Krisztus más, mint mi – T. Austin-Sparks

A Szent Szellem azon munkálkodik, hogy dolgokat valósággá tegyen számunkra. Ezek közül az első Krisztus valódi lényének megismerése. Mennyire más Ő, mint mi! A tanítványokat tekintve, akik az Ő iskolájában voltak három-három és fél évig, az első dolog, amit megtanultak, hogy mennyire más Jézus, mint ők. Ezt meg kellett tanulniuk. Nem hiszem, hogy az első pillanatban megismerték volna a különbséget. Inkább az idő előrehaladtával alakult ki bennük, ahogy újra és újra szembesültek Jézus gondolataival, felfogásával, elképzeléseivel.

Biztatták Őt, hogy kövessen bizonyos módszereket, tegyen meg bizonyos dolgokat, menjen el bizonyos helyekre; saját megítélésüket, érzéseiket, elképzelésüket próbálták ráerőltetni. De Ő egyiket sem fogadta el. A kánai menyegzőn a saját anyja a maga elképzelése szerint szólt neki: „Nincs boruk”. Jézus azt felelte: „Mi közöm neked hozzád, ó, asszony? Nem jött még el az én órám”. Mi közöm hozzád? Sokkal érthetőbb a következő fordítás: „Asszony, mi ketten különbözőképpen gondolkodunk; e pillanatban nincs bennünk semmi közös”. A környezetében lévők egész élete során igyekeztek hatást gyakorolni rá a saját gondolkodásmódjukkal. Ő azonban mindvégig elhárította ezt, és megmutatta nekik, mennyire különböznek az Ő gondolatai, elképzelése, felfogása és megítélése az övéiktől. Végül, úgy gondolom, elkeserítette őket Jézus elutasító magatartása. Jézus is elkeseredhetett volna miattuk, ha nem tudta volna, hogy pontosan Ő vitte ezt végbe bennük.

Kapaszkodj ebbe a gondolatba, és hasznodra válik: „Uram, miért van az, hogy mindig elvétem a célt. Így vagy úgy, mindig rosszat mondok vagy teszek, mindig a rossz oldalon állok! Valahogy sosem látszik, hogy összhangba kerülnék Veled; feladom, hogy valaha is jó legyek!” És az Úr azt mondja: „Tanítalak téged, és ez a lényeg; tudatosan, nagyon tudatosan. Pontosan ezt szerettem volna megláttatni veled. Amíg nem tanulod meg ezt a leckét, sehová sem fogunk tudni eljutni. Ha alaposan megtanultad, akkor elkezdhetjük az építő munkát, de jelenleg arra a felismerésre kell eljutnod, hogy teljesen más vagyok, mint te. A különbség akkora, hogy két teljesen ellentétes világban mozgunk.”

Az ember gondolkodásmódja legjobb esetben is egy másfajta gondolkodásmód. Az ember akarata a legjobb esetben is egy másfajta akarat. Addig nem tudhatod, milyen hazugságokat rejtenek az indítékaid, amíg a Szent Szellem le nem hatol lényed legmélyéig, és meg nem mutatja neked. Az érzéseidet és a vágyaidat a legőszintébben kell megfogalmaznod. Te is válaszolhatsz úgy egy isteni ajánlatra, ahogy Péter esetében láthattuk (Jn 13,8-9): „Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs énhozzám”, erre azt mondod: „ne csak a lábamat, hanem a kezemet, a fejemet is!” Itt is csak az én tör fel újra – az enyém legyen az áldás. Akarom az áldást, és így elmulasztom a lényegét annak, amit a Mester tanítani próbál nekem.

„Megpróbállak megtanítani önmagad megüresítésére. Míg te megragadod minden ajánlatomat önmagad betöltésére; én azt próbálom mondani: add oda, hagyd el!” Az én szellemi álarcot ölt, az én szellemi áldást akar. De nem tudjuk, milye hazugságok vannak mögötte. El kell jönnünk a Szellem szigorú iskolájába, amely annak felfedezésében végződik, hogy a legjobb szándékunk is romlott, a legtisztább indítékunk is tisztátalan az Ő szeme előtt. Amik mi Isten előtt szeretnénk lenni, azok az énből erednek. Semmi sem származhat ebből a természetből, ami elfogadható lenne Isten számára. Minden, ami valaha is Isten elé járulhat, egyedül Krisztusban van, és nem bennünk. Mindig különbség lesz Krisztus és köztünk. Noha bennünk lakozik, Ő, és csakis Ő az alanya az isteni tetszésnek és megelégedésnek; ez az első alaplecke, amit neked és nekem meg kell tanulnunk ebben az életben a Szent Szellem tanítása, kijelentése és fegyelmezése alatt. Hogy Ő más, mint mi: és ez valóban teljes különbséget jelent. Ez az egyik legkeményebb lecke.

Olyan lecke, amelynek megtanulását ez a világ elutasítja. Ez egyenesen szembemegy a humanizmus tanításának egész rendszerével – azzal a csodálatos dologgal, ami az ember! Amikor te a legjobb formádban vagy, akkor is ott a szakadék emberi természeted és Krisztus között, amely nem hidalható át. Ha elérted a legjobb formádat, akkor sem vagy még a kezdeténél sem Krisztusnak. Ez abszolút tény, de talán nincs is szükség ennek további hangsúlyozására.

Miközben megismerjük ezt a tapasztalatainkból, bátorítson bennünket az a tudat, hogy tudjuk, mi megy végbe bennünk. Mit tesz az Úr, mit tesz a Szent Szellem velünk? Egy dolog, hogy mi kik vagyunk, és más dolog, hogy ki Krisztus. Ez a legfontosabb lecke, amit meg kell tanulnunk, mert semmi sem lehet építő, amíg ezt nem tanultuk meg. Ezért az első dolog, hogy Krisztus teljesen különbözik tőlünk.

(részlet T. Austin-Sparks: Jézus Krisztus iskolája c. könyvből; megjelent az Evangéliumi kiadónál.)

JKiskolaja

Saját magunknak élünk vagy Krisztusnak? – Lance Lambert

Az alábbi videóban Lance Lambert arról beszél, hogy az Úr célja, hogy valóságosan megtapasztaljuk a feltámadás erejét az életünkben azokkal a gyümölcsökkel, amelyek ebből a feltámadott életből fakadnak. Ehhez azonban át kell mennünk a halálon, az énünk halálán, mert ha nem, az tönkretesz bennünket, tönkreteszi a családi életünket, a gyülekezeti életünket. Ha az énünk nincs megfeszítve, megmaradunk megtért hívőknek, de nem lesz semmi fejlődés, növekedés a szellemi életünkben, és nem fogjuk tudni követni az Urat. A mérhetetlen teljesség, a szellemi áldások gazdagsága pedig csak puszta tanítás marad.

A Királyság természete – Lance Lambert

Új műfaj, remélem, így azok is hasznos épüléshez jutnak, akik szívesebben néznek meg egy videót feliratozva, mint hogy pusztán szövegként olvassák el az elhangzottakat.

Három szellemi házasság – Zac Poonen

Three Spiritual Marriages – Zac Poonen

PDF formátumban letölthető itt: Három szellemi házasság

A Róma 7-ben Pál arról ír, hogy az a személy, aki egy bűn feletti győzelemre és szent életre vágyik, ott hibázza el, ahogyan megéli azt. A Szent Szellem a 4. versben a házasság képét használja. Mikor megtéretlenek voltunk, akkor az óemberrel voltunk házasságban. A megtérés után, ahelyett hogy Krisztussal lépnénk házasságra, elkövetjük azt a hibát, hogy a törvénnyel házasodunk össze. Minden hívő elköveti ezt a hibát, amikor a bűn feletti győzelmet keresi. A saját erősségeinkből fakadó bűnök feletti győzelem keresése érdekében az első próbálkozások a törvénnyel való házasság keretében történnek. A 6. és 7. fejezetekben három szellemi „házasságot” látunk: az első az óemberrel, a második a törvénnyel és a harmadik Krisztussal.

Az óember egy gonosz férjhez hasonlítható, aki veri a feleségét, prostituálttá teszi őt, tönkretéve az életét és a boldogságát. Ez a bántalmazott feleség hogyne szabadulna meg szívesen egy ilyen gonosz férjtől. Egy nap a férje – az óember – meghal és ő újjászületik!  Most már szabad arra, hogy új házasságot kössön, de ahelyett, hogy Krisztussal lépne házasságra, elköveti azt a hibát, hogy a törvénnyel lép házasságra, aki Krisztusra hasonlít.

A törvény tökéletes, ezért könnyű elköveted azt a hibát, hogy Krisztussal összetéveszd, mert a törvény tökéletes igazságot vár el tőled. A törvény nem hasonlít az óemberre. Nem veri a feleségét és más módon sem okoz szomorúságot neki. Tökéletességet igényel. Reggel pontosan 6 órakor fel kell kelned és 8 órakor az asztalon kell lenni a reggelinek. Nem lehet 8 óra 01 perc, hanem pontosan 8 óra. Ez a tökéletesség. A ház minden részének tisztának és rendben kell lennie. A cipőknek a maguk helyén kell lenni, a ruhák kimosva – folt nélkül – tökéletesen kivasalva. A törvény sosem kér tőled semmi gonosz dolgot. Melyik fiatal testvérnő ne menne hozzá egy ilyen jó emberhez, aki minden területen ennyire tökéletes? Az óemberrel való házasság után a törvénnyel való házasság azonban olyan, mintha csöbörből vödörbe estél volna. A törvény egy jó ember, de nagyon igényes. Sohasem kér semmi gonosz dolgot tőled, de sohasem tudod felmérni a személyes állapotodat annak fényében. Ekkor jössz rá, hogy egy rossz emberrel kötöttél házasságot. Mit tudsz most tenni? A törvény – Isten törvénye – nem halhat meg! Itt van egy egészséges és erős férj, aki örökké él. “A férjes asszony a férjéhez van kötve, amíg él (Róma 7:2). Ezért az asszony minden reményét feladja, hogy valaha is boldog legyen.

Ekkor Isten valami csodálatosat cselekszik. Halttá nyilvánítja az asszonyt és így felszabadítja a házassági eskü alól. Első alkalommal a férj (az óember) volt az, aki meghalt. Most te, mint feleség halsz meg. Atyámfiai, meghaltatok a törvénynek a Krisztus teste által, hogy legyetek máséi, azéi, aki a halálból feltámasztatott” (Róma 7:4). Most, hogy meghaltál a Krisztussal nem vagy többé a törvényhez kötve. Isten feltámaszt téged a halálból és így össze tudsz házasodni Krisztussal. Ez a harmadik házasság – és ez már dicsőséges! Azonban Krisztus is igényes. Ugyanolyan tökéletes, mint a törvény és a következőt mondja: “A reggelinek pontosan 8 órakor az asztalon kell lenni és nem 8 óra 01 perckor. Mindennek olyannak kell lenni, mintha „skatulyából húzták volna ki”. A háznak rendben kell lenni”, stb. Krisztus elvárási szintje egy cseppet sem alacsonyabb, mint a törvényé, sőt magasabb. A törvény azt mondja, hogy „ne kövess el házasságtörést”, Krisztus azonban azt mondja, hogy „még vágy sem lehet a szívedben egy asszony iránt.” Van egy nagy különbség a törvény és Krisztus között. Krisztus a következőt mondja: “Reggelizzünk együtt – te meg én.” Ő mindent veled való közösségben, veled együtt akar csinálni.

Képzelj el egy olyan gyámoltalan feleséget, aki a reggelivel csak délután 1 órára készül el! Az Úr nem ítéli el és nem veti el őt, mint azt a törvény tenné, ami a következőt mondja: “Ne gondold, hogy együttműködünk, és te jobb leszel.” Az Úr azonban együtt munkálkodik veled és néhány napon belül el fogod érni, hogy a reggeli már délelőtt 11-kor az asztalon lesz. Az Úr azt mondja: “Csodálatos! A délután 1 óra helyett már délelőtt 11 órára elkészültünk. Egy napon el fogjuk érni, hogy 8 órára elkészülsz. A tökéletességre fogunk törekedni.” Ha nem sikerül jól kimosnod a ruhát, mert a folt ottmaradt, az Úr a következőt mondja: “Ne bánkódj, mi ezen a területen is együttműködünk.” Legközelebb már az Ő segítségével mosod ki a ruhát és meg fogod látni, hogy kevesebb folt marad rajta. Az Úr eldöntötte, hogy mindaddig együttműködik veled, míg egyáltalán nem marad folt a kimosott ruhán. Addig működik együtt veled, míg el nem éred a tökéletességet.

Látod már, hogyan munkálkodik együtt az Úr az Ő menyasszonyával? Az Úr nem egyszerűen csak megparancsol nekünk dolgokat, mint azt a törvény teszi. Ő együttműködik velünk – mi az Ő munkatársai vagyunk. Jézus egy ilyen férj.

–  § –

Christian Fellowship Church, Bangalore, India – Minden jog fenntartva!

Ez az írás – változtatás nélkül – szabadon terjeszthető a szerző nevének és a CFC honlapcímének (http://www.cfcindia.com) egyértelmű feltüntetésével.

Fordította: Abonyi Sándor

https://keskenyut.wordpress.com

Szabadság valamiTŐL vagy valamiRE? – DeVern Fromke

(Részlet az Ultimate Intention – Isten végső szándéka c. könyvből.)

AZ ÚJ IRÁNYÍTÁS ALATT

AZ EMBERI ÉLETNEK HÁROM szintje van – háromféle indíték, mellyel megpróbálhatjuk szolgálni az Urat. Egy rabszolgapiacon játszódó, rövid kis történettel ábrázoljuk mindezt.

Fiatal, színes bőrű fiú állt a kőkockán, most ő következett az árverésen – szüleit épp az imént adták el. Egyszer csak azonban nagy csönd lett a tömegben, s minden szem egy idegen férfira szegeződött, aki kitartóan alkudott, s egyre emelte a tétet, bár az ár már jóval fölötte járt a szokásosnak. Mit láthatott vajon ez az idegen ebben a rongyos fiúban a kövön?

Az ember szinte leolvashatta a közelben állók arcáról a kérdést: Mit akarhat vajon ezzel a kis rongykupaccal? Kicsoda ez? Miért akarna olyan sokat fizetni? Végül az árverésvezető felkiáltott: „Elkelt!” Mindenki kíváncsian figyelte, amint a céltudatos idegen keresztülküzdi magát a tömegen, hogy átvegye tulajdonát. Olyan jelenet következett, melyet, aki csak látta, soha nem felejtette el.

A rabszolgát megvásárló férfi egy sietve megírt papírost nyomott máris a fiú kezébe. „Ez a tiéd – mondta, – és azt jelenti, szabad vagy.” Szabad? Mit jelentett vajon a szabadság egy rabszolga fiának? A vevő a fiú csodálkozó, kérdő tekintetére válaszul elmagyarázta. „Láttam az édesanyádat és az édesapádat, s hogy hogyan szakították éppen szét a családotokat – ezért megvásároltalak, hogy szabad lehess. Nem kell eljönnöd velem; a szüleiddel mehetsz.”

A hatás akkora volt, hogy megértette: Szabad! Állt, és nézett, először a jóindulatú idegenre, majd az anyjára és apjára. A szívében dúló küzdelem kiült kérdő tekintetére. Ez a különös gazda megfizette érte a legmagasabb árat, azért, hogy szabadon engedje? Az ilyen ember csakis nagyon jó lehet! Teljesen meg lehet bízni benne. S egyszeriben leugrott a kőről, és újdonsült barátja elé vetette magát: „Gazda, te akkora nagy árért vettél meg engem, tudom, hogy sosem találok még egy ilyet, mint te” – és visszanyújtotta a papírost. „Hadd ne kelljen egyedül maradnom! A gazdámat sosem érdekelné ez a papíros. Inkább lennék a te rabszolgád halálomig.” A fiú, akit teljesen legyőzött az idegen jósága, térdére roskadt, mígnem egy hatalmas kéz le nem nyúlt érte, s fölemelte.

Ebből a történetből azt látjuk, hogy amint az ábrán is látszik, az életünknek melyik az a három szintje, amelyen élhetünk. Először a fiú rabszolgaságban élt, a gazdája irányítása alatt – aki a „külsőleges törvényt” képviseli. Szolgálata a félelem vagy a kötelesség szelleméből fakadt. Majd megszabadult a „külsőleges törvénytől” – a rabszolgatartó gazdától. Történetünkben ez a szabadság rövid életűnek bizonyult, mert egy magasabb törvény vonzása megragadta a fiút, aki azonnal a szeretet foglyává akart lenni. Így végül a szolgálat legmagasabb szintjére emelkedett azáltal, hogy felcserélte a saját szabadságát a szeretet magasabb törvényére. A szabadság az övé lett, hogy lemondjon róla. Mintha egyik fogságból a másikba került volna át.

Egy alapelv rejlik itt, mely Istennek az emberrel kapcsolatos bánásmódját irányítja. Amikor Ádám legelőször a gyönyörű Éden kertjében megjelent, Isten a középső szintre helyezte – a szabadságba. Az előtte álló választási lehetőség szerint vagy szeretetből való rabszolgája lett volna „Istennek”, vagy pedig „törvény alatti” fogoly. Mióta Ádám a maga önző útját választotta, a teljes emberi nemzetségnek a külsőleges törvényre van szüksége, hogy megzabolázza önző hajlamait. Milyen csodálatos lenne, ha újra onnan kezdhetnénk, mint Ádám, a szabadság középső fokán! De az önzésre és az istenellenes lázadásra való belső hajlandósága miatt minden embernek Megváltóra van szüksége, aki felemeli a rabszolgaságából és a bűnből. Ennek elvégzése volt a célja Krisztus befejezett művének a Golgotán. Megszabadított minden embert, aki elfogadja Isten kegyelmét – az árat Valaki más fizette meg.

Azonban éppen ezt a pontot változtatták vallásos emberek és módszerek Isten kegyelme helyett valami szégyenteljessé. Ugyanaz a régi, jó humanista történet. Mivel az ember fontosabbá vált Istennél, annyira túlhangsúlyozták az ember „szabadságát valamiTŐL”, hogy hagyták az önző embereket elfogadni ezt a tanítást anélkül, hogy az átütő erejű kijelentés valaha is megérintette volna az életüket. Gyülekezeteink telve vannak „megtértekkel”, akiknek csodálatos értelmi meggyőződésük van a szabadságról, de sohasem élték át, hogy a Szent Szellem felfedte volna előttük énközpontúságukat, önzésüket, és továbbra is a saját útjuk rabszolgaságában élnek. Isten kegyelmének valóságos megértése azonban mindig „át fogja fordítani fogságunkat” (Zsolt 126,4 – angolból).

ÉLET AZ ÁTMENETI SZAKASZBAN

Úgy tűnik, sokan vélik úgy, hogy a szabadság a cél; mintha ebbe az átmeneti szakaszba (a szabadságba) való megérkezés lenne minden, amit Isten nekünk szán. Pál tisztázza a kérdést, amikor kijelenti, hogy mivel Isten irgalmából megszabadultunk „valamiből”, most a testünket élő áldozatként kell „Őneki” ajánlanunk. Ahogy a fekete fiú esetében volt, úgy kell nálunk is lennie: csak addig kell a személyes szabadság átmeneti szakaszában lennünk, míg a szeretet magasabb rendű törvényét nem tudjuk választani. Minden okunk megvan azt gondolni, hogy ha a fiú saját magának választotta volna a szabadságot, rövid időn belül újra egy másik rabszolgatartó fogságába esett volna. Kell lennie valami célnak, hogy mire használjuk a szabadságot. Vagy befektetjük a szabadságunkat azzal, hogy az Úr Jézusnak átadjuk, vagy további rabszolgaságnak tesszük ki magunkat azzal, hogy megtartjuk a szabadságunkat saját magunknak.

Csodálkoznék, ha nem ez lenne igazából a Galatáknak írt levél lényege. A törvény rendszeréhez és szelleméhez, mint életet vezérlő elvhez való visszatérés fordulópontján komoly szavakkal inti őket Pál, atyjuk az evangéliumban: „A szabadságban, amelyre Krisztus minket megszabadított, álljatok meg és nehogy újra a rabszolgaság igájába fogjanak be titeket” (Gal 5,1 – Vida ford.). Más szavakkal, Pál így figyelmezteti a galatákat: „ne legyetek olyan bolondok, hogy azt higgyétek, hogy bármit is nyerhettek vele, ha visszafordultok a törvényhez! Menjetek feljebb arra az új és dicsőséges szintre, ahol a Szellem törvénye uralkodik!”  Arra emlékezteti őket tehát, hogy nem lehet sokáig középen maradni. „Ha pedig a Szellem vezet titeket, nem vagytok a törvény alatt” (Gal 5,18 – Vida ford.). Bizonyos, hogy amint megpróbáljuk a szabadságot a saját javunkra használni, azzal egy másik, még kifinomultabb rabszolgaságot hívunk meg – az én rabszolgaságát. „Akinek odaadjátok a tagjaitokat engedelmességre, annak vagytok a rabszolgái.” Micsoda könnyelműség azt gondolni, hogy hosszasan eléldegélhetünk a szabadság átmeneti zónájában!

ÉLET AZ ÚJ IRÁNYÍTÁS ALATT

Van-e elkeserítőbb a mai, modern, emberközpontú gyülekezeti szolgálatnál, amelyet látszólag egyedül az érdekel, hogy az ember mit kaphat Istentől? Sokan hirdetik nagy hangon Isten kegyelmét, de nem ismerik föl annak teljes, isteni jelentőségét, valódi horderejét. Rámutattunk, hogy Ádám és leszármazottjai hogyan választottak kezdettől fogva mindig aközött, hogy vagy a külsőleges törvény alatt éljenek, vagy az alatt a belsőleges törvény alatt, melyet a szívükbe írt volna Isten, ha az Ő Szellemének vezetése alá jönnek. Ebben az értelemben léphetünk mi be most Isten királyi uralmának kormányzásába, már azelőtt, hogy az Úr Jézus visszatérne felállítani látható királyságát. Nem kell megvárnunk a királyság korszakát, hogy a királyság törvénye alá jöjjünk! Ádám óta minden korszakban megvoltak azok, akik Isten legfőbb céljának versenypályájára álltak, hogy egyedül annak éljenek. A mi Atyánk gyönyörűsége és öröme az, hogy egy napon sok-sok olyan fia lesz, aki Vele Szellemben, szeretetben, odaadásban, látásban és a megvalósításban is egy.

A londoni Dr. A. T. Schofield egy történetet mondott el arról, hogy kutyája, Jack, hogyan ismerkedett meg ezzel az új irányítással. Jacket a gazdája mindig pórázon sétáltatta, ha az utcára vitte, ám egy napon levette a pórázt, és szabadjára engedte. A kutya első dolga volt, hogy jó messzire elrohanjon. Ám egyszer csak fölfedezte, hogy félelmetes dolog távol lenni a gazdájától. Visszaszaladt, és hamar hozzászokott, hogy mindig olyan közel legyen hozzá a séta közben, hogy jól hallja a hangját. A gazda szelleme mintha behatolt volna az ő kutya-tudatába, s olyan köteléket hozott létre, amelyből nem akart szabadulni. A gazda ellenőrzésének körén kívüli világ nagy, zajos és rémisztő volt. A póráz eltűnt, de újfajta vezetésnek adta át a helyét, és ebben az új kötelékben a kutya megtalálta mindazt a szabadságot, amelyre vágyott.

Jack, a kutya jól példázza, mi zajlik, miközben mennyei Atyánk neveli azokat, akik egy napon készek lesznek rá, hogy felnőtt, érett fiakként az Atya örökbe fogadja őket. Szolgálatunk elején, úgy tűnik, mintha sokkal inkább tudatában lettünk volna a Szent Szellemnek, mint egy póráznak, mely bennünket vezetett. Akkoriban Isten parancsai érdekeltek a legjobban. Bár megpróbáltunk az Ő útján futni, még mindig a törvény szelleme vezérelt bennünket.

Majd eljött a nap, amikor felnyitotta a szemünket az Úr meglátni, hogy valójában nincsen póráz a szolgálatnak ebben az új szellemében. Rájöttünk, hogy szabadok vagyunk. És, Jackhez hasonlóan, elrohantunk, hogy elvégezzük egy csomó dolgot – ahogy hittük –, Istennek. Először úgy tűnt, hogy élvezni fogjuk a nagy szabadságot a szolgálatban – hiszen mily nagy teret adott a saját önkifejezésünknek, és mennyire megfelelt a saját érdekeinknek! De jaj, hamar fölfedeztük, hogy magunkra maradtunk – egyedül vagyunk mindazokban a dolgokban, amelyekbe belekezdtünk.

NEM A MI VÉGZÉSÜNK – HANEM AZ ÖVÉ

Egy-egy találkozó végén milyen gyakran jönnek oda hozzám azzal: „Köszönöm ezt az Igét; most elhatároztam, hogy megpróbálok még inkább az Ő irányítása alatt élni.” És én mindig azt felelem: „Ne tedd, testvér, mert ha te határozod el, hogy bármit is tegyél, akkor saját magadra alapozva fogod azt tenni – azaz még mindig te vagy a középpontban. A szolgálatod pusztán öncélú igyekezet lesz, és ezért helytelen középpontból fog kiindulni. Istennek kell a középpontnak lennie – nem neked. Mindaddig, amíg Isten csak a szélén van ott a próbálkozásainknak, addig Ő csak viszonyítási pont a számunkra, nem az erőforrásunk.”

Végül pedig, mint Jack, vissza kell térnünk Őmellé – meggyőződve róla, hogy a mi „szabad rohangálásunk” egyszer sem valósított meg semmit Istenért, hanem egyedül csak saját magunkért. Ezután tehát, önként azt választjuk, hogy Isten Szellemének láthatatlan köteléke vezesse a mi szellemünket. Gyönyörűségünket a „Te akaratod” cselekvésében leljük. A bennünk lakozó Gazda, a Szent Szellem irányításával olyan kötelék tart bennünket, mely lényünk belsejébe hatolt. Így válunk élővé mindannak, amit a fiúság valójában jelent – hogy átjárjon bennünket az Atya tulajdon Szelleme. „Mert akiket Isten Szelleme vezérel, azok mind Isten (érett) fiai” (Róma 8,14 – Kecskeméthy ford.).

Mennyire vágyik rá az Atya, hogy felszabadítsa gyermekeit, hogy ne csak betű szerint, hanem Szellemben járjanak, ahol élvezhetik Isten fiainak csodálatos szabadságát!

Végül pedig, biztosaknak kell lennünk benne, hogy megértettük, mi Isten szándéka ezzel a szabadsággal. A szabadságot és a különböző dolgoktól való mentességet mindenki hangoztatja, de nincs más fogalom, melyet ennél jobban félreértenének. A legtöbb ember számára ugyanis azt jelenti, hogy szabad valamiTŐL, de ritkán azt, hogy szabad valamiRE. Úgy tűnik, az emberek azért érzik szabadnak magukat, mert nincs lánc és vasgolyó a lábukon, de nem nagyon foglalkoztatja őket, hogy Isten vajon miért akarta, hogy szabadok legyenek. Hogy a szabadság pedig mennyire másnak látszik az Ő nézőpontjából, azt következő fejezetben fogjuk megérteni.

“…a törvény cselekvésétől függetlenül” – Watchman Nee

„Hiszen azt tartjuk, hogy hit által igazul meg az ember, a törvény cselekvésétől függetlenül” (Róma 3,28).

Napjaink gyülekezeteiben két ellentétes felfogás létezik a törvénnyel kapcsolatban: (1) Az embernek kegyelemből, és nem a törvény megtartása által van üdvössége; de a megszentelődéshez meg kell tartanunk a törvényt. (2) Az embernek hasonlóképpen kegyelemből van üdvössége; de nem kell megtartanunk a törvényt a megmenekülésünk után sem, a kegyelem parancsolatát viszont megtartjuk. Ez utóbbi felfogás a helyes. A Rómaiakhoz írt levél lényege, hogy egyetlen bűnös sem igazulhat meg a törvény cselekedetei által; a Galatákhoz írt levél központi gondolata pedig az, hogy egyetlen megmenekült hívő sem szentelődhet meg a törvény cselekedetei által. Ez a két levél elégségesen bizonyítja, hogy sem a megigazulás, sem a megszentelődés nem érhető el a törvény cselekedetei által.

We reckon therefore that a man is justified by faith apart from the works of the law. Romans 3.28.

The concepts towards the law in today’s church are of two opposite kinds: (1) People are saved by grace and not by keeping the law; but to attain sanctification we must keep the law. (2) Again, people are saved by grace and not by keeping the law; and hence we need not keep the law after we are saved, though we do keep the commandment of grace. The latter concept is correct. The gist of the Letter to the Romans is that no sinner can be justified by the works of the law; while the theme of the Letter to the Galatians is that no saved person can be sanctified by the works of the law. These two letters have sufficiently proven that neither justification nor sanctification comes by the works of the law.

Alázat – Watchman Nee

Forrás: Humility (English text below)

Tudjuk, hogy minél nehezebb a rakomány, annál lejjebb süllyed a hajó; minél súlyosabbak a gyümölcsök, annál inkább meghajlanak az ágak; és minél nagyobb a fa, annál mélyebbre hatolnak a gyökerek. Ugyanúgy igaz ez annál az embernél, aki nagy mértékű kegyelemben részesült. Akinél kevesebb a kegyelem, az hajlamos büszkének lenni arra a kicsire, amije van. Az alázatos ember az, aki telve van Isten kegyelmével; mert egyedül Isten tehet valakit alázatossá. Az alázat nem azt jelenti, hogy keveset foglalkozunk magunkkal, hanem hogy egyáltalán nem gondolunk magunkra; a valóban alázatos ember az, aki tényleg meghalt saját magának. Ha az én nem halott, belül dicsőíteni fogja saját magát akkor is, ha kívülről ez talán nem is látszik. Mindennél csalárdabb az emberi szív (lásd Jer 17,9).

Vegyük észre, hogy az alázat egy dolog, a félénkség meg egy másik, és ezt a kettőt nem szabad összekeverni. Az ember saját szerénysége, fakadjon akár természetes vérmérsékletből, akár emberi erőfeszítésből, mindig félénkséghez fog vezetni; a végeredmény pedig a felelősségtől való menekülés lesz. Az igazi alázatosság az Úrban nem fog a szerénység álarca mögé rejtőzni és kibújni a felelősség alól. Isten dolgaiban ugyanis a valóban alázatos ember egyfelől bátran tör előre, másfelől viszont megvallja a saját gyengeségét és tehetetlenségét, hogy teljesen Istentől függjön folyamatosan. „Minden helyzetben ismerd föl az Örökkévalót” (Péld 3,6 – EFO). A határozott kiállástól való félelem nem alázat, sokkal inkább szellemi hiányosság. Milyen nagyon nehéz szerénynek lenni az Úr előtt, és ugyanakkor súlyos felelősséget hordozni! A Filippi 4,13 szavaiban azonban valóban bízhatunk: „Mindenre van erőm Abban, Aki megerősít engem”. Az Úrra nézzünk ezért!

Humility

We know that the heavier the load is, the lower the ship sinks; the weightier the fruits, the more bent the branch; and the bigger the tree, the deeper the root. This also is true with the man who has received much grace. He who receives less grace tends to boast of the little he gets. A humble man is one who is full of God’s grace. For God alone can cause one to be humble. Humility is not thinking less of oneself, but is thinking of oneself not at all. Humility is not looking less at oneself, but is looking at oneself not at all. A truly humble person is one who has truly died to himself. If self is not dead, he will inwardly glorify himself even though he may not show it outwardly. Indeed, the heart of a man is deceitful above all things (see Jer. 17.9).

However, let us see that humility is one thing but timidity is another. These two should not be confused. Man’s own humbleness which comes either from natural temperament or from human effort will always lead to timidity. And the final product will be a flight from responsibility. But true humility in the Lord will not hide under the name of modesty and shun any responsibility. For in the things of God, the truly humble man boldly marches forward on the one hand, and on the other he confesses his own weakness and inability so as to depend on God constantly. “In all thy ways acknowledge him” (Prov. 3.6a). Fearful of standing forth is not humility, rather it is a spiritual defect. How very difficult it is to be humble before the Lord and at the same time bear heavy responsibility. Nevertheless, Philippians 4.13 is truly a trustworthy word here: “I can do all things in him that strengtheneth me.” Let us therefore look to the Lord.

“Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból” – Watchman Nee

(ENGLISH BELOW) “Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból” (1Kor 12,14).

Keresztényekként a szellemi dolgokra kell törekednünk és azokat csodálnunk, de semmilyen versengésnek vagy irigységnek nem szabadna megjelennie közöttünk. A szellemi munkával szembeni személyes hozzáállásunk ez kellene, hogy legyen: Amit én meg tudok tenni, azt remélem, hogy mások is meg tudják; és amit én nem tudok megtenni, azt remélem, hogy valaki más meg tudja; szeretnék többet tenni, ahogyan mástól is azt várnám, hogy többet tegyen. Milyen nagy szükségem van arra, hogy rájöjjek, én csak egy eszköz lehetek a munkában, nem sajátíthatom ki az egészet. Nem merészelhetem a munkát és az eredményét egyedül csak a magaménak tudni. Ha ragaszkodom ahhoz, hogy mindent én csináljak, nem értettem meg, mit jelent a Test. Abban a percben, ahogy megragadom Krisztus Testének valóságát, rögtön rájövök, hogy az én munkálkodásom és a többiek munkálkodása egyaránt nyereséget jelent a Fejnek is és a Testnek is. És minden dicsőség az Úré, minden áldás pedig a Gyülekezeté legyen.

“For the body is not one member, but many.” 1 Corinthians 12.14.

As Christians, we should admire and seek for spiritual things, but we ought not have any emulative pretentions nor any trace of jealousy. Our attitude individually towards spiritual work should be: What I can do I hope others can also do; and what I cannot do I wish someone else can do; I would like to do more as well as I would expect other people to do more. How I need to realize that I can only be a single vessel in the work; I cannot monopolize it. I dare not consider the work and its result as altogether mine. If I insist that everything must be done by me, I have not apprehended the body. The moment I apprehend the body of Christ, immediately I realize that both my labor and that of others mean gain to the head as well as to the body. And let all glory be to the Lord and all blessings be to the church.

(Watchman Nee)

Gyengeség által felülkerekedni – T. Austin-Sparks

(ENGLISH BELOW) „Mert ha meg is feszíttetett erőtlenségből, él az Isten hatalmából, és ha mi erőtlenek vagyunk is őbenne, élni fogunk vele együtt az Isten hatalmából közöttetek” (2Kor 13,4).

Az egyik legrombolóbb dolog, mely végül gyalázathoz, zűrzavarhoz és sok bánathoz vezet, ha erős akaratú, eltökélt és határozott hívők a saját lelkierejüket használják Isten munkájában, olyanok, akik még nem érkeztek meg abba a szellemi állapotba, ahol különbséget tudnának tenni a csökönyös hajthatatlanság, az egyéni célok és megoldások keresése, valamint a hosszútűrésben, az állhatatos kitartásban és az Istentől jövő belső megerősödésben megnyilvánuló szellemi elegancia között, amely teljes mértékben különbözik az előzőtől. Az Úrnak gyakran meg kell törnie az előbbieket, hogy helyet készíthessen az utóbbiaknak. Ne arról beszéljünk, hogy Pál apostolnak milyen csodálatos akaratereje volt végigcsinálni a dolgokat – hagyjuk, hogy Pál szóljon hozzánk az Úr csodálatos kegyelméről, mellyel továbbra is kitarthatunk.

Bármikor, amikor valaki – fölismerve azt az igazságot, hogy a Golgota az „én” végét jelenti – valóban átadja magát az Úrnak, hogy mindezt kimunkálja benne, a pallos lángja mindig meg fogja érinteni azt a pontot, ahol a hústest be akar lépni arra a területre, ahova az első Ádám többé nem hatolhat be. Az ember saját akaraterejének vonásai a keménység, hidegség, halál, neheztelés, sértődés, gyanakvás a riválisokra (versengés), türelmetlenség azokkal szemben, akik akadályoznak, elkülönülés, függetlenség, titkolózás, indulatok stb. A szellemi erő jele pedig mindig a szeretet, melegség, élet, közösség, nyitottság, bizakodás és az Úrban való bizalom. A végén, a Jelenésekben a sárkányt, a Sátán teljes hatalmát legyőzi a Bárány. A Bárány a gyengeség és engedékenység szinonimája. Ha Isten gyengesége (erőtlensége) ilyen hatalmas győzelmi tettet tud elvégezni, mire ne lenne képes az ereje? Pál azt mondja Krisztusról: „megfeszíttetett erőtlenségből”, és hozzáteszi, „mi is erőtlenek vagyunk Ővele”. Igen, de azt is mondja, „a kereszt által győzedelmeskedett”. Erőtlenség által győzelmet aratott!

(T. Austin-Sparks: A pallos lángja c. írásából)

Although He was weak when He was nailed to the cross, He now lives by the power of God. We are weak, just as Christ was. But you will see that we will live by the power of God, just as Christ does. (2 Corinthians 13:4 CEV)

One of the most damaging things in the realm of God’s work, a thing which eventually leads to shame and confusion and much sorrow, is Natural Soul Force projected by strong-willed, determined, aggressive Christians who have not come to a spiritual state where they are able to discriminate between stubborn indomitableness, personal determination and resolution, and which is altogether another thing: spiritual grace in endurance, perseverance, and Divine in-strengthening. The Lord has often to break the former to make place for the latter. Do not talk about Paul’s wonderful will to go through. Let Paul talk to you about the Lord’s wonderful grace to continue.

Whenever a man or a woman really recognizing the truth that Calvary means the end of “I” commits himself or herself to the Lord to work it out, the flame of the sword will come round to the point where that “flesh” would seek to enter into the realm where the first Adam no longer has any standing. The features of a personal strength of will are hardness, coldness, death, resentment of interference, suspicion of rivals, intolerance of obstructers, detachment, independence, secretiveness, heat, etc. While spiritual strength is always marked by love, warmth, life, fellowship, openness, confidence, and trust in the Lord…. At the end, in the Revelation, the dragon, the whole power of Satan is overthrown by the Lamb. The Lamb is the synonym for weakness and yieldingness. If the weakness of God can do this mighty destruction, what can His strength not do? Paul says of Christ that “He was crucified through weakness,” and, he adds, “we also are weak with Him.” Yes, but he also says, “by the Cross He triumphed.” Triumphed through weakness!
By T. Austin-Sparks from: “The Flame of a Sword” 

A kereszt gyalázata – Watchman Nee

„Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek” (1Péter 2,21)

Az emberek gyalázatot követtek el Jézus ellen, de Ő nem törődött vele; Isten a keresztet helyezte elé, de Ő elviselte. Bár az emberek félreértették, kiközösítették, megvádolták, elhagyták és elítélték Őt, nem hagyta, hogy mindez megzavarja – nem azért, mintha a gyalázat ne lett volna súlyos; mert az a gyalázat, amit Ő elszenvedett, jóval túlhaladja azt, amin bárki másnak valaha át kellett mennie; s nem is azért, mert az Ő szent természete érzéketlen lett volna a gyalázat szégyenére, hiszen valójában az Ő érzései sokkal kifinomultabbak voltak másokénál. A kereszt tehát, melyet Istentől kapott, nem volt könnyű; amin át kellett mennie az emberek, a gonosz szellemek és a szent angyalok szeme láttára, nem nélkülözte a nehézséget és a megpróbáltatást. Urunk mégis elviselte a keresztet. Elfogadta és elviselte. A végeredmény pedig? Győzedelmesen elérte a célt: „az Isten trónjának a jobbjára ült” (Zsid 12,2), dicsőséges megjelenésének pillanatára várva.