A fiúvá fogadás reménysége (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2021. február 10-én

Van egy könyvünk előkészületben, a címe: A kereszt példázatai, és egy helyen a Róma 6,6-ot említi: „Mert tudjuk, hogy a mi óemberünk azért lett keresztre feszítve Vele együtt, hogy a bűn teste tehetetlenné váljék, nehogy rabszolgáivá legyünk a bűnnek”. Az angol változatban azt mondja, hogy „megsemmisüljön a bűn teste”. Ez a fordítás nem nagyon jó. Mert ezt a testet, amely végrehajtja a lelkünk felett álló énünk parancsait, meg kell fosztani az erejétől. Nem kell elpusztítani. Tehát nekünk nem kell megsemmisülnünk, ahogy a testvérnő mondta. Mert meg kell tanulnunk a kereszt leckéjét, ami azt jelenti, hogy nem vagyunk tekintettel az énünkre. Tulajdonképpen ezt jelenti megtagadni magunkat.

Tehát az első dolog, ami nem is olyan egyszerű, hogy azt megtanuljuk, ne foglalkozzunk az énünkkel, ne részesítsük különleges figyelemben. Ugyanis az úgy van, mint a konkoly példázatában, ahol azt mondja: ne szedjétek ki a konkolyt, nehogy vele együtt a búzát is kiszaggassátok. Tehát, annyira össze van fonódva egyik a másikkal, hogy az ember nem könnyen veszi észre, hogy a haragja hátterében tulajdonképpen az énje van. Ki tudja ezt meglátni, hogy az elkeseredés, az idegek hátterében az énem van, akit meg kell tagadnom?

Ezek tehát nem csak odavetett szavak, hogy tudjuk kívülről ezeket az igeverseket: „ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát”. Ha például látom, hogy az érzelmeimet az énem felügyeli, akkor nem az a megoldás, hogy elnyomom az érzelmeimet. Mert az érzelmek jók – a kérdés az, hogy ki használja őket? Ki használja az érzelmeimet? Az énem, vagy az Úr? Nem kell tehát elnyomnom az érzelmeimet, mert nem ez a megoldás. Mert ha nem lennének érzelmeink, olyanok lennénk, mint a körösrévi sziklák. Az Úrnak kell használnia az érzelmeinket! Amikor tehát meglátom azt, hogy valójában az énem uralja az érzelmeimet, akkor meg kell tagadnom magam. Amikor pedig megtagadom magamat, utána azt mondja az Ige: „vegye fel az ő keresztjét minden nap”. Amikor minden nap felveszem a keresztet, azzal tulajdonképpen azt mondom: „Uram, foglalkozz Te a Te akaratod szerint ezzel a zsarnokkal, aki felügyeli az érzelmeimet!” Akkor Isten elkezd foglalkozni vele. És így fogjuk tudni végül követni az Urat. Nagyon sok keresztény reménytelen és elkeseredett, mert nem ismeri az utat. Az út biztos, de az igaz ember hit által él, ha azonban meghátrálunk, és magunkra tekintünk, akkor elbátortalanodunk. Ez az egyik dolog.

A másik: a Zsoltárokban sokszor szerepel ez a kifejezés: „bízzál (reménykedj) az Úrban!”. De egyes fordítások azt mondják: „várjad az Urat!”. Mit jelent tulajdonképpen az Úrban bízni? Ugyanazt, mint hinni az Úrban? Nem ugyanazt! 1Thesszalonika 1,2-4: „Hálát adunk Istennek mindenkor mindnyájatokért, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban. Szüntelenül emlegetjük a mi Istenünk és Atyánk előtt hitetek munkáját, szeretetetek fáradozását és a mi Urunk Jézus Krisztus felől való reménységetek állhatatosságát.” Itt más szóval a „reménység béketűréséről” beszél.

A hit munkájáról beszélni nem bonyolult. Mert a hitnek köszönhetően vagyunk itt ma, és a hitnek köszönhetően örülhetünk az Úrban, mert az igaz hit által él. Nem nehéz a szeretet fáradozásáról sem beszélni, mert a szeretetnek kell képeznie minden cselekedetünk alapját. „Szeretsz engem?”, kérdezi az Úr Pétertől. „Legeltesd az én juhaimat!” Tehát ennek a munkának – a juhok legeltetésének – az alapja az Úr szeretete az Ő juhai iránt. A juhok az Úr juhai, senki másé. Az Úr nagyon szereti az Ő juhait. De testvérek, mire vonatkozik ez az ige: „a reménység béketűrése”?

2Thesszalonika 1,2-4: „Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Mindenkor hálaadással tartozunk az Istennek értetek, testvéreim, amint méltó is, mivelhogy felettébb megnövekedett a ti hitetek, és mindnyájatokban bővölködik az egymás iránti szeretet. Annyira, hogy mi magunk dicsekszünk veletek az Isten gyülekezeteiben, állhatatosságotokkal és hitetekkel, minden üldöztetésetek és szorongattatásotok között, amelyet elviseltek.”

Tehát a második levélben eltűnt a reménység. Miért tűnt el a reménység? Mert a második fejezet első verse ezt mondja: „Testvéreim, kérünk titeket a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére (parúsziájára) és a hozzá való gyülekezésünkre nézve, hogy ne rendüljetek meg egyhamar meggyőződésetekben, és ne rémítsen meg titeket semmilyen szellem, beszéd vagy nekünk tulajdonított levél, mintha már itt volna az Úr napja.”

„Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Valamikor John Saundersnek volt egy igehirdetése: „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Sok helyen voltunk akkor az országban, és ő mindenhol erről beszélt, kisebb változtatásokkal.1 És egyesek nem tudták ezt az üzenetet elfogadni, mert mi azt szeretnénk, ha ez az igevers így hangzana: „Krisztus bennünk a dicsőség bizonyossága”. De nem így van. Ez az igevers így szól: „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége” (Kolossé 1,27).

Róma 8,18-24: „Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely majd megjelenik nekünk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. Mert a teremtett világ a hiábavalóság alá van vetve, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette abban a reményben, hogy maga a teremtett világ is megszabadul a romlandóság rabságából az Isten fiai dicsőségének szabadságára. Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és vajúdik mind ez ideig. De nemcsak ez a világ, hanem mi is, a Szellem zsengéjének birtokosai, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúvá fogadtatást, testünk megváltását. Mert ebben a reménységben tartatunk meg”.

Mit jelent tulajdonképpen a fiúvá fogadás? Mi Isten gyermekei vagyunk. De ha valaki Isten gyermeke, akkor ez a szó, hogy örökbefogadás, ahogy a román fordításban van, értelmetlen. Mert ha fiak vagyunk, ha az Ő gyermekei vagyunk, miért kell örökbefogadni minket, ha abból indulunk ki, ahogyan ma használják ezt a szót? De ennek a szónak van egy jelentése, a román nyelvben is, ahol azt írja: „nemcsak a teremtett világ, hanem mi is, akik a Szellem zsengéjének birtokosai vagyunk, fohászkodunk magunkban, és várjuk azt a pillanatot, amikor ebbe a fiúi pozícióba leszünk helyezve. Ebben a reménységben tartatunk meg.” Az izraelitáknál az volt a szokás, hogy míg a gyermek kiskorú volt, együtt nevelkedett a szolgák gyermekeivel. Bár ő volt az örökös, nem volt semmi különbség, ott volt velük. De jött egy nap, amikor egy ünnepség keretében a fiú másik pozícióba lett helyezve. Fiú lett, és felelősséget kapott. Már nem játszott együtt a szolgák gyermekeivel. Fiú volt. Erre vonatkozik ez: „várjuk a fiúságot”. És tovább azt mondja az Ige: „Mert ebben a reménységben tartatunk meg”. Mi a mi reménységünk? Az, hogy ebbe a fiúi pozícióba leszünk helyezve. Ha nekünk más reménységünk van, vagy más gondolatunk van, azok nem jók.

Nézzétek mit mond itt tovább, a 24-25. vers: „a meglátott reménység pedig nem reménység, mert amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, állhatatossággal (türelemmel) várjuk.” Ezért testvérek, az Úr mindenféle helyzeteken visz minket keresztül, mert ki akarja munkálni az életünkben a türelmet. Nem válaszol azonnal, nem oldja meg a problémákat, hanem ott hagy, hogy várakozzunk. Mi imádkozunk, és azt várjuk, hogy tágas térre jussunk, hogy megoldódjanak a problémáink, de az Úr mást munkál: „ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, türelemmel várjuk.” Testvérek, azok a dolgok, amelyek nincsenek megoldva, Isten kegyelmét jelentik.

26. vers: „Ugyanígy a Szellem is segít(ségére siet) a mi gyengeségünknek, mert amit imában kérünk, ahogyan tennünk kell, nem tudjuk, hanem maga a Szellem jár közben érettünk szavakba nem önthető (kimondhatatlan) sóhajtozásokkal”. Sok kereszténynek nincs meg ez a reménysége, mert nem szokták meg ezt. Örülnek, hogy az Úréi, örülnek, hogy az Úr gyermekei, és ez nagyon nagy dolog. De a reménység állhatatossága, a reménység türelmes várása, hogy türelemmel tudjunk várakozni arra, amit nem látunk, hogy lesz egy nap, amikor megvalósul – ahogy volt például az Ószövetségben az elsőszülöttségi jog, amely a fiúsághoz hasonló fogalom. Nagy hatással volt rám az, ahogyan Júda megkapta az elsőszülöttségi jogot, és hogy az üdvösség Júdából származik. Megérintett az ő hozzáállása, hogy miként jutott ő ide, és milyen hatással volt Jákóbra, mikor hallotta Júda szavait.

A reménység béketűrése. Ebben a reménységben tartatunk meg. Tehát ez az a jó reménység, amit valaki kérdezett a 2Thesszalonika 2,16-ból.

Egy testvér kérdezett a 17. verssel kapcsolatban, ahol egyértelműen meg van különböztetve a fiú és a gyermek. Róma 8,14-19: „Mert akiket Isten Szelleme vezérel, azok Istennek fiai. Mert nem kaptátok szolgaság szellemét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Szellemét kaptátok [tehát ez a fiúság szelleme a fiúi pozícióra utal, ami valójában az érettséget jelenti], aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám! Ez a Szellem bizonyságot tesz a mi szellemünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg. Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik. Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.”

Tehát Isten fiai azok lesznek, akikben ez a munkálat végbemegy. A természet várja azt a pillanatot, mikor megjelennek Isten fiai. Nem Isten gyermekei, hanem Isten fiai.

Róma 5,1-2: „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által, Aki által van a menetelünk is hitben ahhoz a kegyelemhez, a melyben állunk; és dicsekedünk [román: örvendezünk] az Isten dicsőségének reménységében.” Mi gyermekek vagyunk, hit által megigazulva, és ezért jöhetünk Isten színe elé, mert hit által megigazultunk. Nem magunkra tekintünk, hanem az Úrra nézünk, és örvendezünk az Isten dicsőségének reménységében, hogy olyanok leszünk, mint Ő. Ez erre utal.

3. vers: „de nem csupán ezzel, hanem dicsekszünk nyomorúságokban is, tudva, hogy a nyomorúság állhatatosságot (türelmet, béketűrést) munkál.” Testvérek, nincs béketűrés nyomorúság nélkül. A türelem nem a Biblia tanulmányozása nyomán jön létre. „A nyomorúság béketűrést munkál.”

4-5. vers: „a béketűrés kipróbáltságot (tapasztalatot), a kipróbáltság pedig reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg [román: nem csal meg], mert az Isten szeretete kitöltetett szívünkbe a nekünk adott Szent Szellem által.”

Ez a reménység, amit a tapasztalat hoz, nem csal meg. Türelemmel várva minden nap, mert minden nap fontos – várjuk türelemmel, hogy az Úr munkálkodjon. És minden dologban, amin átmegyünk, Ő tanít valamit. Tudjátok, mi jellemzi azt az embert, akinek nincs türelme? Hamar meg akar szabadulni a problémáktól. Ezért írja az 1Thesszalonika 1-ben: „a reménység béketűrése”.

1Magyar tolmácsolással meghallgatható: 1. rész – https://www.youtube.com/watch?v=jIuhJBvFgoc 2. rész – https://www.youtube.com/watch?v=ICnaAlTL8Sc 3. rész – https://www.youtube.com/watch?v=DWBlM8NxYPs 4. rész – https://www.youtube.com/watch?v=7DT1aulHAIw

A nyugalomba való bemenetel (T. Austin-Sparks)

Részlet:

“A pusztai vándorlás negyven éve alatt, miután Isten kijelentésének első része beteljesedett azzal, hogy kihozta a népet Egyiptomból, sok vallásos tevékenység folyt. Sokféleképpen kifejezték Isten iránti tiszteletüket, imádatukat; kudarcaikból és szenvedéseikből szellemi leckéket tanultak meg; sokféleképpen kapcsolódtak Isten dolgaihoz; mégsem léptek be valóságosan abba a szándékba, melyre Isten kiválasztotta és amely miatt kihozta őket Egyiptomból. Meg kell látnunk, nagy különbség van aközött, hogy kijövünk Egyiptomból, kijövünk a világból, kijövünk a Sátán uralma alól, és aközött, hogy bejövünk Isten királyi uralma, Isten kormányzása alá; aközött, hogy sok vallásos tevékenységet végzünk, dicsérjük az Urat, imádkozunk, gyakoroljuk a hitünket, kudarc és szenvedés által megtanulunk dolgokat, és aközött, hogy belépünk abba a valódi szándékba, amelyre ki lettünk választva, amelyre az Úr megváltott bennünket.

Látjuk a különbséget? Ma az Úr népének nagy sokasága a „sok tevékenységben” vesztegel, az istentisztelet és -dicséret formáiban, vallásgyakorlásban, kudarc és szenvedés által leckéket megtanulva; de hányan részesei valójában annak az isteni szándéknak, melyre meg lettek váltva? Világosan látható a különbség a pusztai generáció és az országba belépett következő nemzedék élete között. A pusztaiak mindössze körbe-körbe jártak, és be voltak rekesztve abba, hogy kudarcok és szenvedés útján tanulják meg ezeket a leckéket, be voltak rekesztve a vallásos típusú tevékenységek sokasága közé. A másikaknak az országban hatalmas és dicsőséges előremenetelük volt abban a teljes isteni szándékban, hogy az isteni dicsőség és kormányzás királyságát megalapítsák, a gonosz hatalmakat megdöntsék, az ország erőforrásait gyümölcsöző célokra használatba vegyék, hogy az Úr dicsőséges tanúbizonyságaként való nép legyenek, teljes megelégedéssel, teljes győzelemmel.

A pusztai életet semmiképp nem tekinthetjük az Úrról való dicsőséges bizonyságnak. Bárhol is olvasunk a pusztai vándorlásról az Igében (és sok helyen szerepel), mindig Isten csalódottsága és az ember csalódottsága jellemzi ezt a történetet. Ez szomorú történet. Amikor azonban bemennek az országba, az már teljesen másképp fest, győzelem követ győzelmet, dicsőség követ dicsőséget, a vagyon és a gazdagság egyre növekszik, minden haszonra fordul, és minden gyümölcsözővé válik, tehát az egész nem más, mint az Úr dicsőségéről, hűségéről, jóságáról és teljességéről szóló tanúbizonyság. Ez Isten szándéka. Ez valami nagyon nagy dolog, dicsőséges ügy; míg a pusztaság elhúzódó elégedetlenséget jelent mindkét oldalon; a gyengeség, vereség, kudarc és csalódás történetét. Mégis az Úr népe ők.

(…)

Tehát azt látjuk, hogy a nyugalomba, az Isten teljes szándékába való belépés legelső feltétele, hogy meglássuk Jézust a Szent Szellem által, és amíg nem látjuk Jézust a Szent Szellem által, nem léphetünk be sem a nyugalomba, sem Istennek a megváltásunkon túli teljes gondolatába és szándékába.

Ezzel a látással, ezzel a kijelentéssel pedig együtt jár a Krisztusba vetett szilárd hit, az a szándékos és határozott tett, mellyel megállunk Krisztusban Isten teljes szándékáért, hogy lássunk és higgyünk; de ez a hit aktív dolog, melyben alávetjük és teljesen átadjuk magunkat Annak, Akit láttunk.

Erre van szükség, és előbb vagy utóbb el kell jönnie, hogy így meglássuk az Urat. Sokaknál ez évekkel később történik, a pusztaság után. Nem azért, mert az Úr nem akarta volna korábban, hanem mert a hústest erőteljes és kitartó ellenállása miatt nem történt valódi önátadás. Van vallásos cselekmény, külső istentisztelet, az istenimádat megnyilvánulásai, sok minden az Úrral kapcsolatban, de nincs valódi, belső megtöretés, átengedés, önátadás az Úrnak – valamilyen módon még mindig a személyes érdek vezérli még a szolgálatunkat, cselekedeteinket, áhítatunkat is – és ezért késik a kijelentés.”

Tovább a teljes igeszolgálatra:

Penúél jelentősége a hívő életében (Radu Gavriluţ)

Részlet: “Azzal kezdeném, hogy Jákób Istene, akiről az Ószövetség beszél, nem más, mint a Szent Szellem. Ő Jákób Istene, Jákób Hatalmasa, és Ő az, aki Jákóbot olyan edénnyé változtatta át, akit Isten felhasználhatott az Ő munkájában. Tudnunk kell, hogy mi nem lehetünk csak Izsák, mi egyidejűleg Jákób is vagyunk. Jákóbnak pedig át kell változnia, amiképpen nekünk is át kell változnunk. Isten minden fegyelmezése fokozatosan történt Jákób életében, mígnem eljutott arra a pontra Penúélnél (mely azt jelenti, „Isten arca”), ahol azt az ütést kapta, melytől azután egész életében sántított. Élete legvégén pedig megáldotta házanépét a botjára támaszkodva, ahogyan az ige mondja. Egész életében botra volt szüksége, hogy járjon.

Néhány szóban szeretném elmondani, talán úgy, ahogy közelebb van a mi szívünkhöz, hogy mi történt tulajdonképpen Penúélnél, és mi kell történjék Isten minden gyermekének az életében. Az Ószövetségben Isten megérintette Jákóbot; fizikailag kapott egy ütést a csípőjére, és kificamította a forgócsontját. Attól a pillanattól kezdve Jákób sántított. Ez tehát a jele annak, ha Isten valakit ilyen módon megérintett, ugyanis e penúéli találkozás lenyomatai az ember egész életére megmaradnak. Most a mi számunkra az Új Szövetségben nem ez történik, hogy Isten kificamítja a csípőnket, hanem Isten velünk való bánásmódját az Ő világossága jelenti, mely ránk ragyog. Mikor ez a világosság ránk ragyog, ez egyszerűen a földre kényszerít bennünket.”

Tovább a teljes igeszolgálatra:

A nép nevében történő imádság + Az Úr öröme a mi erősségünk (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2021. január 10-én

Egy testvér kérdésére válaszolok az olyan imádsággal kapcsolatban, amikor egyes emberek azonosították magukat a néppel. Ha megnézünk erre néhány bibliai példát, azt látjuk, hogy ezeknek az embereknek a személyes élete rendben volt, mégis, amikor megvallották a bűnöket az Úr előtt, úgy tették azt, mintha a saját bűnüket vallották volna meg.

Lehet, hogy most azt gondolja valaki, mi nem vagyunk olyanok, mint mások. De szeretném megkérdezni: van itt valaki, aki ne járult volna hozzá a kereszténység ilyenforma hanyatlásához, amit ma tapasztalunk? Megállapítjuk másokról, hogy ezek ilyenek meg olyanok, azok meg még rosszabbak – és nem látjuk, hogy nekünk is megvan a magunk része a dolgok ilyen alakulásában, amit ma látunk. Ha tehát közben akarunk járni a mai állapotok és a mostani kereszténység miatt, nem állhatunk félre úgy, mintha mi vétlenek volnánk. Megvan nekünk is a magunk része. Ha közbenjárunk, hogy az Úr munkálkodjon, és szeretnénk, hogy Ő munkálkodjon, akkor látnunk kell, hogy nekünk is megvan a részünk abban, hogy ez a helyzet alakult ki, ami ma van.

Akik az Ószövetségben így imádkoztak, mint ahogy Ezsdrás, Nehémiás, Dániel és Mózes is közbenjárt, azok már azelőtt, hogy az Úr a szívükre helyezte volna ezt a terhet, olyan emberek voltak, akik teljesen átadták az életüket az Úrnak. Van, aki úgy van vele, elég neki a maga baja. Egyesek, akiknek sok gondjuk van, mondtak már nekem ilyet: „Van neked elég terhed, nem teszem még én is az enyémet a te válladra!”; de nem gondolkoznak helyesen, mert például Ezsdrásról, aki így imádkozott, ezt olvassuk az Ezsd 7,6.8-10: „ez az Ezsdrás eljött Babilóniából. Ő írástudó volt, jártas Mózes törvényében, amelyet az ÚR, Izráel Istene adott. A király teljesítette minden kérését, mivel rajta nyugodott az ÚRnak, Istenének a keze. Ezsdrás az ötödik hónapban, a király uralkodásának hetedik esztendejében érkezett meg velük Jeruzsálembe. Ugyanis az első hónap első napján határozta el, hogy eljön Babilóniából, és az ötödik hó első napján érkezett Jeruzsálembe Istenének rajta nyugvó jóakaratából. Mert Ezsdrás erős szívvel törekedett arra, hogy kutassa és megcselekedje az ÚR törvényét, és tanítsa Izráelben a rendelkezéseket és végzéseket.”

És mert ez a vágy volt a szívében, hogy betöltse az Úr törvényét, és tanítsa Izráelben a rendelkezéseket és végzéseket, Isten megáldotta őt. Ha azonban a kezünk tele van mindenfélével, és egyéb dolgokkal vagyunk elfoglalva, akkor a mi problémáink is nagyok; és ha nem tanultuk meg az Úrra vetni a terheinket, bármi legyen is az – aggodalmaskodás, nehéz helyzetek –, akkor az Úr nem tud a szívünkre helyezni az Ő népével kapcsolatos terheket. Megvannak nekem az én terheim, mi szükségem még a nép bajaira is! Mit érdekel engem a szomszédban levő gyülekezet – lehet, hogy még örülök is, ha történik velük valami! De szégyelljük magunkat, ha így gondolkozunk, mert akik testvérek, akármilyenek legyenek is, azok mindnyájan testvéreink.

Ezsdrás tehát így járt el ebben a helyzetben; és eljött Babilóniából Jeruzsálembe, Isten megáldotta, ő pedig elkezdte tanítani a népet. Ekkor kezdte maga köré gyűjteni mindazokat, akik félik Izráel Istenének igéjét a rabság fiainak bűne miatt. És Ezsdrás az esti áldozatig veszteg ült, és bánkódott. „Az esti áldozatkor pedig fölkeltem lesújtottságomból megszaggatott ruhámban és köntösömben, térdre estem, és kiterjesztettem kezemet az ÚR, az én Istenem felé. Így szóltam: Én Istenem, szégyellem és pironkodom fölemelni arcomat tehozzád, mert álnokságaink átcsaptak fejünk fölött, és vétkünk egészen az égig növekedett!” (Ezsd 9,5-6).

Látjátok, milyen szép imádság! Isten így munkálkodik. Ez az Ő munkamódszere, hogy felhasznál embereket, akik által elkezd munkálkodni. Pontosan ezt látjuk Nehémiás, Ezsdrás, Dániel életén keresztül, hogy Isten először valamilyen terhet, egy erős vágyat helyez valakinek a szívére, és így munkálkodik tovább. Ez tehát nem bonyolult, de meg kell fizetni az árat, hogy ilyen életünk legyen, és másokért éljünk.

A másik kérdés: Miért van az, hogy sok hívő számára a keresztény élet nem nyújt megelégedést? Emlékszem az egyik testvérnőre, akinek, miután férjhez ment, több gyermeke született (ő mesélte el ezt). Férjhez menetele előtt nagyon szeretett olvasni; valószínűleg nem keresztény könyveket. Teljesen bele tudott merülni az olvasásba. Miután férjhez ment, folytatta ezt a szokását. A gyermekek kérték: „Anya, gyere!” „Menjetek a dolgotokra, hagyjatok békén, hadd olvassak!” De lassacskán ráébredt: „Várjunk csak, az én helyzetem megváltozott. Már nem vagyok az, aki voltam, és meg kell változnom!”

Láttatok már kisborjút, amelyik kiszabadul az istállóból? Olyan boldog, úgy szaladgál. Nem tudja, hogy egy napon jön a gazda, és igát helyez a nyakára. Vége a szaladgálásnak. A tökéletes megelégedés az, hogy a mi Gazdánk szívét elégítsük meg. Nem olyan egyszerű, hogy az Úrban megelégedést találjunk anélkül, hogy természetes vágyainkat teljesítette volna!

1Mózes 17,1: „Mikor Abrám kilencvenkilenc esztendős volt, megjelent neki az ÚR, és azt mondta: Én a mindenható Isten (Él-Saddáj; „aki önmagában elegendő”, a mindenre elégséges Isten) vagyok, járj énelőttem, és légy tökéletes.” Kilencvenkilenc éves korában tudott a mindenre elégséges Isten megjelenni Ábrahámnak, és előhozni azokat a dolgokat, melyekről nemrég beszéltünk. Én vagyok a mindenre elégséges Isten! Tehát meg kell ismernünk a mindenre elégséges Istent. Ő az, aki mindenre elégséges.

Sokan beszélnek így: X testvér azért ilyen, mert nincs közössége testvérekkel. Testvérek, ez nem igaz! Életbevágóan fontos, nagyon fontos a közösség, de mielőtt közösségünk lenne a testvérekkel, tisztában kell lennünk azzal, hogy mi olyanok vagyunk, mint a rabszolgák; a rabszolga pedig gazdája kezének jóindulatától függ. Velünk nem történhetnek váratlan dolgok. Minket nem kell, hogy lesújtson az, hogy ki mit mond vagy tesz, mert meg kell ismernünk a mindenre elégséges Istent. És ha megismertük a mindenre elégséges Istent, akkor azt tesszük, hogy eljövünk ide, és megosztjuk egymással, amit megtanultunk. Senkire nem panaszkodhatom, mert a rabszolgának egyedül a gazda keze számít. Ha a gazda keze ki van nyújtva feléje, akkor ő elégedett.

Én azzal az Istennel vagyok elégedett, Aki ott van a másikban, és nem magával az adott személlyel. Mert olyanok vagyunk, hogy lassan, az évek során tanulunk meg bizonyos leckéket. Valaki mostanában kérdőre akart vonni; a válaszomat akarta hallani bizonyos régmúltbeli döntéseimmel kapcsolatban. Csak annyit válaszoltam: Azt hiszem, ma másként tenném. Úgy hiszem, hogy most másképp gondolkozom, mint akkor. De amikor olyan voltam, úgy gondolkoztam.

Tehát, mire az a kisborjú megnő, sok szenvedés által megtanulja, hogy hasznosnak kell lennie a gazdája számára. Én nem csak azért lettem megváltva, mert Isten nem akarja, hogy a pokolra jussak. Természetes, hogy nem akarja, hogy a pokolra kerüljek, de Isten azt akarja, hogy én Neki szolgáljak. Ő nem csak annyit akar, hogy megvált engem, és mivel ez megtörtént, most már nyugodtan ülhetek, és tehetem a saját dolgaimat, élhetek a saját kedvteléseimnek, és ha esetleg még van időm, olvasom a Bibliát, elmegyek a testvérekhez. Ez nem így van. Az én örömöm az, hogy közeledjek Istenhez. Az első dolog, amit meg kell látnunk, hogy teljes megelégedést az az élet ad, ha az Úrnak szolgálunk. Teljesen másként, mint amit az az élet tud adni, amilyet ma élek. Ma elégedetlen vagyok ezzel, elégedetlen vagyok azzal… Egy lány elment innen a gyülekezetből, mert szétnézett, és látta, hogy itt már nincs egyetlen elérhető fiú sem. Mit keresnivalója van itt? Máshová kell mennie. De nem ment máshová, hanem elment a világba. És lehet, hogy élete végéig ezzel a gondolattal marad, hogy Isten nem adta meg neki, amit kért. Isten tudja, hogy mit adjon neked, de ha nem láttad meg benne a mindenre elégséges Istent, akkor persze, hogy elégedetlen vagy. Elégedetlen vagy X-szel, elégedetlen vagy Y-nal és Z-vel, és így telik az életed. Ez nem helyes. Ha nem találtunk az Úrban teljes megelégedést, akkor nem vagyunk jó úton. Valami nincs rendben az életünkben. Meg kell változnunk, kell, hogy történjen valami.

Emlékszem, hogy elmentem egyszer valahová, ahová azután mentem egyszer, kétszer, háromszor, és végül rájöttem, hogy nem fordulhatok vissza. Láttam, hogy az Úr készítette ezt az utat nekem, és nem léphetek vissza. Ha olvastátok Pálnak az életét, láthattátok milyen élete volt. Rövid élete volt, de olyan élet, amely gondolom, hogy nagyon elhasználta őt. Egész életében nem volt nyugodalma. És mégis, nagyon nagy öröme volt. Az a belső öröm, a megelégedettség öröme, annak az öröme, hogy az Úrnak szolgálok. Az az öröm, amikor az Ő arca ragyog felettem – ez mindennél több!

Az a megelégedés, amit ez a földi élet ad, időleges, mulandó. Örülünk sok mindennek: hogy Isten munkálkodik; boldogok vagyunk, hogy a családunk rendben van, a munkahely is rendben van, minden jól megy. De testvérek, az ÚR ÖRÖME A MI ERŐSSÉGÜNK! Ha nem ismertem meg ezt, akkor lehet, hogy még vannak dolgok, amelyekről azt gondolom, hogy ha azok meglennének, akkor boldogabb, megelégedettebb lennék. Nem lennél megelégedett! Vegyük például a házasságot – ne mondja senki, hogy az elejétől megtanulta, hogy másoknak éljen! Mert magunkra gondolunk, azt gondoljuk, hogy boldogabbak leszünk. Én is így gondoltam. De az öröm, hogy másokért éljünk, hogy tudjuk adni magunkat másoknak, hogy örömmel el tudjuk fogadni az igát… igen, van öröm ebben, van öröm abban, hogy láthassuk a mi Gazdánk megelégedését, nem csak most, hanem az elkövetkező időkben is, mikor az Ő arca ragyogni fog, és mikor meglát minket, mosolyogni fog. Az Úr munkálkodjon a mi életünkben.

„Pusztítsd el teljesen Amáleket!” (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2020. december 30-án.

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető:

Részlet:

“Legutóbb arról beszéltem, hogy Izráelnek három ellensége volt: Egyiptom, a filiszteusok és Amálek. Ez a három ellenség előképe annak, ami ma is ellensége az Úr népének. Amikor Egyiptomról beszélünk, azt mondhatjuk, hogy „aki a világot szereti, abban nincs meg az Atya szeretete”. Egyiptom az Atyával kapcsolatos. A filiszteusok jelképezik a sötétség erőit a mennyei helyeken. Ez Krisztushoz kötődik. A harmadik ellenség pedig Amálek. És ahogy a múlt alkalommal is említettem, ez nem olyan kegyetlen, mint a másik kettő, azonban nagyon világos feladata volt megakadályozni, hogy az Úr népe bemenjen az örökségébe. Az Ószövetségben több igeszakasz is van, amely Amálekről szól.

(…)

Amálek eljött, és harcolt Izráel ellen a pusztában, és meg akarta akadályozni Izráelt, hogy birtokba vehesse az országot, Kánaánt. Ez az ellenség, Amálek a mi hústestünket jelképezi. Amiképpen pedig akkor Saullal történt, hogy megkímélte Amálek szép állatait, éppen úgy történik ma is. Hogyan, milyen szavakkal tudnánk körülírni a hústestet? Mert nem olyan könnyű meghatározni, hogy mit jelképez a hústest. Tulajdonképpen mit képvisel? Ha én például nagyon éles elméjűnek születtem, iskolázott vagyok, vág az eszem, nagyon könnyen megértek, felfogok dolgokat, összefüggéseket, és megtérek az Úrhoz, ez az éles elme azután is megmarad. És az értelmemmel sokkal hamarabb megértek dolgokat, mint mások, de ez korántsem azt jelenti, hogy ha éles elméjű vagyok, akkor tényleg fel is fogom a valóságot, az igazságot Isten dolgaival kapcsolatban.

Voltam egy családnál, ahol az apa keresztény volt, aki ismerte az Urat, és volt egy fia, aki ateista volt. Az apa számára szokatlan volt, ahogyan én magyaráztam az igét, és emiatt fenntartásai voltak. Ez a fiú azonban, akinek nagyon gyors felfogása volt, rábólintott mindarra, amit én mondtam. Ateista volt; és helyeselte azt, amit mondtam. Nem tudom mennyit értett meg belőle, de nem mondta azt, hogy nem így van. És mégis, sok évig abban az állapotban maradt, azután végül megtért az Úrhoz.

Tudjátok, testvérek, hogyan határoznám meg a hústestet? Minden dolog, amivel születtünk, minden természetes adottságunk a hústestet képviseli. Ha valaki hallgatag, és megtér az Úrhoz, lehet, hogy a testvérek azt mondják: nézd, milyen csendes! És ha egy másik testvér meg nem ilyen, a testvérek azt értékelik, aki csendes, hallgatag. De mindkét esetben ugyanúgy a hústest van jelen! Ez a dolog nem szellemi! Csak amiben az újjászületés által részesülünk, az szellemi. A többi mind hústest. Szépen tudok énekelni? És ezzel a tehetséggel az Úrnak akarok szolgálni? De ez természeti, ha nem az Úrnak átadott szívből jön. Mert ami fontos, az a forrás. Honnan erednek a dolgok?

(…)

Jákób története tulajdonképpen annak története, ahogyan Isten felszínre akarja hozni az erős pontokat az életünkben; ezeket az erősségeket, amelyek megakadályoznak abban, hogy birtokba tudjuk venni az országot. Láttuk, hogy Jákób milyen bölcs volt arra, hogy terveket készítsen. Mikor Jákóbról beszélünk, akkor nem a bűnről van szó, hanem az ő természeti erejéről és bölcsességéről. Ezek nem tűnnek negatív dolgoknak, de éppen olyan negatívak, mint a bűn, a paráznaság, mint azok a dolgok, melyek le vannak írva a Cselekedetek 5-ben. A szellem a hústest ellen harcol, és a hústest a szellem ellen. Állandóan fennáll ez a harc. És ez a harc úgy zajlik, hogy az Úr apránként, lépésről lépésre meg akarja érinteni a legerősebb pontjainkat, hogy valóban az Úrban bízzunk. A dolgainkból mennyi a saját bölcsességünk, és mennyi az, ami az Úrtól van? Mennyi a saját erőnk, és mi az, ami az Úrtól van? De ez nem automatikus, hanem egyszerűen a Szellem munkája bennünk. Erről szól Jákób Hatalmasa. Az Ő munkája az, hogy a mi természeti erőnk meggyengüljön, a mi természeti bölcsességünk ütést kapjon, hogy Krisztus növekedjen, és egyre nagyobb teret nyerjen bennünk. A dolgok felszínre kerülnek.”

Tovább a teljes igeszolgálatra (PDF):

Az Úr időzítése (J.R. Miller)

„Nem jött még el az én órám” (Jn 2,4)

Jézus ezt úgy értette, hogy annak ideje nem jött még el, hogy csodákat tegyen. A kezében ott szunnyadó isteni erő ellenére sem cselekedett semmit másmilyen indításra, csakis az Atyáéra. Még emberi anyja kérését sem vehette figyelembe ebben a tekintetben.

Az egyik ebben rejlő gondolat az Úr tökéletes önátadása az Atya akaratának; és ugyanezt látjuk az egész életében. Ő Önmagától semmit nem tett, minden pillanatban elvette munkáját Atyja kezéből. Mindig megvárta az „Ő óráját”. Nem voltak saját tervei, hanem minden cselekedetével az isteni elhatározást követte. Korai, názáreti évei alatt mindenható erejével a karjában sem tett csodát. Még most sem, még szeretett édesanyja kérésére sem tett semmit egy perccel sem azelőtt, hogy eljött volna az órája.

Az ebben rejlő gyakorlati lecke számunkra az Isten akarata iránti odaadás. Mindig várnunk kell Istenre! Hányan elkezdünk futni azelőtt, hogy küldtek volna minket! Isten ügye és a királyság iránti buzgóságunkban elmulasztjuk megvárni Isten útmutatását. Alkalmatlan időben mondunk ki szavakat, melyek hiába komolyak és őszinték, inkább ártanak, mint használnak. Éretlen gyümölcsökkel próbálunk táplálni másokat. Megszólítunk embereket azelőtt, hogy készek lennének meghallani, és gyakran olyan szavakat használva, melyekkel számunkra elérhetetlen távolságra riasztjuk el őket. Sietünk, hogy hirdessük az igét, amikor csendben kellene ülnünk a Mester lábánál mint tanulóknak.

A keresztények között a leggyakoribb hiba, hogy túl lassúak Krisztus munkáját végezni és hívásainak engedelmeskedni; de az is hiba, ha Istenhez képest túl gyorsak vagyunk, ha azelőtt indulunk, hogy küldene bennünket. Krisztus iránti forró szeretetünkkel együtt is meg kell tanulnunk várni Rá; kivárni azt, hogy eljöjjön a mi óránk. Mielőtt készek lennénk elvégezni a munkát, Istennek először bennünet kell felkészítenie annak elvégzésére, azután pedig a munkát (a cselekedetet) kell elkészítenie a kezünk számára. A keresztény munkában türelemre és önmérsékletre, valamint buzgóságra és őszinteségre van szükségünk.

Forrás: J.R. Miller – Come Ye Apart – March 02

“A világ erőtleneit választotta ki Magának” + Nem kell félnünk! (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2020. december 23-án.

Két igeszakaszt szeretnék felolvasni és röviden szólni ezzel kapcsolatban.

1Korinthus 1,26-29: „Mert tekintsétek a ti elhívásotokat, atyámfiai, hogy nem sokan bölcsek test szerint; nem sokan hatalmasok, nem sokan nemesek, hanem ami a világon bolond, azt választotta ki magának az Isten, hogy a bölcseket megszégyenítse; és ami a világon erőtlen, azt választotta ki magának az Isten, hogy az erőseket megszégyenítse, és ami a világon nemtelen és ami lenézett, azt választotta ki magának az Isten, és azt, ami semmi, hogy azt, ami valami, semmivé tegye, hogy ne dicsekedjék őelőtte egy test sem.”

2Mózes 4,10-18 – miután Isten azokat a jeleket tette Mózes előtt: „Mózes azt mondta az ÚRnak: Kérlek, Uram, nem vagyok én ékesszóló, azelőtt sem voltam az, és azóta sem vagyok, hogy beszéltél a szolgáddal. Nehézajkú és nehéznyelvű vagyok. De az ÚR azt mondta neki: Ki adott szájat az embernek? Vajon ki tesz némává vagy süketté vagy látóvá, vagy vakká? Nemde én, az ÚR? Most hát eredj, és én leszek a te száddal, és megtanítalak arra, amit mondanod kell. Ő pedig mondta: Kérlek, Uram, csak küldd, akit küldeni akarsz. Erre fölgerjedt az ÚR haragja Mózes ellen, és azt mondta: Nemde testvéred a Lévi nemzetségből való Áron? Tudom, hogy ő jól tud beszélni, és íme, ő ki is jön eléd, s mihelyt meglát, örvendezni fog szívében. Beszélj azért vele, és add szájába a beszédeket, és én leszek a te száddal és az ő szájával, és megtanítalak titeket arra, amit tennetek kell. Ő beszél majd helyetted a néphez, és ő lesz a te szájad, te pedig Isten gyanánt leszel mellette. Ezt a botot pedig vedd a kezedbe, hogy véghezvidd vele azokat a jeleket.” És Mózes elment.

Gondoljátok, hogy Mózes meggyőzte Istent arról, hogy Áron jobban tud beszélni? Isten nagyon bölcs. Ha elolvassuk ezt a történetet, láthatjuk, hogy Áron pap lett, a sátorban szolgált, és Istenhez beszélt, Mózes pedig, aki próféta volt, az emberekhez beszélt.

Istennél a dolgok máshogyan mennek. Azt mondja az ige: „a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket. És a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse. Hogy ne dicsekedjék Ő előtte egy test sem.” Isten teljesen másképp jár el a dolgokban. Senki nem fogja tudni azt mondani, hogy az én memóriám gyenge, én készületlen vagyok, nekem nincs tehetségem ahhoz, hogy beszélni tudjak. Istennél senki sem alkalmatlan, mert ahhoz, hogy valakit kiválasszon, az Ő munkájára van szükség – mert itt azt mondja az ige: „a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket”. Kik a világ erőtlenei? Az alapvetően gyenge emberek? Nem hiszem. Ha valaki hústestileg gyenge, az gyenge, ha valaki hústestileg erős, az ugyanúgy nem jó. Egyik sem jó. Mert Isten azt akarja, hogy erőtlenek legyünk. És a szó, ami itt szerepel, megtalálható ott is, ahol azt mondja az ige: „amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős”.

Az Úr népének három ellensége volt: az egyiptomiak, a filiszteusok, és az amálekiták. Az első kettő nagyon kegyetlen volt, de az amálekiták nem ilyenek voltak. Mert Amálek arról az ellenségről beszél, amelyik bennünk van: a világ bölcsessége. Egyesek nagyon bölcsek tudnak lenni. Voltam egy helyen, ahol egy ilyen bölcs testvér is volt, aki, valahányszor csend lett, elkezdett szónokolni. De Istennek egyáltalán nincs szüksége arra, amit Amálek képvisel. Amáleket meg kell semmisíteni; Amálek ugyanis a mi hústestünket jelképezi.

Nagyon érdekes, hogy mit jelent szellem szerint szolgálni. Testvérek, én meg vagyok győződve, hogy a többség, aki az Úrnak szolgál, nem szellem szerint szolgál. Az elméjük által szolgálnak. Egyszer készültem menni valahová, és imádkoztam: Uram, adj Te valamit, hogy mit szóljak azon a helyen. És az Úr adott. De tudjátok, mi történt? Elfelejtettem feljegyezni. Azután imádkoztam: Uram, elfelejtettem. Gondoljátok, hogy az Úr újra elmondta, hogy mi az az ige? Nem mondta el. Miért? Mert az én számomra nem volt olyan fontos ez a dolog, hogy feljegyezzem. Ez lenne a legfontosabb dolog, ha megyek valahova. Csak azért imádkozom, mert eszembe jutottak bizonyos témák?

Látjátok ezt a könyvet? Nehémiás – üzenet az utolsó időkre, Austin-Sparkstól. Nagyon érdekes, nem vastag könyv. Sparks nehéz olvasmány; de a könyv üzenete nagyon aktuális. Mit gondoltok, miért írja a Bibliában: szellem szerint szolgáljatok? Miért írja a Bibliában: imádkozzatok a Szellem által? Mert hajlamosak vagyunk mindent az elménk által tenni. A forrás, az eredet maradt a régi. És mivel a forrás a régi – tehát az, amit akkor is használtunk, mikor nem voltunk megtérve az Úrhoz, azaz a mi saját bölcsességünk, a mi saját erőnk és mindezek a mi saját természeti életünkhöz kötődő dolgok – ezért nincs eredmény. Ez a könyv a keresztény élet ezen részéhez, azaz a szellemhez kötődő egyes aspektusokról szól.

Szeretnék ajánlani egy másik könyvet. Megtörténik, hogy elolvastunk egy könyvet, és egy idő után már semmire nem emlékszünk a tartalmából, csak ha újra fellapozzuk. Van egy nagyon jó könyvünk, nem sok kommentárt hallottam vele kapcsolatban. A címe: Szellemben szolgálni (Watchman Nee). Nagyon érdekes ez. Szeretnék is egy cikket közölni ezzel kapcsolatban, hogy mit jelent szellemben szolgálni. Mit jelent az, hogy a megnyilvánulásainknak abból kell kiindulniuk, amiről az Úr akarja, hogy beszéljünk, és ne abból, amiről mi akarunk beszélni. Eszembe jutott ez is meg az is… – nagyon jó, ha eszedbe jut ez is meg az is, de szellemben szolgálni, az egészen más.

Isten nem ijedt meg a Mózes érvelésétől, és megnyugtatta Mózest: jön Áron, és ő lesz veled. De Áront odahelyezte a papi szolgálatra, és Áron Istennel beszélt. És ha valaki Istennel beszél, akkor nem kell nagy szónoki tehetséggel rendelkeznie. Mózest pedig, aki nehéz ajkú volt, odahelyezte, hogy beszéljen a népnek.

Milyen bölcs Isten! Nagyon bölcs! Kiválasztotta a gyengéket. Mikor gyengékről beszélek, akkor azokra az emberekre gondolok, akik nem önmagukban bizakodnak. Uram, nem találok magamban semmi erőforrást, hogy magamban bízhatnék, Benned bízom, Terád támaszkodom. És ezek az emberek megszégyenítették az erőseket. Ilyen volt Jákób, ha beszélnénk az ő életéről, aki erőtlenné lett, és Isten felhasználta őt. És így fog Isten munkálkodni a mi életünkben is, testvérek, hogy egyszerűen az Úrban dicsekedjünk.

Sok elrejtett dolog van. A mi erős pontjaink álcázva vannak, és nem látjuk őket. A mellettünk lévők még látnak valamit a mi erősségeinkből, és lehet, hogy csóválják a fejüket: jaj, jaj. De Isten, aki irgalmas irántunk, gondot visel rólunk, ahogy Jákóbról is, és ott, az erős pontján mért rá ütést. Velünk nem így jár el Isten, testvérek. Felettünk felragyog a mennyei világosság és elég, hogy ez a világosság felragyogjon felettünk, és mi a földre esünk, és teljes szívünkből mondjuk: erőtlen vagyok, nincsenek erőforrásaim, nincs erőm, nincs bölcsességem, hogy tudnám, mit tegyek ezekben a dolgokban, ezentúl Rád hagyatkozom, Benned bízom. Tudjátok mi történik akkor? A mennyei vezérlőpulton kigyullad néhány égő; Isten azonnal érzékeli ezt. Ő kedvét leli abban, hogy válaszoljon az ilyen kihívásokra. Valahányszor lesz valaki, aki erőtlenné lesz, és nincs többé saját bölcsessége, Isten megjelenik és elkezd munkálkodni.

Csodálkoztam, amikor elolvastam, hogy Mózes esetében hogyan munkálkodott Isten, és hogyan dicsőítette meg magát. És ahogy telt az idő, ahogy a csapások és fekélyek elmúltak, Mózes megfeledkezett arról, hogy nem tud beszélni. Elmondott mindent, úgy, ahogy kellett. És a pusztai vándorlás idején is ott volt, és Isten szólt általa, és megdicsőítette Magát. Testvérek, azok közül, akik itt vagyunk, senki se higgye, hogy ő nem alkalmas. Nem ez a probléma. Senki se higgye, hogy ő nem okos. Egyszer egy testvér mesélte, hogy ketten megtértek az Úrhoz: egy iskolázott, tehetséges fiatal, nagyon jó kilátásokkal, és a másik egy egyszerű falusi ember. Mind a ketten radikális módon megtértek az Úrhoz. Mit gondoltok, kettejük közül ki volt alkalmasabb az Úr munkájára? Hát az a fiatal iskolázott…? Nem! Istennél nem így van. Isten a világ erőtleneit választotta, hogy megszégyenítse az erőseket. Isten a világ bolondjait választotta, hogy megszégyenítse a bölcseket, hogy Isten előtt senki se dicsekedjék. „Aki dicsekedik, azzal dicsekedjen, hogy ismer engem.”

2. Nem kell félnünk

Egy Zsoltár szavaival szeretnék elköszönni tőletek ma este. Ez a 91. Zsoltár 5-16: „Nem kell félned az éjszakai rettentéstől, sem a repülő nyíltól nappal, sem a dögvésztől, amely a homályban jár, sem pedig a döghaláltól, amely délben pusztít. Ha ezren esnek is el oldalad mellől és tízezren jobb kezed felől, hozzád nem is közelít. Bizony szemed csak nézi azt, és meglátod a gonoszok megbüntetését! Ha az ÚR a te oltalmad, és a Felségest választod hajlékodul, nem érhet téged veszedelem, és csapás sem közeleg sátradhoz. Mert azt parancsolta felőled angyalainak, hogy őrizzenek téged minden utadon. Tenyerükön hordoznak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben. Oroszlánon és viperán jársz, eltaposod az oroszlánkölyköt és a tengeri szörnyet. Mivel ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt, fölmagasztalom, mert ismeri nevemet! Ha segítségül hív engem, meghallgatom őt. Vele vagyok nyomorúságában, megmentem és megdicsőítem őt. Hosszú élettel elégítem meg, és megmutatom neki szabadításomat.”

Testvérek, nekünk nem kell félnünk. Most nagyon sok testvér tanácstalan, hogy beoltassa-e magát, vagy sem. Megijednek minden hírtől, amit hallanak mindenhonnan a helyzet rosszabbodásával és ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Én mondtam már néhányaknak, hogy ha feltételhez kötnék, hogy el tudjak utazni valahova, én beoltatnám magam, mert nem félek. Nem félek ettől az oltástól. Nem kell félnünk eljönni az alkalmakra, testvérek. Nem kell félnünk! Nem azt mondom, hogy legyünk hősök, és a farkasok közé rohanjunk, hanem azt, hogy nekünk az Úr kezébe kell átadnunk az életünket teljes mértékben, és az Ő útjain kell járnunk. Mert akkor az történik, ahogy más alkalommal is mondtam, ahogyan egy testvértől hallottam: a szőlővesszőnek nincs semmi más rendeltetése, mint hogy szőlőfürtöket hordozzon. A szőlővesszőből nem lehet épületfát készíteni. A szőlővessző tehát azért van, hogy hordozza a fürtöket. Mi arra vagyunk elhíva, hogy termést hozzunk. De ahhoz, hogy termést hozzunk, át kell adnunk magunkat az Úrnak! Át kell adjuk az életünket az Ő kezébe, és nem a félelem miatt, hanem az Úr iránt való szeretetből.

Mikor legutóbb Moldovában voltam, bementem egy házba, ahol mind a ketten meg voltak fázva. Meg vagyok győződve, hogy covidosok voltak. Mit tegyek? Mert ők nem mondtak semmit. El kellett volna szaladnom? Nem szaladtam el. Szégyelltem volna elmenni onnan. Mert meg vagyok győződve, hogy az Úr megőriz, de nekem az Ő útjain kell járnom. Az Úr akarata az, hogy én elmenjek ehhez a családhoz? Ha tudom valakiről, hogy beteg, nem megyek el hozzá; de ha odamegyek, ő pedig nem mond semmit, csak köhög, fáj egy kicsit a torka, de nem lázas – és úgy tűnik, hogy minden rendben van. Nem kell félnünk testvérek, mert ami történik velünk, azt az Úr engedi meg. Még egyikőnk sem tapasztalta, hogy a jobb keze felől elesnének tízezren. Még azok, akik az intenzív osztályon dolgoznak, sem mondhatják, hogy az ő szolgálati idejük alatt ilyen sokan meghaltak volna.

De ha valaki fél? Imádkoznunk kell az Úrhoz, hogy szabadítson meg a félelemtől. De ne úgy éljük az életünket, mint ezelőtt! Mert ha úgy élünk, mint eddig, miért tartana itt az Úr bennünket? Miért tartana itt? Tudnunk kell, hogy az Ő akaratában vagyunk, az Ő útjain járunk, van időnk az Úr számára. Nem az egyéb dolgok viszonylatában, hogy ha még marad időnk, akkor van időnk az Úr számára is. Ne így járjunk el! A kísértés nagy, a harc nagy. Minden erő be van vetve, hogy eltérítsen bennünket erről az útról, és ne járjunk az Úrral. Tehát imádkozzunk! Olvassátok ezt a zsoltárt, és látni fogjátok: „mivel szeret engem, megvédem őt” (románból). Mert szeret engem.

Győzelmes élet (Charles G. Trumbull)

“Egyetlen győzelmes élet létezik éspedig a Jézus Krisztus élete. Minden embernek lehet győzelmes élete, minden ember élhet ilyen életet. Nem arra gondolok, hogy mindenki lehet Krisztushoz hasonló; ennél valami sokkal többre. Nem is arra, hogy az ember mindig kaphat segítséget Krisztustól; ennél is jobbra gondolok. Nem is arra, hogy az embernek mindig van ereje Krisztustól; az erőnél is valami sokkal jobbra. És nem arra gondolok, hogy az ember pusztán megmenekülhet a bűneiből, és védelmet kaphat a bűnöktől. Amire gondolok, az valami, ami még ennél a győzelemnél is jobb.”

Tovább a PDF-re:

Mi a feltétele annak, hogy kijelentést kapjunk az Úrtól? (Radu Gavriluț)

A teljes igeszolgálat PDF-ben:

Részlet: “Hatalmas dolog ez, hogy valóban láthassunk, és megláthassuk: ez én vagyok, és nem az Úr. Mert a Bibliában meg van írva: „Minden, ami nem hitből van, bűn az.” Nagyon sok olyasmit teszünk, amiről azt hisszük, hogy jó, de csak ami hitből van, az lesz elkönyvelve Istennél. A többi nem csak hogy haszontalan, de bűn is.

Arra gondoltam, hogy az Úr irgalmas Isten. Az Ószövetségben ezen a néven jelentette ki magát. Nem három Isten volt, hanem egyetlen Isten, aki több oldalról mutatkozott meg. Az egyik, hogy Ő Ábrahám Istene, egy másik, hogy Ő Izsák Istene, egy harmadik pedig, hogy Ő Jákób (Izráel) Istene. De ez a három együtt jár! Arra gondoltam, hogy milyen csodálatos Isten, a mi Atyánk, aki mindig megteszi a kezdő lépést irányunkban. Amikor a dolgok egyszer csak megrekednek, amikor valami nem olyan jól megy, akkor a kegyelemben gazdag Isten azt mondja – Efézus 2,4-5 –: „de az Isten gazdag lévén irgalmasságban, az ő nagy szerelméből, mellyel minket szeretett, minket, kik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal”. Ez senki másnak, mint Istennek, az Atyának a kezdeményezése volt. Ez, amiről itt szó van, nagyon fontos, de az Úr a mi mindennapi életünkben is közbelép, hogy a dolgokat előremozdítsa. Nagyon jól tudja, hogy milyen sérülékenyek vagyunk, és ezért elkezd cselekedni. Nagyon szeretem ebből a szemszögből nézni Istent mint Atyát. Milyen egy Atya? Valóban olyan valaki, akinek gondja van mindenre. Ő a család feje, Tőle indul ki minden dolog.

Ha a másik szemszögből nézem, és úgy látom Őt mint Izsák Istenét, azt is nagyon szeretem, mert Izsák arról beszél, hogy Isten az, aki adott mindent a mi számunkra Jézus Krisztusban. Efézus 1,3: „Áldott legyen az Isten és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott minket minden szellemi áldással a mennyekben a Krisztusban.” Bűnbocsánatot adott, életet adott, megigazított, megszentelt, megdicsőített. Mert Nála nincs idő, Ő valóban befejezetten látja a munkálatot. Isten, aki munkálkodik, aki megáld, aki tulajdonképpen megáldott minket minden szellemi áldással a mennyekben a Krisztusban. Nagyon szeretem ezért Izsák Istenét.

De több helyen is olvassuk azt a Bibliában, hogy „félelemmel és rettegéssel.” Például a Filippi 2,12-ben: „annakokáért, szeretteim, amiképpen mindenkor engedelmeskedtetek, nem úgy, mint az én jelenlétemben csak, hanem most sokkal inkább az én távollétemben, félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket.” Milyen félelemről van itt szó? Miért kell rettegéssel? Ha csak Izsák szemszögéből nézzük, akkor Isten már megáldott minket, nem ezután fog megáldani. Mi már meg vagyunk áldva! De ha Jákób szemszögéből nézzük, akkor ez a két szó, amely többször is megtalálható: félelemmel és rettegéssel, arról szól, hogy ez a félelem nem egy rabszolga félelme, hanem itt az Isten iránti tiszteletről van szó. Sokszor hallottam egyeseket könnyelműen beszélni Istenről. Tisztelet! De mit jelent ez: rettegéssel? Egy életen át munkálkodott Isten Jákób életében, hogy Izráellé váljon. És tudjátok mit mond a 73. zsoltár? 73,1: „Bizony jó Izráelhez az Isten.” Izráel azt a Jákóbot jelenti, akinek az életében Isten elkezdett munkálkodni. És ezt a munkálatot, ami Jákóbban végbement, nevezhetnénk a Szent Szellem fegyelmezésének. A „rettegéssel” arra vonatkozik, hogy legyünk tudatában, hogy kik vagyunk mi.

Ahogy az elején is utaltam rá, sok testvér megkérdezi: Mi a feltétele annak, hogy kijelentést kapjunk az Úrtól? Mert kijelentés nélkül az ember semmit nem lát. Mondasz valakinek valamit, megfeddsz valakit, de csak azért, mert azt hiszed, hogy így kell tenned. Te magad levonsz egy következtetést, hogy biztosan így kell tenned. Nem biztos! Csak akkor biztos, ha az Úr mondta neked, hogy ezt tedd.

Mi a feltétele annak, hogy kijelentést kapjunk az Úrtól? Vannak valamilyen speciális feltételek, vagy valamilyen általános feltételek? Testvérek, tudjátok, szerintem mi a legfontosabb dolog ebben a tekintetben? A dicsőség Istene megjelent Ábrahámnak Ur városában, és igen jelentőségteljes szavakat mondott neki: „Menj ki innen” – ő pedig kiment. Igaz, tétovázott valamennyit, és nem értette meg teljes mértékben Isten elhívását, de nem ez volt a probléma; itt arról volt szó, hogy hallgat-e az Úrra. Ő pedig engedelmeskedett. Hosszú utat tett meg, azután sokáig Háránban maradt, míg apja, Táré meg nem halt. Akkor pedig Úr újra közeledett hozzá. Mi a feltétele, hogy az Úr kijelentést adjon? Az, hogy engedelmeskedjünk, ha Ő mond valamit. Másképp nem ad kijelentést. Ha valaki úgy éli le az életét, hogy a saját utaiban jár a saját kedve szerint, nem lesz része kijelentésben.

Testvérek, kijelentés nélkül nincs semmi, kijelentés nélkül nem értünk semmit. Mert vannak dolgok, amikről azt hisszük, hogy értjük. Sok mindenről beszélünk, és azt állítjuk, hogy van látásunk róla. Van látásod a gyülekezetről? Igen, megláttam, mit jelent a gyülekezet! Sok testvértől hallottam már ezt. De tudjátok, legelsősorban mit jelent, hogy meglássuk a gyülekezetet? Meg kell látnunk a Főt, Krisztust. Krisztus a Fő. Ő a gyülekezet Feje, nélküle nincs gyülekezet. Hogy ismerjük Krisztust mint Urat. Ha nincs kijelentésünk, nem kapunk semmit, és nem értjük. Testvérek, kijelentések sorozata nélkül az életünkben mi nagyon gyengék vagyunk.

Emlékszem, hogy egyszer hallgattam valakit a rádióban, aki nagyon felkészült volt. És miközben beszélt, arra gondoltam: ez az ember nem látott, csak tanulmányozott. Nem látta meg azokat a dolgokat, amikről beszélt. Ahhoz, hogy meglássam, mi a gyülekezet, először Krisztust kell megismernem, a gyülekezet Fejét; a másik pedig, hogy meglássam, én egy tag vagyok, egy tag pedig korlátozott. Korlátozott vagyok, és függök a többi tag működésétől. Nem én vagyok a fej. Az életnek rajtam keresztül kell áradnia mások felé, és ez frissességet, felüdülést hoz. Az ilyen helyen áldás van.

Azt láttam tehát, hogy amikor Isten elkezdett munkálkodni, és Ábrahám engedelmeskedett, a kijelentések folyamatosak lettek Ábrahám életében. Egész addig, míg végül Isten azt mondta: „Eltitkoljam-e Ábrahámtól, amit tenni akarok – Sodoma és Gomorra elpusztítását?” Ezek világi események voltak, de kapcsolatosak voltak Ábrahámmal, mert Lót ott volt Sodomában. Egészen rendkívüli dolgokról volt szó, és Isten azt mondta: „Eltitkoljam-e Ábrahámtól, amit tenni akarok?” Tehát, testvérek semmi több nem szükséges, csak hogy engedelmeskedjünk, hogy hallgassunk az Úrra. Ez sokszor nagyon nehéz, mert nekünk megvannak a saját elképzeléseink. Nem szeretünk például figyelmeztetni valakit: testvér, tévedsz. Nem szeretjük ezt, inkább nyelünk egyet, és megyünk tovább, de nem szeretünk olyasmit kimondani, ami segíthet valakinek. Most, mikor úton voltunk, mondtam valakinek, hogy Napóleon győzelmének a titka a támadás volt. Mi inkább megvárjuk, hogy valaki arcul üssön, mint hogy azt mondjuk: testvér, nem jó dolog az, amit teszel. Félelemmel és rettegéssel – vagy ahogy a Péter levelében van: szelídséggel és félelemmel. Nekünk azt kell tennünk, amit az Úr mond. Lehet, hogy nehéz körülmények között élünk, és úgy gondoljuk: „Tűrnöm kell, el kell viselnem ezeket a nehézségeket”. De nem tudunk az Úrhoz menni: „Uram, mit mondasz Te?” Pedig, ha az Úr szólna hozzánk, akkor áldásban lenne részünk. Az Úr megáldana.

És azután folyamatosan voltak olyan helyzetek Ábrahám életében, amikor Isten közbelépett. De valahányszor tett egy lépést előre, és engedelmeskedett az Úrnak, az Úr megáldotta őt. Gondoljunk csak arra, amikor elvált Lóttól, és megmondta neki azt, amit az 1Mózes 13-ban olvasunk, onnantól kezdve az élete egyenes vonalban haladt előre. Ábrahám valóban engedelmeskedett az Úrnak, és Isten megáldotta őt. Attól kezdve az élete gyors léptekben haladt előre.

Mi egy egész életen át egy helyben járhatunk, és nem látjuk, hogy valójában nem hallgatunk az Úrra, és nem tesszük azt, amit tennünk kellene. Emiatt pedig semmilyen kijelentést nem kapunk Tőle.”

Tovább:

“Hogy megragadjam azt, amire engem is megragadott a Krisztus Jézus” (Lance Lambert)

“De ne arról beszéljünk, ami megmagyarázhatatlan, hanem inkább térjünk vissza arra, hogy amikor az Úr megragadott minket, nekünk is meg kell ragadnunk azt, amire megragadott bennünket. Értitek? Ő megragad minket, mi megragadjuk Őt. Bármi is legyen az, amire Ő megragadott minket, mi megragadjuk azt hit által. És tudnunk kell, hogy miközben véghezvisszük az üdvösségünket, Isten az, aki munkálkodik bennünk. Ő munkálja az akarást is és a cselekvést is, az Ő jótetszéséből.

Mire ragadott hát meg bennünket az Úr – hogy világosabb legyen, mit kell nekünk megragadnunk? Először is megragadott bennünket, és ezt szinte szükségtelen is mondani, az üdvösségre. Nem így van? Ezt tudjuk. Megragadott minket. És nincs senki ebben a teremben, aki ne ragadta volna meg ezt az üdvösséget, amikor Ő megragadott minket. Sokan azt gondoljuk, hogy mi voltunk azok, akik megragadtuk Őt. Azt mondjuk: Elfogadtam Megváltómnak – így szoktuk mondani, elfogadtam Megváltómnak. Tudjátok, hogy valójában mit csináltunk? Megragadtuk azt, amire Ő megragadott minket. Megfogott bennünket, úgy, hogy nem tudtunk róla, az üdvösségre, és a szívünkben kiáltás ébredt, és végül formát öltött hitben, és azt mondtuk, elfogadom Megváltómnak. És abban a pillanatban üdvösségünk volt.

Mikor lett üdvösségünk, kétezer évvel ezelőtt? Ekkor lett üdvösségünk, hogyha hiszünk az Igében. Ismert minket a világ megalapozása előtt! Isten tudott mindent, még mielőtt a föld létrejött volna. Mindent tudott rólunk. De tegyük föl, mi lett volna, ha nem ragadjuk meg ezt az üdvösséget? Akkor nem menekültünk volna meg. Egyszerű, nem igaz? Tudjuk, hogy ez elvégzett munka volt, befejezett munka. Tudjuk, hogy Ő szeretett minket, és Önmagát adta értünk. Ezért megnyitottuk a szívünket, és megragadtuk azt, amire megragadott minket.

Bárcsak, amikor üdvösségünk lett, nagyobb látásunk lett volna, bárcsak több és mélyebb lett volna a megértésünk, micsoda változást jelentene; bárcsak, amikor megtérünk, nem csak öröm, békesség és élet lenne, hogy egy nap a mennybe megyünk, hanem megértenénk, hogy itt arról van szó, hogy az Ő képére változunk át, és minél jobban haladunk előre, annál jobban rájövünk, hogy Isten mit munkál. Mi saját magunkban a kettősség olyan fokozatait találjuk, a bűn, a sötétség olyan fokozatait, mélységeit, amilyet még álmunkban sem gondoltunk volna akkor, amikor üdvösségünk lett. Sőt, ahogy haladunk előre, inkább az az érzésünk, hogy egyre kevésbé hasonlítunk az Úrra, ahelyett hogy egyre inkább olyanok lennénk, mint Ő. És az a kérdés merül föl a szívünkben, hogy lehetséges-e ez egyáltalán, meg fog-e történni egyáltalán valaha? Jön a hitetlenség, ami megbéníthat minket.

De hallgassatok ide: Isten megragadott minket. Jézus Krisztus megfogott, megragadott bennünket, hogy átváltozhassunk az Ő képének hasonlatosságára. Hogy olyanok lehessünk, mint Ő. Gondoljuk csak meg! Ő ragadott meg.

A másik pedig, hogy Ő eleve sokkal többet tudott rólunk, mint amit mi tudunk saját magunkról. Ismerte a gonoszságnak, a kettősségnek a mélységeit bennünk. Amikor megragadott bennünket, az egészet pontosan ismerte már azelőtt, hogy egyáltalán belekezdett volna. Számára nincs új felfedezés, Istent nem éri meglepetés. Ő tudta, milyenek vagyunk. Bár felkelnénk hitben, és azt mondanánk, megragadom azt, amire Ő megragadott engem! Megragadom!

Kolossé 1,27: „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Majd 1Péter 5,10: Isten „az ő örök dicsőségére hívott el minket a Krisztus Jézusban”. De tudjuk, hogy a dicsőség ettől függ: minél több van bennünk Krisztusból, annál több lesz a dicsőség. Át kell hát változnunk az Ő hasonlatosságára, dicsőségről dicsőségre. Mit jelent ez? Azt vajon, hogy az egyik dicsőséges, eksztatikus megtapasztalást követi a másik, még dicsőségesebb, eksztatikus megtapasztalás, és ezt jelenti átváltozni? Istennek hála, hogy valóban megtapasztalunk örömöt, elmondhatatlan örömöt, telve dicsőséggel, de értsük meg nagyon világosan, hogy ez a dicsőségről dicsőségre való átváltozás igen-igen fájdalmas folyamat. Mert nem csak arról van szó, hogy a dicsőség megtölt minket, hanem arról is, hogy a befogadóképességünket növelni kell – és ez az, ami fájdalommal jár. Ha tehát mi megragadjuk az Urat azért, amiért Ő megragadott minket, meg fogunk ismerni némi fegyelmezést, ismerni fogunk valamit az Úr mélységes mély útjaiból – de hát nem éri meg? Óh, mennyire, hogy megéri!

Iskoláskoromban volt egy tanárom, aki folyamatosan franciául magyarázott nekünk, és mivel engem egyáltalán nem érdekelt, csak ábrándozva néztem ki az ablakon. Voltatok már így? Ti, fiatalabbak, még nem ismeritek ezt, de ti idősebbek tudjátok, milyen az, később megbánni az ilyet. Hányszor hallottam: Ó, bárcsak odafigyeltem volna gyerekkoromban, ó bárcsak… mennyire szeretném, ha most meg tudnám azt csinálni, mennyire szeretném megérteni most ezt – de már nincs rá időm.

Tudjátok, egy napon a dicsőségben egy kicsit hasonló lesz, amikor végül ott leszünk az Úr előtt, és valaki azt mondja, „Ó, bárcsak kész lettem volna Istennel azon az úton járni, amelyiken vezetni próbált, de én nem akartam! És nézd meg most XY-t, mennyire sugárzik a dicsőségtől! Ragyog! Nem mintha ott lenne még egyáltalán irigység, de mégis, ezt tudni fogjuk, hiszen a tény az tény, az igazság az igazság. Azt fogjuk mondani, nézzétek, hát nem gyönyörűséges az Úr benne, csak nézzetek rá! És nézzetek rám, olyan vagyok csak, mint egy kis szentjánosbogár… Istennek hála, hogy van legalább valamennyi dicsőség bennem, hiszen itt vagyok! Az örökkévalóságig hálás leszek Istennek azért, hogy itt lehetek! De bárcsak hagytam volna, hogy végezze a munkáját bennem, bárcsak hagytam volna, hogy azon az ösvényen vezessen, amelyen vezetni akart, de én nem voltam kész. Nem ragadtam meg azt, amire Ő megragadott engem. Csak ültem, és azt mondogattam magamnak: Megkaptam mindent – ami persze teljesen igaz –, de nem ragadtam meg! Nem ragadtam magamhoz a Mennyek Királyságát erőszakkal, nem vettem birtokba azt, ami az enyém, nem érintettem le a talpamat a földre, és nem mondtam, hogy – Isten kegyelméből – ez az enyém!

Közületek, akik ma este be fogtok merítkezni, és ha az Úr késik, és eltelik húsz év, és mindannyian itt leszünk, meg fogjuk látni, kik lesznek azok, akik megragadták azt, amire megragadta őket a Krisztus Jézus. Látszani fog, bele lesz írva a jellemetekbe, rá lesz írva az arcotokra. Ha megnézitek a világot, és néhány idős embert a világban, látjuk a nyomorúság-szántotta vonásaikat, búskomor, üres tekintetüket… de végtelenül szomorú olyan idős keresztényt látni, aki nyomorúságos, fásult, csüggeteg… nagyon szomorú dolog ez. De nem kell, hogy így legyen! Mert itt nem a mi erőfeszítésünkről van szó; hanem arról, hogy Isten az Úr Jézus Krisztusban mindent megadott nekünk, a Szent Szellem pedig eljött, hogy bevezessen bennünket mindebbe. Nekünk csak meg kell ragadnunk azt, amire Ő is megragadott minket.

Még valami. Nagyon jól tudjuk, hogy erő adatott nekünk a szolgálatra. Nagyon jól tudjuk, hogy nem mehetünk az Isten munkájába, Isten szolgálatába Isten teljessége nélkül. Jaj annak, aki megteszi, mert nagy bajba kerül. Nem lehet Isten munkáját, Isten szolgálatát végezni a megfelelő felszerelés nélkül, az erő és a tekintély nélkül. Ezért volt, hogy még az Úr Jézus is, aki pedig Szellemtől született, harminc éves korában alámerült a bemerítkezés vizébe – mert ez volt az az életkor, amikor a papok és léviták szolgálatba léptek – és ekkor a Szent Szellem leszállt rá, és felkente Őt.

Nagyon jól tudjuk, hogy kaptunk Szent Szellemet. Nem így van? Gondolhatja-e bárki – sokan persze azt gondolják –, de gondolhatja-e bárki, hogy a Szent Szellem ma fog adatni? Már adatott! Mert az Úr Jézus akkor kapta meg a Szellem ígéretét, amikor fölment a magasságba, és foglyokat vitt fogságba, megkapta, és utána kitöltötte a Szent Szellemet. Miért van akkor mégis olyan sok üres keresztény, miért van olyan sok Szent Szellem nélküli keresztény? Azért, mert nem ragadták meg azt, amire Krisztus Jézus megragadott minket.

Az ígéret nektek és gyermekeiteknek és a távoliaknak nem az, hogy sok alkalommal fogunk mindig valami új dolgot megkapni, hanem, hogy lesz egy olyan megtapasztalásunk, amikor a Szent Szellem belénk költözik, ami a pünkösdhöz hasonló lesz a számunkra, „mert az ígéret nektek van és gyermekeiteknek és mindazoknak, akik távol vannak,” és, figyeljetek, azoknak, „akiket csak elhívott Urunk, a mi Istenünk”. Ti el lettetek hívva? Nem a missziós terepre, hanem Istenhez? El lettetek hívva az üdvösségre? A választottak közé tartoztok? Isten népének tagja vagytok? Akkor az ígéret nektek szól! Birtokba vettétek az ígéretet? Hála Istennek mindenkiért, aki a megtérésekor megragadta ezt az ígéretet, mely attól a pillanattól fogva beteljesedett! Ti vajon beléptetek ebbe? Adja meg Isten mindnyájunknak, hogy belépjünk, egyszerűen úgy, hogy „itt vagyok, Uram – nem mintha lenne bármim vagy lennék bármi, én semmi vagyok. De Te meghaltál azért, hogy nekem add mindezt. Én ma megragadom. Elfelejtem, amik mögöttem vannak” – Pál nem úgy értette, hogy az ember felejtse el a megtérését, felejtse el azokat a csodálatos megtapasztalásokat, melyekben része volt, amikor felragadtatott a harmadik égig, amikor olyanokat hallott, amit embernek nem szabad kimondania, és mindez a sok minden, ami azokban a leveleiben van, amelyeket ez előtt írt meg – persze, hogy nem így értette. Hanem úgy, hogy ne gondoljátok azt, hogy ez minden! Felejtsétek el ezeket, mert van több! Gyerünk tovább!

Ha Pál apostol azt mondta, hogy „nem mintha már elértem volna, testvérek, nem számítom magam úgy, mintha már megragadtam volna” – ha Pál apostol mindazzal a tapasztalattal és ismerettel úgy gondolja, hogy még nem ragadta meg, mennyivel kevésbé mi! Nincs több Krisztusból, amit megragadhatnánk? Nincs Isten teljességéből még több, melybe beléphetnénk? Persze, hogy van. A világ még vár arra, hogy megláthassa azokat, akik teljességgel beléptek mindabba, amit Isten tartogat a számunkra.

Lassan befejezem, de még el kell mondanom, hogy Isten valami egyébre is megragadott minket. Nem csak arra ragadott meg, hogy átváltozzunk képének hasonlatosságára, nem csak arra, hogy erőnk és teljességünk legyen, hanem arra is, hogy az Ő menyasszonya lehessünk. Hogy Isten lakóhelyévé válhatunk, milyen sok igevers szól erről, az Újszövetség milyen nagy része foglalkozik ezzel. Gondoljatok arra, hogy Pál apostol az efezusi levélben azt mondja, nézzetek ide, szeretném, ha megértenétek ennek a korszaknak a titkát, mely nekem adatott – és mi ez? Nem más, mint hogy mi mindannyian Isten lakóhelyévé lettünk, Isten hajlékává Szellemben. Majd elmagyarázza ezt a test szempontjából, utána pedig a feleség szempontjából.

Péternél is megtaláljuk ugyanezt. Péter apostol azt mondja: fölépülő ház vagyunk, Krisztus a szegletkő, mi pedig élő kövek, melyeket ugyanabból a sziklából fejtettek ki. Isten városává épülünk föl. Egy napon ott fogjuk találni Ábrahámot és Izsákot, Jákóbot, Józsefet, Mózest és a többieket mind. Ott lesznek mindannyian. Néha úgy le tudunk nézni egy-egy ószövetségi szentet, és úgy érezni velük kapcsolatban, mintha nem érkeztek volna meg, de Isten azt mondja, hogy Ő nem engedte őket megérkezni, ő nem engedte, hogy beteljesüljön az ígéret, mint az a csodálatos ige mondja a Héberek 11 végén. Ő nem engedte megérkezni őket, hogy ne juthassanak tökéletességre nélkülünk. Tehát épp fordítva van! Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mi vagyunk a nép, ők meg a szegényebbek. De az Úr azt mondja, nem, Én tartottam őket vissza, és nem engedtem őket teljességre, tökéletességre jutni, mert azt akartam, hogy ti, pogányok bejöjjetek ebbe a dicsőséges munkálatba, melyet a kezdettől fogva végzek. És tehát ez az, amit Isten el akar érni.

És azért ragadott meg bennünket, hogy annak a testnek a részei lehessünk, részestársai a szenteknek, ugyanannak a testnek. „Lebontotta az elválasztó falat” – ha Isten erről látást adna nekünk, az hatalmas dolog lenne. Mert ez nem egy dolog, nem valami, hanem valaki, egy személy. Egyszerűen arról van szó, hogy részévé váltunk az Úr Jézus Krisztusnak, olyan szerves részévé, mint a test a fejnek.”

Tovább a teljes szolgálatra (PDF):