A Föld legkorábbi korszakai – 9. Noé napjai (G.H. Pember)

PDF-ben a teljes 9. fejezet:

Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-9Letöltés

Nagy gyakorlati jelentősége van számunkra mindannak, ami Noé idejében történt.

Mózes első könyvének 6. fejezete Noé napjainak leírását tartalmazza, mely igen nagy jelentőséggel bír számunkra; Urunk ugyanis azt mondta, hogy a világiasság hasonló időszaka fogja végül kimeríteni Isten hosszútűrését a föld mostani lakói iránt, és el fog jönni tűzzel és forgószélhez hasonlóan gyors harci kocsijaival, hogy rájuk zúdítsa lángoló haragjának fenyítő tüzét, mert tűzzel és kardjával ítél meg az Úr minden testet (Ézs 66,15-16).

Nyilvánvaló kötelességünk tehát, hogy megvizsgáljuk, aszerint, amit Isten velünk erről közölt, hogyan növekedett egyre jobban és jobban a gonoszság és a romlottság az özönvíz előtti emberek körében; hogy megismerjük nem csak azt, hogyan vetették el, hanem azt is, hogyan öntözték, hogyan növekedett és hogyan ért be az a förtelmes termés, mely ellen a Mindenható sarlója végül lecsapott a mennyből; hogy meglássuk, hányféleképpen csábították az emberiséget a gonoszra, és hogyan következtek ezek egymás után, valamint hogy megfigyeljük, hogyan fejtették ki befolyásukat a társadalom gyorsan romlásnak indult tömegeire. Mert ha így teszünk, azzal felfegyverkezünk a körülöttünk napról napra szaporodó tévelygések és kísértések ellen, és képesek leszünk felismerni a saját korunk fenyegető jeleit.

Az akkori idők jellegzetességei. A népességnövekedés.

A gonoszság akkori vészterhes időszakának legelső jellemzője a népesség gyors növekedése volt (1Móz 6,1); ami önmagában is mindig nem csak afelé hatott, hogy terjessze, hanem hogy ugyanakkor fokozza is a bűnt. Mert a gonoszság minden formája, amely a gyéren lakott helyeken megtalálható, ugyanúgy jelen van a sűrű népességű helyeken is, csakhogy ezeken felül még számos olyan bűntípus megjelenik, mely kifejezetten a zsúfolt lakónegyedekre jellemző. Amikor pedig tömegesen vannak együtt, az emberek támogatják egymást a lázadásban, és hajlamosak sokkal merészebbeknek lenni, és Istennel szembeszegülni. A racionalizmus és az ateizmus erősségei mostani korunkban is mindig a nagyvárosokban találhatók.

A civilizáció, a művészetek és a tudomány gyors fejlődése.

A földi családok nem csak létszámban sokasodtak, hanem hatalmas fejlődést értek el a civilizációt és a tudást illetően is. Káin megtanította őket közösen letelepedni és városokat építeni (1Móz 4,17); és Lámek fiai – kiket kétségkívül sokan mások is gyorsan követtek – meghonosították a fémmegmunkálás technológiáját és a képzőművészetet, és törvénytelen eszközöket fejlesztettek ki arra, hogy kihúzzák magukat az átok által rájuk kirótt munka alól (1Móz 4,20-22). És abban a korban, amikor nem hetven-nyolcvan évig, hanem közel ezer évig éltek az emberek, az általuk összegyűjtött óriási mértékű tudás, tapasztalat és szakértelem a mi számunkra szinte felfoghatatlan gyorsasággal lendítette előre a tudományt, művészetet, s a fényűző civilizáció minden kellékének feltalálását és megalkotását.

Az özönvíz előtti ipar egyetlen feljegyzett példáját, a bárkát egy sétita építette; mérete mégis megegyezett a Great Eastern-nel, azzal a hajóval, mely néhány évvel ezelőtt olyan általános csodálatot váltott ki, és amelyet azóta sem tudtak túlszárnyalni.

Kétségtelen, hogy a Noé legkorábbi leszármazottjai által emelt hatalmas építmények közül sokat a hajdani pompára való emlékezés ihletett, valamint azok az elbeszélések, melyeket atyáiktól hallottak, kik életük egy részét az ember dicsőségének és elfajulásának abban a korábbi korszakában élték le. Ilyen lehetett a szó szerint a felhőket karcoló torony megépítésének merész gondolata; Babilon és Ninive hatalmas és gazdagon díszített épületei, valamint az első piramis rendkívüli szerkezete, mely olyan csillagászati tények pontos ismeretét tartalmazta, melyek legalábbis felérnek a modern tudomány büszke vívmányaival. Mert ne feledjük, hogy ezek a hatalmas vállalkozások mind abban az időben zajlottak, amikor Sém és testvérei még életben lehettek.

És nem szabad megfeledkeznünk az akkádok, „az ősi Babilónia satnya és ferde szemű népe” ősi civilizációjának felfedezéséről sem, akiknek puszta léte is ismeretlen volt számunkra még ötven évvel ezelőtt.

Nyelvük kihalt, de a középkori latinhoz hasonló szerepet tölthetett be a Krisztus előtti tizenhetedik században. Intellektuális hatásuk akkora volt, hogy Agade híres könyvtára, melyet Sarrukín (I. Szargon) alapított, tele volt könyvekkel, „melyeket vagy az akkád eredetiből fordítottak, vagy akkád szövegeken alapultak, és csupa, a régi nyelvhez tartozó szakkifejezést tartalmaztak”. A csillagászati részleg fennmaradt katalógusában útmutató található az olvasó számára, hogyan írja föl a kívánt tábla vagy könyv számát, és kérje aszerint a könyvtárostól. „A Sarrukín könyvtárosai által alkalmazott módszer a korábbi generációk tapasztalatai alapján alakulhatott ki.” Találhatnánk-e ennél erőteljesebb bizonyítékot „az irodalom és az oktatás fejlettségére, és olvasó emberek jelentős számára ebben a távoli korban”?

Bérósszosz szerint létezett egy özönvíz előtti „könyvváros” Babilóniában, és Ziuszudra, a káld Noé, „elásta könyveit Szipparban az özönvíz előtt, hogy majd újra elővehesse őket, miután kijött a bárkából”. De a hagyományt leszámítva, bizonyíték is van rá, hogy a nagyon korai időkben jól ismert könyvtárak működtek Urukban, Urban, Kútában és Larszában, melyekhez csillagászati obszervatóriumok és egyetemek csatlakoztak¹.

Ha figyelembe vesszük ezen érvek jogos súlyát, beláthatjuk, hogy a civilizáció és a magas kultúra olyan tökéletességére jutottak el az özönvíz előtti emberek, mely után azóta is csak kullogunk, akármennyire büszkék is vagyunk a saját korunkra.

Káin és Sét családjának egyesülése.

Mivel az Ige többé nem említi a káinitákat különálló törzsként, és mivel a nyilván szintén megsokasodott sétiták közül egyedül egyvalaki vitetett föl Istenhez az eljövendő rossz elől, és csak nyolcan menekültek meg annak a rossznak az idején, világos, hogy a két család végül vegyülni kezdett, és tagjaik összeházasodtak egymással.

A sétitákat talán kezdték lenyűgözni a gonoszok intellektuális törekvései, élvezetközpontú társadalma és könnyű élete, jól érezték magukat a társaságukban, tetszett nekik az őket körbevevő luxus és a sok ügyes és ötletes találmány; végül teljesen elcsábultak, hogy felemás igába kössék magukat hitetlenekkel, és így a bűn örvényébe húzva, megszűntek különálló népnek lenni.

Szomorú és tanulságos következménye lett ennek a keveredésnek: mert amikor a szétválasztás ideje eljött, Jahvénak egyetlen igaz imádója sem volt található Noé családján kívül. Az emberek annyira a maguk bölcsességét helyezték előtérbe, és olyan kevésre tartották Istent, hogy a vallásosságuk a hősök, a saját híres vezetőik imádatának szintjére süllyedt (1Móz 6,4), akik mint Prométheusz, elhozták számukra találmányaikkal az élet szükséges és kellemes dolgait, és így elérték, hogy a Legfelsőbb Hatalom akarata ne tudjon megvalósulni abban az időszakban.

Bukott angyalok hatolnak be az emberek világába.

Majd új és megdöbbenő esemény szakadt a világra, és félelmetesen meggyorsította a gonoszság már addig is rohamos terjedését. „Látták az Isten fiai az emberek leányait, hogy szépek, és feleségül vették közülük mindazokat, akiket megkedveltek” (1Móz 6,2). Ezt az igét gyakran magyarázzák úgy, hogy mindössze Káin és Sét leszármazottjainak vegyes házasságát jelenti; a szakasz gondos vizsgálata azonban ennél sokkal mélyebb jelentést fed föl.

Azt írja, hogy amikor az emberek sokasodni kezdtek a föld színén, és leányaik születtek, Isten fiai látták az emberek leányait (1Móz 6,1-2). „Emberek” alatt mindkét esetben nyilvánvalóan az egész emberi fajt érti, Káin és Sét leszármazottjait egyaránt. Ezért az „Isten fiai”-t világosan megkülönbözteti az Ige Ádám nemzetségétől.

„Isten fiai” angyali lények.

Továbbá, az a kifejezés, hogy „Isten (Elóhím) fiai” mindössze négyszer fordul elő az Ószövetség más helyein, és minden esetben vitathatatlanul angyali lényekre vonatkozik.

1Lásd Sayce Babylonian Literature (Babilóniai irodalom) c. művét.
(https://archive.org/details/b24857464/page/n1/mode/2up)

Folytatás: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-9Letöltés

A Föld legkorábbi korszakai – 8. A szabadság kora (G.H. Pember)

Teljes 8. fejezet PDF-ben:

pember_earths_earliest_ages_hu-8Letöltés

Részlet:

“Könnyen megérthetjük ezért a sétitákra alkalmazott kifejezés jelentését. Káin leszármazottjai – kik csak a teremtő és uralkodó Elóhímot tisztelték, és következésképpen nem voltak ígéreteik, melyeken nyugodhattak volna –, amilyen kényelmesen csak tudtak, berendezkedtek a világban, és legjobb tehetségüket, szorgalmukat az átok kényelmetlenségeinek kiküszöbölésére fordították. A sétiták azonban nem kísérelték meg, hogy az ösztöke ellen rugódozzanak, vagy hogy elkerüljék Isten fegyelmező nevelését, hanem Őhozzá fordultak enyhülésért, rábízták magukat ígéretére a megváltó Maggal kapcsolatban, és elkezdték Őt a szövetségben szereplő néven, Jahvénak szólítani, hogy életben tartsák a reménységet, és kifejezzék bizalmukat ígéretében.

Így lehetséges, hogy az a szellem látszik bennük, mely sok-sok évszázaddal később a thesszalonikai keresztényeket is indította (1Thessz 1,9-10): nem csináltak maguknak bálványokat a földön, hanem szolgálták az élő és igaz Istent, és várták az Ő Fiát a mennyből.

Énók, az első a próféták sorában.

Érdekes egybeesésre figyelhetünk itt föl. A káinitákról szóló leírásban Káin történetének néhány részlete után csak sejtjük az irányt, amerre utódait vezette, és nevek puszta felsorolása következik, míg Lámekhez nem jutunk, Ádámtól a hetedikhez. Majd pillanatnyi betekintést kapunk az első emberölő városába, láthatjuk a benne kialakuló törvénytelenséget és erőszakot, s hogy lakói fáradhatatlanul igyekeznek Isten nélkül elérni a boldogságot.

Ugyanilyen módon hallunk arról, hogy Sét alázatosan megvallja gyengeségét, valamint, hogy az ő közössége akkor kezdi Jahve nevét segítségül hívni. Ezt azután születések és halálok puszta felsorolása követi, míg meg nem érkezünk Énókhoz, Ádámtól a hetedikhez Sét vonalán. Ekkor a krónika megtorpan egy pillanatra, és néhány szóval feljegyez egy rendkívüli jelentőségű eseményt.

Ahogyan a gonoszság elérte tetőfokát Lámekben, úgy érte el az istenfélelem Énókban; mert ő Istennel járt, és bizonyságot nyert afelől, hogy kedves Istennek (Héb 11,5). A vég sötét árnya azonban egyre inkább ráborult a világra. A gonoszság oly mértékben megnövekedett, hogy nem csak az vált világossá, hogy az ember képtelen önmagát helyreállítani, hanem az is, hogy sürgős ítélethozatalra van szükség. Az Úr ezért új erőt adott Énóknak, és elküldte első prófétájaként, hogy tanúskodjon a világ bűne ellen, és hirdesse, hogy a hosszútűrés időszaka hamarosan véget ér.

Énók Isten Szellemével betelve az emberek között járt, hirdette az igazságosságot, mértékletességet és az elkövetkező ítéletet, és kétségtelenül sokan reszketni kezdtek. De a tartós eredmény nagyon csekély volt, mert a prófétán kívül senki más nem bizonyult méltónak, hogy kimeneküljön azokból a dolgokból, melyek a földre következtek. Egyedül ő ragadtatott fel a mennybe az özönvíz előtti nagy nyomorúság vészterhes időszakának kezdete előtt; Isten kiemelte őt a világból az özönvíz előtt körülbelül hatszázhatvankilenc évvel. És habár ilyen sok évszázadnyi halasztás hosszúnak tűnhet, ne feledjük, hogy az akkori átlagéletkor miatt, ugyanennyi idő ma nálunk nem több, mint ötven vagy hatvan évnek felelne meg.

Énók próféciáinak egyetlen létező feljegyzése egy még bekövetkezésre váró eseményt érint.

Énók, az ősi látó egyetlen fennmaradt megnyilatkozása Júdás levelében lett megőrizve számunkra. Így szól: „Ezekről jövendölt pedig Énók is, aki Ádámtól a hetedik volt, és ezt mondta; nézzétek, eljön az Úr tízezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenki ellen, és megfeddje az elvetemülteket mind az összes elvetemült tettükért, amelyet elvetemülten elkövettek, és minden durva szóért, amelyet szóltak ellene az elvetemült vétkesek (céltévesztők)” (Júd 14-15).

Ezek a szavak, legalábbis végső soron, nem az özönvízre, hanem a mi mostani korunkra utalnak, amikor Urunk dicsőségben megjelenik gyülekezetével együtt. Ha ez a prófécia ihletett magyarázat nélkül maradt volna fönn a számunkra, kétségtelenül az „elszellemiesítő” elméletet támasztotta volna alá. Azt feltételezték volna, hogy ez csakis a vízözönre vonatkozik, és intenének bennünket, hogy figyeljük meg, az, hogy az Úr eljön, pusztán szimbolikus utalás a hatalmas ítéletre, és nem jelent személyes eljövetelt. Lehetetlen azonban így elferdíteni a jelentést, mert Júdás azt mondja, hogy az ő életének idején, azután, hogy Krisztus felment az Atyához, a jövendölés beteljesedése még mindig várat magára. Ezért kellett fennmaradnia, mert a Megváltónak a jelenlegi korszakot lezáró, személyes megjelenésére vonatkozik. Az pedig, hogy Énók a beteljesülés előtt mintegy ötezer évvel korábban tudhatott erről a megjelenésről, azt mutatja, hogy Isten titkai mindig azokkal vannak, akik félik Őt; míg ugyanakkor tanúsítja, milyen óriási jelentőségű ez az esemény, melynek első lépésére bármelyik órában számíthatunk.

Kétségtelen az is, hogy a prófécia emellett tele volt vigasztalással Sét istenfélő leszármazottjainak számára, kiket gyötört az átok, és vágyakoztak a megígért szabadítás után. Az Úr megjelenésekor ugyanis katasztrofális véget ér a harc a kígyóra és annak magjára nézve; és a várakozás kimerítő évszázadai után végre bekövetkezik az egész teremtés megváltása a bűnből és a halálból – aminek az árát teljes mértékben megfizette Krisztus a kereszten.

Énók felvitetése annak előképe, amikor a gyülekezet elragadtatik, hogy találkozzon az Úrral a levegőben.

Énók tehát továbbra is Istennel járt, és bizonyságot tett az egész világnak, egészen a háromszázhatvanötödik évéig, amikor hirtelen eltűnt, nem volt többé; nem volt sehol, és senki sem találta. Mert felragadtatott a Magasságos trónjához, ez pedig az első utalás arra a nagy titokra, hogy habár Isten a földet az embereknek készítette, és az az akarata, hogy örökké rajta lakjanak, mindazonáltal van egy terve, mely szerint ki akarja emelni közülük azokat, akiket magasabb cél betöltésére választott ki, arra, hogy Krisztussal lakozzanak a mennyei helyeken. És abban, hogy Énók a Noé szörnyű időszaka előtt felvitetett, az előképét látjuk a Krisztust váró gyülekezet szempillantás alatti összegyűjtésének, hogy mielőtt a világ romlása a legrosszabbra fordulna, és mielőtt az Úr napjának ítélete bekövetkezne, találkozzanak Krisztussal a levegőben, és így mindenkor Vele legyenek. Hiszen a világ nem hallott semmilyen trombitaszót, nem látott villámokat cikázni, amikor Énók hirtelen elragadtatott; egyszerűen eltűnt, és társai talán először nem is tudták, hogy hová lett. Sőt, lehet, hogy hasztalan keresték, mint ahogy a prófétafiak három napig keresték Illést Jerikó hegyei és völgyei között. És valószínűleg így lesz a gyülekezet felvitetésekor; a Megváltó váratlanul fog eljönni, mint éjjel a tolvaj, és kilopja Övéit a mit sem sejtő világból. Ágyaikat üresen fogják találni reggel, vagy eltűnnek megszokott helyükről nappal; nem mondanak búcsút azoknak, akiket szerettek, de akik számára képtelenek voltak a maguk útját vonzóvá tenni; minden, amit a végükről föl lehet jegyezni, annyi lesz, mint Énok távozásának feljegyzése: Nem voltak többé, mert Isten Magához vette őket.

Az Ige bizonysága is alátámasztani látszik ezt a nézetet.

Ezzel a párhuzammal szemben azt az ellenvetést lehetne felhozni, hogy Pál leírása a gyülekezet elragadtatásáról úgy néz ki, hogy az Úr alászáll az égből riadóval, főangyal szózatával és Isten harsonájával (1Thessz 4,16). Első ránézésre úgy tűnik, hogy ez arra utal, hogy lesz legalább egy röpke kihirdetése annak, hogy mi történik éppen. De nem szabad elfelednünk, hogy Pál nem általánosságban az emberiségnek ír, hanem egyedül a Krisztust váró gyülekezetnek. Ebből nem következik tehát, hogy az egész föld felkavarodik a hívó szó miatt, hanem szükségképpen csak az érintettek fogják meghallani.

A halottak között ez bizonyosan így lesz; mert Urunk Maga mondja nekünk, hogy amikor megadja a jelet az első feltámadásra, mindazok, akik hallják, élni fognak (Jn 5,25). A többi halott azonban nem fogja hallani, és ezért nem is fognak élni, míg a Millennium ezer éve el nem telik. És ahogy a halottakkal lesz, úgy lesz valószínűleg az élőkkel is. Mert habár kellő igei bizonyítéka van, hogy a gyülekezet elvétetik a földről a korszak lezárása előtt, mindazonáltal nincs nyoma a prófétikus szakaszokban annak, hogy a világ hirtelen megrémülne akkor Krisztus hangjától és az Isten harsonájától. Az Úr saját kijelentései – hogy habár félreérthetetlen jelek és csodák hirdetik ki dicsőséges megjelenését a világnak, az Övéiért úgy fog eljönni, olyan váratlanul és nesztelenül, mint a tolvaj éjszaka –, nyilvánvalóan ugyanebbe az irányba mutatnak, ahogyan az a tény is, hogy a gyülekezet felvitetésének részletei teljesen hasonlónak tűnnek Énok, Illés és az Úr felvitetéséhez, melyek közül egyiket sem látta a világ, illetve nem érintette semmilyen közvetlen módon.

Lehetséges, hogy azoknak, akik ugyan hívők Krisztusban, és ezért az Ő megváltottjai közé tartoznak, akik felajánlották az áldozatot a rézoltáron, de nem lettek még kellőképpen megtisztítva és megszentelve a rézmedencében, és emiatt nem készek bemenni a Szent Sátorba a mennyben, lesz valamilyen tudomásuk az összehívásról, de csak hogy ráeszméljenek, nem képesek engedelmeskedni neki. Olyanok lesznek, mint Elizeus, aki tanúja volt Illés távozásának; vagy mint a tanítványok az Olajfák hegyén, amikor látták a felhőt, mely befogadta és eltakarta szemük elől Mesterüket, de még nem álltak készen arra, hogy kövessék Őt.

Valódi jelentése a „keleuszma” szónak, melyet az angolban „kiáltás”-nak fordítanak.

Mielőtt továbbmennénk, érdemes azonban megfigyelni, hogy az a kiáltás, melyről Pál ír az Úr leereszkedésekor, nem egyszerűen csak egy kimondott szó, amelyet az ember meghall. A görög keleuszma ugyanis olyan parancsszót jelent, melyet akkoriban a haditengerészetnél vagy a katonaságnál használtak a tisztek. Azt a képzetet akarja tehát átadni, hogy a gyülekezet egy hadseregre hasonlít, melynek katonái már megkapták a parancsot, hogy készüljenek fel az indulásra; megparancsolták nekik, hogy sorakozzanak fel, és álljanak készenlétben felövezett derékkal és figyelmező füllel, hogy egyszerre tudjanak megindulni abban a pillanatban, amikor nagy Vezetőjük szájából elhangzik a parancsszó. Vannak azonban olyanok, akik, habár a sereghez tartoznak, elhanyagolták az arra vonatkozó első parancsot, hogy legyenek készen és vigyázzanak, és ezért nem várják a másodikat. Ezeket teljesen megzavarja a váratlan jeladás az indulásra, és mivel nem tudnak azonnal engedelmeskedni, körülményes és veszélyes utat megtéve tudnak csak társaikhoz csatlakozni, melynek nagyobb részét az akkorra összegyűlt és kétszeresen gonosz ellenség erős csapatai fogják megnehezíteni.

Lámek próféciája és annak beteljesedése.

Az első próféta tehát így ment át egyik pillanatról a másikra e világ fáradalmaiból Isten jelenlétébe, és hagyta hátra fiát, Metuselahot és unokáját, Lámeket, aki Noé apja volt. Noé neve azt jelenti, „pihenés”, és Lámek a következő szavakkal adott fiának nevet: „Ez fog minket megvigasztalni munkánkban és kezeink fáradalmában a talaj miatt, melyet megátkozott az Úr” (1Móz 5,29). Ez a beszéd nem lehet a gyermek születése felett érzett öröm puszta kifejezése; hiszen ha így lenne, aligha jegyezték volna föl. Tudjuk azonban, hogy úgy Lámek nagyapja, mint fia próféták voltak; és lehet, hogy az egyszer valakire ráruházott ajándék mindig a következő családfőnek lett átadva, úgy, hogy Énok, Metuselah, Lámek és Noé tanúk sorozata volt, akiket Isten jelölt ki, hogy bizonyságot tegyenek a világ gonoszságával szemben, és hirdessék Isten szándékát az ítélettel kapcsolatban.

Lámek szavai ezért minden bizonnyal prófétikusak, és be is teljesedtek abban, hogy az özönvíz után az átok bizonyos mértékben enyhült. Abból ugyanis, ahogyan Noé áldozatának elfogadása után Isten megáldotta Noét és fiait, arra következtethetünk, hogy a föld állapota az özönvíz előtt rosszabb volt, mint bármikor utána (1Móz 8,21-22). Korábban az évszakok változása rendszertelen és teljesen esetleges lehetett; nem volt eső; és a harmat, mely a földet öntözte, gyér lehetett és ritka, úgyhogy az özönvíz előtti emberek gyakorta fáradoztak hiába, földjük nem hozott bőséges termést, és a fák sem adták meg gyümölcsüket. Sűrű köd, vagy más ismeretlen okok is beleavatkozhattak a nappal és az éjszaka váltakozásába. Az átok frissen és teljes erővel működött; de az is lehet, hogy ezek a katasztrófák a természetnek azokból az előzetesen jelentkező zavaraiból fakadtak, melyek hasonlók ahhoz, melyek a mi saját korunk nagy ítéletét fogják megelőzni.

De amikor a Noé által bemutatott áldozat után az Úr megérezte a kedves illatot, azt mondta: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt (…). Ezután, amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka” (1Móz 8,21-22). Az ember még mindig fáradozni fog, és sok nehézséggel kell megküzdenie, de Isten innentől kezdve stabil évszakokat ad neki, és szabályként megengedi neki, hogy mindig biztos lehessen abban, munkájának lesz valamennyi gyümölcse. És nem lehetetlen, hogy az eső ajándéka még inkább hozzájárult ahhoz, hogy enyhüljön az átok erőteljes nehézsége; míg az állati élelem fogyasztásának engedélyezése megkönnyítette az élelmezési szükségletek legalább részbeni kielégítését.”

Tovább a teljes 8. fejezetre (PDF-ben):

pember_earths_earliest_ages_hu-8Letöltés

A Föld legkorábbi korszakai – 7. Vizsgálat és ítélethozatal (G.H. Pember)

Részlet: (A teljes 7. fejezet PDF-ben: )

Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-7Letöltés

“A dicsőséges betakarás természete, melyet első szüleink elveszítettek.

Az ember visszavonhatatlanul elkövette a bűnt, a Kísértő győzött. De mi lett azzal az állítással, hogy „megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint Isten, jónak és rossznak tudói”? Az sajnos valóban igaznak bizonyult, de távolról sem úgy, mint ahogyan arra Éva számított. Mert büszkeségének meggondolatlanságában nem fecsérelte az időt arra, hogy végiggondolja: az isteni tudás szükségszerűen halálos veszélyt jelent azok számára, akik sem Isten bölcsességével, sem Isten erejével nem rendelkeznek. Valóban megnyílt mindkettejük szeme; de csak arra, hogy saját magukat lássák meg – a saját szomorú, mezítelen és szégyenteljes állapotukat. Egyszerre tudatára ébredtek a hústest gonoszságának, mely törvényszegésük eszközévé lett; megzavarodtak annak fájdalmától, hogy magas méltóságukból, melybe Isten helyezte őket, kiestek; megrémítette a hasonlóságuk a körülöttük lévő állatokhoz, sőt, hogy nincsenek is arra alkalmas állapotban, hogy bárki meglássa őket.

És ezek az érzések valószínűleg jelentősen fölerősödtek az azonnali és látható változás miatt, ami a külső megjelenésükben bekövetkezett. Ugyanis, amíg megmaradtak az engedelmességben, az Isten által beléjük lehelt szellem teljes hatalommal és erővel rendelkezett bennük. Teljeskörű kihatása egész lényüket megvédte attól, hogy a romlás és a halál beléjük hatolhasson; ugyanakkor világossága, mely átsugárzott a neki betakarást adó testen, ragyogó fényudvart vont köréjük; úgyhogy testük közönségesebb részeit sugárzó dicsfény-lepel rejtette el. Ezáltal, mint a teremtett világ uralkodói, élesen különböztek az uralmuk alá vetett összes teremtménytől.

Bűnbe esésük csak a lélek és a test szövetsége révén vált lehetővé, ami tönkretette lényükben az egyensúlyt. A legyőzött szellem olyan állapotba süllyedt, mint egy hatalmától megfosztott és szinte teljesen elnémított rab; fénye elhalványult, lángja kihunyt. Befolyása véget ért; nem tudta többé megőrizni az emberpár testét a romlástól, sem felöltöztetni őket dicsőségbe, mint egy ruhába. Isten fenyegetése valóra vált, a halál uralma elkezdődött.

Krisztus eljövetelekor Isten fiai olyan módon lesznek nyilvánvalóvá, hogy az elveszített betakarás helyreáll bennük.

Nem nehéz bizonyítani azt sem, hogy a szellem, lélek és test tökéletes összhangjának helyreállításakor a látható dicsőség is azonnal helyreáll, és ez lesz a jele annak, hogy Isten fiai vagyunk. De bennünk sokkal erőteljesebben fog ragyogni, mint Ádámban, hiszen, amint korábban láttuk, a bűnbeesés előtti ember nem volt szellemi test. A szellemnek valóban hatalmas és erőteljes befolyása volt, de az uralkodó erő a lélek volt, ahogyan továbbra is az maradt; hiszen az első ember élő lélekké lett (1Kor 15,45). Amikor azonban Urunk visszajövetele után megtörténik a feltámadás, illetve elváltozás, a testünk szellemi test lesz (1Kor 15,44): első helyen az Isten-tudatosság lesz bennünk, teljes mértékben irányítása alatt tartva a lelket és a testet; dicsőségének teljes erejét pedig minden akadály vagy gát nélkül fogja kiárasztani.

Ezért mondja Dániel arról az időről szólva: „Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön örökké” (Dán 12,3). Így az Úr Maga is kijelenti: „Akkor az igazak fénylenek, mint a nap, az ő Atyjuk országában” (Mt 13,43).

Azután úgy János, mint Pál egyaránt azt mondja, hogy amikor odakerülünk az Úr Jézus jelenlétébe, olyanok leszünk, mint Ő; el fogja változtatni nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez. És azzal kapcsolatban sem hagy bennünket tudatlanságban, hogy milyen az Ő dicsőséges teste; hiszen a megdicsőülés hegyén megengedte a kiválasztott három tanítványnak, hogy olyannak láthassák az Emberfiát, amilyennek látni fogjuk, amikor eljön az Ő Királyságában. Ott a hegyen Szelleme, mely az Úr földi vándorútja alatt mindig korlátozott és elrejtett volt, kiszabadulhatott, és egy pillanat alatt egész Személye tündöklő fénnyel kezdett sugározni; az arca úgy ragyogott, mint a nap, és a ruhája olyan fehér lett, mint a fény (Mt 17,2).

Ádám és Éva saját kezűleg próbál magának betakarást készíteni.

Az ember és felesége szégyellte magát, és sorsukra nézve ez jelentette az egyetlen reménysugarat. Ha ugyanis halottak lettek volna a bűntudattól szégyent érezni, semmiben sem különböztek volna a gonosz szellemektől; és lehetetlen lett volna megmenteni őket. Ennek az érzésnek a jelenléte azonban azt mutatta, hogy a bennük lévő Isten-tudatosság, habár le lett fojtva, nem hunyt ki teljesen. A fény elsötétült, de a kupac még füstölgött, és megmaradt rá az esély, hogy Isten Szelleme újra lángra lobbanthassa.

Megváltozott állapotától megrémülve Ádám és Éva rögtön megpróbálta mesterségesen pótolni az elveszett betakarást – ahogyan leszármazottjaik is teszik azóta folyamatosan. Mert minden egyes élőlénynek, legyen akár földi, égi vagy vízi, megvan a maga rendes betakarása, nem kívülről rátéve, hanem természetes módon, belülről fakadóan; egyedül az embernél hiányzik ez, és kénytelen művileg pótolni, mert a bűn révén elveszítette természetes erejét arra, hogy dicsőségesen ragyogó fényöltözetet bocsásson ki maga köré. És így megérthetjük, Urunk miért részesítette előnyben a szerény kis liliom ruháját Salamon legdicsőségesebb öltözetével szemben (Mt 6,29). Mert Izrael királyának pompás ruházata idegen volt, és kívülről lett rátéve; míg a liliom szépsége belülről fakadt, és természetes növekedésének egyszerű következménye volt.

Az Úr kérdőre vonja Ádámot és Évát.

Még alig rendezgette el magán a bukott pár nyomorúságos öltözetét, amikor meghallották az Úr Isten hangját, azt a hangot, mely egészen addig a legnagyobb örömöt jelentette számukra. De milyen másnak tűnt most, pedig a hangnem még változatlan volt! Rémülten menekültek a kert bokrai közé, hogy elrejtőzzenek. Hiábavaló próbálkozás! Miközben bűnt követünk el, lehet, hogy sikerül az Istennel kapcsolatos összes gondolatot száműznünk, és meggyőznünk magunkat arról, hogy azért, mert mi elfelejtettük Őt, Ő sem lát bennünket, és nem törődik velünk; de amikor ítélni jön, többé nem lehetséges ez a fajta önbecsapás; nincs menekvés, még akár késedelem sem; érjen bármennyire is készületlenül, találkoznunk kell Vele szemtől-szemben. Isten hívására tehát Ádámnak el kell hagynia rejtekhelyét. Rogyadozó léptekkel jön Alkotójának jelenlétébe, és kénytelen először is elismerni, hogy a szégyen miatt futott el, és hogy ez a szégyen abból fakad, hogy megszegte a neki adott egyetlen parancsot. Vallomása azonban nem őszinte, és nyomorúságos bizonyítékát adja bukott állapotának; annak, hogy egy az egyben elveszítette eredeti természetének királyi méltóságát, mert feleségét hibáztatja, sőt, még Magát Istent is felelőssé teszi: „Az asszony – mondja –, akit mellém adtál, ő adott nekem arról a fáról, azért ettem.”

Amikor azután az Úr Évához fordul, az ő válasza sem jobb, mint a férjéé. Nem vallja magát ugyanis bűnösnek, és nem bízza magát Isten irgalmára; hanem mindent a kígyóra hárít, mintha ő maga nem lett volna felelős semmiért.

A kígyó büntetése, és az összes állatot érintő átok.

Az Úr meghallgatja mindkét vádlottat, és türelmesen megad nekik minden lehetőséget, hogy védjék magukat; amikor azonban a kígyóhoz fordul, a magatartása megváltozik. Semmit nem kérdez a Kísértőtől, nem ad neki lehetőséget magyarázkodásra, hanem úgy bánik vele, mint aki már bűnösnek találtatott, és azonnal kimondja rá az ítéletet.”

Folytatása PDF-ben: )

Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-7Letöltés