Alázat – Andrew Murray

“Csodálkoznunk kell-e azon, hogy a keresztyén élet gyakran szegényesnek és gyümölcstelennek mutatkozik, ha annak valós gyökérzetét figyelmen kívül hagyjuk, vagy egyáltalán nem veszünk róla tudomást? Csodálkozhatunk-e azon, hogy olyan ritkán éljük át a megváltás örömét, ha gyakorlatilag senki sem ott keresi azt, ahol azt Krisztus adta? Az az alázat, amely semmi másból sem áll, mint énünk halálra adásából; amely teljesen elhatárolódik a földi tisztelettől, hogy azt egyedül csak Istenben keresse; amely magát semmire sem tartja, hogy Isten legyen minden mindenekben, – az ilyen alázat, sajnos, nagyon ritka napjaink keresztyénjei között, pedig éppen abban rejlik a Krisztussal való élet legmagasztosabb öröme.”
A teljes írás PDF-ben a linkre kattintva olvasható: Andrew Murray-Alázat
Itt találtam: http://leporollak.hu/egyhtori/epito/papai/MURRAY-ALAZAT.HTM

“Térj vissza asszonyodhoz, és alázd meg magad az ő keze alatt.” (F.B. Meyer)

“Térj vissza asszonyodhoz, és alázd meg magad az ő keze alatt.” (1Móz 16,9)

Szegény Hágár, nem csoda, hogy elmenekült! Büszke arab függetlensége és a tudat miatt, hogy hamarosan anya lesz, föllázadt Sára kemény bánásmódja ellen. Mi is mily gyakran fontolgatjuk a menekülést, vagy akár már ki is menekültünk valamilyen elviselhetetlen helyzetből. Persze, amikor Isten megnyitja a börtönajtót, egy percig sem kell haboznunk, mint Péter, hogy fölkeljünk-e és menjünk. Az ilyen eset azonban nagyon más, mint a kötelesség helyéről való elmenekülés.

A keresztünk. Hágárnak Sára, Annának Peninna, Dávidnak Jóáb, Jézusnak Júdás, Pálnak Alexandrosz, a rézműves. A nehéz és nyomasztó helyzetek az élet velejárói, és a kereszt olykor nem egy személy, hanem valamilyen próbatétel: talán lassú lefolyású és hosszantartó betegség; teherként ránk nehezedő, felőrlő munka; az azok iránti aggodalmaskodás leküzdésének nehézsége, akik az életünknél is kedvesebbek számunkra, de még nem ismerik Istent.

A viselkedésünk. „Térj vissza és alázd meg magad!” Hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy máshol nyugalmat és békességet találnánk – ez azonban tévedés. Sehol máshol nem lesz az út kevésbé göröngyös, vagy a párna kevésbé kemény. Ha elkerüljük az igát, attól nem fog megkönnyebbülni a szívünk! Mesterünk azt tanácsolja, hogy vegyük föl az Ő igáját, hordozzuk, ahogyan Ő tette; maradjunk ott, ahova Isten helyezett bennünket, míg más helyet nem mutat; és viseljük el, amit Ő elrendel és megenged az életünkben, akkor is, ha az másokon keresztül ér bennünket.

A hitünk. Nem vagyunk képesek türelmesen engedni és alávetni magunkat, hacsak nem hisszük, hogy amit Isten megenged, az éppen annyira az Ő akarata, mint az, amit megmutat nekünk. Sára kemény bánásmódja mögött meg kell látnunk Isten megengedő akaratát. Az élet minden fegyelmező nevelése közben hinnünk kell, hogy Istennek hűséges szeretetből és bölcsességből fakadó terve van velünk. Akkor az alávetésünk nem rideg és egykedvű tűrés lesz, hanem az Atya akaratában való szeretetteljes megnyugvás.

Forrás: F.B. Meyer – Napi áhítatok

Alázat – Watchman Nee

Forrás: Humility (English text below)

Tudjuk, hogy minél nehezebb a rakomány, annál lejjebb süllyed a hajó; minél súlyosabbak a gyümölcsök, annál inkább meghajlanak az ágak; és minél nagyobb a fa, annál mélyebbre hatolnak a gyökerek. Ugyanúgy igaz ez annál az embernél, aki nagy mértékű kegyelemben részesült. Akinél kevesebb a kegyelem, az hajlamos büszkének lenni arra a kicsire, amije van. Az alázatos ember az, aki telve van Isten kegyelmével; mert egyedül Isten tehet valakit alázatossá. Az alázat nem azt jelenti, hogy keveset foglalkozunk magunkkal, hanem hogy egyáltalán nem gondolunk magunkra; a valóban alázatos ember az, aki tényleg meghalt saját magának. Ha az én nem halott, belül dicsőíteni fogja saját magát akkor is, ha kívülről ez talán nem is látszik. Mindennél csalárdabb az emberi szív (lásd Jer 17,9).

Vegyük észre, hogy az alázat egy dolog, a félénkség meg egy másik, és ezt a kettőt nem szabad összekeverni. Az ember saját szerénysége, fakadjon akár természetes vérmérsékletből, akár emberi erőfeszítésből, mindig félénkséghez fog vezetni; a végeredmény pedig a felelősségtől való menekülés lesz. Az igazi alázatosság az Úrban nem fog a szerénység álarca mögé rejtőzni és kibújni a felelősség alól. Isten dolgaiban ugyanis a valóban alázatos ember egyfelől bátran tör előre, másfelől viszont megvallja a saját gyengeségét és tehetetlenségét, hogy teljesen Istentől függjön folyamatosan. „Minden helyzetben ismerd föl az Örökkévalót” (Péld 3,6 – EFO). A határozott kiállástól való félelem nem alázat, sokkal inkább szellemi hiányosság. Milyen nagyon nehéz szerénynek lenni az Úr előtt, és ugyanakkor súlyos felelősséget hordozni! A Filippi 4,13 szavaiban azonban valóban bízhatunk: „Mindenre van erőm Abban, Aki megerősít engem”. Az Úrra nézzünk ezért!

Humility

We know that the heavier the load is, the lower the ship sinks; the weightier the fruits, the more bent the branch; and the bigger the tree, the deeper the root. This also is true with the man who has received much grace. He who receives less grace tends to boast of the little he gets. A humble man is one who is full of God’s grace. For God alone can cause one to be humble. Humility is not thinking less of oneself, but is thinking of oneself not at all. Humility is not looking less at oneself, but is looking at oneself not at all. A truly humble person is one who has truly died to himself. If self is not dead, he will inwardly glorify himself even though he may not show it outwardly. Indeed, the heart of a man is deceitful above all things (see Jer. 17.9).

However, let us see that humility is one thing but timidity is another. These two should not be confused. Man’s own humbleness which comes either from natural temperament or from human effort will always lead to timidity. And the final product will be a flight from responsibility. But true humility in the Lord will not hide under the name of modesty and shun any responsibility. For in the things of God, the truly humble man boldly marches forward on the one hand, and on the other he confesses his own weakness and inability so as to depend on God constantly. “In all thy ways acknowledge him” (Prov. 3.6a). Fearful of standing forth is not humility, rather it is a spiritual defect. How very difficult it is to be humble before the Lord and at the same time bear heavy responsibility. Nevertheless, Philippians 4.13 is truly a trustworthy word here: “I can do all things in him that strengtheneth me.” Let us therefore look to the Lord.

A kereszt és a hústest nem létezhet együtt – T. Austin-Sparks

Isten Igéje kijelenti, hogy a mi „ó emberünk Krisztussal megfeszíttetett” (Róma 6,6), és hogy „egy meghalt mindenkiért, ezért mindenki meghalt, és Ő azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt” (2Kor 5,14-15).

Isten nézőpontjából a teljes bukott emberi nemzetség története véget ért a Golgotán. Onnantól fogva Isten csak az új teremtést tartja szem előtt, csak arra figyel, csak azt veszi számításba. Nincs értelme megpróbálnunk a régi teremtés életéből bármit is áthoznunk az új teremtésbe, mert Isten nem fogja elfogadni. Minden emberi képességünk, készségeink, a hiányosságainkkal együtt; mindaz, amit a jobbik énünknek nevezünk, és az is, amit a legrosszabb oldalunknak tartunk; a jóságunk és a gonoszságunk egyaránt bele lett foglalva abba a halálba – ezért innentől fogva nem az emberi, hanem az isteni szinten való életre szól az elhívásunk. Bennünk, magunkban semmink sincs, ami elfogadható lenne Istennek. Oly gyakori, hogy valamilyen emberi elem, valamilyen rokonszenv vagy ellenszenv, ambíció vagy valamilyen személyes érdek jelenléte az, ami megbénítja Isten munkáját bennünk és rajtunk keresztül.

Az egyetlen mód, mellyel Isten szándékai megvalósulhatnak az életünkön keresztül, ha nem csak a bűneinkre, hanem saját magunkra is úgy tekintünk, mint akit Krisztus fölvitt a keresztre. Különösnek tűnhet, hogy míg oly gyakran szánakozunk szellemi életünk hiányosságai fölött, annyira lassúak vagyunk elfogadni a kereszt ítéletét a természeti életünkön. Megalázónak tartjuk elfogadni ugyanazt az ítéletet magunkon, mint ami a világra is kihirdettetett, azaz a kereszt általi halált. Mindazonáltal nem létezik más alapja az igazi szellemi életnek és tanúságtételnek: a keresztnek halált kell munkálnia bennünk, hogy Krisztus élete teljes mértékben kiáradhasson rajtunk keresztül.

Ebben az értelemben tehát a hívőknek is meg kell ismerniük a kereszt gyalázatát. Csakis azáltal részesülhetünk az új élet minden áldásában, ha valóban ismerjük annak az igazságnak az erejét, hogy Krisztussal meg lettünk feszítve. Amikor valóban „többé nem én élek”, akkor nyílik meg az út a bizonyosságra, hogy „hanem Krisztus él bennem”. A vég dicsőséges, de ehhez a kereszt fájdalmakkal teli útja vezet.

Forrás: Day by Day with T. Austin-Sparks, márc. 20.

Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek – D.M. Panton

Eredeti: Becoming As Little Children

 „Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: „Ki a nagyobb a mennyek királyságában?” Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta: „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek királyságába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a (leg)nagyobb a mennyek királyságában.” (Mt 18,1-4)

A gyermekiséget, nem a gyerekességet állítja példaként elénk az Úr. Pál apostol figyelmeztet minket ezügyben: „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek – tudatlanul –, úgy gondolkodtam, mint gyermek – szeszélyesen, csapongva –, úgy értettem, mint gyermek – csekély értelemmel –; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat” (1Kor 13,11, angolból). „Testvéreim, ne legyetek gyermekek a gondolkozásban, hanem a rosszban – erkölcsi tisztátalanságban – legyetek kiskorúak, a gondolkozásban ellenben érettek (tökéletesek, bevégzettek) legyetek” (1Kor 14,20).

Urunk minden dolog mögött az örökkévaló párhuzamra mutat rá. Leszakít egy liliomot, és kibontja belőle Isten gondviselésének szirmait. Ránéz a Templom hatalmas kőtömbjeire, és a földrengés jut az eszébe; meglát egy kisgyermeket – egy kedves kis emberi harmatcseppet – és rögtön azokra gondol, akik „fehérben járnak majd Vele”; és forradalmasítja az apostolok gondolkodásmódját azzal a kijelentéssel, amely mindannyiunknak szól – mindannyiunknak, akik a tanítványai vagyunk –, és amely komoly, gondos megfontolást igénylő, sürgető, alapvető dolog. „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek [sztrephó – meg nem fordultok], és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyek királyságába.” (Mt 18,3) *

Urunk gyakorlati módon is megmutatja nekünk az eszményképet. „Odahívott egy kisgyermeket” – aki elég nagy volt tehát ahhoz, hogy odahívják, viszont elég kicsi ahhoz, hogy felemeljék (Mk 10,16). Nem csecsemő és nem is gyermek, hanem egy kisgyermek, talán úgy három és hét éves kor között – ővele ábrázolja Megváltónk a királyság szentjeit. „Közéjük állította” (Mt 18,2): itt – ha az Úr nem mondott volna semmi mást ezen kívül – van az, aki a legnagyobb: mindörökké, mindörökre közöttünk, a néma, élő szimbóluma az Isten Királyságában uralomra jutottaknak. „Mert – mondja az Úr – ilyeneké a mennyek királysága” (Mt 19,14). Az egyetlen feljegyzett eset, amikor Krisztus megölelt valakit, az egy kisgyermek volt; a gyermek – az eszményképünk – pedig boldogan és megelégedetten nyugszik az örökkévaló karokban.

Gondoljuk hát végig, milyen egy kisgyermek! A kisgyermek tökéletesen egyszerű, anélkül, hogy együgyű lenne; nagyon éber, érdeklődő, és folyamatosan tanul a tapasztalatain keresztül; különlegesen nyitott az igazságra, és különlegesen őszinte; csodálatosan reagál a kedvességre, szeretetre; erkölcsileg kristálytiszta; nagyon hamar megbocsát; a világi ambíciók leghalványabb nyoma sincs meg benne; még a gondolata sem fordul meg a fejében annak, hogy megkérdőjelezze az atyja szavát; Istent szeretve tiszteli; a lelkiismerete pedig rendkívül érzékeny. Urunk nem egy bűntelen szeráfot állít közénk vagy egy tűzfényű angyalt; amilyen kedves és megnyerő a gyermekkor a maga szépségével, annyira megvan a maga akaratossága, önfejűsége, szeszélyessége és bolondsága is – mindazonáltal ilyenek a Királyság szentjei. Isten férfiúi intellektust, gyermeki szívet és isteni jellemet és magatartást akar.

Az Úr a mondanivalóját gyakorlati dologgal zárja. Az apostolok a sír rossz oldalán keresték a dicsőséget, ezért Jézus így szól hozzájuk: „Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek királyságában” (Mt 18,4). A Sátán a büszkeség miatt veszítette el a legmagasabbat az összes teremtett trón közül; mi pedig a legmagasabb trónusokat nyerhetjük el az alázat révén. A kisgyermek szerény, alázatos – nekünk is azzá kell válnunk; ez pedig annyival magasabb rendű egy gyermekéhez képest, mint a szentség az ártatlansághoz képest – és ez elérhető a számunkra! „Aki tehát megalázza magát” – megüresíti önmagát, hogy Isten töltse be; annak lehetséges nem csak nagynak lenni Isten Királyságában, hanem legnagyobbnak is. Alázatosságnak, szentségnek, egyszerűségnek, taníthatóságnak, tisztaszívűségnek kell elfoglalnia az irigykedés, világiasság, büszkeség és viszálykodás helyét: és íme, a gyermek uralkodik!

—–

­­*Lábjegyzet:

A Mt 18,3-ban található kifejezés, a „Mennyek Királysága” ebben a kontextusban nem Isten örökkévaló királyságára utal, amikor majd „új eget és új földet” teremt (Jel 21,1). Mindenki, aki örökre megmenekült az Ő kegyelméből, akinek Krisztus igazságossága tulajdoníttatott, és akit az Ő vérével megváltott, a legnagyobb bizonyossággal be fog lépni abba a királyságba, mert már az övék az örök élet, mint Isten (ingyenes) kegyelmi ajándéka (Róma 6,23). A görög eredetiben „mennyek királyi uralma” áll; ez a jelenlegi föld fölötti uralmat jelenti a mennyekből, és ehhez olyanokká kell válni, „mint az angyalok” (akik Istent szolgálják ebben a jelenlegi gonosz korszakban, a mennyei és a földi szférákban egyaránt). Ezért, hogy hasonlók lehessünk az angyalokhoz, szükséges a jövőben elváltoznunk, vagy feltámadás, vagy elragadtatás révén (Lk 20,35-36; 1Kor 15,50-51; Lk 21,24-36).

E szavak jelentésének számos értelmezési variációja létezik. A.L. Chitwood szerint például a kifejezés a királyság mennyei szféráját jelenti a föld fölött, ahol a Sátán és bukott angyalai jelenleg uralkodnak. Másfelől, Robert Govett úgy gondolja, hogy ez a kifejezés arra az időre vonatkozik, amikor Krisztus Ezeréves Királysága áll majd a földön: „támaszt az ég Istene egy királyságot” (Dán 2,44).

A Szentírás mindkét nézetet tanítja. Ha megnézzük az elöljárószókat a szövegben, azt látjuk, hogy Krisztus uralkodni fog a földön és a föld fölött a millennium során. „Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága felett” (Ézs 9,7). „Eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14,3). „Ezek – akiket lefejeztek a Jézusról szóló bizonyságtételükért és Isten Igéjéért; a korszakok mártírjai, azokkal együtt, akik a Nagy Nyomorúság alatt szenvednek mártíromságot – életre keltek, és uralkodtak a Krisztussal ezer esztendeig. A többi halott nem kelt életre, míg el nem telt az ezer esztendő. Ez az első feltámadás (Jel 20,5).