A Föld legkorábbi korszakai – 6. Az ember bűnbeesése (G.H. Pember)

PDF-ben a teljes 6. fejezet: Az ember bűnbeesése

Részlet:

Okok, hogy a Sátán vajon miért Évát vette elsőként célba.

De nem próbálkozott egyszerre a férfival és az asszonnyal, mert együtt azok megtartották volna egymást az Isten iránti engedelmességben és szeretetben. És jól tudja a Sátán, hogy ha egyszer tervét leleplezték és meghiúsították, a második próbálkozást sokkal komolyabb nehézségek árán tudja kivitelezni; sőt, talán azáltal, hogy Ádám kérésével Istenhez fordul, akár teljesen kivihetetlenné is válik.

Két oka látszik annak, hogy az ördög nem Ádámot kísértette meg egyedül. Mert ha a férfi legyőzésével kezdte volna, és utána általa munkálta volna ki az asszony elesését, az ő romlása nem lenne teljes, mert volna mentsége Isten előtt, hiszen annak parancsára vagy befolyására cselekedett, akit Isten föléje rendelt.

A másik, hogy az ember, ahogyan korábban láttuk, három részből, szellemből, lélekből és testből áll; és ezek közül a lélek van túlsúlyban a test fölötti hatalmának következtében. Pontosan ebben rejlik az ember gyengesége, abban a tényben, hogy a teste lelki és nem szellemi. De Ádám közvetlenül Isten képére lett teremtve, míg Éva csak közvetetten. Ha tehát már a férfi is tökéletlen kép volt a lelke túlsúlya miatt, ez a tökéletlenség nyilván csakis nagyobb lehetett az asszonyban, aki ezért még fogékonyabb a külső formára és szépségre és minden érzelemre, melyek az érzékekkel és az öntudattal kapcsolatosak; míg szellemének befolyása arányosan csökkent. Valószínűleg e második pont alapján választotta a Sátán is első támadásának legmegfelelőbb alanyává.

Évát odacsalja a tiltott fa közelébe.

Az ilyenhez hasonló megfontolások befolyása alatt a gonoszság szellemei vagy kifigyelték, míg Ádám távol van, vagy talán azáltal a rejtélyes erő által, melyet gyakran érzünk, de megmagyarázni nem tudjuk, elterelték őt a feleségétől; és Évát, mikor magára maradt, elcsalogatták a kerten keresztül a középen álló fa felé. Lehet, hogy sugallatukra eltűnődött azon, hogy milyen különös Isten tilalma. Miért ültette a fát a kertjükbe, ha nem élvezhették gyümölcsét? Mekkora különbség lehet e között és a többi fa között, melyekről kedvük szerint ehetnek? És ekkor talán esztelen kíváncsiság indította őt, hogy megvizsgálja a tiltott tárgyat, hogy meglássa, fel tudja-e fedezni, miben rejlik különlegessége.

De akárhogy is történt, Éva hagyta magát a végzetes helyre csalogatni, és ezáltal lehetőséget adott az ördögnek. Mert a tiltott dolgoktól olyan távol kell tartanunk magunkat, amennyire csak lehet, és Istent sem szabad soha kísértenünk azzal, hogy szükségtelenül közel kerülünk hozzájuk, akár kíváncsiság vagy akármilyen más csábító ok miatt. Ha Éva elkerülte volna a fa környékét, soha nem vetette volna rá azt a pillantást, mely romba döntötte őt magát és a világot. És milyen sok leszármazottja szerzett magának ugyanígy keserű bánatot azáltal, hogy a gonosz dolog mezsgyéjén időztek; hogy túl nagy kíváncsisággal vizsgálták, és túlságosan meg akarták érteni azt, amiről tudták, hogy gonosz!

(…)

Éva aligha gyanította, hogy hatalmas ellenség ólálkodik a szép és látszólag ártatlan külső alatt; és épp ennyire nem tudták a tanítványok sem elképzelni, hogy a maguk és Mesterük esküdt ellensége üljön velük a vacsoránál az Iskariótes Júdás testében. És mi sem lehetünk soha bizonyosak abban, hogy nem kerülünk hasonló csapdák közelébe. De van egy teszt, egy próba, amelyre mindig van lehetőség, mely lelepleződésre kényszeríti a Sátánt, és ez Évát is megmenthette volna. Amint meghallunk akár egyetlen olyan javaslatot is, mely Isten akaratával és törvényeivel ellenkezik, azonnal a legrosszabbat kell feltételeznünk, és annak megfelelően cselekednünk; és annál inkább vigyáznunk kell, minél valószerűtlenebb forrásból származik, és ravaszul igazsággal van vegyítve.

Sátán első szavai Évához.

„Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?” – szólalt meg a kígyó. Éva vágyakozó pillantásokat vetett a fára, de nem merte megérinteni – talán ez adta az ötletet az ördög ravasz kérdéséhez. Amilyen egyszerűnek tűnik elsőre, annyira alattomos; pontosan illik ahhoz a célhoz, hogy megzavarja Éva erkölcsi lényét, és ezzel elkészítse az utat annak teljes megrontásához. A kísértő úgy tesz, mintha azt gondolná, hogy Éva azért nem nyúl a gyümölcshöz, mert Isten azt tiltotta meg neki is és férjének is, hogy bármelyik fa gyümölcsét megérintsék. Így azután rövid, de ügyes kérdésével sikeresen a tévelygés ködébe vonja Évát, legalább öt dolgot sugalmazva neki. Először is, tettetett tudatlansága által vigyázatlanná teszi. Másodszor, fölkavarja a hiúságot Éva öntudatának mélyéről azzal, hogy lehetőséget ad neki, hogy kijavítsa és felvilágosítsa őt. Harmadik, hogy a szövetségben szereplő Jahve helyett az Elóhím nevet használja, azért, hogy ezzel a Teremtőt távolinak állítsa be, aki nem sokat törődik teremtményeivel. Negyedik, hogy kétségbe vonja, Isten egyáltalán adott-e ki ilyen tiltó parancsot, és arra céloz, hogy esetleg tévedés történt. Végül pedig, azt az istenkáromló gondolatot sugallja, hogy egyáltalán nem lehetetlen, hogy Isten kíméletlen és szeszélyes legyen, sőt, bizony erre néha számítani is kell.

Éva válasza azt mutatja, hogy kételkedni kezd, és belelépett a csapdába.

Tovább a teljes 6. fejezethez: Az ember bűnbeesése

Az Úr megkísértése (Watchman Nee)

Részlet Watchman Nee: Máté evangéliumának utolsó magyarázatából (1950-52), 2. fejezet, 3. rész. PDF: Az Úr megkísértése

Máté 4,1-2: „Akkor a Szellem Jézust a pusztába vitte, hogy az ördög megkísértse. És negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett.”

Az Úr megkísértése időben rögtön a bemerítkezése után történt, ahogyan Márk elbeszéléséből egyértelműen kiderül: „Ezután a Szellem azonnal kivezette őt a pusztába.” (Mk 1,12). Hogy a sietségre miért volt szükség, némi magyarázatra szorul. Emlékezzünk vissza, hogy amikor az Úr bemerítkezett, Isten nyilvánosan kijelentette, hogy gyönyörködik Jézus személyes, földi életében. A templomban történt eseményen kívül, amikor az Úr még csak tizenkét éves volt, az Ige semmit sem mond Jézus életének első harminc évéről. Ha azonban megismerhetnénk ezt a harminc évet, az derülne ki számunkra, hogyan élt Jézus mint ember Isten jelenlétében. Bár a Szentírás erről hallgat, az Istentől jövő Ige mégis képet ad erről az időszakról: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm” (Mt 3,17). Isten ezalatt a harminc év alatt végig gondosan figyelte Jézus minden egyes gondolatát és tettét, és végül megállapította, hogy egyáltalán nincs semmi olyan, ami ne gyönyörködtetné Őt az Ő Fiában. Hogy meg lehessen állapítani, Jézus alkalmas-e Megváltónak, Isten legszigorúbb vizsgálatán kellett átesnie. Végül pedig Isten elismerte a Páskabárányt annak bemerítkezésekor; és ez az esemény jelzi Jézus személyes, nem a nyilvánosság előtt zajló életének lezárását.

A 4. fejezettől pedig azt látjuk, hogy az Úr megkezdi munkáját. Csak ekkortól foghatott bele megváltói munkásságába. Senki sem lehet Isten munkása, ha mint ember alkalmatlan. Mielőtt valakinek a munkáját elfogadná, Istennek először azt az adott személyt kell jóváhagynia. Ez az egyik alapelv az Igében. A Biblia sohasem utal olyasmire, hogy Isten valakit az általa végzett munka alapján fogadna el; következetesen azt képviseli, hogy az ember munkájának az elfogadása mindig magának a személynek az elfogadásától függ.

Bár az Úr eleget tett Isten elvárásának, most ellensége előtt is ki kell nyilvánítania alkalmasságát. Az 1Mózes 3, Jób 1 és a Máté 4 nagyon sok mindent elárul nekünk az ördögről. Jób igazságos ember volt, Isten is elismerte annak, Sátán mégis vitatta ezt. Isten ezért eltávolította védőkorlátját szolgája mellől, a Sátán pedig mindenféle módon megpróbálta megkísérteni. Jób végül szilárdan megállt, és Isten újból igaznak nyilvánította ki őt. Urunkra most ugyanez várt. A Sátán megpróbálta megkísérteni, de végül az ellenség szája ismét be lett tapasztva. A Máté 4 történéseit megelőzően Sátán nem mondhatta, hogy „Jézust ismerem”; de utána gonosz szellemein keresztül már elmondhatta ezt (lásd: Csel 19,13-17). Ezért vitte ki Isten a pusztába Krisztust, és hagyta korlátlanul megkísérteni. Azáltal, hogy kiállta a kísértést, Jézus nem csak Isten elvárásának tett eleget, de az ellenség száját is befogta.

Az Úr pusztába vezetésének és megkísértésének tanulmányozásakor jó, ha megfigyeljük az 1Mózes 3 és a Máté 4 közötti kapcsolatot. Ha nem értjük meg helyesen az 1Mózes 3-at, nem leszünk képesek megérteni a Máté 4-et sem. Az 1Mózes 1-ben Isten kijelenti, hogy az ember, akit az Úr teremtett, jó. Majd az 1Mózes 3-ban látjuk az ember megkísértését. Először történik tehát az elfogadás, majd a Sátán megjelenik, hogy bebizonyítsa, Isten elhamarkodta jóváhagyását. Úgy tűnik, mintha ebből a Sátán jött volna ki győztesen. A Máté 3-ban, Jézus esetében Isten újfent kinyilvánítja helyeslését. A Máté 4-ben pedig látjuk, hogy Sátán ismét megpróbálja megcáfolni ezt. Hetekig tartana teljesen megértenünk az 1Mózes 3-at, ezért itt most csak a Máté 4-gyel kapcsolatos vonatkozásait fogjuk megvizsgálni.

Először is említsünk meg azt a két legfontosabb dolgot, melyet az 1Mózes 3-ból megtanulhatunk. Az egyik, hogy az embernek, akit Isten alkotott, örökre meg lett szabva a helye. Kaphat életet, de Isten soha nem lehet belőle. Sátán kísértésének mégis ez volt a központi eleme. Arra próbálja meg rávenni az embert, hogy lépje át Isten felségterületének határát, hogy az imádóból váljék az imádat tárgya, hasonlóan Istenhez. Minden tekintetben hasonlókká lehetünk Istenhez, egyedül az Ő istensége, az Ő Isten volta a kivétel. Ez volt az első kísértésnek a lényege, mely valaha megesett a világon.

A kísértés második részére a Sátán szavaiból következtethetünk: „Bizony nem haltok meg (…) megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói” (4-5. v.). A tiltott gyümölcsre való csábítás előtt az ember nem tudott különbséget tenni jó és rossz között, nem is ismerte a jó és a rossz fogalmát. Ez a tudás Istené volt, nem az emberé. Ádám és Éva nem ismert olyat, hogy jó vagy rossz, ezért mindig Istent kellett kérdezniük. Ha Isten azt mondta, jó, ők is azt mondták, jó. Az ember és az asszony nem volt független az Éden kertjében; nem alkothattak egyéni ítéletet. Azzal viszont, hogy ettek a jó és a rossz tudása fájának gyümölcséből, kikiáltották a függetlenségüket Istentől – hiszen már maguktól is tudták, mi a jó és mi a rossz, nem volt szükségük az Istennel való kommunikációra. És pontosan erről van szó, amikor az ember bukásáról beszélünk. Az ember legelső bűne, hogy megszüntette a Teremtőjétől való függés szükségességét. Korábban együgyű volt Isten nélkül; az ember nem élhetett egy napot sem Nélküle. Folyamatos kapcsolatban kellett lennie Alkotójával. Minden felmerülő kérdést egyedül a Vele való közösség révén lehetett megoldani. Hit és imádság által szerzett az ember ismeretet. Most viszont az ember elbukott, mert a bűn belépett a világba. A bűn hatására az ember függetlenné vált Teremtő Istenétől.

Tehát az 1Mózes 3 két fő mondanivalója: (1) Az ember átlépte a határt, és behatolt Isten felségterületére; (2) az ember kinyilvánította Istentől való függetlenségét. Az első ember (Ádám) rettenetesen elbukott azután, hogy meg lett kísértve. Urunk a második ember (lásd 1Kor 15,47); s ha az Úr elbukna a kísértés eme óráján, az visszafordíthatatlan következményekkel járna. Istennek hála azonban, Ő kiállta a kísértést, és teljesen megsemmisítette a Sátán minden munkáját.

Hogy Urunk kitette magát a Máté 4-ben feljegyzett kísértésnek, az semmiképpen nem véletlen, hanem nagyon is szándékos volt. Isten minden védelmet eltávolított, és megengedte a Sátánnak, hogy kísértse Őt. Az első földi kísértés az Éden kertjében történt, mely a legkedvezőbb környezet volt ahhoz, hogy az ember győzedelmeskedhessen, mégsem így történt. A mostani kísértésre a második ember esetében viszont a pusztában került sor. Az első embernek minden szükséglete ki volt elégítve, hiszen a kertben rengeteg gyümölcsfa nőtt, nem csak egy. Ha élelemre volt szüksége, talált bőséggel. A kert közepén pedig ott állt az élet fája. Azt a kísértést tehát nem a szükség jellemezte, hanem az élvezet. Ez a kísértés viszont, melyet Urunknak kellett kiállnia, a szükségletre épült. Negyven napon keresztül böjtölt, és valóban éhezett. Ami azt illeti, már a legelső nap után éhes volt, a negyvenedik nap után pedig már valószínűleg az éhhalál szélén állt. Igen erősen gondolhatott az evésre. Elő volt hát készítve a terep, hogy a Sátán megkísértse az Isten Fiát. Isten elvette az Úr Jézus testi ellenállóképességét, a kísértő pedig megszólította: „Ha te vagy…”

Máté 4,3-4: „Ekkor odament hozzá a kísértő, és ezt mondta: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré.” Ő így válaszolt: „Meg van írva: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.”

Figyeljük meg alaposan Sátán szavait és az Úr válaszát, mert komoly ellentétet láthatunk közöttük. Az egyik szó „az Isten Fia”, a másik „az ember”; az ellenség kísértései pedig mindvégig erre a pontra irányultak. A Sátán éppen ezt megelőzően hallotta a Máté 3-ban lejegyzett Igét: „Ez az én szeretett Fiam”, ezért arra próbálta rávenni az Urat, hogy Isten Fiaként cselekedjen. Ha az Úr valóban az Isten Fia, akkor nyilvánuljon is meg úgy. Ha azonban Jézus az Isten Fiának helyzetébe lépne, azonmód elbukna. Valódi mivoltában Ő tényleg az Isten Fia, a földön azonban emberi helyzetben van: „aki amikor Isten formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, és hasonló lett az emberekhez” (Fil 2,6-7).

A folytatáshoz kattints (kb még ugyanennyi van vissza): Az Úr megkísértése

Próbatétel és sáfárság – T. Austin-Sparks

Mennyi szétosztani valód van? Bizonyos vagy benne, hogy szétosztod, amid van? Az Úr nem csak magad miatt vitt át azon a próbán, azon a sötétségen, azon a különös megtapasztaláson. Az Úr nem azért bánt veled úgy, ahogyan bánt, hogy megtartsd magadnak, és csak te élvezd az eredményt.

Oly sokan vannak, akikben megvan a szellemi gazdagság bizonyos mértéke, de nem teszik elérhetővé mások számára; nem nyernek belőle mások semmit. Ha ismerjük az Urat tapasztalat révén, akkor, ha mások mellé odaállnánk, azok is részesülnének az Úr bánásmódjából, áldást nyernének, és gazdagodnának.

Kérjük az Urat, hogy eresszen bele minket a mi mértékünk szerinti sáfárságba!  Istennek olyan gyermekei kerülhetnek az utunkba, akik nagy szükségben vannak, és talán egyfolytában keresik azt a valakit, aki segíthet nekik. Elsírták az Úrnak a szükségüket, és most figyelik, hogy miként válaszol nekik az Úr. Odakerülnek az utunkba, és mi mindenféle általánosságokról beszélünk nekik; ők továbbmennek, mi meg rossz sáfárnak bizonyultunk. Nem kapták meg, amit kértek, és a sáfár csalódást okozott Urának és azoknak, akik az Úrra néztek. Kérjük az Urat, hogy adjon szabadulást összekötözött állapotunkból, hogy betölthessük sáfárságunkat!

Győzelem a kísértés felett – W. Nee

“Tudván azt, hogy a mi ó emberünk ő vele megfeszíttetett (Róma 6,6).”

Elengedhetetlenül fontos számunkra kijelentést kérni az Úr Szellemétől azért, hogy meglássuk, az óemberünk hogyan lett megfeszítve Krisztussal. Bár a kísértés időnként megkörnyékez bennünket – amitől úgy érezzük, mintha az óemberünk nem halt volna meg – akkor is abban hiszünk, amit Isten elvégzett – az érzéseink és a tapasztalataink helyett. Amikor ezt valóban elvégzett tényként látjuk, azt vesszük észre, hogy a tapasztalat is természetesen következik. Megjegyzendő itt, hogy Isten műve nem azért válik ténnyé, mert hiszünk benne, hanem épp ellenkezőleg, azért hiszünk, mert Isten már elvégezte azt.

Bármikor is érjen kísértés vagy próbatétel bennünket, hinnünk kell, hogy Isten Igéje és elvégzett valósága méltóbb a bizalomra, mint a saját érzéseink. Ha teljes mértékben hiszünk Isten Igéjében, az már az Ő dolga lesz, hogy megadja nekünk a tapasztalatot. Ha valaki a saját, múltbéli, negatív tapasztalataihoz fordul, vereséget szenved, és nem lesznek pozitív tapasztalatai a jövőben. Ha azonban hiszünk Isten elvégzett dolgaiban, a szellemi életünkben előrehaladást tapasztalunk meg nap, mint nap.