosztod, amid van? Az Úr nem csak magad miatt vitt át azon a próbán, azon a sötétségen, azon a különös megtapasztaláson. Az Úr nem azért bánt veled úgy, ahogyan bánt, hogy megtartsd magadnak, és csak te élvezd az eredményt.

Oly sokan vannak, akikben megvan a szellemi gazdagság bizonyos mértéke, de nem teszik elérhetővé mások számára; nem nyernek belőle mások semmit. Ha ismerjük az Urat tapasztalat révén, akkor, ha mások mellé odaállnánk, azok is részesülnének az Úr bánásmódjából, áldást nyernének, és gazdagodnának.

Kérjük az Urat, hogy eresszen bele minket a mi mértékünk szerinti sáfárságba!  Istennek olyan gyermekei kerülhetnek az utunkba, akik nagy szükségben vannak, és talán egyfolytában keresik azt a valakit, aki segíthet nekik. Elsírták az Úrnak a szükségüket, és most figyelik, hogy miként válaszol nekik az Úr. Odakerülnek az utunkba, és mi mindenféle általánosságokról beszélünk nekik; ők továbbmennek, mi meg rossz sáfárnak bizonyultunk. Nem kapták meg, amit kértek, és a sáfár csalódást okozott Urának és azoknak, akik az Úrra néztek. Kérjük az Urat, hogy adjon szabadulást összekötözött állapotunkból, hogy betölthessük sáfárságunkat!