A hadizsákmány mint építőanyag (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2020. július 5-én. PDF: Hadizsákmány mint építőanyag

https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20200705-RaduGavrilut5.mp3

2Krónika 20,20-30: „És kora reggel fölkészültek, és kivonultak Tekóa pusztájába. Amikor kiindultak onnan, Jósáfát megállt, és azt mondta: Halljátok meg szavamat, Júda és Jeruzsálem lakói! Bízzatok az ÚRban, a ti Istenetekben, és megerősít titeket. Bízzatok prófétáiban, és szerencsések lesztek! Majd miután tanácsot tartott a néppel, előállította az ÚR énekeseit, hogy dicsérjék őt szent öltözetben a sereg előtt menve, és énekeljék: Adjatok hálát az ÚRnak, mert örökkévaló az ő irgalmassága. És amint elkezdték az éneklést és a dicséretet, az ÚR ellenségeskedést szerzett az Ammón fiai és a Móábiak és a Széír hegyén lakók között, akik Júda ellen jöttek, és vereséget szenvedtek. Mert az Ammón és Móáb fiai a Széír hegyén lakók ellen támadtak, hogy levágják és elveszítsék őket. És miután a Széír hegyén lakókat mind elpusztították, egymás pusztulását segítették elő. Mire Júda népe a pusztai kilátóhelyhez érkezett, és a sokaság felé fordult, íme, csak elesett holttestek voltak a földön, és senki sem menekült meg. Akkor odament Jósáfát és hadinépe, hogy zsákmányoljanak. Tömérdek kincset találtak náluk és a holttesteken drága szép ruhákat, melyeket lefosztottak róluk, olyan sokat, hogy alig bírták elvinni. Harmadnapig szedték a zsákmányt, mert igen sok volt. Negyednapon pedig az Áldás-völgyben gyűltek össze, hogy ott áldják az URat. Ezért nevezik azt a helyet Áldásvölgynek mindmáig. Azután Júda és Jeruzsálem egész népe fejedelmükkel, Jósáfáttal együtt visszatért Jeruzsálembe nagy örömmel, mert örömet szerzett nekik az ÚR ellenségeik fölött. Lantokkal, citerákkal és kürtökkel vonultak be Jeruzsálembe, az ÚR házához. A környék minden királyságára Istentől való rettegés szállt, amikor meghallották, hogy az ÚR harcolt Izráel ellenségei ellen. Így megnyugodott Jósáfát országa, mert Isten nyugalmat adott neki mindenfelől.”

Az Úr sokszor ad győzelmet a harcainkban. A konfliktus hátterében – bármilyen helyzetben, bármilyen harcban legyünk is – mindig a gonosz van. A probléma az, hogy a gonosznak nagyon reményteljes szövetségese van bennünk, mert ez a szövetséges mindig a gonosz oldalán áll. Gondoljuk meg, ha nem szabadultunk meg saját magunktól, akkor nagyon könnyen sajnáljuk magunkat anélkül, hogy ezt észrevennénk. Ha megaláznak, nagyon fájlaljuk, mert az ellenség szövetségesei ott vannak bennünk. Kérjük az Urat, hogy adjon győzelmet, de hiába kérjük, ha a szövetségesek az ellenség oldalán állnak.

Testvérek, nem elég pusztán a győzelem a harcban, ugyanis az építőanyag, amiből a templom épült, a hadizsákmányból származott. Mi az a zsákmány, amit megszerzünk egy-egy küzdelem után? Van zsákmány vagy nincs? Tudjuk, hogy Saul királynak teljesen ki kellett pusztítania Amáleket. De nem tudta teljesen kipusztítani, mert azt hitte, hogy bűn lenne, ha nem hozna áldozatot Istennek azokból a szép állatokból, amelyek Amáleknél voltak. Ezért nem hallgatott az Úrra, és az Úr megharagudott rá.

De ezek itt most elmentek a harcba; és nem kellett harcolniuk, hanem csak állniuk, hogy meglássák Isten szabadítását. És azért, mert engedelmeskedtek az Úrnak – Jerikó bevételénél látunk még hasonlót – az Úr megáldotta őket, és a győzelem után nagyon-nagyon sok zsákmányt találtak. Három napig szedték a zsákmányt. Sok drága dolgot, gazdagságot találtak ott, olyan sokat, hogy nem bírták elvinni. Három nap hordták a zsákmányt, mert olyan rengeteg minden volt.

Mi az a zsákmány, amit Isten gyermeke szerezhet, ha valamilyen küzdelmen megy keresztül? Dávid egyik vitézére gondoltam, aki, mikor az egész nép elfutott a filiszteusok elől, ott maradt egy lencsével bevetett szántóföldön, ahol harcolt, és nagy győzelmet aratott. A nép pedig visszatért, hogy összeszedje a zsákmányt. Arra gondoltam, mi lenne az a dolog, amit az Úr tenne hasonló módon az ő gyermekei között? Az Úr sok mindent megmutatott nekünk; és sok mindent láttunk. De gondoljuk csak meg, hogy az életünk legértékesebb területei a Sátán ellenőrzése alatt vannak, és nem hagyja, hogy birtokba vegyük őket.

Tudjátok, miután Dávid egész Izráel felett király lett Hebronban, akkor az első, amit tett – anélkül, hogy bárkit is megkérdezett volna –, hogy elment, és elfoglalta Jeruzsálemet. Jeruzsálemet nagyon nehéz volt bevenni, mert az ott levő kananeusok nagyon erősek voltak, és azt mondták: „ide semmiképpen nem jössz be!” Harcba szálltak, de természetesen Dávid győzött, bevette Jeruzsálemet, és ott építette meg Dávid városát. És végül ott volt Sion, és ott volt a Jeruzsálemi templom is.

Mit gondoltok, miért olyan kevés ember látja ma a valóságot? Mert a háttérben ott van a gonosz, és nem engedi, hogy lássunk. Megkötve tart, hogy csak egy nagyon kicsi részét lássuk az igazságnak, és ne lássuk az egészet. Nem látunk, mert a gonosz ott van a dolgok hátterében.

Egy testvér megkérdezte tőlem: „Radu, bérlés helyett miért nem építünk magunknak valamit? Miért fizetünk másoknak az épületért?” Azért tesszük ezt, mert mi nem akarunk magunknak saját épületet. Mert az első keresztények házaknál gyűltek össze. Miért gyűltek házaknál? Azért, hogy legyen valami, ami a családhoz kötődik, és ne valami rituálé legyen.

A filadelfiai gyülekezetnek, amelynek volt látása arról, mit jelent a testvérszeretet, és arról is, hogy mit jelent az Úr neve, az Úr azt mondta: „tartsd meg ami nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat”. Ha azokban a helyzetekben, amelyeken átmegyünk, és megalázzuk magunkat az Úr előtt, és az Úr megnyitja a szemeinket, és szól hozzánk, szól egy ige által, akkor az az ige, melyet az Úr mondott, arany lesz a számunkra. Ha egy konfliktusból csak annyival jövünk ki, hogy megaláztak, és szeretnénk megalázni magunkat az Úr előtt, és nem látunk ennél többet – akkor, azt gondolom, hogy azt kell meglátnunk, amit Dávid mondott, amikor Míkál szóvá tette, hogy megalázta magát a szolgák előtt: „szeretnék még ennél is jobban megalázkodni”. Azt hiszem, hogy ezt jelenti az arany. Nem csak annyit, amit eddig tettünk, hanem hogy még többet akarunk tenni. Még jobban megalázni magunkat az Úr előtt.

Testvérek, ezeket az anyagokat, a zsákmányt, amelyet Dávid gyűjtött, ő a templom építésére használta. Egy kérdést szeretnék feltenni: mikor, milyen időszakban gyűjtötte Dávid a legtöbb zsákmányt? Hiszen azelőtt is gyűjtött zsákmányt, mielőtt megmondta volna Nátánnak, hogy szeretne házat építeni az Úrnak. De ha elolvassuk a történetet, látjuk, hogy attól a pillanattól fogva, hogy ezt a kijelentést kapta, és választ kapott, hogy nem ő fog építeni, hanem a fia, attól kezdve nagyon sok zsákmányt gyűjtött. Tehát, míg a szemeink meg nem nyílnak, nem láthatjuk meg, hogy mi nem csak olyan emberek vagyunk, akik itt összegyűlünk, hanem olyan emberek vagyunk, akik abból, amit naponta teszünk, az Ő házát építjük. Neki van egy háza, amelyben Ő fog lakni, és a ház anyaga mennyei; nem lehet fa, széna, pozdorja, mert a tűz megpróbálja mindenkinek a munkáját, és ezek meg fognak égni.

Tehát egy dolog győzelmet aratni, de egy másik dolog, hogy legyen zsákmány, hogy találjunk abban a helyzetben aranyat. Szóljon hozzánk valamiképpen az Úr, és akkor az az ige, amelyet Ő adott, elkezd munkálkodni az életünkben teljesen más módon. Testvérek, nincs nagyobb kínlódás, mint egyik lábbal a világban, a másikkal az Úrral járni. Nincs nagyobb megelégedettség, mint a királyságban járni. A többi dolog mind véges, de amit az Úr munkál az életünkben, az teljesen más. Tehát akarva, akaratlanul, mi ma építünk. A kapcsolatainkban, mondjuk a családban, férj-feleség, szülők-gyerekek, a gyülekezeti, a munkahelyi, a társadalmi kapcsolatainkban. Mindezekben a kapcsolatokban a körülöttünk lévőkkel, építhetünk: vagy aranyat, vagy a mi „jó”, emberi természetünket. Mi helyesen akarjuk tenni a dolgokat. Az elején gyengék vagyunk; és természetes, hogy lesznek kudarcaink, mert az első dolog, amit az Úr ki akar munkálni az életünkben, hogy az önmagunk végére jussunk.

Elmondtam reggel, hogy nálunk a házban nem volt sem rádió, sem tévé, sem újság. Apám nagyon radikális volt ezen a téren. Egy testvér, akinek volt tévéje, azt mondta nekem: „Radu, én vagyok úr a kapcsolón, és nem a kapcsoló úr rajtam”. Elhittem, amit mondott. Elkerültem Margittára, és vettem egy tévét. És meglepetésemre nem én voltam úr a kapcsolón, hanem a kapcsoló uralkodott rajtam. Ez 1990 előtt volt, és ott Margittán nézhettük a magyar adást, ami különbözött a mi műsorainktól. Szombat este volt film, én pedig megnéztem. Nem akartam filmet nézni, csak gondoltam, lássuk már, miről szól, és azon vettem észre magam, hogy vége a filmnek. Ez elszomorított, hogy eltöltöttem az időt a filmmel.

Nem úgy volt, mint most, amikor, mint C. S. Lewis regényében, a szekrényen keresztül egy teljesen más világba lépsz át, és egy nagyon furcsa világba juthatsz teljesen egyedül. Testvérek, én nem hiszem, hogy egy telefonfüggő ember ne nézne meg tisztátalan dolgokat. Senki nem olyan, hogy ne legyen kíváncsi bizonyos dolgokra. És ha ma kíváncsi vagy, holnap még kíváncsibb leszel, és lehetséges, hogy katasztrófa lesz az életedre nézve. Nem úgy van, mint akkor, mikor mi voltunk fiatalok. Egyszer mentem a vonattal Bukarestbe szolgálati úton, mások aludtak, de én nem tudtam aludni a vonaton. Egyszer csak az egyik utas elővesz egy újságot, amelyikben meztelen nők voltak. Nézegeti, odaadja a mellette ülőnek, sorban mindenkinek, aki a fülkében volt, és én is sorra kerültem. Nagyon csodálkozott, mikor azt mondtam, hogy nem akarom megnézni. De most nem kell ezt tennünk, mert itt van kéznél. Nagyon veszélyes, hogy mit teszel, ha megnyitod ezt az ajtót, és átlépsz abba a világba. De ha őszintén közeledsz az Úrhoz, a mai gondolkozásodnak drasztikusan erős beavatkozásokat kell elszenvednie, hogy meg tudj változni. Beszélgettem valakivel, és nagyon megdöbbentett, amiket mondott; hogyan lehetséges az ilyesmi.

A hitélet úgy van megalkotva, hogy ha az Úr nem nyitja meg a szemeinket, hogy lássunk valamit, akkor a Bibliából a legalapvetőbb dolgok is jelentéktelennek tűnnek. Én nagyon sokszor olvastam az első korinthusi levelet. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy százszor is elolvastam. És amikor elolvastam százszor, megláttam ezt: „megmenekül, de úgy mint tűz által”. Jó, jó, de mi ezzel a gond? Megmenekül, de úgy, mint tűz által. Ám amikor az Úr megnyitja a szemeidet, hogy lásd, mit jelent ez, akkor meglátod, mi lesz végül, amikor a tűz próbálja meg mindazt, amit tettél. Ha nem látjuk a szellemi dolgokat, akkor természetes, hogy vonzanak a világ dolgai. Milyen nagy áldás az, mikor egy fiatal megtér az Úrhoz, és teljesen átadja az életét az Úr kezébe! Nincs nagyobb megelégedettség, mint az, hogy szolgáljunk az Úrnak, és az Úrnak való szolgálat legyen az életünk legfontosabb célkitűzése. Én azt kívánom, hogy az Úr munkálkodjon a szívünkben, és tudjuk megérteni, mire hívott el bennünket. Milyen komoly dolog minden a hitéletben! Milyen komoly dolog, hogy kövessük Őt. Milyen komoly dolog, hogy átadjuk az életünket az Ő kezébe. Mert ha így járunk el, az Úr megáld bennünket. Ámen.

A hegyi beszéd, és a két ház példázata (G.H. Lang)

Pictures and Parables, 5. fejezet. PDF: G.H. Lang: Hegyi beszéd + két ház

Máté 7,24-27 és Lukács 6,46-49

Jánosnak sok tanítványa volt, Jézusnak pedig még több (Jn 4,1). Tanítványnak lenni azt jelentette, hogy valaki nyilvánosan elkötelezte magát egy adott tanító tanításai mellett, hogy megtartja azokat. A Máté 5-7-ben olvassuk az Úr legelső olyan tanítását, melyet a tanítványainak adott. A hegyi beszéd egyértelműen a tanítványoknak szól (Mt 5,1-2), de mivel a végére már a sokaság is hallgatta, ezért mindnyájukra kiterjedt. A beszédben nincs semmi, ami ne vonatkozna a tanítványokra, és a legnagyobb része egyedül őrájuk vonatkozik.

Hogy a hegyi beszéd a mostani korszakban élő keresztényeknek szól, a következőkből tudhatjuk:

1. a) Nem vonatkozhat az Antikrisztus idején élő kisszámú, istenfélő zsidó maradékra, mert ők nem lesznek Krisztus tanítványai. Nem fognak Jézusban mint Messiásban hinni addig, míg meg nem látják eljönni dicsőségben (Zak 12 és 13). Az Ószövetség utolsó mondata megmutatja, hogy Mózes törvénye alatt lesznek (Mal 4,4-6 / 3,22-24), tehát nem Krisztus szabadságában.

b) Krisztus tudta, hogy ezek a tanítványok, akikhez beszélt, a gyülekezet magja lesznek, nem pedig a távoli jövő hitetlen maradékának képviselői.

c) Amikor Máté evangéliuma íródott, a „tanítvány” és a „keresztény” szavak ugyanazokat az embereket jelentették.

2. A hegyi beszédben megjelenő társadalmi viszonyok a jelen korszakra utalnak, nem az ezeréves királyság idejére. Gyász, harcok, üldözés, korrupció, elnyomás, házasságtörés, válás, böjt, távollévő Vőlegény, kutyák és disznók, a mammon imádata, aggodalmaskodás; az életre vezető keskeny út, melyet kevesen találnak meg; hamis próféták, névleges keresztények; az emberek választhatnak, hogy engedelmeskednek-e vagy sem az Úrnak – mindezek a mostani korszakra jellemzők, ezek közül egyik sem lesz meg az ezeréves királyságban.

3. A királyság még nem jött el, hiszen a) imádkoznunk kell, hogy eljöjjön; b) a hűségesség jutalma még mindig a mennyben van fenntartva; c) az életünk és cselekedeteink (munkánk) ítélete még várat magára.

4. Az igazság Szellemének kellett emlékeztetnie az apostolokat arra, amit Krisztus tanított (Jn 14,26), nekik pedig arra kellett tanítaniuk a minden nemzetből való tanítványokat, hogy „megtartsák mindazt”, amit Krisztus parancsolt nekik (Mt 28,20). Ezt meg is tették, ahogyan az részletesen kiderül, ha nyomon követjük az apostoli levelekben, köztük Páléiban is a hegyi beszédben elhangzott tanításra tett számos utalást vagy abból való idézetet¹.

5. A boldogmondásokban Krisztus a Maga teljes képét festi le előttünk; és minden tanítvány elhívása arra szól, hogy olyanok legyenek, mint Ő (1Pt 2,21-23 stb.). A boldogmondásokban bemutatott emberek természetes módon, az új természet által valósítják meg ezeket a szabályelveket a gyakorlatban; mások képtelenek erre.

6. Az elhangzott tanácsok és szabályelvek különösen is illenek a keresztényekhez, és nagy segítségükre vannak ebben a korszakban, mint például az esküvés, az aggodalmaskodás, az ellenség szeretete és hasonló témákban. Az út, amin járunk, és az útmutató arról, hogy hogyan járjunk rajta, nyilvánvalóan összefüggenek.

A hegyi beszéd számos parancsa képekből áll, melyek mind kettős képek:

1) A hívők só és világosság; mindkettő úgy működik, hogy ellene hat a környezete állapotának (5,13-15).

2) A nyilvános zsinagóga és a rejtett belső szoba: Az élet az emberek előtt, és a szív Isten előtt (6,1-18).

3) A moly és a rozsda: belső és külső romlás (6,19-20).

4) A kincs és a tolvaj: Ott gyűjtsünk kincseket, ahol biztonságban vannak (6,19-21).

5) A madarak és a liliomok: Szabadság az aggodalmaskodástól (6,26-30).

6) A szálka és a gerenda: téves ítélet és képmutatás (7,1-5).

7) Kutyák és a szent dolgok; disznók és gyöngyök: a szellemi ítélőképesség (különbségtétel) szükségessége (7,6).

8) A szűk kapu és a keskeny út; a széles kapu és a széles út: Élet vagy veszedelem (7,13-14).

9) Juhok és farkasok: veszély, és hogyan nézzünk szembe vele (7,15).

10) Jó és rossz gyümölcs: A megtévesztők leleplezése (7,15-20). Itt átveszi Bemerítő Jánostól azt a képet, amikor a rossz fát kivágják és tűzre vetik (19. v.).

Ez az utolsó kép az ítéletről pedig átvezet bennünket az utolsó kettős képhez, a két házhoz.

A két ház

„Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; és összeomlott, és nagy lett annak romlása” (Mt 7,24-27).

A Mt 13,44-52-ben négy olyan kép van, melyek nem kifejezetten példázatok, az 53. vers azonban mégis azok közé sorolja őket. Mind a négyet ezzel a kifejezéssel vezeti be: „Hasonló a mennyek országa (királyi uralma)”. A Máté 7,24-ben és 26-ban a párhuzamos kifejezést találjuk: „Mindenki, aki (…) hasonló lesz a…”, ami azt mutatja, hogy egy hasonlat is lehet példázat, még ha nem is szerepel mellette ez a kifejezés.

Ennek a példázatnak a szokásos evangéliumi értelmezése a bűnös ember üdvösségéről vagy kárhozatáról szól, ami azonban elfedi a valós jelentését, ezáltal a benne rejlő fő tanítás elveszti az élét. Fel lehetünk jogosítva erre az értelmezésre is, de aki így használja, annak először világossá kell tennie, hogy most csak illusztrációnak alkalmazza ezt a szakaszt, de nem ez az elsődleges jelentése.

Az Úr ugyanis nem mondott semmit az építők sorsáról. Még csak arra sem utalt, hogy bármelyik is bent volt-e a házban vagy sem, amikor jött a vihar; azt pedig bizonyosan nem mondta, hogy az egyik megmenekült, a másik pedig halálát lelte. Erre az értelmezésre nem jogosít föl az Ige. Az ember ne illesszen be a képbe olyan részleteket, melyeket az isteni Alkotó kihagyott; ha mégis megteszi, azzal elrontja a képet.

A következőt kell megtanulnunk ebből a példázatból: Hogy minden ember, akár tanítvány, akár nem, az egész életét azzal tölti – azaz arra használja az idejét, erejét, a rendelkezésére álló eszközöket –, hogy felépítse a saját életének a szerkezetét, a saját jellemét, amely bemutatja, hogy ki ő; fáradozásának eredménye pedig komoly próbának lesz kitéve, úgy, mint ahogyan egy épületet tesz próbára a vihar. Ha kiállja a próbát, akkor az építőnek maradandó nyeresége származik életművéből; ha összeomlik, akkor rájön, hogy hiába élt és fáradozott.

A hallgatók, mivel ismerték az Ószövetséget, tudták, hogy az Isten ítéletét épületre zúduló, pusztító viharként ábrázolja (Ézs 28,17; Ez 13,10-16). Ezékiel próféciájában kifejezetten arról beszél, hogy az építőket el fogja pusztítani az általuk épített, leomló fal, ami megmagyarázza, hogy Krisztus miért hagyja ki ezt a részletet.

Hogy ez a példázat Krisztus valódi követőire vonatkozik, onnan is kiderül, hogy az Ige ugyanezt a meghatározó képet használja a korinthusi hívőkkel kapcsolatban is (1Kor 3,10-15). Pál lefektette az egyedüli alapot, amelyre a jól felépített élet épülhet, és ez nem más, mint Krisztus Jézus. Az alapnak semmi sem árthat; és a keresztény ember vagy elpusztíthatatlan anyagokból – arany, ezüst és masszív, nagyértékű drágakövek – vagy pedig gyengékből – fa, széna és szalma – építhet erre. Az Úr eljövendő napja komolyan meg fogja próbálni az anyagok és a munkavégzés minőségét, mert az a nap olyan lesz, mint a tűz. Ez a kép is jól ismert volt az Ószövetség olvasói előtt: Ézs 10,16-18; 29,6; 30,30 stb.

Ezt a képet akár a nagy kő-, illetve márványtemplomoktól is lehetett volna kölcsönözni, például amilyen a hatalmas, buddhista Svedagon pagoda Rangunban. A nagy, sziklás dombon áll az óriási, tetőtől talpig arannyal borított, harangformájú épület; körülötte kisebb, fából épült szentélyek, a zarándokok törékeny kis bódéi. Tűz esetén ezek azonnal megsemmisülnének, míg a főépület teljesen érintetlen maradna.

Hogy a példázatban rejlő tanítás újonnan születetteknek szól, viszont az építő örök pusztulásáról nincsen szó, kiderül onnan, hogy az apostol arról, aki rosszul épített, azt mondja: „Ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga azonban megmenekül, de úgy, mintha tűzön keresztül.”

Amikor egy idős ateistának a megtéréséhez gratuláltak, az így felelt: „Igen, üdvösségem van, de az életemet elvesztettem.” Nyolcvan évének egyetlen óráját sem hozhatta vissza, hogy Isten hasznára fordítsa; az ideje, ereje, minden erőforrása elveszett, habár ő maga, az ember, a bűnös megmenekült Krisztus vére által.

Ez a tanítás volt az, melyet Krisztus olyan erőteljesen hangsúlyozott és többször elismételt tanítványainak: Lehet, hogy az ember az egész világot megnyeri, ugyanakkor az életét elveszíti (Mt 10,37-39; 16,24-27; Mk 8,34-38; Lk 9,23-26). Hogy a pszükhé ebben az összefüggésben bizonyára az életet jelenti, és nem a „személyiség” értelemben vett lelket, világos abból, hogy senki sem képes elcserélni a személyiségét valami másért, azonban nagyon is el tudja vesztegetni az életét – idejét, befolyását, javait –, és így az örökre elvész. Az ilyen ember úgy lép be az örökkévalóságba, hogy megmenekült, de nincs semmije; semmit sem tud felmutatni a földi életéből.

Hogy melyik eshetőség fog bekövetkezni, abban a döntő tényező, hogy mi volt az ember hozzáállása Krisztus tanításaihoz. Akik engedelmeskednek igéinek, a Máté 5-7 legelejétől kezdve, azok biztonságosan fognak építeni; akik nem engedelmeskednek, azok hiába fáradoznak. Világos, hogy amikor eljön az Úr napja, azokat a cselekedeteket fogja jóváhagyni, amelyeket Ő Maga parancsolt; ugyanígy világos, hogy semmi más nem fog megmaradni a próbái során. És ebbe az olyan építésnek a súlyos ítélete is beletartozik, amit valaki az evangélium szolgálatába vagy a gyülekezeti életbe épített, illetve azokba a személyes dolgokba, melyeket az Úr nem szentesített. El lesz pusztítva az eljövetelekor, és egyedül az fog megmaradni, amit az Ő megismert akaratának való engedelmesség révén tettünk. Egy cselekedet elítéléséhez elég az, ha nem volt rá utasítás, és Isten azt szívében nem is gondolta (Jer 7,31).

Ezért a keresztény ember komolyan számoljon Krisztus első tanításával, a hegyi beszéddel, és az utolsóval, amit elárulásának éjszakáján mondott, de minden egyéb utasításával is e kettő között.

A diszpenzacionalista elmélet, mely szerint az első három evangélium „a zsidóknak” szól, nem pedig közvetlenül a keresztényeknek, nagyon ártalmas a tanítványságra nézve, és egyértelműen ellentétes azzal az iránnyal, amit az Úr mutatott: hogy a tanítványokat arra kell tanítani, „hogy megtartsák mindazt, amit” az apostoloknak parancsolt (Mt 28,19-20). A diszpenzacionalista (korszakos) tanítás a tanítványokban olyan petyhüdtséget idéz elő, mely annak a katasztrófának teszi ki őket, hogy hiába élték az életüket, a „házuk” el fog pusztulni.

Krisztus követelményei, melyeket tanítványaitól elvár, szigorúak. Ezzel kapcsolatban Müller György 1850-ben arra a kérdésre: „Hogyan haladhat át a keresztény ember egy olyan világon, mint ez?”, azt felelte, hogy erre a János 7,17 adja meg a választ: „Ha valaki kész cselekedni az Ő akaratát”; tehát, „ha valaki kész rá, hogy megcselekedje ezeket a parancsolatokat, úgy, ahogy azok írva vannak (lásd: Mt 5,39-44), hiszem, hogy az Úr velem együtt elvezeti arra, hogy meglássa: az Isten akarata az, hogy szó szerint vegyük őket.” Erre az alapelvre építve Müller György nem fáradozott hiába, és nem pazarolta el erejét hasztalan hiábavalóságra.

1Egy gyűjtemény ezekből itt található: https://www.themillennialkingdom.org.uk/Christ%27s%20Sermon%20on%20the%20Mount.htm (ford.)

„A szeretet épít” – Mit jelent szelleminek lenni? (T. Austin-Sparks)

https://www.austin-sparks.net/english/books/006084.html
PDF: “A szeretet épít” – Mit jelent szelleminek lenni?

Olvassuk: 2Korinthus 6,11-13; 1Korinthus 4,14-15; 2,15; 3,1; 12,1; 2Korinthus 5,13-18

Általánosan ismert és elfogadott, hogy a korinthusiakhoz írt két levél fő témája, hogy mit jelent szelleminek lenni. Az imént olvasott szakaszokból ez világosan kiderül, ha pedig röviden elgondolkodunk ezen a két levélen, magunk is észrevehetjük, hogy ez valóban így van.

Az apostol első levelét azzal kezdi, hogy utal arra, milyen bőségesen el vannak látva a korinthusiak szellemi áldásokkal, és hogy semmilyen szellemi ajándéknak nincsenek híján. Mivel a korinthusiak ennyire bővelkedtek a szellemi ajándékokban, és mert olyan gyülekezet voltak, ahol ezek a szellemi ajándékok ilyen nagy teret kaptak, ezért magukat nagyon szellemi embereknek tartották. Elég kiábrándító, amikor az apostol oly hamar így szól: „Nem tudtam úgy beszélni veletek, mint szellemiekkel, hanem mint hústestiekkel, mint kisdedekkel” – holott nem voltak híján egy szellemi ajándéknak sem – ez pedig egyértelművé teszi, hogy ha valakinek vannak szellemi ajándékai, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy az illető az életben is szellemi embernek bizonyul.

Mit nem jelent szelleminek lenni?

Pál különböző rendű és rangú szellemi ajándékokat említ. Ott van közöttük az ismeret ajándéka, de ehhez meglepő, majdhogynem félelmetes hangsúllyal teszi hozzá, hogy a szellemi ismeret nem feltétlenül a szellemi élet jele. Ez elég meghökkentő, nem igaz? Hiszen ha valakinek van szellemi ismerete, az bizonyosan azt jelzi, hogy az illető szellemi ember! Nem, ez egyáltalán nincs így. Lehet valaki szellemi ember, és lehet szellemi ismerete; de az is lehet, hogy valakinek van szellemi ismerete, de ő maga ugyanakkor nem túl szellemi ember a valódi és észrevehető értelemben. Persze alapvetően igaz, hogy szellemi, de semennyivel sem teljesebb értelemben, mint amennyire egy csecsemő az. Így kezd az apostol a szellemi állapot egész kérdéskörével foglalkozni: először rámutat, mit nem jelent szelleminek lenni – ezzel rögtön megdönt minden téves elképzelést, és hagyja, hogy a téves struktúra nagy robajjal leomoljon. Néha nagyon szükséges és fontos, hogy bármit építettünk, hagyjuk darabokra hullani és leomlani körülöttünk, ha az hamis.

Az a gondolat él bennünk, hogy ha rendelkezünk különböző dolgokkal, amelyek az Úrtól vannak, és amelyek azt jelzik, hogy a Szellem ereje és a Szellem jelenléte ott van az életünkben; ha van világosságunk, és látunk valamilyen igazságot; ha megvan ez vagy az az ajándékunk, akkor mi bizonyosan szellemi emberek vagy szellemi gyülekezet vagyunk. Meglehet, hogy ilyenkor szükséges az egész felépítményt egyetlen csapással romba dönteni. Pontosan ezt teszi itt az apostol. Határozottan megmutatja, hogy mit nem jelent szelleminek lenni.

Utána azonban nekilát, hogy megmutassa, milyen valójában a szellemi ember, és most mi is ezt a pozitív oldalt fogjuk megvizsgálni. Lehetne nagyon komoly és súlyos csapásokat mérni a negatív oldalra, de attól mind szenvednénk, hiszen velünk kapcsolatban is merülhetnek föl jogos kifogások, ezért jobb, ha nem kritizálunk másokat. Mindannyiunknak jócskán felül kellene vizsgálnunk az álláspontunkat. Mindannyiunknak vannak téves elképzeléseink; talán valamilyen téves álláspontot alakítottunk ki bizonyos dolgokkal kapcsolatban, lehet, hogy pont ott, ahol sok világossággal és igazsággal rendelkezünk, és tudunk beszélni az örökkévaló szándék mélyebb dolgairól és így tovább. Azt gondoljuk, hogy ez valamilyen nagyobb mértékű szellemi képességet jelez a részünkről; hogy eljutottunk valahova szellemi értelemben; hogy valahol vagyunk, ahol mások nincsenek – pedig lehet, hogy ez teljesen téves gondolat, és az egész épületünk hamis.

Lehet, hogy az Úr megrendíti támasztékaink alapjait, és hagyja, hogy az építményünk teljesen leomoljon körülöttünk, úgy, hogy nem tudjuk, hol vagyunk, az után a sok tanítás után, amit magunkévá tettünk, és a sok ismeret után, amellyel rendelkezünk. Bizony, megment minket hűséggel az Úr minden tévelygéstől.

Mit jelent szelleminek lenni?

Az Úr azonban nem csak ilyen romboló, negatív módon bánik velünk, és ha az apostol hangot is ad ennek az oldalnak ezekben a levelekben, még inkább gazdagon és kimerítően foglalkozik az építővel és a pozitívval. Teljesen egyértelművé teszi mindenki számára, akinek csak van szeme a látásra és valóban kereső szíve van, hogy mi jelenti azt, ha valaki valóban szellemi. Ha nem ez vagy az a dolog, akkor mi? Az apostol egyetlen szóban foglalja össze: a szeretet. „Ha angyalok és emberek nyelvén szólok is… ha prófétálás ajándéka is megvan… de szeretet nincs bennem…”. Habár megvan mind az ismeretem és mind az ajándékok, a szellemi ajándékok, melyeket úgy tekintek, hogy azok tesznek szellemivé engem, az egész lehet, hogy valójában semmi. Lehet, hogy semmi vagyok, és így semminek sincs haszna, amit teszek.

Krisztus szeretete nyilvánul meg Pálon keresztül

Pál bizonyosan nem azt mondja, hogy választani kell az ajándékok és a szeretet között; csak legyen bennünk szeretet, az ajándékok pedig nem számítanak. Hanem azt mondja, előfordulhat, hogy vannak ajándékaink, ugyanakkor nincsen semmilyen valóságos szellemi mérték az életünkben. Van ugyanis valami több, akár vannak ajándékok, akár nincsenek. És ez az a valami, ami számít. Ebből a két levélből az derül ki tehát, hogy a szellemi ember jele a szeretet. Amikor Pál arról beszél, mit jelent szelleminek lenni, az egészet a szeretettel köti össze; és ezt szem előtt tartva, így olvasván ezeket a leveleket, rám nagyon erős benyomást tesz, ahogyan Pál ezt az igazságot a saját életén keresztül bemutatja.

Amennyiben a szeretet jelenti, hogy valaki szellemi, és ha valaki szellemi, akkor ott szeretet van, akkor semmi kétség afelől, hogy Pál személyében szellemi emberrel találkozunk. Sehol máshol nem sugároz úgy Pálból a szeretet, mint ezekben a levelekben. Az ember teljesen lenyűgözve csodálja, milyen szeretettel volt Pál ezek iránt a korinthusiak iránt. Észrevehetjük, hogy ismételten úgy szólítja őket, mint gyermekeit: „gyermekeim”, „úgy szólok hozzátok, mint gyermekeimhez”; „Mert ha tízezer nevelőtök volna is a Felkentben, még sincs sok atyátok, mert a Felkent Jézusban az örömüzeneten át én nemzettelek titeket.” (1Kor 4,15 – Csia).

Ahogy végigmegyünk ezen a két levélen, látjuk, milyen nagy helyet foglal el benne a szeretet. Jól ismerjük a klasszikus 1Korinthus 13-at. Majd a második levél első hat fejezete, és ez a csodálatos ige: „Szánk megnyílt, szívünk kitárult előttetek, korinthusiak (…) Viszonzásul pedig, mint gyermekeimhez szólok, tárjátok ki ti is a szíveteket” (2Kor 6,11.13).

Pálnak ez a szeretete ellentétben áll azzal, ahogyan ők Pálhoz viszonyultak. Sok pártra voltak szakadva, amelyekben Pálnak csak nagyon kis hely jutott, ha jutott egyáltalán. Ilyeneket mondtak: „Mi Péteré vagyunk, mi Apollósé!”. Néhányan Pálé voltak, de a többségük nem. Nem volt hely bennük az ő számára, holott ő nemzette őket az evangélium által, neki köszönhették a szellemi életüket Krisztusban. Nagyon jól ismerjük az utalásokat ezekben a levelekben, hogy miket mondtak róla, kritizálták a külső megjelenését, a módszereit, azt, hogy mit hogyan csinál; megítélték, félreértették. Megbízhatatlannak tartották. Mivel azt mondta, hogy elmegy hozzájuk, és nem ment el; nem érkezett meg akkor, amikorra mondta, így szóltak: „Pálra nem lehet számítani, megbízhatatlan, nála az „igen” az „nem”, nem lehetünk biztosak felőle!”

Nem mondhatjuk, hogy mindez természetes szeretetre indítaná az embert irántuk, Pál azonban azt írja: „ha ti kevésbé szerettek is engem, én felettébb szeretlek benneteket”. A levelek az apostol csodálatos szeretetével vannak tele, és ha meggondoljuk, ez az egyetlen, ami helyes ebben a helyzetben. Az ember vagy teljesen befejezi velük, feladja, mossa kezeit, és máshol próbálkozik tovább, vagy olyan szeretet lesz benne, mely fölébe emelkedik ennek az egésznek; mely meghaladja, felülmúlja ezt; olyan szeretet, mely nagyobb ennél a szeretetlenségnél, és főleg annál a szeretetlenségnél, ami a szellemi állapotról vallott felfogásukban rejlik a maguk hústestiségével együtt. Ezt nagyon nehéz elviselni. Ha azok az emberek alázatban maguk is tévelygőnek, gyengének, tökéletlennek tartották volna magukat, és a szelídség szellemével fordultak volna Pálhoz, akkor könnyen lehetett volna boldogulni velük. De amikor taszító és durva hústestiségükkel együtt azt gondolják magukról, hogy nagyon szellemi emberek, akkor az igen nehéz. Ahhoz olyan kegyelemre van szükség, mely több annál, mint amire test és vér képes; ez a kegyelem pedig ebből a szeretetből fakad.

Csak egy megoldás létezik ilyenkor, ez pedig nem más, mint ez a fajta szeretet. Az egész építményt le kell rombolni, földdel tenni egyenlővé, különben ezzel a nem sok jót ígérő anyaggal kellene építkezni, minden velejárójával együtt. Építeni kell, de ha a nehézségek egyikét éppen a szellemi ismerettel kapcsolatos hozzáállásuk jelenti, akkor nem lehet szellemi ismerettel, vagy még több szellemi ismerettel őket építeni. Ha az juttatta őket zsákutcába, hogy hústesti módon álltak hozzá a szellemi dolgokhoz, akkor nincs értelme ezeket, az ajándékokat és a többit úgy hangsúlyozni, hogy ezek a későbbiekben számítani fognak. Így csak még többet építenénk ebből a tévedésből.

„De a szeretet épít”

Az egyetlen, ami valóban épít, a szeretet. „Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít” (1Kor 8,1). Tehát vagy egyáltalán nem lesz építés, mert a hamis építménynek le kell omlania – tudjátok, mit mond ebben a levelében Pál, hogy ki mit épített, tűz fogja megpróbálni: „Alapot vetettem (…), vigyázzon mindenki azonban, hogyan épít rá (…); mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz (…), a tűz fogja megpróbálni” (1Kor 3,10-15) – tehát a hamis építmény előbb vagy utóbb vagy le fog omlani, vagy pedig igaz építmény lesz. Ha valódi épület akar lenni, akkor csak egyetlen dolog van, ami igazán épít, és ez a szeretet. Az egyetlen alkotóelem, amely valóban épít, a szeretet. Lehetnek, és vannak is ajándékok, és ezek fontosak lehetnek, de önmagukban nem fognak építeni.

Az apostol rá akar mutatni, hogy az ajándékok azért adattak, hogy azokkal építés, felépülés történjen, de öncélúakká váltak, önmagukban lévő dolgokká, és így nem végzik el azt, amire Isten adta őket, az egymás felépítését. Miért? Mert ilyen természeti és hústesti módon álltak ezekhez, hogy bizonyíthassák velük, hogy ők „különlegesen megáldott” emberek.

Bocsássatok meg, hogy így megvizsgálom ezeket, de látjátok, ahogyan haladunk előre, és egyre többet ismerünk meg a megpróbáltatás tüzeiből, egyre inkább elveszítjük az érdeklődésünket minden iránt, aminek nincsen azonnali gyakorlati értéke. Lehet, hogy ez az öregedés velejárója? Az ember rájön, hogy már nincs túl sok hátra, és jobban teszi, ha elkezdi felfogni, hogy minden számít; nincs hely és nincs idő a díszekre. Minden dolog legyen hasznos, mindennek legyen közvetlen, gyakorlati értéke; nincs többé türelmünk puszta szavakra, nem érdekelnek már a nagyívű, öncélú gondolatok. Rögtön meg vagyunk rostálva, és egyedül az érdekel bennünket, hogy mi az, ami éppen történik? Mi lesz elvégezve? Meddig jutunk el? Mennyi a valósága, mennyi a szellemi és gyakorlati értéke a dolgoknak? Nem az érdekel, hogy mennyire nagyszerűek a beszédek és milyen csodálatosak az elgondolások, hanem az, ami éppen történik, ami az igazi értéke a dolgoknak. És pontosan erről van szó. Ezekben a napokban, melyeket most is élünk, egyedül a valódi, szilárd épület számít, mely ki fogja állni a tűz próbáját; mely lényegét tekintve valóban szellemi; nem valami nagyszerű eszme vagy gondolati rendszer, hanem az a szilárd és stabil épület, mely nem fog megsemmisülni és füstként elszállni, amikor elérkezik a tűzpróba napja.

Mintha most is ilyen napokban élnénk, amikor a munkánkat tűz próbálja meg, és a valódi értéke mindannak, ami eddig történt, amit eddig mondtunk, amit képviseltünk, világosságra kerül. Akkor ennek a kérdésnek nagyon is valóságos értelme van: Mi épít? Pál pedig azt mondja, hogy a szeretet épít, sőt, a szeretet az egyetlen, ami valójában épít, és nincs semmi remény az építésre, hacsak nincs szeretet. Akár fel is adhatjuk az egészet, hiszen csak valami hamis, téves, mű dolgot fogunk létrehozni, ami nem fog megállni, és nem fog működni, ha nincsen szeretet.

Egy ilyen helyzetben, ilyen emberekkel, mint amilyenek a korinthusiak is voltak, akkor és most, meg kell látnunk valamit, ami nagyobb; valamit, ami túlmutat ezen; ami nem hagyja, hogy eltántorodjunk, ami nem hagyja, hogy kétségbeesve elcsüggedjünk ettől az egésztől. Kell, hogy legyen valamink, ami megszabadít attól, hogy ez legyen a hozzáállásunk: „Hát nézd meg ezeket az embereket, micsoda borzalmas, zagyva összevisszaságban és ellentmondásban vannak! Én mosom kezeimet, ebből itt nem lesz semmi.” Kell, hogy legyen valamink, ami megment minket ettől, amikor látjuk, hogy milyenek, és ma is ugyanolyanok, mint amilyenek Pál napjaiban voltak. Bocsánat, ha ez sértőn hangzik. De ilyenek vagyunk, nem vádoljuk a korinthusiakat – mi is ilyenek vagyunk. Mindegyikünk ugyanúgy képes ugyanazokat elkövetni, mint ők. Nagy adag hústestiség van bennünk.

Mindannyian szeretjük szellemileg jól érezni magunkat. Mi a mi lényünk egyetlen kívánsága, óhaja, vágya? Nem az, hogy azt érezzük, eljutottunk valahova, váltunk valamivé, hogy szellemileg elértünk valamit, hogy igazán vagyunk valakik szellemi értelemben? És ha valaki megjegyzi, hogy milyen jó emberek vagyunk, mekkora szentek, milyen jól és kellemesen tudjuk érezni magunkat tőle! Igen, ez ott van bennünk, de ez csak a gyökere, a magja ennek a dolognak: az eredeti bűnnek. Mi volt az eredeti bűn? Ádám a Sátánra hallgatott, és kinyújtotta a kezét, hogy önmagában birtokoljon dolgokat ahelyett, hogy az Úrban birtokolná azokat. „Tedd ezt, és olyan leszel te is, mint Isten, független leszel Istentől, meglesz mindened önmagadban, nem kell Istentől függened!” Ezért odanyúlt, hogy meglegyen neki mindene önmagában, hogy érezze, hogy megvan neki a tudás, az ismeret, az ítélet, döntés, a véghezvitel hatalma, annak hatalma, hogy beteljesítse a saját sorsát önmagában. Ez az eredeti bűn. Ez mindnyájunkban ott van; azt akarjuk, hogy valami meglegyen önmagunkban.

A korinthusiak tehát egyszerűen az eredeti bűn révén az isteni ajándékokat is megragadták, hogy önmagukból valóvá tegyék. Ez pontosan a szeretet ellentéte – valamit önmagunkból kihozni, valaminek lenni önmagunkban. „A szeretet” mondja Pál, „nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül” – „nem fitogtatja magát”, mondja Moffatt; „nem viselkedik öntelten, fontoskodón”, mondja egy ének. De az emberi természet ilyen. A szeretet viszont nem ilyen. Ez az eredeti bűn, és az nem épít.

Szeretet – a kereszt gyümölcse

Látjátok tehát, az apostol az egész kérdés kapcsán egyenesen a kereszthez vezet oda bennünket. A 2Korinthus 5-ben egyenesen a kereszthez jutunk. „Krisztus szeretete szorongat minket.” Csodálatos szó ez, hogy „szorongat”. Nagyon hatalmas, erőteljes kifejezés, melyet sokféleképpen fordítanak az Újszövetségben. Amikor megérintette az asszony, az Úr azt kérdezte: „Ki érintett engem?”, a tanítványok pedig azt válaszolták, „Mester, a sokaság szorongat (vagy szorít, nyom) Téged, és azt mondod, ki érintett?” Ez a szó, hogy „szorongat” vagy „szorít” ugyanaz a szó a görögben, mint ami itt áll a 2Korinthus 5-ben. Tudjátok, milyen egy tömegbe bekerülni. Mennyire tehetetlenek vagyunk egy nagy csődületnek a közepén! Ha bekerülünk egy ilyen tömegbe, amely egyfelé áramlik, hasztalan próbálnánk az ellenkező irányban kijutni onnan. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy együtt haladunk vele. Krisztus szeretete szorongat, nyom, visz magával, mert „úgy ítélünk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy az élők többé ne önmaguknak éljenek (ezentúl nem önmaguknak, hiszen meghaltak), hanem annak, aki érettük meghalt és feltámadott. Azért mi ezentúl senkit sem ismerünk (hús)test szerint” (2Kor 5,15-16). Az ilyen szeretet a kereszt gyümölcse.

A kereszt munkája olyan gyümölcsöt terem bennünk, hogy általa más szemléletmóddal tekintünk az emberekre, ami nem hústest szerinti. Ez az egyetlen, ami építeni fog. Ha hústest szerint tekintünk az emberekre, akkor semmilyen építés nem lesz. El tudjuk azt képzelni, hogy szellemileg tudjunk építeni valakit, miközben természet szerint, hústestileg nézünk rá? Nem tudunk, így nem lehet. És ez egyáltalán nem jelenti azt feltétlenül, hogy ezek nagyon rossz emberek lennének a hústestükben, és mi mindig számon tartanánk a hústesti hibáikat. Ha hústest szerint nézzük őket, akkor sem tudjuk őket építeni, ha nagyon jók a hústestükben!

A keresztények között nagyon sok érzelmi alapú barátság van, rosszfajta barátság, elfogultság, rajongás. Az illető nagyon vonzó és magával ragadó személyiség, és valaki egészen rajongani kezd érte, csodálatosnak találja, vonzáskörébe kerül, megszállottjává válik. Mondjátok meg, milyen építő értéke van ennek egy idő után? Sehová nem jut el ez így szellemi értelemben. Nagyon gyakran valódi veszéllyé és akadállyá válik ez a szellemi életre nézve. Akár ez van, hogy nincs konkrétan számba vehető erkölcstelenség vagy hiányosság, akár az, hogy hústestiségükben olyanok, mint a korinthusiak, csak valamilyen más hibával, gyengeséggel, kudarccal vagy bűnnel, ha az emberekre folyamatosan természet szerint gondolunk, akkor semmilyen építés nem fog történni.

Egyedül Krisztusra és egyedül Krisztussal építhetünk. Bonyolultnak hangzik? Ó, az épület Krisztus; mindaz, amit az építés jelent, Krisztus; és ha Ádámra tekintünk, az emberre, az nem Krisztus; és ha minket mindig ez befolyásol, és ez van ránk hatással, akkor nem fogunk túl messzire jutni az építéssel. Az egésznek pedig az a lényege, hogy ha én segíteni akarok neked, és te segíteni akarsz nekem, valahogyan fölébe kell kerekednünk annak, amik természet szerint vagyunk, különben egyszerűen mossuk kezeinket egymással kapcsolatban, azaz kölcsönösen lerázzuk a felelősséget, vagy pedig mindig konfliktusba kerülünk egymással. Úgy bizonyosan nem lesz pozitív szellemi épülés.

Tehát nagyon körültekintőnek kell lennünk az emberekkel kapcsolatos preferenciáinkat, választásunkat illetően, hogy előnyben részesítünk-e valakit, hogy ezt kedveljük, azt meg nem, és hagyjuk, hogy az ilyen dolgok befolyásoljanak minket. Keresztények között milyen gyakran hallani: „Ehhez a valakihez nekem nincs türelmem; nem bírom ezt és ezt!” Rendben, ha így áll, akkor viszont nem lesz épülés; minden építési munka szünetel.

Nem azt mondom, hogy nem leszünk tudatában más emberek hiányosságainak. Pál jól tudott mindent a korinthusiakról, és pontosan meg tudta mondani, milyen állapotban vannak, de nem hagyta, hogy ez legyen a szint, a vége, a mérték. Olyan szeretet volt benne, amely túlhaladt ezen, és ezt a hozzáállást vette föl: „Nagyon tökéletlen, kudarcot vallott, gyenge valaki ez, csupa borzalmas dolga van, ami engem természetes módon taszít, és amit rendkívüli módon rosszallok, de Isten gyermeke, Krisztus benne van, és nekem a benne élő Krisztusra kell építenem, és arra törekednem, hogy ezt egyre növeljem, ugyanakkor folyamatosan visszautasítsam, hogy eltérítsen az, ami egyebet ott találok! A legkönnyebb lenne egyszerűen elutasítani őket, hogy ne is legyen közöm hozzájuk, de az nem vinne bennünket sehová. Be kell hoznunk Krisztus szeretetét, hogy felülemelkedjen mindenen, és akkor fogunk jutni valahová!” És oly gyakran bizonyosodott be, hogy a legproblémásabb és legkevésbé ígéretes emberek, akikhez nagyon sok szeretetre volt szükség, egy idő után reagáltak, és eljutottak oda, hogy szellemben növekedni kezdtek. És hálát adunk Istennek a türelemért, hogy nem engedtük győzedelmeskedni a kísértést, hogy feladjuk velük kapcsolatban.

Nagyon egyszerű, alap kis ige ez, de nagyon fontos. Olyan valamit építünk, ami meg fog állni, vagy valami jókora, látványos, felfújt dolgot szavakból, igazságokból és értelmezésekből, és az egész semmit sem fog érni, amikor próbára kerül a sor? Isten mentsen! Ahogy a megelőző elmélkedésünkben azzal foglalkoztunk, mekkora szükség van az Úr iránti nagy és megújult szeretetre, úgy most a hangsúly az Övéi iránti megújult szeretet szükségességén van. Mert a szeretet az építőelem és az egyedül használatos anyag az építéshez, és hacsak nem rendelkezünk vele, nem lesz igazi építés; nyugodtan fel is adhatjuk. Az Úr töltse meg a szívünket az Övéi iránti nagy szeretettel, bármilyenek is legyenek.