Krisztus a Teremtés könyvében – Bevezetés, Ádám (Stephen Kaung)

Teljes szöveg (Bevezetés + Ádám): Stephen Kaung-Krisztus a Teremtés könyvében-bevezetés_Ádám

A Bibliában Mózes első könyve, a Teremtés a legelső könyv, bár eredetét tekintve valószínűleg nem ez íródott a legrégebben. Jób könyve ugyanis az 1Mózes előtt született, valószínűleg a pátriárkák korában, azt pedig tudjuk, hogy a Teremtés könyve Mózes idejéből való. Ezzel együtt helyes, ha a Teremtéssel kezdődik a Biblia, a könyv címe ugyanis a héber Biblia legelső szavából (B’résít = kezdetben) származik. Ezért nevezzük ezt a könyvet Teremtésnek (Genezisnek), görögül ugyanis ez teremtést, eredetet, kezdetet jelent. Ez tehát a kezdetek könyve, és így már a címe alapján meg tudjuk határozni a könyv célját és kereteit is.

            A Teremtés könyve gyakorlatilag a Biblia tartalomjegyzéke, tömören magába foglalja mindazt, amiről az egész Biblia szól. Minden benne foglalt igazság és minden egyes témakör magja el lett vetve benne, hogy azután ezek a magok folyamatosan bontakozzanak ki a teljes Írásban. Csakis a kezdetekkel foglalkozik, kivéve természetesen Isten kezdetét, hiszen Isten maga a kezdet. Beszél a teremtés, a szombat, az ember, az élet, a bűn, a megváltás, a család, a nemzet és a rasszok kezdetéről. Elmondja mindennek az eredetét; de ne feledjük, ez tényleg csak a kezdet! Mózes első könyve nem foglalkozik a dolgok végével, a végső kimenetellel, hiszen ez a kezdetek könyve. Utána fejt ki lépésről lépésre az Ige minden megkezdett szálat a Biblia lapjain végig, egészen a Jelenések könyvéig; ott látjuk csak meg a véget, a végső kimenetelt.

A Teremtés könyve Mózes öt könyvéből a legelső; ismerteti velünk az őstörténetet és a pátriárkák történetét. Az őstörténet leírja, mi történt a teremtéstől az ember bukásáig, a bukástól az özönvízig, majd az özönvíztől Bábel tornyáig. A hátra lévő részekben pedig a későbbi pátriárkák történetét mutatja be – Ábrahám, Izsák, Jákób és József életét.

            A zsidó és a keresztény hagyomány is egyetért abban, hogy a Biblia első öt könyvét (Tóra) Mózes írta. A Talmud szerint is így van ez, leszámítva az 5Mózes utolsó nyolc versét, melyet Józsué írt – de ez nyilvánvaló is, hiszen ezekben a részekben Mózes haláláról van szó.

            Hogyan állította össze Mózes a Teremtés könyvét (és tulajdonképpen a többi négyet is)? A Szent Szellem ereje és hatalma által – Isten Szent Szelleme indította Mózest erre (lásd 2Péter 1,21b). Honnan tudhatjuk, hogy a szöveg egy része Istentől jövő közvetlen kijelentésből származik? Onnan, hogy Mózes leírja a teremtés történetét, pedig senki sem lehetett ott, aki látta volna és továbbadhatta volna ezeket – tehát csakis Istentől jövő közvetlen kijelentés útján kaphatta meg. Másik része pedig szóbeli hagyományból eredhet, hiszen tudjuk, hogy a korai pátriárkák, az ősatyák nagyon hosszú időt, akár többszáz éves kort is megértek, így bőven volt alkalmuk átadni az életük során történt eseményeket a következő nemzedékeknek. Mózes tehát az ő fennmaradt történeteiket összegyűjtve bele tudta foglalni ezeket könyvébe.

            A másik ok, amiért Mózes alkalmas volt e könyv megírására, hogy nagyon tanult ember volt. Az akkori idők legfejlettebb civilizációjának, a történelmének éppen csúcsán álló Egyiptomnak minden tudásával rendelkezett (lásd ApCsel 7,22). Ezen kívül pedig igen komolyan átment Isten fegyelmező nevelésén; jól ismerte az Úr felkészítő munkáját a két negyvenéves periódus alatt. Egyfelől tehát nagy tudása volt, másfelől az Úr komolyan megnevelte; és e két tényező együttes hatása tette alkalmas eszközzé Isten számára, hogy rajta keresztül átadhassa nekünk a Teremtés mérhetetlen jelentőségű könyvét. Mindez a legnagyobb valószínűség szerint Kr.e. 1500 körül történt, és a benne foglalt történet nagyjából kétezer évet ölel át – a hat nap teremtésétől kezdve József haláláig.

            A könyvnek sokféle megközelítési módja létezik; vizsgálhatjuk történelmileg, prófétikusan, korszakos (diszpenzációs) lebontásban, előképek alapján, illetve szellem szerint. Habár sokféle módon fordulhatunk hozzá, most mi a benne szereplő emberek élettörténete mentén szeretnénk végigvenni a Teremtés könyvét. Mielőtt azonban ezt elkezdenénk, segítségünkre lesz, ha általános áttekintést kapunk Mózes könyveinek központi üzenetéről. Nagyon röviden így fogalmazhatjuk meg ezeket:

            A Teremtés (Genesis, 1Mózes) Isten akaratáról beszél. A Kivonulás (Exodus, 2Mózes) Isten munkájáról. A Léviták könyve (Leviticus, 3Mózes) Isten útjairól. A Számok könyve (Numeri, 4Mózes) Isten járásáról. A Második törvénykönyv (Deuteronomium, 5Mózes) pedig Isten igéjéről.

            Ahogyan korábban említettük, a Teremtés a kezdetek, az eredet könyve, és amikor csak valaminek a kezdetére vagy eredetére gondolunk, ezt gondolatban azonnal a szándékkal és az akarattal kapcsoljuk össze. A mi Istenünk a kezdetek Istene, sőt, Ő Maga a kezdet. De Ő a szándék Istene is, hiszen Övé a legfőbb akarat a világegyetemben. Isten nem olyan, mint az ember. Velünk előfordul, hogy előzetes meggondolás nélkül cselekszünk, vagy véletlenül csinálunk valamit, de Isten soha nem ilyen. Az Övé a legfőbb akarat. Bármit is tesz, azt már előre végiggondolta, és amint elhatározásra jutott az elérendő cél felől, elkészíti az ahhoz vezető tervet; és annak megfelelően munkálkodik, míg csak el nem lett végezve. Ilyen a mi Istenünk.

            Bármit is tesz Isten, azt akaratának jótetszése szerint teszi. Az Efezus 1,5-ben Pál azt írja: „Akaratának jótetszése szerint”. Van egy akarata, és ezt senki nem befolyásolhatja; hanem inkább ez van az Ő jótetszése szerint. Ez az, aminek örül. Így szeretné; így lenne jó, és ezért úgy dönt, hogy így lesz. Minden az Ő akaratának jótetszése szerint történik, és ebből kiindulva kezd neki mindennek. Innen kiindulva fekteti le az alapokat, míg végül, minden az Ő akaratában lesz egybefogva, összegezve. Nagyon fontos tehát meglátnunk már a kezdet kezdetén, hogy mi Isten akarata és szándéka. Ha nem tudjuk, mit akar, nem fogjuk érteni, mit miért tesz. Ha azonban tudjuk, mi a célja, az mindent megmagyaráz. Ismernünk kell tehát ezért az akaratát, és a Teremtés könyve erről szól – Isten akaratáról.

Tovább: Stephen Kaung-Krisztus a Teremtés könyvében-bevezetés_Ádám

Az újonnan születés (T. Austin-Sparks)

PDF-ben letölthető itt: Austin-Sparks-Újonnan születés

„Jézus így válaszolt: “Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát (királyságát, királyi uralmát). (…) Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek.” (Jn 3,3.7)

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (…) Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében.” (Jn 3,16.18)

„Újonnan (fentről, illetve újra) kell születnetek”

Három oka is van annak, hogy most erről az igéről beszélek. Az egyik, hogy vannak olyanok, akik nem tudják pontosan, mit jelent újonnan születni; a másik, hogy vannak, akik ugyan tudják, de emlékeztetni kell őket, mi a különbség az újonnan születettek és az összes többi ember között; harmadszor pedig folyamatosan találkozunk olyanokkal, akik semmit sem tudnak róla, és időről időre nekünk szegezik a kérdést, hogy magyarázzuk el, mit jelent az újonnan születés; miben más, aki újonnan született.

Gyakran kerülünk olyan helyzetbe, mely könnyen elbizonytalaníthat ebben a kérdésben, ha hagyjuk. Például sok olyan kedves és külső viselkedésében nagyon nemes és jó emberrel találkozunk, akik bizonyosan nem születtek újonnan, és ugyancsak kedvezően jönnek ki az általunk ismert, elvileg újonnan született emberekkel való összehasonlításból. Az újonnan született emberek gyakran alulmaradnak a szemünkben, ha egyes nem újonnan született ismerőseinkkel összehasonlítjuk őket, és ez elbizonytalaníthat bennünket; s olyan kérdések merülnek föl bennünk, melyek lerombolják bizonyságtételünk, hitvallásunk bizonyosságát, határozott egyértelműségét.

Néha pedig, különösen a fiataloknak, nehéz pontosan és egyértelműen megválaszolniuk azt a kérdést, hogy mit jelent valójában kereszténynek lenni? Nagyon bonyolultan és mindenféle mellékes dolgokon keresztül próbálják ezt elmagyarázni. Ritkán találkozom olyannal, különösen, ha az illető fiatal még az Úrban, hogy képes lenne tömören és pontosan elmagyarázni, mit jelent kereszténynek lenni, illetve mit jelent újonnan születni. Ezért szeretnék most erről a témáról beszélni: „Szükséges nektek újonnan születnetek”. Próbálom annyira egyszerűen és világosan kifejteni, amennyire csak lehet, a következő három kérdés mentén.

Mit jelent újonnan születni?

Először is, mit jelent újonnan születni? Ugyan ez nagyon általános kérdés, és hosszan kifejtve lehetne válaszolni rá, most mégis egyetlen egyszerű feleletre szorítkozunk. Maga a születés ugyanis végső soron a vér kérdése, és a Biblia vérről szóló tanításait látszólag körülvevő nagyon sok olyan titkot összefoghatunk abba az egyetlen közismert ténybe, hogy életet adó, életmentő vércserét nem lehet két akármilyen élőlény között elvégezni.  Nem lehet a különböző fajok vérét összekeverni, azaz egyik faj vérét a másikba átömleszteni. Ha ezt tesszük, nem csak zsákutcába jutunk, hanem kárt is csinálunk. Nem ömleszthetjük az állat vérét az ember szervezetébe úgy, hogy annak bármi valódi értéke legyen – nem létezik transzfúzió állat és ember között. Ezen a módon nem lehet sehova sem eljutni; nincsen semmi értelme, sőt csak károsodást okoz. Minden fajnak megvan a maga vére, és az a vér az adott fajhoz tartozik, és nem szabad más fajba átömleszteni.

A Bibliában a vér, mint tudjuk, az életet jelképezi, és amikor azt mondja, hogy Jézus Krisztusban, illetve a Benne való hit által mi örök életet kapunk, az nem más, mint hogy részesülünk az Ő vére – szimbolikus nyelvezetű – ivásának megszentelő hatásában. „Aki issza az én véremet, annak örök élete van” (Jn 6,54), és ez azt jelenti, hogy megkapjuk – használhatom-e ezt a szót az Úr Jézussal kapcsolatban? – egy másik „fajnak” az életét. Nem létezik az Úr Jézushoz hasonló „faj” a világegyetemben; Ő a teremtés egyedülálló rendje, különleges rendje. Valami olyasmit képvisel, ami nem található meg sehol máshol, és újonnan születni azt jelenti, hogy a teremtés egy olyan rendjének az életét kapjuk meg, melynek Ő a legelső képviselője.

Mit jelent tehát újonnan születni? Azt, hogy egy másik, teljesen újfajta életet kapunk, és ennek a lényege, ha valóban Isten újonnan született gyermekeivé lettünk, nem a természetünkben és nem a külsőségekben rejlik. A létünk legmélyén, odabent van valami, amit kaptunk, ami teljes mértékben különbözik minden emberi dologtól. Bármennyire is jó lehet valaki viselkedését tekintve, ez más – itt lényegi különbség van. Mi magunk is tudjuk, hogy önmagunkban a különbség nem teljesen látható, mégis tudjuk, hogy alapvető változás történt; ott van bennünk, ami ezt létrehozta; és ezt a dolgot semmilyen módon nem lehet kierőszakolni vagy erőltetni, hanem annyira természetes, mint minden más ezzel az új teremtéssel kapcsolatban. Tudjuk, hogy valami történt bennünk, amitől mások lettünk, mint a többi ember, és ez az alapvető tény folyamatosan megismerteti magát bennünk. Olyan, mint egy újfajta felfogás és világlátás, újfajta tudatosság és lelkiismeret, amely mindig jelen van mint egy választóvonal; indít valamire vagy visszafog. Ott van bennünk ez a másik rendből, az Isten Fiának rendjéből való új, másik élet; ez hozza létre ezt a különbséget, mely nem más, mint az újonnan születés.

Sok kereszténynek – és nem csak olyanoknak, akik fiatalok az Úrban –, nehézsége adódik, amikor komoly megterhelés vagy próbatétel éri őket; amikor a természeti életre valamilyen okból inger vagy nyomás nehezedik, talán testi bajok, gyengeség, vagy kívülről jövő kényszerítő erő formájában. Ilyenkor a természeti élet nagyon is erősnek tűnik még mindig a rossz oldalon, és elég határozottan érvényesítik magukat a természeti élet régi dolgai. Ekkor az ellenség megkísért bennünket a kérdéssel, hogy hát, ha így viselkedünk, így gondolkozunk, akkor mégis miben jelent különbséget Isten gyermekének lenni? Csakugyan jelentene valamit újonnan születettnek, új teremtésnek lenni? Van egyáltalán különbség?

A válasz pedig mélyen, sokkal mélyebben rejlik, mint a saját természetünk. Amik mi természet szerint vagyunk, az megmarad, de jelen van az új teremtés is. Nagyon fontos a hangsúlyt a helyes kifejezésre helyezni. Amikor az apostol azt írja: „Azért ha valaki Krisztusban van” – és sok fordítás úgy adja vissza, „új teremtés az” vagy „új teremtmény az”. Más fordításokban viszont a mondat így hangzik: „Azért ha valaki Krisztusban van, ott új teremtés van” (2Kor 5,17). Hol van új teremtés? Krisztusban; az az új teremtés, amik mi Krisztusban vagyunk; ott, ahol Krisztusban vagyunk, és amikor Krisztusban vagyunk. Nem az az új teremtés, amikor magunkban vagyunk, hanem az, amikor Krisztusban vagyunk. Ott van az új teremtés. Az, ami Krisztusban van, az az új teremtés.

Ezt nem elemezzük most tovább, de szeretném, ha észrevennétek, hogy lényegi különbség van, és ezt a különbséget ismerjük. Ez az a különbség, ami a szellemi növekedésünkkel párhuzamosan egyre valóságosabbá válik számunkra; a különbség aközött, hogy mi Krisztus, és mik vagyunk mi, és mi az ember mint egész a maga természete szerint; mit jelent az a különbség, hogy mi – szimbolikusan – új vért kaptunk, más vért; illetve, a helyes kifejezéssel: egy másik, teljesen más életet kaptunk. Mit jelent újonnan születni? Ezt jelenti.

Miért kell újonnan születnünk?

Miért kell újonnan születnünk? Miért hangsúlyozta ezt ennyire az Úr Jézus? Figyeljük meg ezt a kettős felszólítást: „Bizony, bizony, mondom neked” Miért? A válasz a teljes kijelentésben található: „ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát (királyságát, királyi uralmát)”. Isten királyságára nincs utalás a szövegösszefüggésben, ezért feltételeznünk kell a következőket: Nikodémusnak, és a népnek, akihez tartozott, nem volt szüksége magyarázatra Isten királyi uralmát illetően. Azaz nem volt ez titok előttük, biztosan lehetett abból kiindulni, hogy tudtak Isten királyi uralmáról. Nikodémus is tudott valamit róla; Jézus nem valami idegen témát vezetett be. De akár új eszme volt ez, akár nem, a lényeg ez: az Úr Jézus nem kezd hosszas magyarázatokba arról, hogy milyen Isten királysága, nem mondja, hogy ilyen vagy olyan, hanem rögtön abból indul ki, hogy ez alapvetően lényeges dolog, ami nagyon is számít, ami a legfontosabb és legeslegnagyobb jelentőségű, és a hozzáállása egyszerűen ez: – Nézd, Nikodémus, itt végül is, alapvetően, mindenek előtt az Isten királyi uralmáról van szó; közel az idő, amikor nem lesz más uralom, csak Isten királyi uralma. Minden más királyság meg lesz ítélve, le lesz rombolva, meg lesz szüntetve, és az egész világegyetem Isten királysága lesz! Az a legfontosabb kérdés tehát, hogy te benne leszel vagy kívül leszel rajta? Nem lesz más, amit választhatsz. Vagy bent leszel Isten királyságában, vagy kívül leszel: „… el ne vesszenek, hanem örök életük legyen”. Elveszni azt jelenti, hogy kiesni abból, amit Isten meg fog valósítani, kívülre kerülni azon, elveszíteni, és méltatlannak ítéltetni arra, amit Isten létre fog hozni, amit el fog készíteni.

Isten királyi uralma tehát az egyedüli, ami számít, mert végül mindenre ki fog terjedni és mindent magába foglal majd. Ezért kell újonnan születnünk, mert nem automatikusan történik az oda való bejutás. Ez születés kérdése, természet kérdése. Ezt a királyságot isteni természet fogja megalapozni; a királyság alattvalóiba és minden polgárába beoltott isteni természet, mely az állam berendezkedésének alapelve lesz. A két út pedig a következő: elveszünk azáltal, hogy kívül vagyunk vagy örök életet nyerünk azzal, hogy belül vagyunk; ezt az életet pedig egyedül születés révén lehet megkapni.

Tehát, ha a királyi uralom az, ami végtére is és valójában számít, és emiatt kell újonnan születnünk, és semmilyen más módon nem lehet ide bejutni, csak újonnan születés által, akkor erről van szó, ez a lényeg. Tehát, ha valaki megkérdezi tőlünk, mit jelent újonnan születni, mit jelent kereszténynek lenni, egyszerűen azt feleljük, hogy azt jelenti, kaptam egy új, egy másik életet, amelyik bensőbb és mélyebben van, mint a saját, természettől való életem, és ez egyre növekszik bennem, egyre nagyobb területet foglal el, egyre inkább érezteti a hatását, és például ezért van, hogy nem veszek részt bizonyos dolgokban, amiket ti szerettek. Nem arról van szó, hogy én úgy döntöttem, nem teszem ezeket a dolgokat; hogy írtam volna egy listát arról, hogy mit szabad és mit nem, vagy mit tegyek és mit ne tegyek. Egyszerűen csak történt bennem valami, ami létrehozza ezeket a változásokat, és én egy másik életnek a törvényszerűségeit követem, azét az életét, amelyik bennem munkálkodik, tehát ez nem pusztán valamilyen törvényt követő dolog. Ez a különbség, ezt jelenti újonnan születettnek lenni, és ezért kell újonnan születnünk. Végül ugyanis csak egyetlen királyi uralom lesz, Isten királysága, és úgy jutunk be ebbe a királyságba, hogy újonnan születünk. Vagy kint leszünk vagy bent leszünk, de ha bent akarunk lenni, újonnan kell születnünk.

Hogyan születünk újonnan?

Akkor hogyan születünk újonnan? Mit kell tennünk ahhoz, hogy újonnan szülessünk? Legelőször is el kell ismernünk, hogy bűnös természetünk van. Ez nem csak azt jelenti, hogy elismerjük, csináltunk néhány rossz dolgot, hogy bűnöket követtünk el – ez nem elég. Sokan azt gondolják, hogy ha keresztény akarsz lenni, akkor megvallod, hogy miket csináltál, milyen rossz dolgokat, kéred Istent, hogy bocsásson meg, és megígéred, hogy többet nem csinálod ezeket. Nem így működik. Nem a bűnökről van szó, hanem a bűnről; nem arról van szó, hogy mit teszünk vagy nem teszünk, hanem arról, mik vagyunk. Úgy soha nem jön egyenesbe senki Istennel, ha elismer egy rakás bűnt, még ha azok jó nagy kupacba tornyosulnának is, hiszen Isten még sokkal többről tud, olyanokról is, amikre nem is emlékszünk, vagy tudatában sem vagyunk. Amit Ő vár, az az, hogy elismerjük, bűnös az egész természetünk, hogy ilyenek vagyunk önmagunkban, és majd, ennek fényében, elismerjük Krisztust mint Isten Fiát.

Nagyon fontos dolog rejlik itt ebben. Azt vártátok, azt fogom mondani, hogy Krisztust mint megváltót ismerjük el, de nem mondtam ezt; hanem azt, hogy Krisztust mint Isten Fiát ismerjük el. Nézzük meg az Újszövetséget; pünkösdtől kezdve ezt kellett elismerniük az embereknek, hogy Jézus az Isten Fia. Miért? Fiúnak lenni jelent valamit, arra utal, hogy van egy apa, ami pedig a születésre utal, és ez azonnal odavisz bennünket, hogy meglássuk a családi kapcsolat létrejöttét, a családba való bekerülést. Az ajtó ebbe a családba az Úr Jézus, az Elsőszülött. Ő az út, mely ebbe a családba vezet, és nekünk el kell ismernünk Őt, nem mint nagy prófétát, nagy tanítót, mint jó embert, a legjobbat, aki valaha élt, hanem ezt a különleges, egyedülálló kapcsolatot kell elismernünk, hogy Ő a Fiú; mi viszont természet szerint nem vagyunk Isten gyermekei ugyanilyen módon, mint Ő.

Alapvetően nem létezik olyan, hogy Isten mindenkinek egyetemesen az Atyja, és hogy minden ember egymásnak testvére lenne; nincs ilyen univerzális testvériség. Teljes képtelenség ez a gondolat, és hiábavalóság vele foglalkozni, mert nem vezet sehova. Isten, az Atya ugyanis különleges módon apa, Jézus Krisztus különleges és egyedi módon fiú, és a köztük lévő családi kapcsolat is bezárólagos; és csakis egyféleképpen lehet ebbe a családba bekerülni, mégpedig egyedül Jézus Krisztus mint Fiú által.

A Sátán persze jól tudja ezt. Talán nincs is más egyéb a történelemben, amit a Sátán ennél jobban el akart volna érni, mint hogy teljes mellszélességgel tagadja Jézus Krisztus fiúságát. Az egyetlen dolog, amit támadásainak és csaló ravaszságának célkeresztjébe vett a korszakokon át, az Jézus Krisztus fiúsága a maga teljességében, kizárólagosságában, egyedülálló voltában. A különféle hamis tanításokban mindben felbukkant ennek tagadása valamilyen formában. Jézusnak mint Isten Fiának elismerése a mi megmenekülésünkért tehát az újonnan születés útja.

Utána pedig következik a hit általi elfogadás és az odaszánás határozott cselekedete. Én nem egy olyan valaki vagyok, aki sok bűnt elkövet, vagy ilyen vagy olyanfajta bűnöket, hanem bűnös vagyok természet szerint. Jézus Krisztus egy más rend szerint a Fia Istennek. Én, az elfogadás és elköteleződés határozott lépésével, hiten alapuló kapcsolatba kerülök Krisztussal, hogy vigyen be engem ebbe a családba, amely egy másik, teljesen másfajta család!

Értitek ezt? Mit jelent tehát újonnan születni? Meg tudjátok egyszerűen válaszolni? Miért kell újonnan születnünk? Hogyan születünk újonnan? Ha itt bárki nem tudja, mit jelent újonnan születni, akkor nagyon röviden ezt jelenti. Most már ismeritek a módját.

Ha bármelyikőtöknek is akadt problémája ezzel, hogy vannak nagyon kedves és jó emberek, akik egyáltalán nem mondják magukat kereszténynek, és vannak olyan keresztények, akik egyáltalán nem ilyenek, vagy saját magunkban sem azt látjuk, amit szeretnénk, és elgondolkodunk, „tényleg annyira számít ez, hiszen mi a különbség egyáltalán; nagyon is úgy tűnik nekem, hogy sok keresztény egyáltalán nem ér fel odáig, ahol sok nem keresztény van! Mi a különbség, mit jelent?”, akkor megvan erre a nagyon is valóságos válasz. Nem soroltam el mindent, de a válasz igazi. És miért? Nincs más ok, ami fontosabb lenne annál, hogy miért kell újonnan születnünk, hogy az Isten királyi uralma lesz az, ami mindent kormányozni fog. Hogy bent vagyunk-e Isten királyi uralmában vagy sem, ez a legfontosabb kérdés, amivel bárki szembesülhet.

Hogyha tehát ez igaz, és engem meggyőzött, vagy bárki mást meggyőzött, hogy ez olyasmi, amit komolyan fontolóra kell venni; és megkérdezik, hogyan kell csinálni, hogy történik, mi a módja –  tudtok akkor már válaszolni rá? Megértettétek mindannyian? Használja az Úr ezt a nagyon egyszerű igét a mi megerősítésünkre, megvilágosításunkra és új örömünkre.

Első kiadás: Witness and Testimony Publishers, 1935.

https://www.austin-sparks.net/english/002817.html

Az első szeretet – 4., utolsó rész (T. Austin-Sparks)

Pár szóval beszéljünk a következőről is: „Állhatatosak voltak az apostolok tanításában”. Ne gondoljátok azt, hogy ez itt az újszövetségi írásokra vonatkozik, hiszen még egyetlen apostoli levél sem született még meg, amikor ez történt. Ebben az időben még semmi sem állt rendelkezésre az Újszövetség teljesebb tanításából, tehát ez az állítás kétségtelenül az apostolok szóbeli tanításaira vonatkozik, mellyel a testvéreknek szolgáltak. Ha megvizsgáljuk, azt fogjuk látni, hogy az apostolok az Ószövetség alapján tanítottak; azt mutatták be, hogy hol, hogyan és mit mond az Ószövetség Jézus Krisztusról.

Bárki, aki azt mondja, hogy az Ószövetséget félre lehet tenni, mert annak ma már nincs semmilyen jelentősége, az elveti az apostolok legelső tanításait. Péter pünkösdi beszédében minden az Ószövetségből származott, ahogyan az is, amit az Úr Jézus a feltámadása után az apostoloknak mondott. Az apostolok tanítása pedig az Úr Jézust mutatja be; összefoglalja és világossá, érthetővé teszi azokat a dolgokat, amiket a régi próféták Őróla mondtak. „Kitartottak az apostolok tanításában.” Mit csináltak? Buzgó örömmel adták át magukat az Úr Jézus egyre mélyebb megismerésének az apostolok ószövetségi magyarázatainak révén.

Én így látom, hogy egyszerűen ez történt. Péter és a többi apostol – a Szent Szellem belső megvilágosító munkája által – megragadták és folytatták azt, amit az Úr Jézus a feltámadása után elkezdett: „Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt”. Az apostolok ezt megragadták, és immár teljes világosságban mutatták be a testvéreknek az Úr Jézust az ószövetségi igeszakaszok alapján; ezek a hívők pedig átadták magukat az Úr Jézus megismerésének, hogy kikutassák ezeket a dolgokat, hogy meggazdagodjon a szívük mindazzal, amit az Írás az Úr Jézusról mondani akar. Maga az Úr Jézus volt a szemük előtt; rabul ejtette őket, és most mindent meg akartak tudni Róla, amit csak lehetett, az apostolok pedig megadták ehhez a kulcsot. Átadták magukat annak, hogy kövessék az apostolok tanítását.

Ha meg akarjuk tudni, mi volt ez a tanítás, vegyük csak Péter pünkösdi beszédét, és nézzük meg mindazokat a dolgokat, melyeket egyedül abban a beszédben érint. Említi Isten előre tudását; említi az Úr keresztre feszítését Istennek eme előre tudása szerint; említi a feltámadást; említi a felvitetést; beszél a Szent Szellemről, hogy mi a célja az Ő eljövetelének. Beszél az Úr Jézus jelenlegi, uralkodói és megmentői hatalmáról. Majd tovább folytatja a gondolkodás megváltoztatásával, a bemerítkezéssel a bűnök bocsánatára, majd végül az egészet ezzel a kijelentéssel foglalja egybe: „Mert az ígéret nektek adatott és a gyermekeiteknek”. Ez összefoglaló üzenet, Péter nagyon sok mindenre kitér benne. Ezek a hívők pedig átadták magukat ennek, hogy megragadják, és még többet ismerjenek meg belőle.

A gyakorlati alkalmazása számunkra pedig ez: az első szeretet mindig valódi, szívbeli vágyakozást és odaadást jelent azzal kapcsolatban, hogy többet ismerjünk meg Abból, Aki annyira hőn szeret bennünket. Az győz, aki visszatér az első szeretethez. Pál, a nagy győztes, azt mondja a Filippi 3-ban: „Hogy megismerjem őt…”. Hogy jobban megismerje a szeretetét, hogy jobban megismerje Őt Magát buzgó igyekezettel, a gyakorlatban. És ezek a tanítványok kitartottak, állhatatosak voltak ebben; örömteli lendület volt az Ő ismeretének keresésében.

Állhatatosak voltak az apostolok tanításában és állhatatosak voltak a közösségben: „Kitartók voltak a közösségben”. Úgy tűnik nekem, hogy nagy jelentőséget tulajdonítottak az egymással való közösségnek. Csak a véleményemet mondom, hogy hacsak nem tulajdonítunk ennek valóban nagy jelentőséget, akkor könnyen kárt szenved ez a dolog. Örömteli lendületre, első szeretetre van hozzá szükség. Úgy érzem, hogy van még hiányosság bennem is és talán mindannyiunkban az egymással való közösség iránti kitartás ügyében. Ennél sokkal jobban is át tudnánk adni magunkat annak, hogy közösségben legyünk a testvérekkel. Túl könnyen feladjuk, hagyjuk, hogy a közösségünk megszakadjon, és az egymással való közösséget felfüggesztjük, a kapcsolat meggyengül, mert úgy vesszük a dolgokat, ahogyan jönnek; nem ragadjuk meg az egymással való közösség ügyét. Azt mondom tehát, hogy az első szeretetet az egymással való közösséghez való gyakorlati hozzáállásunk, a buzgóságunk mértéke, a benne való kitartó állhatatosságunk is mutatja. Segítsen bennünket az Úr ebben, hogy állhatatosak tudjunk lenni az egymással való közösségben!

Ha pedig elutasításba ütközünk, akadályba vagy valamilyen nehézségbe, oly egyszerű lenne belenyugodni és hagyni, hogy az egymással való közösségünk hanyatlani kezdjen. Adja az Úr, hogy azt mondhassuk: „Nem! Állhatatosak és kitartók vagyunk az egymással való közösségben, mert ez az Ő akarata!”

„(…) a kenyér megtörésében”. Ez nem más, mint a Krisztusról, az Ő elvégzett munkájáról szóló együttes, közös, testületi bizonyságtétel. A megtört kenyér az, ami a testvéreket összehozza, ez áll a gyülekezeti élet fókuszában. A gyülekezeti élet az Úr asztalánál zajlik, az Úr teste és az Úr vére a bizonyság, mely a testvéreket egyesíti. A tanítványok tehát kitartottak a Vele és Benne való egységükről szóló bizonyságtételben. Az életüknek új középpontja lett, és a kenyér megtörésében találták meg a lehetőséget és alkalmat ennek kifejezésére, és kitartottak ebben. Adjon az Úr kitartást és állhatatosságot az Úr Jézus valóságának együttes, közös tanúságtételére! Ha az Úr asztala meggyengül közöttünk, az az első szeretet hanyatlásának jele. Ha ennek az asztalnak megvan az őt megillető helye és szellemi valósága, akkor közöttünk élet lesz, éltető energia, lendület és öröm.

„(…) és az imádkozásban”. Ez volt a tanítványok új elhívása. Úgy vélem, ez volt a legelső és legfontosabb kifejezésmódja az Úr és az Ő dolgai iránti odaszánásuknak. Vajon milyen okból imádkoztak, és kiért, milyen dologért? Biztos vagyok benne, hogy imádságukban kiöntötték a szívüket Istennek, hogy amilyen csodálatos dolgokat ők megtapasztaltak, és aminek a birtokába jutottak, azt mindenki más is tapasztalja meg, az legyen minden emberé mindenhol; terjedjen, hogy mindenki megismerje az Úr Jézusból azt, amit ők is megismertek. Ó, mennyire imádkozhattak azért, hogy mindenki megismerhesse az Ő ismeretének páratlan nagyságát, úgy, ahogyan ővelük is történt!

A lényeg ez: volt valamijük, és nem akarták csak maguknak megtartani, túl jó volt ahhoz; azt akarták, hogy terjedjen. Bárhogy is fogalmazzuk, ez a lényeg. Azt akarták, hogy az a megismerés és az a tapasztalat, amiben nekik részük volt, abban mások is részesülhessenek. És imádkoztak, és kitartottak ebben. Ha végignézzük az ApCselben az imaéletüket, láthatjuk, hogy az imádságaikban mindig ezzel foglalkoztak, hogy bizonyságtételük terjedhessen, hogy másokban is valósággá váljon, hogy mások is beléphessenek ennek örömébe. Nem úgy álltak hozzá, mint kötelességhez, mint valamilyen elvégzendő feladathoz, hanem az első szeretet indította őket erre. „Van valamink! Ó, bárcsak mindenki más is megismerhetné!”

Megkérdezhetem, hogy vajon ti is így vagytok-e azzal kapcsolatban, amitek van? Bárcsak láthatnám azt az imaórát, amely ezt bizonyítja! Ó, ha csak egy kicsit is visszatérnénk az Apostolok Cselekedeteihez, az imaóráink szárnyakat kapnának! Nem lennének nagy hallgatások, csak szívből kiáltanánk az Úrhoz: „Urunk, hadd ismerjenek meg Téged mindenhol az emberek, úgy, ahogyan mi megismerhettünk Téged!”

Állítsa helyre az Úr mindegyikünkben az első szeretetet, hogy a miénk lehessen az öröm, a lendület; és tegyen bennünket ilyen néppé, akik állhatatosan kitartanak az Ő ismeretében, az egymással való közösségben, annak tanúságtételében, hogy ki Ő testületi értelemben, és a mindenki másért való imádságban, hogy ők is megismerhessék azt, amit az Úr nekünk adott.

Az angol szöveget szerkesztette a Golden Candlestick Trust. Eredeti helye:

http://www.austin-sparks.net/english/005293.html

A teljes magyar szöveg (1-4. rész) PDF-ben letölthető: Austin-Sparks-Az első szeretet

Az első szeretet – 3. rész (T. Austin-Sparks)

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető innen: Austin-Sparks-Az első szeretet

Az első szeretet jele az öröm, ez az öröm pedig nem csak egy összetevőjét jelenti az első szeretetben, bizalomban, reménységben rejlő erőnek. Bizalmat mondtam, de a „hit” szót is használhatnánk, ha nem tűnne sokszor pusztán teológiai kifejezésnek. Tehát a bizalom, a reménység – ez biztosan az első szeretet jele. Ez más szóval azt jelenti, hogy amikor az első szeretet dominál, nem kérdőjelezel meg semmit; nem állsz meg elgondolkodni azon, hogy bízhatsz-e Istenben, mert fenntartás nélkül, magától értetődően beléhelyezed a bizalmadat, máskülönben ez nem ilyen szeretet lenne. Nem lehet vajon, hogy az első szeretet öröme leginkább azért hiányzik, mert meggyengült bennünk ez a bizalom? Meg tudunk-e bízni annyira az Úrban, hogy ez a bizalom felszabadítson bennünket az alól a szorongás és aggodalom alól, mely kiűzi az örömöt az életünkből? Ráadásul legtöbbször olyasmi miatt aggódunk, ami meg sem történt, és tán nem is fog.

Biztos vagyok benne, hogy az ellenségnek az Úr gyermekeivel űzött egyik kedvenc játéka, hogy elérje, gúzsba kössük magunkat csupa olyasmivel, ami megtörténhetne; és mi történne akkor, ha megtörténne – hogyan viselkednénk, hogyan reagálnánk, mi mindent kellene tennünk akkor. Máris rászedett bennünket, és bizony így szed rá százszor, akár ezerszer is az életünk során; és ami miatt aggódtunk, sosem következik be. Az ellenség valódi célja azonban, hogy aláaknázza bizalmunkat az Úrban; a Benne való bizalmunkat akarja megtörni azzal, hogy azt súgja, „mi van, ha”! Ha ez vagy az lenne! Ha ilyen vagy olyan volna! És ez a kis „ha” valójában az Úr ellen fog irányulni. Ha így élünk, ha bármilyen mértékben is, de így gondolkodunk, akkor az az első szeretet rovására megy, és kialszik bennünk az öröm lángja.

Az ApCsel első fejezeteinek hívőiben még megvolt, hogy egyszerűen csak bíztak az Úrban, az első szeretetük bizalmat jelentett, és ez a gyakorlatban is megnyilvánult. Az ember nem megy, és adja el és osztja szét mindenét, csak ha bízik az Úrban. Csak az képes arra, hogy ne mondjon semmit a magáénak, és hagyja, hogy mindenki más is hozzáférjen, aki bízik az Úrban, és bízik benne másokkal kapcsolatban is.

Ezek a hívők nem gondolkoztak sokat ezen; spontán jött, egyszerűen csak megtörtént; tettük annak belső megtapasztalásából és öröméből fakadt (a Szent Szellem által), hogy Jézus él, a trónon uralkodik és minden az Övé. Ennek valóságos belső megragadása ma is nagyon sokat számítana. Hihetjük és vallhatjuk tanként, hogy Jézus fent van a trónon, és ugyanakkor mintha megfeledkezett volna rólunk, minden minket érintő dolog valahogy rosszra fordult, habár bíztunk az Úrban. Így gondoljátok most? Az egész életetek elhibázott, zűrös, habár átadtátok az Úrnak, rábíztátok, és nem kerestétek a magatok útját, azt akartátok, amit Ő akar, nem volt más a szívetekben, csak az, ami Őneki fontos, és hittel jelentitek ki, hogy Jézus él és uralkodik. Csakhogy ez a két dolog ellentmond egymásnak, ezek kölcsönösen kizárják egymást, ezek nem járhatnak együtt. Egyetlen lehetséges megoldása van a helyzetnek, feltéve, hogy valóban nem a saját akaratunkból cselekedtünk, és tényleg nem a magunk feje után mentünk, hanem tökéletesen átadtuk magunkat az Úrnak, és teljes mértékben elfogadtuk az Ő uralmát. Akkor bármennyire is zűrösnek, félresikerültnek, sőt sikertelennek tűnjék az életünk, mégsem az; mert Ő tudja, hogy mit csinál velünk: „De ő jól tudja az én utamat” (Jób 23,10). Hogy az Úr szuverén, tehát, hogy joga van mindenkivel jótetszése szerint bánni, azt minden bizakodó szívű embernek valóságosan, gyakorlati módon el kell ismernie és el kell fogadnia; ez nem valami elvont és távoli dolog, ezt mindenki meg tudja érteni. Ha pedig valóban meg tudjuk ragadni, az nagyon nagy különbséget fog jelenteni, és sokat fog számítani mindazokban a dolgokban, amelyek elvonják az örömöt az élettől, és azt akarják, hogy ne lehessünk olyanok, mint akik az Úrban dicsekszenek.

A 42. versben láthatunk néhány gyümölcsöt, ennek az örömnek a megnyilvánulásait. Négy ilyen van.

„Kitartóan foglalkoztak”, vagy másik fordításban: „állhatatosak voltak”. Mielőtt erről a négy dologról beszélnék, hadd mondjak valamit erről. Például legelőször is kiderül, hogy volt valami hevület, öröm, buzgóság, amit megragadtak, szorosan tartottak, és most odaszánják magukat az Úrnak és az Ő dolgainak teljesen, kitartóan és állhatatosan. Látjátok, itt is megjelenik az Úr Jézussal való kapcsolatuk részeként ez a mindenre kiterjedő vonás: mélyreható alaposság, tökéletes odafordulás, szívbeli, lelkesült öröm – állhatatosak voltak.

A másik, ami számomra ebből kiderül, hogy felismerték, valaminek változnia kell; hogy ez a dolog csak úgy működik, ha az ember teljes szívéből odaszánja magát. Erős kifejezés ez: „állhatatosan kitartottak”. Mintha azt mondaná, ha nem tartottak volna ki, akkor valami működésben lévő egyéb dolgok elszakították volna, és elvonták volna őket. Hiszen nem ez az egyetlen dolog a világon, vannak más dolgok is, melyek ez ellen vannak, ezért muszáj volt állhatatosan kitartaniuk. Ez mutatja az első szeretetet: a gyakorlati, valóságos alkalmazás mértéke az Úr dolgaival kapcsolatban. Mennyi valósul meg belőle a mi életünkben? Ugye, hogy erőteljesen helyre kellene állítani ezt az elemet? Mert ez kell ahhoz, hogy saját magunkat eltökélten, kitartóan és teljes szívből az Úr dolgainak tudjuk szánni.

Lehet, hogy le vagy törve, elfáradtál, elveszítetted a lelkesedésedet, örömödet; teljes erővel rád nehezedett a súly ezen a fárasztó úton; legyűrtek a gondok, a nehézségek, az akadályok. Mégis, aki azt mondta az efezusi gyülekezetnek: „az a kifogásom van ellened, hogy első szeretetedet elhagytad”, nem felejtkezett meg a nehézségekről, a gondokról, a csüggedésről, a régóta elhúzódó küzdelemről. Nem feledkezett meg ezekről, de mindezek tudatában sem igazságtalanság vagy kíméletlenség tőle az első szeretet ügyére visszakanyarodni. Mintha azt mondaná: „Igen, tudok a nehézségeidről, a fájdalmaidról, a csalódásaidról és a szenvedéseidről. Mindent tudok ezekről; mégis azt mondom, hogyan tudtad elveszíteni az első szeretet örömét?” Emberileg nézve, ha csak rólunk volna szó, ezt lehetetlen lenne komolyan számon kérni, de itt a Szent Szellemről van szó! Vajon Ő más-e, mint kezdetben? Vajon kevesebb lett-e? El tud-e fáradni? El tud-e csüggedni? Le tudják-e gyűrni a gondok? Azt hiszem, értitek, miről beszélek. A Szent Szellem nagyobb, teljesebb, erőteljesebb jelenlétére, a felmagasztalt Úr életére van szükségünk, hogy töretlen örömmel vezéreljen bennünket az úton.

A túlzott szülői gondoskodás elfordítja a gyermeket a hittől?

PDF: Túlzott szülői gondoskodás

írta: Rhonda Stoppe, eredeti: Is Over-parenting Turning Your Kids Away From Faith?

„Tanítsd ezeket fiaidnak” (5Móz 6,4-9)

„Miért nem hagyjátok, hogy egyszer végre én is hibázzak?!” – kiabált vissza David a válla fölött, miközben kiviharzott a házból. Jill és Stan megrökönyödve nézett utána. Mitől fakadhatott ki ennyire az amúgy teljesen nyugodt természetű fiuk? Hiszen eddig mindig jól viselkedett! Jill kérdőn nézett Stanre, de Stan éppannyira nem értett semmit, mint Jill. Hiszen amikor pár nappal korábban Jill megint beleavatkozott David barátaival tervezett programjába, még nem tűnt ennyire idegesnek. Jill elmagyarázta Davidnek, hogy szeretné, ha a barátaival inkább itthon töltené a hétvégét, és itt használnák a medencét és moziznának a nappaliban, ahelyett, hogy arra a nyárvégi hátizsákos túrára mennének, amit kitaláltak.

David és a barátai, akik a gimnázium utolsó évének megkezdése előtt álltak, rendes gyerekek voltak – tényleg. Persze, lehet, hogy előfordult egy kis gyorshajtás, vagy ellógtak egy-egy óráról a suliban, de alapvetően nem keresték a bajt. A fiúk közül négyen együtt nőttek föl a gyülekezetben, és a többi srác az évek során csatlakozott hozzájuk. Jill és Stan nem volt ugyan teljesen nyugodt néhány újonnan jött gyerek értékrendje miatt, de bíztak abban, hogy a Davidből és megfontolt, józan barátaiból álló kemény mag jó hatása érvényesül, amikor együtt vannak.

Miért tartott tőle mégis Jill és Stan ennyire, hogy Davidet kiengedjék a látókörükből? Nem mintha nem bíztak volna meg Davidben – csak meg akarták őrizni attól, hogy baja essen, vagy hogy olyasminek legyen kitéve, ami a rosszra csábíthatja. Mi van, ha valami veszélyes állattal találkoznak a túrán? Mi van, ha egyikük alkoholt visz magával, vagy elmeséli, milyen illetlen képeket látott az interneten? Hogyan tudják megvédeni Davidet, ha nem felügyelhetik, mit csinál?

Lehet, hogy sokak számára ismerős ez a történet. A férjemmel két évtizede foglalkozunk fiatalokkal, és találkoztam olyan gyerekekkel, akiknek a szüleit egyáltalán nem érdekelte, mit csinálnak a szabadidejükben. És sok olyan tizenévest is láttunk, akiknek a szülei nagyon is bevonódtak gyermekeik életébe.

Hogy mit értettünk meg ebből? Azt, hogy van egy egyensúly. A borotvaélen egyensúlyozó szülőnek meg kell találnia a helyes arányt aközött, hogy „mindig elérhető vagyok a számodra, nem hagylak magadra” és aközött, hogy „hagyom, hogy magad jöjj rá, hogyan mennek a dolgok”. Munkánk során azt tapasztaltuk, hogy egyik szélsőség sem jó. A legidősebb fiunk, aki tizenöt éves korától lett a családunk tagja, egészen addig gyakorlatilag szülői felügyelet nélkül élt. Ő biztonságérzetet merít abból, ha sötétedésre itthon kell lennie. Az ezirányú szülői gondoskodásunk azt mutatja neki, hogy értékesnek tartjuk és törődünk vele. Vér szerinti fiunk azonban feszegetni kezdte a korlátokat, amikor tizenötéves lett, mert úgy érezte, visszatartjuk őt a férfivá válástól.

Milyen nehéz eldönteni, mit tegyen a szülő, mert annyira össze lehet zavarodni. Nézzünk meg még egy példát! Amikor a vejünk egy keresztény főiskolán volt a fiúkollégium igazgatóhelyettese, sok olyan fiatalemberrel találkozott, akiknek az első évükben meggyűlt a bajuk az önfegyelemmel, mert annyira a szüleikre támaszkodtak. Sokszor, akiket otthon nem engedtek számítógépes játékot játszani, ellógtak az előadásokról, hogy a szobatársaik gépén játsszanak.

Honnan kellene a szülőknek tudniuk, hogy mikor, hol és hogyan terelgessék gyermekeiket anélkül, hogy minden egyes lépésük fölött őrködnének? Míg az elhanyagolás a farkasok elé vetheti a gyereket, lehet, hogy a túlféltés elfordíthatja a gyereket a hittől?

Nézzük meg jobban ezt a kérdést! Először is kérnünk kell Istent, hogy segítsen megmutatni, miért is akarunk „jó” gyerekeket nevelni. Ha az a vágyunk, hogy mások azt gondolják, jó szülők vagyunk, akkor itt az ideje újraértékelni a motivációnkat. Lehet, hogy Isten dicsőségének tolvajává váltunk?

Isten azt mondja Ézsaiásnál: „Az én dicsőségemre alkottalak meg.” A dicsőség azt jelenti, hogy az Ő jellemét mutatjuk be. Isten azért teremtett bennünket, hogy engedjük az Ő világosságát átragyogni rajtunk, hogy mások rajtunk keresztül meglássák az Ő természetét – és ezáltal Magához vonzza őket.

Ha annak fényében neveljük a gyerekeinket, hogy mások mit gondolnak rólunk, akkor azzal azt várjuk el a gyerektől, hogy a mi dicsőségünket tükrözze, ne Istenét. Lehet, hogy nem gondoljuk magunkról azt, hogy dicsőségtolvajok vagyunk – mert ugye ez elég durván hangzik, de ha ilyet mondunk a gyerekeinknek:

„A családunkat képviseled a házon kívül, szóval viselkedjél!”

„Ha nem csinálod meg a házidat, akkor mit gondolsz, mit fog rólam gondolni a tanár?”

„Ne beszélgess a templomban; mit fognak rólunk gondolni?”

Tulajdonképpen azt mondjuk ilyenkor a gyereknek: „Viselkedj az elvárásoknak megfelelően, hogy jó színben tűnjek föl a barátaim előtt.” Amint a gyerekek rájönnek, hogy az ő engedelmességüktől függ a mi helyezésünk a gyereknevelési olimpián, valószínű, hogy ugyancsak zokon veszik az önző motivációnkat, vagy akár fel is lázadhatnak ellene. (Abból, amit mi megfigyeltünk, ez a ráeszmélés és lázadás gyakran a pubertás idején történik, amikor tombolnak a hormonok és minden megkérdőjeleződik.)

Meg kell tanítanunk a gyerekeinknek, hogy a legfontosabb kapcsolat az életben a Krisztussal való kapcsolat, és ha úgy élnek, olyan módon, ami neki tetsző és Őt dicsőíti, az segíteni fog nekik abban, hogy elkerüljék azokat a dolgokat, melyek miatt szégyenkezniük vagy bánkódniuk kellene később. Ez nem jelenti azt, hogy egyszer sem követnek el hibákat, de szilárd alapjuk lesz. Mint ahogyan Jézus példázatában, a Máté 7-ben az ember, aki kősziklára építette a házát – homok helyett –, biztonságban volt, amikor a viharok jöttek, mert szilárd alapon állt a ház.

És míg mi, szülők annyira szívesen megépítenénk a házat a gyerekeinknek, egyszerűen nem tehetjük. Isten segítségével és bölcsességével azonban arra az útra nevelhetjük őket, amerre menniük kell (Péld. 22,6).

Hogyan tudja tehát a szülő úgy nevelni a gyereket, hogy egyre kevésbé függjön tőle, és egyre inkább Krisztusra bízza magát miközben felnőtté válik? Nagyon könnyen megriadunk ettől a feladattól, de tudnunk kell azt, hogy ha Isten elhívott bennünket erre (márpedig, ha szülők vagyunk, akkor tudhatjuk, hogy elhívott), akkor meg fogja adni a bölcsességet és az erőt ehhez a hihetetlen szolgálathoz, a gyerekneveléshez.

Jézus azt mondta, a tanítvány olyan lesz, mint a tanítója (Lk 6,40) – vegyük észre, nem azt mondja, hogy olyan lesz a tanítvány, mint amilyennek a tanító tanítja, hanem azt, hogy azokat a személyiségjegyeket és értékeket fogja magáévá tenni, amiket a tanárában megfigyel. Ez a tanár vagyunk mi is szülőkként. Hogyan élhetünk tehát úgy, hogy olyan életet mutassunk be a gyerekeinknek, mely Isten dicsőségét tükrözi? Hogyan tudjuk arra nevelni őket, hogy úgy szeressék Istent és az embereket, ahogyan Jézus a Márk 12,30-31-ben parancsolja?

A következő gondolatokat osztom meg az „Anyák, akik férfivá nevelik fiaikat” (Moms Raising Sons to Be Men) c. könyvemben:

Ha a gyermekünk kereszténnyé lett, akkor a Magasságos Istennek a gyermeke. Életre lett keltve Krisztusban, hogy Isten akaratában járjon, az Ő királyságát tartva szem előtt! Ha segítünk újonnan született gyermekeinknek, hogy saját magukat ezen a csodálatos identitásukon keresztül lássák Krisztusban, az arra neveli őket, hogy reménykedve várják azt a jövőt, amit Isten eltervezett számukra (lásd az Efezus 2,10-et).

Jegyezzük meg: Ha a gyermekünk még nem született újonnan, a legjobb, amivel bizonyságot tehetünk neki és megnyerhetjük Krisztusnak, ha tanúja lehet annak az örömnek, mellyel az Urat szolgáljuk. Mindig legyünk tudatában annak, hogy a gyerekünk figyeli, hogyan élünk; hogy a Jézussal való kapcsolatunk mennyire van hatással az életünkre. A vallásos tevékenységek nem vonzzák a gyereket a Megváltónkhoz; ha azonban teljes szívünkből átadjuk és alávetjük magunkat annak, akit Úrnak nevezünk, az ezer szónál is többet mond a gyereknek akkor, amikor azon gondolkozik, hogy meg akarja-e ismerni ő is Jézust.

Ha az a vágyunk, hogy a gyerekünket arra neveljük, bízza magát teljesen Krisztusra, meg kell találnunk a módját, hogyan függjön tőlünk fokozatosan egyre kevésbé miközben felnő. Gondoltunk-e arra, hogy a legjobb a gyerekeknek akkor hibákat elkövetni, amíg még otthon vannak velünk? Gondoljuk csak meg! Ha olyan burokban neveljük a gyereket, hogy sohasem követ el semmi rosszat, akkor, ha elköltözik otthonról, és elbukik valamiben – mert ez meg fog történni –, nem fogja tudni, hogyan álljon helyre.

Nem tökéletes gyerekeket akarunk nevelni, hanem olyanokat, akik tudják, hogyan kell bűnbánattal Istenhez fordulni, és a bűnbocsánatot elfogadva helyreállni, ha vétkeztek. Nem így működik a normális keresztény élet?

Hogyan tudjuk tehát a gyermekünket felkészíteni arra az életre, mely dicsőséget szerez Istennek? Az egyik, hogy megtanítjuk őket igei módon gondolkodni. Mit jelent ez? Egyszerűen csak, hogy minden megtapasztalt dolgot az életben Isten Igéjén keresztül szűrjenek át. Ahhoz, hogy igei alapot vessünk a gyerekeinkben, nekünk is elég jól kell ismernünk a Bibliát, hogy a velük folytatott beszélgetéseinket egészséges tanítással tudjuk fűszerezni. D.L. Moody mondta, „Ha másokat akarunk táplálni, először nekünk kell táplálkoznunk.”

Steve Miller, a D.L. Moody véleménye a szellemi vezetésről c. könyv szerzője így fogalmaz: „Ha rászánjuk az időt, hogy az életünk szellemi, azaz élő vízzel teljen meg, akkor a környezetünkben is sokkal több szellemi gyümölcs fog teremni.”

Az 5Mózes 6,4-9-ben világos leírást találunk arról, hogyan lehet bibliai látásmódot kialakítani a gyermekünk gondolataiban:

„Halld Izrael: az Úr a mi Istenünk, az Úr egyedül. És szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből. És legyenek ezek a szavak, melyeket én parancsolok neked ma, szíveden; és vésd be azokat fiaid elméjébe, és beszélgess róluk: otthonültödben és az úton jártodban, lefektedben és felkeltedben. És kösd azokat jelül a kezedre; legyenek homlokkötőkül szemeid között; és írd fel azokat házad ajtófélfáira és kapuidra.”

Nézzük meg részletesen:

4-5. vers: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből. Az Istennek és az Ő Igéjének való teljes odaszánásunk fogja megmutatni a gyermeknek, mennyire szeretjük Istent, és mennyire fontos számunkra az Ő Igéje.

6. vers: Gondolkozz, elmélkedj az Igén, tanulj meg belőle részeket, hogy az Istennek való engedelmességed a bibliai elvekre adott válaszon alapuljon. Ha az Igével átformáljuk a gondolkodásmódunkat, készen állunk a gyermekeinknek is megtanítani, hogyan beszéljenek és cselekedjenek istenfélő módon, képmutatás nélkül.

7-9. vers: Kapcsoljuk a gyerekek napi megtapasztalásait a Bibliához! Ezáltal természetes módon tesszük a beszélgetéseink szerves részévé a szellemi dolgokról való eszmecserét.

Ha Isten szerinti tudással és ismerettel fegyverezzük föl a gyermekeinket, fel fogják ismerni, ha valaki meg akarja téveszteni őket.

Isten azt mondta: „Elvész az én népem, mert ismeret nélkül való” (Hóseás 4,6). Azért tehát, hogy megőrizzük a gyermekeinket attól, hogy elvesszenek a világ befolyása és megtévesztése miatt, adjunk át nekik ismeretet a Bibliából, olyan gyakran, amilyen gyakran csak lehetőség adódik. Ez sokkal inkább növelni fogja a hitüket, mint a túlzott gondoskodásból fakadó elővigyázatosság, mellyel irányítani vagy ellenőrizni akarjuk, amit csinálnak.

A világ azt akarja tanítani a gyerekeinknek, hogy a céljaikat a maguk kedvéért és hírnevéért érjék el Isten dicsősége helyett. Ezért alapvetően fontos arra nevelni őket, hogy bibliai gondolkodásmóddal szűrjék meg a választási lehetőségeiket az életben.

Az egyik lehetőség a bibliai alapok lerakásához a zenén keresztül adódik (nem elfeledve, hogy a világi zene lehet az egyik dolog, ami elvonja a gyerek szívét az Isten szerinti gondolkodásmódtól). Például, hogy az Úrról való bizonyságul legyen, Isten azt mondta Mózesnek, hogy írjon egy éneket a népnek, hogy azzal tanítsák gyermekeiket, hogy „ez az ének ne menjen feledésbe utódainak ajkáról” (5Móz 31,19-22).

Amikor a gyerekeink kicsik voltak, minden este a férjemmel úgy fektettük le őket, hogy közben megzenésített bibliaverseket hallgattunk. Még most, több, mint húsz évvel később is el tudják énekelni azokat az igeverseket, amelyek álomba ringatták őket kiskorukban.

Az elmúlt hétvégén a férjemmel, Steve-vel a kisunokánkra, Karisra vigyáztunk. Amikor a páva rikoltozásától megrémült (igen, van pávánk a farmunkon, megölik a kígyókat!), az ijedelemtől rögtön egy olyan éneket kezdett énekelni, amit még az édesanyja tanult meg gyerekkorában: „Amikor félek, Tebenned bízom én”. Steve-vel összemosolyogtunk, mert örültünk, hogy egy újabb nemzedék tanulja meg, hogyan alkalmazza a biblikus ismeretet a különböző élethelyzetekben.

Az eltúlzott szülői gondoskodás helyesnek tűnhet, de ha megtanuljuk úgy nevelni a gyermeket, amivel segíthetjük úgy növekedni, hogy egyre kevésbé támaszkodjon ránk, és egyre inkább Krisztusra, az meg fogja adni a kellő felkészítést a számára, hogy úgy hagyja el az otthonunkat, hogy kész legyen Krisztust az Ő királyságáért és dicsőségéért követni.

Az első szeretet – 2. rész (T. Austin-Sparks)

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető innen: Austin-Sparks-Az első szeretet

Az ApCselben látjuk, hogy ezt a csodálatos örömöt kiváltó tényező nem volt más, mint az Úr Jézus fölmagasztalásának, fölemelésének belső megtapasztalása. Pontosan ezt akarta a Szent Szellem is, aki azért és azon az alapon jött, hogy Jézus elfoglalta a trónt; az pedig, hogy a gyülekezethez jött, azt jelenti, hogy mindenkihez jött, aki hitt az Úr Jézusban – hogy mindenkiben valóságossá tegye azt a dicsőséges tényt, hogy Jézus Úr, felemeltetett, és most a trónon ül. Ennek valóságossága a Szent Szellemmel együtt költözött beléjük, és ez hozta létre bennük ezt a csodálatos örömöt.

Mindnyájan hiszünk abban, hogy Jézus a trónon ül, mindnyájan hisszük, hogy fel lett emelve, egyikünk sem habozna határozottan egyetérteni azzal, hogy „az Istennek jobbján fölmagasztaltatott”. Azt akarom mondani, hogy az Úr népében sokunkból hiányzik valami, amire pedig nagy szükség lenne, hogy valóságként megéljük: Jézus fölmagasztalva, fölemelve! Ó, ha valóban fölismernénk a szívünkben mindazt, amit ez jelent; ha meglátnánk mindazt, amin keresztülment, amit elszenvedett; az útját akadályozó hatalmas ellenállást; meglátnánk mindazt, ami fölött győzedelmeskednie kellett – a bűn felett, az emberi gyengeség és romlás felett, a sátáni erők és ellenségesség felett, az egész világ felett! Maga a halál és annak minden ereje felett! (Ki tudná valaha is megmérni vagy leírni ezeket?) Akkor azt is meglátnánk és felismernénk, hogy annak, hogy Jézus fel lett emelve, és az Isten jobbján ül, valódi jelentősége van! Ha ez a Szent Szellem által valóban megragadhatna bennünket belsőleg, biztos vagyok benne, hogy sokkal több lenne az igazi örömünk, akkor is, ha egyébként nagy lelkesedéssel hisszük a tényt, hogy Ő a trónon ül.

A Szent Szellem eljött, és lakozást vett bennünk a maga isteni örömével, lendületével ezzel a hittel kapcsolatban. Nagy ujjongás és öröm volt a mennyben. Amikor az Úr Jézus visszatért a mennybe, a Zsoltárokban van egy rész, amelyik leírja ezt: „Emeljétek föl fejeteket, ti kapuk, emelkedjetek föl, ti ősi ajtók, hogy bemehessen a dicső király!” (Zsolt 24,7). A menny ujjongva örvendezik. Ez valódi kép, ahogyan a menny örömujjongása közepette az Úr Szelleme eljön annak győzelmében, dicsőségében, erejében és örömében, hogy Krisztus ott van fönt, és úgy megtölti ezeknek a hívőknek a szívét, hogy a menny öröme visszhangzik bennük. Így őket is ez az öröm járja át az Úr Jézus felmagasztalásának, felelemelésének belső megtapasztalása által.

Ha most nem érezzük úgy, hogy éppen ez lenne jellemző ránk, úgy vélem, hogy az Úr Igéje az most számunkra, hogy így lássuk Őt, hogy bennünk is létrejöjjön az első szeretet helyreállását jelző öröm.

Ha nem mondanék semmi többet, csak ezt: több szent örömre van szükségünk, és ez olyasmi, ami miatt keresnünk kellene az Urat, akkor ez már önmagában nagyon jó buzdítás lenne, és ha megfogadnánk, nagyon nagy dicsőséget szerezne az Úrnak. Szoktatok-e vajon szembenézni magatokkal, és mondjátok-e: „Te tényleg nagy odaszánással vagy az Úr iránt; valóban egyedül az Ő érdekét tartod szem előtt, az Ő dicsőségét, az Ő népét; tényleg egyedül Krisztus teljességére törekszel. De nem igaz-e ugyanakkor, hogy túl nagy küzdelem árán teszed ezeket, és ez az erőfeszítés minden örömöt kiszorít az életedből, és nem is engedi be; és így keresztény élet szörnyű teherré válik, amitől ráadásul mások is ilyennek érzik? Súly nehezedik rád, és őszintén megvallva, nincs sok örvendezés, nincs sok valódi öröm. Lehet, hogy mélyen odabent van némi örömteli tudat, lehet, hogy tudsz valamit erről mélyen odabent, de ott van az a másik összetevő: a valódi öröm, a boldog örvendezés – az nagyon hiányzik.” Szoktatok-e így beszélni magatokkal? Bevallom nektek, én nem egyszer beszéltem már így magammal. Néha össze kell szednem magamat, és olykor ehhez nagyon határozott cselekvésre van szükség, egyértelműen ki kell jelenteni: „Nem fogom hagyni, hogy a keresztény élet örömét, túláradó boldogságát, jókedvét elfojtsa bármi is, még az Úr dolgaival való foglalkozás sem teheti ezt meg!” Hiszem, hogy az Úr azt szeretné, ha az Övéi boldog gyermekek lennének, külsőleg is és belsőleg is, amennyire csak lehet, és talán sokkal nagyobb mértékben, mint ahogy sokukra jellemző.

Szent vagy? (Szabó Zoltán)

Szent vagy? Elkülönítve, félretéve Isten számára. Megjelölt, elpecsételt emberek vagyunk – de mennyi valósul meg ebből a saját, mindennapi életünkben?
Mi az Isten célja velünk? Mi a normális haladási irány? Mi van aközött a kettő között, ahol most vagyunk – és ami Isten célja számunkra a jövőben?

Szabó Zoltán 2014. feb. 8-án elhangzott igeszolgálata a Dániel 1,8-9; ApCsel 11,19-24 és Kol 1,21-23 alapján.

Az első szeretet – 1. rész (T. Austin-Sparks)

Olvasmány: Ezékiel 1

„És foglalatosok valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben” (ApCsel 2,42).

Talán az első szónak egy pontosabb fordításával úgy is mondhatnánk, hogy „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban”. Azt gondolom, hogy a mostani világkorszakban a Szent Szellem kezdeti működésének ezekről a gyümölcseiről az „első szeretet” összefoglaló név alatt beszélhetünk.

Az Úr az első szeretethez hívja vissza a gyülekezetet, és bár sok dicséretes dolgot találhat népe között, a számára legfontosabb, ami nélkül semmi más nem elégíti meg Őt, az az „első szeretet”, ahogyan azt a Jelenések 2,4-ben olvassuk. Határozottan úgy látom, hogy az Apostolok Cselekedeteinek ezeket az első fejezeteit valami nagyon valóságos buzgalom, hév, örömteli lendület jellemzi az ott szereplő emberek életében. Igyekezet van bennük bizonyos dolgok iránt, és úgy érzem, hogy a mi életünkben is vissza kellene szereznünk ugyanezt a hozzáállást. Lehet, hogy az Úr azt mondja nekünk, „tudok fáradozásodról és béketűrésedről”, mert sokat munkálkodunk az Úrért, és állhatatosak akarunk maradni, nem akarjuk feladni, kitartók, eltökéltek vagyunk, az igazságnak szenteltük magunkat; és az Úr valóban akár el is ismeri ezeket a dolgokat, azonban nagyon úgy látom, hogy jogosan hiányolja az örömünket, és azt szeretné, ha az első szeretet jele újra látszódna rajtunk. Talán az öröm, vagy az örömteli lendület jobb kifejezés a puszta lelkesedésnél.

Ezékiel próféta könyvének első fejezete és az Apostolok Cselekedeteinek első fejezetei sok mindenben megfeleltethetők egymásnak. Többször is rámutattunk az élet jellegzetességeire ebben az első fejezetben, az élőlényekre, valamint, hogy ebben a fejezetben minden az életről beszél, az élet túláradásáról; ahol az energia, az élet ereje mozgásban van. Senki nem mondhatja, hogy ezt a fejezetet a legkisebb mértékben is tétlenség, passzivitás vagy tehetetlenség jellemezné. Cselekvés történik, folyamatos mozgás van, áramlik az éltető erő; és ez ott van abban is, amit örömteli lendületnek neveztünk.

Négy fő jellemzőt, illetve tényezőt látunk, melyek egymásnak megfeleltethetők az Ezékiel 1 és az ApCsel első fejezetei között; lássuk, melyek ezek:

A trónszéken ülő ember

Az első és legfontosabb közös vonás a trónszéken ülő ember, aki mindent ural és kormányoz: „A fejük fölött levő boltozaton fölül egy zafírfényű trónus alakja látszott, a trónus alakja fölött pedig emberhez hasonló alak látszott”.

Képviselő, jelképező testület

Van azután valamilyen képviselet. Ezékielnél ez a négy élőlény, a kérubok, az isteni szándék eszközei, olyan testület, mely egységben van a trónnal és a rajta ülővel, mely vele együtt, tőle, érte mozdul. Az Apostolok Cselekedeteiben ez a testület a gyülekezet abban a formában, ahogyan az Ige ott bemutatja; és láttuk, hogy a kérubok a gyülekezetet jelképezik, az Istent képviselő testületet, melyet Isten kihívott magának az egész teremtett világból.

Isten szándéka

Harmadszor pedig jelen van Isten szándéka. Ezékielnél a kerekek jelképezik Isten akaratát, szándékát, mely folyamatosan előre halad, forog (mondhatjuk így) a korszakokon át, az örökkévalóságtól az örökkévalóságig, szüntelenül, meg nem állva; a szándékot, mely kikerülhetetlenül, rendíthetetlenül halad a megvalósulás, a cél felé. Az Apostolok Cselekedeteiben lehetetlen nem észrevenni, hogy Isten örökkévaló szándékával kapcsolatos az, hogy a gyülekezet a trónusra emelt Úrral egységben halad előre. Isten nem áll meg. Sok minden keresztezheti az ösvényt, állhatja el az utat, próbálhatja feltartóztatni, megállítani, de végül Gamáliel szavai igazolódnak be: „Ha ez a dolog Istentől van, nem tudjátok föltartóztatni, és nehogy úgy tűnjetek föl, mint akik Isten ellen harcoltok.” Istennek az Ő Fiával kapcsolatos szándéka érvényesül és halad tovább a megvalósulás felé a gyülekezetben, a gyülekezeten keresztül és a gyülekezet által.

Az Úr Szelleme

Végül (de nem utolsósorban) a negyedik tényező az Úr Szelleme, aki ott van mindenben. A kerekekben, az élőlényekben a Szellem a hajtóerő, az irányító bölcsesség, az éltető erő. A szellem a kerekekben és az élőlényekben! És természetesen ezt nem lehet nem észrevenni az ApCsel első fejezeteiben, hogy ott van annak Szelleme, aki fel lett emelve, aki megragadta az örökkévaló szándékot, és a gyülekezetet ennek megvalósítása felé vezeti.

Úgy vélem, mindnyájunk számára világosan láthatók ezek a párhuzamok. Ez nem csupán egy kép, nem csak gyönyörű látomás, hanem élő és valóságos tény, mely ehhez a mostani korszakhoz tartozik, melyben élünk; sőt nem csak mint korszakban, hanem ez pontosan ebben a percben is így van. Jézus a trónon ül éppen most is. Isten szándékai megvalósulóban vannak éppen most is. A gyülekezet – melyhez kegyelme által tartozunk – a helye és eszköze ennek az isteni szándéknak a trón uralma alatt, és az élő Isten Szelleme van velünk éppen most is. Hát nem akarunk utána nyúlni, magunkhoz ragadni, hogy a szívünkben legyen, hogy visszanyerhessünk valamit ebből az örömből?

Azt hiszem, hogy sokkal inkább drága igazságokként szeretjük tartogatni a szívünkben a dolgokat, amikor azonban eljön a tesztidőszak, a próbája ezeknek a dolgoknak, akkor nem nagyon vannak segítségünkre. De mi még mindig az Apostolok Cselekedeteinek korszakában vagyunk, ez ugyanaz az üdvkorszak, és ha a dolgok most nem úgy állnak nálunk, mint ahogyan akkor álltak, legyen bár sok különbség az akkori és a mostani idők között, az a kérdésem az én saját szívemhez és a ti szívetekhez is, hogy akkor ez kinek a hibája, az Úré vagy a miénk? Nincs-e valami, amit mi magunk is tehetnénk azért, hogy visszaszerezzük az első szeretetet?

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető innen: Austin-Sparks-Az első szeretet

Az üdvösség két oldala (W. Nee)

Kérdés: Az üdvösség Isten akarata vagy az ember akarata?
Hogyan egyeztethető össze a „sem a férfi akaratából” (Jn 1,13) azzal, hogy „aki akarja” (Jel 22,17) az örök életet?

Válasz:

A teológusok véleménye régóta megoszlik ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Egyesek úgy tartják, hogy az üdvösség pusztán attól függ, hogy az ember akarja-e vagy sem, mások kitartanak amellett, hogy kizárólag Isten akaratából lehet üdvözülni. Vegyük észre azonban, hogy Isten igazságának gyakran két oldala van. Ha nem vigyázunk, könnyen elveszíthetjük az egyensúlyt – ugyanis az ember hajlamos a szélsőségek irányába elmenni.

Az üdvösség vajon teljes mértékben az ember akaratától vagy Isten akaratától függ? Igazából mindkét akarat jelen van. Ha nem lenne Isten akarata a megmentés, senki sem üdvözülhetne. Ám ugyanakkor Isten hiába akarja, ha az ember maga nem akarja. Isten akarja, de az embernek is akarnia kell. „Hányszor akartam összegyűjteni a gyermekeidet – mondta az Úr Jézus – mint a tyúk a csibéit a szárnyai alá, de ti nem akartátok!” (Lk 13,34). Ez Isten igazságának két oldala. Mindkettőnek akarnia kell; ha csak az egyik oldal van meg, nem fog sikerülni. Ha az igazságot szeretnénk megtudni, nem ragaszkodhatunk csak az egyik oldalhoz. Amikor a Sátán az Úr Jézust kísértette, ezt mondta Neki: „Mert meg van írva”, az Úr válasza azonban ez volt: „Viszont meg van írva” (Mt 4,6-7). Igaz, meg van írva, de arra is oda kell figyelnünk, hogy viszont mi van még megírva. Nem helyes egy vagy néhány versbe kapaszkodni, és az igazság egyik oldalát bizonyítani, amikor számos egyéb vers lehet, melyek viszont az igazság másik oldalát bizonyítják. Például, ha azt mondjuk, hogy az a keresztény, aki egyszer meg lett mentve, annak örökre üdvössége van, az az igazságnak csak az egyik oldala. Ugyanakkor ugyanis, ha a keresztény, miután üdvösségre jutott, továbbra is vétkezik, és nem tér meg belőle, minden bizonnyal büntetés elé néz. Habár nem maga a második halál lesz a büntetése, az Ige azt mondja, ártani fog neki a második halál (Jel 2,11). Ismerjük föl ezt is, mint igazságot.

Gyakran kérdezik, miért mondja a Biblia egyfelől, hogy „aki akarja, vegye az élet vizét ingyen”, és hogy „aki hisz benne, nem vész el, hanem örök élete van”, másfelől viszont, hogy az üdvösséget Isten eleve elrendelte? Valaki nagyon jól megválaszolta ezt a kérdést, nagyjából a következőképpen: A menny kapujára kívülről ez van felírva: „Aki akar, jöjjön!” (Jel 22,17), és ezért aki csak jönni akar, beléphet. Azonban amint belép a menny kapuján és hátranéz, a kapura belülről ez van fölírva: „Kiválasztott magának már a világ alapjának levetése előtt” (Ef 1,4). Ez a válasz tehát megmutatja Isten igazságának két oldalát. A saját magunk tapasztalatával is egyezik ez. Abban a pillanatban, amikor hiszünk, az egyedül szükséges dolog az, hogy higgyünk. Amikor azonban hittünk, elgondolkozunk, hogy miért is lettünk megmentve, hiszen másoknak, akik sokkal jobbak nálunk, viszont nincs üdvösségük. El kell ismernünk, hogy nem volt benne szerepünk, és nem tudjuk megmagyarázni. Egyedül azt mondhatjuk, hogy az üdvösségünket Isten eleve elrendelte.

Aki hisz, az megmenekül. Ez az ige szól a hitetleneknek. Isten kiválasztása azonban – Isten eleve elrendelése – a hívőknek szóló ige. Nem lenne bölcs dolog, sőt akár súlyos hiba is lenne, ha a hívőknek szóló igét a nem hívőknek hirdetnénk. Jegyezzük meg például, hogy az Úr a tanítványoknak mondta: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15,16). Ezeket az igéket tehát nem szabadna nem hívőknek mondani.

Egy teológushallgató megkérdezte egyszer Isten egyik szolgáját: „Úgy találom, hogy a Biblia azt mondja, az üdvösség Isten eleve elrendeléséből van. És amikor hirdetem az igét, és ránézek valakire közben, azt gondolom magamban, hogy Isten nem rendelte őt az üdvösségre. Mi lesz akkor, ha meggyőzöm arról, hogy térjen meg?” Isten szolgálja bölcsen felelt: „Hirdesd csak nyugodtan az igét, és ha bárkit meggyőzöl arról, hogy térjen meg, akkor azt Isten biztosan eleve elrendelte.”

Észre kell vennünk, hogy Isten azért mondja a hívőknek, hogy az üdvösségre lettek eleve elrendelve, hogy a szívüket hálára indítsa, olyan hálára, amit egy hívő ezekkel a szavakkal fejezett ki: „Sokaknak még nincs üdvössége; én pedig meg lettem mentve. Csak azt mondhatom, hogy Isten tízezrek közül kiválasztott engem. Halleluja! Üdvösségem van, nem a magam érdeméből, hanem egyedül Istentől. Nem tehetek mást, mint hogy hálás szívvel magasztalom Őt!”

Ezért pedig azt mondhatjuk, hogy a Jelenések 22,17 igéi a nem hívőknek szólnak. Így pedig egyensúlyban marad az igazság.

(Watchman Nee: Párbeszéd az evangéliumról, 36. kérdés)

Ne építs olyan falat, amit bujkálásra használsz!

Átemelve innen: Bibliai látásmód blog

“Általában elmondható, hogy vannak olyan keresztények, akik rövidebb-hosszabb ideig, akár évekig is, belekezdenek egyfajta bujkálásba, egy maguk által készített elmebeli fal, vagy feltételezés, okoskodás mögött. A legnagyobb probléma ezzel az, hogy ez semmi mást nem szolgál, azon felül, hogy egy hatalmas öncsalás. Mint hogy a minden területre kiterjedően meggátolja az adott ember, szellemi, lelki fejlődését. A szellemi érettség, a hit, a kapcsolatokban való őszinteség, az Istennek való engedelmesség, és sok más terület van szó szerint ilyenkor kiszáradva.

Az emberünknél a céltévesztettség, a gyümölcstelenség, a dolgok megmagyarázása, egyfajta bujkálás figyelhető meg. Minden külső okot képes ilyenkor, akár valós akár nem, felnagyítani, és ez mögött a fal mögött, éveket elbujdosni, magát és másokat is elhitetve, hogy mindenki sáros, és ami rajta található sár, ahhoz pedig neki semmi köze, mert mástól fröccsent rá. Ehhez társul önigazultság, önsajnálat, kevélység, fásultság és megkeseredés, és sok minden más is. Nem is ragozom tovább, rendkívül kiüresítő/felemésztő állapot ez. Az embert lent tartja, a környezetének azt üzeni, hogy a kereszténység nem működőképes, mert lám- lám, és különben is, meg aztán. Tehát szó szerint rossz bizonyság. Ebből az következik, hogy az Istennek való dicsőségadás és hálaadás helyett, megszomorítja Isten szellemét, és a környezetében lévő embereket nem hogy ösztönözné az Istenkeresésre, hanem még el is löki őket a magatartásával. Sok ilyen kiépített bujkáló fal létezik. Nézzünk meg párat a legszembetűnőbbek közül:

Fals a pásztor, de a gyülekezet is. Képmutatóak, lopnak, csalnak, hazudnak. Gyenge/vagy téves a tanítás, nincs kenet, szeretetlenek… Ennek a falnak a másik oldala pedig ez: Te egyszerűen annyira mocskos és bűnös vagy, hogy nem mehetsz le ezek közé az Istennel járó, szent emberek közé. Ha ez a fal áll, bujkáljon bármelyik oldalán is a hívő, az ördög sajnos nyerésre áll, az ilyen hívő életében. Épp az Istennel és az Isten népével való közösséget aknázza alá ilyenkor, a tenyerét dörzsölve.

A másik ilyen gyakori fal, hogy nekem nincs szükségem gyülekezetre, ahhoz, hogy hívő életet éljek. Ennek a falnak a másik oldala, teljesen mindegy milyen a hívő életem, én legalább járok gyülekezetbe (még ha semmi nem is változik évek óta az életében, és tisztában van azzal, hogy keményszívű), ide tartozik szorosan a helytelen prioritás fala, ahol az Isten országának a keresését gyakorlatilag minden megelőzi.

Egy következő fal amit elhitetve magukat ki szoktak építeni egyesek: a nekem nincs hitem, én nem tudok hinni, van olyan változata is, hogy Isten nekem/velem nem tesz semmit, azért hogy higgyek neki. Ennek a falnak a túloldala, pedig így hangzik, Isten megtett mindent, kész tény az üdvösségem, tegyek bármit is ezután, a jegyem tuti a mennyei helyekre. (nos az ilyen hí-per-szuper kegyelem, sok fontos igerészt és történetet nem vesz figyelembe, ami igen nagy felelőtlenség. Csak egy példa:„Bemenvén pedig a király, hogy megtekintse a vendégeket, látott ott egy embert, akinek nem volt menyegzői ruhája. És monda néki: Barátom, mi módon jöttél ide, holott nincsen menyegzői ruhád? Az pedig hallgat. Akkor monda a király a szolgáknak: Kötözzétek meg a lábait és kezeit, és vigyétek és vessétek őt a külső sötétségre; ott lesz sírás és fogcsikorgatás.” Akárhogy is, de lehet látni, bizony folyik a falgyártás, az ördög legnagyobb örömére. De hogy ne örüljön sokáig, van egy csodálatos fegyver, az Isten igéje, ami képes ezeket a felállított falakat, elmebeli korlátokat bezúzni, és felszámolni.

„Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek, erősségek lerontására; Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak; És készen állván megbüntetni minden engedetlenséget, mihelyst teljessé lesz a ti engedelmességetek.”

Zárszóként, bátorítani szeretnék, mindenkit, hogy ilyen, a fentebb vázolt munkában ne legyen kőműves, ne emeljen olyan falakat, amelyek csak elválasztják Istentől és Isten népétől.

Ha már késő, és állni látsz ilyen falakat az életedben, kérlek, rakj most félre mindent, és mondd el az Atyának, hogy meguntad a falak gyártását, és a mögöttük való bujkálást is. Nevezd nevén, amit megmutat a Szent Szellem és bánd meg ezeket. Ne felejtsd Isten ígéretét: „Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok.” „Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és felmagasztal titeket.” „Annak okáért mondja: Serkenj föl, aki aluszol és támadj fel a halálból, és felragyog tenéked a Krisztus.”

Köszönöm a figyelmeteket. “