Mit jelent az Úr útján járni? (Radu Gavriluţ)

Elhangzott: 2021. május 9-én, Aradon.

https://www.ekklesiaoradea.ro/

A napokban találkoztam egy testvérrel, aki idősebb nálam; negyven évig volt prédikátor, de teljesen más környezetben nőtt fel, mint én. El tudjuk képzelni, hogy negyven év alatt sok minden halmozódik fel, és az is különbözik, ahogyan a Bibliát látjuk – tehát kihívás volt számomra, hogy ezzel a testvérrel beszélgessek, hogy elgondolkozzam az ő életén, az ő helyzetén; de azt mondtam magamban, hogy nekem ezzel a testvérrel szót kell értenem; és kész vagyok lemondani mindazokról a dolgokról, amiket felhalmoztam, ami nem éppen Krisztus. Az elménkben sok minden van, ami abból a környezetből ered, ahol éltünk, és az elme nem újul meg olyan hamar. És azt mondtam, hogy szeretnék lemondani mindezekről a dolgokról, és ne az történjen, ami egy fiatalkori barátommal történt, aki tíz évvel később egy más irányzatba került, más csoportba, és az utcán már nem is köszönt. Egyszer találkoztam vele egy útkereszteződésben, intettem neki, de rám se nézett. Akkor írtam egy levelet: Testvér, itt elkerülhetjük egymást, de a mennyben nem kerüljük el egymást. Ott mit fogok mondani? Mentségemre fog vajon szolgálni, hogy én másképp értettem a dolgokat? Az Úr kegyelméből azonban ez a testvér húsz év után most újra velem van. És húsz év után sok minden történik.

Tehát testvérek, ez kihívás a számunkra. Ahogy a testvér is mondta: Ez a titok, a Krisztus titka, hogy mindenki, aki megtér az Úrhoz, Krisztus testének tagja lesz. És Krisztus testében, ha újonnan van születve, minden tagnak közvetlen kapcsolata van a Fővel. A Fő az, aki vezet. De az, hogy szorosan kötődjünk a Főhöz, és hallgassunk rá, és megtegyük, amit mond – ez már egészen más dolog.

Az én esetem más volt, mint az előttem szóló testvéré, mert abban a családban, ahol én születtem, a szüleim nem vallásos emberek voltak, nekik volt valós tapasztalatuk az Úrral. Gyakran kerültek nagyon nehéz helyzetekbe, amikor nem tudtak mit tenni, nem létezett a 112-es segélyhívó. Egy olyan faluban laktunk, ahol nem volt áram, nem volt orvos, nem volt bolt. Ott laktunk, és egy ilyen helyen az ember nem tehetett mást, az Úrhoz kellett menni. Az egyik testvérem megbetegedett, agyhártyagyulladása volt, és valaki által üzent az orvos, hogy nincs értelme kilométereken át ebben a téli időben, fagyban-hóban húzgálni, hagyjuk, mert úgyis meg fog halni. De nem halt meg. A szüleim imádkoztak, és meggyógyult. Én pedig hallottam ezt. Hat éves voltam akkor, és hallottam, ahogy a szüleim az Úrhoz kiáltottak. Én tudom, hogy ez nem mese, ez valóság.

Hallottam az evangéliumot. Nem tudom pontosan, mikor történt, hogy hitre jutottam, de tudom, hogy elég fiatal voltam. Az életemet nem adtam át az Úrnak, de hittem. És csak húsz-huszonegy éves koromban történt valami, ami az életemet megérintette; ekkortól kezdtem követni az Urat. Huszonegy évesen imádkoztam, és azt mondtam: Uram, én nem akarom, hogy emberek vezessenek, én azt akarom, hogy Te vezess, és Te vedd a kezedbe az én életemet, és ha úgy lenne is, hogy egyedül maradok az úton, akarom tudni, hogy Veled megyek. Így imádkoztam anélkül, hogy valaki tanított volna erre. De nem tudtam, mi fog történni, és azt sem mondhatom, hogy teljes szívemből imádkoztam. Azt tudom, hogy letérdeltem és imádkoztam, és azt mondtam: Uram, akarom, hogy így legyen. És éppen ez történt, hogy öt év múlva bizonyos értelemben egyedül maradtam. Elmentem abból a csoportból, ahol voltam egy gyülekezetben. Akkor nem értettem ezt, de utólag megértettem, amit Pál mond, hogy ő nem ment oda, ahol mások prédikáltak. Tudjátok miért? Van egy nagyon világos példa erre. Ha valaki szeretne hegedülni tanulni, és elmegy egy mesterhez, az megkérdezi, hogy tud-e már valamennyire játszani. Ha igen, akkor 50 lej lesz egy óra. Jön egy másik ember, attól is megkérdezi, tanult-e már hegedülni. Ha nem, akkor csak 40 lejt kell fizetnie. Miért kerül többe a másik? Mert először ki kell vetkőznie mindabból, amit már tud. Éppen így van a hitéletben is. Sok olyan dolog van, amit összegyűjtünk azokról a helyekről, ahova jártunk. Én nem akarom megmondani, melyek ezek a dolgok, mert az Úr időnként nekem is megmutat egyet-egyet. És ezekről le kell mondanunk.

És egy olyan út következett, amelyről soha nem képzeltem volna, hogy ez lesz az az út, amelyen járnom kell. Soha nem gondoltam volna, hogy így lesz. De az Úr elkezdett munkálkodni. A hitéletem első éveiben lefelé mentem, olyan értelemben, hogy az Úr minden alkalommal megalázott. Rendkívüli mértékben meg voltam alázva, mert az Úr tudta, és az Úr pontosan tudja, hogy mire van szükségünk. Mindnyájan büszkék vagyunk. Lehet, hogy én büszkébb voltam, mint mások, azért kellett átmennem dolgokon, és láttam, hogy az Úr az, aki az életemet irányítja. És mikor még nehezebb helyzetek voltak, mikor az arcom pirult, akkor hallottam az Úr hangját: „Radu, neked szükséged van erre.”

Ez a testvér pedig, akivel beszélgettem, kezdett mondani bizonyos dolgokat. Nem akartam vitázni vele, csak annyit mondtam, hogy én másképp hiszem. De egyet világosan megértettem akkor, mikor az Úrhoz tértem: hogy a megváltás Isten ajándéka. A megváltás nem olyasvalami, amit elnyerhetünk, hanem a megváltás teljesen Krisztus golgotai műve. És ezt nagyon világosan láttam a kezdetektől, és tudtam, hogy ha hiszek, akkor az Ő gyermeke vagyok.

Az évek folyamán nehéz volt felfedezni, hogy ki az, aki a fülembe súg, és elítél és vádol különböző dolgokért. Lehet, hogy eltelt három-négy év is, mire megértettem, hogy a Vádló hangja nem az Úr hangja. Eleinte nem értettem ezt. Természetesnek tartottam, hogy ezt mondta, és vádolt, valahányszor vétkeztem. Jött, és mondta ezeket a dolgokat addig a bizonyos napig, mikor egyszer s mindenkorra megértettem, hogy ez a hang nem a Pásztor hangja. Mert ha az Úr megmutat valamit az életünkben, Ő pontosan rámutat arra a valamire, és azt mondja: „Ez a dolog nem jó. Ezzel a dologgal le kell számolnod.” Ő nem jön vádaskodásokkal, hogy azt mondja: „Látod, nem is változtál meg, te ugyanaz az ember vagy, nyomorult vagy, belőled soha semmi nem lesz.” Ez a Vádló hangja. Ezt megértettem. Nem azt mondom, hogy az igét olvasva értettem ezt meg, bár természetesen azután megtaláltam az igében is, ami velem történt; de nagyon világosan megértettem, hogy az Úr más, Ő teljesen más. És miután ezt megértettem, észrevettem valamit utólag: Hogy mindezek a dolgok, amelyek jöttek, mindig egy-egy krízist követően jöttek; és megértettem az írást azzal kapcsolatban, amin átmentem, és megértettem, hogy az Úr munkálkodik az életemben. Az a tanítás pedig, ami ezután következett, mindig olyan volt, hogy megerősítette a tapasztalatot. Egyes dolgokban ellentmondásokba kerültem egy testvérrel, de azt mondtam neki, hogy azok a dolgok, amiket én fenntartok (tehát vannak olyanok is, amikben nem vagyok biztos), ezek olyan dolgok, amiket én a saját bőrömön tapasztaltam. Ezek nem olyasmik, amiket én elgondolok, és elképzelem, hogy így vannak. Ezek egyszerűen olyan dolgok, amiket én megláttam.

Amikor nagyon világosan megláttam ezt, még Margittán laktam. Akkor először értettem meg azt is, mit jelent az ajándék és a jutalom. Mert valamikor én is úgy gondoltam, hogy engem nem érdekel, megelégszem azzal, ha a mennybe jutok, találok ott egy helyet, és nem érdekel, ha én leszek az utolsó; ha úgy is lesz, hogy mint tűz által menekülök meg. Én ott akarok lenni, és tudjam, hogy így van. De mikor a dolgok megvilágosodtak, és megértettem, hogy Krisztus váltságműve által van üdvösségem, és ez az alap világos, és ezen állok; megértettem azt is, hogy ezután az következik, hogy hagynom kell, hogy az Úr legyen látható az életemben.

Tudjátok, ez úgy van, hogy ha egyes tanítások valamiképpen a megfelelő idő előtt jönnek, az nincs jó hatással. De ha akkor jönnek, mikor már az erre alkalmas idő elérkezett, akkor ezek jótékonyak. Annak idején a kezembe került egy nagyon jó könyv: A kettéhasadt kárpit. Már maga a cím is sokat mond. Andrew Murray írta, és amikor elolvastam, láttam, hogy több fejezetben is beszél a Zsidók 12-ben található figyelmeztetésekről, de nem értettem, hogy milyen figyelmeztetések ezek? Vagy meg vagy váltva, vagy nem. Ha van üdvösséged, miféle figyelmeztetések ezek? Nem értettem ezt a könyvet, és félretettem. Öt év múlva újra megtaláltam, és újra elkezdtem olvasni. Mintha valami felvillant volna, de még mindig nem voltam felkészülve, hogy elolvassam, és újra félretettem öt évre. Tíz év múlva kezdtem megérteni.

Mert a hitélet azt jelenti, hogy elindultunk egy pályán, versenyt futva az idővel, és el kell jutnunk a végére, de eltéveszthetjük a célt. Mert az újjászületés a pálya kezdete; csak ekkor válunk egyáltalán alkalmassá, hogy fussunk ezen a pályán. De miután újjászülettünk, arra vagyunk elhíva, hogy ezen a pályán fussunk (ahogy a Zsidó 12 írja), amelyre Ő helyezett bennünket. És a pálya végén ott lesz a jutalom. A pályának a végén, nem az elején. És nézzétek, mit mond az ige az 1Korintus 9,24-27: „Nem tudjátok-é, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy veszi el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elvegyétek. Mindaz pedig, aki pályafutásban tusakodik, mindenben magatűrtető, azok ugyan, hogy romlandó koszorút nyerjenek, mi pedig romolhatatlant. Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra, úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos: hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.”

Én méltatlanná, alkalmatlanná lehetek. A futó, ha nem a szabályok szerint fut, ki lesz zárva a versenyből. Itt nem arról van szó, hogy valaki elveszíti az üdvösségét. Itt arról van szó, hogy méltatlanná leszel, ki leszel zárva a versenyből. Ma a kezembe került egy lap, amelyre régebben feljegyeztem valamit, és olvasva ezeket a jegyzeteket, ezt találtam: „Ráhel meghalt az úton. Ráhel nem jutott el az út végére, meghalt az úton.” Ha mi el akarunk jutni az út végére, aki mindvégig kitart, az kap jutalmat. Látjátok, mindnyájan kerülhetünk bizonyos nagyon nehéz helyzetekbe az életben. És ezekben a nehéz helyzetekben, ahova az Úr helyezett bennünket, itt ezekben a nehéz helyzetekben kell lefutnunk ezt a pályát.

Akkor megértettem, hogy nem úgy van, ahogyan az elején elgondoltam, hogy engem nem érdekel, ha csak úgy, mint tűz által, de oda jussak; hanem megértettem, amit Pál mond: „ki-ki azért meglássa, mimódon épít reá.” Az alap le lett rakva. Az alap Krisztus. De amit ráépítünk, az nem úgy van, hogy beállok, és én is és teszek valamit az Úrért, hanem amit ráépítek, az nem más, mint amit Ő munkált az életemben. Az arany, amely bennünk ki van munkálva, én azzal építek. Ne gondoljátok, hogy úgy van, hogy én hozzáfogok és teszek valamit, és azok a dolgok építőanyagként lesznek. Nem! Az arany, az ezüst, ami a megváltásról szól, és a drágakövek, amelyek a Szent Szellem bennünk végzett munkájáról szólnak. Tudjátok, miként jön létre egy drágakő? A szokványos szén nagy nyomás alá kerül, bizonyos folyamatok zajlanak le benne a sötétben, és így születik meg a drágakő.

Pál nagy misszionárius volt. Talán senki nem is volt hozzá hasonló. Néhány éve voltam ott, ahol Cézáreában két évig fogva tartották. És azt olvassuk a Bibliában, hogy a helytartó valami pénzt remélt Páltól, hogy szabadon engedje. Ez az egyik része a dolgoknak, de a másik rész az, hogy Isten ott akarta őt tartani. Szükség volt Pálra? Nagyon nagy szükség volt, hogy menjen és hirdesse az evangéliumot. Később Rómában volt bebörtönözve, és ott írta a legszebb leveleit. Ez az időszak, amikor Pál Rómában börtönben volt, ez volt az ő felnőttkorának az időszaka. Ő sem volt rögtön felnőttkorú, mert mikor Isten elkezd munkálkodni, először megvált bennünket, az övéi leszünk, és utána foglalkozik azzal, hogy munkálkodjon bennünk. Senki sem változik meg olyan könnyen.

Nem akarok olyan témákat érinteni, amelyeket nehéz megérteni, de testvérek, tudnunk kell, hogy nincs befejezés. Mindig van valami új, amit az Úr újra és újra megmutat. Folyamatosan foglalkozik az életünkkel, és az Ő munkájának a vége az, mikor mi az Ő Fia képének hasonlatosságára leszünk formálva. Ha ezen az úton járunk, ha az Ő útján járunk, és átadjuk az életünket az Ő kezébe, akkor ennek a folyamatnak helye lesz bennünk.

És a futásunk végén, mikor az Úr eljön, két szempontból leszünk megítélve. Az egyik: Ez az akadálypálya, amely előttünk van, úgy lett megalkotva, hogy nem tudjuk megfutni, hacsak nem tanuljuk meg, hogy az Úr kegyelmére alapozzunk. Különben lehetetlen. Ha megpróbálod, ha jó ember akarsz lenni, tisztességes, pontos akarsz lenni, mindezeket meg tudod tenni, de hogy az egyes akadályokat legyőzd, ez annál nehezebb. A második dolog, ami még sürgetőbb, hogy az Úr mindegyikőnknek adott egy bizonyos szolgálatot. Nem úgy van, hogy csak egyeseknek van szolgálatuk, mindenkinek van, beleértve a nőtestvéreket is. Mert a testemben minden tagnak van egy speciális funkciója. A végén, mikor az Úr eljön, akkor megkérdezi: „Mit tettél a tálentummal, amit neked adtam?” A tálentum nem tehetség, a tálentum a kegyelem ajándéka. Mit tettél vele? Hogyan értékesítetted? Valóban értékesítetted? „Mindenki a kapott ajándék szerint munkálkodjon.” Ha az Úr adott nekünk valamit, azt tegyük. Ismerek egy testvért, akiről tudom, rendelkezik az evangelizálás ajándékával, de valahányszor tanítani akar, mindig melléfog. Nekünk azt kell tennünk, amit az Úr mondott, hogy tegyünk.

Testvérek, most senki nem von kérdőre, senki nem kérdezi meg: Te mit teszel? Ha olvassuk a Bibliát, időnként az Úr megkérdez, de ha nem olvassuk a Bibliát, mehetünk életünk végéig nyugodtan, csakhogy a végén felteszik nekünk a kérdést: „Te mit tettél?” Folytathatnám és mondhatnám, hogy azt kívánom, ne maradjak meg a magam dolgainál, hanem, ahogy hallottuk a testvértől is, itt nem megy másképp, csak ha az Úr felfedi nekünk az Ő dolgait, világosságot teremt, és mi egyszeriből meglátunk olyasmiket, amiket soha nem láttunk. Testvérek, azt akarom mondani, hogy szót kell értenünk egymással! Lehet, hogy egyesekkel nem tudjuk megérteni magunkat, és nem feltétlenül az ő hibájukból. De ha mi a kereszt útján járunk, és az Úr foglalkozik a mi életünkkel, akkor nekünk itt és most kell megtalálnunk azt az utat, amelyen járnunk kell. Én így imádkozom.

Ezt láttam meg tehát az évek során – és az Úr úgy munkálkodott, hogy olyan testvérekkel is összehozott, akikkel kihívás volt számomra szót érteni. És továbbra is azt szeretném, hogy segítségül tudjak lenni, és tudjak elhagyni az én dolgaimból, és csak az legyen, ami minket összeköt – mert ha az Úréi vagyunk, valami összeköt bennünket, és ez nem más, mint Krisztus. Ha azt akarjuk, hogy az kössön össze, ahogyan a Bibliát értelmezzük, akkor az soha nem fog menni, mert nem az alapján kell viszonyulnunk másokhoz, ahogyan mi értjük a Bibliát, hanem meg kell látnunk azokat az élet-kötelékeket, ami Krisztus, és ezekben a kötelékekben kell megállnunk. Ha így vagyunk, és így értjük, akkor ez nem lesz csak üres beszéd, akkor már nem lehetünk ugyanazok, akik voltunk.

Ezzel befejezem, de elmondok még egy jellemző helyzetet. Felhívott egy bukaresti ismerősöm, és megkérdezte, ki tudnék-e menni a repülőtérre, hogy behozzak valakit a városba. Egy bukaresti teológiai szeminárium professzoráról volt szó. Mondtam, hogy természetesen, kimegyek. Mikor beült az autóba, elkezdtünk beszélgetni, és egyszer csak ez a testvér megkérdezte tőlem, hogy milyen gyülekezetbe járok. Nem akartam sokkolni, de azért szerettem volna mondani valamit, ami megmarad, ezért így szóltam: – Testvér, mikor az Úr Jézus a földön volt, voltak bizonyos emberek, akiket tanítványoknak neveztek, akik az Úr tanítványai voltak. Egy idő után pedig Antiókhiában ezeket a tanítványokat keresztényeknek nevezték. Én ezek közül való vagyok.

Tudjátok, mit mondott ez az ember? Könnyek potyogtak a szeméből, végig az arcán, és azt mondta: – Bocsáss meg, testvér, a kérdésemért.

Mert ez, amit én ennek a testvérnek mondtam, igaz, ez a valóság. Én nem szeretnék semmilyen színezetű lenni, hanem Krisztust akarom bemutatni. Az emberek, akik ismernek, Krisztust ismerjék meg.

Egy testvér mesélte, hogy össze voltak gyűlve egy házban, és valaki jött, de nem mert oda bemenni. Hallotta, hogy énekelnek, és megkérdezte: – Ti kik vagytok?

És a testvér azt felelte: – Keresztények vagyunk.

– Ez nem lehet, és mi még?

– Gyere be, és nézd meg!

Nem akart bemenni. De testvérek, ez a valóság. Semmilyen színezetünk nem kell, hogy legyen. Én nem akarom megmondani ki hová menjen. A lényeg az, hogy én tudjam, hogy Krisztust követem, én Őt képviselem, és ez az én vágyam.

„Pusztítsd el teljesen Amáleket!” (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2020. december 30-án.

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető:

Részlet:

“Legutóbb arról beszéltem, hogy Izráelnek három ellensége volt: Egyiptom, a filiszteusok és Amálek. Ez a három ellenség előképe annak, ami ma is ellensége az Úr népének. Amikor Egyiptomról beszélünk, azt mondhatjuk, hogy „aki a világot szereti, abban nincs meg az Atya szeretete”. Egyiptom az Atyával kapcsolatos. A filiszteusok jelképezik a sötétség erőit a mennyei helyeken. Ez Krisztushoz kötődik. A harmadik ellenség pedig Amálek. És ahogy a múlt alkalommal is említettem, ez nem olyan kegyetlen, mint a másik kettő, azonban nagyon világos feladata volt megakadályozni, hogy az Úr népe bemenjen az örökségébe. Az Ószövetségben több igeszakasz is van, amely Amálekről szól.

(…)

Amálek eljött, és harcolt Izráel ellen a pusztában, és meg akarta akadályozni Izráelt, hogy birtokba vehesse az országot, Kánaánt. Ez az ellenség, Amálek a mi hústestünket jelképezi. Amiképpen pedig akkor Saullal történt, hogy megkímélte Amálek szép állatait, éppen úgy történik ma is. Hogyan, milyen szavakkal tudnánk körülírni a hústestet? Mert nem olyan könnyű meghatározni, hogy mit jelképez a hústest. Tulajdonképpen mit képvisel? Ha én például nagyon éles elméjűnek születtem, iskolázott vagyok, vág az eszem, nagyon könnyen megértek, felfogok dolgokat, összefüggéseket, és megtérek az Úrhoz, ez az éles elme azután is megmarad. És az értelmemmel sokkal hamarabb megértek dolgokat, mint mások, de ez korántsem azt jelenti, hogy ha éles elméjű vagyok, akkor tényleg fel is fogom a valóságot, az igazságot Isten dolgaival kapcsolatban.

Voltam egy családnál, ahol az apa keresztény volt, aki ismerte az Urat, és volt egy fia, aki ateista volt. Az apa számára szokatlan volt, ahogyan én magyaráztam az igét, és emiatt fenntartásai voltak. Ez a fiú azonban, akinek nagyon gyors felfogása volt, rábólintott mindarra, amit én mondtam. Ateista volt; és helyeselte azt, amit mondtam. Nem tudom mennyit értett meg belőle, de nem mondta azt, hogy nem így van. És mégis, sok évig abban az állapotban maradt, azután végül megtért az Úrhoz.

Tudjátok, testvérek, hogyan határoznám meg a hústestet? Minden dolog, amivel születtünk, minden természetes adottságunk a hústestet képviseli. Ha valaki hallgatag, és megtér az Úrhoz, lehet, hogy a testvérek azt mondják: nézd, milyen csendes! És ha egy másik testvér meg nem ilyen, a testvérek azt értékelik, aki csendes, hallgatag. De mindkét esetben ugyanúgy a hústest van jelen! Ez a dolog nem szellemi! Csak amiben az újjászületés által részesülünk, az szellemi. A többi mind hústest. Szépen tudok énekelni? És ezzel a tehetséggel az Úrnak akarok szolgálni? De ez természeti, ha nem az Úrnak átadott szívből jön. Mert ami fontos, az a forrás. Honnan erednek a dolgok?

(…)

Jákób története tulajdonképpen annak története, ahogyan Isten felszínre akarja hozni az erős pontokat az életünkben; ezeket az erősségeket, amelyek megakadályoznak abban, hogy birtokba tudjuk venni az országot. Láttuk, hogy Jákób milyen bölcs volt arra, hogy terveket készítsen. Mikor Jákóbról beszélünk, akkor nem a bűnről van szó, hanem az ő természeti erejéről és bölcsességéről. Ezek nem tűnnek negatív dolgoknak, de éppen olyan negatívak, mint a bűn, a paráznaság, mint azok a dolgok, melyek le vannak írva a Cselekedetek 5-ben. A szellem a hústest ellen harcol, és a hústest a szellem ellen. Állandóan fennáll ez a harc. És ez a harc úgy zajlik, hogy az Úr apránként, lépésről lépésre meg akarja érinteni a legerősebb pontjainkat, hogy valóban az Úrban bízzunk. A dolgainkból mennyi a saját bölcsességünk, és mennyi az, ami az Úrtól van? Mennyi a saját erőnk, és mi az, ami az Úrtól van? De ez nem automatikus, hanem egyszerűen a Szellem munkája bennünk. Erről szól Jákób Hatalmasa. Az Ő munkája az, hogy a mi természeti erőnk meggyengüljön, a mi természeti bölcsességünk ütést kapjon, hogy Krisztus növekedjen, és egyre nagyobb teret nyerjen bennünk. A dolgok felszínre kerülnek.”

Tovább a teljes igeszolgálatra (PDF):

Mit akar Isten munkálni a nehézségek által? (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2020. szeptember 20, Nagyvárad

János 21; Galata 2,11-15; 1Mózes 45

Szeretünk hallani Izsák Istenéről – mert Izsák mindent készen megkapott. Nem kellett erőfeszítéseket tennie ahhoz, hogy kapjon valamit, egyszerűen minden fel lett kínálva számára. Felesége például meddő volt, de Izsák imádkozott, és gyermekei születtek. Nem volt semmilyen gondja. Nagyon sok testvér szereti a hitéletnek ezt az oldalát, amelyet Izsák Istenében mutat be az Ige. És vannak, akik inkább ezt a részét hangsúlyozzák a dolgoknak; hogy mit kaptunk Krisztusban. Ez azonban együtt jár a másik oldallal, amelyet a Biblia Jákób Istene által mutat meg. Amikor ugyanis Isten munkálkodni kezdett Jákób életében, Jákób találkozott valamivel – ami nem volt más, mint az ő természeti ereje: az ő eszessége; az, ahogyan a dolgait intézte. Azután Isten kezelésbe vette, különféle módokon foglalkozott vele, és ez a folyamat innentől kezdve egész életén át tartott; hogy végül megtörténjen, amit olvastunk róla: hogy megváltozott, átformálódott.

Erről a két dologról a Biblia úgy ír, hogy megkapjuk az Úrtól a kegyelem ajándékát, de amikor ezt kapjuk, az életünkben ez együtt jár a Szent Szellem munkájával. Ez a kettő kéz a kézben jár. És vannak nehéz dolgok. Például Péterre gondolok, akit az Úr sokat fegyelmezett. Elgondolkoztam azon, hogy amikor a testvérek beszélnek róla a János 21-ben, akkor azt mondják, hogy Péter helyre lett állítva akkor a tanítványok előtt, és újra fel lett emelve, de megláttam ennél valami többet: ott Péter új megbízatást kapott. Korábban elhívta őt az Úr, és azt mondta neki: „Kövess engem, és emberhalásszá teszlek!” De ott, az élete minden csődje után, az Úr megjelent, és azt mondta: „Tápláld az én juhaimat!” Ezt a megbízatást kapta tehát Péter ott, a Tibériás-tengernél.

Mindazok után, ami vele történt, minden áldás és minden csőd után, ami az életében bekövetkezett, mi azt mondtuk volna, hogy a dolgok végül leülepednek, és ezután minden nagyon jó lesz, Péter pedig szépen halad előre. És mégis, azt mondja Pál a Galata 2,11-15-ben: „Amikor pedig Kéfás Antiókhiába jött, nyíltan szembeszálltam vele, mert rászolgált a feddésre. Mert mielőtt néhányan odajöttek Jakabtól, a pogányokkal együtt evett, amikor pedig azok megérkeztek, visszavonult és elkülönült, mert félt a körülmetélkedésből valóktól. És vele képmutatóskodott a többi zsidó is, úgyhogy Barnabás is belesodródott képmutató magatartásukba. De amikor láttam, hogy nem járnak egyenesen, az evangélium igazságának megfelelően, mindnyájuk előtt azt mondtam Kéfásnak: Ha te zsidó létedre pogány módra, nem pedig zsidó módra élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó módra éljenek?” Pétert meg kellett tehát ítélni. Akkor Pál eléje állt, és ezt mondta neki, amit felolvastam. És Péter meg tudott alázkodni, és meg tudott változni.

Vannak dolgok, amelyeknek meg kell változniuk. Mindnyájunknak vannak ilyen dolgaink, amelyeknek meg kell változniuk. Megkérdeztem egyszer egy testvért, aki már senkire sem hallgatott: Testvér, van valaki ezen a földön, aki, ha azt mondaná, hogy tévedsz, te hallgatnál rá? Tudjátok mit mondott? Nincs senki!

Ezek a dolgok Péterrel pünkösd után történtek. Miután ő a tizeneggyel együtt felállt, és nagy bátorsággal szólt Isten kegyelméről, és mégis egy adott pillanatban megítélni való dolgot tett, úgy mi is néha megítélnivalók vagyunk. Szükséges, hogy meg legyünk dorgálva, rendre legyünk utasítva. Mert a Szent Szellem fegyelmezése helyet készít az életünkben Krisztus számára.

Ha nem lenne ez a fegyelmezés, és az Úr nem tartana számon, és nem jönne, hogy foglalkozzon az életünkkel, akkor olyan emberek maradnánk, akik végül semmiképpen nem úgy néznének ki, ahogy kellene, hogy kinézzünk. Ezért volt, hogy amikor az Úr elkezdett Jákóbbal foglalkozni, és elkezdett munkálkodni lassanként az életében, mindenféle helyzetek álltak elő. Tizenhárom évig nem mutatta meg Isten Jákóbnak, hogy József nem halt meg! Tudjátok miért nem mutatta meg? Mert Jákób kesergett; sajnálta, gyászolta a fiát. Nagyon szerette Józsefet. Különleges ruhát készített neki. Olyan volt, mint akit elsőszülöttnek tekintenek – Isten pedig elvette őt. És nem mondta meg neki, hogy él. Legalább tizenhárom évig hagyta, míg visszajöttek Egyiptomból a fiai, és hozták a bizonyítékot, hogy József él. És Isten hagyta őt. Tudjátok miért hagyta? Mert azt akarta, hogy Ő legyen az első helyen Jákób életében. Végül elvette Benjámint is egy rövid időre. És az Úr így könyörült Jákóbon. És így könyörül rajtunk is, mert Ő nem ad magyarázatot a dolgokra, amik velünk történnek, ha csak a dolgokra összpontosítunk. Jákób is összpontosíthatott volna a dolgokra – ahelyett, hogy azt kérdezné: Miért van ez? Mit akar Isten munkálni mindezek által?

Neki sokkal nagyobb céljai vannak. És Jákóbbal az volt a célja, hogy Izráellé legyen; és miután Izráellé lett, Isten utána is kézben tartotta, foglalkozott vele, hogy az élete végén ez az ember valóban Istent mutassa be. Isten szeretettel teljes irántunk. És valóban munkálkodni akar az életünkben, és foglalkozik velünk. És Ő munkálkodik akkor is, amikor mi nem látjuk, nem tudjuk, mit munkál, de Ő végzi munkáját. Munkálkodik éjjel és nappal az életünkben. És nagyon kínos helyzetekbe tesz, éppen azért, hogy megalázzon bennünket, hogy Benne bízzunk. De minden dolog oda hat, hogy a mi természetes erőnket megsemmisítse. Mert mindnyájan erősek vagyunk, nagyon erősek, és bárhogyan szeretnénk megváltozni, nem tudunk, csak abban a mértékben, ahogyan Isten munkálkodik, és összetöri a mi természetes erőnket. Ő hűséges. Jákób Hatalmasának nevezi az Ige. És ha Jákób Hatalmasa a neve, ez bizalmat ad nekünk, hogy Ő foglalkozik a mi életünkkel is.

A Föld legkorábbi korszakai – 8. A szabadság kora (G.H. Pember)

Teljes 8. fejezet PDF-ben:

Részlet:

“Könnyen megérthetjük ezért a sétitákra alkalmazott kifejezés jelentését. Káin leszármazottjai – kik csak a teremtő és uralkodó Elóhímot tisztelték, és következésképpen nem voltak ígéreteik, melyeken nyugodhattak volna –, amilyen kényelmesen csak tudtak, berendezkedtek a világban, és legjobb tehetségüket, szorgalmukat az átok kényelmetlenségeinek kiküszöbölésére fordították. A sétiták azonban nem kísérelték meg, hogy az ösztöke ellen rugódozzanak, vagy hogy elkerüljék Isten fegyelmező nevelését, hanem Őhozzá fordultak enyhülésért, rábízták magukat ígéretére a megváltó Maggal kapcsolatban, és elkezdték Őt a szövetségben szereplő néven, Jahvénak szólítani, hogy életben tartsák a reménységet, és kifejezzék bizalmukat ígéretében.

Így lehetséges, hogy az a szellem látszik bennük, mely sok-sok évszázaddal később a thesszalonikai keresztényeket is indította (1Thessz 1,9-10): nem csináltak maguknak bálványokat a földön, hanem szolgálták az élő és igaz Istent, és várták az Ő Fiát a mennyből.

Énók, az első a próféták sorában.

Érdekes egybeesésre figyelhetünk itt föl. A káinitákról szóló leírásban Káin történetének néhány részlete után csak sejtjük az irányt, amerre utódait vezette, és nevek puszta felsorolása következik, míg Lámekhez nem jutunk, Ádámtól a hetedikhez. Majd pillanatnyi betekintést kapunk az első emberölő városába, láthatjuk a benne kialakuló törvénytelenséget és erőszakot, s hogy lakói fáradhatatlanul igyekeznek Isten nélkül elérni a boldogságot.

Ugyanilyen módon hallunk arról, hogy Sét alázatosan megvallja gyengeségét, valamint, hogy az ő közössége akkor kezdi Jahve nevét segítségül hívni. Ezt azután születések és halálok puszta felsorolása követi, míg meg nem érkezünk Énókhoz, Ádámtól a hetedikhez Sét vonalán. Ekkor a krónika megtorpan egy pillanatra, és néhány szóval feljegyez egy rendkívüli jelentőségű eseményt.

Ahogyan a gonoszság elérte tetőfokát Lámekben, úgy érte el az istenfélelem Énókban; mert ő Istennel járt, és bizonyságot nyert afelől, hogy kedves Istennek (Héb 11,5). A vég sötét árnya azonban egyre inkább ráborult a világra. A gonoszság oly mértékben megnövekedett, hogy nem csak az vált világossá, hogy az ember képtelen önmagát helyreállítani, hanem az is, hogy sürgős ítélethozatalra van szükség. Az Úr ezért új erőt adott Énóknak, és elküldte első prófétájaként, hogy tanúskodjon a világ bűne ellen, és hirdesse, hogy a hosszútűrés időszaka hamarosan véget ér.

Énók Isten Szellemével betelve az emberek között járt, hirdette az igazságosságot, mértékletességet és az elkövetkező ítéletet, és kétségtelenül sokan reszketni kezdtek. De a tartós eredmény nagyon csekély volt, mert a prófétán kívül senki más nem bizonyult méltónak, hogy kimeneküljön azokból a dolgokból, melyek a földre következtek. Egyedül ő ragadtatott fel a mennybe az özönvíz előtti nagy nyomorúság vészterhes időszakának kezdete előtt; Isten kiemelte őt a világból az özönvíz előtt körülbelül hatszázhatvankilenc évvel. És habár ilyen sok évszázadnyi halasztás hosszúnak tűnhet, ne feledjük, hogy az akkori átlagéletkor miatt, ugyanennyi idő ma nálunk nem több, mint ötven vagy hatvan évnek felelne meg.

Énók próféciáinak egyetlen létező feljegyzése egy még bekövetkezésre váró eseményt érint.

Énók, az ősi látó egyetlen fennmaradt megnyilatkozása Júdás levelében lett megőrizve számunkra. Így szól: „Ezekről jövendölt pedig Énók is, aki Ádámtól a hetedik volt, és ezt mondta; nézzétek, eljön az Úr tízezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenki ellen, és megfeddje az elvetemülteket mind az összes elvetemült tettükért, amelyet elvetemülten elkövettek, és minden durva szóért, amelyet szóltak ellene az elvetemült vétkesek (céltévesztők)” (Júd 14-15).

Ezek a szavak, legalábbis végső soron, nem az özönvízre, hanem a mi mostani korunkra utalnak, amikor Urunk dicsőségben megjelenik gyülekezetével együtt. Ha ez a prófécia ihletett magyarázat nélkül maradt volna fönn a számunkra, kétségtelenül az „elszellemiesítő” elméletet támasztotta volna alá. Azt feltételezték volna, hogy ez csakis a vízözönre vonatkozik, és intenének bennünket, hogy figyeljük meg, az, hogy az Úr eljön, pusztán szimbolikus utalás a hatalmas ítéletre, és nem jelent személyes eljövetelt. Lehetetlen azonban így elferdíteni a jelentést, mert Júdás azt mondja, hogy az ő életének idején, azután, hogy Krisztus felment az Atyához, a jövendölés beteljesedése még mindig várat magára. Ezért kellett fennmaradnia, mert a Megváltónak a jelenlegi korszakot lezáró, személyes megjelenésére vonatkozik. Az pedig, hogy Énók a beteljesülés előtt mintegy ötezer évvel korábban tudhatott erről a megjelenésről, azt mutatja, hogy Isten titkai mindig azokkal vannak, akik félik Őt; míg ugyanakkor tanúsítja, milyen óriási jelentőségű ez az esemény, melynek első lépésére bármelyik órában számíthatunk.

Kétségtelen az is, hogy a prófécia emellett tele volt vigasztalással Sét istenfélő leszármazottjainak számára, kiket gyötört az átok, és vágyakoztak a megígért szabadítás után. Az Úr megjelenésekor ugyanis katasztrofális véget ér a harc a kígyóra és annak magjára nézve; és a várakozás kimerítő évszázadai után végre bekövetkezik az egész teremtés megváltása a bűnből és a halálból – aminek az árát teljes mértékben megfizette Krisztus a kereszten.

Énók felvitetése annak előképe, amikor a gyülekezet elragadtatik, hogy találkozzon az Úrral a levegőben.

Énók tehát továbbra is Istennel járt, és bizonyságot tett az egész világnak, egészen a háromszázhatvanötödik évéig, amikor hirtelen eltűnt, nem volt többé; nem volt sehol, és senki sem találta. Mert felragadtatott a Magasságos trónjához, ez pedig az első utalás arra a nagy titokra, hogy habár Isten a földet az embereknek készítette, és az az akarata, hogy örökké rajta lakjanak, mindazonáltal van egy terve, mely szerint ki akarja emelni közülük azokat, akiket magasabb cél betöltésére választott ki, arra, hogy Krisztussal lakozzanak a mennyei helyeken. És abban, hogy Énók a Noé szörnyű időszaka előtt felvitetett, az előképét látjuk a Krisztust váró gyülekezet szempillantás alatti összegyűjtésének, hogy mielőtt a világ romlása a legrosszabbra fordulna, és mielőtt az Úr napjának ítélete bekövetkezne, találkozzanak Krisztussal a levegőben, és így mindenkor Vele legyenek. Hiszen a világ nem hallott semmilyen trombitaszót, nem látott villámokat cikázni, amikor Énók hirtelen elragadtatott; egyszerűen eltűnt, és társai talán először nem is tudták, hogy hová lett. Sőt, lehet, hogy hasztalan keresték, mint ahogy a prófétafiak három napig keresték Illést Jerikó hegyei és völgyei között. És valószínűleg így lesz a gyülekezet felvitetésekor; a Megváltó váratlanul fog eljönni, mint éjjel a tolvaj, és kilopja Övéit a mit sem sejtő világból. Ágyaikat üresen fogják találni reggel, vagy eltűnnek megszokott helyükről nappal; nem mondanak búcsút azoknak, akiket szerettek, de akik számára képtelenek voltak a maguk útját vonzóvá tenni; minden, amit a végükről föl lehet jegyezni, annyi lesz, mint Énok távozásának feljegyzése: Nem voltak többé, mert Isten Magához vette őket.

Az Ige bizonysága is alátámasztani látszik ezt a nézetet.

Ezzel a párhuzammal szemben azt az ellenvetést lehetne felhozni, hogy Pál leírása a gyülekezet elragadtatásáról úgy néz ki, hogy az Úr alászáll az égből riadóval, főangyal szózatával és Isten harsonájával (1Thessz 4,16). Első ránézésre úgy tűnik, hogy ez arra utal, hogy lesz legalább egy röpke kihirdetése annak, hogy mi történik éppen. De nem szabad elfelednünk, hogy Pál nem általánosságban az emberiségnek ír, hanem egyedül a Krisztust váró gyülekezetnek. Ebből nem következik tehát, hogy az egész föld felkavarodik a hívó szó miatt, hanem szükségképpen csak az érintettek fogják meghallani.

A halottak között ez bizonyosan így lesz; mert Urunk Maga mondja nekünk, hogy amikor megadja a jelet az első feltámadásra, mindazok, akik hallják, élni fognak (Jn 5,25). A többi halott azonban nem fogja hallani, és ezért nem is fognak élni, míg a Millennium ezer éve el nem telik. És ahogy a halottakkal lesz, úgy lesz valószínűleg az élőkkel is. Mert habár kellő igei bizonyítéka van, hogy a gyülekezet elvétetik a földről a korszak lezárása előtt, mindazonáltal nincs nyoma a prófétikus szakaszokban annak, hogy a világ hirtelen megrémülne akkor Krisztus hangjától és az Isten harsonájától. Az Úr saját kijelentései – hogy habár félreérthetetlen jelek és csodák hirdetik ki dicsőséges megjelenését a világnak, az Övéiért úgy fog eljönni, olyan váratlanul és nesztelenül, mint a tolvaj éjszaka –, nyilvánvalóan ugyanebbe az irányba mutatnak, ahogyan az a tény is, hogy a gyülekezet felvitetésének részletei teljesen hasonlónak tűnnek Énok, Illés és az Úr felvitetéséhez, melyek közül egyiket sem látta a világ, illetve nem érintette semmilyen közvetlen módon.

Lehetséges, hogy azoknak, akik ugyan hívők Krisztusban, és ezért az Ő megváltottjai közé tartoznak, akik felajánlották az áldozatot a rézoltáron, de nem lettek még kellőképpen megtisztítva és megszentelve a rézmedencében, és emiatt nem készek bemenni a Szent Sátorba a mennyben, lesz valamilyen tudomásuk az összehívásról, de csak hogy ráeszméljenek, nem képesek engedelmeskedni neki. Olyanok lesznek, mint Elizeus, aki tanúja volt Illés távozásának; vagy mint a tanítványok az Olajfák hegyén, amikor látták a felhőt, mely befogadta és eltakarta szemük elől Mesterüket, de még nem álltak készen arra, hogy kövessék Őt.

Valódi jelentése a „keleuszma” szónak, melyet az angolban „kiáltás”-nak fordítanak.

Mielőtt továbbmennénk, érdemes azonban megfigyelni, hogy az a kiáltás, melyről Pál ír az Úr leereszkedésekor, nem egyszerűen csak egy kimondott szó, amelyet az ember meghall. A görög keleuszma ugyanis olyan parancsszót jelent, melyet akkoriban a haditengerészetnél vagy a katonaságnál használtak a tisztek. Azt a képzetet akarja tehát átadni, hogy a gyülekezet egy hadseregre hasonlít, melynek katonái már megkapták a parancsot, hogy készüljenek fel az indulásra; megparancsolták nekik, hogy sorakozzanak fel, és álljanak készenlétben felövezett derékkal és figyelmező füllel, hogy egyszerre tudjanak megindulni abban a pillanatban, amikor nagy Vezetőjük szájából elhangzik a parancsszó. Vannak azonban olyanok, akik, habár a sereghez tartoznak, elhanyagolták az arra vonatkozó első parancsot, hogy legyenek készen és vigyázzanak, és ezért nem várják a másodikat. Ezeket teljesen megzavarja a váratlan jeladás az indulásra, és mivel nem tudnak azonnal engedelmeskedni, körülményes és veszélyes utat megtéve tudnak csak társaikhoz csatlakozni, melynek nagyobb részét az akkorra összegyűlt és kétszeresen gonosz ellenség erős csapatai fogják megnehezíteni.

Lámek próféciája és annak beteljesedése.

Az első próféta tehát így ment át egyik pillanatról a másikra e világ fáradalmaiból Isten jelenlétébe, és hagyta hátra fiát, Metuselahot és unokáját, Lámeket, aki Noé apja volt. Noé neve azt jelenti, „pihenés”, és Lámek a következő szavakkal adott fiának nevet: „Ez fog minket megvigasztalni munkánkban és kezeink fáradalmában a talaj miatt, melyet megátkozott az Úr” (1Móz 5,29). Ez a beszéd nem lehet a gyermek születése felett érzett öröm puszta kifejezése; hiszen ha így lenne, aligha jegyezték volna föl. Tudjuk azonban, hogy úgy Lámek nagyapja, mint fia próféták voltak; és lehet, hogy az egyszer valakire ráruházott ajándék mindig a következő családfőnek lett átadva, úgy, hogy Énok, Metuselah, Lámek és Noé tanúk sorozata volt, akiket Isten jelölt ki, hogy bizonyságot tegyenek a világ gonoszságával szemben, és hirdessék Isten szándékát az ítélettel kapcsolatban.

Lámek szavai ezért minden bizonnyal prófétikusak, és be is teljesedtek abban, hogy az özönvíz után az átok bizonyos mértékben enyhült. Abból ugyanis, ahogyan Noé áldozatának elfogadása után Isten megáldotta Noét és fiait, arra következtethetünk, hogy a föld állapota az özönvíz előtt rosszabb volt, mint bármikor utána (1Móz 8,21-22). Korábban az évszakok változása rendszertelen és teljesen esetleges lehetett; nem volt eső; és a harmat, mely a földet öntözte, gyér lehetett és ritka, úgyhogy az özönvíz előtti emberek gyakorta fáradoztak hiába, földjük nem hozott bőséges termést, és a fák sem adták meg gyümölcsüket. Sűrű köd, vagy más ismeretlen okok is beleavatkozhattak a nappal és az éjszaka váltakozásába. Az átok frissen és teljes erővel működött; de az is lehet, hogy ezek a katasztrófák a természetnek azokból az előzetesen jelentkező zavaraiból fakadtak, melyek hasonlók ahhoz, melyek a mi saját korunk nagy ítéletét fogják megelőzni.

De amikor a Noé által bemutatott áldozat után az Úr megérezte a kedves illatot, azt mondta: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt (…). Ezután, amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka” (1Móz 8,21-22). Az ember még mindig fáradozni fog, és sok nehézséggel kell megküzdenie, de Isten innentől kezdve stabil évszakokat ad neki, és szabályként megengedi neki, hogy mindig biztos lehessen abban, munkájának lesz valamennyi gyümölcse. És nem lehetetlen, hogy az eső ajándéka még inkább hozzájárult ahhoz, hogy enyhüljön az átok erőteljes nehézsége; míg az állati élelem fogyasztásának engedélyezése megkönnyítette az élelmezési szükségletek legalább részbeni kielégítését.”

Tovább a teljes 8. fejezetre (PDF-ben):

A hadizsákmány mint építőanyag (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2020. július 5-én. PDF: Hadizsákmány mint építőanyag

https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20200705-RaduGavrilut5.mp3

2Krónika 20,20-30: „És kora reggel fölkészültek, és kivonultak Tekóa pusztájába. Amikor kiindultak onnan, Jósáfát megállt, és azt mondta: Halljátok meg szavamat, Júda és Jeruzsálem lakói! Bízzatok az ÚRban, a ti Istenetekben, és megerősít titeket. Bízzatok prófétáiban, és szerencsések lesztek! Majd miután tanácsot tartott a néppel, előállította az ÚR énekeseit, hogy dicsérjék őt szent öltözetben a sereg előtt menve, és énekeljék: Adjatok hálát az ÚRnak, mert örökkévaló az ő irgalmassága. És amint elkezdték az éneklést és a dicséretet, az ÚR ellenségeskedést szerzett az Ammón fiai és a Móábiak és a Széír hegyén lakók között, akik Júda ellen jöttek, és vereséget szenvedtek. Mert az Ammón és Móáb fiai a Széír hegyén lakók ellen támadtak, hogy levágják és elveszítsék őket. És miután a Széír hegyén lakókat mind elpusztították, egymás pusztulását segítették elő. Mire Júda népe a pusztai kilátóhelyhez érkezett, és a sokaság felé fordult, íme, csak elesett holttestek voltak a földön, és senki sem menekült meg. Akkor odament Jósáfát és hadinépe, hogy zsákmányoljanak. Tömérdek kincset találtak náluk és a holttesteken drága szép ruhákat, melyeket lefosztottak róluk, olyan sokat, hogy alig bírták elvinni. Harmadnapig szedték a zsákmányt, mert igen sok volt. Negyednapon pedig az Áldás-völgyben gyűltek össze, hogy ott áldják az URat. Ezért nevezik azt a helyet Áldásvölgynek mindmáig. Azután Júda és Jeruzsálem egész népe fejedelmükkel, Jósáfáttal együtt visszatért Jeruzsálembe nagy örömmel, mert örömet szerzett nekik az ÚR ellenségeik fölött. Lantokkal, citerákkal és kürtökkel vonultak be Jeruzsálembe, az ÚR házához. A környék minden királyságára Istentől való rettegés szállt, amikor meghallották, hogy az ÚR harcolt Izráel ellenségei ellen. Így megnyugodott Jósáfát országa, mert Isten nyugalmat adott neki mindenfelől.”

Az Úr sokszor ad győzelmet a harcainkban. A konfliktus hátterében – bármilyen helyzetben, bármilyen harcban legyünk is – mindig a gonosz van. A probléma az, hogy a gonosznak nagyon reményteljes szövetségese van bennünk, mert ez a szövetséges mindig a gonosz oldalán áll. Gondoljuk meg, ha nem szabadultunk meg saját magunktól, akkor nagyon könnyen sajnáljuk magunkat anélkül, hogy ezt észrevennénk. Ha megaláznak, nagyon fájlaljuk, mert az ellenség szövetségesei ott vannak bennünk. Kérk az Urat, hogy adjon győzelmet, de hiába kérjük, ha a szövetségesek az ellenség oldalán állnak.

Testvérek, nem elég pusztán a győzelem a harcban, ugyanis az építőanyag, amiből a templom épült, a hadizsákmányból származott. Mi az a zsákmány, amit megszerzünk egy-egy küzdelem után? Van zsákmány vagy nincs? Tudjuk, hogy Saul királynak teljesen ki kellett pusztítania Amáleket. De nem tudta teljesen kipusztítani, mert azt hitte, hogy bűn lenne, ha nem hozna áldozatot Istennek azokból a szép állatokból, amelyek Amáleknél voltak. Ezért nem hallgatott az Úrra, és az Úr megharagudott rá.

De ezek itt most elmentek a harcba; és nem kellett harcolniuk, hanem csak állniuk, hogy meglássák Isten szabadítását. És azért, mert engedelmeskedtek az Úrnak – Jerikó bevételénél látunk még hasonlót – az Úr megáldotta őket, és a győzelem után nagyon-nagyon sok zsákmányt találtak. Három napig szedték a zsákmányt. Sok drága dolgot, gazdagságot találtak ott, olyan sokat, hogy nem bírták elvinni. Három nap hordták a zsákmányt, mert olyan rengeteg minden volt.

Mi az a zsákmány, amit Isten gyermeke szerezhet, ha valamilyen küzdelmen megy keresztül? Dávid egyik vitézére gondoltam, aki, mikor az egész nép elfutott a filiszteusok elől, ott maradt egy lencsével bevetett szántóföldön, ahol harcolt, és nagy győzelmet aratott. A nép pedig visszatért, hogy összeszedje a zsákmányt. Arra gondoltam, mi lenne az a dolog, amit az Úr tenne hasonló módon az ő gyermekei között? Az Úr sok mindent megmutatott nekünk; és sok mindent láttunk. De gondoljuk csak meg, hogy az életünk legértékesebb területei a Sátán ellenőrzése alatt vannak, és nem hagyja, hogy birtokba vegyük őket.

Tudjátok, miután Dávid egész Izráel felett király lett Hebronban, akkor az első, amit tett anélkül, hogy bárkit is megkérdezett volna –, hogy elment, és elfoglalta Jeruzsálemet. Jeruzsálemet nagyon nehéz volt bevenni, mert az ott levő kananeusok nagyon erősek voltak, és azt mondták: „ide semmiképpen nem jössz be!” Harcba szálltak, de természetesen Dávid győzött, bevette Jeruzsálemet, és ott építette meg Dávid városát. És végül ott volt Sion, és ott volt a Jeruzsálemi templom is.

Mit gondoltok, miért olyan kevés ember látja ma a valóságot? Mert a háttérben ott van a gonosz, és nem engedi, hogy lássunk. Megkötve tart, hogy csak egy nagyon kicsi részét lássuk az igazságnak, és ne lássuk az egészet. Nem látunk, mert a gonosz ott van a dolgok hátterében.

Egy testvér megkérdezte tőlem: „Radu, bérlés helyett miért nem építünk magunknak valamit? Miért fizetünk másoknak az épületért?” Azért tesszük ezt, mert mi nem akarunk magunknak saját épületet. Mert az első keresztények házaknál gyűltek össze. Miért gyűltek házaknál? Azért, hogy legyen valami, ami a családhoz kötődik, és ne valami rituálé legyen.

A filadelfiai gyülekezetnek, amelynek volt látása arról, mit jelent a testvérszeretet, és arról is, hogy mit jelent az Úr neve, az Úr azt mondta: „tartsd meg ami nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat”. Ha azokban a helyzetekben, amelyeken átmegyünk, és megalázzuk magunkat az Úr előtt, és az Úr megnyitja a szemeinket, és szól hozzánk, szól egy ige által, akkor az az ige, melyet az Úr mondott, arany lesz a számunkra. Ha egy konfliktusból csak annyival jövünk ki, hogy megaláztak, és szeretnénk megalázni magunkat az Úr előtt, és nem látunk ennél többet – akkor, azt gondolom, hogy azt kell meglátnunk, amit Dávid mondott, amikor Míkál szóvá tette, hogy megalázta magát a szolgák előtt: „szeretnék még ennél is jobban megalázkodni”. Azt hiszem, hogy ezt jelenti az arany. Nem csak annyit, amit eddig tettünk, hanem hogy még többet akarunk tenni. Még jobban megalázni magunkat az Úr előtt.

Testvérek, ezeket az anyagokat, a zsákmányt, amelyet Dávid gyűjtött, ő a templom építésére használta. Egy kérdést szeretnék feltenni: mikor, milyen időszakban gyűjtötte Dávid a legtöbb zsákmányt? Hiszen azelőtt is gyűjtött zsákmányt, mielőtt megmondta volna Nátánnak, hogy szeretne házat építeni az Úrnak. De ha elolvassuk a történetet, látjuk, hogy attól a pillanattól fogva, hogy ezt a kijelentést kapta, és választ kapott, hogy nem ő fog építeni, hanem a fia, attól kezdve nagyon sok zsákmányt gyűjtött. Tehát, míg a szemeink meg nem nyílnak, nem láthatjuk meg, hogy mi nem csak olyan emberek vagyunk, akik itt összegyűlünk, hanem olyan emberek vagyunk, akik abból, amit naponta teszünk, az Ő házát építjük. Neki van egy háza, amelyben Ő fog lakni, és a ház anyaga mennyei; nem lehet fa, széna, pozdorja, mert a tűz megpróbálja mindenkinek a munkáját, és ezek meg fognak égni.

Tehát egy dolog győzelmet aratni, de egy másik dolog, hogy legyen zsákmány, hogy találjunk abban a helyzetben aranyat. Szóljon hozzánk valamiképpen az Úr, és akkor az az ige, amelyet Ő adott, elkezd munkálkodni az életünkben teljesen más módon. Testvérek, nincs nagyobb kínlódás, mint egyik lábbal a világban, a másikkal az Úrral járni. Nincs nagyobb megelégedettség, mint a királyságban járni. A többi dolog mind véges, de amit az Úr munkál az életünkben, az teljesen más. Tehát akarva, akaratlanul, mi ma építünk. A kapcsolatainkban, mondjuk a családban, férj-feleség, szülők-gyerekek, a gyülekezeti, a munkahelyi, a társadalmi kapcsolatainkban. Mindezekben a kapcsolatokban a körülöttünk lévőkkel, építhetünk: vagy aranyat, vagy a mi „jó”, emberi természetünket. Mi helyesen akarjuk tenni a dolgokat. Az elején gyengék vagyunk; és természetes, hogy lesznek kudarcaink, mert az első dolog, amit az Úr ki akar munkálni az életünkben, hogy az önmagunk végére jussunk.

Elmondtam reggel, hogy nálunk a házban nem volt sem rádió, sem tévé, sem újság. Apám nagyon radikális volt ezen a téren. Egy testvér, akinek volt tévéje, azt mondta nekem: „Radu, én vagyok úr a kapcsolón, és nem a kapcsoló úr rajtam”. Elhittem, amit mondott. Elkerültem Margittára, és vettem egy tévét. És meglepetésemre nem én voltam úr a kapcsolón, hanem a kapcsoló uralkodott rajtam. Ez 1990 előtt volt, és ott Margittán nézhettük a magyar adást, ami különbözött a mi műsorainktól. Szombat este volt film, én pedig megnéztem. Nem akartam filmet nézni, csak gondoltam, lássuk már, miről szól, és azon vettem észre magam, hogy vége a filmnek. Ez elszomorított, hogy eltöltöttem az időt a filmmel.

Nem úgy volt, mint most, amikor, mint C. S. Lewis regényében, a szekrényen keresztül egy teljesen más világba lépsz át, és egy nagyon furcsa világba juthatsz teljesen egyedül. Testvérek, én nem hiszem, hogy egy telefonfüggő ember ne nézne meg tisztátalan dolgokat. Senki nem olyan, hogy ne legyen kíváncsi bizonyos dolgokra. És ha ma kíváncsi vagy, holnap még kíváncsibb leszel, és lehetséges, hogy katasztrófa lesz az életedre nézve. Nem úgy van, mint akkor, mikor mi voltunk fiatalok. Egyszer mentem a vonattal Bukarestbe szolgálati úton, mások aludtak, de én nem tudtam aludni a vonaton. Egyszer csak az egyik utas elővesz egy újságot, amelyikben meztelen nők voltak. Nézegeti, odaadja a mellette ülőnek, sorban mindenkinek, aki a fülkében volt, és én is sorra kerültem. Nagyon csodálkozott, mikor azt mondtam, hogy nem akarom megnézni. De most nem kell ezt tennünk, mert itt van kéznél. Nagyon veszélyes, hogy mit teszel, ha megnyitod ezt az ajtót, és átlépsz abba a világba. De ha őszintén közeledsz az Úrhoz, a mai gondolkozásodnak drasztikusan erős beavatkozásokat kell elszenvednie, hogy meg tudj változni. Beszélgettem valakivel, és nagyon megdöbbentett, amiket mondott; hogyan lehetséges az ilyesmi.

A hitélet úgy van megalkotva, hogy ha az Úr nem nyitja meg a szemeinket, hogy lássunk valamit, akkor a Bibliából a legalapvetőbb dolgok is jelentéktelennek tűnnek. Én nagyon sokszor olvastam az első korinthusi levelet. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy százszor is elolvastam. És amikor elolvastam százszor, megláttam ezt: „megmenekül, de úgy mint tűz által”. Jó, jó, de mi ezzel a gond? Megmenekül, de úgy, mint tűz által. Ám amikor az Úr megnyitja a szemeidet, hogy lásd, mit jelent ez, akkor meglátod, mi lesz végül, amikor a tűz próbálja meg mindazt, amit tettél. Ha nem látjuk a szellemi dolgokat, akkor természetes, hogy vonzanak a világ dolgai. Milyen nagy áldás az, mikor egy fiatal megtér az Úrhoz, és teljesen átadja az életét az Úr kezébe! Nincs nagyobb megelégedettség, mint az, hogy szolgáljunk az Úrnak, és az Úrnak való szolgálat legyen az életünk legfontosabb célkitűzése. Én azt kívánom, hogy az Úr munkálkodjon a szívünkben, és tudjuk megérteni, mire hívott el bennünket. Milyen komoly dolog minden a hitéletben! Milyen komoly dolog, hogy kövessük Őt. Milyen komoly dolog, hogy átadjuk az életünket az Ő kezébe. Mert ha így járunk el, az Úr megáld bennünket. Ámen.

“Higgy az Úr Jézus Krisztusban!” (Radu Gavriluț)

A teljes szolgálat PDF-ben: Higgy az Úr Jézus Krisztusban!

Részletek:

“Nem úgy lesz valaki kereszténnyé, hogy ő dönt az Úr mellett, hanem úgy, hogy az isteni mag egyszer csak a szívébe hull. Elmondok erről egy történetet. Volt egy testvér, aki 1985-ben elköltözött az Úrhoz, és akitől sok mindent hallottam. Egyszer meghívta őt egy fiatal család, hogy beszéljen nekik az Úrról. Ez a testvér elment, és amikor beszélgettek, jelen volt egy fiatal lány is. A testvér a családra összpontosított, hogy nekik beszéljen az Úrról. És tudjátok ki tért meg? Az a fiatal lány. Ez a testvér ezután mindig emlegette ezt az esetet. Tehát mindnyájan, akik itt vagytok, nagy „veszélyben” vagytok, mert nem kell semmilyen döntést hoznotok, de a lelkiismeretetekben igazat fogtok adni Istennek. Mert Isten igéje igazság.”

“A következő dolog. Azt mondja itt az ige: „Figyelmezzetek a mi hitvallásunknak apostolára és főpapjára, Krisztus Jézusra. Aki hű ahhoz, aki őt rendelte, valamint Mózes is az ő egész házában.” Az Úr Jézus, miután felemeltetett a földről, a mi bizonyságunk Főpapja lett. Ez rendkívül fontos dolog. Mi ugyanis úgy gondolkodunk, mint a tanítványok. Amikor az Úr Jézus azt mondta nekik: „Szükséges, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló”, őket ez megrémítette. Amikor az Úr először beszélt arról, hogy megfeszítik, és azután feltámad, mindezek előtt pedig a vének kezébe adják, a tanítványokat elfogta a kétségbeesés. Mentek utána, Ő pedig teljes higgadtsággal sorolta, hogy mi fog vele történni. Rémülten követték. Ez az ember készül meghalni! Mi meg minden reményünket belé vetettük. Mi lesz velünk?
Mi is gondolhatnánk, hogy itt hagyott bennünket a földön. Megtértünk az Úrhoz; küszködünk, hogy a Bibliához alkalmazzuk az éltünket, de nem tudjuk pontosan, mit tegyünk, hogyan tegyük? Melyik legyen az út? Hogyan haladjunk tovább, hogy mégis valahogy segítséget kapjunk? Az Úr elkészítette a biztos utat, de ezt az utat ma nagyon elhanyagolják. Azt mondta a tanítványoknak: „Én bennetek leszek.” „Az igazság Szelleme bennetek van.” De valahogy nem tudjuk ezt elhinni. Azt még csak megértenénk, hogy Ő velünk van; velünk van, és elkísér az úton, úgy mint az emmausi tanítványokat. Ezt értjük. De azt nem értjük, hogy hogyan lehet Ő bennünk! A János 14, 15, 16. fejezetekben az ige azt írja, hogy a Szent Szellem olyan, mint egy jogi képviselő, ügyvéd. Valahányszor beszélek erről a témáról, mindig megkérdezem: Kinek az ügyvédje Ő? Ő nem a mi ügyvédünk, Ő Krisztus ügyvédje. Az Ő érdekeit védi! Ha nem hallgatunk rá, akkor ellenségünk lesz, és harcol ellenünk. Meg akar minket győzni. Mert a mi testünkben egyedül az Úr érdekei fontosak.”

“Miután az Úr Jézus bemerítkezett, a Szellem azonnal elvitte Őt a pusztába. Mi sokszor úgy gondolkozunk, ahogy egy fiatal gondolkozik akkor, amikor az Úrhoz tér, és kísérti őt egy bűn. Imádkozik, küzd. Sokszor láttam fiatalokat, akik nagyon örültek, hogy megszabadultak a bűntől. De az történt, hogy egy idő után újra elbuktak. Hogyan lehetséges ez? Egyesek pedig, akik megszabadultak, azt hitték, hogy minden rendben van. Azt gondolták, hogy a hívő élet az, hogy megszabaduljunk a bűntől. De miután a bűntől megszabadultak, észrevették, hogy íme, megjelennek bizonyos egészségi problémák. Mit akar Isten velem? Nem jó az én állapotom? Nincs rendben a családom? Nem azt szeretném-e, hogy a gyermekeim hitre jussanak? Mit akar Ő velem? De az Úr nem téved. Ő az elkövetkezendő időkre való felkészítésünket tartja szem előtt. Hogy megmutassa a következő időkben az Ő kegyelmének végtelen gazdagságát. De a felkészítés helye a mi számunkra itt van. “

Tovább a teljes szolgálatra: Higgy az Úr Jézus Krisztusban!

A Test törvénye (Watchman Nee)

„Kelj fel és menj be a városba, és majd megmondják neked, mit kell cselekedned.” (Csel 9,6)

Az Úr ezt így értette: „Nem én mondom meg neked, mit kell tenned, hanem valaki más fogja megmondani.” Az Úr valaki mást használt fel arra, hogy Pállal közöljön valamit. Ez nem más, mint a Krisztus testéről szóló kijelentés. Pálnak már megmenekülése legelső napján az Úr kijelentette a test törvényét, illetve alapelvét. Bár Pált olyan eszköznek rendelte, akit hatalmasan fog használni, mégis más emberek közreműködését veszi igénybe, hogy segítsenek Pálnak. Ezért soha ne gondoljuk, hogy nekünk nem kell másoktól függenünk, mintha mi mindent megkaphatnánk közvetlenül Istentől. Persze nem azt akarja ez tanítani nekünk, hogy vakon kövessünk másokat, viszont komolyan arra int, hogy ne legyen olyan büszke hozzáállásunk, hogy azt higgyük, mi magunkban is megkaphatjuk az Úr Igéjét, és megoldhatunk minden problémát egyedül.

Forrás: The Lord My Portion, dec. 9.

Alázat – Andrew Murray

“Csodálkoznunk kell-e azon, hogy a keresztyén élet gyakran szegényesnek és gyümölcstelennek mutatkozik, ha annak valós gyökérzetét figyelmen kívül hagyjuk, vagy egyáltalán nem veszünk róla tudomást? Csodálkozhatunk-e azon, hogy olyan ritkán éljük át a megváltás örömét, ha gyakorlatilag senki sem ott keresi azt, ahol azt Krisztus adta? Az az alázat, amely semmi másból sem áll, mint énünk halálra adásából; amely teljesen elhatárolódik a földi tisztelettől, hogy azt egyedül csak Istenben keresse; amely magát semmire sem tartja, hogy Isten legyen minden mindenekben, – az ilyen alázat, sajnos, nagyon ritka napjaink keresztyénjei között, pedig éppen abban rejlik a Krisztussal való élet legmagasztosabb öröme.”
A teljes írás PDF-ben a linkre kattintva olvasható: Andrew Murray-Alázat
Itt találtam: http://leporollak.hu/egyhtori/epito/papai/MURRAY-ALAZAT.HTM

“Térj vissza asszonyodhoz, és alázd meg magad az ő keze alatt.” (F.B. Meyer)

“Térj vissza asszonyodhoz, és alázd meg magad az ő keze alatt.” (1Móz 16,9)

Szegény Hágár, nem csoda, hogy elmenekült! Büszke arab függetlensége és a tudat miatt, hogy hamarosan anya lesz, föllázadt Sára kemény bánásmódja ellen. Mi is mily gyakran fontolgatjuk a menekülést, vagy akár már ki is menekültünk valamilyen elviselhetetlen helyzetből. Persze, amikor Isten megnyitja a börtönajtót, egy percig sem kell haboznunk, mint Péter, hogy fölkeljünk-e és menjünk. Az ilyen eset azonban nagyon más, mint a kötelesség helyéről való elmenekülés.

A keresztünk. Hágárnak Sára, Annának Peninna, Dávidnak Jóáb, Jézusnak Júdás, Pálnak Alexandrosz, a rézműves. A nehéz és nyomasztó helyzetek az élet velejárói, és a kereszt olykor nem egy személy, hanem valamilyen próbatétel: talán lassú lefolyású és hosszantartó betegség; teherként ránk nehezedő, felőrlő munka; az azok iránti aggodalmaskodás leküzdésének nehézsége, akik az életünknél is kedvesebbek számunkra, de még nem ismerik Istent.

A viselkedésünk. „Térj vissza és alázd meg magad!” Hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy máshol nyugalmat és békességet találnánk – ez azonban tévedés. Sehol máshol nem lesz az út kevésbé göröngyös, vagy a párna kevésbé kemény. Ha elkerüljük az igát, attól nem fog megkönnyebbülni a szívünk! Mesterünk azt tanácsolja, hogy vegyük föl az Ő igáját, hordozzuk, ahogyan Ő tette; maradjunk ott, ahova Isten helyezett bennünket, míg más helyet nem mutat; és viseljük el, amit Ő elrendel és megenged az életünkben, akkor is, ha az másokon keresztül ér bennünket.

A hitünk. Nem vagyunk képesek türelmesen engedni és alávetni magunkat, hacsak nem hisszük, hogy amit Isten megenged, az éppen annyira az Ő akarata, mint az, amit megmutat nekünk. Sára kemény bánásmódja mögött meg kell látnunk Isten megengedő akaratát. Az élet minden fegyelmező nevelése közben hinnünk kell, hogy Istennek hűséges szeretetből és bölcsességből fakadó terve van velünk. Akkor az alávetésünk nem rideg és egykedvű tűrés lesz, hanem az Atya akaratában való szeretetteljes megnyugvás.

Forrás: F.B. Meyer – Napi áhítatok

Alázat – Watchman Nee

Forrás: Humility (English text below)

Tudjuk, hogy minél nehezebb a rakomány, annál lejjebb süllyed a hajó; minél súlyosabbak a gyümölcsök, annál inkább meghajlanak az ágak; és minél nagyobb a fa, annál mélyebbre hatolnak a gyökerek. Ugyanúgy igaz ez annál az embernél, aki nagy mértékű kegyelemben részesült. Akinél kevesebb a kegyelem, az hajlamos büszkének lenni arra a kicsire, amije van. Az alázatos ember az, aki telve van Isten kegyelmével; mert egyedül Isten tehet valakit alázatossá. Az alázat nem azt jelenti, hogy keveset foglalkozunk magunkkal, hanem hogy egyáltalán nem gondolunk magunkra; a valóban alázatos ember az, aki tényleg meghalt saját magának. Ha az én nem halott, belül dicsőíteni fogja saját magát akkor is, ha kívülről ez talán nem is látszik. Mindennél csalárdabb az emberi szív (lásd Jer 17,9).

Vegyük észre, hogy az alázat egy dolog, a félénkség meg egy másik, és ezt a kettőt nem szabad összekeverni. Az ember saját szerénysége, fakadjon akár természetes vérmérsékletből, akár emberi erőfeszítésből, mindig félénkséghez fog vezetni; a végeredmény pedig a felelősségtől való menekülés lesz. Az igazi alázatosság az Úrban nem fog a szerénység álarca mögé rejtőzni és kibújni a felelősség alól. Isten dolgaiban ugyanis a valóban alázatos ember egyfelől bátran tör előre, másfelől viszont megvallja a saját gyengeségét és tehetetlenségét, hogy teljesen Istentől függjön folyamatosan. „Minden helyzetben ismerd föl az Örökkévalót” (Péld 3,6 – EFO). A határozott kiállástól való félelem nem alázat, sokkal inkább szellemi hiányosság. Milyen nagyon nehéz szerénynek lenni az Úr előtt, és ugyanakkor súlyos felelősséget hordozni! A Filippi 4,13 szavaiban azonban valóban bízhatunk: „Mindenre van erőm Abban, Aki megerősít engem”. Az Úrra nézzünk ezért!

Humility

We know that the heavier the load is, the lower the ship sinks; the weightier the fruits, the more bent the branch; and the bigger the tree, the deeper the root. This also is true with the man who has received much grace. He who receives less grace tends to boast of the little he gets. A humble man is one who is full of God’s grace. For God alone can cause one to be humble. Humility is not thinking less of oneself, but is thinking of oneself not at all. Humility is not looking less at oneself, but is looking at oneself not at all. A truly humble person is one who has truly died to himself. If self is not dead, he will inwardly glorify himself even though he may not show it outwardly. Indeed, the heart of a man is deceitful above all things (see Jer. 17.9).

However, let us see that humility is one thing but timidity is another. These two should not be confused. Man’s own humbleness which comes either from natural temperament or from human effort will always lead to timidity. And the final product will be a flight from responsibility. But true humility in the Lord will not hide under the name of modesty and shun any responsibility. For in the things of God, the truly humble man boldly marches forward on the one hand, and on the other he confesses his own weakness and inability so as to depend on God constantly. “In all thy ways acknowledge him” (Prov. 3.6a). Fearful of standing forth is not humility, rather it is a spiritual defect. How very difficult it is to be humble before the Lord and at the same time bear heavy responsibility. Nevertheless, Philippians 4.13 is truly a trustworthy word here: “I can do all things in him that strengtheneth me.” Let us therefore look to the Lord.