Teljes önátadás (Andrew Murray)

Eredetileg magyarul megjelent: ANDREW MURRAY – Teljes önátadás Köszönöm a fordító, Váradi Attila engedélyét, hogy ezt az írást itt megoszthassam.

Pdf-ben is letölthető: ANDREW MURRAY_Teljes önátadás

ANDREW MURRAY – Teljes önátadás

Tartalomjegyzék

  1. Teljes önátadás
  2. Isten elvárja, hogy átadd Neki magadat
  3. Isten valósítja meg azt, hogy átadd magadat Neki
  4. Isten elfogadja, ha átadod magad Neki
  5. Isten megőrzi átadottságodat
  6. Isten megáld, amikor átadod magad

A fordító előszava

A mű eredeti címe: Absolute Surrender, aminek egy jelentése lehet a fordítás címe, vagyis: Teljes önátadás. A mű ezt a fogalmat hívatott több különféle megvilágításból bemutatni. Maga a címbeli kifejezés az eredeti nyelven tág jelentéskörrel bír, amit magyar nyelven nem lehetett mindig ugyanazokkal a szavakkal visszaadni, ezért a szövegkörnyezetnek megfelelően kellett megválasztani a legjobban illeszkedő szavakat. Így ahol az eredetiben a mű címe, az Absolute surrender kifejezés áll, a fordításban ezt KISKAPITÁLIS betűvel jeleztem.

Az angol „surrender” [e.: „szörrender”] szó jelentései: feladás, megadás; átadás, kiadás; önátadás (létformának); abbahagyás; elhagyás, lemondás (jogról, javakról), teljes elhagyás/átengedés, beszolgáltatás, lemondás; felad, megad; átad, kiad, beszolgáltat; lemond, elhagy.

A fordításom eredeti céljával szeretném bátorítani az Olvasót: „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek.” (Róma 12:1) Azért imádkozom, hogy ebben a frusztrált világban minél több magyar keresztény felfedezze az Istennek való teljes önátadás szépségét és békességre találjon abban az elhívásban, amire eredetileg teremtve lett.

Váradi Attila

  1. TELJES ÖNÁTADÁS

„Benhadad, Arám királya összegyűjtötte egész haderejét. Harminckét király volt vele lovakkal és harci kocsikkal; így vonult Samária ellen, körülzárta, és ostromolni kezdte azt. Követeket küldött Ahábhoz, Izráel királyához a városba, és ezt üzente neki: Így szól Benhadad: Ezüstöd és aranyad az enyém, legszebb feleségeid és fiaid is enyémek! Izráel királya így válaszolt: Ahogy mondod, uram, király, tied vagyok én és mindenem.” – 1Királyok 20:1-4

Amit Ben Hadad kért, az nem volt más, mint a TELJES ÖNÁTADÁS; és Aháb azt tette, amit kértek tőle. TELJES ÖNÁTADÁS. „Ahogy mondod, uram, király, tied vagyok én és mindenem.” Szeretném én is ezt a kijelentést a TELJES ÖNÁTADÁS szavaiként használni. Így kellene Isten minden gyermekének átadnia magát az Atyának. Hallottuk ezt már korábban, de világosan meg kell értenünk, hogy Isten áldásainak a feltétele az, hogy teljesen átadjunk mindent az Ő kezébe. Hála Istennek, ha szívünk hajlandó erre, nincs határa annak, amit Isten tesz majd értünk, se annak az áldásnak, amivel Isten el akar halmozni minket.

TELJES ÖNÁTADÁS. Hadd mondjam el, honnan vettem ezt a kifejezést. Magam is használtam ugyan sokszor, és bizonyára te is hallottad már számtalanszor. Ám egyszer Skóciában egy társaságban beszélgettünk Isten Egyházának helyzetéről és arról, hogy mi az, amiben az Egyház és a hívek komolyan hiányt szenvednek. Volt velünk egy istenfélő szolgáló, aki jártas volt a szolgálók kiképzésében. Megkérdeztem tőle, mit mondana, mi az, ami annyira hiányzik az Egyházból, és milyen üzenetet kellene tanítani? Igen halkan, egyszerűen és határozottan válaszolt:

„Az egyetlen szükséges dolog az, hogy MAGUNKAT TELJESEN ODAADJUK Istennek.”

Ezek a szavak úgy megütöttek, mint azelőtt még soha. Majd elkezdte kifejteni, hogy azoknál a szolgálóknál, akikkel foglalkoznia kellett, a következőre jutott. Azok, akik ezt a tényt elfogadják, (még ha akár le is vannak maradva), készek arra, hogy tanítsák őket és hogy segítséget fogadjanak el. Ők azok, akik mindig képesek fejlődni. Viszont azok, akik ezt elutasítják, nagyon gyakran meghátrálnak és otthagyják a szolgálatot. Annak a feltétele, hogy Isten teljes áldásához hozzáférjünk, az Őneki való teljes önátadás.

Most hát Isten kegyelméből szeretném ezt az üzenetet átadni nektek: azokat az imádságaitokat, amelyekben áldást kértek saját magatokra és a körülöttetek levőkre, mennyei Istenünk úgy válaszolja meg, felteszi ezt az egy kérdést: Hajlandóak vagytok-e életeteket teljesen letenni az Ő kezébe? Mit felelünk erre? Isten tudja, hogy százak már igent mondtak erre a szívükben. Azt is, hogy rajtuk kívül vannak még több százan, akik vágynak erre, de nem merik kimondani. Azt is, hogy vannak, akik kimondták, de szánalmasan elbuktak, és most lelkiismeret furdalásuk van, mert nem lelték meg az ehhez az élethez szükséges erőnek a titkát. Bárcsak Isten szólna mindnyájukhoz.

Hadd mondjam mindenek előtt, Isten ezt követeli tőlünk.

  1. Isten elvárja, hogy ÁTADDNeki magadat

Igen, ennek alapja Isten alaptermészetében rejlik. Ő nem tehet másképp. Kicsoda az Isten? Ő az élet forrása, a létezés, a erő és a jóság egyetlen eredete, és az egész világmindenségben semmi más jó nincs azon kívül, amit Isten végez. Isten alkotta a napot, a holdat és a csillagokat, valamint a virágokat, a fákat, és a füvet, és ezek nincsenek Istennek teljesen alárendelve? Nem engedik meg Istennek, hogy azt tegyen velük, ami Neki tetszik? Amikor Isten a liliomot szépségbe öltözteti, az nincs-e vajon alárendelve, kiszolgáltatva és átadva Isten számára, ahogy Ő annak szépségén munkálkodik? És ó, Isten megváltott gyermekei, vajon szerintetek Isten el tudja végezni munkáját, ha csak a felük vagy egy részük van Neki átadva? Nem, nem tudja. Isten élet, szeretet, áldás, végtelen szépség, és Isten szereti magát kifejezni mindazon gyermekeinek, aki kész arra, hogy befogadjon Tőle; de jaj – az egyetlen, ami Istent feltartja ebben, ha nem adjuk át Neki magunkat teljesen. És most Ő, mint Isten, hozzánk lép, és igényli Magának.

A mindennapokból tudhatod, mit jelent az, hogy valami TELJESEN ALÁ VAN RENDELVE valamire. Tudod, hogy mindennek elérhetőnek és átadottnak kell lennie arra az egy meghatározott célra és feladatra, amire az voltaképpen szolgál. Itt van egy toll a zsebemben, ami TELJESEN AZÉRT VAN, hogy írjak vele, és TELJESEN ÁT KELL LENNIE ADVA a kezem számára, ha megfelelően akarok vele írni. Ha a tollnak csak egy részét is másvalaki a kezében tartja, nem tudok vele megfelelően írni. A kabát teljesen ki van nekem szolgáltatva, hogy beborítsa testemet. Amaz épület teljesen az Istennek való szolgálatokra van szánva. Ezek után hogyan várhatnánk el Istentől azt, hogy minden nap és minden órában munkálkodjon az örökkévalóságunkon, helyreállított isteni természetünkön, ha nem szolgáltattuk ki magunkat Neki teljesen? Nem tud. Salamon templomát TELJESEN Istennek ADTÁK, amikor felajánlották Neki. És mindannyiunk Istennek egy temploma, amelyben Isten lakozni és munkálkodni fog, egy feltétellel – és ez a TELJES ÖNÁTADÁS. Isten igényli ezt magának, méltó erre, és enélkül nem tudja áldott munkáját végezni bennünk.

Isten nem csak igényli ezt, hanem maga Isten fogja ezt kimunkálni.

  1. Isten valósítja meg azt, hogy ÁTADDmagadat Neki

Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akik ezt mondják: „De az, hogy TELJESEN ÁTADJAM MAGAMAT, rengeteg következménnyel jár!” Némelyek így beszélnek: „Ó, már így is annyi megpróbáltatáson és szenvedésen mentem keresztül, és még így is annyi minden hátra van a magam által irányította életből. Nem merem az egészet feladni, mert tudom, hogy ezzel sok bajt és küszködést okoznék magamnak.”

Ajjaj! Ajjaj! Hogy Isten gyermekeinek ilyen gondolatai vannak Őróla, ilyen elvetemült gondolatai! Üzenetet hozok a számodra, aki félsz és aggódsz. Isten nem azt kéri tőled, hogy önerőből és saját akaratodból add át magad Neki; Isten az, aki ezt ki akarja benned munkálni. Hát nem olvastuk, hogy „Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően”? És nekünk ezt kellene keresnünk – hogy leborulva Isten elé menjünk, amíg szívünk meg nem tanulja elhinni azt, hogy az örökkévaló Isten fog belépni oda és feltárni a helytelen dolgokat, hogy Ő fogja legyőzni a gonoszt, és hogy Ő fogja kimunkálni azt, ami az Ő tökéletes véleménye szerint kedves. Isten maga fogja ezt kimunkálni bennünk.

Nézz csak az olyan ószövetségi emberekre, mint amilyen Ábrahám volt. Azt gondolod, hogy véletlen volt csupán az, hogy Isten rátalált erre az emberre, a hit atyjára és Isten barátjára, és hogy egyedül, Istentől függetlenül Ábrahám volt az, akinek akkora hite volt és magát úgy oda tudta szánni? Tudod, hogy ez nem így volt. Isten nevelte és készítette őt fel arra, hogy dicsőségének eszköze legyen.

Nem Isten mondta azt a fáraónak, hogy: „Azért neveltelek fel téged, hogy megmutassam benned az én hatalmamat”?  (2Mózes 1:16, a King James Version alapján – a ford.)

És ha Isten ezt mondta őróla, nem fogja még inkább saját gyermekeiről ezt mondani?

Szeretnélek bátorítani titeket, hogy tegyétek félre minden félelmeteket. Közeledjetek azzal a piciny erőtlen vággyal. Kérlek téged, ha ott van benned az félelem, ami ezt mondja: „De nem elég erős bennem a vágy, nem akarok elfogadni mindent, aminek jönnie kell, nem érzem magamat elég bátornak, hogy elmondhassam, mindezt le tudnám győzni”, akkor – kérlek – tanuld most meg, hogyan ismerheted meg Istent és hogyan bízhatsz Benne. Mondd Neki ezt: „Istenem, azt szeretném, ha te vennél rá arra, hogy akarjam ezt.” Ha van bármi, ami visszatarthat téged, vagy bármilyen áldozat, amit félsz meghozni, jöjj Isten elé most, és bizonyítsd be, mennyire kegyelmes is a te Istened: ne félj attól, hogy olyat fog kérni tőled, amiben Ő maga ne segítene téged.

Isten jön, és felajánlja neked, hogy kimunkálja benned azt, hogy teljesen átadd magad Neki. Mindaz a keresés, éhség és vágyódás, ami a szívedben van, hadd mondjam el neked, mind Krisztus Jézusnak, Isten mágnesének vonzóerejéből fakad. Ő teljesen átadva élte életét; Neki van tulajdonjoga feletted; szívedben él az Ő Szentlelke által. Eddig feltartottad Őt, rettenetesen gátoltad, de Ő vágyik arra, és szívesen segít is neked abban, hogy teljesen megragadd Őt magát! Jön, és odavon Önmagához üzenetével és igéivel. Nem akarsz odamenni Istenhez, és bízni Benne, hogy felkészít téged erre a teljes önátadásra? Igen, hála Istennek, Ő képes ezt megtenni, és meg is fogja tenni.

Isten nemcsak igényli és kimunkálja, de el is fogadja, ha ezt a kérést Őelé visszük.

  1. Isten elfogadja, ha ÁTADODmagad Neki

Isten munkálkodik szívünk falai mögött, Ő késztet minket Szentlelkének rejtett ereje által arra, hogy jöjjünk és ki is mondjuk, mi van bennünk. Nekünk kell odatennünk és Őrá bíznunk még azt is, hogy TELJESEN ÁT TUDJUK ADNI MAGUNKAT Neki. De emlékezzünk arra, hogy amikor Isten elé teszed ezt AZ ÖNÁTADÁST, megeshet, hogy igen csak tökéletlennek fogod érezni. Vagy lehet, hogy az elméd fog kételkedni, és tétovázva ezt fogod kérdezni:

„Biztos, hogy teljesen adom át magamat?”

Emlékezz csak arra, hogy egyszer valakinek Jézus ezt mondta:

„Ha tudsz hinni, minden lehetséges annak, aki hisz.” (Márk 9:23, a King James Version alapján – a ford.)

Telve félelemmel a szívében az illető így kiáltott:

„Uram, hiszek, segíts hitetlenségemen!”

Ez volt az a hit, amely diadalmaskodott az Ördög felett, és a gonosz lelkeknek menniük kellett. Ha te is jössz, még ha szíved remeg is, és az van benned, hogy „Nem érzem sem az erőt, sem az elhatározást, sem a magabiztosságot erre”, de azt mondod, hogy „Uram, magamat TELJESEN KISZOLGÁLTATVA átadom az én Istenemnek”, akkor sikerülni fog! Ne félj, csak gyere ahogy vagy, és a Szentlélek ereje remegésed ellenére is munkálkodni fog.

Sose tanultad még meg azt a leckét, hogy amikor emberi részről minden kilátástalannak tűnik, a Szentlélek hatalmas erőkkel munkálkodik? Nézz az Úr Jézusra a Gecsemáné-kertben. Azt olvassuk, hogy „örökkévaló Lélek által” áldozta fel Magát áldozatul az Istennek. Isten mindenható Lelke tette Őt képessé erre. És mégis, micsoda küszködés és félelem fogta el Őt, és hogyan esedezett?! Kívülről semmiféle jelét nem láthatjuk a Szentlélek hatalmas erejének, de Isten Lelke ott volt. Ezért amikor gyenge vagy, küszködsz és rettegsz, higgy abban, hogy Isten Lelke titkon munkálkodik, és ne félj, hanem engedd át magad.

Amikor magadat TELJESEN KISZOLGÁLTATVA ADOD ÁT, hidd el, Isten el is fogadja azt. Ez a kulcs, és ez az, amit oly gyakran elkerülünk – hogy a hívőknek ennyire, a KISZOLGÁLTATOTTSÁG ilyen szintjén kellene, hogy el legyenek foglalva Istennel. Kérlek, légy Istennel elfoglalva. Mindannyiunknak szüksége van segítségre ahhoz, hogy Istenről alkotott képünk a mindennapjainkban egyre tisztább lehessen, hogy Ő megkaphassa a Neki járó megfelelő helyet, hogy Ő lehessen „minden mindenben”. És ha már egyszer ennek egész életünkben így kell lennie, akkor kezdjük el most, tekintetünket vegyük le saját magunkról és nézzünk fel Istenre. Higgyük el azt, hogy amíg én, mint földi kis férgecske, Isten remegő gyermeke, rengeteg kudarccal, bűnnel és félelemmel, leborulok, és senki sem tudja, mi zajlik szívemben, ahogy a maga egyszerűségében elmondom, „Istenem, elfogadom feltételeidet; eddig áldásodért könyörögtem magamra és másokra nézve, most elfogadtam hogy TELJES ÁTADÁST kérsz tőlem” – szóval, amíg mindezt elmondjuk szívünk belső csendjében, higgyük el, Isten jelen van, aki ezt észreveszi, és felírja az Ő könyvébe; egy olyan Isten van jelen, aki abban a pillanatban birtokba is vesz bennünket. Lehet, hogy nem érezzük, talán nem is vesszük tudomásul, de Isten birtokba vesz minket, amint bízunk Benne.

Isten nemcsak igényli, kimunkálja, és elfogadja, ha odateszem Elé átadásomat, de meg is őrzi azt.

  1. Isten megőrzi ÁTADOTTSÁGODAT

Sokak számára ez a nagy nehézség. Azt mondják, „Oly gyakran jöttem izgalomba egy-egy összejövetelen vagy konferencián, és tényleg odaszántam magam Istennek, de mégis elmúlt. Tudom, ez a fellángolás egy hétig, vagy akár egy hónapig is megmaradhat, aztán mégiscsak kialszik lassan, és idővel az egésznek vége.”

De figyelj ide! Azért történik ez, mert nem hiszel abban, amiről szeretnék beszélni és emlékeztetni téged. Amikor Isten elkezdte benned azt a munkát, hogy TELJESEN KISZOLGÁLTASD MAGAD Számára, és amikor Isten elfogadta tőled ÖNMAGAD ÁTADÁSÁT, akkor Isten el is kötelezte magát arra, hogy gondoskodjon is erről, és fenntartsa. Hiszed-e ezt?

Az önátadásnak két szereplője van: Isten és én. Én, a férgecske, és Isten, az örökkévaló és mindenható Jahve. Férgecske, még mindig félsz, hogy rábízd magadat erre a hatalmas Istenre? Isten nyitott erre. Nem hiszed, hogy folyamatosan, napról-napra és percről-percre meg tud téged tartani?

Szeretete őrzi minden percemet,
Fentről irányítja minden léptemet.

Ha Isten megengedi a napnak, hogy mindenkor szüntelenül ránk ragyogjon, vajon nem engedné azt, hogy a Saját élete ragyogjon ránk minden pillanatban? Akkor miért nem tapasztaltad ezt meg? Azért, mert nem bíztad a dolgot Istenre, és ezért nem is SZOLGÁLTATOD KI MAGAD TELJESEN Istennek ezzel a bizalommal.

Annak, hogy TELJESEN ÁTADOTTAN élsz, megvannak a maga nehézségei. Nem is tagadom ezt. Sőt, van valami benne, ami jóval több, mint nehézség: ez egy olyan élet, ami embereknél lehetetlen. De Isten kegyelméből és hatalmából és a bennünk lakó Szentlélek erejéből ilyen életre vagyunk rendelve, és ez az élet számunkra lehetséges, Istennek hála! Higgyük el, Isten fenn fogja ezt az életet tartani.

Néhányan olvashattátok egy idős szentnek a szavait, aki kilencvenedik születésnapján elmesélte Isten iránta való összes jóságát. Müller Györgyről van szó. Mit is mondott, szerinte mi a boldogságának és Isten neki adott összes áldásainak a titka? Ő abban hitt, hogy ennek két oka volt. Az egyik az volt, hogy a kegyelem által képessé vált az Isten előtti jó lelkiismeret naponkénti fenntartására; a másik pedig, hogy Isten Igéjének szerelmese volt. Ó igen, a jó lelkiismeret nem más, mint az Istennek való naponkénti teljes engedelmesség, és a Vele való közösség az Ő Igéjében és imádságban – ilyen a teljesen átadott élet.

Az ilyen életnek két oldala van – az egyik oldala az, hogy teljesen átadod magad arra, hogy megtedd azt, amit Isten akar, hogy tégy meg; a másik oldala pedig, hogy hagyd Istent megtenni, amit Ő akar megtenni.

Először is, tedd azt, amit Isten akar, hogy megtégy.

Add oda magadat teljesen Isten akaratának. Valamennyire ismered akaratát; de messze nem eléggé. De mondd teljesen az Úristennek: „Kegyelmed által szeretném mindenben a Te akaratodat tenni, minden pillanatban, minden egyes nap.” Mondd, hogy: „Uram, Istenem, ne legyen szó a számon, csak a Te dicsőségedre, a hangulatom ne befolyásoljon, csak a Te dicsőségre, a szívemben levő szeretet vagy gyűlölet ne hasson rám, csak a Te dicsőségedre, a Te áldott akaratod szerint.”

Persze valaki azt mondhatná erre: „Szerinted ez lehetséges?”

Visszakérdezek, mit ígért neked Isten, és mit tud tenni azért, hogy betöltsön egy Számára teljesen kiszolgáltatott edényt? Isten meg szeretne áldani téged, minden várakozásodon túl. Kezdettől fogva amit fül nem hallott, szem nem látott, azt készítette el az Őrá várakozóknak. Isten eddig még csak nem is hallott dolgokat készített el, képzeletünket felülmúlóan csodálatos áldásokat, bőségesebbeket annál, amit ki tudnánk gondolni. Ezek isteni áldások! Csak mondd most:

„Teljesen odaadom magamat Istennek, az Ő akaratának, hogy csak azt tegyem, amit Isten akar.”

Isten az, aki képessé fog tenni téged arra, hogy tényleg át tudd adni magadat.

Másrészt, gyere és mondd: „Teljesen odaadom magamat Istennek, hogy elvégezze bennem az akarást és a cselekvést az Ő tetszésének megfelelően, úgy, ahogy Ő ezt meg is ígérte, hogy meg fogja tenni.”

Igen, az Élő Isten oly módon szeretne munkálkodni gyermekeiben, hogy azt mi fel sem tudjuk fogni. De Isten Igéje nyilvánvalóvá teszi, hogy Ő a nap minden részében munkálkodni szeretne bennünk. Isten hajlandó meg őrizni életünket. Csak legyen egyszerű, gyermeki és korlátlan bizalom a mi teljes kiszolgáltatottságunk.

  1. Isten megáld, amikor ÁTADODmagad

Áldás lesz számodra az, hogy TELJESEN ÁTADTAD magad Istennek.

Nem kellene ugyanazt mondanunk Istenünknek és szerető Atyánknak, amit Aháb mondott Benhadad királynak, az ő ellenségének? „Ahogy mondod, uram, király, tied vagyok én és mindenem.” Ha ezt elmondjuk, Isten áldása lesz rajtunk. Isten azt akarja, hogy magunkat elkülönítsük a világtól; ki lettünk hívva ebből az Istent gyűlölő világból. Hagyd ott Istenért, és mondd: „Uram, Teérted bármit!” Ha ezt imádkozva mondod, Isten fülébe beszélve, akkor Ő ezt jóvá fogja hagyni, és meg is fog tanítani arra, mit is jelent ez.

Még egyszer mondom, Isten meg fog áldani. Már egy ideje áldásért imádkozol. De emlékezz, a TELJES ÁTADOTTSÁGNAK meg kell lennie. Bármikor, amikor teázol, ugyanezt láthatod. Miért is öntik a teát a csészébe? Azért, mert üres, és a tea számára lett kitéve. De tegyél csak bele tintát, ecetet vagy bort: így is fognak a csészébe teát önteni? Ugyanígy, meg tud téged tölteni Isten, meg tud-e áldani, ha nem vagy számára TELJESEN ÁTADVA? Nem, nem tud. Higgyük el, neki csodás áldásai vannak a számunkra, ha bár kétségeskedve is, de mégis hittel odaállunk Isten elé és kimondjuk:

„Istenem, elfogadom, amit kérsz. Tied vagyok én és mindenem. Teljes átadással járul Eléd lelkem, isteni kegyelmed által.”

Nem biztos, hogy olyan erősen és tisztán érzed azt a nagy megkönnyebbülést, ahogy szeretnéd, de alázd mg magad színe előtt, és ismerd el azt, hogy megszomorítottad a Szentlelket saját akaratod érvényesítésével, az önmagadban való bízással és saját törekvéseiddel. Hajolj meg Előtte alázattal, valld ezt meg, és kérd, hogy törje meg szívedet és mutassa meg, mennyire kicsi vagy Őelőtte. Miután meghajoltál Előtte, csak fogadd el Isten tanítását arról, hogy „énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó”, és azt, hogy semmi sem fog segíteni rajtad, csak egy másik élet, aminek be kell lépnie a tiédbe. Meg kell magadat tagadnod egyszer és mindenkorra. Az önmegtagadás mindig azt kell jelentse, hogy saját életed feletti rendelkezésedet tagadod meg. Akkor Krisztus belép, és birtokába vesz téged.

Mikor szabadult fel Péter? Mikor lett teljes a változás? Úgy kezdődött, hogy Péter sírva fakadt. A Szentlélek pedig leszállt, és betöltötte szívét.

Az Atya szereti odaadni nekünk a Lélek erejét. Isten Lelke bennünk lakik. Ezt elismerve Isten elé járulunk, és magasztaljuk Őt ezért, és azt is beismerjük, mennyire megszomorítottuk a Lelket. Majd térdre hullunk az Atya előtt, és kérjük, hatalmasan erősítsen meg bennünket a belső emberünkben az ő Lelke által és hogy töltsön be minket hatalmas erejével. És ahogy a Lélek felfedi Krisztust nekünk, Krisztus bejön a szívünkbe, hogy ott lakjon örökké, és az önmagunknak való életet kiűzi onnan.

Hajoljunk meg Isten előtt alázatban, és valljuk meg Előtte az egész egyház állapotát. Nincsenek szavaink arra, hogy kifejezzük Krisztus földi egyházának szomorú állapotát. Bárcsak lennének szavaim arra, hogy elmondjam, néha mit érzek erről. Csak gondoljunk a körülöttünk élő keresztényekre. Nem névleges vagy gyakorló keresztényekről beszélek, hanem őszinte és lelkiismeretes keresztényekről, akik életüket nem Isten erejében vagy az Ő dicsőségére élik. Annyira kevés erővel, az Istennek való oly csekély áldozattal vagy odaszánással élnek, és annyira nem veszik figyelembe azt az igazságot, hogy a keresztény az az ember, aki TELJESEN ALÁRENDELTE MAGÁT Isten akaratának! Meg kell vallanunk Isten körülöttünk élő népének bűneit, és meg kell aláznunk magunkat. Tagjai vagyunk ennek a megbetegedett testnek, és ez a betegség addig fog gátolni és lefékezni minket, amíg Isten elé nem megyünk, és megvallásban el nem határoljuk magunkat a világiasságtól, az egymás iránt való érzéketlenségtől, amíg át nem adjuk magunkat maradéktalanul és teljesen Istennek.

Mennyi mindent végeznek a keresztények testben, saját erőből? Mennyi munkálkodás van napról napra, amelyben csupán emberi erők nyilvánulnak meg – saját elképzeléseink és gondolataink –, fáradozások, melyekben nincs sok helye az Úrra és a Szentlélek erejére való várakozásnak! Valljuk meg. De ahogy megvalljuk az egyház állapotát és Istenért végzett fáradozásaink erőtlenségét és bűnösségét, térjünk vissza saját magunkhoz. Ki az, aki igazán vágyakozik arra, hogy megváljon élete irányításától, ki az, aki tényleg elismeri, hogy mindez a test uralma, és ki az, aki hajlandó mindezt Krisztus lábai elé vetni? Van szabadulás.

Hallottam valakiről, aki komoly keresztény volt, hogy az elkülönülés és a halál gondolatának „kegyetlenségéről” beszélt. De te nem így gondolod, ugye? Mit kell nekünk gondolnunk az elkülönülésről és a halálról? Ezt: a halál volt az út Krisztus dicsőségéhez. Az előtte levő örömért elszenvedte a keresztet. (Zsidók 12:2, a King James Version alapján – a ford.) A kereszten született meg örökkévaló dicsősége. Szereted Krisztust? Vágysz arra, hogy Krisztusban legyél, de mégse legyél olyan, mint Ő? Legyen a földön számodra a meghalás a legkívánatosabb dolog – az önmagunk számára való meghalás, és a Krisztussal való közösség. És hogy vélekedsz az elkülönülésről? Azt gondolod, nehéz dolog az, hogy a világtól való teljes függetlenségre lettünk elhívva? Hogy ezáltal az elkülönülés által Istennel és az Ő szeretetével egyesüljünk? Hogy az elkülönülés által készek legyünk az Istennel való mindennapi járásra és életre? Nyilvánvaló, hogy ezt kell mondanunk:

„Elfogadok bármit, ami különválaszt engem a világtól és halálba visz, csakhogy Istennel és Krisztussal teljes közösségben élhessek.”

Jöjj, és vesd oda ezt az önző testi életet Krisztus lábai elé! Majd bízzál Benne. Ne törődj azzal, hogy próbálsz mindent megérteni, csak gyere azzal az élő hittel, hogy Krisztus az ő halála és élete erejével be fog lépni életedbe, és hogy ekkor a Szentlélek elhozza számodra Krisztust a maga teljességében – a megfeszíttetett, feltámadott és dicsőségben élő Krisztust.

Reklámok

Győzedelmes élet – Watchman Nee

A linkre kattintva a teljes szöveg letölthető pdf-ben: Gyozedelmes-elet

“Isten megkívánja, hogy teljes egészében Neki szenteljük ma­gunkat. Megkívánja, hogy Neki szenteljük feleségünket, gyerme­keinket, elvárja, hogy a foglalkozásunkat is teljesen átadjuk Neki, és az összes pénzünket Neki áldozzuk. Minden keresztyén meg akar tartani valamit magának. De drága testvérek! Fel kell ismernünk, hogy ha az Ótestamentumban ott volt a tized fizetése, az egytized rész felajánlása, az Újtestamentumban tíz tizedet kel­lene odaszentelnünk. A házunkat, a földünket, a feleségünket és gyermekeinket, még magunkat is teljes egészében Istennek kelle­ne odaszánnunk.

Sok keresztyén attól fél, hogy Isten háborgatni fogja őket. Is­mertem egy testvért, aki nagyon félt odaszentelni magát Isten­nek. Ezt mondta: „Ha felajánlom magam Istennek, mi van, ha szenvedést küld rám?” Igen komolyan ezt válaszoltam neki: “Mit gondolsz, milyen Isten a mi Istenünk? Ha egy szófogadatlan gyerek meglágyul, és azt mondja a szüleinek, hogy mostantól fogva engedelmes lesz, gondolod, hogy a szülei szándékosan olyanra kérik, amit nem tud megtenni? Azt hiszed a szülők készakarva szenvedést okoznak neki? Ha igen, akkor többé már nem a szülei, hanem a bírái. Ha igazán a szülei, akkor bizonyára törődnek a gyermekükkel. Azt hiszed, hogy Isten szándékosan szenvedést okoz neked? Tényleg úgy gondolod, hogy Isten szántszándékkal játszik veled? Akkor elfelejtetted, hogy Ő a te Atyád!

Testvérek! Csak azoknak van igazi ereje, akik odaszentelik magukat Istennek. Ők Isten kezébe tudják helyezni a foglal­kozásukat, az édesapjukat, édesanyjukat, feleségüket, gyermekei­ket. A pénzükről is le tudnak mondani. Ők nem tékozolják el a világban, amit Isten adott nekik, még a saját életüket is az Úrnak tudják szentelni. Azok, akik félnek odaszentelni Istennek a tulaj­donukat, az anyagi javaikat és a másokkal való kapcsolataikat, azok még nem győzedelmeskedtek. Minél többet szentel oda vala­ki, annál nagyobb ereje lesz a győzedelmes élethez. Akik készsé­gesen átadják Istennek a dolgaikat, szinte bíztatják, hogy vegyen el még többet. Mintha azt mondanák Istennek: “Kérlek, végy el többet!” Az odaszánt élet örömmel teli. Az erő élete. Ha az ember nem szenteli oda magát, nemcsak bűnt követ el, hanem az erő is hiányzik belőle.”

“Nektek adtam minden helyet, amelyet talpatok érint” – 1. rész (Radu Gavriluț)

Radu Gavrilut – elhangzott: 2018. május 12-én, Budapesten. 1. rész.

Józsué 1,1-9: Mózesnek, az ÚR szolgájának halála után így szólt az ÚR Józsuéhoz, Nún fiához, Mózes szolgájához: Mózes, az én szolgám meghalt. Most azért kelj föl, kelj át ezen a Jordánon, te és ez az egész nép, arra a földre, amelyet én adok nekik, az Izráel fiainak. Nektek adtam minden helyet, amelyet talpatok érint, ahogy megmondtam Mózesnek. A pusztától és a Libánontól a nagy folyóig, az Eufrátesz folyamig a hettiták egész földje lesz a határotok a nagy tengerig nyugat felé. Nem állhat senki ellened egész életedben. Veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam. Nem hagylak el téged, és nem is maradok el tőled. Légy erős és bátor, mert te teszed majd e népet annak a földnek örökösévé, amelyről megesküdtem atyáiknak, hogy nekik adom. Csak légy erős és igen bátor, hogy vigyázz, és mindent ama törvény szerint cselekedjél, amelyet Mózes, az én szolgám szabott eléd. Se jobbra, se balra ne hajolj el attól, hogy eredményes legyél, bármerre jársz! El ne távozzék e törvény könyve a szádtól, hanem gondolkodj arról éjjel és nappal, hogy vigyázz, és mindent úgy cselekedj, ahogy abban meg van írva, mert akkor leszel eredményes az utaidon, és akkor boldogulsz. Hát nem parancsoltam-e meg neked, hogy légy bátor és erős? Ne félj és ne rettegj, mert veled lesz az ÚR, a te Istened mindenben, amiben jársz.”

Az Ószövetségben a valóságnak az árnyékát találjuk meg. A felolvasott ige és más igeszakaszok is az egész Józsué könyvéből nagyon mély igazságot ábrázolnak ki – mégpedig azt, hogyan lehet bemenni, hogyan lehet birtokba venni azt, amit Isten elkészített és megígért nekünk.

2Péter 1,8: „Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem lesztek sem tétlenek, sem gyümölcstelenek a mi Urunk Jézus Krisztus megismerésében.”

Hogyan lehet mindez a miénk? Mert sok mindenről beszélhetünk anélkül, hogy valóban birtokolnánk azokat. Kérjük az Úrtól a türelmet, de az nem a mienk még. Hogyan válhat a mienkké? Tudjuk, hogy Isten megadott nekünk mindent, ami az élethez és a kegyességhez szükséges. De hogyan vehetjük ezeket birtokba? Ez ma a fő téma, amiről beszélni szeretnék.

Ha ugyanis a tied a türelem, ez azt jelenti, hogy ha tíz napig kell türelemmel lenned, képes vagy többet is, akár tizenkét napot is tűrni. Ha nem így van, akkor újra meg újra oda jutsz, hogy kérned kell: Uram, adj türelmet! Mert látod, hogy nem elég az a türelmed, ami van. Kéred, kéred, de újra meg újra azt tapasztalod, hogy nincs elég.

Józsué 1,3: „Nektek adtam minden helyet, amelyet talpatok érint, ahogy megmondtam Mózesnek.”

A román fordítás helytelenül jövő időben adja vissza: „minden helyet, amelyet talpatok érint, nektek fogok adni”. De nem helyes így, hanem Ő már nekünk adta azt. De csak, ahova léptél, ahová a talpadat letetted, azt vetted birtokba. Miért használja az Úr itt ezt a kifejezést, hogy „amit a talpatok érint”? Azért, mert minden lassan halad előre. Mondhatta volna azt, hogy „minden hely, ahová bementek”. De nem ezt mondta, hanem hogy „minden hely, amit a talpatok érint” – ahová lépsz!

Tanulmányoztam a Józsué könyvét ebből a szempontból, és ha elolvassátok, meglátjátok ti is azt, hogy több esetben előfordul, hogy amikor Izrael harcolt valamelyik király ellen, az Úr a csata kezdetén megmondta, hogy „a kezetekbe adtam”. Nem azt mondta, hogy „a kezetekbe fogom adni őket”, hanem hogy „a kezetekbe adtam”. Emberi logikával úgy gondolkoznánk, hogy „ha legyőzitek őket, akkor ez azt jelenti, hogy nektek adtam”. De nem így van. „A kezetekbe adtam őket már előre, de hogy birtokba vegyétek ezt a győzelmet, ahhoz szükséges, hogy a harcot felvállaljátok”.

A kérdés a következő: Az örökség ajándék vagy jutalom? Mind a kettő. Az emberi gondolkodásmód számára ez nem tűnik logikusnak így, érthetetlen. Jobban szeretnénk azt, ha Isten vagy eleve elrendelné a dolgokat, vagy pedig a szabad akaratra bízná teljesen. Bár lenne vagy egyik, vagy másik, mindegy, de legalább akkor egyértelmű lenne, tudhatnánk világosan, hogy van. Vannak testvérek, akik az eleve elrendelést, a predesztinációt vallják, ők jól tudni vélik, hogy minden el van rendezve, el van rendelve. Azután van a másik szélsőség, amit szintén sok testvér vall, ők elutasítják az eleve elrendelést, és azt mondják, csak a szabad akarat létezik. De Istennél nem így van, Őnála megtaláljuk mind a kettőt. Persze nem tudjuk ezt fölfogni így, mert véges az elménk, a gondolkodásunk, de ez így van. Jobban szeretnénk, ha úgy lenne, hogy vagy erős, vagy gyenge vagy. Kérjük azt, hogy erősek lehessünk. De Pál apostol azt mondja az Úr Szelleme által, hogy „amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős”. Mert Isten ereje a gyengeségben mutatkozik meg az Ige szerint. Isten más. Ha elkezdjük megérteni, hogy Isten más, akkor sok minden mást is elkezdünk megérteni.

Bevezetésként megemlítek még valamit. A Jakab leveléből olvastam a minap, első rész, 5-8:

„Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja, és megkapja. De kérje hittel, semmit sem kételkedve, mert aki kételkedik, hasonló a tenger habjához, amelyet a szél hajt és ide-oda hány. Mert ne vélje, hogy kaphat valamit az Úrtól az ilyen kétszívű és minden útjában állhatatlan ember.”

Ki az az ember, akinek nincsen bölcsessége? Amikor olvastam ezt a verset, azt mondtam, „Uram, én vagyok az. Nincs bölcsességem. Ha nem adsz bölcsességet, én nem tudom megérteni az Igédet úgy, ahogy van; valamit értek én, de nem úgy, ahogy Te érted”.

Az Úr Izraelnek adta Kánaán földjét már a Mózes első könyvének 12. fejezetében – és gondoljátok meg, milyen sok idő eltelt, mire ténylegesen birtokba vehették azt az országot. Felmerül bennünk, hogy ha az Igében azt olvassuk, „Krisztusban mindenetek megvan”, és mégis szűkölködünk, akkor hogyan van ez? Az az igevers igaz. De birtokba venni ezt a valóságot, az teljesen más.

Amikor még csak heten voltunk testvérek, az édesanyám súlyos betegen a kórházba került, és egy testvér úgy vigasztalta, hogy nem számít, hova kell menned, az Életet magaddal viszed oda, ahová mész. „Ha a Siralom völgyén mennek át, forrássá teszik azt, bizony áldással borítja el azt a korai eső” (Zsolt 84,7).

Tehát már az 1Mózes 12-ben Isten nekik adta az országot. Miután Ábrahám különvált Lóttól, Isten először azt mondta neki: „Nézd meg az országot, járd be keletről nyugatra, északról délre”, és utána: „kelj föl, vedd birtokba az országot!”. Először azt mondta: „Nézd meg! Nézd meg, mit kaptál Istentől!” És azután: „Kelj föl, és menj!”

Amikor Isten népe kijött Egyiptomból, átkeltek a Vörös-tengeren, utána 40 évig bolyongtak a pusztában, majd a pusztában meghalt az a nemzedék, akik kijöttek Egyiptomból, és meghalt Mózes is ennek az időszaknak a vége felé – és akkor mondta az Úr Józsuénak ezeket az Igéket, amelyeket felolvastunk. Józsué Mózes szolgája volt, és úgy gondolom, hogy nagyon nagy tisztelettel viseltetett Mózes iránt. Mózessel máshogy álltak a dolgok, Mózes volt az az ember, akivel Isten szemtől-szemben beszélt. Józsué látta ezt, hiszen az ő szeme láttára történtek ezek a dolgok. Mózesen keresztül sok csodálatos dolog történt meg a pusztában. Józsuéban ez lehetett, hogy ha Mózes nem tudta bevinni ezt a népet Kánaánba, akkor hogyan tudnám én bevinni? És itt a felolvasott pár versben háromszor is mondja az Úr Józsuénak: „Légy bátor és erős, szedd össze magadat! Mert te teszed majd e népet annak a földnek az örökösévé.”

Tehát elismétlem még egyszer: egy dolog meglátni az országot, a földet, az örökséget, és teljesen más dolog birtokba venni azt.

Az Efezusiakhoz írt levélről mondhatjuk azt, hogy az újszövetségbeli megfelelője a Józsué könyvének.

Efezus 1,15-21: „Ezért én is, miután hallottam az Úr Jézusban való hitetekről és minden szentek iránt való szeretetetekről, nem szűnök meg hálát adni értetek imádságaimban, megemlékezve rólatok, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kijelentés Szellemét, hogy őt megismerjétek; és világosítsa meg szívetek szemeit, hogy megtudjátok, milyen reménységre hívott el, és milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma bennünk, akik hiszünk hatalma erejének ama munkája szerint, amelyet megmutatott Krisztusban, amikor feltámasztotta a halottak közül, és a maga jobbjára ültette a mennyekben, felül minden fejedelemségen, hatalmasságon, erőn, uraságon és minden néven, amelyet valaki kap nemcsak e világon, hanem az eljövendőben is.”

Amikor Pál a római tömlöcben volt, az őréhez odaláncolva, és tollba mondta ennek az első fejezetnek az Igéit, beszéd közben egyszer csak térdre esett, és imádkozni kezdett. Kiért? A korinthusbeliekért könyörög? Nem. Azt hiszem, hogy az efezusbeli gyülekezet, az ottani testvérek voltak a legkomolyabb társaság mindazok közül, akik Pállal kapcsolatban voltak. És imádkozik értük, hogy „a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kijelentés Szellemét az Ő megismerésében, hogy világosítsa meg értelmetek szemeit, hogy tudhassátok, hogy mi az Ő elhívásának a reménysége”.

Mit jelent a személyes isteni kijelentés? Ez nem azt jelenti, hogy olvasol néhány bibliaverset, és úgy gondolod, hogy megértetted. Pál elragadtatott a harmadik égig, és járt a Paradicsomban. A Paradicsom nem a harmadik égben van, a harmadik égben a trón van. Megtiltotta valaki Pálnak, hogy beszéljen arról, mit látott a harmadik égben? Nem. Azt tiltotta csak meg neki az Úr, hogy a Paradicsomról beszéljen. Arról tehát nem is mondott semmit, de a harmadik égről beszélt. Amit pedig ott látott a harmadik égben, az itt van leírva az Efezus 1-ben.

Mert ha egyszer meglátsz valamit, ha az Úr megnyitja a szemedet, hogy megláss egy valóságot, soha többet nem felejted el. Emlékszem most is arra, amikor először láttam meg így valamit. Fontos, hogy az ilyen isteni kijelentés mindig egy gyakorlati élethelyzethez kötődik. Nem úgy van, hogy tematikus bibliatanulmányozásba kezdek, és hirtelen kigyúlnak a reflektorok, és elönt a világosság. 1976-ban, Kolozsváron egy nagyon szorult helyzetben voltam, és írtam egy levelet egy testvérnek a helyzetemről, és körülbelül azt írtam meg benne, hogy én világgá megyek. Nem voltak önmagukban súlyos dolgok, de engem borzasztóan nyomasztottak ezek a problémák. Nem tudtam mit kezdeni velük. Nem voltam elégedett az életemmel, azt mondtam, ha nem találom meg a megoldást, akkor számomra nincs vigasz már ezen a földön. Az a testvér pedig tizenhat nagyformátumú lapot teleírt nekem a válaszával –  még most is őrzöm azt a levelet. Nem értettem belőle semmit. Annak ellenére nem értettem semmit, hogy többször is elismételte a sok oldalon át, nagy betűkkel kiemelve, hogy „nem én, hanem Krisztus” (a Galata 2,20-ból). Olvastam, olvastam, nagyon érdekesnek is tűnt, amit írt, de semmit nem tudtam belőle megragadni, magamévá tenni. És egy nap, mentem az utcán, és beszélgettem valakivel az Úrról. És akkor egy nagyon furcsa megtapasztalásom volt, hirtelen tudtam azt, hogy valami most történik velem, nem külsőleg, láthatóan – akivel beszélgettem, észre sem vett semmit az egészből. Hanem valahogy úgy belsőleg megnyíltak a szemeim, és láttam. Láttam azt, hogy meghaltam.

Akkor ott, véget ért az a harc. Minden ott dől el, ha meglátod az Urat. Ha nem látod meg Őt, akkor a szorult helyzetekben azzal vagy elfoglalva, hogyan tudnál azokból kikerülni, hogyan szabadulhatnál meg. Az Úr azonban úgy engedi ránk ezeket a szorult helyzeteket, hogy ne tudj kiszabadulni, csak egy módon: az Úr mélyebb megismerése által. Amikor az Úr újból kijelenti magát neked, az megszabadít azoktól a dolgoktól, amelyektől addig nem tudtál megszabadulni.

De tudjátok meg, az isteni kijelentés mindig sok bajt hoz a fejetekre. Amíg nem látsz, kutya bajod, de amikor elkezdesz látni valamit, megjelennek a problémák is. Ha meglátsz valami újat, akkor nem tudsz beállni a sorba ott, ahol addig álltál. Hiába akarsz, kilógsz a sorból. Nem lehet.

József álmot látott, nagy bajba is került miatta: A testvérei meggyűlölték. József egy naiv, ártatlan gyerek volt. Felkelt reggel, és elmesélte, hogy mit álmodott. Az én kévém fölemelkedett, és a tizenegy kéve leborult előttem. A testvérei nagyon mérgesek voltak: mit képzelsz magadról, ember? De ez nem volt elég, utána még egyet álmodott, akkor már a szülei is szóltak, hogy fiam, mit képzelsz mégis, hogy jövök majd én meg anyád, és leborulunk előtted?

És itt a probléma: József meglátott valamit. De meglátni valamit még nem az egész történet. Hogyan veszed birtokba azt az isteni kijelentést, hogyan válik részeddé az isteni kijelentés? Ez a kérdés. És tudjátok, mire volt szükség ehhez? 105. zsoltár 17-22: „Elküldött előttük egy férfiút, Józsefet, akit rabszolgának adtak el. A lábát béklyóba szorították, őt magát vasra verte mindaddig, amíg szava be nem teljesedett. Az ÚR beszéde megpróbálta őt. Érte küldött a király, és szabadon engedte, a népek uralkodója szabaddá tette. Úrrá tette őt a házán és parancsolóvá minden vagyonán, hogy főembereit, ha akarja, megkötöztethesse, és véneit is bölcsességre taníthassa.”

József életének a története szerint az édesapja elküldte őt, hogy nézze meg, a testvéreinek hogyan megy a dolguk, miközben az állataikat legeltették. S mikor meglátták a testvérei, mit mondtak maguk között? Ímhol jő az álomlátó. Tehát amint isteni kijelentésben van részed, azonnal megjelennek a problémák. Azonnal megjelenik a környezetben a reakció, hogy na itt van az álmodozó, itt van, aki látott valamit. Megfogták Józsefet, bedobták a verembe, majd a verem mellett falatozni kezdtek. Hallották József könyörgését a veremből, míg végül egyikük azt mondta: adjuk el ezeknek az izmaelita kereskedőknek! Ki mondta ezt? Júda volt az.

Eladták tehát Józsefet az izmaelitáknak, és Egyiptomba került, Potifár házába, rabszolgaként. Potifár házában József bizonyára így gondolkozott: Istennek van valami célja ezzel az egésszel – és el tudta fogadni a rabszolgasorsot Isten kezéből. Elfogadta a helyzetet, sőt annyira elfogadta az ottani helyzetét, hogy egy idő múlva ez a főember, Potifár látta, hogy az Úr van ezzel a fiúval mindenben, amit tesz. Mindent József kezére bízott, és ettől kezdve Isten Potifárnak az egész házát, birtokát megáldotta. Egy rabszolgából Potifár egész házának felügyelője lett.

Testvérek, ott, ahol vagyunk, ahol élünk, ott kell eljutnunk oda, hogy uralkodjunk Krisztussal. Ne a dolgok, a körülmények legyenek fölöttünk, hanem mi legyünk a körülmények fölött! Ne gondoljuk azt, hogy amikor majd az Úrnál leszünk, akkor hirtelen majd ott fognak a dolgok megváltozni. Hanem az uralkodói jellemnek itt kell kialakulnia bennünk.

Ismeritek tovább József történetét a Potifár feleségével, melynek következtében hamarosan rabszolgából bebörtönzött rabszolga lett. Lehetne még ennél rosszabb? Ráadásul ártatlanul került oda, semmi gonoszságot nem követett el. És így gondolkozhatott a börtönben: Istennek valami elvégzendő munkája van bennem, hogy idetett. Isten valami többre készíti el az én életemet. Nem véletlenül történik az, hogy én ide jutottam a tömlöcbe. A bebörtönzött rabszolga pedig nem sokára az egész börtönt igazgatja – azért, mert mindig el tudta fogadni az Úr kezéből azt, ami történt vele.

A pohárnok és a sütőmester, a fáraó szolgái is odakerültek a tömlöcbe. Ezek magas beosztású tisztségviselői voltak a birodalomnak. A pohárnok volt a leginkább bizalmi beosztás az uralkodó mellett. József pedig egy nap látta, hogy a két főembernek szomorú az ábrázata. Látsz két embert, akinek lóg az orra. Mit mondasz? Lerázod, hogy hiszen tele van a világ szomorú emberekkel, főleg a börtönben?

Egy testvér, aki a börtönbüntetésének letöltése közben jutott hitre, meglátogatott minket az otthonunkban, ott is aludt nálunk. Korábban a súlycsoportjában országos bajnok volt ökölvívásban Romániában. Elmondott egy történetet a németországi börtönből. Amikor az ébresztőcsengő szólt, minden elítélt a fejére húzta a takarót, nem akartak fölkelni, de amikor jött reggel az őr celláról cellára, és benyitott mindenhová, ő ott állt mosolyogva, vigyázzállásban, és tisztelgett az őrnek. Amikor ez néhányszor megismétlődött, különleges egység jelent meg nála, és átkutatták a celláját, mert meg voltak róla győződve, hogy valamilyen kábítószert rejteget, és annak a hatása alatt áll. Fölforgatták az egész celláját, matracot, mindent átnéztek, keresték, hogy hol van a kábítószer. Megkérdezte az egyiküket, hogy miért ez az egész cécó, miért keresgélnek? Mire azt felelték neki, hogy más magyarázat nem lehet arra, hogy te vidáman fogadod az őrt reggel, mint hogy beszedtél valamit. Erre levette a Bibliáját a polcról, és megmondta, hogy ez a titka az egésznek.

(Folytatása következik, akkor egyben föltöltöm pdf-ben is.)

 

Epével kevert bor (Watchman Nee)

Forrás: Tizenkét tele kosár; ez a részlet online megjelent az Él bennem a Krisztus blogon.

Máté 27:34; Lukács 23:34; 2Korintus 1:3-4; Apcsel 16:19-25, 7:58-60

Máté elmondja evangéliumában, hogy amikor az Urat elvezették a Golgotára, hogy ott megfeszítsék: ,,Epével kevert bort adtak neki inni. Ezt megízlelte, de nem akart inni.”

A keresztrefeszítés a leggyötrelmesebb halálnem volt, de meg volt engedve, hogy a kínszenvedés enyhítésére az elítéltnek mérget adjanak, amit borral vagy ecettel kevertek össze, és a bűnös kétségtelenül szívesen vette szenvedéseinek ilyen módon való enyhítését. Azonban a mi Urunk kivétel volt. Amikor megkóstolta az italt, amit a szájához emeltek, elutasította azt.

Miért utasította vissza? Mert az Ő keresztje nem olyan volt, mint a más emberek keresztje. Mások szíve tele lehetett haraggal azok iránt, akik ilyen halálra ítélték őket, de ehhez az Emberhez az ilyenféle gondolatoknak még az árnyéka sem fért, és Szelleme olyan szabad volt, hogy megbocsátás áradt belőle minden kínzója felé. Ilyen helyzetben így tudott imádkozni: ,,Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek.” Ezt az Embert igazságtalan vád alapján ítélték el, leköpték és megostorozták; a bűnösök elvetették és az átokfára szegezték, de mégsem volt benne semmi, ami kínjainak enyhítése után kiáltott volna.

Mi azt mondjuk, hogy viseljük a keresztet, de milyen mohón megisszuk az epével kevert bort! Bárcsak ráébrednénk arra igazságra, hogy ha fájdalomcsillapító után vágyunk, akkor a keresztünk nem Krisztus keresztje. Ó ugyanúgy érezte a szenvedéseket, mint mi, de nem háborgott szenvedéseiért, hanem készségesen elfogadta azokat.

Csak azoknak van szükségük enyhítő italra, akik megpróbáltasaikat keservesnek tartják. Isten sok gyermeke azt hiszi, hogy keresztet hordoz. Bánatos az arcuk, szánalmasra színezett hangjuk nyíltan hirdeti: “keresztet hordozok” és könyörögnek valamiért, ami enyhíthetné szenvedéseiket. Minden együttérzésért való kérés akár kifejezetten, akár kifejezetlenül, elárulja azt, hogy a kereszt, amelyet viselünk, egészen más, mint Krisztus keresztje volt.

Milyen sokszor eláruljuk magunkat! Milyen örömmel üdvözöljük mindenfajta szenvedés megkönnyítését! Mennyire szeretiük az együttérzést! Úgy látszik, hogy kielégíthetetlenül vágyunk vígasztalás után; minden elképzelhető helyen ezt keressük, és bánatosak vagyunk, ha nem adják meg önként nekünk. Akaratlanul, de így áruljuk el magunkat. Hogyan sóvároghatunk vigasztalás után, ha egyszer Istenben találtunk megnyugvást és akarata teljesítésében gyönyörködünk? Ezek a lelkies vágyak nincsenek kapcsolatban Urunk tiszta szenvedésével. Armikor Isten gyermekei megpróbáltatásokba kerülnek, akkor háromféleképpen válaszolhatnak rá. Egyesek külsődlegesen hatnak vissza. Haragra lobbannak és neheztelnek. Mások befelé fordulnak, és az önsajnálatban keresnek enyhülést. Vannak, akik erőt vesznek magukon, hogy elviselhessék a nehézségeket, elnyomják érzéseiket, és közömbösséget erőltetnek magukra. Egyik megkönnyebbülésre irányló kísérletünk az, hogy ellene szegülünk a szenvedésnek, vitába szállunk az emberekkel és a körülményekkel, és ezzel ki nyújtjuk kezünket az epével kevert bor után. Az önsajnálatban kényeztetés rejlik, mert a szenvedő furcsa örömöt szerez magának sebei ápolgatásával, és így öntudatlanul beleönti poharába az epével kevert bort. Azok, akiknek sikerült elfojtani érzéseiket, és ezért győzedelmes keresztyéneknek tartják magukat; valójában az epével kevert borral tompítják el fájdalmukat. De sebeik megvannak, és kábított állapotuk elárulja, hogy keresztjük nem Krisztus keresztje.

Isten gyermekeinek sok szenvedésben van részük. Ezek között vannak olyanok, amelyek az  érte való szenvedésenke látszanak. Néhányan, akik szellemi emberek szeretnének lenni, felismerik, hogy a hívőnek szenvedés a sorsa ebben a világban, el is fogadják, és csikorgó fogakkal hogy eltökélik hogy elviselik. Soha egyetlen panaszos szó el nem hagyja az ajkukat, és úgy látszik, mintha csodálatosan győzelmes életet élnének, de belsejükben más után vágyódnak.

Vannak sokkal gyengébb természetú emberek is, akik kereszthordozók akarnak lenni: de titokban bőséges könnyeket ontanak. És megint mások mindig csodálatos gyózelmeikről beszélnek gyakori és buzgó ,,halleluja, dicsőség Istennek” felkiáltásokkal. Ezeknek nincs elfojtott zokogás a torkukban, és nem kérnek együttérzést; de hangos dicsőítésük valójában azt mondja: minden lelki kinlódásunkban az Urat dicsőítjük, és ezzel burkoltan kereszthordozásukra és győzelmükre hívják fel a figyelmet. Nem tudják, de tudtukon kívül az epével kevert bort kívánják. Egyesek otthagyják értelmi és érzelmi életüket a kereszten, addig, amíg ez a gondolat majdnem rögeszméjükké válik. Minden nehézség, ami útjukba kerül és minden, ami ellentétben van természetes kívánságaikkal, keresztté válik a számukra. De milyen mohón szürcsölik az epével kevert bort! Ezek sem tudnak sokat Krisztus keresztjének valóságáról.

Akkor hát mi a Krisztus keresztje? Nem más, mint Isten akaratát örömmel elfogadni. Az Ő akarata, amit felismertünk és hálaadással elfogadtunk “jónak, tökéletesnek és kedvesnek”. Ha az igazi keresztet hordjuk és nem az utánzatot, akkor nincs önsajnálkozás mert Krisztus keresztjének elfogadásával az Ő örömét is adja; akkor már nincs bennünk harag, mert Krisztus keresztje megbocsátást jelent; már nincs bennünk vágy emberi együttérzés után, mert az Ő keresztje Isten akaratában való megelégedést jelent.

Krisztus a kereszten azért utasította vissza az epével kevert bort mert nem volt rá szüksége: az Atya akaratában gyönyörködött. Követői, akik elfogadják a keresztet, ugyancsak ezen az alapon teszik meg ezt; az Atya akaratának teljesítése lesz legmélyebb örömük. Nem sóvárognak emberi vigasztalás után, van elég vigasztalásuk, annyi, hogy még tartalékuk is marad belőle. Pál azt mondja ,,Áldott az Isen és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja az irgalomnak Atyja és minden vígasztalásnak lstene, aki megvígasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvígasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel lsten vígasztal minket. ” Pálnak nem voltak ápolgatásra szoruló sérelmei, nem is sajnálta magát, de társai sajnálatára sem vágyott. Amikor őt és Silást igazságtalanul börtönbe vetették és megkínozták, akkor sem volt bennük olyasmi, amit részvétért való néma kérésnek nevezhetnénk. Annyira elégedettek voltak útjukkal és Isten rendelkezésével, hogy “imádkozással és énekkel dicsőítették az Istent. A foglyok pedig hallgatták őket”. Hogy ők nemcsak egy utánzott keresztet hordoztak, hanem a valóságost, bizonyítja az is, hogy nem volt szükségük epével kevert borra.

István is megtapasztalta ugyanezt az igazságot, hogy Krisztus keresztjének elfogadása bőséges kegyelmet ad ahhoz, hogy örömmel viselhessük el azt a szenvedést, ami elkerülhetetlen velejárója a keresztnek. Amikor halálra kövezték, annyira szabad volt önmagától, hogy utolsó szavaival imádkozott azokért, akik gonoszul bántak vele: ,,Uram, ne tulajdonítsd nekik ezt a bűnt! És amikor ezt mondotta, elaludt”.

Adja az Úr, hogy világos különbséget tudjunk tenni Krisztus keresztje és más keresztek között! Óvjon meg bennünket attól, hogy epével kevert bor után sóvárogjunk! Adja meg nekünk, hogy örömteli dícséreteink folytonosan feljussanak hozzá, és így örvendeztessük meg szívét! 

„Akinek a háza mi vagyunk” – T. Austin-Sparks

Source: “Whose House We Are”

“Krisztus azonban mint Fiú áll a maga háza felett, akinek a háza mi vagyunk, ha a bizalmat és a reménység dicsekvését mindvégig erősen megtartjuk.” (Zsid 3,6)

„Akinek a háza mi vagyunk…” – ez az igerész lehetne a mostani elmélkedésünk címe; a lényege pedig, hogy a gyülekezetet családnak tekinti. Egy vagy két másik igeszakaszt is hozzákapcsolhatunk: Efezus 2,21: „Benne van az egész épület összeillesztve, és benne növekszik szent templommá az Úrban”. És az Efezus 3,15: „akiről neveztetik minden nemzetség (család) mennyen és földön”.

Mielőtt továbbmennék, vizsgáljuk meg ennek a két igeszakasznak a pontos jelentését! Az elsőben ezt a kifejezést látjuk: „egész épület” vagy a görög (és az angol – a ford.) alapján: „mindegyik* épület”. A másodikban ezt: „minden család”. Mindkét szakasz ugyanarra a dologra vonatkozik (és ugyanazt a görög kifejezést használja a „minden, mindegyik”-re: pasz pasza pan – a ford.). Az elsőben a gyülekezetet kollektíven, testületileg, összességében látja; sok részből álló, de egyetlen egészként. „Mindegyik épület”, mégis egyetlen Gyülekezet; egyetlen szent templom az Úrban; sokból áll össze az egy. Ugyanez az alapelv vezérli a második szakaszt. Szó szerint így van: „Mindegyik család”.  „Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt, akiről neveztetik minden nemzetség (atyafiság, család) mennyen és földön”. A gyülekezet családja sok részből áll, de egyetlen dolog.

Fő gondolatunk igazsága és valósága (azaz, hogy családnak tekintjük a gyülekezetet), nagyon különleges módon jelenik meg az újszövetségi korszakban. A kereszténység egyik sajátosan jellemző vonása ez. Hiszen melyek is a legnagyszerűbb szavak az Újszövetségben és a kereszténységben? Hát nem ezek, hogy „Atya”, „gyermek”, „fiak”, „háznép”, „testvérek”? Eszünkbe jut, hogy az Újszövetségben teljesen kibontakozó szeretet csodálatos motívuma is a keresztény család eszméjével kapcsolatos. Isten gondolata, az Ő saját felfogása az Övéiről az, hogy mindannyian egy családot alkotnak, mind ugyanannak az egy családnak a tagjai.

Ismerjük, hogy ennek szelleme hogyan áradt ki a gyülekezet indulásakor a legelső hívők között. Amikor a Cselekedetek könyvének első fejezeteit olvassuk, látjuk, hogy a családiasság szelleme van túlsúlyban; a kenyér megtörése házanként; a szellemi otthon a hívők házi köréből áll; minden személyes és magántermészetű dolgot feláldoznak azért, hogy olyan családi életük lehessen, melyben mindenük közös. A családi vonások nagyon világosan megfigyelhetők a legelső időkben.

Mennyire eltávolodtunk ettől a felfogástól! A gyülekezet, ahogyan ma ismerjük, nagyon messze van ettől, sőt maga az alapgondolat is idegennek tűnik. A gyülekezetet ma sok egyéb mellett a különböző felekezeti formák, imaházak, épületek, a gyülekezeti élet és gyakorlat változatos megjelenési formái jellemzik, melyek mind-mind teljességgel idegenek a család eszméjétől. Amikor a családunk összegyűlik, akkor annak a családi körnek nincs semmilyen hivatalos formája, nem veszünk föl külön erre az alkalomra való öltözéket, és nem megyünk el valamilyen meghatározott helyre, hogy ott találkozzunk.

Jócskán eltávolodtunk attól a tiszta és egyszerű gondolattól, melyet Isten a saját népének szánt; annyira, hogy sokan, akik ezekre az istentiszteleti helyekre járnak és az egyházközségüknek, gyülekezetüknek tagságát képezik, és a „gyülekezetről” beszélnek, valójában szinte semmit sem tudnak egymásról, és nincs bennük gyakorlatilag semmi közös, mert nem is élik meg igazán az egymással való közösséget. Eljönnek és hazamennek, de szükségleteik feltárása, az egymás életében való kölcsönös segítségnyújtás gondolata a többségnek idegen, és legjobb esetben is csak korlátozott. Mégis megmaradnak az „Atya”, „gyermekek”, „fiak”, „testvérek”, „háznép”, „család” szavai és eszméi. Nem meglepő, hogy az Úr népe nagyon sok mindent elveszített ezekből.

Pedig ezekkel akarja az Úr helyreállítani a legelső gondolatát, az eredeti elképzelését a népe számára; helyre akarja állítani a szellemi családot. Minden friss és új irány, mely Istentől jön és az Ő eredeti gondolatával kapcsolatos, az nagy bizonyossággal legelőször is újra bevezeti a szellemi családot, mindazzal együtt, amit ez jelent. Hogy mivel járhat mindez? Sok mindennek a lerombolásával, azzal, hogy félre kell tenni számos téves felfogást, sőt akár azzal is, hogy elvetjük a teljes, hagyományos rendszert.

Óriási érték rejlik a szellemi családi életben és a családban zajló nevelésben! Nincs annál jobb kiképzés, mint amit a családban kap az ember. Az intézményben nem találhatjuk meg ennek az adekvát megfelelőjét, ott nincs semmi, ami felérne ezzel. Az Úr felelősségteljes és használható emberei nem az intézményekben képződnek; a családi élet neveli ki őket. Ennek a családi életnek a hiánya az oka, hogy oly gyakran zátonyra futnak a kapcsolatok szintjén, akik az intézményből indulnak az Úr szolgálatára. Oly gyakran, amikor Isten munkája kárt szenved, az valójában a munkásai közötti megromlott kapcsolatok tragédiája, akiket szervezett módon egymás mellé helyeztek, úgy, hogy sohasem mentek keresztül a családi élet nevelő hatású küzdelmein, melyben megtanulták volna, hogyan kell nehezen kezelhető emberekkel jól kijönni és győztes módon velük együtt élni.

A szellemi családban zajló nevelkedés mérhetetlenül értékes, ehhez azonban nagyon közeli kapcsolatok kellenek. Hallottunk már templomba, gyülekezetbe járó keresztényektől olyat, hogy nem igazán akarnak túl közeli viszonyba kerülni a többi gyülekezeti taggal, inkább nem szeretnének túl sokat tudni róluk. Ez vereséget jelent és az Úr számára nagyon nagy veszteséget. Az Ő módszere ugyanis, hogy a lehető legközelebbi kapcsolatba hozza össze népét, és ebből a legproblémásabbakat sem akarja kihagyni. Az Ő családja nagyon különleges: mindenféle emberből áll, akik közül néhányan bizony elég érdekes figurák; s mindez csodálatos felkészülési, tanulási lehetőséget biztosít a számunkra.

Minél hamarabb el tudjuk ezt fogadni, annál jobb. Ennek belátása ugyanis véget vet a folyamatos elvágyódásunknak bizonyos emberektől; hogy mindegy, csak valahol máshol legyünk. Véget vet a legyőzöttségünk nagy részének; annak a legyőzöttségnek, amely pusztán azért van, mert nem néztünk szembe egyenesen mindezzel, és nem jelentettük ki: Meg kell tanulnom, hogyan élhetek győzelemben ezzel az emberrel. Ezt jelenti a családi élet, és ebben rejlik ennek elmondhatatlan értékessége. Mennyire különbözik ez attól, hogy hetente egyszer találkozunk egy csoport másik, vallásos hajlamú emberrel, akikkel eltöltjük az időnket aznap, és utána egy hétig nem találkozunk velük, és semmit sem tudunk róluk! Ez nem az Újszövetség szerint való.

Az Úr azért rakta össze népét szellemi családokba, hogy nagyon közeli kapcsolatban legyenek egymással. Meg fogjuk látni, hogy az Újszövetség leveleiben is a család eszméje lebeg az írók szeme előtt. Még azok is, amelyek elvileg egyéneknek íródtak, például a Timóteushoz írott levél, azok is a családhoz köthetők. Pál azt mondta Timóteusnak, hogy azért írt neki, hogy tudja, hogyan kell viselnie magát a gyülekezetben, Isten házában. Ezek a levelek nem valamilyen tanításról vagy tanításokról szóló rendeletek; hanem levelezések a szellemi családokkal, hogy azok megvilágosodva és felbátorodva, buzdítás, figyelmeztetés és néha dorgálások által eljussanak oda, hogy képesek legyenek győzedelmesen kiábrázolni az Úr Jézus bizonyságtételét a kapcsolataikban. Mennyire, de mennyire sokat foglalkozik Pál a hívők kölcsönös kapcsolataival a leveleiben! Gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy a levelek nagyobb részét ez teszi ki. A gyülekezet nem egy szervezet. Szervezéssel soha nem lehet családot létrehozni.

A gyülekezet családját bizonyos dolgok különösen is foglalkoztatják. Az új családtagok születése például az egész családot intenzíven érdekli. Nem a megszerzésükért folyó tevékenység, nem is az elérésükért zajló szervezkedés, sem semmiféle egyéb eszköz, mód, mely vonzani hivatott őket, hanem pusztán arról van szó, hogy nagy figyelemmel és érdeklődéssel követik a születésüket. A gyülekezetnek olyan állapotban kell lennie, hogy minden egyes új családtag születésének híre képes legyen mindenkit felvillanyozni; kell, hogy érdekelje őket ez a dolog, érezzék, milyen hatalmas jelentősége van; elkötelezettnek kell lenniük eziránt. Egy új családtag születése valóságos és nagy esemény a családban; a gyülekezet családjában is ennek kell a legfontosabb dolognak lennie.

Azután pedig a szellemi gyermekek táplálása igényel nagy odafigyelést. Ez elvégzendő feladat elé állít bennünket, és szembe kell néznünk azzal is, hogy mi a tény és mi az igazság ezzel kapcsolatban. Nem kérdés, hogy készek vagyunk elfogadni, és a szívünkben egyek tudunk lenni azzal, hogy az új családtag születését valódi érdeklődés és figyelem kell, hogy kísérje, bár lehet, hogy tudnánk még fejlődni ebben az ügyben, mert talán nem egészen adtuk át magunkat annyira a lelkek újonnan születése és megmenekülése ügyének, amennyire kellene. Ha ez most megszólított bennünket, akkor ismerjük el, és ragadjuk meg, feleljünk rá határozottan. De a második terület esetében is ugyanez merül föl: fontosnak tartjuk-e a szellemi gyermekek táplálását? Oly könnyű észrevenni az éretlenség jeleit a testvérekben, jól fölfújni ezeket, és megállapítani, hogy még mindig gyermekek, mindezt persze nem túl megértő vagy elnéző módon. Nézzük meg, milyen a családi légkör egy ilyen esetben, helyezzük el magunkat egy pillanatra a biológiai családban! Ha idősebb (akár férfi-, akár nő-) testvérként tekintünk magunkra, milyen a csecsemővel szembeni hozzáállásunk? Folyamatosan a kisgyermeket okoljuk, mert nem idősebb a koránál, és számon kérjük a három-négy évest: „Mi a csudáért nem vagy hatéves?” A kicsit pedig, hogy „Miért nem vagy nagyobb, mint amekkora vagy?” Látjátok, mennyire abszurd ez a felvetés. Sokkal inkább a szellemi gyermekek táplálása kellene, hogy foglalkoztasson bennünket, mint hogy annak hiányáért okolnánk őket, amit az adott helyzetben nincs jogunk elvárni tőlük.

Az igazi család gondoskodik a szellemi gyermekekről, és ez megfeddi a szívünket. Milyen a hozzáállásunk azok iránt, akik nem ott tartanak a fejlődésben, ahol mi, és ez nem is lenne még elvárható tőlük? Teljesen más eset, amikor az eltelt idő alapján már képeseknek kellene lenniük a tanításra, és még mindig arra van szükségük, hogy tanítsák őket. Az igazi családot a szellemi gyermekek táplálása iránti felelősség jellemzi, és a velük kapcsolatos hozzáállásunk és odafigyelésünk mértéke mutatja meg leginkább, hogy az igazi szellemi otthon légköre vesz-e körül bennünket.

A gyülekezet családja a fiak szolgálatával is törődik. Feltűnhet, hogy ezeket a jellemzőket mind az Újszövetségből vesszük, csak nagyon egyszerű formában fogalmazzuk meg. Az Apostolok Cselekedetein végigmenve fellelhetjük a szellemi csecsemők táplálására való gondos odafigyelés összes megjelenési formáját. Utána pedig látjuk, hogy ha valaki már túljutott a szellemi csecsemőkoron, de nem volt még saját, rábízott feladata, felelőssége, azt mindannyian közös ügynek tekintették, az mindenki számára egyformán fontos volt, és buzdították az illetőt, hogy legyen; tehát, ha Isten házában bárkinek bármilyen felelősség adatott, az mindenkit ugyanúgy érdekelt; az egyénekre bízott szolgálatot is közös ügynek tartották. És bárhol felelősséget bízott az Úr valakire, sáfárságot a Neki való szolgálatban, azt a gyülekezetben mindenki a saját ügyének tekintette.

Még tovább menve pedig, a gyülekezet családja az Atyának a gyermekeivel kapcsolatos tervei megvalósulását is szem előtt tartja. A család számára nagyon is fontos, hogy az Atya mit szán családja számára, és törekszik ennek megvalósítására. Ez fölülírja az egyéni ambíciókat, az egyéni érdekeket; sokkal fontosabb annál, mint hogy kit mi érdekel, sokkal nagyobb a súlya annál, mint hogy mindenki a maga feje után menjen a saját elképzelése szerint. Isten azért foglalta egybe a családot, azért tette egyetlen egésszé, hogy az Atya szándékát munkálja. Ez pedig nem kis dolog.

Az apostoli levelekből kiderül Isten örökkévaló célja, hogy mi hogyan lettünk elhívva ennek a célnak megfelelően, valamint, hogy ezt a célt egyedül az egész által lehet elérni. Az egész családot érintő dolog ez; és az egész kölcsönös, összekapcsolódó életünket ennek az örökkévaló célnak kell kitöltenie a Krisztusban való elhívásunkban, és a beteljesedést az örökkévaló cél iránti közös elköteleződésünk mentén találjuk meg.

Nagyon fontos számunkra, hogy meglássuk ezt az egész családra vonatkozó célt, és azt, hogy ehhez minden családtag egyformán kapcsolódik; hogy ezt egyetlen különálló tag vagy a tagság bármekkora része sem képes egyedül elérni; ehhez az egész család kell. Ezért segítenünk kell egymást Istennek a családra vonatkozó teljes szándéka felismerésében; kölcsönösen munkálkodva az egymás bátorításában, erősítésében, építésében, segítésében ennek az egy nagy, közös célnak a megvalósulásáért. Erről szól a családi élet, hogy mindenki egyetlen dologgal: Isten céljával foglalkozzon, és mindenkinek ez legyen a fő elfoglaltsága.

Végül pedig, a gyülekezet családja a családi élet szentségének (védettségének, sérthetetlenségének) megőrzésével foglalkozik; a kölcsönös lojalitással (bizalommal, odaadással, elkötelezettséggel, hűséggel) az Úr családjában. Az Úr családja nagyon sokat veszít az egyszerű, hétköznapi lojalitás hiánya miatt. Olyan könnyű mást kritizálni, feltárni a gyengeségeiket, rámutatni (ha még nem lennének szem előtt) a hibáikra. Hogyan minősítjük ezt, ha mindez egy családban folyik?

Egy hat- vagy héttagú családban, ha mindenki csak a többi családtag hibáira, tökéletlenségére, tévedéseire hívná föl itt közöttünk a figyelmet, mit mondanánk erre? Hogy ez nem család, hanem megosztott háznép. Nincs családias szellemiség; az egymás iránti kölcsönös szeretetnek és hosszútűrésnek nyoma sincs. A tágabb családra kiterjesztve pedig ugyanúgy érvényes marad ez az elv. Hiszen, ha igazán szeretjük a testvérünket a családban, hogyan reagálnánk, ha bárki kritizálná őt, gonosz dolgokat mondana róla, besározná, lekicsinyelné? Az a minimum, hogy zokon vennénk; és megpróbálnánk jelezni, hogy nem tűrjük a családi kapcsolataink szentségének ilyen irányú megsértését. Pál apostol így szól: „Hanem a tagok ugyanúgy törődjenek egymással” (1Kor 12,25, Békés-Dalos + angolból kieg.).

Tudom, hogy túlságosan egyszerűnek tűnik ez a megfogalmazás, de annyira alapdolgok ezek. Sokkal több mindent is el lehetne mondani erről a témáról, de most csak arra az egyre szeretnénk rámutatni, hogy Isten a gyülekezetet családnak látja.

Néhányótoknak különleges feladataitok vannak Isten házanépe között. Túlzás vajon azt kérni, hogy – talán úgy, mint korábban soha –, tekintsetek a család fényében a gyülekezeti élet egészére? Hogy meglássátok, a ti feladatotok az, hogy együttműködjetek Istennel abban, hogy szellemi jellemzőkkel bíró családi életet alakítsatok ki – nem istentiszteletek, alkalmak, összejövetelek tartását, igehirdetést, a gyülekezetek létszámának növelését, hanem azt, hogy szellemi családot alkossatok?

Mindannyian a családon belül vagyunk, és akár van valamilyen különleges feladatunk Isten házában, akár nem, az Úr általános felelősségérzetet akar kimunkálni bennünk a házán belül; hogy mind felelősséget vállaljunk a csecsemőkért. Kérjük az Urat ezért a kegyelemért, és valóban tegyük a saját felelősségünkké, mintha az Úr mondaná nekünk valamelyik szellemi gyermekkel kapcsolatban: „Fogd ezt a gyermeket, és tápláld Nekem”. A szellemi csecsemőkről való gondoskodás pedig nem könnyű feladat.

Az Úr ezen felül ki akarja bennünk munkálni az ige szolgálata iránti személyes felelősségérzetet, hogy a saját ügyünknek érezzük. Annyira különbözik ez attól, amikor csak összejövünk, ki-ki leül a helyére, és azt mondja: Ez és ez fog igét hirdetni, és szeretnénk meghallgatni, mit akar mondani. Talán ez minden, ameddig eljutunk. Ha tetszik, hát akkor tetszik, ha nem tetszik, akkor eddig terjedt a felelősségünk. Nem? Nem vállalunk határozott felelősséget az Úr előtt minden egyes igeszolgálatért, és mindenkiért, aki szolgál. Pedig ez a mi közös ügyünk.

Ha kizárjuk a természet szerinti tetszés és választás elemeit, akkor meglátjuk, hogy ez szolgálat, és hív engem, és az Úr előtt köteles vagyok megállni ebben a szolgálatban, mindaddig, míg az az igeszolgálat az Úr népének építéséért és az Úr családjának gyarapodásáért van. Bámulatos növekedést és csodálatos dolgokat láthatnánk, ha a család minden egyes tagja határozott szellemi felelősséget vállalna a folyamatban levő igeszolgálatokért. Hatalmas fejlődés következne be, ha ez így lenne. Másfelől viszont nagy veszteség, sok gyengeség, legyőzetés és kudarc következik abból, ha a többség nem működik együtt azokkal, akik az ige szolgálatában vannak.

Ha az igeszolgálatot közös ügyünkké tudnánk tenni, ha mindenki egyformán törődne vele, akkor növekedés történne. Akik közületek igével szolgálnak, jól tudják, miről beszélek. Akik nem vagytok benne az ige szolgálatában, ha tudnátok, milyen benne lenni, tudnátok, hogy mire gondolunk. Amikor végignézünk az arcok tengerén, csak hogy egyet találjunk olyat, aki együttműködik; és amikor találtunk egyet, akiben Isten munkálkodik, és megláttuk benne az együttműködés, a közösség, a komoly érdeklődés és felelős törődés szellemét, az megmenekülésünket jelentette abban a nagyon nehéz helyzetben. Az az ember átvitt bennünket, és folytatni tudtuk, mert az az egy ott volt. Óriási dolog, hogy az egész vereséggel végződhetett volna, semmit nem nyert volna senki az egészből, ha nem lett volna ott az a kapcsolattartó. Mi lenne, ha mindannyian így vennénk részt minden alkalommal; micsoda nyereség lenne az! Az építés akkor tud megtörténni, ha a család komolyan törődik az igeszolgálattal.

Ami igaz ezekben a vonatkozásokban, az összes többi vonatkozásban is igaz. Kérjük az Urat ezeknek az egyszerű dolgoknak a kegyelméért, melyek olyan nagyon számítanak. Az Úr népe egy család, és olyan család, ahol valódi érték van. Nem nagyon sok érték lelhető fel a gyülekezet intézményesült szervezeteiben, a külső formákban – a szellemi érték nagyon korlátozott – de ha valahol megvan a család szívbéli közössége, ott az egymás építése zajlik és folyamatos a növekedés.

A menny napjai a földön, március 18.

"Bátorítván egymást, mivel ama nap közelget"

A. B. Simpson 

„Csapás nem közelít sátorodhoz.” Zsolt. 91:10.

Tudjuk, mit jelent az, ha valami tűzálló vagy vízálló. De sokkal nagyobb dolog „bűnállónak” lenni. Igenis lehetséges annyira telve lenni Jézus Szellemével, hogy az ellenség minden nyílvesszője lepattanjon mennyei fegyverzetünkről. Igenis lehetséges annyira ismerni Jézus jelenlétét, hogy minden tövis és tüskebokor, ami az út mellett nő, ne szúrjon bele mennyei köntösünkbe. A pokol minden ártó kigőzölgése elpárolog a Szent Szellem meleg lehelete előtt, és még a halál árnyékának völgyén is biztonságban mehetünk keresztül.

Az izzó vasalóról lepereg a rácsapódó víz, és ha hozzáérünk, hirtelen elkapjuk az ujjainkat. Ha a Szent Szellem lángra gyújtott minket, akkor a Sátán távol tartja tőlünk ujjait, és ha hideg vizet akar ránk zúdítani, lepereg rólunk, és sértetlenek maradunk. „Tudjuk, hogy valaki Istentől született, nem vétkezik: hanem aki Istentől született, megőrzi magát, és a gonosz nem illeti őt.” (1 János 5:18).

Mielőtt valaki maláriával fertőzött területre utazik…

View original post 32 további szó

Ahogyan elment, úgy jön vissza

"Bátorítván egymást, mivel ama nap közelget"

Christian Chen szolgálata, elhangzott: 2007. Margitta

Lukács 24:50-51; Apcsel. 1:9-12. 

Az a pozíció, ahogyan Jézus elbúcsúzott a tanítványaitól az Olajfák hegyén, prófétai üzenetet hordoz. Ezt az üzenetet mondja el nekünk Chen bácsi:

Jeruzsálem látképe az Olajfák hegyéről:

View original post

Jób helyreállítása – T. Austin-Sparks

Eredeti: The Vindication of Job

 Olvassuk: Jób 42

„De ő jól tudja az én utamat. Ha megpróbálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany” (Jób 23,10).

„Nem szóltatok felőlem igazán, mint az én szolgám, Jób” (Jób 42,7).

Amikor az Úr végre megfordította Jób fogságát, és megkezdte szolgájának helyreállítását, teljesen világossá tette a Jób barátaihoz intézett szavaiban, hogy miért tette ezt: „Nem szóltatok felőlem igazán” – s a mondat Jóbbal kapcsolatos része ugyanennyire világos és egyértelmű: „mint az én szolgám, Jób”. Jób helyreállításának alapja tehát, hogy Jób igazán, barátai viszont hamisan beszéltek az Úrról.

Tisztáznunk kell már rögtön az elején, hogy mi volt az igaz és helyes dolog, amit Jób mondott. Ha ugyanis ez a helyreállítás mindenkori alapja, az a talaj, melyen Isten felállítja táborát, akkor ismernünk kell, hogy mi ez, méghozzá helyesen. Ez pedig nagyon egyszerű, és nagyon tömören meg is lehet fogalmazni. Jób barátai váltig azt állították – tévesen –, hogy Jób szenvedéseit pusztán a bűn okozta, és a bajok a bűn büntetéseképpen érték őt. Röviden így lehet összefoglalni; nem fér hozzá kétség, hogy így értelmezték Jób szenvedéseit. Azt próbálták elérni, hogy Jób meglássa, minden szenvedésének egyedüli oka a bűn. Ezért tehát szerintük a szenvedés Isten büntetése volt a bűn miatt.

Teljesen világos, hogy a Jóbbal kapcsolatos eljárásuk a saját következtetéseik, a saját megítélésük és a saját elgondolásaik eredménye volt. Levonták a maguk felszínes következtetéseit, mert nem tudták, mi zajlott előlük elrejtve, titokban; hogy mi húzódott meg az egész történet mögött. Semmit nem tudtak a számunkra azóta feltárt dolgok mélységéről; arról, ami akkor előttük még rejtve volt: hogy amikor Isten felkeltette a Sátán érdeklődését Jóbbal kapcsolatban, tökéletes embernek tartotta őt, olyannak, aki jó és becsületes, akihez nincs senki hasonló a földön. Így látta Isten Jóbot – ezt azonban nem árulta el Jób barátainak. Isten sosem mondta nekik, hogy „Jób feddhetetlen és becsületes ember, nincs senki hozzá fogható a földön”. Ha ezt megmondta volna nekik, akkor nem csinálták volna azt Jóbbal, amit, de mivel nem ismerték sem Istent, sem az Ő gondolatait, és nem voltak kapcsolatban Isten szívével, felszínes következtetésekre jutottak; melyek pedig végül katasztrofálisnak bizonyultak számukra, és Isten szolgájának elmondhatatlan szenvedést okoztak.

Nagyon óvatosnak kell lennünk, mert a következtetések a mélyben születnek: azok nem csupán az elménk szüleményei, nem csupán a külső dolgok alapján, felszínesen hozott vélemények és meggyőződések nyomán jönnek létre. Ez az egyik dolog, amit ez a könyv meg akar nekünk tanítani. Ezek a barátok semmit sem tudtak a dolgok valódi, szellemi hátteréről. Semmit sem ismertek Isten gondolataiból. Pusztán a törvénykezés talaján álltak, és innen csak arra a következtetésre juthattak, hogy ha valaki szenved, azért van, mert valami baj van vele. Mennyire felszínes hozzáállás is ez! Ők pedig ezt a húrt szinte a végletekig feszítették. Isten nyomatékosan rámutat a végén, hogy nem azt mondták, ami helyes.

Isten azt mondta: „Nem szóltatok FELŐLEM igazán. Nem Jób felől, hanem ÉNFELŐLEM!” Istenről volt szó ebben. Itt van valami, amiben Isten és szolgája egyek, és ha valaki Jóbot illeti, akkor Istent illeti; ha ilyen következtetésekre jut valaki Jóbbal kapcsolatban, akkor abban Isten is benne foglaltatik. A dolog lényege pedig ez: Ha egy ember Istenért él, és bár lehet, hogy a világossága nem teljes, a szellemi élete nem hibátlan; lehet, hogy nem is tévedhetetlen, és esetleg vannak dolgok az életében, melyek bizonyos hiányosságokra utalnak, de ha az az ember Istenért él a legjobb meggyőződése szerint, és Istent képviseli itt a földön, és azután ezt az embert szenvedés éri, olyan szenvedés, mely nem valamilyen szándékosan vagy gondatlanságból elkövetett bűnének a következménye, akkor ha valaki azt mondja, ez a szenvedés büntetésből van, azzal megkérdőjelezi Isten igazságosságát. Mert gyakorlatilag azt mondja ki ezzel, hogy Isten nem igazságos! Ez volt Isten problémája ezekkel az emberekkel.

A Jób 23,10 szerintem nagyon közvetlenül érinti az egész helyzetet. A barátok azt mondták Jóbnak: „A bűn büntetése miatt szenvedsz!” Ő pedig azt felelte: „Ha megpróbálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany”! Miért van akkor a szenvedés? Nem a bűn büntetése miatt, hanem a megmunkálásért, a szellemi megtisztításért, gazdagításért, nagyobbításért. Nem pontosan ez történik a helyreállítás végén? Azt látjuk, hogy Jób sokkalta nagyobb szellemi formátumban áll előttünk a végén, mint az elején, viszont senki nem nyer ilyen szellemi kalibert attól, ha Isten a bűn miatt zúzza össze. Jób szenvedésen megy keresztül, de a szenvedés megtisztító erejű. „Ha megpróbálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany.” Ebben máshogyan van benne Isten. Ez volt az a helyes és igaz dolog, amit Jób mondott. Isten igazságos, és ha Isten szenvedést enged meg, az a szenvedés felszínre hozhatja a saját természetem mélységeit, és elvihet arra a pontra, hogy meglássam, ami vagyok – és senki sem állíthatja, hogy Jób nem mutatott meg semmit sem a rossz oldalából a szenvedés során, hiszen elég rendesen panaszkodott például. Isten munkája ilyen. Nem ad ítéletre és nem pusztít el bennünket azért, amik vagyunk, hanem tűzön visz keresztül, hogy megmentsen attól, amik vagyunk. Csodálatos dolog, hogy ezt elmondhatjuk Istenről, és teljesen új megvilágításba helyezi Őt.

Bár Jób barátai nem is fogták föl, mit beszélnek, annyira vakok voltak önteltségükben, de gyakorlatilag ezt mondták: „Íme egy ember, aki Istennek akar élni – Isten meg jön, és lesújt rá! Isten nem igazságos!” Tehát az emberi okfejtés szintjén itt végig Isten igazságossága a kérdés. A helyes válasz azonban az, hogy ez a bánásmód, a csiszolás, megtisztítás a teljesebb életre vezeti Jóbot, és ez rögtön tisztázza Istent; a megfelelő helyre állítja Őt, miközben a barátok nem tudatosan ugyan, de hamis színben feltüntetve, igazságtalansággal vádolják.

Van azonban még egy fontos elem Jób esetében. Az emberek elől, sőt még Jób elől is elrejtve, vádlóként ott állt a Sátán. Ismerjük, hogyan indul a történet, a Sátán kérdése Istenhez, vagyis inkább először Isten kérdése a Sátánhoz: „Észrevetted szolgámat, Jóbot? Bizony nincs hozzá hasonló a földön: feddhetetlen, igaz, istenfélő (…)”. A Sátán pedig ezzel vág vissza: „Vajon ok nélkül féli Jób az Istent? Hiszen nagyon gazdag ember, befolyásos pozícióban, mindenki nagyra tartja, megéri neki Istent szolgálni! De vegyél csak el tőle mindent, hogy az Isten szolgálatának minden nyeresége, legalábbis mindaz, amit a világ nyereségnek tart, már ne legyen az övé, és akkor a jámbor istenfélelme se lesz többé! Jób Istene Jób javaival fog eltűnni, és Jób istenfélelme is semmivé lesz, ha már nem éri meg Istent szolgálni!”

Így gúnyolódik az ördög. Isten előtt megvádolja Jóbot, hogy csak azért féli Őt, mert megéri neki. „De bocsássad csak rá a kezedet, sújts le vele mindarra, ami az övé, vajon akkor nem átkoz-e meg téged szemtől szembe?!” De Jób bármit is tett – és elég sok mindent tett – ezt az egyet soha nem követte el. Megátkozta a napot, amikor született, gyötrődve kiáltozott, lázadt, de soha nem átkozta Istent; és soha nem követte el, amire a felesége biztatta, hogy átkozza meg Istent és vessen véget önkezével az életének. Azonban szörnyű küzdelmei közepette, a görcsrohamok között, melyektől azt is megbánta, hogy valaha megszületett, ahol azt kívánta, hogy bár az az ember se született volna meg, aki az ő születésének hírét hozta, hogy minden, ami csak összefüggésbe hozható az ő világra jövetelével, legyen átkozott, Istent soha nem átkozta meg.

A szörnyű rohamok ellenére viszont néhány igen magasztos gondolatra jutott: „Ha megvizsgálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany”. „Lám, megöl engem, mégis Őbenne bízom”. „Tudom, hogy az én megváltóm él”. „Mégis (…) meglátom Istent”. A győzelem csúcspontjai ezek a szavak, nagy mélységekből törtek a felszínre, s hatalmas újjáéledés jelzőkövei Isten szolgájában. Kijelentik, hogy az ördög hazug volt kezdettől fogva. Minden bizonytalanság nélkül hirdetik, hogy Isten igaz; és hogy amikor egy ember életében Isten ott van, akkor Ő több bárminél, ami annak az embernek csak a birtokában lehet. Vegyél el mindent, és Isten több bárminél! Ez a válasz a Sátánnak. Világos és határozott a Sátán kérdésére a válasz: „Rendben, megengedem, hogy elvegyél tőle mindent, hogy teljesen lecsupaszítsad.” És valóban, Jób meg lett fosztva mindentől, de nem Istentől; Isten megmaradt neki. A vádló megkapta a választ. Bizonyítást nyert, hogy Jób nem önmagáért szolgálta Istent, sem azokért a dolgokért, amelyeket Istentől kapott, hanem Istenért Magáért.

„Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől?” (Róm 8,35) – halljuk Pál apostol korszakokon átívelő győztes kiáltását a Jób könyvére való tökéletes válaszként. És ott van az életet alkotó dolgoknak hosszú sora, és a csapások sora is. Pál kimeríti mindet, majd mindent egyetlen mondatba összefoglalva kijelenti: „De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket”. Mert nem az a lényeg, amit az Úrtól kapunk, hanem a lényeg az Úr Maga. Ez a győzelem alapja.

Jób barátai semmit sem tudtak erről a háttérről, és lehet, hogy Jób sem tudott semmit, de eljutott erre az álláspontra, és ez lett az alapja annak, hogy Isten helyreállította őt. Jób helyesen értette Istent; a Vele való kapcsolata helyes volt. Megtapasztalását egy másik síkon kellett megmagyarázni, ahol Isten hatalmas dolgot cselekedett, mely még a gonosz legnagyobb erőit sem hagyta érintetlenül. Isten ugyanis megmutatta ezáltal a fejedelemségeknek és hatalmaknak, hogy bármennyire is erőlködnek, elkövethetik a legrosszabbat is, amire csak képesek, de nem verhetnek éket Isten és aközé, aki hit által az Övé. Mindent elvehetnek, és az érintett személy lesüllyedhet a hullámvölgy legmélyére, ahonnan nincs kiút, ahol körülötte tombol a vihar, ahol sok kétség, félelem veszi körül, felkiált és lázad, rátör a keserűség, halni vágyik, s megbánja azt is, hogy a világra jött… és mégis van valami, ami messze túlhaladja mindezt. Isten kibogozhatatlanul össze van kötve annak az embernek az életével, aki őszintén és igazán átadta magát Neki. Lehet, hogy vannak hibái, gyengeségei, de Isten egybefonódott az életével, és a Sátán teljes arzenálja sem képes lerombolni ezt a kapcsolatot.

Nagyon nagy dolog ez. Hogy milyen mélységig képes az ember ebbe tapasztalatilag belemenni, nem tudom, de nincs kétségem afelől, hogy most is sokan járnak Jób útján. Ismerjük, milyen mély az a megpróbáltatás, melyben már szinte feladjuk, és úgy érezzük, hogy eljött a vég. Megkérdőjelezünk mindent, de legbelül, a szívünk mélyén, tisztában lévén lényünk számos tökéletlenségével, melyek mind ellenkeznek Istennel, gyengeségekkel és hibákkal az életünkben és jellemünkben, mégis tudjuk, hogy orcánk mindig az Úr felé fordult, és sosem fordultunk el szándékosan Istentől, és nem mentünk másfelé. És mégis át kell mennünk valamin, ami ízekre szaggat, ami darabokra tép. Azok, akik bármekkora mértékben is, de jártak ezen az úton (lehet, hogy egyesek éppen most járnak rajta), tudják, hogy ki lehet jönni a hullámvölgyből, és tudják, hogy pontosan ugyanoda kerülnek vissza, ahol megelőzőleg voltak az Úrral, és az az Úr pontosan ugyanott van, ahol volt; a közöttünk lévő szellemi kapcsolat érintetlen. Megbánjuk, hogy miket mondtunk, ahogyan éreztünk, és oda kell mennünk az Úrhoz, és elismernünk, hogy Iránta való gondolatainkban és érzéseinkben nagyon hűtlenek voltunk, de utána a kapcsolat nincs megtörve, ugyanolyan, mint volt, az Úr pedig ott van. Ez nagyon nagy dolog. Mélyebb, mint a pokol, és erősebb az ördögnél is.

Ez húzódott meg Jób tapasztalata mögött, s bár a barátai semmit sem tudtak a dolgok szellemi oldaláról, és Jób sem volt képes megérteni akkor, de Isten tudta jól. Íme annak az embernek az esete, aki sok gyengesége és hibája ellenére helyesen vélekedik Istenről, de minden másban tévedni látszik. A látszat alapján minden arra mutatott, hogy Jób hibázott. Minden tönkrement! Minden összeomlott! Mindent utolért a csapás! Mindazt, ami körülvette – a munkáját, tevékenységét, elfoglaltságait, a saját testi életét – és magát az embert is teljes zavar gyűrte maga alá egy időre, s a döbbenet, a kábultság. És a emberek körülötte mind azt mondják: „Te vagy a hibás!” Olyan emberek, akiknek az ítéletében bízik, akiket nem rossz emberekként, hanem istenfélőkként ismert, akik Istent képviselik (és ezek a barátok azt vallották, hogy Istent képviselik; azt mondták Jóbnak, ők nem világi módon érvelnek, hanem Isten szemszögéből, és megpróbálták meggyőzni ezt a bűnöst, hogy térjen vissza Istenhez), és ezek azt mondják, hogy te vagy a hibás.

Jób általános gyanúba keveredett, egyáltalán nem szólt semmi sem amellett, hogy ne követett volna el semmit. Íme egy ember, aki szilárdan áll az Isten egy bizonyos értelmezésének talaján, és az egész világ ellene és az értelmezése ellen van, és mindenki azt mondja, téved, nincs igaza és hamis álláspontot képvisel. Óriási dolog ezt meglátni, mert itt világosan erről van szó. A végén pedig Isten kimondja, hogy igaza volt, a többiek pedig tévedtek.

Mi is könnyen kerülhetünk Jób barátainak a helyzetébe. Isten mentsen meg bennünket bármilyen hamis véleménytől minden helyzetben, amellyel kapcsolatban állást foglalunk! De ugyanennyire lehetséges, hogy egy igaz embert egyöntetűen hamisnak tartsanak. Lehetséges teljesen egyedül maradni Istennel úgy, hogy igazunk van, és senki sem hiszi el vagy érti meg. És fordítva is: Ha valakit nem ér soha olyan szenvedés, mint Jóbot, soha nem érintette ilyen megtapasztalás, mint amin ő átment, ha valaki ott van, ahol Jób barátai voltak, kívül a vajúdáson és szenvedésen, ha valaki mentes mindezektől a bajoktól, az soha nem jelentheti azt, hogy az ilyen embernek igaza van, és „jól csinálja”; és azért, mert neki nincs ilyenfajta megtapasztalása, azért van, mert Isten különösképpen kedvezne neki.

Mi ennek az egésznek a lényege, a célja? Hogy megértesse velünk, milyen borzasztóan fontos, hogy Isten szemszögéből nézzük a dolgokat, mert ha Isten szívével ilyen mély kapcsolatban vagyunk, az meg fog őrizni bennünket az olyan állásfoglalásoktól, melyek mind-mind katasztrófát jelentenének. Néhány olyan véleményt látunk itt ugyanis, melyek Isten nézőpontjából szemlélve bizony katasztrofálisak. Láthatjuk, hogyan alkotnak felszínes ítéletet a barátok arról, ami Isten egyik gyermekének az életében történik, és hogy ez a felületes vélemény mennyire növeli csak az illető szenvedését, mivel hogy hamis. Az ilyen vélemény miatt pedig előbb-utóbb összeütközésbe kerülünk Istennel. Óvatosnak kell tehát lennünk! Van ugyanis valami az emberi természetben, ami miatt szinte azonnal ilyen következtetéseket vonunk le: Ha valaki nehéz időszakon megy keresztül, akkor az biztos azért van, mert az Úrnak valami baja van vele!

A büntetés és a nevelés azonban két különböző dolog, két külön világhoz tartoznak; ezeket ne keverjük össze! A büntetés olyan ítélet, mely pusztuláshoz vezet, a fegyelmező nevelés viszont Isten módszere a megtisztításra. A nevelés teljesen az igazat tartja szem előtt. A nevelés telve van reménységgel; ami pedig utána jön, az nagyszerű dolog.

A büntetés a sötétségben van, reménytelenség társul hozzá; a büntetés kopár, kietlen pusztaság. Az Úr népe pedig sajnálatosan nem tesz különbséget e kettő között. Így vagy úgy, de téves helyzetbe kerülünk, amikor ilyet mondunk: „Átmegyek most ezen a szenvedésen, azért, hogy ne kelljen a pokolra mennem később. Én most megszenvedem a magamét, az istentelenek meg majd utána szenvednek; ők a pokolra mennek!” Ne hagyjuk, hogy a gondolkodásunk így összekeveredjen. Ne higgyünk ilyesmiben! A ránk váró poklot Krisztus elhordozta a kereszten. Nem azért menekültünk meg a pokoltól, mert elviseljük a jelen szenvedéseit, hanem mert hiszünk abban, hogy Krisztus szenvedett értünk a kereszten. Nem azért fogunk megmenekülni a pokoltól vagy a purgatóriumtól vagy bármi más hasonló dologtól, mert most szenvedünk. A mi jelenlegi szenvedésünk nem az ítéletnek vagy a büntetésnek a körébe tartozik. Nem is érinti a pokoltól való megmenekülés kérdését. A mostani szenvedésünk az élet kibővítéséért van, a befogadóképesség növeléséért a dicsőségre. „Pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket felülmúló, nagy, örök dicsőséget szerez nekünk” (2Kor 4,17). Nem azt mondja, hogy „pillanatnyi könnyű szenvedésünk egyre inkább megment bennünket a pokoltól és a pokol büntetésétől.” A dolgok egyáltalán nem ezen a síkon történnek; hanem arról van szó, hogy az egyre nagyobb dicsőség befogadására való képességünk a szenvedés által növekszik.

Még egy utolsó gondolat, hogy a másik irányból is megvizsgáljuk a kérdést. Vigyázzunk a vádlóval, amikor nekünk megy rosszul a sorunk, és szenvedésen megyünk keresztül; és akkor eljön, talán barátokon keresztül, akik szép szavakkal azt sugallják nekünk, hogy a szenvedésünk a helytelen hozzáállásunkkal függ össze; valamit elrontottunk, és az Úr ezért ellenünk fordult. A vádló sokféle módon jöhet, és megpróbálhatja ezt a fejünkbe ültetni, és ha egyszer sikerrel járt, akkor kész, ott a baj. Ne higgyünk neki! Ha Isten gyermekeként csakugyan valami rosszat csináltunk, de a helyes irányba nézünk, és arra törekszünk, hogy a rossz dolgokat helyre hozzuk, az pontosan az ellenkezője annak, mintha büntetlenül mennénk tovább a rossz irányba. Ebben az esetben nem ér bennünket büntetés a hibánkért, hanem Isten fegyelmez bennünket, és ez teljesen más. Ha az ellenség azt mondja, ez büntetés, akkor ítélet alá jövünk, és kikerülünk a sötétségre. Ha hisszük, hogy ami velünk történik, az nevelő célzatú, akkor ha azért is van, mert rosszat csináltunk, akkor is ott a reménység. Mindig a világosság felé fordítsuk tekintetünket, és ne hagyjuk, hogy az ellenségtől jövő sötét dolgok lakozást vegyenek bennünk.

Ne feledjük viszont, hogy van ítélet azoknak, akik kitartanak a rossz cselekvésében; nem is végződhetne másképp. Ha azonban tekintetünket a világosság felé fordítva járunk, feddhetetlenül állva Isten előtt úgy, hogy mindig készek vagyunk megvizsgálni az útjainkat, akkor még a bukásainkat követő fegyelmezés is áldott következmények reménységével tölt el. „Minden fenyítő nevelés ugyan a jelenre nézve nem látszik örvendetesnek, hanem szomorúságosnak, de később (…)”  (Zsid 12,11 – Vida ford.). Mi a „később”, mi következik utána? Az, hogy józanabbá válunk. Amikor gyerek voltam, és valamilyen fenyítést kaptam, az nem volt kellemes, hanem nagyon is keserves, és kellett hozzá némi idő, hogy a súlya elmosódjon; de felnőve határozottan állítom, javamra vált, hogy megneveltek. Ha ez nem történt volna, elveszítettem volna valamit. „Később” elérjük azt a józan belátást, ahol meglátjuk az értékét. Jót akartak vele, és a javamat is szolgálta. „De később a megigazulás békés gyümölcsét adja azoknak, akik általa megedződtek.”

Edited and supplied by the Golden Candlestick Trust.

http://www.austin-sparks.net/english/005210.html

 

Igehirdetők, akiket tisztelek és követek – Zac Poonen

keskeny út - narrow way

The Preachers Whom I Respect and Follow by Zac Poonen

PDF formátumban letölthető itt

Jézus azt mondta: “kövess engem” (Lukács 9.23)

Pál azt mondta: “Kövess engem, ahogyan én követem a Krisztust” (1 Kor. 11.1; Fil. 3.17)

Pál apostol szavaiból azt látjuk, hogy a Szent Szellem elvárja minden istenfélő szolgálótól, hogy képes legyen ezt mondani mindazoknak, akik felé szolgál. Sok igehirdető ezt mondja: “Ne engem kövess, hanem Krisztust kövesd”. Ez nagyon alázatosan hangzik, de ez egy kifogás, hogy takargassák vele a bukott életüket és ez teljesen ellentétes a Szent Szellem tanításával. Csak azt a szolgálót tudom tisztelni és követni, akik ezt tudják mondani: “Kövess engem, ahogyan én követem a Krisztust”. Sajnos azt kell mondanom, hogy kevés ilyen igehirdető van ma. Pál a megtérése előtt teljesen rossz úton járt. Isten azonban megváltoztatta őt és egy csodálatos példaképpé tette, hogy mások kövessék őt, annak ellenére, hogy nem volt tökéletes…

View original post 758 további szó

Indítás, engedelmesség, növekedés (Watchman Nee)

„Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot; mert azok megelégíttetnek.” (Mt 5,6)

Egy keresztény orvos megkérdezte egyszer egy igehirdetőtől: „Tudjuk, hogy a szellemi elindulás és a szellemi növekedés az éhségből és a szomjúságból ered. De sokan sem nem éhesek, sem nem szomjasak. Hogyan segíthetünk nekik, hogy így érezzenek?” Az igehirdető így felelt: „Te orvos vagy, és tudod, hogy az emberben van élet; hacsak nem halott, van valamekkora étvágya. Hogyan lehet növelni az étvágyát? Olyan gyógyszerrel, amelyiktől nagyobb étvágya lesz, míg el nem éri a normális mértéket. Ugyanígy, annak az embernek, akinek van akár csak egy aprócska belső érzése is, meg kell tanulnia engedelmeskednie ennek az impulzusnak. Ha engedelmeskedünk ennek a kis indításnak, amit érzünk, az éhségünk és a szomjúságunk is kicsit növekedni fog. Még több engedelmesség még nagyobb éhséget és szomjúságot eredményez. Ahogy a belső indításunk egyre erősödik, úgy engedelmeskedünk egyre jobban; és ahogy egyre inkább engedelmeskedünk, a belső indításunk érzése is egyre erősebb lesz. A még több engedelmesség még több belső érzetet jelent. Így pedig azonnal ráeszmélünk, hogy élők vagyunk belül.”

(Watchman Nee: The Lord My Portion, Christian Fellowship Publishers)