A dolgok hátterében az Urat lássuk meg (Radu Gavriluț)

Elhangzott Nagyváradon, 2022. május 1-jén

PDF: 2022-05-01-Radu_Gavrilut_A_dolgok_hattereben_az_Urat_lassuk_meg
https://www.ekklesiaoradea.ro/

Lukács 14,27-35: „Aki nem hordozza a maga keresztjét, és nem követ engem, nem lehet a tanítványom. Mert ki az közületek, aki ha tornyot akar építeni, nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, hogy lesz-e elég pénze arra, hogy befejezze? Nehogy miután lefektette az alapokat, már ne tudja befejezni, és csúfolni kezdje mindenki, aki látja, és azt mondja: Ez az ember elkezdte az építést, de nem tudta véghezvinni! Vagy ha az egyik király háborúba megy, hogy egy másik királlyal megütközzék, nemde leül először, és tanácsot tart, hogy a maga tízezer emberével szembeszállhat-e azzal, aki ellene húszezerrel jön? Mert különben amikor még az távol van, követséget küld, hogy megkérdezze a békefeltételeket. Ennek megfelelően aki közületek búcsút nem mond minden vagyonának, nem lehet az én tanítványom. Jó a só, de ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg? Sem a földre, sem trágyának nem alkalmas, kidobják. Akinek van füle a hallásra, hallja meg! ”

Azt mondja a 28-30. vers: „ki az közületek, aki ha tornyot akar építeni, nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, hogy lesz-e elég pénze arra, hogy befejezze? Nehogy miután lefektette az alapokat, már ne tudja befejezni, és csúfolni kezdje mindenki, aki látja, és azt mondja: Ez az ember elkezdte az építést, de nem tudta véghezvinni!”

Ha követni akarjuk az Urat, akkor a dolgok gyökeresen megváltoznak. Hajlamosak vagyunk pedig azt gondolni, megy ez így is. Megkérdeztem egy fiatalt, akiről tudom, hogy megtért az Úrhoz, hogy mi a következő lépés, amelyet tesz valaki azután, hogy az Úrban hitre jutott. Mondhatom ugyanis, hogy hiszek, de gyakran ez a hit mégsem mutatkozik meg. Lehet, hogy a testvérek hallják valakiről, hogy hisz, de a hite nem nyilvánul meg semmiben. Milyen hit az, amely nem látszik? Az első bizonyítéka annak, hogy valaki hisz, hogy bemerítkezik. De látjuk, hogy az Úr megvizsgál embereket, és hitre jutnak. Valóban hiszik, hogy az Úr Jézus a Megváltó, de nem számolják ki a költségeket. De ha követni akarod az Urat, a dolgok gyökeresen megváltoznak. Már nem folytathatod ugyanúgy, ahogy eddig éltél. Egy kis flört, egy kis bűn, egy kis magaddal való foglalatosság, meg egy kis vallásosság, hit… Így nem megy. Vagy radikálisan megtérsz, vagy maradsz, amint vagy. Nem folytathatod a keresztény életet ugyanúgy, ahogyan elkezdted. Ennél az embernél is fennállt a veszély, hogy miután lerakta az alapokat – mert ez az alap a Jézus Krisztusban való hit – nem tudja bevégezni, és csúfolni kezdi őt mindenki, aki látja, ezt mondván: ez az ember elkezdte az építést, és nem bírta véghez vinni! Tehát száznyolcvan fokos fordulatra van szükség. Megfordulsz, és más irányba mész, ellenkező irányba, és akkor az életedben a dolgok lassan kezdenek megváltozni. Ez a kereszténység.

Ha valaki nem veszi fel az ő keresztjét és nem követ engem, nem lehet az én tanítványom. Ezenképpen azért valaki közületek búcsút nem vesz minden javaitól, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,27.33). Testvérek, van tovább, a dolgok nem állnak meg itt. Persze, ha valakinek vannak rejtett dolgai, és nem szánta el magát az Úr követésére, tudjuk, hogy az ilyen út egyszer bizonyosan zsákutcába fut. Akkor ráébredsz a valóságra, hogy meglásd, a bűnnel játszani nem jó dolog. Játszol, míg egy nap ráébredsz, hogy túl messzire mentél, és nem tudsz visszatérni – és megtörténhet, hogy így telik el az egész életed. Láttam ilyen eseteket, olyan embereket, akik a saját kezükbe vették az életüket, és sok év telt el azóta – és nem az történt, mint ahogy mi gondoljuk a tékozló fiú esetéről, hogy elment egy távoli országba, és hirtelen megéhezett, és egyszeriből a disznóknál kötött ki, és nagyon hamar hazatért. Ne gondoljuk, hogy így van. Évek múlva tért haza. Évekig tartó szenvedés után. Mert nem egyszerű, hogy az ember visszatérjen, hogy lerázzon mindent magáról, és azt mondja: „visszatérek az én Atyámhoz”. Ez csak bevezető volt, amivel annyit szeretnék mondani, hogy ha az ember az Úrhoz tér, késznek kell lennie a teljes megtérésre.

János 12,20-30: „Néhány görög is volt azok között, akik felmentek, hogy imádkozzanak az ünnepen. Ezek a galileai Bétsaidából való Fülöphöz mentek, és kérték őt: Uram, látni akarjuk Jézust. Fülöp elment, és szólt Andrásnak, majd András és Fülöp is elment, és szólt Jézusnak. Jézus pedig így felelt nekik: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia. Bizony, bizony mondom nektek, ha a búzaszem földbe nem hull, és el nem hal, csak egymaga marad, ha pedig elhal, sok termést hoz. Aki szereti a maga életét, elveszti azt, és aki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt. Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is, és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya. Most az én lelkem háborog, és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától? De hiszen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! És hang hallatszott az égből: Megdicsőítettem, és újra megdicsőítem. A sokaság, amely ott állt, és hallotta, azt mondta, hogy mennydörgött. Mások azt mondták: Angyal szólt neki. Jézus pedig azt mondta: Nem értem lett ez a hang, hanem értetek.”

Ez a gabonamag, amely a földbe esett, ha el nem hal, egymaga marad, de ha elhal, sok gyümölcsöt terem. Ebben a gabonamagban ott az élet már azelőtt, hogy a földbe esne – csakhogy ezt a benne lévő életet a maghéj akadályozza. És ha ez a héj meg nem reped, a zöld szár soha nem tör elő, soha nem fog meglátszani. Ez nagyon fontos, mert éppen ilyenek vagyunk mi: hitre jutottunk az Úrban, azóta az élet bennünk van, de ez a bennünk levő élet kifelé nem tud megmutatkozni.

Tudjuk, hogy az újszövetségi dolgok nagyon különböznek az ószövetségiektől. Az Ószövetségben például, mikor egy próféta szólt egy emberhez vagy a néphez, akkor azt mondta: „így szól az Úr”. És éppen úgy, mint ahogyan ma a telefonon küldhetünk hangüzenetet, és halljuk azt a hangot, a prófétának pontosan azt kellett továbbítania, amit az Úr mondott neki. „Így szól az Úr!” És elmondta az Úr üzenetét. A kapott üzenet nem ment át rajta, hanem egyszerűen továbbította. De az újszövetségi dolgok bonyolultabbak. Tudjátok, miért? Mert ha kaptál egy üzenetet az Úrtól – például azt hallottad az Úrtól: „ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, de ha elhal sok gyümölcsöt terem”. Ennyi! Kaptál egy üzenetet – és ha továbbítani akarod, nem tudod megtenni, ha az elméd nem tudja pontosan közvetíteni.

Akarod szeretni a testvéreket – de hogyan akarod szeretni a testvéreket? Kelletlen arckifejezéssel? Azt mondod, hogy szereted a testvéreket, de az arcod nem ezt mutatja. Nem tudjuk szeretni a testvéreket, ha az érzelmeink nem szabadultak meg, és egész nap helytelen az irányultságuk és embereket szeretünk – hiszen, „ha valaki jobban szereti atyját, anyját, testvéreit… mint engem, nem méltó hozzám”. És a szeretetünk meg lesz próbálva, és látni fogjuk, mit szeretünk jobban. És ha a szeretetünk egyes emberekre vagy dolgokra irányul, már nincs meg a kapacitásunk, hogy ez a szeretet mások felé kiáradjon. Megvan bennünk, mint a gabonamagban, ott van bennünk az élet, ott van bennünk minden, ami szükséges, de nem mutatkozik meg. Miért? „Mert a földbe esett gabonamagnak el kell halnia, és miután elhal, terem sok gyümölcsöt.”

Emiatt testvérek, mindenféle megpróbáltatáson megyünk keresztül, és az Úr irgalmas hozzánk, hogy megtanítson bizonyos dolgokat. De ahogy Jákóbról beszéltem, mikor az a sok minden érte őt, mindez azért volt, hogy az a külső héj megrepedjen, és kezdjen megmutatkozni az élet. Ez volt az egésznek a lényege.

Nagyon sok ismeretet felhalmozhatunk, tudhatunk nagyon sok mindent az Úrról, nagyon jól ismerhetjük a Bibliát, erőlködhetünk, hogy elmenjünk és valahogyan beszéljünk az Úrról, de testvérek, ha az élet megmutatkozik, nem kell erőlködnünk. Nem kell kínlódnunk és izzadnunk, hogy legalább egy igeverset tudjunk mondani. Nem! Mert tudjátok milyen az élet? Az Úr ismerete olyan, mint egy illat, amely terjed; és a körülötted levő emberek látják, hogy te ismered az Urat – abból, ahogyan egy nehéz helyzeten átmész. Mi megtértünk az Úrhoz, és tudjuk, milyen nehéz volt ez. Hiszen nem könnyű megfordulni és az Úrhoz térni. Könnyű azt mondani, hogy hiszek, de valóságosan az Úr felé fordulni, és hátat fordítani azoknak a dolgoknak, amiket eddig gyakoroltunk, és ellenkező irányba menni, ez nem könnyű.

Itt vannak ezek az aranyos kis gyermekeink, és azt szeretnénk, hogy ezek a gyermekek mentesüljenek a problémáktól. Inkább szenvednénk mi, csak ők ne szenvedjenek. Csak ne lássuk a mi gyermekeinket szenvedni. Beszéltem valakivel, és ez az igevers jutott eszembe az Énekek énekében, tudjátok, mikor a vőlegény kopogtat az ajtón, és a menyasszony már ágyban van. Nem ment, hogy kinyissa az ajtót, mindenféle kifogást hozott fel. Végül mégis odament, és mikor ment, a kezéről mirha csepegett. Tudjátok, mi a jelentése a mirhának? Szenvedés. Hogy megnyisd az ajtót az Úrnak, ez szenvedést jelent. Hogy mindent az Úr kezében hagyj, ez szenvedést jelent. Hogy higgy, ezzel minden rendben van. Hiszek! De az, hogy kövesd az Urat és kiszámold a költségeket..?

Sokan megijednek a következményektől, ha az Úrhoz jönnek. Egy fiatallal beszélgettem, és azt mondtam neki: ha az Úrhoz jössz, már nem élhetsz úgy mint eddig. Láttam, milyen nehéz egy fiatal számára felfogni azt, hogy neki nincs barátnője. Másoknak van barátnőjük, alig tíz éves, és már tetszik neki valaki. Hogy lehet az, hogy ne legyen barátnőd? Mondtam ennek a fiatalnak: ez most már nem megy így, ha az Úrhoz jössz. Láttuk, Ábrahám elküldte Eliézert, hogy hozzon feleséget a fiának, Izsáknak. Persze Eliézer is és Ábrahám is imádkozott ezért. És mondtam ennek a fiatalnak, hogy ez most már nem megy így. Azt felelte erre: „félek, hogyha az Úrra bízom magam, ki tudja, kit hoz elém?” Azt mondtam: „Te okosabb vagy, mint az Úr. Jobban tudod, hogy mi a jó a te számodra. Te mindent tudsz. Vajon tényleg így van?”

A földbe esett gabonamagnak el kell halnia; ekkor a helyzetek, a körülmények, amelyeken átmegyünk, mind ütést mérnek ránk. És ha ez a héj kezd szétrepedni; és kezd kicsírázni, előbújni és növekedni a búzaszál, akkor már minden nagyon megváltozik. Az az ember, aki látott és imádkozott, hogy láthassa az Úr kezét, amikor jönnek a helyzetek az életében, meg fogja látni, hogy ez az Úr. Hogy meglásd, hogy azokból a dolgokból is, amikor tévedtél – mert tévedünk sokszor – azokból a dolgokból is végül az Úr valami jót hoz elő, és munkálkodik a mi életünkben. És kezdjük megérteni, hogy ha Ő akar valamit az én életemmel, akkor én ne akarjak mást. Ő egyféleképpen akarja, én másként. Emlékszem, hogy egy fiatal imádkozott, miután nagyon nehéz helyzeteken ment keresztül: „Uram, nem tetszik, amit csinálsz. Nem örülök annak, amit tettél velem.” Azt mondtam: Tudod te, mit imádkozol? Imádkozhatsz, mert az Úr megért, például így: „Uram, nagyon nehéz, segíts, hogy át tudjak menni ezeken a helyzeteken!” De mikor azt mondod, hogy nem tetszik, amit Ő tesz, akkor meglehet, hogy semmit nem fogsz megtanulni abból, amiért az Úr ilyen helyzetekkel jött az életedbe. Ő tudja, miért jön így.

És valóban meg kell látnunk ezt – mert ahogy mondtam, a családjainkban ott vannak ezek helyzetek a szeretteinkkel, a szenvedéseik, és ez nem könnyű. De ha a szívünk nincs átadva az Úrnak, és tovább is rejtett utakon járunk, nem sok telik bele, és a dolgok napvilágra kerülnek. Egyszer itt nálunk a gyülekezetben történt, hogy volt egy testvérnő, aki más utakon járt. Odajött hozzám, és megkérdezte, hogy részt vehet-e a kenyértörésen. Azt feleltem, hogy ha nincs semmi, amit meg kell vallania, és a dolgai rendben vannak, és nem tette azokat a dolgokat, amivel gyanúsítják, akkor részt vehet. „Nem tettem”, válaszolta. Nem voltam biztos benne, hogy igazat mond, de azt mondtam: ha nekem hazudsz, az semmi, de ha Annak, Aki az Igazság, a dolgok ki fognak derülni. Testvérek, nem telt el három nap, és dolgok kiderültek. És amit nekem mondott, nem volt igaz, tehát hazugság volt.

Az Úr irgalmas. És bárhol legyünk, bármiben tévedjünk, ha elbukunk – amikor felemeljük a tekintetünket, és az Úrra nézünk, és Felé fordulunk, és elismerjük Őt és elfogadjuk a körülményeket, az ütéseket, az ezekből származó sebeket az Ő kezéből, akkor megtanulunk bizonyos dolgokat, amelyek hasznunkra lesznek. És többé nem fogunk másokat hibáztatni a problémáink miatt, hanem meglátjuk, hogy a probléma valójában nálunk van. És testvérek, ha a dolgok így, a maguk rendje szerint mennek, én meg vagyok győződve, hogy minden körülmény között ragyogni fogunk. Akkor nem számítanak a körülmények. Minden helyzetben, amelybe kerülsz, ragyogni fogsz, és az életed teljesen más lesz, ha látsz, és imádkozol – mert mi magunktól nem vagyunk képesek meglátni a dolgokat, amik történnek velünk. Mi olyanok vagyunk, mint Bálám, hogy a szamár látta az Úr angyalát, de Bálám nem látta. És végül meg kellett szólalnia a szamárnak, hogy megmondja Bálámnak: „Ember, ébredj fel! Mikor nem vittelek én oda ahova akartad?” Mi is olyanok vagyunk, mint Bálám, nem látjuk az Úr kezét. A tekintetünket a dolgokra függesztjük.

Ha a lelkünk nem szabadult meg, nem lehetünk az Ő igazi szolgái. Van bizonyosságunk, van üzenetünk az Úrtól, de az akaratunk mást akar, és az Úr is mást akar. Az érzelmeink bizonyos dolgokra szegeződnek, nem szabadok, hogy az Úr használni tudja őket. Egy testvér azt mondta, hogy a belső ember a külső ember nélkül, vagyis engedelmes lélek nélkül béna, mert nem tud megmutatkozni. Nem tudom átadni az üzenetet a testvéreknek, ha az elmém nem szabad attól a sok mindentől, amire minden nap gondolok. Minden nap bizonyos dolgokra összpontosítok. Hogy érthetném meg az Úr dolgait? Nem értem! Miért nem értem? Hogyan érthetném meg, ha az elmém nincs megújulva?

Ha sok dolgot szeretünk, az érzelmeink azokhoz kötődnek, nem lehetnek szabadok, hogy az Úr mondhassa: szeresd a testvéreidet. Nem tudom szeretni, mert nem vagyunk egy hullámhosszon, nem vagyok közel hozzá. Hadd menjek ahhoz a másikhoz! Menj ahhoz, csinálhatod azt, amit Dávid és Jonatán, akik végül mégis elváltak egymástól. „Az én akaratom!” Neki olyan akaratra van szüksége, amely az Ő oldalán van minden helyzetben. Ne akarjak én mást, mint amit Ő akar. Nem egyszerű. És emiatt a mi belső emberünk, az a hely, ahol Isten Szelleme lakozik, ahol az élet van, ahol Krisztus van, Neki szüksége van az én lelkemre, hogy megmutatkozhasson, úgy mintha szüksége lenne egy eszközre, hogy munkálkodhasson. És ezért testvérek, ha látjuk, hogyan munkálkodik az Úr, és alárendeljük magunkat és engedelmeskedünk Neki, akkor látni fogjuk, hogy áldás lesz a szolgálatunkon. Az emberek megértik az üzenetet, amit az Úrtól kaptunk; látni fogják a szeretetünket, ami az érzelmeink által nyilvánul meg, látni fogják Isten akaratát, amely a mi akaratunk által nyilvánul meg. Más szavakkal: az Úrnak szüksége van ránk. Szüksége van egy megszabadult lélekre, egy lélekre, amely által ki tud fejeződni minden körülményben. Tudom, ez összetettebb üzenet, de nagyon hasznos. De amit ma megtanulhatunk az, hogy fogadjuk el az Urat, és ne embereket lássunk, ne helyzeteket, hanem az Urat lássuk a dolgok hátterében, amik történnek, és áldásban lesz részünk. Ámen.

A vizsga (G. Steinberger)

A húsvét ünnepe előtt pedig, tudván Jézus, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, mivelhogy szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket” (Jn 13,1)

Jézus egész életének feladata végül is egy órában csúcsosodott ki: a gecsemánéi és golgotai szenvedések órájában. A Szent Szellem az idézett versben ezt az órát az „Ő” órájának nevezi. Így van ez a mi életünkben is. Sok évnek tapasztalatai, tanulmányai és áldásai életünknek egy bizonyos órájában csúcsosodnak ki. Ennek az órának „vizsga” a neve. Úgy van a hívő ember is, mint a diák, akinek évekig tartó tanulás után egy vizsga keretében kell beszámolni tanárai fáradozásairól, valamint saját hűségéről és érettségéről. Ez a vizsga az „ő órája”. Ha megállja ezt, akkor egy további osztály, egy magasabb iskola nyílik meg előtte, ha azonban megbukik, akkor a legjobb esetben még egyszer meg kell ismételnie azt; elölről kell kezdenie azt, amin egyszer már keresztülhaladt. Felületességével magának kárt, tanárainak pedig szomorúságot okozott. Milyen sokszor szomorodik meg a Szent Szellem is Isten népének meg nem tanult leckéi és ki nem állott próbái miatt! Bár sohasem kényszerülne a Szellem arra, hogy minket, mint egykor Mózes Izrael fiait, mindig újra visszavezessen a már egyszer megjárt területekre azért, mert feladatainkat azokon a helyeken nem tanultuk meg! Bár ne kellene a keresztyén igazságoknak ábécéjét mindig újból átvennie velünk, hiszen ezeknek már belénk kellett volna gyökereződniük, hogy azokat már elpecsételhetné és tovább vezethetne bennünket. Bár ne volna kénytelen a Szent Szellem a már egyszer elpecsételt dolgokat újra elpecsételni, azon szomorú oknál fogva, hogy mi a pecsétet feltörtük.

Sokszor nem éppen a bűnbeesés az, ami bennünket az utunkon feltartóztat, hanem a mindennapi életünkben előforduló kisebb gyarlóságok. Nem mindig csíny vagy rossz magaviselet akadályozza meg a tanulót abban, hogy az egyik osztályból a másikba léphessen, elég erre egyetlen „képtelen vagyok” is. Isten gyermekei közül hányan szokták már meg, hogy így mentegetőznek: „Képtelen vagyok”, és azt hiszik, hogy ez elfogadható mentség! Pedig nem az. Ez azt jelenti, hogy nem állták meg a helyüket a vizsgán. Elbuktak. Mert ezt mondani: „Képtelen vagyok”, szintén bukást jelent. Mi volt az a bűn, ami miatt Izráel népe elpusztult a pusztában? Azt olvassuk róla, hogy egyre ezt mondták: „Képtelenek vagyunk! Nem ihatjuk ezt a vizet! Nem vagyunk képesek hús nélkül élni! Nem tudjuk, mint lett Mózessel. Kelj fel, csinálj nekünk isteneket, akik előttünk járjanak!”

Vannak órák az életünkben, amikor kockán forog hívő életünk; órák, amelyekben eldől, vajon életünket erővel vagy sínylődve folytathatjuk-e; órák, amelyekben esztendőknek munkája pecsételhető el, vagy semmisülhet meg; órák, amelyek alapját vethetik, vagy gátjául szolgálhatnak egy áldásos életnek. Egy úgynevezett „gyenge óránkban” eljátszhatunk olyan áldásokat, amelyek soha többé nem pótolhatók. Ruben egy ilyen „gyenge órájában” veszítette el elsőszülöttségi jogát (1Móz 49,4) és az ezzel járó királyságot és papságot (1Krón 5,1–2). Nem halt ki, de a törzs embereinek száma kevés lett. „Éljen Ruben, ne haljon ki, ha kevés is a száma!” (5Móz 33,6). Te már sok kegyelmet és szeretetet kaptál Istentől, és gyakran beismerted: „A szeretetének egy sugarára sem vagyok érdemes. Hogyan is cselekedhet Isten velem így?” Ő erre megadja neked a feleletet. Összehoz egy szeretet nélküli és hálátlan emberrel. Nos, hát most van alkalmad mindazt, amit Isten áldásaiból reád árasztott, tovább árasztani azokra, akik a te szeretetedre éppen olyan kevéssé érdemesek, mint te az Istenére. De mit szólsz majd ahhoz, ha szeretetedet tettetésnek mondják, az odaadásokat pedig hidegséggel és hálátlansággal viszonozzák? Felhagysz-e majd törekvéseddel, mondván: „Nem tudom tovább szeretni!”?

Ő az övéit, akik e világon voltak, kik e világ módja szerint bántak vele, „szerette, mindvégig szerette őket”, vagyis a legvégső határig. Ő megállta a vizsgát minden helyen és minden iskolában; egészen a kereszthalálig a győztes mindig Ő maradt, sohasem volt legyőzött. Jöjj, járjunk az Ő iskolájába, lépjünk az Ő lábainak nyomába, mától fogva pedig legyen elég a „képtelen vagyok”-ból! Ez még csak elfogadható olyan emberek részéről, akik nem ismerik az „Ő kegyelmének gazdagságát”. De a mi Istenünk a „minden kegyelem Istene” (1Pt 5,10). Mindenekfelett lévő kegyelem van Őnála, olyan kegyelem, amely hatalommal ruház fel és tökéletessé tesz minden jócselekedetre. „… egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek” (1Pt 1,22b). Járjunk a Bárány iskolájába, hogy megtudjuk, mi a szeretet, s tegyük Őt ma életünk világító szövétnekévé, Őt, aki mindvégig szeretett!

(részlet innen: G. Steinberger: Út a Bárány nyomdokában, Evangéliumi Kiadó)

 

A meg nem botránkozók boldogsága (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks-A_meg_nem_botrankozok_boldogsaga

Olvassuk a 2Királyok 2-ből a következő jól ismert szakaszt: „Amikor az ÚR föl akarta vinni Illést forgószélben a mennyekbe, elment Illés és Elizeus Gilgálból. Illés azt mondta Elizeusnak: Maradj itt, kérlek, mert engem Bételbe küldött az ÚR. Elizeus így felelt: Él az ÚR és a te lelked, hogy nem hagylak el téged! És mikor lementek Bétel felé, kijöttek Elizeushoz a prófétafiak Bételből, és azt mondták neki: Tudod-e, hogy az ÚR ma elragadja uradat mellőled? Ő így felelt: Én is tudom, hallgassatok. Akkor ezt mondta neki Illés: Elizeus! Maradj itt, kérlek, mert az ÚR Jerikóba küldött engem. Ő azonban így felelt: Él az ÚR és a te lelked, hogy nem hagylak el. Ekkor elmentek Jerikóba, és a prófétafiak, akik Jerikóban voltak, Elizeushoz léptek, és azt mondták neki: Tudod-e, hogy az ÚR ma elragadja uradat mellőled? Ő így felelt: Én is tudom, hallgassatok. Azután ezt mondta neki Illés: Maradj itt, kérlek, mert az ÚR a Jordánhoz küldött engem. De ő így felelt: Él az ÚR és a te lelked, hogy nem hagylak el téged. Erre elmentek ketten együtt. Ötvenen pedig a prófétafiak közül utánuk mentek, velük szemben messze megálltak, amikor ők ketten megálltak a Jordánnál. Illés fogta a palástját, összegöngyölte, és megütötte vele a vizet. Az kétfelé vált, így mind a ketten szárazon mentek át rajta. Amikor átmentek, azt mondta Illés Elizeusnak: Kérj tőlem valamit, mit cselekedjem veled, mielőtt elragadtatom tőled. Elizeus azt mondta: Legyen, kérlek, a benned való szellem kétszerese énbennem! Ő azt mondta: Nehezet kértél. Mégis, ha látsz engem, amikor majd elragadtatom tőled, akkor meglesz, amit kértél, ha pedig nem látsz meg, nem lesz meg. Amikor továbbmentek és beszélgettek, íme, egy tüzes szekér tüzes lovakkal elválasztotta őket egymástól, és fölment Illés a szélvészben az égbe. Elizeus látta ezt, és így kiáltott: Atyám, Atyám! Izráel harci szekerei és lovasai! És nem látta őt többé. Fogta a ruháit, és két részre szakította azokat. Fölemelte Illés palástját, amely leesett róla, visszatért, és megállt a Jordán partján. Fogta Illés leesett palástját, megütötte vele a vizet, és azt mondta: Hol van az ÚR, Illés Istene? És amikor ő is megütötte a vizet, az kétfelé vált; és átment Elizeus. Amikor látták őt a prófétafiak, akik szemben, Jerikónál voltak, azt mondták: Illés szelleme megnyugodott Elizeuson. És eléje mentek, és földig hajoltak előtte” (2Kir 2,1-15).

Lapozzunk a Máté 11. fejezet, 2. vershez: „Amikor pedig János a börtönben hallott Krisztus cselekedeteiről, ezt üzente neki tanítványaival: »Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?« Jézus így válaszolt nekik: »Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium, és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem [angol: áldott, aki egyetlen alkalmat sem talál arra, hogy megbotránkozzon bennem]«” (Mt 11,2-6)

Héberekhez írt levél, 10. fejezet, 35. vers: „Ne dobjátok el hát bátor bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert békességes tűrésre van szükségetek, hogy Isten akaratát megcselekedve elnyerhessétek az ígéretet.” (Héb 10,35-36, angolból).

A Máté 11,6 régebbi fordításával: „Boldog, aki nem botránkozik meg énrajtam”. A meg nem botránkozók boldogsága. Tudjátok, hogy ez a szó, a „botránkozik” gyakran szerepel különféle összefüggésekben az Újszövetségben, és egyszerűen „megütközés kövét”, „botlást okozó követ” jelent. Szó szerint: „Boldog, aki nem fog Engem botlást okozó kőnek tartani”, vagy „aki nem fog elbotlani Bennem”.

Az első, amit meg kell jegyeznünk, hogy Isten Igéje számol annak eshetőségével, hogy megbántódhatunk az Úrtól. Sehol nem állítja, hogy ez az eshetőség soha nem merülhet föl, és soha nem is fog fölmerülni. Az Úr sehol nem mondta, hogy soha nem lesz semmilyen alkalmunk megsértődni Rá. Jelezte, hogy bőven lesz alkalmunk ilyen módon megbotránkozni Benne, megbotlani Benne, letörni Miatta – sőt, ha tetszik, összeomolni Miatta. Bőven lesz alkalmunk vagy lehetőségünk erre. Soha nem mondta, hogy egyszer sem nem lesz ilyen. Jó, ha ezt fölismerjük.

A kísértés soha nem bűn. Mindannyian megkísértetünk ebben, mint amiképp sok más módon is. És amint tudjuk, a kísértés csak egy másik szó a próbatételre, ezért más helyeken „próbának” is fordítják. És nincs semmi rossz a próbákkal, azzal, hogy megpróbáltatunk, vagy ha tetszik, megkísértetünk. És mindig bőven fog adódni alkalom, hogy megkísértsen minket az, hogy megbotránkozzunk az Úrban.

Az Úr pedig egyetlen dorgáló szót sem üzent szegény Bemerítő Jánosnak a börtönbe, amikor az veszélyesen közel került ahhoz, hogy megsértődjön az Úrra a helyzete miatt. Az Úr azonban nem bánt keményen Jánossal a kérdése miatt. Ha másvalaki lett volna, talán azt mondta volna: „De János, nem éppen te mutattál Rám mint az Isten Bárányára? Nem hirdettél Engem mint Messiást? Nem prédikáltál Rólam a sokaságnak? Nem jelentetted-e ki és állítottad a leghatározottabban, hogy mit hiszel Rólam? Most meg ilyen alapvető kérdést teszel fel Velem kapcsolatban. János, mi ütött beléd?” De nem mondott semmi ilyesmit. Az Úr ismeri a felépítésünket, tudja, hogy porból vagyunk. És azt mondom, az Úr figyelembe veszi ezt a mindig fennálló eshetőséget a mi gyengeségünkben, hogy megbántódhatunk Tőle. De különleges áldást társít ehhez a dologhoz, ha nem zúzzuk össze magunkat az Ő velünk kapcsolatos útjainak botránykövén, és „boldog (áldott) az, aki nem botránkozik meg Énbennem”.

Van tehát ez az eshetőség, és ennek az eshetőségnek megvannak a maga okai. Egyetlen céllal olvastam föl Illés és Elizeus történetét: hogy egy olyan dolgot lássunk meg, amely oly általános a megtapasztalásainkban. Nem új gondolat, gyakran említettük itt, de figyeljük meg ismét. Különös történet, nem? Illés furcsa viselkedése. Úgy tűnik, mintha Illés le akar rázni, sőt, ha tetszik, el akar utasítani Elizeust. Újra és újra azt mondja: „Maradj itt, kérlek, az Úr engem ide vagy oda küldött. Te maradj itt.” Úgy tűnik, mintha Elizeust elutasították, félreállították volna mint nemkívánatost; mint aki egyszerűen nemkívánatos! És Elizeus, ha olyan lett volna, mint közülünk némelyek, azt mondta volna: „Hát jó, ha nem tartasz rám igényt, rendben! Itt maradok. Egy lépést sem teszek tovább. Világos, hogy már nem kellek neked, nincs rám szükséged, én már nem is számítok. Hát jó, sajnálom, de…” – Látjátok, ez a megbántódás, ez a sértődés. Nem így állnak gyakran a dolgok az Úrral? Az Úr velünk kapcsolatos útjait oly gyakran értelmezhetnénk így: úgy tűnik, nem kellünk az Úrnak, már nem érdekeljük, sőt, az elutasítottak helyére száműz minket. Úgy tűnik, hogy kész nélkülünk folytatni. Nemkívánatosak vagyunk – végeredményben ez a helyzet –, nemkívánatosak lettünk, nem kellünk az Úrnak, nem tart igényt ránk! Értelmeztük-e már valaha így az Ő útjait? Ez az Úrban való megbotránkozás, a Tőle való megsértődés egy formája, nem? Hogy egészen megrendít minket az a furcsa dolog, hogy az Úr mintha kész lenne nélkülünk folytatni, nélkülünk menni tovább, félreállítani minket.

Persze Illés és Elizeus – vagy Elizeus és Illés – története nem merül ki ennyiben, valószínűleg hamarosan visszatérünk hozzá; de egyetlen módon tudunk megsértődni az Úrra: az irántunk való látszólagos érdektelensége miatt, ha nem törődik már azzal, hogy megmaradjunk Neki. De ha ismernénk az igazságot Illéssel kapcsolatban, tudnánk, hogy sokkal jobban érdekelte, hogy Elizeus megmaradjon neki, mint hogy megszabaduljon tőle, de bizonyos feltételek mentén akarta őt megtartanimint olyan embert, aki bebizonyította, hogy semmi más nem számít neki az életben, mint az urával való közössége; és hogy ettől még maga az úr sem tudja eltántorítani. Ha le akarjuk fordítani ezt az Úrral való kapcsolatra, akkor ez a következőt jelentené: „Uram, lehet, hogy Te úgy érzed, elvagy nélkülem, de én nem tudok meglenni Nélküled, és nem is fogok. Te kezdted el ezt, és folytatnod is kell mindvégig, én nem fogom elengedni.” Nem lehet, hogy ez valami nagyon fontos dolog az Úr számára egy olyan szolgával kapcsolatban, aki hasznos lesz Neki? Bebizonyította, hogy valóban az Ura jelenti számára az életet; nem lehet lerázni sem. Gondoljátok csak meg.

Itt van Bemerítő János, és börtönben van. Milyen sokat tett János az Úrért! Mennyire kiöntötte magát Krisztusért! Milyen odaszánt: „Íme az Isten Báránya! Íme az Isten Báránya! Ő az, akiről megmondtam, utánam jön, és én arra sem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam. Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” Itt odaszánás van, odaszánás arra, hogy lemondjon önmagáról, most pedig börtönbe került. Börtönbe került, a szolgálata megszakadt, az elismertsége lecsökkent, ha ugyan meg nem szűnt teljesen a börtönben. Az Úr pedig mintha egyáltalán nem foglalkozna ezzel, mintha nem tenne semmit. Semmit? Azt hiszem, van valami abban, hogy amikor az Úr választ küld Jánosnak, és az Általa tett csodálatos dolgokról beszél a mindenfajta betegség meggyógyításától egészen a halottak föltámasztásáig, vajon számított-e arra, hogy ha itt megáll, János azt mondhat: „Igen, de miért nem tesz valamit énértem? Én vagyok az egyetlen, akit kihagyott, mindenkiért megteszi, csak értem nem! Egy csomóan részesülnek az áldásaiban és a jó dolgokban, engem meg kihagy!” Milyen könnyű megbántódni, amikor úgy tűnik, mi vagyunk az egyetlen, akit figyelmen kívül hagynak! És éppen ezen a ponton az Úr – talán mert előre látta, hogy János így reagálhatna, hozzátette: „És boldog, aki nem botránkozik meg Énbennem” – fedezte Magát, és ezzel átsegíthette Jánost az Ő nehezen értelmezhető bánásmódján: az Úr látszólagos közömbösségén, és az Úr látszólagos személyválogatásán, illetve látszólagos kivételezésén – hogy áldást oszt itt is és ott is, ennek és annak – de engem kihagy, rólam megfeledkezik.

Vagy amikor a Héberekhez írt levélhez érkezünk: „Ne dobjátok el hát [bátor] bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van” (Vida). Időznék egy pillanatra ennél a „bizalom” szónál, amelyet, mint látjátok, a Revised Version „bátorságnak” fordít, mert ez ugyanaz a szó, amelyet Péterre és Jánosra használ az Ige a Cselekedetek 4-ben, amikor ott állnak a vezetők előtt, és azzal vádolják őket, hogy egész Jeruzsálemet megtöltik a tanításukkal, ők pedig tudták, nagyon jól tudták, hogy Jeruzsálem miféle hely, mit tettek az Úr Jézussal Jeruzsálemben – ennek szelleme ott volt, az ő elpusztításukra. De ott állnak ugyanazok előtt a vezetők előtt, és azt mondja az Ige a vezetőkről: „amikor látták Péter és János bátorságát” – ez a szó, „bátorságát”, ugyanaz, amit az Authorized Version „bizalomnak” és a Revised „bátorságnak” fordít. Mi volt ez? A nyíltságuk! A félelemnélküliségük! A bizonytalankodás nélküli eltökéltségük! Itt állnak, nem reszketnek, nem vigyáznak úgymond a nyelvükre, hogy nehogy történjen valami velük, ha nem fontolják meg alaposan, mit mondanak; körültekintőek, diplomatikusak, gondosan megválogatják a szavaikat, nehogy bárkit is megbántsanak, vagy nagyon óvatosak amiatt, mert nem annyira biztosak a dolgukban. Ez a szó, „bizalom” vagy „bátorság” azt jelenti, hogy nem volt bennük semmi sem ezek közül!

Mindketten szilárdan álltak. Határozott meggyőződéssel és bátor bizalommal szólnak, egyenesek, nem tartogatnak semmit. A Héberekhez írt levél szavai szerint: „Ne dobjátok el egyenes nyíltságotokat, a bizonyosságotokat, az eltökéltségeteket, bátor bizalmatokat; ne dobjátok el, mert ennek nagy jutalma van.” Tudjátok, a Héberekhez írt levél egészét ennek az egyetlen kifejezésnek, ennek az egy mondatnak a fényében kell olvasnunk. A levél egésze nagyrészt az ellen szól, ami ezeknek a keresztényeknek a bizalmát igyekezett aláásni. Amint nemrég rámutattunk, üldözés volt. A levélíró emlékezteti őket a kezdeti időkre, amikor az elején oly nagy ellenállást szenvedtek, sokat szenvedtek a kezdetekkor a hitükért. Majd eltökéltek, bátrak, bizonyosak lettek, de a szenvedés erősödött… üldöztetés, a judaizálók tevékenysége, hogy aláássák az Úr Jézusba vetett bizalmukat és hitüket, az Úr visszajövetelének elhúzódása, melyről azt tanulták, hogy bármelyik pillanatban várható… mind-mind a bizalmukat nyirbálta.

Ez néhány ok arra, hogy valaki megsértődjön, és tetszés szerint tehetünk még melléjük – valószínűleg találunk valamit Isten Igéjében, ami megfelel bárminek, amit csak hozzátennénk – bőven van alap és indok arra, hogy valaki megbotránkozzon, ha meg akar! Az isteni jutalmazás azonban: „És boldog az, akit nem lehet elgáncsolni, aki nem botlik meg, nem botránkozik meg Énbennem”. Hadd kérdezzem meg: Igazolást nyert-e végül Elizeus a ragaszkodásával? Bocsássatok meg, ha túl hétköznapian hangzik, de igazolást nyert-e abban, hogy mondjuk úgy, megátalkodottan ragaszkodott ehhez? De természetesen itt szó sincs megátalkodottságról.

Elizeus persze valahogyan sejtette, mi fog történni, „én is tudom – mondta –, tudom, tudom, hallgassatok!”, de a lényeg az, hogy Elizeus eltökélte, nem fogja hagyni, hogy ne kapjon ebből az egészből valamit Isten számára; hogy ne kapjon valamit ebből Isten számára! Ő az Úr szolgája volt, ő Illés szolgája volt, neki kellett továbbvinnie a bizonyságot – a felelősség komoly súlya készült ránehezedni – és emiatt, pontosan ebből az okból kifolyólag került ebbe a próbatételbe. Le lehet-e rázni? Lerázható-e? És Elizeus tanít nekünk valamit, ó, bárcsak mi is megtanulnánk ezt, és ugyanilyen szelleműek lennénk: hogy kitartsunk, „Ne dobjátok el hát bátor bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van!” Elizeus rájött, hogy ez igaz, és belépett ebbe.

Ez a Héberekhez írt levél valami hatalmasat, valami nagyszerűt emel a szemünk elé a próbatétel időszaka végén. „Azért megrendíthetetlen királyságot kapunk…” Megrendíthetetlen királyságot kapunk! És amire mindannyian talán a legjobban vágyunk ezekben a napokban, az valami olyasmi, ami szilárd, ami megingathatatlan, biztos és bizonyos – a Kőszikla. Mi megrázkódtatunk, hánykolódunk, minden ilyen – annyira, hogy gyakran azt sem tudjuk, hol vagyunk… „Azért megrendíthetetlen királyságot kapunk. Kitartással ragaszkodjunk, kitartással ragaszkodjunk a kezdeti bizalomhoz, szilárdan mindvégig. Ne dobjátok el hát bátor bizalmatokat.”

Természetesen soha nem beszélhetünk a Héberekhez írt levélben lévő dolgokról anélkül, hogy a teljes szövegösszefüggést látnánk, emlékeztessük magunkat erre: a szinte végtelen nehézségére annak, hogy emberként, amilyenek vagyunk, mennyei életet éljünk, és mennyei módon járjunk ezen a földön. Ez annyira szöges ellentétben áll a természetünkkel. Természetünknél fogva semmi sincs bennünk, ami segítene abban, hogy mennyei módon járjunk, hogy minden mennyei alapon legyen. Egyáltalán semmi, sőt minden ez ellen van: hogy jöjjünk le a földre, hogy az legyen, amit látunk, ami kézzelfogható, ami jelenvaló. A lelkünk egész élete most akarja, és a kezünkben akarja tartani; azt akarja, hogy úgy legyen, ahogyan látjuk! És ó, a Héberekhez írt levélnek ez a mennyei útja… a mennyei mód, társak a mennyei elhívásban… kimondhatatlanul nehéz a természet számára, ellentétes a természettel, és végig azt tapasztaljuk, szinte minden nap, hogy ez a nehézség valamilyen formában fölmerül. De mindezzel együtt, mélyen a szívünkben egyetértünk vele, hogy a mennyei a valóságos, és ez az egyetlen cél, amiért élni érdemes. Elég szellemi megtapasztalásunk volt ahhoz, hogy tudjuk, egyedül a mennyeiért érdemes élni. „Ne dobjátok el hát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert türelemre van szükségetek, hogy Isten akaratát megcselekedve elnyerhessétek az ígéretet.”

Az Ő öröksége dicsőségének gazdagsága a szentekben (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks_Az_O_oroksege_dicsosegenek_gazdagsaga_a_szentekben

És világosodjanak meg a ti értelmetek szemei, hogy megtudjátok (…), mi az ő öröksége dicsőségének gazdagsága a szentekben” (Ef 1,18 – Kecskeméthy ford.).

Látni fogjuk, hogy ez csak egy része az apostol hívőkért való imádságának: hogy megvilágosodjanak a szemeik, hogy megismerjék az Ő öröksége dicsőségének gazdagságát a szentekben. Egyetlen gondolatot szeretnék ezúttal megosztani egy általam nagyon lényegesnek érzett dologgal kapcsolatban.

Először is, idézzük fel, mire vetül az egész efezusi levél nézőpontja; és számos kis részletet találunk a levélben, amelyből kiderül, hogy ez nem más, mint „az ő öröksége dicsőségének gazdagsága a szentekben” (1,18); „az Ő dicsőségének magasztalására” (1,14); „az Ő dicsőségének gazdagsága” (3,16); „Hogy majd Önmaga elébe állítsa dicsőségben a gyülekezetet” (5,27).

Megfigyeltétek, hogy ezek a részletek milyen irányba mutatnak? Háromszor említik az Ő örökségét, az Ő dicsőségét; majd pedig, hogy „dicsőséges gyülekezetet állítson Maga elé”. Az egész levél nézőpontja az Úr felé irányul. Akik ismeritek ezt a levelet, tudjátok, hogy ez a teljesség és a befejezettség levele. És a teljességben és a befejezettségben minden az Úrért van, ezért olvassuk ezt a mindent átfogó igét: „Neki legyen dicsőség a gyülekezetben” (3,21).

Ez pedig valami sokkalta hatalmasabbat jelent, mint amit a felszínen látunk. Ha ezt a gondolatot szem előtt tartva ásunk mélyre a múltban, azt fogjuk látni, hogy ez a gondolat ellentétes az egész történelemmel. Nem hiszem, hogy lenne bárki, aki azt állítaná, hogy a világ történelme, amint azt ismerjük, valami nagyon vidám történet lenne. Tudjuk, hogy az Ószövetség a világ szerencsétlen, szomorú helyzetének történetét írja le, és azt is tudjuk, hogy az Újszövetség pedig csak kezeli ezt a helyzetet. A világunk története nagy vonalakban a bűn, a gonoszság és a szenvedés története, és minél jobban öregszik a világ, annál rosszabbá válik. Nem hiszem, hogy ez pesszimizmus lenne a részemről. Minél többet tudunk és hallunk erről a világról, annál reménytelenebbnek érezzük. Kérdezzük csak meg a politikusokat, mit gondolnak erről! Szóval, azt hiszem, szükségtelen amellett érvelnünk, hogy nem túlságosan boldog világ ez. De miért ilyen? Hogyan kezdődött ez az egész? Mindig föltesszük ezt a kérdést.

Ismeritek a kisfiút, akit jól elnadrágolt az apja. A fájós helyet tapogatva ezt kérdezte: „A te édesapád is ezt tette veled?” „Igen, az én édesapám is ezt tette”, felelte az apja. „És az ő édesapja is ezt tette ővele?” „Igen, az édesapám apja is pontosan ezt tette”, felelt ismét az apa. A kisfiú megvakarta a fejét, és így szólt: „Szeretném tudni, ki kezdte ezt az egészet!” Mi is a világban lévő nyomorúságról kérdezzük: „Kitől indult ki? Hogyan kezdődött ez az egész?” Nagyon világos válasz van erre.

Isten az embert saját Magának alkotta, és a világot is Önmagának teremtette. Az volt a szándéka, hogy minden Őhozzá jusson vissza, az ember azonban kinyújtotta a kezét, hogy magának vegye el. Az ember az egész rendet megfordította. Ahelyett, hogy mindent Isten számára tartott volna meg, arra törekedett, hogy mindent magának szerezzen meg. Ez a világ szelleme, és ez az emberi természet. Ez vált az ember természetévé, hogy megpróbáljon mindent magához húzni, és ezért istentelenség a kapzsiság. Az ember meglátta, és az ember elvette – ez a törvénye az emberi természetnek és az egész teremtésnek. Ez az élet önmaga felé irányultságának története. Az én vált immár céllá Isten helyett, és mind jól tudjuk, hogy így vagy úgy, de ez igaz ránk nézve. Telhetetlenség, féltékenység, irigység és társai mind-mind nem más, mint ennek a törvénynek a működése az emberi természetben. A világ problémáinak jelentős része amiatt van, hogy akinek nincs, annak nincs meg az, amije megvan annak, akinek van! Egyszerűbben fogalmazva: „Neked van valamid, ami nekem nincsen, de meg fogom szerezni!” Vajon nem ez a gyökere oly sok bajnak a világban? Ez az én felé húzás, az élet önnön magunk felé való irányultsága.

Ez pedig mindig az előrehaladás, a növekedés leállásában nyilvánult meg, ezt láthatjuk végig az Ószövetségben. Amikor az ember egy lépést is tett úgy, hogy azt mondta: „Az legyen, amit mi akarunk!(pl. 1Sám 8,19), valami történt, és a növekedésük megállt. Éppen most volt ennek a demonstrációja. Amikor az emberek azt mondták: „Építsünk magunknak tornyot, hogy elérjen az égig”, valójában azt fejezték ki: „A jövőben nem fogunk bízni Istenben. Megtaláljuk a módját, hogy legyőzzünk bármilyen özönvizet, ami csak jöhet” – és tudjuk, mi történt a Bábel tornyánál. Megtorpant az előrehaladás a világban.

A törvény a következő: valahányszor önmagunk felé próbálunk húzni, meghiúsítjuk Isten tervét az életünkben. A szellemi előrehaladás legnagyobb ellensége az én.

Tudjuk, hogy Izrael népe kétszer próbált a Jordánon átkelni és az Ígéret földjére bejutni. Az első kísérlet megrázó kudarcba fulladt, és véget vetett az előrehaladásuknak. Az a nemzedék egy tapodtat sem tett előre, sőt, visszafordult, és elhullott a pusztában. A növekedésük megállt, és ha megvizsgáljuk, miért, láthatjuk, hogy azért, mert az én volt a fő vezérlőelvük. Amikor meghallották a nagy, fallal kerített városokról és az ide-oda sétálgató óriásokról szóló jelentést, csak saját magukat látták, és azt, hogy őket hogyan fogja ez érinteni. Azt mondták: „Ez a föld fölemészti lakóit, és mi olyanok voltunk, mint a sáskák azoknak az embereknek a szemében. Ha átkelünk oda, fölfalnak minket.” Látjátok, az én irányította az egészet, az Úr pedig azt mondta: „Nem mehettek tovább”.

Miért volt az, hogy a második generáció sikeres volt, amikor másodszorra átkeltek? Mert hallgattak Józsuéra és Kálebre, aki azt mondta: „Ha kedve telik bennünk az Úrnak, bevisz minket az Úr ebbe az országba és nekünk adja azt” (4Móz 14,8). Semmi sem számít, ha amit teszünk, az Úr érdekét szolgálja! Ha ez az Úr jótetszésére van, annál rosszabb az óriásoknak és a fallal körülvett városoknak! Átkeltek tehát, és győzelemről győzelemre haladtak. Amikor valami az Úrért van, akkor ott élet árad ki és előrehaladás történik. Bár az Úr vágya az, hogy népének gazdag öröksége legyen, a saját örökségükbe való bejutásuk azon múlik, hogy az Úr bejut-e az Övébe.

Vegyünk erre egy kis illusztrációt. Ismeritek jól, hogy a Biblia mit tanít a tizedről, azaz mindennek az egytized részéről. Az Úr megparancsolta, hogy a nép adja Neki minden gyarapodásának tizedrészét, de ezt a tizedet sosem tekintették úgy, mint valamit önmagában. Azt hiszem, egyesek úgy vélekednek, hogy ha egy tizedet az Úrnak adnak, akkor a többivel azt csinálhatják, amit csak akarnak, de nem ezt jelenti a tized a Bibliában. Amikor a bibliai ember elhozta a tizedét az Úrnak, így szólt: „Uram, ez annak a jele, hogy az egész a Tiéd, nem csak az egytized, hanem mind a tíz tized. Ez csak foglalója annak, hogy az egész az Úr számára van.” És amikor ez így volt, Istené volt az Ő népe. Isten mindent Magának alkotott, és amikor ezt a törvényt betartották, nagy áldás szállt a népre.

Ismerjük azt a megrázó kis könyvet az Ószövetség végén, Malakiás próféta könyvét. Az emberek éjt nappallá téve fáradoztak, de a munkájuk hiábavalónak bizonyult. Nagy betakarításra számítottak, de csak nagyon kicsi lett belőle. Azt mondja, hogy lyukas zsákokba tették a pénzüket, és amikor jöttek, hogy munkájuk gyümölcsét keressék, semmit sem találtak. Emlékeztek, mi erre a gyógyír? Az Úr azt mondta: „Hozzátok el az egész tizedet a kincstár házába (…) és próbáljatok csak meg engem ezzel (…), nem nyitom-e meg nektek az égnek ablakrácsait, hogy kiöntsek nektek áldást az elégnél is többet” (Malakiás 3,10, IMIT ford.). „Önmagatoknak éltetek és dolgoztatok. Az életeteket a magatok hasznára éltétek. Minden a rossz irányban zajlott. Most forduljatok meg, és engedjétek, hogy minden az Úrért legyen, és akkor felszabadulás és növekedés lesz az életetekben.”

Szövegrészünkhöz visszatérve: Az Úrnak befektetett tőkéje van az Ő népében, és befektetett tőkéje van a gyülekezetben. Befektetésének neve pedig: „az ő öröksége dicsőségének gazdagsága a szentekben”. Az Úr nagy örökséghez juthat bennünk az Ő kegyelme által. Azt mondja itt ebben a levélben, hogy nekünk örökkön örökké „az Ő kegyelme dicsőségének magasztalására” (1,6) kell lennünk, a kegyelem pedig nem más, mint befektetés. Ha a kegyelem az üdvösségünkben nyilvánul meg, akkor az Isten dicsőségét szolgálja. Ha Isten kegyelme a szenvedésben és a nehézségekben nyilvánul meg bennünk, akkor az is Isten dicsőségét szolgálja. Nehéz megértenünk, hogyan gazdagíthatjuk mi Istent, de akkor is, ha ez rejtély, az Ige azt mondja, hogy lehetséges. Istennek öröksége van az Ő népe életében.

Sok mindent szeretnék erről elmondani, de most arról beszélnék, hogy ezt az örökséget elvették Istentől, és az Isten Fia azért jött el ebbe a világba, hogy visszaváltsa ezt az örökséget. Példázatokat mondott erről az elvről, mint például a szántóföldben elrejtett kincsről szólót. Az ember megtalálta ezt a kincset, és elment, eladta mindenét, hogy megvehesse azt a szántóföldet azért, hogy megszerezhesse a kincset. A szántóföld a világ, a szántóföldben van pedig a gyülekezet, az Isten Fia pedig elhagyta a mennyei dicsőséget, hogy megszerezhesse ezt a kincset. Mindent föladott azért, hogy ezt az örökséget visszaszerezhesse Atyjának. Majd ott az igazgyöngy példázata, mely egy kereskedőről szól, aki szép gyöngyöket keres. Amikor egy nagy értékű gyöngyre talál, eladja mindenét, hogy megszerezze azt a gyöngyöt. Ha bármit is tudunk a világi gyöngyhalászokról, tudhatjuk, hogy nagyon nehéz mesterség. Én láttam munka közben ezeket a gyöngyhalászokat, és hogy milyen szörnyű pusztítást végez ez a testükön. Nem is sokan érik meg az öregkort, és a testükön nyomot hagy a tenger, melyben állandóan dolgoznak. Nagyon drága dolog gyöngyöt találni, és Isten Fiának mindenébe került, hogy megtalálja ezt a nagy értékű gyöngyöt. Ezek a kiválasztottak, akikben Istennek az öröksége van. Még sokkal több minden van erről az Újszövetségben, de hadd térjek a lényegre és fejezzem be ezzel.

Az Úr áldása az életünkben ettől az egy dologtól függ. Vegyük például a megválaszolt imádságot. Imádságaink közül hány van megválaszolt? Milyen sok mindent kell az Úrnak visszatartania tőlünk! Miért van ez így? Mert ez megy: „Uram, áldj meg engem! Uram, én ezt szeretném. Uram, én oda akarok menni. Uram, én ezt vagy azt nem szeretném. Ó, Uram, áldj meg!” És ennek sokféle alkalmazása van, az Úr pedig hallgat. Lehet, hogy valami egészen komoly dologról van szó, mint például valakinek a megtérése. Nagyon aggódunk annak az illetőnek az üdvössége miatt, és azt mondjuk: „Ó, Uram, szeretném, ha megmentenéd azt az embert”. Az Úr pedig vár, és semmi nem történik. Rossz irányt követtünk. Így kellene lennie: „Ó, Uram, nekem nem számít más, csak Te kapjál dicsőséget annak az embernek a megtérése által. Uram, nekem nem számít, hogy én odamegyek-e vagy sem, csak az, hogy Neked mi számít! Odamegyek vagy nem megyek oda, ahogy Neked tetszik. Uram, az életemet minden részletében ez a törvény irányítsa: Mit nyersz belőle Te?” Az a lényeg, hogy az Úr megdicsőüljön, akár élet, akár halál által.

Látjátok, ez mindennek a fordítottja. Saját magunkért van valami? Még a szellemi áldásokat is – magunknak akarjuk? Ha minden az Úrért van, akkor Ő szabad. Szabad a keze, hogy nekünk adja az áldást, ha az egyedül az Ő dicsőségére van, de próbára tehet bennünket ebben. Mondhatjuk: „Igen, az Úr akarata, úgy gondolom, ez az Úr akarata – és ez éppen az, amit én is akarok!” Hiszen oly gyakran az Úr akarata az, amit mi is akarunk.

Látjátok az áldásnak ezt az alapelvét? Mit terveztünk tenni? Hova terveztünk menni? Valóban odamentünk-e az Úrhoz, és mondtuk: „Uram, nem akarok menni, hacsak nem a Te számodra lesz benne valami. Uram, nekem ez a dolog nem kell, hacsak nem fogsz belőle Te nyerni valamit.” Ez „az Ő öröksége a szentekben”! Mennyire helytelen, ha mindig arra törekszünk, hogy magunkhoz vonjuk a dolgokat! Vannak, akik mindig megpróbálják magukra vonni a figyelmet, és ennek érdekében bármilyen trükkre képesek, de mindez az Úr ellenére van. Azt hiszem, leckét tanultam meg ebben, és azt hiszem, felfedeztem valamit. Komolyan kerestem, hogy megtudjam, hogyan lehet az Úr szabad az életemben, és úgy hiszem, ezt mondta: „Akkor leszek szabad, amikor te magad félreállsz az útból. Magadnak akarod ezt, vagy Nekem akarod?” Tudjátok, ez a kérdés nagyon megvizsgál. De pontosan minden szellemi előrehaladás középpontjába vezet.

Nyissa fel az Úr a szemünket, hogy meglássuk az Ő öröksége dicsőségének gazdagságát a szentekben!

Eredeti: http://www.austin-sparks.net/english/006505.html

Hogyan várjuk az Urat? (Radu Gavriluț)

Elhangzott Nagyváradon, 2022. március 20-án, PDF: 2022-03-20-Radu_Gavrilut_Hogyan_varjuk_az_Urat

5Mózes 8,10-20: „És ha eszel és megelégszel; akkor áldjad az Urat, a te Istenedet azért a szép országért, melyet neked adott. Vigyázz magadra, el ne felejtkezzél az Úrról, a te Istenedről; meg nem tartván parancsolatait, ítéleteit és törvényeit, melyeket én parancsolok néked ma. Hogy mikor eszel és megelégszel; jó házakat építesz és laksz; marhád és juhod megsokasodik, ezüst és arany sok lesz nálad; és minden vagyonod sok lesz: akkor fel ne fuvalkodjék szíved; és el ne felejtkezzél az Úrról, a te Istenedről, aki kihozott téged Egyiptom országából, a rabszolgaházból. Aki vezetett téged a nagy és félelmetes sivatagban tüzes kígyók és skorpiók közt, és víztelen szomjú földön; aki vizet fakasztott neked a kovakő sziklából. Aki mannát adott enned a sivatagban, amit nem ismertek atyáid; hogy megalázzon téged azért, hogy próbára tegyen téged, hogy jól tegyen veled azután. És azt ne mondd szívedben: Az én erőm és kezem hatalma cselekedte nekem ezt a hatalmas dolgot. Hanem emlékezzél meg az Úrról, a te Istenedről, hogy ő az, aki neked erőt adott hatalmas dolgot cselekedni azért, hogy fenntartsa szövetségét, melyre megesküdött atyáidnak, mint a mai nap van. Ha pedig elfelejtkezvén elfelejtkezel az Úrról, a te Istenedről, és más istenek után jársz, és azoknak szolgálsz és leborulsz előttök; bizonyságot teszek ellenetek ma, hogy elveszvén elvesztek. Mint azok a nemzetek, amelyeket az Úr elveszít előletek, úgy vesztek el annak következtében, hogy nem hallgattok az Úrnak, a ti Isteneteknek szavára.”

Tudjuk, hogy J.N. Darby készített egy bibliafordítást. Munkatársaival együtt komoly erőfeszítéssel dolgoztak rajta, hiszen nyilván hatalmas munkát jelent a Bibliát lefordítani, ugyanakkor jó munkát végezni. De annyira lefoglalta őket ez a tevékenység, olyan mértékben belevetették magukat ebbe a munkába, hogy végül azt vették észre, megfeledkeztek az Úrról. Amikor pedig erre rájöttek, elhatározták, hogy minden nap megtörik a kenyeret. Azért tették ezt, mert ez az egyik, amit az 1Korinthus 11,24-25ben olvasunk, ez: „és hálákat adván megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek; ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre – vagy más szóval: emlékezzetek Rám. – Hasonlóképpen a pohárt is vette, minekutána vacsorált, ezt mondván: E pohár az új szövetség az én véremben; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok, az én emlékezetemre”. Vagy mondhatnám másként fordítva: „amikor a kenyérből esztek és a pohárból isztok, Rám emlékezzetek”. Egy alkalommal az Úr Jézus szemrehányást tett a tanítványoknak, és ezt mondta: „higgyetek, legalább magukért a cselekedetekért higgyetek, amelyeket tettem”, de a gondolata az volt, hogy Őbenne higgyenek.

Mi úgy tudunk örülni; és én is, amikor az Úrhoz tértem, annyira örültem – és bár nem mondhatom, hogy botladozás nélküli lett volna az utam, de abban soha nem kételkedtem, hogy nem jutok a pokolra. Mert nagyon világosan tudtam, hogy az Úr Jézus Krisztus elhordozta az én bűneimet az Ő testében a keresztfán, megfizette az árat az én bűneim büntetéséért, és Isten örömmel tekintett erre, és elégedett volt az egyetlen áldozattal, amit nem kell évente megújítani. Attól kezdve nagyon biztos voltam abban, hogy ez a dolog igaz.

De Izrael népe is, akik Egyiptomból kijöttek és a pusztában vándoroltak, látták az Úr kezét, és tudták, hogyan hozta ki őket Egyiptomból, és vitte át őket a Veres-tengeren. De azt mondta nekik: vigyázzatok, hogy el ne feledkezzetek, mikor bementek az országba! Emlékezzetek meg Rólam! Ne feledkezzetek el Rólam. Mint amikor valaki nagyon el van foglalva a saját dolgaival. Lehet valaki a saját dolgaival elfoglalva, és elfeledkezik az Úrról. És azt látja, hogy az örömei és a dolgai gyarapodnak, és megelégedett ezekben.

Voltam az Egyesült Államokban, és Boston környékén meglátogattam egy testvért, aki azóta már az Úrhoz költözött. Ő olyan módon tudta bemutatni a történelmet, ahogy a könyvekben nem találjuk meg, mert a történészeket befolyásolja a rendszer, amelyben élnek. Ha valóban ismernénk a történelmet, nem lennénk olyan nagy hazafiak. Ez a testvér ismerte a történelmet, és elvitt bennünket a tenger mellé, ahol egy területen hatalmas házak álltak. És azt kérdezte: tudjátok, kié ez a sok ház? Az utódok már nem tudták karbantartani, ezért az államnak ajándékozták őket. De ezeket a házakat azok leszármazottjai építették, akik az üldözések idején kivándoroltak Angliából, és ide jutottak; utódaikat pedig nagyon megáldotta az Úr. Olyan áldásban volt részük, hogy palotákat építettek. Most már nem laknak ezekben a házakban, de látható, ahogyan az Úr megáldotta ezeknek az embereknek az utódait. Ahogy az Igében olvassuk: „láttam az igazat és az ő utódait, hogyan áldotta meg őket az Úr ezeríziglen”. Mi nem tudjuk, miért lesz áldott valaki, és tér meg az Úrhoz, de valamiképpen az ő nemzetségében az elődei között volt valaki, aki komolyan kereste az Urat, és ezért az ő nemzetsége áldásban részesült.

De mikor ilyen tapasztalatod lesz, meglásd, hogy ne feledkezz el! Vigyázz! Ne feledkezz el olyan értelemben, hogy annyira elfoglaljon, legjobb esetben mondjuk, az Úr munkája, hogy ebben annyira tevékeny legyél, hogy közben elfelejtsd az Urat.

Ezt bevezetőnek szántam, mert mikor az Úrhoz térünk, és valaki a szemeink elé tárja a Golgotát, mi az egész Golgotát úgy értelmezzük, hogy az Úr mit tett értünk. Ha egy fiatalt megkérdezel: mit értesz te a Golgotán? Ő azt feleli: az Úr megbocsátotta a bűneimet, megfizetett az én bűneimért, örök életet kaptam, meg vagyok váltva. De ez a látásmód a Golgotával kapcsolatban önző látásmód. A látásmódunknak egyszer meg kell változnia, és meg kell látnunk, hogy a Golgota elsősorban az Úrért volt. Mit nyert Ő a Golgotával? Természetesen mi áldásban részesülünk a Golgotán, de mit nyert az Úr a Golgotán?

Mikor megtértem, nagyon örültem, hogy valaki, aki hirdette az evangéliumot, azt mondta, hogy a gyülekezet nem megy át a nagy nyomorúságon. Ó, hála az Úrnak! Nem megyünk át a nagy nyomorúságon! Azonban egy idős testvérnő is jelen volt, aki azt mondta: „Testvér, az Úr nem dicsőül meg a szavaid által”. Mi láthatjuk, hogy egyszer csak elvitetünk innen, és örülhetünk ennek. De másrészt látnunk kell azt is, hogy elsősorban nem azért visz el innen bennünket az Úr, hogy ne menjünk át a nyomorúságon, hanem azért visz el, mert vágyakozik. Azt mondta egy testvér, hogy az elragadtatás arról szól, hogy milyen nagyon vágyakozik az Ő szíve mi utánunk. Milyen nagyon vágyik Ő erre. Mi pedig azt gondoljuk, milyen jó lesz nekünk.

Ma reggel, mikor ezen gondolkoztam, Jeremiás jutott eszembe, amikor jöttek a babilóniaiak és Jeremiás a babilóniai nép ellensége volt. És tudjátok, mi történt Jeremiással? Az ellenség tudott róla, és azt mondták: „ha velünk akarsz jönni, jó; ha nem akarsz, maradj itt”. Mi nem vagyunk akárkik. Mi az Ő megváltott népe vagyunk. Mi az Ő számára lettünk megváltva. Mi az Övéi vagyunk.

1Thesszalonika 1,6-10: „és ti a mi példánk követőivé lettetek és az Úréi, befogadván az igét sok nyomorúság közt Szent Szellem örömével, úgyhogy példaképekké lettetek minden hívő számára Macedóniában és Akhájában. Mert tőletek kizendült az Úrnak beszéde nemcsak Macedóniában és Akhájában, hanem minden helyre is kiment a ti Istenben vetett hiteteknek híre, úgyhogy nem szükség nekünk beszélnünk valamit, mert ők maguk hirdetik rólunk, milyen volt a mi hozzátok való bemenetelünk, és hogyan tértetek meg az Istenhez a bálványoktól, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok, és várjátok az ő Fiát a mennyekből, kit feltámasztott halottaiból, Jézust, aki megszabadít minket a jövendő haragtól”.

Héberek 9,24-28: „Mert nem kézzel csinált szentélybe ment be a Krisztus, a valódinak képmásába, hanem magába a mennybe, hogy most megjelenjék az Isten színe előtt érettünk. Nem is azért ment be, hogy sokszor feláldozza magát, mint a főpap minden esztendőben bemegy a szentek szentjébe idegen vérrel; mert akkor sokszor kellett volna neki szenvedni a világ teremtése óta; így pedig egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozata által eltörölje a bűnt. És miképpen el van végezve az emberekre, hogy egyszer haljanak meg, azután pedig ítélet; úgy a Krisztus egyszer áldoztatott meg sokak bűnének hordozására. Másodszor pedig nem a bűn miatt jelenik meg, hanem azok üdvözítéséért, akik rá várnak.”

2Timóteus 4,7-8: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: Végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, melyet megád nekem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nekem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését.”

Jelenések 22,16-17: „Én, Jézus küldöttem el az én angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen nektek a gyülekezetekben. Én vagyok Dávid gyökere és ága, a fényes égi hajnali csillag. És a Szellem és a menyasszony azt mondja: Jövel! És aki hallja, mondja: Jövel! És aki szomjúhozik, jöjjön el, és aki akarja, vegye az életnek vizét ingyen.”

Róma 8,20-27: „Mert a teremtett világ a hiábavalóság alá van vetve, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette abban a reményben, hogy maga a teremtett világ is megszabadul a romlandóság rabságából az Isten fiai dicsőségének szabadságára. Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és vajúdik mind ez ideig. De nemcsak ez a világ, hanem mi is, a Szellem zsengéjének birtokosai, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúvá fogadtatást, testünk megváltását. Mert ebben a reménységben tartattunk meg, de a látható reménység már nem reménység, mert amit lát az ember, miért remélné is azt? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, türelemmel várjuk. Ugyanakkor a Szellem is segítségére van a mi erőtlenségünknek. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, amint kellene, de maga a Szellem esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Szellem gondolata, mert Isten szerint esedezik a szentekért.”

Hajlamosak vagyunk, hogy úgy tegyünk, amint én is, hogy nagyon örültem annak, amit az Úr Jézus is mond, hogy átmentünk a halálból az életre. Nagyon örültem ennek, és nagyon sokáig ebben a helyzetben maradtam: örültem annak, amit az Úr Jézus Krisztus elvégzett értünk a Golgotán. És természetesen mindnyájan átmegyünk ezen a szakaszon. De azt akarom mondani, testvérek, hogy látjuk, mit mond Pál a 2Korinthus 11-ben: „eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy mint szeplőtlen szüzet állítsalak a Krisztus elé. Félek azonban…” Pál nem attól félt, hogy a korinthusiak a pokolra jutnak, hanem féltette azt a szeplőtlen szüzet, aki el van jegyezve, hogy az ő tekintete mindig afelé forduljon, aki egy nap eljön, és azután mindig együtt lesznek.

Meg lettünk váltva. Az Úr Jézus Krisztus kifizette az árat a mi bűneinkért. És most várakozunk, és várjuk, hogy eljöjjön. Nem azt mondja, hogy azért jön, hogy megszabadítsa azokat, akik újjászülettek, nem azt mondja, hogy azoknak hoz szabadulást, akik átmentek a halálból az életre, hanem azt mondja, hogy üdvösséget hoz mindazoknak, akik Őt várják. Mikor reggel felkelek, mikor este lefekszem, ott van ez a gondolataimban? Elgondolkozom ezen, hogy lehet, hogy az Úr eljön? Az én dolgaim rendben vannak-e, ha az Úr eljön? Vagy az történik, mint egy családban, ahol sok gyermek van, és nem osztják el az örökséget, míg eljönnek a gyerekek és veszekednek az örökség miatt. El kell rendeznünk a dolgainkat. Az Úr azért jön, hogy szabadulást hozzon azoknak, akik Őt várják. Ha várod Őt, akkor az egészen más.

Mikor katona voltam, egy év és négy hónapig tartott a katonai szolgálat. A katonaság után sikerült bejutnom az egyetemre. Amikor még otthon voltam a szüleimnél, nem volt semmilyen felelősségem. Nem sok dolgom volt, azt pedig valahogyan elvégeztem. Nem volt nagy gazdaságunk. És mikor a katonasághoz kerültem, ott bizonyos feladatokat bíztak rám, bár én akkor egyszerű katona voltam, nem volt semmilyen rangom. Apámat a hite miatt ismerték és megfigyelték; nem volt párttag, és emiatt sem adtak nekem semmi rangot. Egy alkalommal azonban odahívott az egység parancsnoka, és azt mondta, hogy menjek el Temesvárra, és jelentkezzem a tábornoknál. Én nem is gondoltam arra, hogy ha a tábornok elé megyek, egy kicsit meg kellene nyiratkoznom. Hirtelen új egyenruhát kaptam. És ott álltam a tábornok előszobájában, egy ezredes vezetett be hozzá. És mikor ott az előszobában voltam, az ezredes rakta rendbe a hajamat. Nagyon naiv voltam, nem tudtam, mit jelent megjelenni egy tábornok előtt.

Ezt a példát azért mondtam, hogy megértsük, mi meg lettünk váltva, és meg kell változtatnunk a látásmódunkat. Meg kell értenünk, hogyan tudjuk várni az Urat a mennyből. Hogyan mondhatjuk mi is azt, amikor felébredünk, amikor járunk-kelünk: „és a Szellem és a menyasszony ezt mondja: jövel! És aki hallja, ezt mondja: jövel!” Vagy úgy gondolkozunk, hogy „mi lesz ezzel, mi lesz azzal?” „Mi lesz a gyermekeimmel, mi lesz a gyülekezettel?” „Mi lesz? Nem vagyok felkészülve mindezekre”?

Mi, magunktól nem tudunk tenni semmit. De jöhetünk az Úrhoz, és tehetjük azt, amit itt ír az ige, Jelenések 3,1-3: „A szárdiszi gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja az, akinél az Isten hét szelleme és a hét csillag van: tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz, és halott vagy. Légy éber, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak, mert nem találtam a te cselekedeteidet az én Istenem előtt teljesnek. Emlékezz vissza azért, hogyan kaptad és hallottad, tartsd meg azt, és térj meg (változtasd meg a gondolkodásmódodat)! Ha azért nem vagy éber, eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök hozzád.” Nem azt mondja, hogy nyugodtan ülhetsz, mert te az Úré vagy. Vigyázz! Változtasd meg a gondolkozásodat, felfogásodat! Ne láss mindent a te önzésed szemszögéből, hanem azáltal láss mindent, amit az Úr munkál.

És azután azt mondja, 4-6: „De van néhány neved Szárdiszban, azok, akik nem szennyezték be ruháikat, és fehérben fognak velem járni, mert méltók rá. Aki győz, azt fehér ruhába öltöztetik, és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”

Ezért, testvérek, ideje, hogy felébredjünk, hogy láthassunk. Látjátok, mi minden történik körülöttünk. Azt énekeljük, hogy „az utolsó idők végét éljük”. A földön vannak jelek. Még nem mutatkoznak jelek az égben, de hamarosan azok is eljönnek. De a Prédikátor 8,5-ben ezt olvassuk: „aki megtartja a parancsolatot, nem ismer nyomorúságot, és a bölcsek szíve megért mind időt, mind ítéletet (és hogy mit kell tenni – románból).” A bölcsek szíve ismeri az időket: milyen időket élünk. És nemcsak ismeri az időket, hanem azt is tudja, mit tegyen. Nekünk ilyen embereknek kell lennünk. Szükséges, hogy ismerjük az időket, lássuk az időket, amik vannak, de ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy mit kell tennünk. Az Úr segíthet ebben. Bízzunk Őbenne, és ne hagyjuk, hogy sodorjon az ár; és imádkozzunk, hogy olyanok legyünk, akik várják az Ő eljövetelét. Vágyva várjuk az Ő eljövetelét és tudjuk kimondani: „Jöjj el, Uram Jézus!” Ne azért, hogy mi megszabaduljunk a nyomorúságból, hanem hogy találkozzunk Vele. Ámen.

A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 2. (G.H. Pember)

PDF-ben a teljes 12. fejezet: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-12

Részlet:

A történelem tanúbizonysága
Bevezetés. Az özönvíz előtti bűn ismétlődése az özönvíz utáni időkben.

Amikor az ihletett írók tévedhetetlen kijelentéseitől eljutunk azon szerzők megszámlálhatatlan sokaságához, kik az idők folyamán összegyűjtött tudásukkal és feljegyzéseikkel tájékoztatnak minket a múltról, előre kell bocsátanunk, hogy messze nem vállalkozhatunk kimerítő értekezésre. Csupán néhány egyértelmű példával érzékeltetjük, hogy az ókori időkben is létezett a ma spiritizmusnak nevezett jelenség; a további kutatást pedig a kíváncsi érdeklődőkre bízzuk, kiknek, ha az ókor emlékeinek vizsgálatában járatosak, semmi esetre sem lesz nehéz dolguk.

Nem kívánunk azzal sem időzni, milyen szörnyűségekre vezetett a varázslás bűne az özönvíz előttiek életében; ez a kérdés nem képezi szokványos értekezés tárgyát. Látva azonban, hogy ez a veszély megint fenyegeti a kereszténységet, a vallásos közvélemény vezetői helyesen teszik, ha számba veszik a korábban történteket, hogy felbuzdulva, befolyásuk minden erejével igyekezzenek visszaszorítani újbóli megjelenésének látható jeleit.

Akiknek tehát ez kötelességük, gondolkodjanak el Hérodotosz leírásában a Bélosz tornyának tetején lévő templomkamráról, az abban lévő díszes ágyról, az aranyasztalról és a kamra magányos lakójáról1 – és a modern spiritizmus fényében gondolják végig, hogy a káldeus papok állítása, miszerint az isten meglátogatta ezt a kamrát, nem lehetett-e több puszta mítosznál vagy szimbólumnál2. Mérlegeljék annak tényét is, hogy ilyesmi más templomokban is megtörtént, például a thébai Jupiter-templomban3 vagy a patarai Apollón-jósdában. Olvassák el Paulina különös históriáját Josephus Flaviusnál4, és mondják meg, hogy Isis papjait vajon nem egy ősi és általánosan ismert szokás bátorította-e, amikor az erényes és nemes római asszonyt kikérték férjétől Anubis isten számára. Gondolkodjanak el Kasszandra történetén és az ókori mitológia más hasonló mondáin, a görög és római hősök isteni eredetére való számos hivatkozásán. Vegyék ehhez hozzá azt a sok hasonló jellegű legendát, melyek szinte minden nemzet ősi feljegyzéseiben megtalálhatók, az incubusok és succubusok eseteit, azt, hogy a középkori boszorkányok elmondásuk szerint milyen árat fizettek természetfeletti erejükért. És ha ezekkel a múltbéli utalásokkal összevetik a jelenlegi spiritiszta irodalomból származó információkat, akkor bőven lesz miről komolyan elgondolkodniuk.

Haladjunk most azonban tovább a spiritizmus közismertebb gyakorlatainak példái felé. Nem is nehéz felfedezni ezeket, hiszen démonok, püthiák, szibillák, nimfák, augurok, jövendőmondó férfiak és nők egymás után vonulnak végig előttünk a korai történelem világi feljegyzéseiben.

Asztrológusok és jósdák.

Az ókori népek asztrológusai és mindenekfelett a káldeaiaké mind oly közismertek, hogy aligha szükséges a megemlítésükön túl szólni róluk5; és nem tudja az elfogulatlan tanulmányozó a híres jósdák számos válaszában az emberfölötti előrelátást és bölcsességet nem fölfedezni. Különösen is igaz ez azokra, melyeket úgymond Apollón ihletett, kinek jóstehetség átruházására való képességét, mint azt láttuk, az Ige egyértelműen igazolja (Csel 16,16). Példaként egyetlen esetet, Kroiszosz és a delphoi jósda híres történetét említjük Hérodotosz elbeszélésében6. Mert, hacsak nem utasítjuk el teljes mértékben, hogy hitelt adjunk a természetfelettinek, nincs okunk kételkedni a történetben; a Kroiszosz által küldött pompás ajándékok pedig még láthatók voltak a történetíró napjaiban.

Hogyan tette próbára Kroiszosz, Lüdia királya a delphoi jóshelyet.

Kevéssel több, mint öt és fél évszázaddal Krisztus előtt Lüdia királya aggodalommal szemlélte a perzsa hatalom növekedését, és azon gondolkodott, hogyan bírhatná növekedésében meggátolni e rivális államot. Gondolatai természetszerűleg a jóshelyek felé fordultak, mint amelyektől egyedül volt várható isteni útmutatás – de mind közül melyikre bízza magát? Hiszen a világ dúskált jövendőmondó szentélyekben, és mind ihletettnek tartotta magát. Elhatározta hát, hogy próbára teszi a legjobb hírnek örvendőket, és választását az eredménytől teszi függővé. Ki is küldte embereit a szélrózsa minden irányába, némelyeket a phókisi Abae-ba, másokat Zeusz beszélő tölgyfájához és galambjaihoz Dodonába; úgyszintén másokat a megistenült Amphiaraosz sírjának jóshelyéhez, hogy megfelelő megtisztulás után próbára tegyék az ott elérhető, különleges prófétikus álmokat; megint másokat Trophoniosz szörnyűséges barlangjához küldött, ahonnan sápadtan és félelemtől reszketve került elő, ki belépett oda; és volt, akiket a milétoszi Branchidákhoz, illetve a híres ammoni Jupiter-templomhoz küldött jóslatért, mely Líbiában magasodott a sivatagi pusztaság kellős közepén.

Mi most azonban csak azzal a küldöttséggel foglalkozunk, melyet Kroiszosz Apollón nagy jósdájához menesztett. A jóshelyek megpróbálása a következőképpen történt: az útnak indulásuktól számított századik napon a követeknek azt a kérdést kellett feltenniük az istennek, hogy éppen abban a pillanatban mit csinál a lüdiaiak királya, Alüattész fia, Kroiszosz.

A meghatározott időben, a megfelelő előkészületek után, homlokukat a misztikus babérral övezve a követek tehát a szentély területére léptek. Miután a szokásos áldozatot bemutatták és a sorsolást elvégezték, továbbhaladtak, csodálkozva bámulták az utat szegélyező emlékműveket és szobrokat, míg magának a nemes szentélynek a lépcsőjéhez nem értek. Az ezután következőket és a jóslat elhangzásának rémisztő körülményeit azonban nem is lehetne jobban leírni, mint amiképp ez az 1859-es Arnold-díjas esszé következő részletében szerepel.

„És ekkor a papok trombitái felharsantak, hangjuk körbejárta a völgyet, felhatolt egészen Hüampeia hegyormainak kanyarulatai közé. A hangok által néma csendre intve lépte át emberünk a füzérrel díszített küszöböt, fejére az aranykorsókból vett szentelt vizet hintett, és bement a külső udvarba. Új meg új szobrok, kelyhek, kupák és serlegek, keleti királyok ajándékainak látványa tárult elé, sötétség beszédével telirótt falak emelkedtek körülötte, amint átkelt a legbelső szentélyhez. A muzsika dallamai egyre hangosabban értek fülébe, kíváncsisága fokozódott, szíve hevesebben vert. A kinti tömegig hatoló mennydörgés robajával megnyílt a földalatti kapu, a föld megrendült, a babérágak hajladoztak az előtörő füstben és gőzben; és lent, a szikla egyik üregében, egy szemvillanásnyira megpillantotta Zeusz és a rettegett Moirák márványszobrait, megvillantak a szent karok; szeme elé ötlött a gőzölgő hasadék, a háromlábú aranyszék, azon lázas arcú, habzó szájú alak, amint vad tekintetét a semmibe meresztve, lelkének kínjában a magasba lendíti karjait, s ajkát napokig fülébe csengő, hátborzongató kiáltás hagyja el, amint fennhangon hadarva kántálja az égiek akaratának sötét szózatát.”

Amikor Kroiszosz követei a szentélyhez járultak, a Püthia, kérdésüket meg sem várva, a következőképp szólította meg őket:

Ismerem én a fövény számát s a tengeri síkot;
Értem a némát is, meghallok olyat, ki nem is szól.
Teknősbéka szagát érzem pánczélfedelével,
Bárányhússal a mint forr érczkatlannak űrében;
A melyen ércz a fedél, s az edénynek is ércz az alapja.”7

A követek pedig azonmód siettek a különös válasszal Szárdiszba, a király pedig, miután meghallotta, rögtön megtisztelte a jóslatot, és kijelentette, hogy egyedül a delphoi jóshely méltó a bizalomra. Mert a megjelölt napon olyan gondolata támadt, amit még csak megsejteni is lehetetlen, ugyanis levesteknőst és bárányt vágott össze és főzött meg egy ércedényben, melyre ugyanabból az anyagból készült fedőt tett. Kroiszosz bámulatos ajándékokat küldött Delphoiba, s innentől fogva teljesen a jósda befolyása alá került, melynek kétértelmű válasza rövidesen a pusztulásba csalta őt. Amikor ugyanis ezután követeket küldött a Püthiához, hogy indítson-e háborút a perzsák ellen, a következő kétes feleletet kapta: „Ha Kroiszosz átkel a Halüszön, nagy birodalom fog megdőlni”. Természetesen arra gondolván, hogy Perzsia ez a birodalom, Kroiszosz átkelt a határfolyón, ám hamarosan megsemmisítő vereséget szenvedett; túl későn döbbent rá, hogy a jóslat a saját birodalmának megdöntésével teljesedett be. Ó, bár akik most tévelyítő szellemekre hallgatnak, és démonok tanításainak adnak hitelt, hallgatnának a Kroiszosz sorsában rejlő figyelmeztetésre!

Tovább a teljes fejezetre: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-12

1Hérodotosz I. 181: „Az utolsó toronyban van egy nagy templom, melybe egy magasra vetett ágyat tettek, mellé pedig egy aranyból készült asztalt. Istenkép azonban nincs felállítva, valamint éjjel egy ember sem lép ide be, csak egy benszülött asszony, kit az isten valamennyiök közül kiválasztott.” (Herodotos történeti könyvei, fordította Geréb József, Franklin Társulat, 1892.)

2Hérodotosz I. 182: „az isten éjjelenként eljő a templomba és lefekszik az ágyba”.

3A görögök az egyiptomi Ámont Zeusszal azonosították, kinek római megfelelője Iuppiter (ford.).

4Josephus Flavius: A zsidók története (XVIII. 4)

5A ninivei felfedezések révén a káldeai spiritizmus teljes területe megnyílt előttünk; és a sok információforrás közül a legfontosabb annak a hatalmas, mágiáról szóló műnek néhány töredéke, amelyet Layard talált a kújundzsíki királyi könyvtárban. Az értekezés, amelynek részét képezik, eredetileg nem kevesebb mint kétszáz táblából állt, melyek mindegyikére három-négyszáz sornyi írást véstek. A mű három könyvre oszlik, melyek közül az elsőnek a címe „A gonosz szellemek”; a második, úgy tűnik, a betegségek gyógyítására szolgáló ráolvasásokból és varázsigékből áll; míg a harmadik bizonyos istenekhez szóló mágikus himnuszok gyűjteménye, melyek kántálásának titokzatos erőt tulajdonítottak. A mű számos tantételének azonossága a modernkori spiritizmus tanaival nagyon szembetűnő.

6Hérodotosz I. 46-51.

7Geréb József fordítása (Herodotos történeti könyvei, Franklin Társulat, 1892.)

A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 1.b (G.H. Pember)

A 11. fejezet második fele PDF-ben: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-11-b

Részletek:

“A varázslókra használt ószövetségi kifejezések vizsgálata.

A következőkben pedig a természetfeletti tevékenységek gyakorlóira használt bibliai kifejezéseket fogjuk megvizsgálni, minden alkalommal megadva a héber szót és lehetséges magyarázatát.

Hartummim. A „jövendőmondó írástudók” az 1Mózes 41,8-ban. Ezen a néven szerepelnek az egyiptomi varázslók („Egyiptom írástudói”) József és Mózes idejében (2Móz 7,11), és Dániel idejében a babilóniaiak is. A szó valószínűleg a héber heret, véső, íróvessző szóból ered, és a papi osztály azon tagjait jelöli, akik bár a varázslás egyéb nemeit is űzték, elsődleges foglalatosságuk az írás volt. Ezek napjaink írómédiumainak felelhettek meg, akiket a Glimpses of a Brighter Land (Pillantások egy ragyogóbb országba) c. könyv szerzője szerint ötféleképpen lehet csoportosítani: akiknek a kezét közvetlenül a démon mozgatja, anélkül, hogy a saját akaratuk részt venne benne; akiknek az elméjében egyesével jelennek meg a szavak, egy időben azzal, amikor azokat automatikusan papírra vetik; akik szellemhangok diktálása alapján írnak; akik a levegőben vagy valamilyen alkalmas tárgyon megjelenő szavakat és mondatokat másolják le; és végül, akik jelenlétében olykor látható, olykor láthatatlan szellemkéz veszi föl a tollat és írja le vele közléseit.”

Nem sokkal később félreérthetetlen utalást láthatunk a mesmerizmus szíriai elterjedésére. Amikor ugyanis Naámán meghallotta Elizeus üzenetét, felháborodott a próféta távolmaradásán, és dühösen felkiáltott: „Íme, azt gondoltam, biztosan kijön hozzám, és megáll, és segítségül hívja az Úrnak, az ő Istenének nevét, és meglengeti a kezét a hely fölött, és meggyógyítja a leprást” (2Kir 5,11). Meg kell jegyeznünk, hogy mi a [King James Biblia] lapszél szerinti fordítását vettük át, amely egyedül fejezi ki a núf helyes jelentését a Hifílben. Ez az ige ugyanis azt jelenti, hogy fel-le lóbálni, lengetni, és ez a szó a tenúfá, a lengetési áldozat szótöve is.

Naámán tehát jól ismerte a Rimmón papjai és országának hamis prófétái által gyakorolt mesmerikus gyógyítás módszerét, ezért arra számított, hogy Elizeus is ugyanígy fogja majd lengetni fölötte a kezét. Így már megérthetjük a próféta bánásmódját. Ha ugyanis személyesen jött volna el hozzá, és kezét a leprás helyek fölé tette volna, Naámán kétségkívül Elizeus mesmerikus hatásának tulajdonította volna a gyógyulást, aki emiatt nem találkozott vele, hanem elküldte, hogy fürödjön meg a Jordánban.

„Mit béke? Amíg anyádnak, Jezábelnek paráznasága és sok boszorkánysága még egyre folyik!” – volt Jéhu dühös válasza Jórámnak (2Kir 9,22). És egyes modern spiritualisták tanításai alighanem emlékeztetnek is bennünket a két bűn szoros kapcsolatára.”

Tovább a teljes PDF-re: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-11-b

A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 1. (G.H. Pember)

PDF: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-11

Részlet:

A gonosz szellemek világunkba való nyílt betörésére logikusan számítani lehetett.

A természetfeletti puszta említését is gyakran lenéző, hitetlenkedő mosollyal fogadják az emberek. Nem kevés hitvalló keresztény is van, akik nagy igyekezettel próbálják a régmúlt csodák számát és mértékét kisebbíteni, és bár odáig nem mernek elmenni, hogy teljesen tagadják Isten hatalmát arra, hogy saját törvényeit felfüggessze vagy megváltoztassa, nem tartják valószínűnek, hogy ilyesmi a jelenben is megtörténhetne. Azt már viszont, hogy a Sátán képes lenne csodákat tenni, sosem ismernék el, sőt, sok esetben az ördög létét is tagadják.

Az ilyen gondolkodásmód azonban bizonyosan tudatlanságból vagy hitetlenségből ered. Hiszen nem úgy beszél-e Pál a Sátán munkálkodásáról, mint ami tele van hatóerővel, jelekkel és csodákkal, azért, hogy higgyenek a hazugságnak (2Thessz 2,9-11)? És az Ige azon egyszerű állítása, mely szerint a földünket körülvevő levegő lázadó szellemektől nyüzsög, legalábbis fel kellene, hogy készítsen minket arra, hogy ezek esetenként meg is jelenhetnek és nyíltan beavatkozhatnak. Isten kétségtelenül megtiltotta nekik, hogy közvetlenül kommunikáljanak az emberrel, vagy gonoszságra bírják rá. Mégis, mivel engedetlenek, és jelenleg nincsenek erővel visszatartva, észszerű azt gondolni, hogy a korábbi parancsot időnként ugyanúgy megszegik, ahogyan az utóbbival is folyamatosan szembeszegülnek. És ezt a feltételezést az Ige is megerősíti: hiszen az Ószövetségben számtalan utalást találunk az emberek és démonok közötti érintkezésre, az Újszövetség pedig a varázslást a hústest nyilvánvaló cselekedetei között említi (Gal 5,20).

A varázslással szembeni mózesi törvények nem puszta szélhámosságra vonatkoznak, hanem a bukott szellemekkel való tényleges kapcsolatra.

„Varázsló asszonyt ne hagyj életben” (2Móz 22,18) – így rendelkezett az Úr Mózesnek. Azt pedig, hogy ez a törvény nem a puszta babonára vagy csalásra vonatkozik, hanem a gonosz erőivel való szándékos szövetkezésre, a büntetés súlyosságából tudhatjuk. Mégis, sokan szeretnének meggyőzni bennünket, hogy a tiltott mesterkedések gyakorlóira vonatkozó számtalan bibliai kifejezés pusztán a szélhámosság vagy csalás különböző formáit akarja jelenteni. Egyetlen példa azonban megfelelően bizonyítja az ilyen vélekedés meggondolatlanságát.

Mózes harmadik könyvének huszadik fejezetében ugyanis a következő törvénycikket találjuk: „Az olyan férfi vagy asszony, akiben halottidéző vagy jósló szellem van, halállal lakoljon; kövezzék agyon őket, vérük legyen rajtuk!” (3Móz 20,27). Hogyan dönthetett vajon egy izraelita bíró valakinek az esetében, akivel szemben ezt a vádat hozták föl? Nem attól a bizonyítéktól függene vajon az egész ügy, hogy a megvádoltnak valóban van-e kísérőszelleme? És maga az a tény, hogy erről törvény van, nem nyilvánítja-e ki egyértelműen, hogy ilyen kapcsolatok nem pusztán lehetségesek, hanem konkrétan meg is történnek?

Tovább a teljes szövegre (8 oldal), PDF: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-11

Az előítélet akadályozza a szellemi látást (T. Austin-Sparks)

Tanácsolom neked, hogy végy tőlem (…) gyógyírt, hogy bekend a szemed, és láss” (Jel 3,18, Káldi)

Mindazt, amiről úgy gondoljuk, hogy tudjuk és látjuk, az életünkre gyakorolt hatása alapján kell lemérnünk. Mindnyájunknak óriási mennyiségben lehet olyan tudásunk, amit szellemi ismeretnek gondolunk; tudjuk a tantételeket, ismerjük mind az igazságokat. Az evangéliumi hit tanítását remekül keretbe tudjuk foglalni; de mi a hatása? Az nem látás, szeretteim, a szó valódi szellemi értelmében, ha a nyomán nem jön létre bennünk változás. Igen, a látás azt jelenti, hogy megváltozunk – ha nem jár vele ilyen, akkor valójában nem láttunk meg semmit. Sokkal jobban járnánk, ha mindezektől [az ésszel felfogott ismeretektől] megfosztatnánk, és oda jutnánk, arra a pontra, ahol valóban látunk – akármilyen keveset is, de az valóságos változást munkál. Ebben nagyon őszintének kell lennünk Isten előtt. Ó, hát nem lenne jobb valami egészen kicsi, aminek száz százalékos hatása van, mint hatalmas mennyiségű ismeret, aminek a kilencven százaléka semmit sem ér a számunkra? Kérnünk kell az Urat, hogy mentsen meg minket attól, hogy meg akarjuk előzni a szellemi Életet, úgy értem, olyan ismerettel megelőzni, amiről azt feltételezzük, hogy tudjuk, mit jelent. Értitek, mire gondolok. A valódi látás, mondja Pál, az, hogy megváltozunk, és minden változás annak kérdése, hogy az Úr, a Szellem által látunk. Tehát imádkozzunk, hogy lássunk!

Soha nincs késő szellemi látásra szert tenni, bármilyen vakok voltunk is, és bármilyen sokáig, ha valóban komolyan gondoljuk a kapcsolatunkat az Úrral. De ne feledjétek, ez azon múlik, hogy őszinték vagyunk-e Istennel. Az Úr Jézus csodálatos dolgot mondott Nátánaélnek. Nátánaél veszélyesen közel volt ehhez a kettős vaksághoz. Abban a pillanatban, hogy megengedte magának, hogy kifejezést adjon egy elterjedt előítéletnek, nagyon közel került a veszélyzónához. Azt mondta: „Jöhet-e valami jó Názáretből?” Ez közkeletű előítélet volt. Közkeletű előítéletek pedig már sok férfit és nőt fosztottak meg attól, hogy megismerjék Isten teljesebb gondolatait. És az előítéletek sokféle formát ölthetnek. Legyünk óvatosak! Ha előítéleted miatt veszélybe kerültél, vigyázz! Hagyj fel az előítéleteddel, és légy nyitott szívű! Légy olyan izráelita, akiben nincs Jákób, nincs csalárdság, aki nyitott szívű az Úr előtt, és látni fogsz.

Részlet innen: T. Austin-Sparks: Spiritual Sight – Chapter 2 (Open Windows, március 19.)

A győzelmet el kell fogadnunk! (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2021. december 22-én, Nagyváradon

PDF: 2021-12-22-Radu_Gavrilut_A_gyozelmet_el_kell_fogadnunk

2Mózes 17,8-16: „Eljöve pedig Amálek és hadakozék Izráel ellen Refidimben. És monda Mózes Józsuénak: válassz nékünk férfiakat és menj el, ütközzél meg Amálekkel. Holnap én a halom tetején állok és az Isten pálcája kezemben lesz. És úgy cselekedék Józsué amint mondotta vala néki Mózes, megütközék Amálekkel: Mózes, Áron és Húr pedig felmenének a halom tetejére. És lőn, mikor Mózes felemelé kezét, Izráel győz vala, mikor pedig leereszté kezét, Amálek győz vala. Mikor azért Mózes kezei elnehezedének, követ hozának és alája tevék, hogy arra üljön, Áron pedig és Húr tartják vala az ő kezeit, egy felől az egyik, más felől a másik, és felemelve maradának kezei a nap lementéig. Józsué pedig leveré Amáleket és az ő népét fegyver élivel. És monda az Úr Mózesnek: írd meg ezt emlékezetül könyvbe és add tudtára Józsuénak, hogy mindenestől eltörlöm Amálek emlékezetét az ég alól. És építe Mózes oltárt és nevezé nevét Jehova-Nisszinek. És monda: megesküdött az Úr, hogy harca lesz az Úrnak Amálek ellen nemzetségről nemzetségre.”

Amálek volt az első ellenség, amely ellenállt annak, hogy Izráel eljuthasson az Ígéret földjére. Sokan ismerik Amálek jelentését azok közül, akik itt vannak ma: Amálek a hústestet jelképezi. És azt mondja itt az Ige: „válassz nékünk férfiakat és menj el, ütközzél meg Amálekkel!” Ezeknek a férfiaknak, akik Amálek ellen harcoltak, meg kellett érteniük, hogy a győzelem nem rajtuk múlik. El kellett fogadniuk, hogy az Amálek felett aratott győzelem attól függ, Mózes felemelte vagy leengedte-e a karját. Ez nagyon fontos, mert sokan úgy akarnak győzedelmeskedni, hogy az ádámi természetük bűnös vágyait, hajlamait, rossz tulajdonságait megpróbálják elfojtani, de nem értik, hogy győzelmünk nem így lesz. A nép harcolt – Józsué pedig azt jelképezi, aki harcolt, de megértette, hogy a győzelem Mózes karjainak felemelésétől függ. Tehát ezt a győzelmet el kell fogadni. Ez nagyon nagy dolog.

Nagyon sok testvérnek vannak rossz hajlamai, csúnya jellemvonásai, amit a mellettük lévők elítélnek – és lehet, hogy ők maguk is szeretnék ezeket elfojtani, de nem ez az út. Az út az, hogy a győzelmet el kell fogadni. De az a probléma, testvérek, hogy a mi bűnös természetünk rejtve van. Nem láthatjuk kezdetben, hogy mi minden rejlik a szívünkben, de ha haladni akarunk a hit útján, ezzel a bűnös természettel le kell számolni. Mi nem tudunk ellene harcolni, mert ez nem a mi harcunk, és meg kell tanulnunk, hogy a harc másvalakitől függ. A győzelmet el kell fogadni, és nem harcolni érte.

A pusztai vándorlás során – és nem csak Izráel tekintetében, hanem Dávid pusztai vándorlásának során, vagy Mózes esetében is, aki negyven évet volt a pusztában –, az Úr a mi bűnös természetünkkel akar leszámolni. Úgy rendezi a dolgokat ebben a pusztai időszakban, hogy felszínre kerüljön, ami a szívünkben van. És amikor ez felszínre jön, akkor a szellem harcol a hústest ellen, nem mi – ha ugyan megengedjük neki. Elfogadjuk-e, hogy a szellem harcolni fog a hústest ellen? Elhisszük mi ezt? Vagy mégiscsak megpróbálunk tenni valamit azért, hogy megváltoztassunk valamit, és nem akarjuk ezt elfogadni? Józsuénak is meg kellett tanulnia ezt, mert az elején Mózes felemelte a karját, azután elfáradt, és leengedte a karját. Amálek pedig erős volt, mikor Mózes karja lent volt. Tehát a győzelmet el kell fogadni.

Nemrég olvastam azt a történetet, mikor az Úr Jeruzsálembe készült, és Samárián kellett keresztülmennie, a samaritánusok azonban nem akarták átengedni őket. Arra gondoltam, hogy mekkora változás történt ebben a két tanítványban, akiket mennydörgés fiainak nevez ott az Ige, akik nagyon határozottan mondták az Úrnak, hogy szálljon alá tűz az égből ezekre a samaritánusokra. Bizony meg is tették volna, ha az Úr nem szól közbe. Ilyenek voltak ők, nem értették. Éppen olyanok, mint mi, távol attól, hogy megértsük a kereszt útját. „Uram, szálljon tűz ezekre a samaritánusokra!” És az Úr azt mondta: „nem tudjátok milyen szellem van tibennetek.” És ezekben a helyzetekben, amelyeken ezek a tanítványok átmentek a három év alatt, én hiszem, hogy az Úr munkálkodott az életükben, és nagyon megváltoztak. Ha olvassuk János leveleit, alig tudjuk elhinni, hogy ő írta ezeket. Az Úr képes kezelésbe venni a mi életünket.

Hogyan kerül felszínre, ami bennünk van? Láttuk, mit tett Mirjám a pusztai vándorlás során – pedig nagyon ragaszkodott Mózeshez, ő húzta ki a vízből, ő keresett neki dajkát, és jelen volt, mikor átkeltek a Vörös-tengeren. Ott volt az élen az asszonyokkal, énekeltek és örültek az Úr szabadításának. De volt a szívében valami: a Mózes felesége iránti féltékenység. És eljött az az idő, mikor a kígyó felemelte a fejét, és Mirjám úgy beszélt, ahogyan. Az Úr pedig meghallotta, odahívta őket, és nagyon szigorúan bánt velük. Mirjám elviselte az Úr fenyítését, az Úr pedig az ő oldalán állt, és hamar kigyógyult a leprából, de azt hiszem, hogy mindörökre megszabadult attól a gondolattól is, ami Mózes ellen volt benne.

Testvérek, így van ez velünk is. Ne igazoljuk magunkat, mikor az Úr megmutat valamit a mi bűnös természetünkből. Foglalkoznia kell azzal a természettel, úgy, amint a testvér is mondta, hogy Saulnak teljesen el kellett volna pusztítania Amáleket, és nem lett volna szabad megkímélnie. Ha mi megkíméljük, és elnézőek leszünk, és csak a rossz természetünkkel, a rossz jellemvonásainkkal harcolunk, eljön az idő, ahogy Saullal is történt, hogy bár ő megkímélte Agágot és mindazt, ami szép volt, végül az az amálekita nem kímélte meg őt. Mi lesz velünk, ha mi is megkíméljük, és nem tanuljuk meg ezt?

Az Úr időről időre megmutatja, mi van bennünk. Nem lehet, hogy ne mutassa ezt meg. Ha most megkérdezném: mi az, amit az Úr legutóbb megmutatott neked, ami ott van a szívedben, mit mondanál? Vannak, akik nem jutottak el oda, hogy meglássák, hogy amikor előjön valami ebből a romlott ádámi természetből, azt kezelni kell. Kérnünk kell az Urat, hogy vegye kezelésbe a mi természetünket! Mert nézzétek, mit mond az Efézus 5,25-27: „ti férfiak, szeressétek a ti feleségeiteket, miképpen a Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért, hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek fürdőjével az ige által, hogy majd Önmaga elébe állítsa dicsőségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplő (folt), vagy sömörgőzés, vagy valami afféle, hanem hogy legyen szent és feddhetetlen.” Tudjátok, mit jelent a folt? Ezek a foltok a mi lelkünkön vannak, és ezek előjönnek. Ha te nem látod, a melletted levők látják. Ezeket itt kell kezelni, most. Ez nem választás kérdése. Ennek meg kell történnie.

A családjainkban felnövő gyermekekre gondolok, akik szófogadó, jó gyerekek, nem sokat tudnak – és mikor erre a felfedezésre jutnak, és meglátják, mi van a szívükben, ez teljesen letaglózza őket. Mert a mi szívünkben van valami, aminek felszínre kell kerülnie. Amikor Dávid a pusztában volt, és saját magáról beszélt, azt mondta: „mit művel ez a Saul, hogy egy bolhát kerget?” Dávid őszintén meg volt győződve arról, hogy ő ilyen.

Testvérek, azt akarom mondani, hogy van szabadulás, mert amikor kijövünk ebből a pusztából, velünk is úgy történik, ahogyan Izráel népével történt: Miután átkeltek a Vörös-tengeren, megszabadultak Egyiptomtól, de mikor átkeltek a Jordánon, akkor megszabadultak a hústesttől. Nem kell hústesti embereknek maradnunk, akik éppen úgy élünk, mint a többi ember, csak hordjuk ezt a kitűzőt, hogy az Úréi vagyunk. Vannak, akik nagyon hirtelen természetűek, és nem is gondolnak arra, hogy meg kell szabadulniuk. Pedig nem kellene ilyeneknek maradniuk. Ne hagyjunk a szívünkben rendezetlen dolgokat, ha mondjuk egy testvérrel összetűzésünk volt! Ezeket teljes mértékben rendezni kell. Nem felületesen, ahogy általában történni szokott. Az Úr vére által meg kell tisztítani, és a kapcsolatnak utána jobbá kell válnia, mint azelőtt volt. Számunkra van lehetőség, hogy így járjunk el.

A hústest tehát nagyon nagy ellenség, és nem akar bemenni Kánaánba. És tudjuk, hogy azok az emberek, akik kijöttek Egyiptomból, meghaltak a pusztában, mert nem látták meg, hogy a hústestükkel foglalkozni kell. Csak ketten jutottak be Kánaánba, és valószínűleg sok lévita. A többiek nem tudtak bemenni, mert a hústestük megakadályozta őket. Tehát a körülmények, a helyzetek a munkahelyen, otthon a családban, a gyülekezetben, arra szolgálnak, hogy megmutassák, mi van bennünk. Hála az Úrnak, hogy lehetőségünk van Hozzá jönni, hogy megtisztuljunk, és tudjunk haladni előre. Ha a Biblia azt mondja: „a szeretet képmutatás nélkül való legyen”, akkor így kell lennie. Mert az Úr megmutatja, ha van valami a szívünkben; vagy ha valami zavar, ha egy testvér jelenlétébe kerülünk. Testvérek, ne így legyen. Mert ha így van, végül a dolgok felerősödnek, mert egy kis kovász az egész tésztát megkeleszti. Nem véletlenül hangsúlyozza mindig János, aki a Biblia utolsó könyvét írta, hogy „szeressétek egymást”.

Testvérek, az Úr segítsen, hogy megértsük: a győzelmet el kell fogadnunk! Át kell átadnunk magunkat az Úrnak, hogy kezelje a dolgokat az életünkben. Ő el fog ezekkel bánni, Ő megszabadít. A lelkünkön nem kell, hogy foltok legyenek, se hirtelenkedés, se harag, se durvaság, se rosszaság, ahogy az Efézusi levél mondja, és meglátszódjék, hogy mi az Úrhoz tartozunk. Az Úr áldjon meg titeket.