A gyülekezet megújulásának 15 pontja (Adeyemo Temidayo)

Eredeti: “15 Theses” for a New Reformation

PDF: A gyulekezet megujulasanak 15 pontja

1998-ban olvastam a „Houses that Changed the World” című írást, melynek kivonatát szeretném most közölni. Ekkor értettem meg világosan azokat a dolgokat, melyeket az én szívemre is helyezett az Úr, és így léptem rá arra az útra, mely Krisztusnak és az Ő gyülekezetének újszerű fölfedezéséhez vezetett, ami kívül esik az intézményes, művi egyházi rendszeren. Az az imádságom, hogy a Szent Szellem indítsa meg az Olvasó szívét, és adjon még bizonyosabb meggyőződést Krisztus testével kapcsolatban. Shalom. (Temidayo)

A gyülekezet megújulásának 15 pontja

Isten folyamatosan változásokat munkál a gyülekezetben, ez pedig változást munkál a világban. Az egész földkerekségen keresztények milliói vannak tudatában annak, hogy világméretű megújulás van kialakulóban. Mondanivalójuk lényégében ez: „A gyülekezet, ahogyan most ismerjük, valójában akadályát képezi annak, hogy a gyülekezet olyan legyen, mint amilyennek Isten akarja.” Egyre növekvő számban halljuk meg Istentől ugyanazokat a dolgokat. Korszakos kijelentések valódi értelmére eszmélünk rá kollektív módon, mely közös, együttes szellemi visszhangként verődik vissza mindannyiunkban. A következő 15 pontban ezeknek egy részét fogom összefoglalni, és meggyőződésem, hogy ezek beletartoznak abba, amit Isten Szelleme ma a gyülekezettel közölni akar. Egyeseknek talán ez lehet az a bizonyos tenyérnyi felhő, amit Illés látott az égen. Mások talán már érzik is a zuhogó esőt.

  1. A gyülekezet életmódot jelent, nem alkalmakon való részvételt

Mielőtt Krisztus követőit keresztényeknek kezdték volna nevezni, „az út” követőiként hivatkoztak rájuk. Egyik oka ennek, hogy szó szerint az „élet útját” találták meg. A gyülekezet természete nem a hivatásos lelkészek által vezetett, az Úrral való találkozás céljára épült házakban történő különböző istentiszteleti alkalmak által nyilvánul meg, hanem azon a módon, ahogyan Krisztus követői a mindennapjaikat élik kiterjesztett szellemi családjaikban, élettel teli választ adva a társadalmi problémákra, azon a helyen, ahol a leginkább számít: az otthonaikban.

  1. Itt az ideje változtatni a rendszeren

Hogy az adott kor vallásos elvárásaihoz igazodjon, a történelmi Ortodox Egyház Konstantin után a 4. században olyan vallásos rendszert épített ki, mely lényegét tekintve ószövetségi: papok, oltárok, keresztény templomok (katedrálisok), tömjénezés – az istentisztelet formája pedig a zsidók zsinagógai mintáját követi. A Római Katolikus Egyház tovább kanonizálta a rendszert. Luther megreformálta a teológiát (hogy mi az evangélium), a külső, egyházi formákat viszont meglepően érintetlenül hagyta. A szabadegyházak elszakították a rendszert az államtól, a baptisták bemerítették, a kvékerek kilúgozták, az üdvhadsereg egyenruhába öltöztette, a pünkösdiek ellátták kenettel, a karizmatikusok pedig megújították – de magán az alapfelépítményen mind a mai napig senki nem változtatott. Éppen itt az ideje, hogy ezt megtegyük!

  1. A harmadik megújulás

Azzal, hogy Luther újra fölfedezte, hogy üdvösség egyedül hit által, kegyelemből van, a teológia megújulásával megkezdődött a gyülekezet megújítása. A 18. században különböző mozgalmak (mint pl. a morva testvérek) révén helyreállt az Istennel való mélyebb bensőségesség, ami szellemi megújuláshoz vezetett – ez volt a második megújulási hullám. Most pedig Isten a bortömlőkhöz nyúl, amellyel megkezdődik a megújulás harmadik hulláma: a szerkezet megújulásáé.

  1. Gyülekezeti házak helyett házi gyülekezetek

Az újszövetség ideje óta nem létezik olyan, hogy „Isten háza”. István élete árán emlékeztetett mindannyiunkat: Isten nem lakik emberkéz által készített templomokban. A gyülekezet Isten népe. A gyülekezet ezért mindig is ott volt és ott van otthon, ahol az emberek otthon vannak: a házaikban, ahol laknak. Itt, az Isten népéhez tartozók:

  • részt vesznek egymás életében a Szent Szellem ereje által
  • amikor együtt vannak, együtt is esznek
  • attól sem riadnak vissza, hogy eladják javaikat, hogy együtt osztozhassanak az anyagi és szellemi áldásokban
  • valós helyzetekben, beszélgetve és nem előadva tanítják egymást arra, hogyan engedelmeskedjenek Isten igéjének
  • imádkoznak és prófétálnak együtt, bemerítenek, lemondanak a takargatásról és elveszítik az énjüket azáltal, hogy megvallják a bűneiket
  • újra megtapasztalják a közös test-tudatot a kölcsönös szeretet, elfogadás és megbocsátás révén.
  1. A gyülekezetnek kicsivé kell válnia, hogy naggyá lehessen

A legtöbb mai gyülekezet egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy valódi közösség lehessen. Sok helyen életközösség nélküli közösséggé lettek. Az újszövetségi gyülekezet kb. 10-15 fős kis csoportok összességét jelentette. Nem növekedett 2-300 fős, katedrálisokat megtöltő, hatalmas csoportosulássá, ami lehetetlenné tette volna a valódi, kölcsönös interakciót. Ehelyett oldalirányban növekedett, a szerves sejtekhez hasonlóan, amint egy-egy csoport elérte a 15-20 fős létszámot. Ha lehetőség volt rá, akkor a város minden kereszténye összejött közös ünnepi alkalmakra, mint pl. a Salamon csarnokában Jeruzsálemben. A hagyományos egyházi gyülekezet, ahogyan ma ismerjük, legtöbbször se nem nagy, se nem szép, sokkal inkább szomorú kompromisszuma a túlméretezett házi gyülekezetnek és az alulméretezett ünneplésnek, úgy, hogy gyakran egyiknek is, másiknak is nélkülözi az erejét.

  1. Egy gyülekezetet sem vezet egyedül egy pásztor

A helyi gyülekezetet nem egy pásztor vezeti, hanem elöljárók vannak, olyan emberek, akik kellően bölcsek és józanok. A helyi gyülekezetek pedig összefonódnak egymással, és olyan hálózatot képeznek, melyben megtalálhatók az elöljárók és más szolgálók (apostolok, próféták, pásztorok, evangélisták és tanítók), akik házanként látogatják az egyes csoportokat, ami által az apostoli és prófétai szolgálat különleges és alapvetően fontos szerepet kap (Ef 2,20 és 4,11-12). A pásztor nagyon lényeges részét képezi a csapatnak, de nem tölthet be nagyobb szerepet, mint csak egy részt a „szentek szolgálatra való felkészítésének” teljes feladatában. Ki kell, hogy egészítse őt a többi négy szolgáló, hogy megfelelően tudjon működni.

  1. A megfelelő dolgok – nem a megfelelő helyen

Ha egy képet rakunk ki puzzle-darabkákból, akkor tudnunk kell, mi a teljes kép, amit ki lehet rakni belőlük, különben az eredmény nem fog sikerülni, hiszen az egyes daraboknak nincs semmi értelmük önmagukban. Pontosan ez történt a kereszténység nagy részével: megvannak a szükséges dolgok, de rosszul állítottuk őket össze a félelem, a hagyományok, a vallási féltékenység, illetve a hatalomhoz való ragaszkodás és a kontrollszellem miatt. Ahogyan a víz is megtalálható jég, víz és pára formájában, az Efezus 4,11-12-ben felsorolt ötféle szolgálat – apostolok, próféták, pásztorok, tanítók és evangélisták – is megtalálható ma, de nem mindig a helyes forma szerint és nem mindig a megfelelő helyen. Gyakran jéggé fagynak az intézményes kereszténység merev rendszerében; néha olyanok, mint a tiszta víz; néha pedig páraként szertefoszlanak a levegőben a „szabad” szolgálatokban és a senkinek nem felelő, „független” gyülekezetekben. Mint ahogyan a virágokat is legjobb a víz folyékony halmazállapotú formájával öntözni, ezt az öt, szenteket fölkészítő szolgálatot is át kell formálni, megújítani – ugyanakkor visszatérni a régi, eredeti formáikhoz, hogy az egész élő szellemi test (organizmus) kivirulhasson, az egyéni „szolgálók” pedig megtalálják a maguk szerepét és helyét az egészben. Ez tehát még egy ok, hogy miért kell visszatérnünk a Tervező gyülekezetről alkotott eredeti tervrajzához.

  1. Isten nem hagyja a gyülekezetet egy bürokratikus klérus kezében

Az újszövetségi gyülekezetet sehol nem vezette egyetlen, hivatásos „szent ember”, az Istennel való kommunikáció egyedüli felelőse, aki azután Mózeshez hasonlóan átadja a passzívan üldögélő vallásos fogyasztóknak, amit kapott. A kereszténység ezt a stílust a pogány vallásokból vette át, de legjobb esetben is az Ószövetségből. A gyülekezet Konstantinnál kezdődő, hivatásos egyházzá válása szinte mindent áthatott az idők során, mesterségesen szétválasztva Isten népét laikusokra és klérusra (hívekre és papokra, gyülekezeti tagokra és felkent szolgálókra stb). Az Újszövetség szerint (1Tim 2,5) „egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus”. Isten nem adja áldását egyfajta vallásos szakmára, melynek művelői folyamatosan befurakodnak az emberek és Isten közé. A kárpit kettészakadt, Isten pedig minden ember számára lehetővé tette, hogy Jézus Krisztus által – aki az egyetlen Út – közvetlenül Hozzá járuljon. Hogy a hívők egyetemes papsága a gyakorlatban is megvalósulhasson, a jelenlegi rendszernek teljesen meg kell változnia. Minden adminisztratív rendszer közül a legrosszabb a bürokrácia, mert gyakorlatilag kétféle válaszlehetőséget ismer: az igent vagy a nemet. A spontaneitásnak, az emberiességnek itt nincs helye, ahogy a való életnek sem. Ez működhet a politikában vagy a vállalatirányításban, de nem a gyülekezetben. Úgy látszik, hogy Isten most azt munkálja, hogy kihozza gyülekezetét a vallásos bürokraták és a kontrollszellem babiloni fogságából a nyílt terepre, olyan hétköznapi emberek közé, akiket Isten tett rendkívülivé, akikről, mint a régi időkben, ma is a hal, a nárduskenet és a gyökeres átalakulás illata árad.

  1. Visszatérés a szervezettségből a kereszténység szerves, organikus formáiba

A kifejezés, hogy „Krisztus teste” egy élő, szerves és nem megszervezett létformának a leírása. A gyülekezet helyi szinten szellemi családok sokaságából áll, melyek szervesen kapcsolódnak egymáshoz hálózat gyanánt, ahol az egyes részek együttmunkálkodásának módja szerves részét képezi annak, ahogyan az egész fölépül. Ami mostanra maximális szervezettség és minimális életté vált, annak vissza kell változnia minimális szervezettséggé, hogy megvalósulhasson a maximális élet. A túl sok szervezettség, mint egy kényszerzubbony, gyakran elfojtotta a szerves életet attól való félelmében, hogy valami baj lehet. A félelem a hit ellentéte, és nem éppen keresztényi erény. A félelem kontrollálni akar, a hit viszont képes a bizalomra. A kontroll ezért lehet jó, de a bizalom sokkal jobb. Krisztus testét Isten olyan szolgáló lelkületű emberekre bízta, akiknek természetfeletti ajándékuk van arra, hogy elhiggyék Istennek, Ő kézben tartja a dolgokat, Övé a kontroll, és nem kell, hogy ők rendelkezzenek vele. A kereszténység élő, organikus formáinak újbóli megjelenéséhez ilyen bizalom-alapú regionális és országos [vagy akár országok közötti] hálózatok kialakulására van szükség, nem pedig erőltetett, hivatalos ökumenizmusra.

  1. Az istentisztelet tisztelete helyett Isten tisztelete

A mai kereszténység nagy része röviden összefoglalva a következő képet mutatja: egy szent nép egy szent helyen rendszeresen összegyűlik egy szent nap szent órájában, hogy részt vegyenek egy szent ruhába öltözött szent ember vezette szent szertartáson, szent díjazás ellenében. Mivel ennek az „istentiszteletnek” nevezett előadásnak a rendszeres megtartása sok szervezést és adminisztrációt igényel, a hivatalos és intézményesített minták rövidesen merev hagyományokká válnak. Statisztikailag egy hagyományos, egy-két órás istentiszteletnek jelentős erőforrás-igénye van, viszont nagyon kevés gyakorlati gyümölcsöt terem az emberek tanítványozása – azaz a megváltozott életek – tekintetében. Közgazdasági fogalommal szólva „magas bemenetű és alacsony kimenetű” struktúrát jelent, [azaz a befektetett energia nagyobb, mint a kapott eredmény]. Az évszázadok során a „helyes istentisztelet”-re való törekvés felekezetiességhez, hitvallásokhoz és névlegességhez vezetett. Ez pedig nem csak, hogy nem veszi figyelembe, hogy a keresztények elhívása arra szól, hogy „igazságban és szellemben” imádják az Atyát, nem pedig katedrálisokban, énekkönyvvel a kezükben, hanem azt is, hogy az élet legnagyobb része természetes módon zajlik, nem hivatalosan, és a kereszténység ezért „az élet útja”. Hát nem arra van szükség, hogy abbahagyjuk a színészkedést, és elkezdjünk valódi erővel élni?

  1. Ne az embereket vigyük a gyülekezetbe, hanem a gyülekezetet vigyük az emberekhez!

A gyülekezet visszaváltozik embereket begyűjtőből emberek közé kimenőbe. Nem kellene azon igyekezni, hogy behozzuk az embereket „a gyülekezetbe”, hanem inkább vigyük oda a gyülekezetet az emberekhez! A gyülekezet sosem fogja elvégezni küldetését, ha mindig csak a meglévő struktúrához adunk embereket; nem kisebb dologra van szükség, mint hogy a gyülekezet gombamódra szaporodva spontán felbukkanjon és sokasodjon szerte a világ minden népe között, ahol Krisztust még nem ismerik.

  1. Az Úrvacsora újra felfedezése – valódi vacsorák valódi étellel

Az egyházi hagyomány az Úrvacsorát homeopátiás mennyiségre és mélyen vallásos külső formára redukálta, jellemzően pár csepp borral és valamilyen íztelen ostyával, melyekhez szomorú arckifejezés dukál. Az „Úr vacsorája” azonban sokkal inkább egy kiadós vacsora volt szimbolikus jelentéssel, semmint szimbolikus vacsora gazdag jelentéssel. Isten újra visszaállítja az együtt evést a találkozásaink során.

  1. Felekezetek helyett városszintű összejövetelek

Jézus egyetemes mozgalmat hívott életre, de ehelyett nemzetközi vallásos társaságok sora jött létre, akik a saját keresztény márkanevüket hirdetik, és egymással versenyeznek. A protestantizmus legnagyobb részére jellemző márkaépítés ezért társadalmilag elvesztette hatóerejét, befolyását, és gyakran sokkal jobban lefoglalják őket a különböző hagyományok és a vallásos belviszály, mint hogy együttes bizonyságtételre törekednének a világ előtt. Jézus sosem mondta, hogy az emberek felekezetekbe szervezzék magukat. A gyülekezet első napjaiban a keresztények kettős identitással rendelkeztek: igazán az Ő gyülekezete voltak, és vertikálisan (fölfelé) Istenhez kapcsolódtak, amit a földrajzi alapú összeszerveződés követett, azaz horizontálisan (vízszintes irányban) kapcsolódtak egymáshoz a földön. Ez nem csak azt jelenti, hogy az egymás közelében élő keresztények házi gyülekezeteket alkotnak, ahol részt vesznek egymás életében lakóközösségi szinten, hanem azt is, hogy kollektív, helyi identitással rendelkezve is összejönnek amilyen gyakran csak tudnak az egész településre kiterjedő, illetve regionális, nagyobb összejövetelekre, mellyel kifejezik az adott területen élő gyülekezet egységét, egy test-voltát. Hitelesség a közvetlen lakókörnyezetünkben, melyhez regionálisan vagy településszinten az egy testhez tartozás identitástudata kapcsolódik, nem csak jelentős helyi, társadalmi tényezővé és szellemileg meggyőzővé teszi a gyülekezetet, hanem ezáltal az „egy település, egy gyülekezet” biblikus modelljéhez is visszatérhetünk.

  1. Az üldözésnek ellenálló szellem kifejlesztése

Jézust, minden keresztény Fejét megfeszítették. Mai követőit sokszor inkább a különféle címek, kitüntetések és a világi emberek elismerése foglalkoztatja – vagy, ami még rosszabb, csendben maradnak, és nem méltók arra sem, hogy észrevegyék őket. „Boldogok vagytok, ha énmiattam üldöznek benneteket”, mondja Jézus. A biblikus kereszténység egészséges fenyegetést jelent a pogány istentelenségre és bűnszeretetre, arra a világra, melyben a kapzsiság, materializmus, irigység és az erkölcsnek, szexualitásnak, pénznek és hatalomnak mindenféle démonikus normái uralkodnak. A mai kereszténység számos országban túlságosan is ártalmatlan és udvarias ahhoz, hogy érdemes legyen üldözni. Ha azonban újra az Újszövetség szellemében kezdünk élni, és például a bűnt bűnnek nevezzük, akkor a világ természetes reakciója vagy a megtérés, vagy az üldözés lesz, ahogyan ez mindig is volt és mindig is lesz. Ahelyett, hogy kényelmesen befészkelnénk magunkat a vallásszabadság átmeneti zónáiba, a keresztényeknek fel kell készülniük arra, hogy újra fel fogják fedezni őket, mint a globális humanizmusnak, a kötelező szórakozás modern rabszolgaságának és az Én – a világegyetem helytelen középpontja – nyílt imádatának fő kerékkötőit. A keresztények meg fogják tapasztalni annak a világnak az „elnyomó toleranciáját”, mely elveszített minden abszolút normát, és emiatt megtagadja, hogy fölismerje és engedelmeskedjen teremtő Istenének, akinek abszolút normái vannak. A politika és a gazdaság egyre növekvő ideologizáltságával, magánosításával és spiritualizálásval a keresztényeknek, hamarabb, mint gondolnák, lehetőségük lesz boldogan elszenvedni a vádakat, ahogy az Úr Jézussal is történt. Most kell fölkészülnünk a jövőre azzal, hogy az üldözésnek ellenálló szellemet, és még inkább ellenálló struktúrát fejlesszünk ki.

  1. A gyülekezet az otthonokba jön

Hol a legkönnyebb az embernek, hogy szellemi legyen? Vajon egy szószék mögé bújva, szent öltözetben szent szavakat prédikálva egy arctalan tömegnek, majd visszavonulni egy irodába? És mi a legnehezebb, éppen ezért a legjelentőségteljesebb hely egy embernek, hogy szellemi legyen? Otthon, a felesége és gyermekei jelenlétében, mert ott minden tettéről és szaváról azonnal kiderül, hogy mennyi benne a valóság; így a képmutatást hatékonyan ki lehet gyomlálni, és nőhet a hitelesség. A kereszténység nagy része elmenekült a családból, mely gyakran a saját szellemi vereségének a színhelye, és megszervezett, mesterséges előadásokra megy szent épületekben, messze a való élet légkörétől. De Isten azon munkálkodik, hogy a gyülekezet visszakerüljön az otthonokba, a gyökereihez, oda, ahonnan ered. Szó szerint hazajön, bevégezve a gyülekezet történelmében megtett kanyart a világtörténelem végén.

Az élet minden területén, mindenféle háttérből és felekezetből jövő keresztények szellemében világosan hangzik, és visszhangra talál, amit a Szellem mond a gyülekezetnek; az egész világon egyre többen meghallják a hívást, hogy kezdjenek el helyi szinten cselekedni, és kezdjenek el újra egy testként működni. Lakóközösségenként összejönnek valakinek a házánál, és rendszeresen találkoznak a többiekkel nagyobb, település-szintű összejöveteleken. A hívás nekünk is szól, hogy része legyünk ennek a mozgalomnak, és megtegyük a magunk hozzájárulását. Lehet, hogy a mi otthonunk is olyan ház lesz, mely megváltoztatja a világot.

Ideje megváltoztatni, mire helyezzük a hangsúlyt! (Adeyemo Temidayo)

Eredeti: This Nonsense Must Stop

Körülbelül huszonnégy éve vagyok élő hitű keresztény; ezalatt azt értem, hogy úgy huszonnégy évvel ezelőtt őszintén elmondtam egy bűnbánó imát, és arra kértem az Úr Jézust, hogy legyen Uram és személyes Megváltóm. Újjászülettem, és azóta Krisztus testének, az élő Isten gyülekezetének tagja vagyok.

Ezalatt az idő alatt vagy négyezer igeszolgálatot hallgattam legalább ötszáz igehirdetőtől és tanítótól a föld minden részéről, elolvastam minimum háromszáz keresztény könyvet, és legalább száz konferencián jártam különféle felekezetek és gyülekezeti szolgálatok szervezésében. Ezek szerény számok persze.

Olyan különféle könyv-, illetve tanításcímeket olvastam-hallgattam, mint: Hit az élet küzdelmeiben való győzelemhez; Hét lépés az isteni bővölködéshez; Hogyan nyerjünk el csodákat Istentől; Gyógyítás; A gyermekek kenyere; A hatékony imaélet kulcsa; A gyülekezeti növekedés huszonegy megingathatatlan alapelve; Hogyan nyerd meg a férjedet Krisztusnak; A legjobbak közé hívattál; Jézusi alapelvek kereskedelmi ügynököknek stb.

Megértették velem, hogy mivel újjászülettem, most helyes tanításban kell részesülnöm, hogy a hitélet alapelveiben megalapozódjak.

Próbálok visszaemlékezni, hogy valaha is hallottam-e tanítást olyanokról, mint: A bűnös természettel való leszámolás három gyakorlati lépése; Kulcs a telhetetlenség, a hirtelen harag és szexuális kívánság legyőzéséhez. Ha egyáltalán fölmerült ilyen, mindig csak nagy vonalakban és érintőlegesen.

Hallottam prédikátorokat bizonyságot tenni ördögök kiűzéséről, rákgyógyításról, huszonegy év gyermektelenség igájának megtöréséről, szegényeket milliomossá tevésről, elképesztő anyagi áttörésekről.

És nem emlékszem, hogy hallottam volna, hogy ugyanezek a prédikátorok hogyan kezelték gyakorlati módon a bűnt akár a saját életükben, akár azokéban, akiknek szolgáltak.

Legalább ezer imaalkalmon voltam, ahol áttörésért imádkoztunk, vagy szellemi ellenségek ellen, vagy a gyülekezetünkért és szolgálatainkért, sőt a nemzetünkért is, és nem emlékszem olyanra, amikor a lélek hústesti természete miatt jöttünk volna össze imádkozni.

Igehirdetőink tudják, hogyan kell hatásos bizonyságokat megosztani úgy, hogy a hallgatóik azonnal imádságrohamban törjenek ki, „Istenem, hallgass meg engem is”, vagy, hogy kiürítsék a zsebüket a százszoros, rövidtávú visszatérülés reményében. Ugyanezeknek a pásztoroknak vajmi kevés bizonyságtételük van, amelyek ugyanilyen varázslatosan működnének a bűn problémájának kezelésében is.

Isten emberei, akiket ismerünk, kenettel bírnak a szegénység, betegség, meddőség, nemzedéki átkok stb igájának megtörésére az emberek életében – de a legfontosabb iga, a bűn és a testiesség igája érintetlen marad.

Mindebből én azt veszem ki, hogy az anyagi javakban való járás nem automatikus a hívő számára; de elengedhetetlenül fontos eszközökre és alapelvekre van szükségünk, és ezért fektetnek annyit ezeknek a tanításába. A bűn és a világ csalárdságai feletti győzelemben való járás viszont nyilván automatikus a hívő életben, és ezért nem foglalkozik senki azzal, hogy gyakorlati módon tanítson róla, hogyan kell csinálni, és ő hogyan csinálta a saját életében.

De hát, ami nekünk sincs, abból adni sem tudunk. Ha magam is a szexuális kívánsággal küzdök, hogyan várhatom azt, hogy másoknak segíteni tudjak legyőzni ugyanezt a problémát? Ha nap, mint nap oda kell járulnom Istenhez, hogy bocsássa meg nekem a hazugság, csalás, hirtelen haragúság bűnét, hogyan taníthatnék másokat ezek legyőzésére?

Nem csoda, hogy ezeket a témákat ritkán hozzák elő; ha egyáltalán fölmerül, csak elméleti szinten történik, nem ugyanazzal a szenvedéllyel és gyakorlati példákkal, mint az anyagiak, gyógyítás, emberi kapcsolatok stb. esetében.

Az Igéből azonban én nem úgy látom, hogy például a szegénység miatt a gyehennára juthatnék. Nem olvasom, hogy ha most beteg vagyok, megtagadják majd tőlem a Királyságba való bemenetelt.

Senki ne értsen félre: hiszem, hogy Isten azt akarja, hogy bővölködjünk, egészségesek legyünk és az életet a maga teljességében élhessük. De ha bármely okból nyomorúságos szegénységben élek egész életemben, az nem akadályoz meg benne, hogy Krisztussal uralkodjak az elkövetkező korszakban.

Viszont azt olvasom, hogy sem gonoszok, sem szexuálisan kicsapongók, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem férfiprostituáltak, sem homoszexuális életmódot folytatók, sem lopók, sem telhetetlenek, sem részegesek, sem gyalázkodók, sem csalók nem öröklik Isten királyságát (1Kor 6,9-11; Gal 5,19-21).

Azt olvasom, hogy a testies gondolkodásmód halál, mert a hústest szerinti gondolkodás ellenségeskedés az Istennel, azaz, akik a hústestben vannak, nem tetszhetnek Istennek (Róma 8,6-8), és hogy az, aki a bűnös természet kedvére vet, az romlást fog aratni belőle (Gal 6,8).

Így elég egyértelmű, hogy van egy nagyon fontos, és van egy sokkal kevésbé fontos dolog. De miért a sokkal kevésbé fontossal foglalkozunk, úgy, hogy közben a nagyon fontosat teljesen hanyagoljuk, mintha az magától értetődő, automatikus lenne? Ennek így egész egyszerűen semmi értelme. És ennek véget kell vetni!

Az Igét nem lehet kettétörni: „Aki a bűnt cselekszi, az ördögből van” (1Jn 3,8a). Ezt az Igét nem hitetleneknek, hanem hívőknek mondja, azért, hogy nagyon pontosan megértsék, hogy nem a megtérők imájának elmondása és a gyülekezeti tagság az örök élet alapfeltétele.

Nem számít, hogy „aki a bűnt cselekszi”, az püspök, apostol, felvigyázó vagy fegyveres rabló. Az egyetlen különbség, hogy az egyik gyülekezeten belüli, a másik gyülekezeten kívüli bűnös. A Sátán így is, úgy is jogot formál az életére.

Bármennyire fontos is a jó élet, Krisztus valódi célja, hogy a népét megmentse a bűneikből. A milliomossá váláshoz, az egészséghez, a sikeres vizsgákhoz, a gyermekáldáshoz valójában nincs szükségünk Jézusra. A bűn esetében viszont Őrá van szükségünk. Annak valódi bizonyítéka pedig, hogy találkoztunk Vele, a bűntől és a testies élettől való szabadság. Felteszem hát a kérdést, testvér, pásztor, elöljáró, apostol, evangélista asszony, felkent dicsőítő: valóban meg vagy váltva a bűneidből? Vagy a bűnök, amelyektől azt gondoltad, szabad vagy, visszajönnek, és még jobban megkötöznek?

Mert ez a dolgok veleje. Isten arra hív, hogy a legfontosabb dolgot tisztázzuk. Istennek hála, a sok-sok éven át tartó csodák és áldások hangsúlyozása miatt, Isten dicsőségére, ma számos multimilliomossal dicsekedhetünk a gyülekezetben (sajnos, azok a milliók nem törölték el a szegénységet még a saját soraink között sem); büszkélkedhetünk szaftos kormányzati meg üzleti pozíciókkal, és világiakkal is versenyre kelünk a legjobb ezért meg azért – Istennek hála.

Az Úr azonban nem multimilliomosokért és bankvezérekért meg vállalatigazgatókért jön vissza. Ő a dicsőséges gyülekezetért jön vissza, amelyiken nincs se folt vagy ránc, vagy valami efféle (Ef 5,27). Olyan gyülekezetért jön vissza, amelyik eljutott a Krisztussal való teljes beteltség korának mértékére (Ef 4,13).

Ez tehát harsonaszó a gyülekezet számára, hogy térjen vissza ahhoz, ami a legfontosabb; hogy olyan elkötelezettséget és semmihez nem mérhető buzgalmat, és az iparosmester aprólékos gondosságát szentelje annak tanítására, hogy hogyan érhetjük el a Krisztushoz való hasonlóságot, hogyan léphetünk be a tökéletességbe, hogyan győzhetünk a világ fölött, hogyan viseljük az Ő képét egy istengyűlölő világban, és hogyan tartsuk magunkat tisztán ebben a gonosz és kifordult nemzedékben – ugyanannyira, mint amennyire odaszántak vagyunk az anyagi bővölködés, a csodás jelenségek és a sátán ügynökei legyőzése stb. tanításában.

Isten szeretett gyermeke! Amikor az eljövendő korszakok kérdése merül fel, ne tedd a sorsodat egy igehirdető, pásztor vagy felekezet kezébe! Ha ott, ahol vagy, azt mondják neked, hogy hogyan igyekezz az élet azon dolgai után, amelyek elmúlásra rendeltettek, itt az ideje összekapni a holmidat és futni az életedért – és ez nem érzelgős túlzás!

Ha évek óta ott vagy valahol, és nincs bizonyságtételed arról, hogy testies, világ dolgait szerető, hazug, csaló, megbocsátás nélküli keresztényből átváltoztál a bensődben szerény, alázatos, kedves, szolgáló, királyság-kereső, életet kiárasztó, dicsőség-ragyogtató gyermekévé Istennek, ám bizonyságot tehetsz földi dolgokról, mint új ház, új autó, új kisbaba, új szerződések – VIGYÁZZ, nem készülsz föl az örökkévalóságra!

Érintse meg Isten a pásztorokat, hogy visszatérjenek Krisztus keresztjének hirdetésére! Küldjön valódi tanítókat és igehirdetőket, akiknek saját bizonyságuk van az átváltozásukról, és ezért képesek átadni ugyanezt a kegyelmet és kijelentést keresztények millióinak, akik még mindig oda vannak kötve a bűnös természethez és a világ dolgainak kereséséhez. Ne találjuk magunkat a Királyság csukott ajtaján kívül, rájőve, hogy mindaz, amire ebben az életben odaadtuk magunkat, annak semmi értéke nincsen, és ott maradjunk szégyenben, mezítelenül.

„Íme, eljövök, mint a tolvaj: boldog, aki vigyáz, és őrzi ruháját, hogy ne járjon mezítelenül, és ne lássák szégyenét” (Jel 16,15).

„Sok elsők pedig lesznek utolsók, és sok utolsók elsők” (Mk 10,31).

Isten áldjon Benneteket.

Lefegyverezvén fejedelemségeket és hatalmasságokat (T. Austin-Sparks)

Eredeti: Stripping Off Principalities and Powers

„Körülvettek engem a pogányok mind: az Úr nevében bizony levágom őket; körülvettek engem, be is kerítettek engem: az Úr nevében bizony levágom őket; körülvettek engem, mint a méhek; kioltattak, mint a tüsketűz: az Úr nevében bizony levágom őket.” (Zsolt 118,10-12)

„Levetvén magáról a fejedelemségeket és hatalmasságokat, nyilvánosan kipellengérezte, diadalt ülvén felettük őáltala.” (Kol 2,15, Kecskeméthy). Őáltala – vagyis a kereszt által.

A két felolvasott vers közötti kapcsolat megértéséhez szükségünk van az Efezus 6,12-re is: „Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának urai ellen, a gonoszság szellemei ellen, amelyek az ég magasságában vannak”.

Semmi kétség afelől, hogy a 118. Zsoltár messiási prófécia, oly sok minden található benne, ami egyértelműen Urunk harcáról szól a kereszten. „Keményen meglöktek, hogy elessem (…) Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az ÚR cselekedeteit!” Ez olyan világosan az Úr Jézusról és az Ő keresztjéről szól, hogy a tizedik vers és az utána következő is szintén ugyanerről kell, hogy szóljon. Ebben az áll, hogy népek sokasága méhek gyanánt veszi Őt körül, ami azt jelenti, hogy ez ott, a kereszten történt, a sötétség világának fejedelemségei, hatalmasságai és urai által. A gonoszság szellemi seregei vették Őt körbe, zárták körül, ostromolták, szorongatták, próbáltak erőt venni rajta a kereszten, de Ő levágta magáról és nyilvánosan megszégyenítette őket, győzelmet aratva rajtuk a kereszten.

Míg az Úr kereszten elvégzett munkája egyedülálló, végleges és befejezett a legfőbb cél tekintetében, az ehhez hasonló megtapasztalások ismerősek mindazok számára, akik közeli kapcsolatban vannak az Úrral. Egyáltalán nem szokatlan megtapasztalni valamit abból, hogy gonosz és halálos erők vesznek körül minket, hogy lenyomjanak, földre lökjenek és teljesen hatástalanítsanak bennünket. Ismerjük ezt; ki jobban, ki kevésbé – de ahogy haladunk az Úrral, többet fogunk megélni belőle.

Szükséges tisztában lennünk azzal, hogy mi mit jelent valójában

Habár keresztényként ez általános tapasztalatunk, nem mindig vagyunk tudatában, hogy pontosan mi történik, és mi mit jelent valójában. Az Úr Jézus esetében a kereszten ez nyilvánvaló szellemi megtapasztalás volt, de a borzalmas körülmények miatt húsbavágó módon is érte Őt mindez – nem csak valamilyen elvont, szellemi módon. A gondolatainkban el szoktuk képzelni azt, amit olvasunk, és kíváncsi vagyok, vajon ti hogyan képzelitek el Krisztus megkísértését a negyven nap során a pusztában. Elképzelitek konkrétan az ördögöt, ahogy szó szerint és látható módon odamegy az Úrhoz? Pedig az egész lehetett pusztán belső megtapasztalás; mi objektívvé, kézzel foghatóvá tesszük, pedig az egésznek a lényege a körülményekben rejlett.

Nem mindig tartjuk észben, és nem mindig figyelünk arra, hogy bizonyos dolgok hová vezetnek, és mi azoknak a valódi jelentőségük. A gonosz erői sokféleképpen elérhetnek bennünket, mi pedig gyakran csak arra az általuk éppen használt eszközre vagy módszerre tekintünk – így azok könnyedén maguk alá gyűrnek bennünket, ahelyett, hogy átlátnánk ezeken, és rögtön észrevennénk, miről van szó valójában.

Ezek a dolgok pedig a lelkünkön keresztül érnek el bennünket, hiszen, ha nem a lelkünkről lenne szó, az egész meg sem történne, nem lenne semmi jelentősége egyáltalán. Másért nem is lehetne, csakis a lelkünkért. Valami történik velünk, ami a lelkünket, azaz az egónkat, az énünket érinti, mi pedig ezt az adott dolgot csak önmagában nézzük, és nem látjuk meg, hogy mögötte valami egészen más húzódik. Valaki mond nekünk valamit – lehet kritika, dorgálás –, vagy tesz valamit, ami balul sül el. Valaki megfeledkezik valamiről, figyelmetlen – és ez máris fullánkot ereszt belénk, vagy valamilyen hasonló hatással van ránk, és a dolog azonnal maga alá teper bennünket. Szépen felvesszük azt a dorgálást, azt a kiigazítást vagy azt a szerencsétlen húzást; azt a feledékenységet, azt a ballépést, bármi legyen is az, bármelyik abból a tízezerből, ami nap mint nap megesik velünk, és a probléma alá megyünk, hagyjuk, hogy a földre teperjen bennünket. És hamarosan azt tapasztaljuk, hogy az a buta kis semmiség – mert önmagában bizony nem is más – borzalmas állapotba kerített bennünket. Elveszítettük a közvetlen, meghitt kapcsolatunkat az Úrral, elveszítettük az életünket, a közösségünket, az örömünket. Mintha vastag lepelbe lennénk beburkolva, önmagunkba zártan, szellemi életünkben megbénulva, és nehézségek sorozata veszi kezdetét az életünkben, ami rövidebb-hosszabb ideig tart, míg végül, minek kell történnie? Ha elég hosszú ideig tart, azt mondjuk: „Távol van az Úr, valami történt, elveszítettük az örömünket az Úrban, elveszítettük, hogy bizonyság tudjunk lenni, sötét lepel borult ránk, magába csavart.” Ezek az egyszerű formái.

Az egész pedig sokkal erőteljesebb lesz az élet más területein, ahol olyan, mintha méhek vennének körül, egyik dolog a másik után. Mintha az ellenség elszánta volna magát, hogy földre vigyen bennünket, ha az egyik dologgal nem sikerül, megpróbálja egy másikkal, egy harmadikkal, míg már egész rohamot intéz, hogy földre vigyen.

Kérnünk kell az Urat, hogy lehessünk mindig tudatában annak, ami ezek mögött valójában húzódik.  Ez az első, hogy folyamatosan tudatában legyünk, hogy az ilyesmi szellemi kárt tud nekem okozni. Ezért nagyon fontos, hogy minél hamarabb leküzdjük magunkban, és túllépjünk rajta, mert a mi dolgunk visszautasítani azt, hogy bármilyen neheztelést őrizgessünk. Meg kell látnom, hogy az ördögnek valami célja van az életemben, le akarja rombolni a bizonyságomat, el akarja rabolni az örömömet, tönkre akarja tenni az imaéletemet, az Úrral való közösségemet.

A fejedelemségek és hatalmasságok lemetszésének papi munkája

Mennyire szükségünk van az Úr Szellemére, hogy lemetssze és elvesse tőlünk ezeket! Mennyi mindentől megkímélhetnénk magunkat, ha figyelmesebbek lennénk és gondosabban járnánk el ezügyben! Hiszen pontosan ezt jelenti a papi szolgálat, a léviták munkája. Isten házában mi most léviták vagyunk, és miről is szólt a léviták szolgálata? Ha benéztünk volna a sátorba és a templomba, azt láttuk volna, hogy a léviták folyamatosan el voltak foglalva, mindig csináltak valamit; akadálymentesen, tisztán tartották az Istenhez vezető utat. Foglalkoztak a jobb és a bal oldalon lévő dolgokkal, melyek mind az akadályokat jelképezik az Istennel való tökéletes, akadálymentes közösség útjában. Az egész arról szól, hogy folyamatosan legyünk készek tisztán megtartani az Istenhez vezető utat – és ez papi feladat. Ó, bárcsak mindig lennénk felövezve, és jobban odafigyelnénk, mit jelent valójában ez a fullasztó, körülfonó, ostromló munkálkodás, melynek célja, hogy megbénítson, tehetetlenné tegyen bennünket! Bárcsak kérnénk az Urat, hogy igazi lévita-szelleműek lehessünk, szilárdan eltökélve, hogy nem fogjuk engedni, hogy bármi az utunkba álljon, vagy ottmaradjon az útban Isten és közöttünk. „Bizony levágom magamról őket!”

Nem tapasztaltatok még olyat, amikor azt mondjátok, „le kell borulnom az Úr előtt, és most nagyon imádkoznom kell”? Eljutunk arra a pontra, amikor ki kell szabadítanunk a lelkünket ebből a börtönből, ebből a hálóból. Az ellenség gyakran megpróbál elvinni bennünket odáig, ahol már se lélegezni, se mozogni nem tudunk. Érzékenynek kell lennünk erre, hogy észrevegyük, és a Szent Szellem erejét keressük, hogy levághassuk magunkról, kijelentvén: „Ebből elég, ennek itt most véget vetek!”. Muszáj, hogy felgerjedjen bennünk a szent elhatározás, hogy ne tűrjük tovább, és kijelentsük: „Ez nem mehet így tovább, már így is túl sokáig hagytam, mostantól ellenállok ennek!” A Fiú Szelleme volt az, akit mikor a kereszten függve körülvettek, azt mondta: „Levetem magamról őket! Körülvettek engem mind a pogányok (…) körülvettek, mint a méhraj (…) Levágom őket (…) Levágom őket (…) Levágom őket.” Háromszor mondja, hogy „Levágom őket”. Levetette magáról a fejedelemségeket és hatalmasságokat.

Ó, Urunk, erősíts meg bennünket az ellenállásra! Túl sokszor adtuk meg magunkat. Az Úr túl sokat veszít, és mi is túl sokat veszítünk, ha hagyjuk, hogy a dolgok sokáig fajuljanak, míg végre felkelünk, és azt nem mondjuk „Elég!”. Olyan hosszú ideig elfogadjuk a dolgokat, és utána azt mondjuk: „Egy percig sem tűröm ezt tovább!” És akkor valami történik, valami szétrobban. Ha az emberekről van szó, velük kapcsolatban bármi lehet helyes vagy helytelen, de az ellenséggel kapcsolatban mindig helyes a közvetlen, egyenes robbantás.

Kérjük az Urat, hogy tegyen ilyenné bennünket, hogy akarjunk erőteljesen ellenállni, és nem tűrni az ellenség fojtogató, megkötöző munkáját, mellyel földre akar kényszeríteni bennünket.

És vigyázzunk mindig, legyünk figyelmesek, hogy ne vegyük föl azokat a dolgokat, amiket az emberek mondanak vagy tesznek, ne vegyük föl ezeket, ne forgassuk a gondolatainkban, ne nyalogassuk a sebeinket és ne kapjuk föl a vizet, hanem lássuk meg, mit nyerne vele az ellenség, ha az adott dolgot sikeresen elültetné a szívünkben. Ez a győzelem titka. Bárcsak azt mondanánk: „Igen, ez elég szerencsétlen húzás volt az illető részéről, helytelen dolog és emberi szempontból nem is védhető, de nem fogom hagyni, hogy az ördög megfogjon vele, körülfonjon, és az Úr és közém kerüljön!” Ez valódi lévita szolgálat.

Az Úr helyezze belénk ezt az elhatározást, hogy „Levetem őket magamról!” Legyünk éberek mindenkor, különösen az imaalkalmakkor. Milyen gyakran érezzük magunkat lefojtva, nincs áttörés, sötét lepel borul ránk – és az a veszély, hogy csak ülünk alatta, és elfogadjuk. Azt kell mondanunk: „Ezt nem tűrjük tovább; Isten számunkra elérhető, szabad az út Hozzá, Ő parancsolta, hogy imádkozzunk! Ezt nem tudja az ellenség megakadályozni, nem engedjük, hiába próbálja!” Vagy lehet, hogy egy összejövetelen történik; milyen gyakran van, hogy miközben szolgálunk az Igével, egyszer csak sötét lepel borul ránk, míg nem kiáltunk belül az Úrhoz, és kitörünk belőle azzal, hogy ellenállunk, és nem fogadjuk el.

Nagyon vigyázzunk, hogy mit fogadunk el! Az ellenség mindig kínál valamit – ne fogadjuk el! Mondjuk azt: „Nem! Miért is tenném? Az Úr céljait szolgálja?” Tehát, amikor összegyűlünk imádkozni, álljunk meg szilárdan, álljunk ellen, ne vegyük föl a zavaró körülményeket. Kérjük az Urat, hogy helyezzen belénk szellemben egyre többet és többet abból, ami Őbenne volt a kereszten, hogy bár gyengeségben és lesoványodva, olyan állapotok közepette, amilyenben nekünk soha nem lesz részünk, de mindazonáltal belsőleg tökéletesen átadta Magát az Atya akaratának, és nem fogadta el az ördög akaratát egy pillanatra sem. „Le fogom vetni őket!” és levetette magáról a fejedelemségeket és hatalmasságokat. Az Úr erősítsen meg bennünket!

Szerkesztette és közreadja: Golden Candlestick Trust. Eredeti: Stripping Off Principalities and Powers.

Krisztus beszéde lakozzék bennetek gazdagon! (Radu Gavriluţ)

PDF-ben letölthető: Krisztus beszéde lakozzék bennetek gazdagon

2019. február 10.

www.ekklesiaoradea.ro (nagyváradi gyülekezet)

János 16,13-15: „de amikor eljön az, aki az igazság Szelleme, elvezet majd titeket minden igazságra. Mert nem magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket kijelenti nektek. Ő engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és kijelenti nektek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém, azért mondtam, hogy az enyémből vesz, és kijelenti nektek.”

Kolossé 3,4-16: „Amikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor majd vele együtt ti is megjelentek dicsőségben. Öljétek meg azért földi tagjaitokat: a paráznaságot, tisztátalanságot, bűnös szenvedélyt, gonosz kívánságot és a telhetetlenséget, amely bálványimádás. Ezek miatt jön el az Isten haragja. Ti is ezt műveltétek, amikor ezekben éltetek. Most azonban vessétek el magatoktól mindezt: a haragot, az indulatot, a gonoszságot, a káromkodást és szátokból a mocskos beszédet. Ne hazudjatok egymás ellen, hiszen levetkőztétek az ó embert a szokásaival együtt, és felöltöztétek az újat, aki teremtője képmása szerinti ismeretre újult meg.

Itt már nincs többé görög és zsidó, körülmetélés és körülmetéletlenség, barbár, szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus. Öltsetek magatokra azért – mint Isten választottai, szentek és szeretettek – könyörületes szívet, jóságosságot, alázatosságot, szelídséget, türelmet, elszenvedve egymást és kölcsönösen megbocsátva egymásnak, ha valakinek valaki ellen panasza volna – amint Krisztus is megbocsátott nektek, ti is úgy tegyetek. Mindezek fölé pedig öltsétek fel a szeretetet, amely a tökéletesség köteléke. És a Krisztus békessége uralkodjék szívetekben, amelyre elhívattatok egy testben, és háládatosak legyetek. Krisztus beszéde lakozzék bennetek gazdagon, minden bölcsességgel tanítsátok és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, szellemi énekekkel. Szívetekben hálaadással énekeljetek az Úrnak!”

Hogyan valósul meg az a dolog, hogy mikor eljön a Szellem, akkor vesz abból, ami az enyém és megjelenti nektek? Miután itt leírja mindezeket a dolgokat, nagyon érdekes az az igevers, ami a végére marad, a 16. vers: „a Krisztusnak beszéde lakozzék ti bennetek gazdagon.” Hogyan valósulhat meg ez a dolog? Mi ismerjük a negatív oldalát ennek: Tudjuk mit jelent a paráznaság, a tisztátalanság, tudjuk néha mit jelent a fösvénység, a falánkság, ami bálványimádás. Ezeket tudjuk, és keressük azt, hogy levetkőzzük ezeket. És valóban ezt tesszük. Látunk egy bűnt, látjuk, hogy valamit nem jól tettünk, jövünk, és megalázzuk magunkat az Úr előtt, sajnálkozunk a bűn miatt, de ez nem azt jelenti, hogy a Szent Szellem már vett valamit Krisztusból és kijelentette nekünk. Ez a problémának csak a negatív oldala. És melyik a pozitív oldala? Ahogy már sokszor mondtam, a Szent Szellem – ezért a vigasztaló munkája ez – az igék sokaságából, amelyek itt le vannak írva, néha egyet élővé tesz a mi számunkra. Ez a mi igénk.

Hogyan tudjuk mi felöltözni Krisztust? Én szeretném Krisztust felöltözni. De testvérek, ha például egy körülményes ember mellett élsz, aki talán a legkörülményesebb ember a világon a te számodra, sokat szenvedsz amiatt, hogy nem tudsz szeretetet mutatni. Valahányszor ezzel a személlyel kapcsolatba kerülsz, ingerült leszel, zaklatott, és sehogy sem tudsz szeretetet mutatni iránta. Ez a krízis addig mélyül, míg rá nem jössz, hogy neked Krisztusra van szükséged, aki a türelem. És mikor ezt meglátod, a Szent Szellem azt mondja: Krisztus a türelem. És az az ige, amit hallottál, a tied lesz, és az az ige az egyetlen, ami által szolgálhatsz másoknak – azzal, amit ez az ige munkált a te életedben. Beszélhetsz, mondhatsz sok mindent, készíthetsz nagyon szép prédikációt, de ezeknek nem lesz semmilyen hatásuk, ha ez nem egy olyan igén alapul, amit Ő oltott a szívedbe.

Nézzétek, mit mond Pál a Róma 15,18-19-ben: „mert nem merek szólni semmiről, amit nem Krisztus cselekedett volna általam a pogányoknak engedelmességére, szóval és tettel, jelek és csodák ereje által, az Isten Szellemének ereje által, úgyannyira, hogy én Jeruzsálemtől Illyriáig betöltöttem a Krisztus evangéliumát” (bőséggel).

1János 1,1-3: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és kezünkkel érintettünk az életnek igéjéről – az élet megjelent, láttuk, tanúbizonyságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk –, amit hallottunk és láttunk, hirdetjük nektek, hogy nektek is közösségetek legyen velünk, éspedig a mi közösségünk az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.”

 Azután itt, a Kolossé levélben először a negatív oldalról szól, a 8-9. versben: „most pedig vessétek el magatoktól ti is mindazokat, haragot, fölgerjedést, gonoszságot és szátokból a káromkodást és gyalázatos beszédet. Ne hazudjatok egymás ellen, mivelhogy levetkeztétek amaz ó embert az ő cselekedeteivel együtt”. Azután a pozitív oldal, 12-14. vers: „öltözzétek föl azért mint az Istennek választottai, szentek és szeretettek, könyörületes szívet, jóságosságot, alázatosságot, szelídséget, hosszútűrést. Elszenvedvén egymást és megbocsátván kölcsönösen egymásnak, ha valakinek valaki ellen valami panasza volna, miképpen a Krisztus is megbocsátott néktek, akképpen ti is. Mindezeknek fölébe pedig öltözzétek föl a szeretetet, mint amely a tökéletességnek kötele.” Tehát ez a pozitív oldal. És ahogy már mondtam, nagyon sok krízisre van szükség, reménytelen helyzetekre, hogy időnként megtapasztaljuk ezt az igét, amely élet, amelyet a Szent Szellem élővé tesz a számunkra.

Tehát minden nehéz helyzet, minden krízis, minden személy, minden körülmény, minden, ami körülvesz bennünket, tönkre fog tenni, ha nem tanulunk meg az Úrhoz jönni. És akkor az Úr ad egy igét, ami a sajátunk lesz, és ez az ige elkezd gyökeret verni a szívünkben és kihajt. Ez a magvető példázata. A magvető példázata egyáltalán nem a kezdeti megváltásra utal, hanem a termésre. Ez a létező legnagyobb csoda, hogy hogyan tud ez az elvetett ige testté lenni bennünk. Mikor az ige azt mondja: öltözzétek fel a Krisztust – mi ilyen módon tudjuk felöltözni és nem másként. Ez valami, ami tapasztalati dolog. Egyrészt ez a folyamat elkezdődött akkor, amikor újjá születtünk, de másrészt ez a folyamat folytatódik, és azok a helyzetek, amelyekben naponta élünk, mutatják meg, hogy fel kell öltöznünk a Krisztust. Mi nem siránkozhatunk a helyzetek miatt: jaj, milyen kellemetlen helyzetek ezek, jaj, hová jutottunk, jaj nekem, mi történik velem, és siránkozom és a sebeimet nyaldosom, mert nehéz sorsom van. Az Úr hagyta ezeket, Ő adja a sebet, és Ő az, aki meg is gyógyítja. De bele akar vinni ezekbe a helyzetekbe. Ha ilyen helyzetek jönnek az életünkbe, nézzünk az Úrra, és Ő irgalommal teljes, szól hozzánk, úgy ahogy Ábrahámnak szólt egy-egy alkalommal, és ez őt megerősítette. Szólt hozzá, és ezek az igék életté lettek benne, és hordozták őt az utazása során, és minden nehéz helyzetben az Úrra tudott nézni.

 Kolossé 1,3-8: „Hálát adunk az Istennek és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, mindenkor ti értetek könyörögvén, mivelhogy hallottuk a ti hiteteket a Krisztus Jézusban, és a szeretetet, amellyel minden szentekhez vagytok, a mennyekben néktek eltett reménységért, amelyet már előbb hallottatok az igazság beszédében, mely az evangélium. Mely eljutott hozzátok, miképpen az egész világra is, és gyümölcsöt terem, úgy mint bennetek is a naptól fogva, melyen hallottátok és megismertétek az Istennek kegyelmét igazán. Úgy, ahogy tanultátok is Epafrástól, a mi szerelmes szolgatársunktól, ki hív szolgája ti érettetek a Krisztusnak. Aki meg is jelentette nékünk a ti Szellemben való szereteteket.” És természetesen nem ez a vége. 9. vers: „azért mi is, amely naptól fogva ezeket hallottuk, nem szűnünk meg érettetek imádkozni, és kérni, hogy betöltessetek az Isten akaratának megismerésével minden szellemi bölcsességben és értelemben”.

 Sokszor úgy gondoljuk: én elégedett vagyok azzal, amit elértem. Most nem magamról beszélek, de lehet, hogy valaki közülünk azt mondja: itt vagyok én, itt van a feleségem, itt van az összes gyermekem a gyülekezetben, növekednek, látom őket, ahogyan fejlődnek, és én nagyon elégedett vagyok. És lehet, hogy ez az ember megelégszik ezzel, amire eljutott. De Pál az utolsó éveiben, mikor már börtönben volt, azt mondta: „hogy megismerjem Őt, a feltámadásának erejét, az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az ő halálához. Futok a cél felé.” Mikor akarsz megállni Pál? Szeretnék én is ilyen lenni! Nem szeretnék megelégedni azzal, amit elértem, és ezért, mikor ezeket az igéket olvasom, elgondolkozom.

 Efézus 3,14-20: „Ezokáért meghajtom térdeimet a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja előtt, akiről neveztetik minden nemzetség mennyen és földön, hogy adja meg néktek az Ő dicsősége gazdagságáért, hogy hatalmasan megerősödjetek az Ő Szelleme által a belső emberben, hogy lakozzék a Krisztus a hit által a ti szívetekben. A szeretetben meggyökerezvén és alapot vevén, hogy megérthessétek minden szentekkel egybe, mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága az Isten jóvoltának. És megismerjétek a Krisztusnak minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy ekképen beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig. Annak pedig, aki véghetetlen bőséggel mindeneket megcselekedhetik, feljebb hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk, a mi bennünk munkálkodó erő(mértéke) szerint.”

„Megtehet mindent feljebb, mint ahogy kérjük.” Elgondolkoztam ezen, hogy miért így van írva? Mert lehet, hogy én úgy gondolkozom: Uram, én szeretnék győzedelmeskedni ezekben a megpróbáltatásokban, imádkozom ezekért a helyzetekért, de Ő azt mondja: feljebb, mint ahogy kérjük, vagy elgondoljuk. Természetes, hogy Ő többet tehet, mint amit mi el tudunk gondolni. Mi megelégszünk kicsi dolgokkal. Ha a gyermeked megtér az Úrhoz elégedett leszel? Természetes, hogy elégedett lennél, de nem kellene nagyon elégedettnek lenned, mert van ennél sokkal több. Az Ő örökkévaló terve, amit készített a számunkra.

 Utolsó vers, amit elolvasok, a 2Thesszalonika 1,11-12: „mivégből imádkozunk is mindenkor ti érettetek, hogy a mi Istenünk méltóknak tartson titeket az elhívásra, és töltsön be titeket a jóban való teljes gyönyörűséggel, és a hitnek hathatós munkálásával. Hogy dicsőíttessék meg a mi Urunk Jézus Krisztusnak neve ti bennetek, és ti is ő benne, a mi Istenünknek és az Úr Jézus Krisztusnak kegyelme szerint.”

Szeretem ezt az igeverset. Tehát nem arról van szó, hogy minden jóakaratú kívánság és minden hitből fakadó munka – mintha arról lenne szó, hogy egy testvérnek olyan kívánsága van, hogy segítsen egy asszonyon, hogy az tudjon venni élelmet, és most így imádkozik: „Uram, adj te jóindulatú vágyat, hogy a boltban segítsek azoknak, akiknek nincs pénzük.” Nem erről van szó. Mikor az Ő teljes munkájáról van szó, itt az Ő tervéről van szó, a hitnek munkájáról; itt többször is mondja: a hit, amely állandóan növekedik. Nem a kezdeti hit a megváltással kapcsolatosan, hanem az azt követő hit, amely segít, hogy megértsük, mi Isten terve. „Ezért imádkozunk szüntelen érettetek, hogy Isten méltónak találjon titeket, és betöltse bennetek” – mert ez Krisztusban már teljes – de bennünk milyen mértékben? „Hogy Krisztus Jézusnak neve magasztaltassék bennetek és ti is Ő benne, Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak kegyelme (gazdagsága) szerint.”

Testvérek, azt akarom mondani: Istennek beszéde lakozzék bőségesen bennünk. Isten igéjét megtanulni és észben tartani. A gyerekeket kicsi kortól tanítani kell, hogy ismerjék az igét és igeverseket tanuljanak meg. Hogy megtanuljanak ne csak olvasni, hanem a fiatalok, akik még képesek megjegyezni igeverseket, nekik kell kívülről tudniuk ezeket. És akkor eljön az az idő, amikor egy krízishelyzetben, amelybe az Úr vezet bele, meg tudod hallani azt az igét az Úrtól. Ahogy Lance Lambert mondja, egy asszony, aki nagyon elkeseredett állapotban volt, mikor a férje meghalt, hallott egy igét: az én békességemet hagyom nektek. És mikor ő ezt az igét meghallotta, ez az egész életét megváltoztatta. A falra kirakta ezt az igeverset, és visszaemlékezett azokra a helyzetekre, mikor az Úr elcsendesítette a viharokat az életében.

 Tehát ez az élő ige, ez az a mag, amelyet egy-egy alkalommal a Szent Szellem vesz, és azt akarja, hogy ez meggyökerezzen a szívünkben, hogy ott felnövekedjen és termést hozzon, és tulajdonképpen ezt jelenti felöltözni Krisztust. Ez Krisztus. Mi nem tudunk a saját eszünkkel felfogni bizonyos dolgokat, hanem egyszerűen az élő ige, amelyet vesz a Szent Szellem és közöl velünk, melyet rhémának nevezünk, ez az ige hordoz, fenntart bennünket a nehéz helyzetekben. Tehát ha ilyen helyzetekben vagyunk, ne legyünk reményvesztettek, hanem nézzünk Arra, aki képes elvégezni ezt a munkát a mi életünkben, hogy ez az ige beérjen és termést hozzon. Ámen.

“Úgy éljetek, mint akik nem hiába kapták az Isten kegyelmét” – Radu Gavriluț

PDF-ben letölthető: Úgy éljetek, mint akik nem hiába kapták az Isten kegyelmét!

Elhangzott: 2019. március 3-án, Budapesten.

1Péter 1,10-13: „Ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, akik a nektek szánt kegyelemről prófétáltak, kutatva, hogy melyik vagy milyen időről tett kijelentést a Krisztus bennük levő Szelleme, amikor előre bizonyságot tett a Krisztusra váró szenvedésekről, és az ezeket követő dicsőségről.  Ők azt a kijelentést kapták, hogy nem maguknak, hanem nektek szolgálnak azokkal, amikről most az evangélium hirdetői prédikálnak nektek a mennyből küldött Szent Szellem által, és amikbe angyalok vágyakoznak beletekinteni. Ezért tehát elméteket felkészítve, legyetek józanok és teljes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kaptok.”

Az üzenetem a 13. verssel fog foglalkozni, de mivel az úgy kezdődik, hogy „ezért tehát”, felolvastam a megelőző verseket is, hogy megértsük a szövegkörnyezetet.

A próféták, akik kijelentést kaptak az ószövetségi időkben a nekünk elkészített kegyelemről és üdvösségről, szorgosan kutatták, vizsgálták azt, hogy mikorra szól ez a kijelentés. A 13. vers román fordítása (hasonlít a magyarban a Károlihoz) így szól: „Azért elméteket felövezvén legyetek józanok, és teljes, tökéletes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus a megjelenésekor hoz magával.” Ha az elsődleges értelmét tekintjük ennek a versnek, mintha azt mondaná, hogy tökéletesen reménykedjünk abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus a megjelenésekor fog majd hozni. De az Ige nem erre utal.

Galata 1,14-17: „És a zsidó hithűségben sok kortársamat felülmúltam népem körében, minthogy fölöttébb buzgó rajongója voltam atyáim hagyományainak. De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között, nem tanácskoztam testtel és vérrel. Nem is mentem fel Jeruzsálembe azokhoz, akik előttem lettek apostolokká, hanem azonnal elmentem Arábiába, aztán ismét visszatértem Damaszkuszba.”

„Galata 1:16 „hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem” – ugyanezek a szavak szerepelnek az 1Péter 1,13-ban is: „tökéletes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet akkor kaptok, amikor Jézus Krisztus ki van jelentve nektek.” Azt mondja tehát, hogy amikor kijelentést kapunk az Úr Jézus Krisztusról, akkor tökéletesen reménykedjünk ebben a kegyelemben.

Ennek a kegyelemnek pedig, melyről ez az Ige is szól, három jelentése van. Az első, hogy aki ezt a kegyelmet adja nekünk, az egy rendkívüli valaki, olyan személy, aki kegyelmet tud felajánlani. És nagyon nagyszerű mód az, ahogyan ezt a kegyelmet közli velünk.

Hogyan tud odavonzani magához? Mert beszélhetünk nagyon sokat erről a kegyelemről, hogy kegyelem által van üdvösségünk, hit által – és ez így is van, de van még valami, amit magába foglal a kegyelem. Nem csak az, amit gyakran megteszünk, hogy hálát adunk érte, valahányszor megemlékezünk az Úrról, hanem van még valami. Ez pedig az, hogy erre a kegyelemre nekünk válaszolnunk kell.

Ha ugyanis megkaptuk ezt a kegyelmet, akkor ennek meg kell változtatnia bennünket. Mindig hálát adhatunk, és szükséges is, hogy hálát adjunk, és sosem tudunk eléggé hálásak lenni Istennek ezért a kegyelemért. Ahogyan Pál apostol mondja, „a hozzám való kegyelme nem volt hiábavaló, mert többet munkálkodtam, mint a többi apostolok együttvéve – de nem én, hanem az Istennek bennem lévő kegyelme.

A megkapott kegyelemben tehát meg kell jelennie a felelősség vonásának is. Ne gondolja senki azt, hogy ugyanaz lehet, aki addig volt, miután megkapta a kegyelmet.

Egy kicsi gyerek nem tudja, hogy a szüleinek mennyi erőfeszítésébe kerül, hogy előteremtsék a család számára szükséges dolgokat, hogy megkeressék a mindennapi élethez szükséges pénzt, hogy törődjenek a gyerekkel – ő csak azt tudja, hogy neki megvan mindene, amire szüksége van. Nem tudja, mit jelent az, hogy érkeznek a számlák, amelyeket határidőre be kell fizetni. Nem tudja ezeket.

Egy idő után azonban, ahogyan növekszik, elkezd benne megjelenni a függetlenségre való törekvés – de sajnos ezzel arányosan nem növekszik benne a felelősségtudat. Egy serdülő ezért általában felelőtlen, de független ember. Szeret független lenni, de nem felelős a dolgokért. Viszont ahogy az élet egyre érettebbé válik benne, lassanként elkezd megjelenni benne a felelősségtudat is, és ez jó dolog.

Pontosan ez történik a hitéletben is. Nagyon nagy dolog az, amikor valaki eljut oda a hívő életben, hogy most már nem csak önmaga körül forog; amikor Krisztus keresztjét nem csak a saját szempontomból látom, hogy mit hozott nekem a Krisztus keresztje. Pedig a kereszt azért volt, hogy Őneki éljünk, ne önmagunkért. Nem ismerem nagyon jól a ti énekeskönyvetekben az énekeket, de például nálunk az énekek nagy többsége azt fejezi ki, hogy mi mit kaptunk Krisztustól. Miért jött Krisztus ebbe a világba – azért, hogy mi boldogok lehessünk, szabadok, hogy ne kössön meg többé a bűn… mindezeknek van igazságtartalma, de a teljes igazság az, hogy azért jött, hogy minket megszabadítson, és mi az Ő dicsőségének magasztalására éljünk.

Nagyon meglepett, amikor megtudtam, hogy az evangéliumokat a levelek után írták. Addig, ha beszéltem valakivel, aki nem ismerte az Igét, és kérdezte, mivel kezdje, mit olvasson, azt javasoltam, kezdje az evangéliumokkal, azok egyszerűnek tűntek nekem. De azok a testvéreink, akik írták a leveleket, olyan szellemi emberek voltak, hogy nem az foglalkoztatta őket, milyen körülmények között jött a földre az Úr, hogyan élt itt, hanem hogy mik ennek a következményei.

Felolvasok pár verset az evangéliumokból, utána pedig a levelekből, és meglátjátok, milyen mélyek ezek, milyen valóságosak.

Lukács 19,11-24: „Amikor pedig ezeket hallották, még egy példázatot is mondott, mert közel volt Jeruzsálemhez, és azt gondolták, hogy azonnal meg fog jelenni az Isten országa. Így szólt tehát: “Egy nemes ember távoli országba utazott, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, s úgy térjen vissza. Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz minát, és azt mondta nekik: Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök. Polgártársai azonban gyűlölték őt, ezért küldöttséget menesztettek utána, és azt üzenték: Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék felettünk. Amikor pedig megszerezte a királyi méltóságot és visszatért, magához hívatta azokat a szolgákat, akiknek a pénzt adta, hogy megtudja: ki hogyan kereskedett. Megjelent az első, és azt mondta: Uram, minád tíz minát nyert. Az erre így szólt: Jól van, jó szolgám, mivel hű voltál a kevésen, legyen hatalmad tíz város fölött. Aztán jött a második, és jelentette: Uram, minád öt minát nyert. Ehhez pedig így szólt: Uralkodj te is öt városon.

Megérkezett a harmadik is, aki így beszélt: Uram, itt a minád. Egy kendőbe kötve őriztem. Féltem ugyanis tőled, mivel könyörtelen ember vagy: azt is behajtod, amit nem fektettél be, és learatod azt is, amit nem vetettél el.

Ekkor az így szólt hozzá: A saját szavaid alapján ítéllek meg, gonosz szolga! Tudtad, hogy én könyörtelen ember vagyok, behajtom azt is, amit nem fektettem be, és learatom azt is, amit nem vetettem el? Miért nem tetted hát a pénzemet a pénzváltók asztalára, hogy amikor megjövök, kamatostul kapjam meg. Az ott állóknak pedig ezt mondta: Vegyétek el tőle a minát, és adjátok annak, akinek tíz minája van.”

Az 1Korinthus 15,10-ben ugyanez, amit az előbb felolvastunk, így szól: „De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme.”

2Korinthus 6,1: „Vele együtt munkálkodva intünk is titeket; úgy éljetek, mint akik nem hiába kapták az Isten kegyelmét.”

Vannak olyan emberek, akik nem ismerik Istent, akik nem az Úréi, és amikor hallanak a kegyelemről, elutasítják. De vannak olyanok, akik elfogadták Istennek a kegyelmét, de mégsem ezáltal a kegyelem által élnek.

Mit kaptak a Lukács evangéliumából felolvasott igék szerint a szolgák? Mindegyik egyformán ugyanazt kapta. Mit kaptunk mi mindannyian egyenlőképpen? Isten kegyelmét. Miben különböztek egymástól ezek a szolgák, akik egyformán ugyanazt az értékes dolgot kapták? Jött az első szolga, és azt mondta: „Uram, minád tíz minát nyert.” Jött a második, és jelentette: „Uram, minád öt minát nyert.” Jött a harmadik, és azt mondta: „Uram, megőriztem, nagyon odafigyeltem rá, itt van érintetlenül; betakartam egy keszkenőbe, és elástam. Most itt hozom neked, visszaadom úgy, ahogy kaptam.”

Megbecsülte ez az ember a minát? Nagyon is megbecsülte – hiszen nagyon gondosan megőrizte. Elásta, vigyázott rá, és amikor jött az ura, mondta, „Uram, itt van, amit kaptam”.

Lehetséges az, hogy valaki hiába kapta a kegyelmet? Nehogy valaki azt mondja, hogy nem. Mert úgy az evangéliumokból olvasva, mint a levelekből, például a Zsidókhoz írt levélből kiderül, amikor azt írja: „már régóta tanítóknak kellene lennetek, de még most is tejre van szükségetek”. Nem szeretjük magunkra vonatkoztatni ezt az Igét, nem szeretünk úgy gondolkozni, hogy „én már járhatnék előrébb”. „Már régóta tanítóknak kellene lennetek”.

Van egy testvérnő, aki nagyon ritkán jön az alkalmakra nálunk, és amikor jön, megkérdezem, mi a probléma? Azt mondja, beszélnünk kell. Elmegyek hozzá, beszélgetünk, akkor egy ideig jár az alkalmakra, azután megint elmaradozik. Kérdezem, mi a probléma? Beszélnünk kell. Megint ugyanaz, megint beszélgetnünk kell. Hát már régóta tanítóknak kellene lennetek, és még mindig a tejnek italára van szükségetek? Az efezusbeli testvéreknek Pál azt írta, hogy ne legyetek többé gyerekek, akiket ide s tova hajt a tanításnak minden szele. Az elején pedig azt mondta:

1Korinthus 3,1-3: „Én tehát, testvéreim, nem szólhattam hozzátok úgy, mint szellemiekhez, hanem csak úgy, mint testiekhez, mint a Krisztusban kiskorúakhoz. Tejjel tápláltalak titeket, nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna el. Sőt még most sem bírjátok el, mert még testiek vagytok. Amikor ugyanis irigység és viszálykodás van közöttetek, nem testiek vagytok-e, és nem emberi módon viselkedtek-e?” A Zsidók 5,11-ben mondja, hogy „erről még sok mondanivalónk lenne, de nem tudjátok elhordozni”.

Mondhatja valaki: „Ha a magam életére tekintek, velem minden rendben van, van kapcsolatom az Úrral, igyekszem a gonosztól távol tartani magam” – de lehet, hogy az Úrnak más a véleménye.

2Thesszalonika 1,10-12: „amikor eljön az a nap, hogy megdicsőüljön szentjei között, és csodálják mindazok, akik benne hittek, aminthogy ti is hittel fogadtátok bizonyságtételünket. Ezért aztán mindenkor imádkozunk értetek, hogy a mi Istenünk tegyen titeket méltóvá az elhívásra, és töltsön meg titeket teljesen a jóban való gyönyörködéssel és a hit minden erejével, hogy megdicsőüljön a mi Urunk Jézus Krisztus neve bennetek, és ti is őáltala a mi Istenünk és az Úr Jézus Krisztus kegyelméből.”

Nagyon megvizsgálta az Úr a szívemet ezek által az Igék által. Amikor Pál olyanokat mond, hogy az Úr megdicsőüljön az Ő szentjeiben, és csodálják mindazokban, akik benne hittek… Az Úr meg van dicsőülve a mennyben, és amikor az Úr Jézus fölment a mennybe, akkor a dicsőség örökkévaló kapui fölemelkedtek, és Őt dicsőségesen fogadták. A Jelenések könyve 4. és azután méginkább az 5. részben betekintést nyerünk, hogy mi történik a mennyben. Ő Úr, ott uralkodik a mennyben. De mibennünk? Itt van a probléma! Az Úr a mennyben dicsőségben van. És amikor eljön ama napon, az Ő bennünk végzett munkájának befejezettnek kell lennie, hogy megdicsőüljön az Ő szentjeiben, és csodálják Őt mindazokban, akik hittel elfogadták a bizonyságtételét.

Amikor Pál apostol ezekről beszél, utána mindig térdre hull, és azt mondja, „azért mindenkor imádkozunk értetek, hogy megdicsőüljön mi Urunk Jézus Krisztus neve tibennetek”.

A magyar fordítás nem pontos itt. Tudjátok, miért? Mert úgy mondja: „Hogy megdicsőüljön a mi Urunk Jézus Krisztus neve bennetek, és ti is Őáltala, a mi Istenünk és az Úr Jézus Krisztus kegyelméből.” Ez igaz így. De tudjátok, mi áll az eredetiben? „Hogy megdicsőüljön a mi Urunk Jézus Krisztus neve bennetek, és ti is Őáltala, a mi Istenünk és az Úr Jézus Krisztus kegyelme SZERINT.” Ez az egyik kulcsfogalom itt. Mennyire nagyon dicsőüljön meg az Ő neve bennünk? Valamennyire megdicsőül, valami történik. „Isten kegyelme szerint” azonban azt jelenti, hogy nagyon magasan van a mérce. Nem azt mondja az Úr, hogy jó, te is törekedtél valamire, valamit elértél. Hanem azt, hogy Isten és az Úr Jézus Krisztus kegyelme szerint, amilyen nagy a kegyelem, annyira dicsőüljön meg.

Mennyit tud munkálkodni a kegyelem az én életemben vagy a te életedben? A te minád tíz minát hozott? Az egyetlen felelősségünk az, hogy ne álljunk ellen annak a kegyelemnek, ami bennünk akar munkálkodni. Pál azt mondta, többet fáradoztam, többet munkálkodtam, mint a többiek együttvéve. Nagyon elbátortalanítana bennünket, ha csak ennyi lenne ott leírva, ha nem mondaná tovább, hogy de nem én, hanem „a te minád, az nyert még több minát”.

Végezheti az ő kegyelme a munkáját az én életemben? Sok mindennel van tele a fejünk, a gondolataink, amitől meg kell szabadulnunk. Néhány ilyen dolgot szeretnék mondani. A szolgák, akik kapták a minát, nekik ezt mondta: Tessék, itt van a mina, itt van a tőke, fektessétek be.

A mina nem lett az övék, hanem sáfárkodniuk kellett vele. Az volt az Úr szándéka, vágya, hogy az Ő tőkéje szaporodjon. Ha nem szaporodott, akkor nem volt megelégedve.

Ismeritek a hamis sáfár példázatát. Aszerint az Úr hallotta, hogy az egyik sáfára nem gondoskodik az ő vagyonáról, hanem elpazarolja. Testvérek, ne gondolkozzunk úgy, hogy kegyelmet kaptunk Istentől, most már akkor minden rendben van! Ne gondoljuk azt, hogy nem tartozunk felelősséggel ezért a kapott kegyelemért! És a hamis sáfár példázatában jön egy nap, amikor azt mondja az Úr, hogy adj számot a te sáfárságodról, mert nem maradhatsz tovább sáfár.

  1. Zsoltár, 9-11: „Abban telik kedvem, Istenem, hogy akaratodat teljesítsem, törvényed szívemben van. Hirdetem igazságodat a nagy gyülekezetben, és nem zárom be számat, jól tudod, Uram! Igazságodat nem rejtegetem szívem mélyén, hanem beszélek hűségedről és szabadításodról. Nem titkolom el szeretetedet és hűségedet a nagy gyülekezet előtt.”

Ezt jelenti kegyelem által élni. És meglepően folytatja a 12. vers: „Uram, ne vond meg tőlem irgalmadat, szereteted és hűséged őrizzen szüntelen!” Ha nem vagyunk hűséges sáfárok, akkor az Úr azt mondhatja nekünk egy napon: Nem lehetsz többé sáfár!

Testvérek, ismertetek olyan személyeket, akikre az Úr felelősséget bízott a gyülekezetben, és később elvette tőle? Én láttam ilyet. Mert ha nem vagy hűséges abban, amit Ő rádbízott, lehet, hogy eljön egy nap, amikor azt mondja, nem lehetsz tovább sáfár, nem foglalkozhatsz ezzel. Tehát a kegyelemnek elsősorban meg kell látszódnia az életünkben, hatással kell lennie az életünkre. Ha most valamilyen problémával küszködsz, és arról panaszkodsz, és tíz év múlva szintén ugyanarról panaszkodsz, akkor a kegyelem számodra nem kegyelem.

Pálnak volt egy tövise az életében, a Sátánnak egy angyala, mely állandóan gyötörte. És imádkozott, „Uram, vedd el ezt a tövist”. Az Úr azonban azt mondta: „Pál, elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el”.

Amikor ezt megértette, meglátta Pál, mert személyesen hozzá szólt az Úrnak ez az Igéje, akkor ott véget ért. „Dicsekszem a nyomorúságokban, szorultságban, nehézségekben Krisztusért.” Ilyen a kegyelem hatása az életünkre.

Annak, aki bebugyolálta és elásta a minát, azt mondta az Ura: „Miért nem adtad a pénzváltók asztalára a minámat, hogy kamatozzon?” Tudjátok, Testvérek, hogy mit jelent ez? Azt a kegyelmet, amit az Úr munkál az életünkben, nem szabad magunkba zárni! Osszuk meg másokkal! És szaporodni fog. Mert, ha látom azt, hogy milyen csodálatos az Úr kegyelme, milyen csodálatosan megtart, megőriz és velem van, és ezt magamba zárom; és amikor másokkal beszélek olyan dolgokról, melyekről nem kellene, akkor nem osztom meg ezt a kegyelmet. Meg kell osztanunk a kapott kegyelmet másokkal.

„Övezzétek föl azért elmétek derekait”, „legyetek éberek”, „és tökéletes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus hoz, amikor kijelenti magát nektek”. Ez a kegyelem elégséges arra, hogy együtt egymással békességben éljünk a gyülekezetben. Elég arra, hogy megtanuljunk megbocsátani egymásnak, és szeressük egymást. Elég ahhoz, hogy az otthonunkban szép családi életet éljünk. Elég ahhoz, hogy a társadalomban úgy éljünk, ahogy kell.

A figyelmeztetés számunkra az, hogy vigyázzunk, nehogy hiába legyen az, hogy megkaptuk ezt a kegyelmet – hanem mint Isten kegyelmének jó sáfárai tegyük azt, amit Isten mond nekünk. Lépjünk előre, és Ő kegyelmet fog adni. Az Úr áldjon meg mindannyiunkat. Ámen.

A mélyebb keresztény élet – Andrew Murray

NAPONKÉNTI KÖZÖSSÉG ISTENNEL
1. Az első és legfontosabb szükséglet a keresztény életben: a közösség Istennel. A bennünk levő isteni élet Istentől származik, és teljesen Tőle függ. Ahogy minden pillanatban szükségem van friss levegőre, ahogy a Nap minden pillanatban újra leküldi a fényét, úgy a lelkem is csak az Istennel való közvetlen, élő kapcsolatban lehet erős.
Az egy napra küldött manna másnapra megromlott. Minden nap friss kegyelemre van szükségem a mennyből, és ezt csak úgy szerezhetem meg, ha közvetlenül Istenre várok. Minden napot kezdj úgy, hogy várakozol Isten előtt, és hagyd, hogy Ő megérintsen téged. Szánj rá időt, hogy találkozz Istennel.

2. Ehhez az első dolgod az áhítatodban az legyen, hogy lecsendesíted magad Isten előtt. Imában vagy imádásban, minden azon múlik, hogy Isten elfoglalja a fő helyet. Csendesen meg kell hajolnom előtte, alázatos hitben és magasztalásban, és így szólni a szívemben: „Isten van. Isten közel van. Az Isten szeretet, Aki közölni akarja Magát velem. A mindenható Isten, Aki cselekszik mindent mindenkiben, most arra vár, hogy bennem cselekedjen, és megismertesse Magát.” Szánd rá az időt, amíg átéled, hogy Isten nagyon közel van.

3. Amikor Istennek megadtad az Őt megillető tiszteletet, dicsőséget és hatalmat, akkor foglald el a legalacsonyabb helyet, és igyekezz betelni az alázatosság Szellemével. Teremtményként az a te boldogságod, hogy semmi legyél, hogy Isten legyen minden benned. Bűnösként arra sem vagy méltó, hogy fölnézz Istenre; hajolj meg megalázkodva. Szentként hadd árasszon el téged Isten szeretete, és hajolj meg még mélyebben. Borulj le
Előtte alázatosan, szelíden, türelemmel, és vesd alá magad az Ő jóságának és irgalmának. Ő fel fog magasztalni téged. Óh! Szánj időt rá, hogy nagyon lealacsonyodj Isten előtt!

4. Azután fogadd el és értékeld a helyedet Krisztus Jézusban. Isten semmi másban nem gyönyörködik, mint az Ő szeretett Fiában, és semmi más nem elégítheti ki Őt azokban, akik Hozzá közelednek. Lépj be mélyen Isten szent jelenlétébe azzal a bátorsággal, amit a vér ad, és azzal a bizonyossággal, hogy Krisztusban igen kedves vagy előtte. Krisztusban a kárpiton belül vagy. Hozzáférsz az Atya szívéhez és szeretetéhez. Ez az Istennel való közösség nagy célja: hogy több legyen Istenből az életemben, és Isten kiformálja bennem Krisztust. Légy csendes Isten előtt, és hagyd, hogy megáldjon téged.

5. Ez a Krisztus élő személy. Személyes szeretettel szeret téged, és minden nap keresi a te szereteted személyes válaszát. Nézz az arcába bizalommal, amíg az Ő szeretete igazán a szívedbe ragyog. Örvendeztesd meg a szívét avval, hogy megmondod Neki, hogy szereted Őt. Ő felajánlja Magát neked személyes Üdvözítőként és a bűn erejétől való megőrzőként. Ne azt kérdezd: „Meg lehet-e őrizni engem a bűntől, ha közel maradok Hozzá?”; hanem azt kérdezd: „Meg lehet-e őrizni engem a bűntől, ha Ő mindig közel marad hozzám?” És hamar meglátod, milyen biztonságos bízni Benne.

6. Krisztus élete bennünk van mint erő, és Ő jelen van bennünk, mint személy. Ezenfelül még az Ő hasonlósága is kimunkálódik bennünk. Neki ki kell formálódnia bennünk, hogy az Ő formája vagy alakja, az Ő hasonlósága látható legyen bennünk. Hajolj meg Isten előtt, amíg megérzed az Ő nagyságát és annak a munkának a boldogságát, amit Isten végez benned folyamatosan ezen a napon. Mondd ezt Istennek: „Atyám, itt vagyok Neked, hogy annyit adj nekem Krisztus hasonlóságából, amennyit be tudok fogadni.” És várj, amíg Ő azt mondja: „Gyermekem, annyit adok neked Krisztusból, amennyire nyitott a szíved, hogy befogadjon.” Isten, aki kinyilatkoztatta Jézust testben, és tökéletessé tette Őt, ki fogja nyilatkoztatni Őt neked, és tökéletessé fog tenni téged Őbenne. Az Atya szereti a Fiút, és gyönyörködik abban, amikor kialakítja az Ő képét és hasonlatosságát benned. Számíts rá, hogy ezt az áldott munkát elvégzi benned, ahogy vársz a te Istenedre, és megtartod Vele a közösséget.

7. Krisztus hasonlósága főleg két dologból áll: a halálához és a feltámadásához való hasonlóságból (Róma 6,5). Krisztus halála volt az Ő alázatosságának és engedelmességének a beteljesedése, amikor teljesen feladta az életét Istennek. Őbenne halottak vagyunk a bűnnek. Ahogy alázatosan leborulunk Isten előtt, Tőle való függésben, és teljesen alávetjük magunkat Neki, az Ő halálának az ereje dolgozik bennünk, és mi hasonlóvá válunk az Ő halálához. És így megismerjük Őt az Ő feltámadásának az erejében, a bűn feletti győzelemben, és a feltámadott élet minden örömében és erejében. Ezért minden reggel „szánjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek.” Ő fenn fogja tartani az életet, amit adott, és megadja a kegyelmet, hogy feltámadottként éljünk.

Folytatás és a teljes szöveg ide kattintva olvasható: Andrew Murray: A mélyebb keresztény élet, vagy lásd fölül, a Letöltések menüpont alatt.

Alázat – Andrew Murray

“Csodálkoznunk kell-e azon, hogy a keresztyén élet gyakran szegényesnek és gyümölcstelennek mutatkozik, ha annak valós gyökérzetét figyelmen kívül hagyjuk, vagy egyáltalán nem veszünk róla tudomást? Csodálkozhatunk-e azon, hogy olyan ritkán éljük át a megváltás örömét, ha gyakorlatilag senki sem ott keresi azt, ahol azt Krisztus adta? Az az alázat, amely semmi másból sem áll, mint énünk halálra adásából; amely teljesen elhatárolódik a földi tisztelettől, hogy azt egyedül csak Istenben keresse; amely magát semmire sem tartja, hogy Isten legyen minden mindenekben, – az ilyen alázat, sajnos, nagyon ritka napjaink keresztyénjei között, pedig éppen abban rejlik a Krisztussal való élet legmagasztosabb öröme.”
A teljes írás PDF-ben a linkre kattintva olvasható: Andrew Murray-Alázat
Itt találtam: http://leporollak.hu/egyhtori/epito/papai/MURRAY-ALAZAT.HTM

“Térj vissza asszonyodhoz, és alázd meg magad az ő keze alatt.” (F.B. Meyer)

“Térj vissza asszonyodhoz, és alázd meg magad az ő keze alatt.” (1Móz 16,9)

Szegény Hágár, nem csoda, hogy elmenekült! Büszke arab függetlensége és a tudat miatt, hogy hamarosan anya lesz, föllázadt Sára kemény bánásmódja ellen. Mi is mily gyakran fontolgatjuk a menekülést, vagy akár már ki is menekültünk valamilyen elviselhetetlen helyzetből. Persze, amikor Isten megnyitja a börtönajtót, egy percig sem kell haboznunk, mint Péter, hogy fölkeljünk-e és menjünk. Az ilyen eset azonban nagyon más, mint a kötelesség helyéről való elmenekülés.

A keresztünk. Hágárnak Sára, Annának Peninna, Dávidnak Jóáb, Jézusnak Júdás, Pálnak Alexandrosz, a rézműves. A nehéz és nyomasztó helyzetek az élet velejárói, és a kereszt olykor nem egy személy, hanem valamilyen próbatétel: talán lassú lefolyású és hosszantartó betegség; teherként ránk nehezedő, felőrlő munka; az azok iránti aggodalmaskodás leküzdésének nehézsége, akik az életünknél is kedvesebbek számunkra, de még nem ismerik Istent.

A viselkedésünk. „Térj vissza és alázd meg magad!” Hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy máshol nyugalmat és békességet találnánk – ez azonban tévedés. Sehol máshol nem lesz az út kevésbé göröngyös, vagy a párna kevésbé kemény. Ha elkerüljük az igát, attól nem fog megkönnyebbülni a szívünk! Mesterünk azt tanácsolja, hogy vegyük föl az Ő igáját, hordozzuk, ahogyan Ő tette; maradjunk ott, ahova Isten helyezett bennünket, míg más helyet nem mutat; és viseljük el, amit Ő elrendel és megenged az életünkben, akkor is, ha az másokon keresztül ér bennünket.

A hitünk. Nem vagyunk képesek türelmesen engedni és alávetni magunkat, hacsak nem hisszük, hogy amit Isten megenged, az éppen annyira az Ő akarata, mint az, amit megmutat nekünk. Sára kemény bánásmódja mögött meg kell látnunk Isten megengedő akaratát. Az élet minden fegyelmező nevelése közben hinnünk kell, hogy Istennek hűséges szeretetből és bölcsességből fakadó terve van velünk. Akkor az alávetésünk nem rideg és egykedvű tűrés lesz, hanem az Atya akaratában való szeretetteljes megnyugvás.

Forrás: F.B. Meyer – Napi áhítatok

Tanulságok a gyülekezet történelméből – Lance Lambert

Részletek LANCE LAMBERT What is God doing? c. könyvéből (forrás: Filippi314, PDF-ben letölthető: Tanulságok a gyülekezet történelméből)

Az évszázadok során Isten egyetlen dolgot végez, amely az Ő nagyszerű céljával áll kapcsolatban. Ha Isten munkáját szemléljük a gyülekezet történelmén keresztül, világossá válik, hogy még a pokol hatalmai sem téríthetik el Istent attól, hogy elkészítse a
menyasszonyt és felépítse az örökkévaló várost. Mi, ma, a 21. században ennek az előrehaladásnak a folytatása vagyunk. Nem önállóan létező dolog vagyunk, elválasztva a korábbi századok gyülekezetétől. Ha odafigyelünk mindarra, ami mögöttünk mint Isten népe mögött van, akkor megőriztethetünk ugyanazoktól a hibáktól és kiegyensúlyozatlanságoktól.

Tanulságok a gyülekezet történelméből

Isten kegyelme segítségével és a Szent Szellem erejével szeretném aláhúzni azokat a tanulságokat, vagy legalábbis néhány tanulságot, amit megtanulhatunk Isten igaz gyülekezetének történelméből. Úgy gondolom, nem szükséges elmondanom, hogy Isten egyetlen dolgot végez ezen a korszakon keresztül: „Ezen a kősziklán építem fel eklézsiámat; és a pokol kapui sem vesznek diadalmat rajta. Néktek adtam a királyság kulcsait” (angolból, Máté 16:18-19.)

Amint tanulmányozzuk azokat a leckéket, amelyeket megtanulhatunk a gyülekezet történelméből, tisztában vagyunk azzal, hogy a gyülekezet történelmének végéhez értünk.

Mark Twain egyszer azt mondta: „Amit megtanulhatunk a történelemből az, hogy nem
tudunk a történelemből tanulni.” Nem lehetne ennél találóbb állítás a gyülekezet történelmére vonatkozóan. Mi valami nagyon értékes dologgal rendelkezünk a mai generációban, valamivel, amivel egyik korábbi generáció sem rendelkezett ugyanígy. Rendelkezünk azzal a gazdagsággal, ami mindeddig történt; tanuljunk hát belőle.

Az első tanulság: a legtöbb mozgalom már az első generáció után elhal

Az első tanulság, amit megtanulhatunk az, hogy a gyülekezet történelme során a Szent Szellemtől eredő majdnem minden megmozdulás az első vagy a második generáció alatt elhal, formává merevedik, megkristályosodik, és intézményi szervezetté válik. Az első generáció végére elkezd intézményi szervezetté válni, mert az ember veszi át az irányítást. Ez többé már nem a Szent Szellem ügye, már nem Isten a forrása, nincs isteni felkészítés és kenet, hanem az ember természeti erőforrásai, az ember szervező képessége, az ember előléptetése és népszerűsítése veszi át a helyet. Isten azonban még mindig megáldja ezeket a dolgokat. Ez, azonban, már teljesen más attól a munkától, amelyben ott van Jézus bizonyságtétele. Isten megáldja a gyermekeit, mert ők az Ő gyermekei, de az építőanyag, amivel Isten az Ő gyülekezetét építi, teljesen más anyag, és ezt világosan meg kell értenünk.

Egy generáción belül… Sok esetben, már az első húsz év alatt szakadás következett be, hihetetlen. Például, a Puritánok az első harminc év alatt négy fő csoportra szakadtak. Wesley követői két főbb csoportra oszlottak az első húsz év alatt. A Testvérek szintén két fő csoportra szakadtak az első húsz év alatt és a Pünkösdiek négy főbb ágra osztódtak az első hét év alatt.

A második tanulság: a szellemi látás fontossága

A látás határozza meg, hogy egy mozgalom milyen messze megy el, milyen minőséget foglal magába, és mennyi ideig marad életben. A látás azt jelenti, hogy megértjük, mi Istennek a célja, és ez a cél mire terjed ki; megértjük, mi az Istennel való járásunk természete, és mit jelent együtt felépülni. Ahol igazi látás volt, ott az adott mozgalom tovább tartott. Eredeti élete sokkal tovább tartott. Erre nagyon jó példa a Testvérek mozgalma (Brethren movement), mert ez a mozgalom, és különösképpen az eredeti vezetői, nagyon világos megértéssel rendelkeztek. Még emlékszem arra, amikor egyetlen testvér sem nevezte volna magát a Nyitott Testvérek tagjának. Inkább ezerszer meghaltak volna, mintsem azt mondják, “Én a Keresztyén Testvérek vagy a Nyitott Testvérek tagja vagyok.” Mindig nagyon határozottan annyit mondtak, “Hívő keresztyén vagyok.” A Testvérek eredeti első generációja nagyon világosan látta, mit akar Isten, és mit cselekszik Isten.

Hadd hangsúlyozzam, mennyire fontos mindannyiunk számára, hogy keressük az Urat, hogy legyen látásunk. A Példabeszédek 29:18 ezt mondja, “Ahol nincs látás, ott elvész a nép”, vagyis darabokra hullik, szétesik.

A harmadik tanulság: Isten nem érdekelt abban, hogy fenntartson egy formát

Az Urat, úgy tűnik, egyáltalán nem érdekli az, hogy életben tartson bármit is, csupán mint formát, mint szervezetet. Gyakran megkérdeztem magamtól, hogy ha Isten szuverén, márpedig Ő szuverén, és ha Isten mindenható, márpedig Ő mindenható, és ha Istené minden hatalom, márpedig Övé minden hatalom, és ha a Szent Szellem tehet valamit, akkor hogy van az, hogy Isten nem tudja életben tartani a Szent Szellemnek egyetlen mozgalmát sem egy vagy két generációnál tovább? Amikor a gyülekezet szóra gondolunk, és ha ez alatt valami intézményt, formát, szervezetet értünk, hogy lehet, hogy Isten nem tudja megmozgatni az egész mennyet, hogy ezt az intézményt nemzedékről nemzedékre életben tartsa? Az Úr, azonban, teljesen érdektelennek tűnik. Sőt, néha haza is hívja a kulcsembereket, amikor úgy érzi, elérkezett a dolog egy olyan pontra, ahol Ő már nem akarja, hogy az tovább tartson.

Talán ez magyarázatot ad arra, hogy mi miért imádkoztunk állandóan azért, hogy mi mindannyian első generációk hadd lehessünk, és ne legyen második generáció. Mert hisszük, hogy ha megmaradunk az első generáció szellemében, akkor a második generáció azok lehetnek, akik az első generáció szellemében élnek, és akkor nem lesz hanyatlás. De ha az Úr késne, és eltelik még száz év, mi is ugyanolyan formává merevedünk és intézménnyé válunk, mint bármelyik más csoport a gyülekezet történelmében, és senki sem fog tudni ellene tenni semmit. Olyan, mintha Isten abban az első generációban megszerezne magának valami nagyon alapvető, élő dolgot, ami valóságosan Őbelőle ered, ami örökkévaló, és aztán engedné azt a mozgalmat meghalni és megállni.

A negyedik tanulság: az új bornak új tömlőre van szüksége

A negyedik tanulságot, amit megtanulhatunk, az Úr szavai fejezik ki: „új bort új tömlőbe öntenek” Máté 9:17. Nem kerülhetjük ki ezt az egyszerű leckét. Vannak, akik a gyülekezet történelmét látva annyira elszomorodnak, hogy azt mondják, „Hát nem szörnyű, minden egyes alkalommal, amikor Isten Szelleme megmozdul, az emberek egy új felekezetet kezdenek.” Ez, természetesen, tragikus, de az az igazság, hogy a mozgalom kezdetekor nagyon is Isten volt az, aki cselekedett, nem az ember. Általában olyan ellenállással voltak az iránt, amit Isten Szelleme végzett, hogy vagy kitették ezeket a hívőket, vagy sok esetben mártírhalált kellett szenvedniük más hívőktől. Ez azért van, mert az új bor új tömlőt kíván, mert a régit mindig szétrepeszti.

Most úgy kell akkor ezt értenünk, hogy mi amellett vagyunk, hogy állandóan új dolgokat kell kezdeni? Egyáltalán nem. Csak arról van szó, hogy itt egy egyszerű törvényszerűség lép életbe. Minden alkalommal, amikor Isten előrelép, Önmagát időszerű módon fejezi ki. Isten a VAGYOK, nem a Voltam. A gyülekezet történelmének tragédiája, hogy nagyon sokan őszintén azt gondolják, hogy az Isten, akit mi imádunk, a Voltam, aki voltam, pedig az Ő neve a VAGYOK, AKI VAGYOK.

Mi történik pl. 1850-ben, amikor Isten közbelép? Hirtelen az ő népét úgy találja, mint akik 1640-ben élnek? Egyértelmű: Ő elkezd időszerű lenni. Időszerűen beszél, időszerűen
munkálkodik, és minden időszerűvé válik. Mi történt volna, ha Wesley-t sohasem dobják ki az Anglikán egyházból? Akkor az Anglikán egyházon belül lett volna egy „belső misszió”, de az alapelv ugyanaz marad, hogy az új bort új tömlőbe kell önteni. Valami oknál fogva, a brit gyülekezet történetében, majdnem minden alkalommal azokat, akik az új mozgalomban voltak benne, kitették az egyházból. Vagyis elejétől fogva végig mindig valami új kezdődött.

Ezeknek a mozgalmaknak az elején az élet áradása vitte őket tovább. Ha a gyülekezet történelmében megkeressük Isten Szellemétől eredő mindegyik mozgalomnak a kútforrását, egyik sem mondta azt, hogy ők szektává vagy egy meghatározott felekezetté akartak volna válni. Mindegyik esetében ez a második generációval jött be. Megint csak a Testvérek mozgalmára utalok. A kezdetekkor minden hívőt befogadtak, bármilyen ajánlólevél nélkül, és J.N. Darby is az Úr asztalához engedte az egyházi tisztséget viselő férfiakat, ha hívők voltak. Sohasem rekesztette kívül őket egy kifeszített kötél mögé valahol ott hátul, ami sajnos később szokássá lett.

Ne essünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, „mi vagyunk azok”

Van valami, amitől őrizkednünk kell. Kérnünk kell az Urat, mindabban, amit a mi időnkben az egész föld színén cselekszik, hogy őrizzen meg bennünket attól, hogy azt gondoljuk, mi vagyunk „azok”. Mindig, amikor az egyik ilyen csoport úgy gondolta, „minden más kudarcot vallott a gyülekezet történelmében, és most mi vagyunk a siker”, akkor ott az a mozgalom be is fejeződött. Nagyon-nagyon óvakodnunk kell ettől a fajta szellemiségtől, amely elválaszt bennünket mindattól, amit Isten eddig végzett.

Isten egyetlen munkát végez az elmúlt kétezer év során, ezt sohasem szabad elfelednünk.  Ő a várost építi, ez az Ő mindenek előtti célja. Mindennek egy a célja, hogy előállítsa az építőanyagot, hogy felépíthesse a menyasszonyt, hogy megszerezze az építőanyagot Isten városának felépítéséhez. Akik letérnek a pályáról, ők szinte mindig azok a csoportok, akik úgy tekintenek a gyülekezet történelmére, mint ami újra és újra csődöt mondott, de „itt vagyunk mi, és mi nem fogunk csődöt mondani! Mi a célba érünk.” De kudarcot vallanak. A valóság az, hogy helyes látást kell kapnunk a gyülekezet történelméről.

Az ötödik tanulság: ahol Jézus bizonysága van, ott van Isten jelenléte

Úgy tűnik, minden a lámpatartó jelenlétével illetve hiányával van összefüggésben. A Jelenések 1-ben és a Zakariás 4-ben olvastunk erről. Nagyon világosan mondja az Ige, hogy a hét lámpatartó hét gyülekezet, és a Jelenések 2:5 azt is mondja, „Emlékezzél meg azért, honnan estél ki, és térj meg, és az első cselekedeteket cselekedd; ha pedig nem, hamar eljövök és a te lámpatartódat kimozdítom a helyéből, ha meg nem térsz.”

Fel kell tennünk a kérdést, hogy mi történt volna az Efézusi gyülekezettel, ha a lámpatartóját kimozdította volna az Úr a helyéből? Bizonyára, az újonnan született tagok továbbra is újonnan született tagok maradtak volna. És közülük hányan tudták volna, hogy a lámpatartó már nincs ott? Mi volt akkor a lámpatartó? Honnan tudjuk megmondani, amikor a lámpatartó már nincs a helyén? Mert teljesen világos, hogy minden gyülekezeti alkalom folytatódhat tovább – az imaóra, a bibliaóra, az Úrvacsora, minden alkalom, és mégis, a lámpatartó már eltűnt. Például, a Laodiceai gyülekezetben, az Úr valójában az ajtón kívül állt és kopogtatott:

„Íme, az ajtónál állok és kopogtatok: ha valaki meghallja a hangomat és kinyitja az ajtót, bemegyek hozzá, és vele vacsorázok és ő énvelem.” Jel. 3:20.

Eredetileg ez egy élő gyülekezetnek szólt, az első században, és az Úr kívül volt. Habár a lámpatartó hét gyülekezetet jelképez, valami sokkal többet is jelképez annál, mint a Krisztus testének azon tagjainak üdvösségét. Valami mélyebbet kell, hogy jelentsen, amit szerintem ez a rövid kifejezés tartalmaz: „Jézus bizonyságtétele.” Kétszer említi a Jelenések 1. része (2. és 9. versek), és a 12. része (17b vers), azokra vonatkozóan, akiknél a Jézus bizonysága van, és aztán a 19. részben:

„Szolgatársad vagyok neked és a testvéreidnek, akik tartják a Jézus bizonyságtételét; Istent imádd, mert Jézus bizonysága a prófécia szelleme.” (angolból, 10. vers)

Elszomorít, hogy egyes modern fordításokban elhomályosítják ennek a kifejezésnek a jelentését: Jézus bizonyságtétele, mintha csak azt jelentené, bizonyságot tenni Jézusról. Ennek semmi köze a Jézusról való bizonyságtételnek; ez Jézusnak a bizonyságtétele. Ez valami, amit mi tartunk. Ezért használom én mindig a lámpatartó szót. Mi a lámpatartó funkciója? A lámpát tartja, a világosság pedig a lámpában van.

„Isten dicsősége világította meg, és a Bárány annak lámpása” (Jel. 21:23, angolból).

Mi tartjuk Jézus bizonyságtételét. Mi tartjuk Isten életét Krisztusban. Ez sokkal több annál, mint hogy nekem és neked örök életed van; az Úr bennünk lakozó jelenléte a miénk, és ez Isten ránk bízott jelenléte. Ez Jézus bizonyságtétele – Isten ránk bízott, ill. elkötelezett jelenléte. Isten jelenléte meglátogathat egy népet, jön és megy. Végigsöpörhet egy gyülekezeti hallgatóságon, bejön és aztán elhagyja őket néhány nap, hónap vagy egy év múlva. De akik Jézus bizonyságtételét tartják, akkor az Úr ott lakozik. Ő ott van és elkötelezte ott magát, „én ezt a helyet nem meglátogatom, nem támogatom, én nem csak mögöttük állok, hanem ők állnak Énmögöttem, ők tartanak Engem, ők támogatnak Engem.” Ez a különbség. „ez nem az ő örökségük, hanem az én örökségem a szentekben.” Ezt jelenti Jézus bizonyságtételét tartani.

A gyülekezet történelmében végig ott találjuk a lámpatartónak ezt a hatalmas témáját. Amíg ott van, addig minden spontán, szerves, dinamikus és végig mozgásban van. Amikor már nincs ott, akkor statikussá, intézményessé, formaivá, és végül hideggé és halottá válik.

Nagyon érdekes és talán nagyon negatív tanulmány lenne végigmenni a gyülekezet történelmén, és megpróbálni meghatározni, hogy mikor mozdíttatott ki a lámpatartó a helyéből. Nagyon kevesen vették akkor észre, de az Úrnak voltak prófétái, akik meglátták. Bizonyára igaz volt ez a Testvérek mozgalmára (Brethren movement). Ha volt az Úrnak prófétája, akkor az G. H. Lang volt, aki egyik figyelmeztetést a másik után szólta a Testvéreknek, arra vonatkozóan, hogy mi zajlik közöttük és merre felé tartanak. Ők azonban kitették Langot, először kizárták az egész mozgalomból, végül pedig a helyi gyülekezetből. A gyülekezet történelmében ugyanezt láthatjuk újra meg újra. Amíg a lámpatartó ott volt, addig úgy tűnik, az építőanyag, amiből a város épül, létrejött.

A hatodik tanulság: a létrehozott építőanyag soha nem vész el

A Biblia utolsó két fejezetében, a Jelenések 21. és 22. részében minden az Isten városáról szól, az Új Jeruzsálemről, a Bárány menyasszonyáról. Ez a város, amely teljesen szimbolikus, három dologból épül fel: aranyból, amely meg van tisztítva és olyan átlátszó, mint a kristály; drágakő, amely a város alapját képezi, olyan folyamat során alakult ki, hogy hihetetlenül gyönyörűvé lett; és gyöngy, amely fájdalmon keresztül érlelődött a kagyló legpuhább részében, és ebből áll a város tizenkét kapuja. Ez a három az egyedüli építőanyag, és mind a három Krisztusról beszél: Krisztus természetéről, Krisztus szenvedéseiről és Krisztus életéről. Az Ő kikutathatatlan gazdagságáról beszél, amely a miénk.

Az látszik, hogy a város építőanyaga a gyülekezet történelmében az Isten Szellemétől eredő minden mozgalomnak az első generációja alatt jön létre. Ott látunk igazán történni dolgokat, és az Úr ott munkálkodott a legfigyelemreméltóbb módon. A valóság az, hogy azon az első generáción belül ezek az építőanyagok Isten népe együttességén keresztül, a Krisztusban az egymáshoz való kapcsolatukon keresztül jött létre, az együtt maradásuk által, az együtt haladásuk által, az együtt való felépülésük által, az által, hogy tudták, mit jelent győzni Isten kegyelme által és győzni az Ő üdvösségében. Az építőanyagot Isten Szelleme hozza létre az emberi életekben, amely felvitetik a városba. Úgy tűnik, mintha Isten, miután megszerezte ezeket az anyagokat, azt mondaná, „Most hagyhatjuk a dolgot elhalni, a következő generációig. Ugyanezt fogjuk majd tenni egy kicsit később.” De még több építőanyagunk van a város számára.

Tudom, meglep egyeseket, de számomra a gyülekezet történelmének ez a legkielégítőbb szemléletmódja. Különben a gyülekezet történelme csupán egy rettenetes zűrzavar. De én úgy látom, ha a gyülekezet élő, spontán és szerves, ha a Bárány felesége, amely felépülőben van, és az építőanyag, amiből ő felépül, az nem más, mint maga Krisztusnak az élete és természete, akkor kezdem megérteni, hogy Isten Szellemének minden egyes mozgalma kezdetén, Ő valamit elvégez az emberekben, és ez az építőanyag bekerül a városba, és sohasem vész el. Az értéke örökké ott van. Husz Jánost megégethették a máglyán, de életének értéke a városban van. Watchman Nee mártírhalált szenvedett, de életének értéke bent van a városban. Több ezer keresztyént pusztítottak el az inkvizíció során, de életük értéke bekerült a városba.

További tanulságok

Nem számít, hová tekintünk a gyülekezet történelmében, minden alkalommal, amikor Isten Szelleme megmozdult, visszatért az eredeti irányelvekhez. Mit értünk ez alatt? Hadd mondjam el nektek, hogy mi történt egyszer Lynmouthban. 1952-ben három vagy négy napos kiadós eső után Exmoorban a vizek majdnem egy méter magasságig megduzzadtak, és hirtelen, ez a nagy vízfal egy éjszaka rázúdult Lynmouthra. Ennek a kis halászfalunak a felét belemosta a vízáradat a tengerbe. Rettenetes katasztrófa volt. Az esetet követő vizsgálatok során kiderítették, hogy kb. 80 évvel korábban a Lyn folyó medrét mesterségesen megváltoztatták. Úgy gondolták, jobb, ha más irányba folyik, ezért az emberek megváltoztatták a folyam medrét. Amikor eljött az árvíz, a folyó automatikusan visszatért eredeti folyómedrébe, és a fél falut belesodorta a tengerbe.

A gyülekezet történelmében, minden alkalommal, amikor Isten Szelleme megmozdult, Isten élete visszatért az eredeti folyómedrébe. Egy idő után, az emberek a folyót ebbe vagy abba az irányba terelték saját intézményi formájuknak megfelelően, de mindig, amikor Isten Szelleme jön, Ő nem oda megy, hanem pontosan visszafolyik eredeti céljához. Egyszer csak az emberek kezdik felfedezni egymást, megtalálni egymást az Úrban.

Ami a Szellem minden megmozdulásában megtalálható:

1. Hogy Krisztus abszolút fő. Egy ember, vagy emberek egy csoportja teljesen Krisztus , mint fej alá rendeli magát. Amikor ez megtörténik, óriási mozgalom kezdődik. Mindegy, hogy ez a reformáció vagy a puritánok, quakerek, vagy bármelyik következő mozgalom, azt láthatjuk, hogy mindegyikben ott volt az Úr Jézus Krisztus főségének helyreállítása.

2. Isten népének egysége. Az egyik érdekes dolog ezekben a furcsa hangzású nevekben, mint paulinusok, bogumilok, albigensek, waldensek stb. az, hogy ezeket sohasem ők maguk vették magukra; mások nevezték el őket így. Ők egyszerűen csak az Úr Jézus tanítványai voltak, testvérek voltak. Pl. Wesley könyveinek második kiadásában már ez áll: „Énekek gyűjteménye azon emberek használatára, akiket „metodistáknak” neveznek.” Ez volt az elhajlás kezdete. A kezdetekben nem volt ilyesmi. Ők magukat egyszerűen csak Isten gyermekeinek nevezték.

3. Igazi közösség, egy másik védjegy – osztozás, részvétel, funkcionálás. Az egyik dolog, amin az emberek nem tudták túl tenni magukat a reformációt megelőző korai kis csoportoknál – főleg a bogumiloknál, a donatistáknál és a montanistáknál – hogy ők bárkinek megengedték a részvételt. A quakerek összejövetelei olyanok voltak, hogy bárki részt vehetett, Isten Szellemének vezetése alatt. A Testvérek ugyanilyenek voltak, hittek a Szent Szellem szuverenitásában, hogy használhasson bárkit (a nőket nem), ahogyan Isten Szelleme vezette őket.

4. Jellegét tekintve élő, szerves. Egy másik jellemző, természetesen az, hogy a gyülekezet élő, szerves. A Szellem mindegyik ilyen megmozdulásában, az első generáció élő, szerves volt. Sok esetben nem voltak képzett szolgálattevők; nem arról van szó, hogy mi elleneznénk ezt, hanem a valóság az, hogy őket Isten képezte és tette alkalmassá a szolgálatra.

Imádkozzunk a Szent Szellem megmozdulásáért a mi generációnkban

Láthattuk a Szent Szellem megmozdulását a gyülekezet történelmében, minden generációban. Nem kellene hát imádkoznunk ezért? Közeledünk a korszak végéhez, ezért nem kellene hát kérnünk, „Sionért nem hallgatok, és Jeruzsálemért nem nyugszom, míg földerül, mint fényesség az Ő igazsága, és szabadulása, mint a fáklya tündököl.” (Ézs. 62,1).
Az Úr saját szavai ne szolgálhatnának imádságunk alapjául? Miért olyan gyenge az imádságunk? Mert nincs meg a hozzá szükséges alap. De itt van Isten Szava, amire ráállhatunk, és így szólhatunk: „Urunk, ez a te terhed, és mi eszerint imádkozunk, és imádkozni akarunk!”

A morva testvérek és John Wesley

"Bátorítván egymást, mivel ama nap közelget"

Into All the Wrold: Count Zinzendorf and the Moravian Missionary Movement bejegyzés alapján

A gazdag ifjú, aki igent mondott bejegyzés folytatása

Szerte az egész világba

Rövid időn belül Herrnhut misszionáriusokat kezdett kiküldeni a világ különböző részeire. Kis csoportok alakultak, akik összegyűltek imádkozni, Bibliát tanulmányozni és átutazták Európát, hirdetve az evangéliumot azoknak, akikkel találkoztak, különösen a társadalom kivetettjeinek. Ebből nőtt ki a kis csoportoknak az a hálózata, amely végül “Diaszpóra” néven vált ismertté.

Zinzendorf vezetése alatt, a morva misszionáriusok egy addig soha nem látott módon az egész világra elmentek. 1732. december 13-án vasárnap majdnem tíz hetes tengeri utazás után a hajó St. Thomas (Virgin-szigetek) kikötőjébe vitorlázott, hogy rabszolgákat érjen el Krisztus számára. Ez nagyon nehéz időszak volt, ahol a misszionáriusok közül sokan meghaltak. Az első 29 közül huszonketten életüket vesztették. A próbák és nehézségek ellenére azonban továbbra is indultak misszionáriusok Herrnhutból a világ minden részére.

1760-ra, amikor Zinzendorf meghalt, 28 évnyi…

View original post 741 további szó