Mit jelent az Úr útján járni? (Radu Gavriluţ)

Elhangzott: 2021. május 9-én, Aradon.

https://www.ekklesiaoradea.ro/

A napokban találkoztam egy testvérrel, aki idősebb nálam; negyven évig volt prédikátor, de teljesen más környezetben nőtt fel, mint én. El tudjuk képzelni, hogy negyven év alatt sok minden halmozódik fel, és az is különbözik, ahogyan a Bibliát látjuk – tehát kihívás volt számomra, hogy ezzel a testvérrel beszélgessek, hogy elgondolkozzam az ő életén, az ő helyzetén; de azt mondtam magamban, hogy nekem ezzel a testvérrel szót kell értenem; és kész vagyok lemondani mindazokról a dolgokról, amiket felhalmoztam, ami nem éppen Krisztus. Az elménkben sok minden van, ami abból a környezetből ered, ahol éltünk, és az elme nem újul meg olyan hamar. És azt mondtam, hogy szeretnék lemondani mindezekről a dolgokról, és ne az történjen, ami egy fiatalkori barátommal történt, aki tíz évvel később egy más irányzatba került, más csoportba, és az utcán már nem is köszönt. Egyszer találkoztam vele egy útkereszteződésben, intettem neki, de rám se nézett. Akkor írtam egy levelet: Testvér, itt elkerülhetjük egymást, de a mennyben nem kerüljük el egymást. Ott mit fogok mondani? Mentségemre fog vajon szolgálni, hogy én másképp értettem a dolgokat? Az Úr kegyelméből azonban ez a testvér húsz év után most újra velem van. És húsz év után sok minden történik.

Tehát testvérek, ez kihívás a számunkra. Ahogy a testvér is mondta: Ez a titok, a Krisztus titka, hogy mindenki, aki megtér az Úrhoz, Krisztus testének tagja lesz. És Krisztus testében, ha újonnan van születve, minden tagnak közvetlen kapcsolata van a Fővel. A Fő az, aki vezet. De az, hogy szorosan kötődjünk a Főhöz, és hallgassunk rá, és megtegyük, amit mond – ez már egészen más dolog.

Az én esetem más volt, mint az előttem szóló testvéré, mert abban a családban, ahol én születtem, a szüleim nem vallásos emberek voltak, nekik volt valós tapasztalatuk az Úrral. Gyakran kerültek nagyon nehéz helyzetekbe, amikor nem tudtak mit tenni, nem létezett a 112-es segélyhívó. Egy olyan faluban laktunk, ahol nem volt áram, nem volt orvos, nem volt bolt. Ott laktunk, és egy ilyen helyen az ember nem tehetett mást, az Úrhoz kellett menni. Az egyik testvérem megbetegedett, agyhártyagyulladása volt, és valaki által üzent az orvos, hogy nincs értelme kilométereken át ebben a téli időben, fagyban-hóban húzgálni, hagyjuk, mert úgyis meg fog halni. De nem halt meg. A szüleim imádkoztak, és meggyógyult. Én pedig hallottam ezt. Hat éves voltam akkor, és hallottam, ahogy a szüleim az Úrhoz kiáltottak. Én tudom, hogy ez nem mese, ez valóság.

Hallottam az evangéliumot. Nem tudom pontosan, mikor történt, hogy hitre jutottam, de tudom, hogy elég fiatal voltam. Az életemet nem adtam át az Úrnak, de hittem. És csak húsz-huszonegy éves koromban történt valami, ami az életemet megérintette; ekkortól kezdtem követni az Urat. Huszonegy évesen imádkoztam, és azt mondtam: Uram, én nem akarom, hogy emberek vezessenek, én azt akarom, hogy Te vezess, és Te vedd a kezedbe az én életemet, és ha úgy lenne is, hogy egyedül maradok az úton, akarom tudni, hogy Veled megyek. Így imádkoztam anélkül, hogy valaki tanított volna erre. De nem tudtam, mi fog történni, és azt sem mondhatom, hogy teljes szívemből imádkoztam. Azt tudom, hogy letérdeltem és imádkoztam, és azt mondtam: Uram, akarom, hogy így legyen. És éppen ez történt, hogy öt év múlva bizonyos értelemben egyedül maradtam. Elmentem abból a csoportból, ahol voltam egy gyülekezetben. Akkor nem értettem ezt, de utólag megértettem, amit Pál mond, hogy ő nem ment oda, ahol mások prédikáltak. Tudjátok miért? Van egy nagyon világos példa erre. Ha valaki szeretne hegedülni tanulni, és elmegy egy mesterhez, az megkérdezi, hogy tud-e már valamennyire játszani. Ha igen, akkor 50 lej lesz egy óra. Jön egy másik ember, attól is megkérdezi, tanult-e már hegedülni. Ha nem, akkor csak 40 lejt kell fizetnie. Miért kerül többe a másik? Mert először ki kell vetkőznie mindabból, amit már tud. Éppen így van a hitéletben is. Sok olyan dolog van, amit összegyűjtünk azokról a helyekről, ahova jártunk. Én nem akarom megmondani, melyek ezek a dolgok, mert az Úr időnként nekem is megmutat egyet-egyet. És ezekről le kell mondanunk.

És egy olyan út következett, amelyről soha nem képzeltem volna, hogy ez lesz az az út, amelyen járnom kell. Soha nem gondoltam volna, hogy így lesz. De az Úr elkezdett munkálkodni. A hitéletem első éveiben lefelé mentem, olyan értelemben, hogy az Úr minden alkalommal megalázott. Rendkívüli mértékben meg voltam alázva, mert az Úr tudta, és az Úr pontosan tudja, hogy mire van szükségünk. Mindnyájan büszkék vagyunk. Lehet, hogy én büszkébb voltam, mint mások, azért kellett átmennem dolgokon, és láttam, hogy az Úr az, aki az életemet irányítja. És mikor még nehezebb helyzetek voltak, mikor az arcom pirult, akkor hallottam az Úr hangját: „Radu, neked szükséged van erre.”

Ez a testvér pedig, akivel beszélgettem, kezdett mondani bizonyos dolgokat. Nem akartam vitázni vele, csak annyit mondtam, hogy én másképp hiszem. De egyet világosan megértettem akkor, mikor az Úrhoz tértem: hogy a megváltás Isten ajándéka. A megváltás nem olyasvalami, amit elnyerhetünk, hanem a megváltás teljesen Krisztus golgotai műve. És ezt nagyon világosan láttam a kezdetektől, és tudtam, hogy ha hiszek, akkor az Ő gyermeke vagyok.

Az évek folyamán nehéz volt felfedezni, hogy ki az, aki a fülembe súg, és elítél és vádol különböző dolgokért. Lehet, hogy eltelt három-négy év is, mire megértettem, hogy a Vádló hangja nem az Úr hangja. Eleinte nem értettem ezt. Természetesnek tartottam, hogy ezt mondta, és vádolt, valahányszor vétkeztem. Jött, és mondta ezeket a dolgokat addig a bizonyos napig, mikor egyszer s mindenkorra megértettem, hogy ez a hang nem a Pásztor hangja. Mert ha az Úr megmutat valamit az életünkben, Ő pontosan rámutat arra a valamire, és azt mondja: „Ez a dolog nem jó. Ezzel a dologgal le kell számolnod.” Ő nem jön vádaskodásokkal, hogy azt mondja: „Látod, nem is változtál meg, te ugyanaz az ember vagy, nyomorult vagy, belőled soha semmi nem lesz.” Ez a Vádló hangja. Ezt megértettem. Nem azt mondom, hogy az igét olvasva értettem ezt meg, bár természetesen azután megtaláltam az igében is, ami velem történt; de nagyon világosan megértettem, hogy az Úr más, Ő teljesen más. És miután ezt megértettem, észrevettem valamit utólag: Hogy mindezek a dolgok, amelyek jöttek, mindig egy-egy krízist követően jöttek; és megértettem az írást azzal kapcsolatban, amin átmentem, és megértettem, hogy az Úr munkálkodik az életemben. Az a tanítás pedig, ami ezután következett, mindig olyan volt, hogy megerősítette a tapasztalatot. Egyes dolgokban ellentmondásokba kerültem egy testvérrel, de azt mondtam neki, hogy azok a dolgok, amiket én fenntartok (tehát vannak olyanok is, amikben nem vagyok biztos), ezek olyan dolgok, amiket én a saját bőrömön tapasztaltam. Ezek nem olyasmik, amiket én elgondolok, és elképzelem, hogy így vannak. Ezek egyszerűen olyan dolgok, amiket én megláttam.

Amikor nagyon világosan megláttam ezt, még Margittán laktam. Akkor először értettem meg azt is, mit jelent az ajándék és a jutalom. Mert valamikor én is úgy gondoltam, hogy engem nem érdekel, megelégszem azzal, ha a mennybe jutok, találok ott egy helyet, és nem érdekel, ha én leszek az utolsó; ha úgy is lesz, hogy mint tűz által menekülök meg. Én ott akarok lenni, és tudjam, hogy így van. De mikor a dolgok megvilágosodtak, és megértettem, hogy Krisztus váltságműve által van üdvösségem, és ez az alap világos, és ezen állok; megértettem azt is, hogy ezután az következik, hogy hagynom kell, hogy az Úr legyen látható az életemben.

Tudjátok, ez úgy van, hogy ha egyes tanítások valamiképpen a megfelelő idő előtt jönnek, az nincs jó hatással. De ha akkor jönnek, mikor már az erre alkalmas idő elérkezett, akkor ezek jótékonyak. Annak idején a kezembe került egy nagyon jó könyv: A kettéhasadt kárpit. Már maga a cím is sokat mond. Andrew Murray írta, és amikor elolvastam, láttam, hogy több fejezetben is beszél a Zsidók 12-ben található figyelmeztetésekről, de nem értettem, hogy milyen figyelmeztetések ezek? Vagy meg vagy váltva, vagy nem. Ha van üdvösséged, miféle figyelmeztetések ezek? Nem értettem ezt a könyvet, és félretettem. Öt év múlva újra megtaláltam, és újra elkezdtem olvasni. Mintha valami felvillant volna, de még mindig nem voltam felkészülve, hogy elolvassam, és újra félretettem öt évre. Tíz év múlva kezdtem megérteni.

Mert a hitélet azt jelenti, hogy elindultunk egy pályán, versenyt futva az idővel, és el kell jutnunk a végére, de eltéveszthetjük a célt. Mert az újjászületés a pálya kezdete; csak ekkor válunk egyáltalán alkalmassá, hogy fussunk ezen a pályán. De miután újjászülettünk, arra vagyunk elhíva, hogy ezen a pályán fussunk (ahogy a Zsidó 12 írja), amelyre Ő helyezett bennünket. És a pálya végén ott lesz a jutalom. A pályának a végén, nem az elején. És nézzétek, mit mond az ige az 1Korintus 9,24-27: „Nem tudjátok-é, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy veszi el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elvegyétek. Mindaz pedig, aki pályafutásban tusakodik, mindenben magatűrtető, azok ugyan, hogy romlandó koszorút nyerjenek, mi pedig romolhatatlant. Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra, úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos: hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.”

Én méltatlanná, alkalmatlanná lehetek. A futó, ha nem a szabályok szerint fut, ki lesz zárva a versenyből. Itt nem arról van szó, hogy valaki elveszíti az üdvösségét. Itt arról van szó, hogy méltatlanná leszel, ki leszel zárva a versenyből. Ma a kezembe került egy lap, amelyre régebben feljegyeztem valamit, és olvasva ezeket a jegyzeteket, ezt találtam: „Ráhel meghalt az úton. Ráhel nem jutott el az út végére, meghalt az úton.” Ha mi el akarunk jutni az út végére, aki mindvégig kitart, az kap jutalmat. Látjátok, mindnyájan kerülhetünk bizonyos nagyon nehéz helyzetekbe az életben. És ezekben a nehéz helyzetekben, ahova az Úr helyezett bennünket, itt ezekben a nehéz helyzetekben kell lefutnunk ezt a pályát.

Akkor megértettem, hogy nem úgy van, ahogyan az elején elgondoltam, hogy engem nem érdekel, ha csak úgy, mint tűz által, de oda jussak; hanem megértettem, amit Pál mond: „ki-ki azért meglássa, mimódon épít reá.” Az alap le lett rakva. Az alap Krisztus. De amit ráépítünk, az nem úgy van, hogy beállok, és én is és teszek valamit az Úrért, hanem amit ráépítek, az nem más, mint amit Ő munkált az életemben. Az arany, amely bennünk ki van munkálva, én azzal építek. Ne gondoljátok, hogy úgy van, hogy én hozzáfogok és teszek valamit, és azok a dolgok építőanyagként lesznek. Nem! Az arany, az ezüst, ami a megváltásról szól, és a drágakövek, amelyek a Szent Szellem bennünk végzett munkájáról szólnak. Tudjátok, miként jön létre egy drágakő? A szokványos szén nagy nyomás alá kerül, bizonyos folyamatok zajlanak le benne a sötétben, és így születik meg a drágakő.

Pál nagy misszionárius volt. Talán senki nem is volt hozzá hasonló. Néhány éve voltam ott, ahol Cézáreában két évig fogva tartották. És azt olvassuk a Bibliában, hogy a helytartó valami pénzt remélt Páltól, hogy szabadon engedje. Ez az egyik része a dolgoknak, de a másik rész az, hogy Isten ott akarta őt tartani. Szükség volt Pálra? Nagyon nagy szükség volt, hogy menjen és hirdesse az evangéliumot. Később Rómában volt bebörtönözve, és ott írta a legszebb leveleit. Ez az időszak, amikor Pál Rómában börtönben volt, ez volt az ő felnőttkorának az időszaka. Ő sem volt rögtön felnőttkorú, mert mikor Isten elkezd munkálkodni, először megvált bennünket, az övéi leszünk, és utána foglalkozik azzal, hogy munkálkodjon bennünk. Senki sem változik meg olyan könnyen.

Nem akarok olyan témákat érinteni, amelyeket nehéz megérteni, de testvérek, tudnunk kell, hogy nincs befejezés. Mindig van valami új, amit az Úr újra és újra megmutat. Folyamatosan foglalkozik az életünkkel, és az Ő munkájának a vége az, mikor mi az Ő Fia képének hasonlatosságára leszünk formálva. Ha ezen az úton járunk, ha az Ő útján járunk, és átadjuk az életünket az Ő kezébe, akkor ennek a folyamatnak helye lesz bennünk.

És a futásunk végén, mikor az Úr eljön, két szempontból leszünk megítélve. Az egyik: Ez az akadálypálya, amely előttünk van, úgy lett megalkotva, hogy nem tudjuk megfutni, hacsak nem tanuljuk meg, hogy az Úr kegyelmére alapozzunk. Különben lehetetlen. Ha megpróbálod, ha jó ember akarsz lenni, tisztességes, pontos akarsz lenni, mindezeket meg tudod tenni, de hogy az egyes akadályokat legyőzd, ez annál nehezebb. A második dolog, ami még sürgetőbb, hogy az Úr mindegyikőnknek adott egy bizonyos szolgálatot. Nem úgy van, hogy csak egyeseknek van szolgálatuk, mindenkinek van, beleértve a nőtestvéreket is. Mert a testemben minden tagnak van egy speciális funkciója. A végén, mikor az Úr eljön, akkor megkérdezi: „Mit tettél a tálentummal, amit neked adtam?” A tálentum nem tehetség, a tálentum a kegyelem ajándéka. Mit tettél vele? Hogyan értékesítetted? Valóban értékesítetted? „Mindenki a kapott ajándék szerint munkálkodjon.” Ha az Úr adott nekünk valamit, azt tegyük. Ismerek egy testvért, akiről tudom, rendelkezik az evangelizálás ajándékával, de valahányszor tanítani akar, mindig melléfog. Nekünk azt kell tennünk, amit az Úr mondott, hogy tegyünk.

Testvérek, most senki nem von kérdőre, senki nem kérdezi meg: Te mit teszel? Ha olvassuk a Bibliát, időnként az Úr megkérdez, de ha nem olvassuk a Bibliát, mehetünk életünk végéig nyugodtan, csakhogy a végén felteszik nekünk a kérdést: „Te mit tettél?” Folytathatnám és mondhatnám, hogy azt kívánom, ne maradjak meg a magam dolgainál, hanem, ahogy hallottuk a testvértől is, itt nem megy másképp, csak ha az Úr felfedi nekünk az Ő dolgait, világosságot teremt, és mi egyszeriből meglátunk olyasmiket, amiket soha nem láttunk. Testvérek, azt akarom mondani, hogy szót kell értenünk egymással! Lehet, hogy egyesekkel nem tudjuk megérteni magunkat, és nem feltétlenül az ő hibájukból. De ha mi a kereszt útján járunk, és az Úr foglalkozik a mi életünkkel, akkor nekünk itt és most kell megtalálnunk azt az utat, amelyen járnunk kell. Én így imádkozom.

Ezt láttam meg tehát az évek során – és az Úr úgy munkálkodott, hogy olyan testvérekkel is összehozott, akikkel kihívás volt számomra szót érteni. És továbbra is azt szeretném, hogy segítségül tudjak lenni, és tudjak elhagyni az én dolgaimból, és csak az legyen, ami minket összeköt – mert ha az Úréi vagyunk, valami összeköt bennünket, és ez nem más, mint Krisztus. Ha azt akarjuk, hogy az kössön össze, ahogyan a Bibliát értelmezzük, akkor az soha nem fog menni, mert nem az alapján kell viszonyulnunk másokhoz, ahogyan mi értjük a Bibliát, hanem meg kell látnunk azokat az élet-kötelékeket, ami Krisztus, és ezekben a kötelékekben kell megállnunk. Ha így vagyunk, és így értjük, akkor ez nem lesz csak üres beszéd, akkor már nem lehetünk ugyanazok, akik voltunk.

Ezzel befejezem, de elmondok még egy jellemző helyzetet. Felhívott egy bukaresti ismerősöm, és megkérdezte, ki tudnék-e menni a repülőtérre, hogy behozzak valakit a városba. Egy bukaresti teológiai szeminárium professzoráról volt szó. Mondtam, hogy természetesen, kimegyek. Mikor beült az autóba, elkezdtünk beszélgetni, és egyszer csak ez a testvér megkérdezte tőlem, hogy milyen gyülekezetbe járok. Nem akartam sokkolni, de azért szerettem volna mondani valamit, ami megmarad, ezért így szóltam: – Testvér, mikor az Úr Jézus a földön volt, voltak bizonyos emberek, akiket tanítványoknak neveztek, akik az Úr tanítványai voltak. Egy idő után pedig Antiókhiában ezeket a tanítványokat keresztényeknek nevezték. Én ezek közül való vagyok.

Tudjátok, mit mondott ez az ember? Könnyek potyogtak a szeméből, végig az arcán, és azt mondta: – Bocsáss meg, testvér, a kérdésemért.

Mert ez, amit én ennek a testvérnek mondtam, igaz, ez a valóság. Én nem szeretnék semmilyen színezetű lenni, hanem Krisztust akarom bemutatni. Az emberek, akik ismernek, Krisztust ismerjék meg.

Egy testvér mesélte, hogy össze voltak gyűlve egy házban, és valaki jött, de nem mert oda bemenni. Hallotta, hogy énekelnek, és megkérdezte: – Ti kik vagytok?

És a testvér azt felelte: – Keresztények vagyunk.

– Ez nem lehet, és mi még?

– Gyere be, és nézd meg!

Nem akart bemenni. De testvérek, ez a valóság. Semmilyen színezetünk nem kell, hogy legyen. Én nem akarom megmondani ki hová menjen. A lényeg az, hogy én tudjam, hogy Krisztust követem, én Őt képviselem, és ez az én vágyam.

Visszahoz téged az Úr (Dana Congdon)

Magyar felirattal.

A felvétel a New York-i testvérek ifjúsági hétvégéjén készült, 2021. május 29-én, melyet Zoom-on is közvetítettek. Honlapjuk: https://www.cbmministry.org/ és http://cbmyouth.org/

Az eredeti felvétel linkje: https://www.youtube.com/watch?v=LHgiB592Gok

Dana Congdon a kamaszok és fiatal felnőttek négy csoportját szólítja meg, akiket a legsúlyosabban érintett a covid miatti bezárkózás.

„De legyőzték őt a Bárány vérével” (T. Austin-Sparks)

Oly sokan vannak ma az Úr népéből olyanok, akik fölött a Sátán zsarnokoskodik; azzal zsarnokoskodik fölöttük, hogy vádolja őket, azt érezteti velük, hogy ítélet alatt vannak, elrabolja tőlük a békességüket, a bizonyosságukat, nyugalmukat, reménységüket; és azt látjuk, hogy ezek az emberek örökké a maguk hiányosságairól, bűnösségéről beszélnek; mindig saját maguk körül forognak; hogy azok, akiknek nem kellene lenniük, és nem azok, akiknek lenniük kellene. A Sátántól való szabadulásuk úgy történik, ha újra felismerik és ráébrednek, hogy az Atya tökéletes megelégedést talál az Ő Fiában, aki a nevükben képviseli őket, és ezért az Atya előtt ők is teljes elfogadottsággal állnak. Ez a szabadulás útja, így vettetik ki az ellenség; így lehet legyőzni őt mint vádlót. Igen, a vérre való hagyatkozás elegendő ehhez a teljeskörű, mindent felölelő győzelemhez! „Legyőzték őt a Bárány vérével”, és a vér értékének első és legfőbb tényezője minden irányban annak folt nélkül való bűntelensége, az Úr Jézus természete. Soha nem volt senki, aki ilyen lett volna.

Olyan öröm van bennem, hogy Isten jött el Krisztusban, hogy ISTEN volt az, aki eljött Krisztusban. Vádolható Isten bűnnel? Lehet Isten számlájára bűnt felróni? Isten volt Krisztusban, aki teljesen és tökéletesen szent, akiben nem volt bűn, aki testet öltött; és ennek az isteni természetnek az érdemében, annak tökéletességében a Sátán hatalma legyőzetik – ezen az alapon. Áldott legyen Isten! Hit által lesz a miénk ennek a drága vérnek az értéke; azaz, az Úr Jézus tökéletességét nekünk lehet számítani. Ez a kegyelem – ez az evangélium csodája. Ha elkezdenénk elemezni magunkat, és számba vennénk önmagunkat, az szörnyű dolog lenne, nyomorult vállalkozás, és nem érne véget soha – gondoljátok csak meg, szeretteim, mindazzal együtt, amit mi ismerünk saját magunkról, és amit Isten tud rólunk – „Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan; ki tudná kiismerni? Én, az Úr vagyok a szívek vizsgálója, a vesék megítélője…”. És bár mindez tény, mégis bűntelen tökéletességben állhatunk meg Isten jelenlétében, nem saját magunkban, hanem Krisztusban, akiben teljes, bűntelen tökéletesség számíttatik nekünk Istentől.

Forrás: Open Windows, május 27., a teljes szöveg angolul: http://www.austin-sparks.net/english/000477.html

„Ő maga jelentette ki: semmiképpen sem hagylak el” (Watchman Nee)

Istennek egy gyermeke egyszer ígéretet kért Tőle a megélhetésével kapcsolatban. Egy napon ez a nőtestvér ezeket a szavakat olvasta: „Pénzsóvárgás-mentes legyen a ti viselkedésetek, elégedjetek meg azzal, amitek van, mert ő maga jelentette ki: semmiképpen sem hagylak el, sem nem hagylak cserben.” (Héberek 13,5, Vida ford.). Meglepődött, de meg is örült ennek az Igének. Az ilyenfajta ígéret feltételes: az embernek először szabadnak, mentesnek kell lennie a nyereségvágytól, és elégedettnek kell lennie azzal, amije van, és csak utána tapasztalhatja meg az Úr folyamatos gondoskodását és ellátását az anyagi szükségletekben. Áment, áment és áment mondott erre az ígéretre. Az elmúlt húsz éve alatt egyfelől végig fenntartotta azt az alapelvet, hogy „aki nem akar dolgozni, ne is egyék” (2Thessz 3,10), másfelől pedig megtapasztalta az Úr gondoskodását abban, hogy sem egy marok liszt a vékából nem futott a végére, sem a korsóból nem fogyott ki egy kis olaj (lásd 1Kir 17,8-16). Az Úr sem nem hagyta cserben, sem el nem hagyta őt.

Forrás: The Lord My Portion, c-f-p.com

Az igazság gyakorlása és a lelkiismeret (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2021. április 7-én. PDF a lenti linkre kattintva elérhető:

Megtörtént velem, hogy voltam valahol, és a szívemen volt valami, amivel az Úr megáldott engem; ami annyira megérintett, hogy azt gondoltam, erről fogok beszélni. De mikor elkezdtem mondani, azt láttam, hogy a testvérek türelmetlenül fészkelődnek a székeiken. És mikor ezt észrevettem, rájöttem, hogy nem kell most ezekről a dolgokról beszélnem, amelyekkel az Úr engem megérintett. Nem szeretném persze, hogy a jelenlevők közül valaki olyan legyen, mint ahogy a Biblia írja: „sok mondanivalóm lett volna, de nem mondhatom el, mert nem vagytok készek rá”. Ezt mondta a levél szerzője a levél címzettjeinek. És sokszor gondolkoztam ezen, hogy melyek azok a dolgok, amelyek nekem nehéznek tűnnek; mi az, amit nem értek? Mi az, ami miatt én is fészkelődnék a székemen, mert nem tudnám megérteni, miről van szó?

Beszélgettem valakivel, és megkérdeztem tőle: gondolod, hogy az Úr csak eddig akarta, hogy eljuss, vagy többet szeretett volna megvalósítani az életedben? Persze, hisszük, hogy a mennybe jutunk, meg vagyunk váltva, elismerjük az Úr áldozatát, és ismerjük az Ő vére értékét. Persze, üdvösségünk van, de azt szeretném mondani, testvérek, hogy a helyzet nem éppen ilyen egyszerű, ha elemezni akarjuk és mélyebbre akarunk hatolni abban, amit az Úr meg akar tanítani. És nagyon nehéz megérteni azokat a dolgokat, amelyek maximális fontosságúak. Nem tudjuk ezeket olyan könnyen megérteni.

Egy alkalommal beszéltem arról, hogy Isten meg akarja szentelni a mi testünket, és mikor erről beszéltem, azt mondtam: nem a magatokéi vagytok. Áron vétettetek meg. És azt hiszem, hogy forradalmi hatása van az életünkben annak, ha elkezdjük megérteni, mi nem a magunkéi vagyunk; és hogy ez a test, amelyre lehet, hogy túlságosan nagy figyelmet fordítunk, az Úré. Nem az enyém, hogy azt tegyek vele, amit én akarok. Ezt könnyebb megérteni, mert: „a bűn ne uralkodjon a ti halandó testetekben” – írja Pál apostol a Szent Szellem által a Római levélben. És „ne szánjátok oda a ti tagjaitokat az igazságtalanság szolgáivá. Szánjátok oda magatokat Istennek!” Ne add a szemedet, a füledet és a szádat, hogy mindenfélét beszéljen, hanem add magad Istennek, mert Neki szüksége van a testedre. Testvérek, ezt könnyebb megérteni, ez kézzelfoghatóbb.

Ma nem szeretnék aprólékos magyarázatokba belemenni, csak néhány nagyon gyakorlati dolgot érintenék a legfontosabb részünkkel kapcsolatban, mely nem más, mint a mi szellemünk. És e miatt, mert annyira fontos, nagyon nehezen érthető. Mert a test valami kézzelfogható, érinthető, és megértem: itt a szemem, itt a fülem, itt a szám – kezdek valamit megérteni. A lábam a békesség hírnöke kell, hogy legyen. A kezemet az Úr számára kell használnom, és ezt nagyon könnyen meg tudom érteni. De nagyon nehéz megérteni azt, ami a szellemünkkel kapcsolatos. Pedig, testvérek, ez annyira fontos! A szellemünk működésének ismerete nélkül nem lehet szellemi életünk. És szeretném a szellemünk három funkciója közül az elsővel kezdeni. Ezek közül az első, ami nagyon fontos, a lelkiismeret.

Testvérek, mit gondoltok, miért kell egyes testvéreket figyelmeztetni, és szólni nekik, „ez a dolog nem helyes”? Miért? Egyszer valamilyen anyagot kellett vásárolnom. És egy testvér szólt: „gyere ebbe az üzletbe, mert ott nagyon nagy kedvezmény van!” De feltettem magamban a kérdést: honnan van ez a nagy kedvezmény? Mert örülünk annak, ha valahol nagy kedvezményt adnak. Végül megtudtam, hogy az, aki ezt a nagy kedvezményt adta, lopta az árut. Különböző módon ellopta az anyagot, és sokkal olcsóbban adta el. Azoknak, akik nagy mennyiségben vásárolnak, szoktak általában kedvezményt adni, de ő nagyon nagy kedvezményt adott. Megmondtam, hogy én nem vásárolok tőle. És miközben ezekre gondoltam, eszembe jutott az 50. Zsoltár: „Ha tolvajt látsz, mellé adod magad”. És miközben engem ez a Zsoltár megvizsgált, jött hozzám egy testvér, én pedig elmondtam neki, hogyan vizsgált meg az Úr, és mit mond ez a Zsoltár. Mire azt mondja: „én is éppen most készültem üzemanyagot venni valakitől olcsóbban, és még haza is hozta volna”. És ez a testvér is ráébredt, hogy nem szabad ilyen dolgot tenni, mert ha ezt teszed, a tolvaj mellé adod magad.

És nézzétek, mi történik, ha a tolvaj mellé adjuk magunkat. 50. Zsoltár, 15-23: „és hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem. A gonosznak pedig ezt mondja Isten: miért beszélsz te rendeléseimről, és veszed szádra az én szövetségemet? Hiszen te gyűlölöd a fenyítést, és hátad mögé veted rendeléseimet! Ha lopót látsz, mellé adod magad, és ha paráznákat, társalkodol velük. A szádat gonoszságra tátod, és a nyelved csalárdságot sző. Leülsz és felebarátodra beszélsz, anyád fiát is megszidalmazod. Ezeket teszed, és én hallgassak? Azt gondolod, olyan vagyok, mint te? Megfeddelek téged, és elédbe sorozom azokat. Értsétek meg ezt, ti Istent felejtők, hogy el ne ragadjalak menthetetlenül. Aki hálával áldozik, az dicsőít engem, és aki az útjára vigyáz, annak mutatom meg Istennek szabadítását.”

A lelkiismeretnek az igazságossághoz van köze. A lelkiismeret szoros kapcsolatban van az igazságossággal. Honnan tudhatjuk, hogy egy dolog igazságos-e vagy sem? Nem tudhatjuk! Emlékeztek, mikor Dávid bűnt követett el, és Nátán elment hozzá, Dávid nagyon nyugodt volt. Nátán a lelkiismeret hangja volt azonban Dávid számára. Dávid meglátta ezt, és megvallotta és megbánta a bűnét. Honnan tudhatom én ezt: „leülsz és felebarátodra beszélsz, anyád fiát is megszidalmazod. Ezeket cselekedted és hallgattam”. De testvérek, a lelkiismeret úgy működik, mint ahogy Illéssel is történt az 1Királyok 19-ben, amikor nagyon erős szél, tűz, és földindulás jött, és az Úr nem volt ezekben – és akkor Illés halk és szelíd hangot hallott: mit csinálsz itt, Illés? Ha ezt a halk és szelíd hangot halljuk, az nagyon mélyre hatol, és gyökeresen megváltoztatja a dolgokat. Testvérek, ez nem úgy működik, hogy ismerjük a Bibliát, és megértjük, amit olvasunk. Ez nem elég. Fontos, hogy csendben várjunk az Úrra, és meg tudjuk hallani, amit az Úr szól hozzánk. Miért van ez a testvérek közt hogy „felebarátod ellen beszélsz”? Nem feddi meg őket a lelkiismeretük? Nem. Mert nem hallják meg az Úr hangját, aki mondja nekik: „Nem jó az, amit teszel! Nem helyes! Változtatnod kell a dolgokon!” És ez nagyon fontos, hogy halljuk, hogy csendben legyünk, és meglássuk, mit akar az Úr mondani. Nagyon sok igevers van, ami figyelmeztet.

Mikor János legutoljára megírta a három levelét, addigra a kereszténység már nagyon eltávolodott a kezdeti állapottól. Például, ki az igaz(ságos)? Azt gondoljuk, hogy az, aki hisz Jézusban. De nézzétek, mit ír itt, a 1János 3,7-ben – sajnos a fordításunkban nem jön át jól, de így hangzik: „Fiacskáim, senki el ne tévelyítsen benneteket: aki igazság(osság)ot cselekszik [folyamatosan], az igaz(ságos), amiként Ő is igaz(ságos).” Testvérek, senki el ne hitessen benneteket! Ez az igazság(osság), amiről itt szó van, gyakorlati igazság(osság). Egy testvér nemrég mondta el, hogy volt valami üzlete egy másik testvérrel, aki nem velünk jár, és elmesélte, hogy csapta be őt ez a testvér. Én is ismerem, akiről szó van, nagyon sok mindent tud, ismeri jól a Bibliát, de vajon miért csapta be ezt a testvért? Vajon tudatában volt annak, hogy becsapta? Én azt hiszem, testvérek, hogy néha csak annyit látunk, mint egy jéghegy csúcsa, valami kicsi kilátszik a víz színén. És nem tudjuk, mi van alul. Honnan tudjuk, hogy mi az igazságot gyakoroljuk-e? Mert a lelkiismeretünk a Szent Szellem által megvilágítva azt mondja: így van.

Egyszer egy testvér el akarta adni az autóját. Ez 1990 előtt történt. Én tudtam, hogy sok problémája van az autónak, és ha elmondta volna, mi minden baja van ennek a kocsinak, akkor lehet, hogy még neki kellett volna fizetnie, hogy valaki megvegye. Tudjuk, hogy akkor nem voltak más autók, egyedül a Dacia létezett, és ezt mindenki meg tudta javítani. És azt kérdeztem a testvértől: Testvér, meg fogod mondani milyen hibái vannak az autónak? Vonogatta a vállát, és nem tudom, végül mit tett, hogy végül is megmondta-e vagy sem, ez nem az én felelősségem, de azt gondoltam: vajon igazságosan jár el? Vajon a mi cselekedeteidben igazságosan járunk el? Meg fogjuk mondani az igazat? Vagy rejtegetni fogjuk azt? De testvérek, itt azt mondja az ige: Ezeket teszed, és én hallgassak? Azt gondolod olyan vagyok mint te? Azt gondolod, hogy nem láttam? Láttam!

Testvérek, a lelkiismeret nagyon fontos. Csak a Szent Szellem által megvilágított lelkiismeret tudja nekünk megmutatni, hogy igazságos-e vagy sem az, amit teszünk. Nézzétek, mit mond Pál apostol a 2Korinthus 1,12-ben: „mert a mi dicsekedésünk ez: lelkiismeretünk bizonyságtétele, hogy isteni őszinteséggel és tisztasággal, nem (hús)testi bölcsességgel, hanem Isten kegyelmével forgolódtunk a világon, kiváltképpen pedig ti köztetek.” Tehát a mi dicsekedésünk a mi bizonyságunk, amit a mi lelkiismeretünk ad, hogy a világban és kiváltképpen veletek szemben, isteni szentségben és tisztaságban jártunk. Milyen bizonyság ez, testvérek! A mi dicsekedésünk az, amit a mi lelkiismeretünk ad.

Ma este nem akarok a szellem többi funkciójáról beszélni, de még valamit szeretnék mondani. A testvér azt mondta, hogy a mi első reakciónk az öröm lesz, mikor a mennyben leszünk. Én remélem, hogy az öröm lesz. De a mi lelkiismeretünknek működnie kell, testvérek. Mert mi nagyon könnyen félrevezethetők vagyunk. Láttuk mit ír az 1Jánosban, ahonnan olvastam: „Fiacskáim, senki el ne tévelyítsen benneteket!” Ne hagyjátok magatokat becsapni, ne gondoljátok, hogy igazak vagytok, ha nem gyakoroljátok az igazságot. Ne legyenek ezek csak szavak a mi életünkben.

Most szeretnék arról beszélni, hogy Pál nagyon hűséges volt a judaizmushoz és nagyon ellene volt a kereszténységnek. És akkor, mikor Istvánt megkövezték, ő is ott volt, és őrizte azoknak a ruháit, akik megkövezték Istvánt. És látta István arcát ragyogni, és a lelkiismeretét ez megérintette. Tehát, ami ott történt, az csoda volt. A következőt zárójelben mondom. Gondolkoztam azon, hogy mikor Izsákot az apja az oltárra tette, már nem volt ártatlan kisgyermek, hanem már serdülőkorú volt. És látta az apját, ahogy veszi a kést, és hallotta az égből a hangot, amely megállította Ábrahámot, hogy ne ölje meg, és levette őt az oltárról. Sokszor gondoltam erre, hogy az ő életét nagyon befolyásolhatta ez az esemény, ami a Mórija hegyén történt. Mindig emlékezett erre. Zárójel bezárva. Tehát Pál, miután tanúja volt ennek a jelenetnek, hogy István arca fényleni kezdett, és azokat a szavakat mondta: „Uram, ne tulajdonítsd nekik ezt a bűnt”, Pál elsötétült lelkiismeretét megérintette az Úr. És tudjátok, mit tett ezután? Még nagyobb düh és harag lett benne a keresztények iránt, mert el akarta nyomni a lelkiismerete hangját, amely szólt hozzá. De mert tudatlanságban volt, az Úr ott volt a nyomában. És végül az Úr megérintette őt, és a lelkiismerete megvilágosodott.

Tudjátok, mit jelent, a rossz lelkiismerettől megtisztított szív? Azt jelenti, hogy a lelkiismeretünk mércéje más lesz, már nem az, ami volt. Pál ezt mondta: „én mindig jó lelkiismerettel éltem”. Igen, neki jó lelkiismerete volt, de a mérce nem volt jó. Amikor a mérce magasabbra került, és Isten lett számára a mérce, ezeket a szavakat mondta: „ebben gyakorlom magam, hogy mindig jó lelkiismeretem legyen Isten és emberek előtt”. Mi lesz a mi válaszunk, ha az Úr megmutat valamit? Mert mikor az Úr megmutat valamit, a mi hozzáállásunk az engedelmesség kell legyen. És ha így járunk el, akkor még több világosságot nyerünk, és egyre érzékenyebbek leszünk az iránt, amit az Úr meg akar mutatni. Ez nagyon fontos.

De testvérek, tudjátok mi történik? Észrevettem, hogy nagyon sok keresztény nem tud különbséget tenni a lelkiismeret hangja és a gonosz vádaskodása között. Ha a gonosz vádolja a lelkiismeretünket, akkor ez a dolog nagyon össze fog zavarni, nem fogjuk tudni, mihez kezdjünk, mit tegyünk, körülöttünk minden ködös lesz. Nagyon egyszerű, mit kell tennünk ilyenkor. Ha meglátjuk, hogy ki van a dologban, akkor kérjük az Urat, hogy az Ő vére fedezzen be a gonosz vádjaival szemben. Az Úr vére meg tud őrizni a gonosz vádaskodásától? Bizonyosan! Ha a szívünk nem vádol, bátorságunk van. Ha bűnt követtünk el, a bűnt meg kell vallani, és akkor az Úr Jézus vére megtisztít attól a bűntől. Nincs többé róla emlékezet. Ha valaki emlékeztet a múltbeli bűneinkre, az a gonosz. A gonosz nem alszik, testvérek.

Nagyon csodálkozom, hogy sok testvér szeretne nagyon nyugodt keresztény életet élni. Megtérnek az Úrhoz, és azt hiszik, hogy egy nap úgy lesz, hogy minden dolog szép lesz, minden rózsaszínű lesz, nagyon nyugodtan megyünk előre az Úrral, nem lesznek problémák. És néha, mikor azt hisszük, hogy így lesznek a dolgok, arra ébredünk, hogy jön valaki és megzavarja a nyugalmunkat. És akkor nagyon szomorúak leszünk. Ma is mondtam egy testvérnek: testvér, nem az a probléma, hogy ilyen dolgok történnek, hanem az a kérdés, hogy mi hogyan reagálunk ezekben a helyzetekben, mert mi nem tudunk a helyzetekkel harcolni. Ezek jönnek; mikor mi nyugodtan ülünk, jön egy testvér a gyülekezetbe, aki meg akar minket tanítani a türelemre. De a kérdés az, mikor jön valaki, és az evangéliumot hirdeti, odafordulunk-e az Úrhoz; és nem egy emberre nézünk, aki közénk jött, hanem az Úrra, és ezt mondjuk: Uram, szeretném megnyitni a szívemet Előtted! Így akarok lenni, ne legyek az, aki saját magával foglalkozik, és mikor jön az Úr és szól, csak sokára ébredek fel, hogy tulajdonképpen az Úr volt itt.

Egyszer voltam valahol egy gyülekezetben, és már untam az egészet és fáradt is voltam, mert nagyon korán keltem, hogy tíz órára odaérjek az alkalomra. És már semmi jóra nem számítottam, azt mondtam, ez egy újabb kudarc. És ahogy ott ültem és hallgattam, az Úr irgalmas volt hozzám és egyszer csak észrevettem valamit. Tudjátok, testvérek, miért nevezi kenetnek az Ige a Szent Szellemet? Nagyon érdekes: „a kenet megtanít mindenre”. Ott, az eredetiben ez a szó főnév is és ige is. Nagyon érdekes a görög nyelv, hogy valami egyszerre lehet főnév is és ige is. És tudjátok mit tapasztaltam, miközben ott egy testvér beszélt? Testvérek, ha szellemileg képes vagy megérteni a dolgokat, ezek a helyzetek nagyon ritkák, éppen úgy, mint Éli idejében. Az emberek beszélnek, és nem érzed hogyan, de belül valami megken. Így éreztem én akkor. Amilyen fáradt voltam, egyszeriből felébredtem, és azt mondtam: az Úr van itt, az Úr szava visszhangzik! Ez nagyon nagy dolog. Az Úr van itt! Tudjátok, hogy történt a Tibériás tengerénél, mikor meglátták az Urat a parton, azt mondták: az Úr van ott! Felébredtek. Ha az Úr van ott, fel kell ébrednünk.

Amikor a lelkiismeretünk megfedd, az Úr van ott. De ugyanakkor megfeddhet a gonosz is, de ő tulajdonképpen nem megfedd, hanem vádol. Különbséget fogsz tenni a két hang között? Különbséget kell tegyél. Mert ha az Úr megfedd, olyan mintha azt mondanám: „Testvér, vétkeztél, mert tegnap nem jól szóltál”. Nagyon világosan lehet tudni, hogy miről van szó. Ha azt mondanám: „Testvér, te egy sunyi ember vagy”, akkor nem tudná, hogy mit tegyen. Mit akar ez mondani? Mikor az Úr megfedd, tudod, hogy az Úr az. Dávid azt mondta, mikor az Úr megfeddte: az én vétkem szüntelenül előttem forog. Tudom, hogy mit tettem.

Az Úr munkálkodjon testvérek, hogy különbséget tudjunk tenni, és minél inkább hallgatunk arra, amit az Úr megmutat, annál több világosság jön az életünkbe. És a mi életünk növekedni fog. Az élet nem növekszik, ha nem szokunk hozzá, hogy meghalljuk, ha az Úr megfedd. A mi lelkiismeretünk hangja, Isten által megvilágítva. Testvérek, az Úr áldjon meg titeket.

Egy a test, egy a Szellem, egy az Úr, egy a hit (Radu Gavriluţ)

Magyar tolmácsolással hallgatható a lenti linkre kattintva.

Egyenest a cél felé

elhangzott: Marosvásárhely, 2021. 03. 07.

Ef 4, 1-7. 11-16. 2Kor 3,12-16. 2Krón 11,13-17. 1Kor 12,13. Róm 12,9-10.

View original post

Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? (Radu Gavriluţ)

Igeszolgálat magyar tolmácsolással (a kicsit lejjebb található linkre kattintva).

Egyenest a cél felé

elhangzott: 2021. 03. 05.

Bírák 17,6 “Abban az időben nem volt király Izráelben, és mindenki azt cselekedte, ami jónak tűnt a maga szemében.

Dán 10,5-9. ApCsel 22,6-8.

“Mindazok, akik meglátják, hogy milyen nagy az Úr, azt kérdezik: “Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?”

View original post

A lélek üdvössége (Watchman Nee)

A teljes könyv letölthető PDF-ben (a fordító anonim).

“Olyan téma előtt állunk, melyre tudomásom szerint sok hívő ember soha nem figyelt föl. Ez a lélek üdvösségének problémája. Amikor a megváltás kérdéséhez közelítünk, van egy dolog amire nagyon fontos, hogy figyeljünk: lényeges a különbség a szellem és a lélek közt. A fenti Ige egyértelműen bizonyságot tesz arról, hogy az ember három fő részből áll: szellem, lélek és test. A szellem az a képesség, mellyel az ember kapcsolatban tud lenni Istennel; és ezzel a képességgel az állatok nem rendelkeznek. Ezért az embernél alacsonyabbrendűek: az állatok nem képesek Istent imádni. Másrészt: a lélek az a szerv az emberben, amely által van az értelem, az akarat és az érzelem. Ez olyan dolog, melyben osztozunk az állatvilággal, hiszen az állat is a lelke által él. Végül: a test az a részünk, amely segítségével érintkezünk az anyagi világgal. Mivel mi, emberi lények, szellem, lélek és test vagyunk: kell, hogy a megváltás is érintse mind a három részt.

„Hogy a szellem megmentessék az Úr Jézus napján…”( I. Kor. 5,5.) Ez az Ige a szellem megváltásáról szól. „…azaz a mi testünk megváltását.”( Róm. 8,23.) Itt a test megváltásáról van szó. De amit mi most meg akarunk vizsgálni az a lélek üdvössége. Ennek érdekében figyelmesen nézzük végig az Újszövetséget, hogy hol van megemlítve a lélek üdvössége. Csak így érthetjük meg annak valódi jelentését.”

„Akkor így szólt Jézus a tanítványaihoz: Ha valaki énutánam akar jönni,
tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem. Ezért aki meg akarja menteni életét: elveszti azt, aki pedig elveszti életét énérettem (az én kedvemért): megtalálja azt. Mert mit használ az embernek ha az egész világot megnyeri is, de életét elveszti. Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő életéért? Mert az embernek Fia eljön Atyjának dicsőségében, az Ő angyalaival,
és akkor megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint. Bizony mondom nektek: Azok között akik itt állnak vannak némelyek, akik sehogy sem kóstolják meg a halált, míg meg nem látják az embernek Fiát eljőni az Ő királyságában.” ( Máté 16,24 – 28)

„Akkor így szólt Jézus a tanítványaihoz…” Ebből megtudjuk azt, hogy ami ezután következik az nem a kívülállóknak szól, hanem az Ő tanítványainak. Ha tanítványok, akkor megváltott hívőkről van szó. Ezért ne feledjük, hogy Jézus most közvetlenül a megváltott szentekhez szól s nem a megváltatlan bűnösökhöz.

„Ha valaki énutánam akar jönni…” Azaz: ha valaki a megváltottak közül követni akarja az Urat… Egy megváltott tanítvány, akinek külön ez a vágya, hogy kövesse az Urat. A „kövessen engem” adja a kulcsot az ezután következő feltételekhez.

„Tagadja meg magát…” Az önmegtagadás azt jelenti, hogy semmibe veszem magamat, lemondok kiváltságaimról. Megtagadni magamat nem más, mint az, hogy nem önmagamnak élek, félreteszem (mellőzöm) magamat Isten kedvéért. Csak az ilyen ember képes követni az Urat. Dehát ez magától értetődő, hiszen hogyan követheti az az ember az Urat, aki a maga akaratát követi?!

„Vegye föl keresztjét, és kövessen engem…” Ez még mélyebb dolog, mint az önmegtagadás. Mert az önmegtagadás az énem figyelmen kívül hagyása, viszont a kereszt fölvétele az Istennek való engedelmesség. Az utóbbi pedig azt jelenti, hogy elfogadom azt, amit Isten elhatározott felőlem, és hajlandó vagyok szenvedni az Ő akaratából. Ha megtagadjuk magunkat és fölvesszük a keresztet, akkor igazán követhetjük az Urat.

„Ezért aki meg akarja tartani (menteni) életét: elveszti azt, és aki elveszti életét énérettem: megtalálja azt.” Az eredeti görög szövegben itt az élet szó helyett a „ psuche” áll, ami azt jelenti, hogy lélek. Ebből kifolyólag a fenti Ige a lélek megmentéséről illetve elvesztéséről szól. Tehát innét kapunk világosságot felvetett témánkat illetően.

Az „ezért” kötőszó összekapcsolja az előtte és az utána álló szöveget. Ez a szó segít belátnunk, hogy az előtte álló „tagadja meg magát, és vegye föl keresztjét” mondás ugyanarra utal, mint utána a lélek megmentése illetve elvesztése.

„Ezért aki meg akarja menteni lelkét …” Ez a fordítás így arra az emberre utal, aki bár vágyik követni az Urat, de nem akarja megtagadni magát és fölvenni a keresztet. A görög szöveg tehát segít megértenünk valamelyest a lélek megmentését. Az ilyen ember vonakodik semmibe venni az énjét, lemondani önnön kiváltságairól és szenvedésnek alávetni önmagát az Istennek való engedelmesség érdekében. Így felismerhetjük, hogy a lélek megtartásának (megmentésének) lényege pontosan az ellentéte az önmegtagadásnak és kereszt fölvételének. Ha valaki tudja: mi az önmegtagadás és mit jelent a kereszt hordozása, akkor az azt is tudja, hogy mire utal önnön lelkünk megmentése (megtartása).

Az Úr azt mondja nekünk: ha valaki tekintettel van önmagára, azaz nem hajlandó megtagadni önmagát, fölvenni a keresztet és szenvedni az Istennek való engedelmesség végett, akkor végül el fogja veszíteni lelkét. Aki a fenti értelemben próbálja megtartani (megmenteni) lelkét, az a jövőben — eredményképpen — elveszti a lelkét. Elveszteni a lelket azt jelenti, hogy a végén szenvedni és elveszteni mindazt, amiben örömét leli az ember. Tehát az az ember nem kapja meg azt, amit keres.

„Aki elveszti életét énérettem…” Ez az, amit önmegtagadásnak és kereszthordozásnak nevez az Ige. Elveszteni a lelket a jelenben ugyanaz, mint megtagadni önmagamat. Isten megengedi, hogy megtalálja az az ember a lelkét (a jövőben), aki (most) Őérte lemond a lelki örömökről és szenved Isten akarata szerint. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy aki az Úr kedvéért megtagadja saját elképzeléseit és vágyait, hogy azokat ne elégítsék ki e világ dolgai, és sok szenvedést tűr el: az, egy „másik” időben, részesülni fog az Úr örömében. (magy. ford. megj.: A másik idő: jutalomosztás Krisztus ítélőszékénél.)

Tanulmányozva a fenti igeverset megérthetjük, hogy mit is jelent a lélek üdvössége. A lélek megmentése (megtartása) alatt azt értjük, hogy az ember boldogságot és örömet nyer szívének teljes kielégítésére. A lélek elvesztése pedig az örömökről illetve a vágyak kielégítéséről való lemondás.

Tehát a lélek elvesztése (mely megkívánja az önmegtagadást és a kereszthordozást) semmiképpen sem az, amit általában a lélek „elkárhozásának (meghalásának)” nevezünk. Másrészt: az Úr azt mutatja nekünk, hogy a lélek megmentése (megtartása) az, ha valaki nem tagadja meg magát és nem veszi föl a keresztjét. Ezek a fogalmak nincsenek rokonságban a szokásos „megmentetik” és „elkárhozik (‘örökre’ elveszik)” kifejezéseinkkel. De ez egyértelmű, hiszen ha a lélek megmentése (megtartása) az örök életet jelentené, akkor miért mondja azt az Úr Jézus, hogy annak az embernek el kell vesztenie lelkét az Úrért. Ha a lélek elvesztése a tűznek tavába jutásra utalna, akkor Isten nemde azt kérné tőlünk, hogy a tüzes tóba igyekezzünk kerülni Őérte ?! Következésképpen jelen igeversünknek egyáltalán semmi köze az örök élethez vagy a tűznek tavához. A vers első részében álló „elveszti azt (a lelkét)” és a második részében álló „elveszti életét (lelkét)” kell, hogy ugyanazt jelentsék. Ha a „valaki meg akarja menteni életét: elveszti azt.” azt jelentené, hogy aki nem tagadja meg magát az a tűznek tavába kerül, akkor a „valaki elveszti életét énérettem: megtalálja azt” mondat nem utalna másra, minthogy: aki az Úrért a tűznek tavába megy annak örök élete van. De ez abszurdum lenne. Tehát a valódi lényeg a következő: ha egy megváltott hívő keresztyén nem engedi, hogy lelke most szenvedjen akkor a jövőben fog szenvedni. De, ha megengedi, hogy lelke szenvedjen most az Úrért akkor nem fog szenvedni a jövőben.

Ráadásul: ha a lélek üdvössége az örök élet birtoklását jelente(de nem azt jelenti), akkor a lélek elvesztése a tűz tavába jutást jelezné. De így nem egyeztethetnénk össze az Úr Jézus korábbi megjegyzéseit az itteniekkel. Mert az Úr itt a tanítványaihoz szól, akik már elnyerték az örök életet. És tudjuk, hogy aki nem keresztyén az nem tudja megtagadni magát, sem a keresztet fölvenni és az Urat követni. Amikor Isten azt akarja, hogy egy személynek örök élete legyen, akkor azt kéri tőle hogy higgyen, és nem az önmegtagadást követeli. Csak az képes önmegtagadóan élni, fölvenni a keresztet és követni az Urat, akinek örök élete van. Egy bűnösnek, aki még nem nyert örök életet nem arra van szüksége, hogy megpróbálja követni az Urat, hanem: hogy higgyen az Úrban.

„Mert mit használ az embernek ha az egész világot megnyeri is, de életét elveszti. Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő életéért?” Itt is „élet” helyett „lélek” áll az eredeti görög szövegben. Itt az Úr folytatja annak magyarázatát, hogy milyen haszontalan dolog az, ha valaki most menti meg lelkét, és később elveszti azt. Ezen Ő azt érti, hogy ha egy személy nem tagadja meg magát, nem veszi föl a keresztet, sem nem követi Őt egészen szorosan, hanem ehelyett lelkének kielégítésére annak vágyai szerint cselekszik, akkor eljön majd az az idő, amikor elveszti lelkét, bár korábban az egész világot megnyerte. Bár sok kellemes dologban volt része lelke kívánságait követve, végül, azt mondja az Úr, vissza kell fizetnie mindent lelke örömeinek elvesztésével. Az Úr nézőpontjából sokkal jobb a végén megnyerni a lelket, mint most. Semmi nem adható váltságul a lélek végső kielégítéséért. Így a lelket most elveszteni sokkal jobb, mint a végén.

„Aki meg akarja menteni (tartani) életét: elveszti azt.” Ha valaki megmenti (megtartja) most a lelkét, mikor fogja elveszteni azt? „És aki elveszti életét énérettem: megtalálja azt.” Mikor is találja meg az ember az ő életét? Ugyanabból az igeversből látjuk, hogy az Úr így válaszol erre a kérdésre: „Mert az embernek Fia eljön Atyjának dicsőségében, az Ő angyalaival, és akkor megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint.” (Máté 16,27. vers).

„Cselekedetei szerint…” azt jelenti, hogy aszerint amit az egyes ember tesz jelen életében. Ezek a cselekedetek két kategóriába sorolhatók: (1.) megmenteni (megtartani) a saját lelket most, és (2.) elveszteni lelkünket a jelenvaló világban az Úrért. „Megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint”  tehát az Úr azt teszi, hogy elveszíti az a lelkét, aki most megmentette (megtartotta) azt, és megnyeri az a lelkét, aki a jelen világban az Úrért elvesztette azt. És mikor fog ez megtörténni? Az Ő eljövetelének idejében. Tehát legyünk tökéletesen tisztában azzal, hogy ha valaki a hústest dolgaival törődik, önnön lelkének gyönyörűségét keresi, és elutasítja a Krisztusért való szenvedést, akkor az Úr feddésében fog majd részesülni, sőt: talán sírásban és fogcsikorgatásban is lesz része, ahelyett, hogy az Ő dicsőségében örvendhetne az Úr jövetelekor. Viszont, ha saját jogairól lemond, teljesen elkülönül a világtól, és hűségesen engedelmeskedik Isten akaratának: akkor dicséretet kap az Úrtól, és élvezheti az Úr örömét szívének teljes kielégítésére.

Az Úr jövetele és jutalomosztása főleg a királyságban a Vele való uralkodással van kapcsolatban (ill. arra vonatkozik). Hiszen itt maga az Úr rögtön tájékoztat minket arról is, hogy hogyan fog eljönni. A 28. versben azt mondja az Úr: „…látják az embernek Fiát eljőni az Ő királyságában.”. Itt az Úr arra utal, hogy amikor Ő eljön a Földre uralkodni ezer esztendeig, akkor a hívők közül lesznek, akik vele együtt uralkodnak majd, míg a többiek nem.

Így tanulmányozott Igénknek lényege az, hogy a tanítványokat, akik hittek az Úrban és örök életet nyertek, két csoportra ossza. Az egyik csoport megtagadja önmagát és fölveszi keresztjét ; a másik csoport nem teszi egyiket sem. Az egyik csoport lemond mindenről az Úrért és elveszti a lelkét, míg a másik e világ örömeit igyekszik megnyerni önmagának és nem akarja elveszteni a lelkét. Krisztus tanítványa az, akit az Úr elkülönített a bűnösök közül. És az Úr újból külön fog választani egy csoportot: az önmegtagadó tanítványokat a nem önmegtagadó tanítványoktól. Tudnunk kell, hogy a jövőben a királyságban betöltött pozíciónk a jelen cselekedeteinken múlik. Ami ma nyereséget jelent, az a jövőben is nyereséget fog jelenteni; s ami ma veszteséget jelent az a jövőben is veszteséget fog jelenteni. Ha ma a nyereség e világ megnyerését és a szenvedések elkerülését jelenti, akkor a jövőben a nyereség az önmegtagadók számára a szenvedést nem ismerő világ elnyerése lesz. Ha ma a veszteség a világtól való elpártolást és a saját akaratom figyelmen kívül hagyását jelenti, akkor a jövőben a veszteség a nem önmegtagadók számára az akkori világ örömeinek elvesztését és vágyaik kielégítetlenségét fogja jelenteni. Az Úr ezen azt érti, hogy mindazok, akiket ma kielégít a világ: elvesztik azt a jutalmukat, hogy a jövőben együtt uralkodjanak Vele. Következésképpen a lélek üdvössége alapvetően különbözik attól, amit mi általában a szellem üdvösségének nevezünk (hiszen az utóbbi az örök élet birtoklását jelenti).

Hogyan mentetik meg a lélek? „Ami Szellemtől született szellem az.” ( János 3,6.) János ev. 3. része alapján tudjuk azt, hogy aki hisz, annak örök élete van. A hívő ember szelleme meg van mentve. Ezek szerint a szellem üdvössége az örök élet birtoklását jelenti. De hogyan mentetik meg a lélek? A Máté 16 azt mondja nekünk, hogy ha elvesztjük lelkünket az Úrért, akkor mentetik meg az. Ezért a szellem üdvössége az örök élet birtoklása, míg a lélek üdvössége a királyság elnyerése.

Szellemem azáltal mentetik meg, hogy Krisztus hordozta a keresztet énérettem ; lelkem pedig azáltal, hogy én hordozom a keresztemet magam számára.

Szellemem megmentetik, amiért Krisztus letette az Ő életét énérettem ; lelkem pedig azért, amiért megtagadom magam és követem az Urat.

A szellem megmentése a hit alapján áll: egyszer hitt valaki, és a kérdés örökre el van döntve, megingathatatlanul. A lélek megmentése az Úr követésének alapján áll: ez egy életet végigkísérő dolog, egy versenypálya, ahol célba kell érni.

A szellem hit által mentetik meg, mert „aki hisz a Fiúban örök élete van.” ( János 3,36.). A lélek cselekedetek által mentetik meg, mert „…akkor (az Úr) megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint.” ( Máté 16,27.). Amint a szellem megmentetik, az örök élet biztosítva van. Ha a pokol összes démona felkelne is megkísérteni engem: nem tudnának a pusztulásba kergetni. Ha az angyalok a mennyből alászállnának azért, hogy leigázzanak, megigézzenek engem: akkor sem tudnának a pusztulásba juttatni. A Szentháromság-Isten pedig ezt nem teszi meg. (magy. ford. megj.: hiszen akkor saját akaratával kerülne szembe.) Azonban a lélek megmentése nem befejezett, mert a lélek üdvösségét az Úr visszatérésekor fogja minősíteni.

A szellem üdvössége ma dől el, hiszen aki hisz az Úrban annak örök élete van. Azonban a lélek üdvössége az ember Fiának visszajövetelekor lesz értékelve.

A szellem üdvössége egy most megkapott ajándék , mert „…úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta…” ( János 3,16.). Ellenben a lélek üdvössége egy jövőben elnyerhető jutalom, amelyet az Úr visszatértekor kapnak meg azok, akik hűségesen követték Őt.”

Tovább:

A fiúvá fogadás reménysége (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2021. február 10-én

Van egy könyvünk előkészületben, a címe: A kereszt példázatai, és egy helyen a Róma 6,6-ot említi: „Mert tudjuk, hogy a mi óemberünk azért lett keresztre feszítve Vele együtt, hogy a bűn teste tehetetlenné váljék, nehogy rabszolgáivá legyünk a bűnnek”. Az angol változatban azt mondja, hogy „megsemmisüljön a bűn teste”. Ez a fordítás nem nagyon jó. Mert ezt a testet, amely végrehajtja a lelkünk felett álló énünk parancsait, meg kell fosztani az erejétől. Nem kell elpusztítani. Tehát nekünk nem kell megsemmisülnünk, ahogy a testvérnő mondta. Mert meg kell tanulnunk a kereszt leckéjét, ami azt jelenti, hogy nem vagyunk tekintettel az énünkre. Tulajdonképpen ezt jelenti megtagadni magunkat.

Tehát az első dolog, ami nem is olyan egyszerű, hogy azt megtanuljuk, ne foglalkozzunk az énünkkel, ne részesítsük különleges figyelemben. Ugyanis az úgy van, mint a konkoly példázatában, ahol azt mondja: ne szedjétek ki a konkolyt, nehogy vele együtt a búzát is kiszaggassátok. Tehát, annyira össze van fonódva egyik a másikkal, hogy az ember nem könnyen veszi észre, hogy a haragja hátterében tulajdonképpen az énje van. Ki tudja ezt meglátni, hogy az elkeseredés, az idegek hátterében az énem van, akit meg kell tagadnom?

Ezek tehát nem csak odavetett szavak, hogy tudjuk kívülről ezeket az igeverseket: „ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát”. Ha például látom, hogy az érzelmeimet az énem felügyeli, akkor nem az a megoldás, hogy elnyomom az érzelmeimet. Mert az érzelmek jók – a kérdés az, hogy ki használja őket? Ki használja az érzelmeimet? Az énem, vagy az Úr? Nem kell tehát elnyomnom az érzelmeimet, mert nem ez a megoldás. Mert ha nem lennének érzelmeink, olyanok lennénk, mint a körösrévi sziklák. Az Úrnak kell használnia az érzelmeinket! Amikor tehát meglátom azt, hogy valójában az énem uralja az érzelmeimet, akkor meg kell tagadnom magam. Amikor pedig megtagadom magamat, utána azt mondja az Ige: „vegye fel az ő keresztjét minden nap”. Amikor minden nap felveszem a keresztet, azzal tulajdonképpen azt mondom: „Uram, foglalkozz Te a Te akaratod szerint ezzel a zsarnokkal, aki felügyeli az érzelmeimet!” Akkor Isten elkezd foglalkozni vele. És így fogjuk tudni végül követni az Urat. Nagyon sok keresztény reménytelen és elkeseredett, mert nem ismeri az utat. Az út biztos, de az igaz ember hit által él, ha azonban meghátrálunk, és magunkra tekintünk, akkor elbátortalanodunk. Ez az egyik dolog.

A másik: a Zsoltárokban sokszor szerepel ez a kifejezés: „bízzál (reménykedj) az Úrban!”. De egyes fordítások azt mondják: „várjad az Urat!”. Mit jelent tulajdonképpen az Úrban bízni? Ugyanazt, mint hinni az Úrban? Nem ugyanazt! 1Thesszalonika 1,2-4: „Hálát adunk Istennek mindenkor mindnyájatokért, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban. Szüntelenül emlegetjük a mi Istenünk és Atyánk előtt hitetek munkáját, szeretetetek fáradozását és a mi Urunk Jézus Krisztus felől való reménységetek állhatatosságát.” Itt más szóval a „reménység béketűréséről” beszél.

A hit munkájáról beszélni nem bonyolult. Mert a hitnek köszönhetően vagyunk itt ma, és a hitnek köszönhetően örülhetünk az Úrban, mert az igaz hit által él. Nem nehéz a szeretet fáradozásáról sem beszélni, mert a szeretetnek kell képeznie minden cselekedetünk alapját. „Szeretsz engem?”, kérdezi az Úr Pétertől. „Legeltesd az én juhaimat!” Tehát ennek a munkának – a juhok legeltetésének – az alapja az Úr szeretete az Ő juhai iránt. A juhok az Úr juhai, senki másé. Az Úr nagyon szereti az Ő juhait. De testvérek, mire vonatkozik ez az ige: „a reménység béketűrése”?

2Thesszalonika 1,2-4: „Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Mindenkor hálaadással tartozunk az Istennek értetek, testvéreim, amint méltó is, mivelhogy felettébb megnövekedett a ti hitetek, és mindnyájatokban bővölködik az egymás iránti szeretet. Annyira, hogy mi magunk dicsekszünk veletek az Isten gyülekezeteiben, állhatatosságotokkal és hitetekkel, minden üldöztetésetek és szorongattatásotok között, amelyet elviseltek.”

Tehát a második levélben eltűnt a reménység. Miért tűnt el a reménység? Mert a második fejezet első verse ezt mondja: „Testvéreim, kérünk titeket a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére (parúsziájára) és a hozzá való gyülekezésünkre nézve, hogy ne rendüljetek meg egyhamar meggyőződésetekben, és ne rémítsen meg titeket semmilyen szellem, beszéd vagy nekünk tulajdonított levél, mintha már itt volna az Úr napja.”

„Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Valamikor John Saundersnek volt egy igehirdetése: „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Sok helyen voltunk akkor az országban, és ő mindenhol erről beszélt, kisebb változtatásokkal.1 És egyesek nem tudták ezt az üzenetet elfogadni, mert mi azt szeretnénk, ha ez az igevers így hangzana: „Krisztus bennünk a dicsőség bizonyossága”. De nem így van. Ez az igevers így szól: „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége” (Kolossé 1,27).

Róma 8,18-24: „Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely majd megjelenik nekünk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. Mert a teremtett világ a hiábavalóság alá van vetve, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette abban a reményben, hogy maga a teremtett világ is megszabadul a romlandóság rabságából az Isten fiai dicsőségének szabadságára. Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és vajúdik mind ez ideig. De nemcsak ez a világ, hanem mi is, a Szellem zsengéjének birtokosai, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúvá fogadtatást, testünk megváltását. Mert ebben a reménységben tartatunk meg”.

Mit jelent tulajdonképpen a fiúvá fogadás? Mi Isten gyermekei vagyunk. De ha valaki Isten gyermeke, akkor ez a szó, hogy örökbefogadás, ahogy a román fordításban van, értelmetlen. Mert ha fiak vagyunk, ha az Ő gyermekei vagyunk, miért kell örökbefogadni minket, ha abból indulunk ki, ahogyan ma használják ezt a szót? De ennek a szónak van egy jelentése, a román nyelvben is, ahol azt írja: „nemcsak a teremtett világ, hanem mi is, akik a Szellem zsengéjének birtokosai vagyunk, fohászkodunk magunkban, és várjuk azt a pillanatot, amikor ebbe a fiúi pozícióba leszünk helyezve. Ebben a reménységben tartatunk meg.” Az izraelitáknál az volt a szokás, hogy míg a gyermek kiskorú volt, együtt nevelkedett a szolgák gyermekeivel. Bár ő volt az örökös, nem volt semmi különbség, ott volt velük. De jött egy nap, amikor egy ünnepség keretében a fiú másik pozícióba lett helyezve. Fiú lett, és felelősséget kapott. Már nem játszott együtt a szolgák gyermekeivel. Fiú volt. Erre vonatkozik ez: „várjuk a fiúságot”. És tovább azt mondja az Ige: „Mert ebben a reménységben tartatunk meg”. Mi a mi reménységünk? Az, hogy ebbe a fiúi pozícióba leszünk helyezve. Ha nekünk más reménységünk van, vagy más gondolatunk van, azok nem jók.

Nézzétek mit mond itt tovább, a 24-25. vers: „a meglátott reménység pedig nem reménység, mert amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, állhatatossággal (türelemmel) várjuk.” Ezért testvérek, az Úr mindenféle helyzeteken visz minket keresztül, mert ki akarja munkálni az életünkben a türelmet. Nem válaszol azonnal, nem oldja meg a problémákat, hanem ott hagy, hogy várakozzunk. Mi imádkozunk, és azt várjuk, hogy tágas térre jussunk, hogy megoldódjanak a problémáink, de az Úr mást munkál: „ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, türelemmel várjuk.” Testvérek, azok a dolgok, amelyek nincsenek megoldva, Isten kegyelmét jelentik.

26. vers: „Ugyanígy a Szellem is segít(ségére siet) a mi gyengeségünknek, mert amit imában kérünk, ahogyan tennünk kell, nem tudjuk, hanem maga a Szellem jár közben érettünk szavakba nem önthető (kimondhatatlan) sóhajtozásokkal”. Sok kereszténynek nincs meg ez a reménysége, mert nem szokták meg ezt. Örülnek, hogy az Úréi, örülnek, hogy az Úr gyermekei, és ez nagyon nagy dolog. De a reménység állhatatossága, a reménység türelmes várása, hogy türelemmel tudjunk várakozni arra, amit nem látunk, hogy lesz egy nap, amikor megvalósul – ahogy volt például az Ószövetségben az elsőszülöttségi jog, amely a fiúsághoz hasonló fogalom. Nagy hatással volt rám az, ahogyan Júda megkapta az elsőszülöttségi jogot, és hogy az üdvösség Júdából származik. Megérintett az ő hozzáállása, hogy miként jutott ő ide, és milyen hatással volt Jákóbra, mikor hallotta Júda szavait.

A reménység béketűrése. Ebben a reménységben tartatunk meg. Tehát ez az a jó reménység, amit valaki kérdezett a 2Thesszalonika 2,16-ból.

Egy testvér kérdezett a 17. verssel kapcsolatban, ahol egyértelműen meg van különböztetve a fiú és a gyermek. Róma 8,14-19: „Mert akiket Isten Szelleme vezérel, azok Istennek fiai. Mert nem kaptátok szolgaság szellemét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Szellemét kaptátok [tehát ez a fiúság szelleme a fiúi pozícióra utal, ami valójában az érettséget jelenti], aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám! Ez a Szellem bizonyságot tesz a mi szellemünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg. Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik. Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.”

Tehát Isten fiai azok lesznek, akikben ez a munkálat végbemegy. A természet várja azt a pillanatot, mikor megjelennek Isten fiai. Nem Isten gyermekei, hanem Isten fiai.

Róma 5,1-2: „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által, Aki által van a menetelünk is hitben ahhoz a kegyelemhez, a melyben állunk; és dicsekedünk [román: örvendezünk] az Isten dicsőségének reménységében.” Mi gyermekek vagyunk, hit által megigazulva, és ezért jöhetünk Isten színe elé, mert hit által megigazultunk. Nem magunkra tekintünk, hanem az Úrra nézünk, és örvendezünk az Isten dicsőségének reménységében, hogy olyanok leszünk, mint Ő. Ez erre utal.

3. vers: „de nem csupán ezzel, hanem dicsekszünk nyomorúságokban is, tudva, hogy a nyomorúság állhatatosságot (türelmet, béketűrést) munkál.” Testvérek, nincs béketűrés nyomorúság nélkül. A türelem nem a Biblia tanulmányozása nyomán jön létre. „A nyomorúság béketűrést munkál.”

4-5. vers: „a béketűrés kipróbáltságot (tapasztalatot), a kipróbáltság pedig reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg [román: nem csal meg], mert az Isten szeretete kitöltetett szívünkbe a nekünk adott Szent Szellem által.”

Ez a reménység, amit a tapasztalat hoz, nem csal meg. Türelemmel várva minden nap, mert minden nap fontos – várjuk türelemmel, hogy az Úr munkálkodjon. És minden dologban, amin átmegyünk, Ő tanít valamit. Tudjátok, mi jellemzi azt az embert, akinek nincs türelme? Hamar meg akar szabadulni a problémáktól. Ezért írja az 1Thesszalonika 1-ben: „a reménység béketűrése”.

1Magyar tolmácsolással meghallgatható: 1. rész – https://www.youtube.com/watch?v=jIuhJBvFgoc 2. rész – https://www.youtube.com/watch?v=ICnaAlTL8Sc 3. rész – https://www.youtube.com/watch?v=DWBlM8NxYPs 4. rész – https://www.youtube.com/watch?v=7DT1aulHAIw