Ábel áldozata (Stephen Kaung)

A Krisztus a Teremtés könyvében c. sorozat 2. fejezete.

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“Amikor a két gyermek [Kain és Ábel] felnövekedett, mindketten dolgozni kezdtek. Kain földműves lett, elkezdte megművelni a földet. Mielőtt az ember vétkezett volna, amikor még az Éden kertjében voltak, a kert gyümölcsfáinak termését ették. Ez volt a táplálékuk. Miután az ember vétkezett, Isten megátkozta a földet, és azt mondta az embernek, hogy onnantól fogva fáradsággal kell megdolgoznia a megélhetéséért. A föld pedig tövist és kórót fog teremni, és az embernek verítékkel kell megszereznie kenyerét. Ez a föld már átkozott föld volt. Amikor Kain földműves lett, művelte a földet; küzdött a tövisek és a kórók ellen. Igaz, ugye, hogy az embernek a puszta megélhetésért is meg kell küzdenie a természettel, mert a természet megváltozott? Kainnak fáradoznia és dolgoznia kellett, hogy a föld biztosítsa számára a puszta megélhetést. Megpróbálta a legjobbat kihozni az átokból; megpróbált önmagáért élni.

Ábel azonban juhpásztor lett. Ez nagyon furcsa, mert az ember akkor még egyáltalán nem evett húst. Az özönvíz után a bűn révén megromlott fizikai test degenerációja miatt Isten megengedte a húsevést, a vér elfogyasztását azonban nem. Az özönvíz előtt viszont, Kain és Ábel idejében az embernek egyáltalán nem volt szüksége húsra. Az ember csak gyümölcsöt, levél- és gyökérzöldségeket fogyasztott. Miért döntött Ábel úgy, hogy juhpásztor legyen? Bizonyosan megvolt rá az oka.

Azelőtt, hogy Isten Ádámot és Évát kiűzte az Éden kertjéből, leölt egy állatot, kiontotta a vérét, és a bőréből ruhákat készített nekik, hogy azzal takarják el mezítelenségüket. Ádám és Éva bizonyosan elmondták gyermekeiknek, hogy a bűneik miatt egy ártatlan állatnak kellett meghalnia. Vért kellett ontani ahhoz, hogy Isten igazságosságát magukra ölthessék. Ez a két fiú tehát biztosan hallotta ezt a történetet gyermekkorától fogva. Ezzel a történettel nőttek föl. Kainnak ez valóban csak egy történet volt, de Ábel hitt benne. És mivel hitt abban, hogy az ember bűn alatt van, vérontás nélkül pedig nincs bűnbocsánat, Istenben való hitéből és istenfélelméből fakadóan juhpásztor lett. Más szóval, juhokat akart nevelni, nem azért, hogy megegye őket, hanem, hogy ezeket a juhokat Isten elé vigye áldozatként, hogy a vér kiontása által bűnbocsánatot nyerjen. Ábel a lelke megmenekülését (üdvösségét) kereste. Nem saját magának élt, hanem mivel Istennek és Isten üdvösségének élt, juhpásztor lett belőle.

Nyilvánvaló, hogy amikor Kain választott magának foglalkozást, ő saját magának választott, a fizikai testéről való gondoskodást tartotta szem előtt. Ábel azonban a lelke megmenekülését szolgáló foglalkozást választott, az Úrtól jövő üdvösségért. Már a hivatásuk megválasztásában is láthatjuk a két teljesen különböző életfilozófiát. Kain életfilozófiája az volt, hogy kihozza a legjobbat a legrosszabb helyzetből ebben a világban, Ábel azonban félte az Istent, és az Úrtól jövő megmenekülést választotta.

(…)
Óriási különbség van a kijelentett és a természeti vallás között. Az ember természetes esze szerint a vallás arról szól, hogy ki kell engesztelni Isten haragját, és meg kell próbálni megvásárolni a jóindulatát. Isten kijelentett gondolata szerint azonban arról van szó, hogy ki kell elégíteni Isten igazságosságát. Isten igazságosságának eleget kell tenni – és ez jelenti az Úr Jézus vérének dicsőségét. Gyakran úgy gondolunk az Úr Jézus vérére, mint amivel meg kell hinteni a szívünket. Ez igaz: „(…) vérhintéssel megszabadított szívvel (…)” (Héb 10,22). A szívünk lelkiismerete meg lett tisztítva azáltal, hogy a vérrel meg lett hintve. Világos és tiszta a lelkiismeretünk Isten előtt. Istennek hála ezért! De ne feledjük, a vér alapvetően nem értünk van. A vér első sorban Isten számára van, hogy kielégítse Isten igazságosságát.

(…)
Ezért mondja a Biblia: „Ami a hústesttől született, hústest az.” Más szóval, ebben a hústestben lehet ugyan némi jó és sok rossz is; de akár rossz, akár jó, akkor is hústest; és minden hústest Isten ítélete alatt van. Ha mi a hústestünkben lévő jó szerint élünk, annak az lesz az eredménye, hogy előbb-utóbb a rossz is elő fog jönni a hústestünkből. Ne a hústestünkre alapozzunk! Ne higgyünk a hústestünkben! Ne bízzunk a hústestünkben! Ha a hústestben bízunk, hiába a benne lévő jó szerint élünk, egy napon a benne lévő rossz is meg fog nyilvánulni. Pontosan ezt látjuk Kainban is. Ami a hústesttől született, hústest az. Nem tudjuk megváltoztatni a hústestünket. Nem tudjuk átformálni. A vallásos hústest még mindig ugyanúgy hústest marad, mint ahogyan a nem vallásos hústest is. Isten előtt az egész hústest, minden hústest el van ítélve. Áldott az a nap, amikor rájövünk, hogy nincs semmi jó a hústestünkben!”

Tovább a teljes igeszolgálatra, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

A Krisztusban való élet szellemének törvénye (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2019. február 24-én, Nagyváradon. www.ekklesiaoradea.ro
PDF-ben letölthető: A Krisztusban való élet szellemének törvénye

            A Róma 8,1-nek kétféle fordítása van. Egyik ez: „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak”. A másik pedig így hangzik: „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Szellem szerint”. A kettő közül melyik tűnik nektek helyesnek? Ha valaki egyiket vagy másikat helyesli, akkor indokolja is meg, hogy miért így gondolja. Gondolom, hogy vannak itt most nálatok különböző fordítások.

 2Korintus 5,17-19: „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden. Mindez pedig Istentől van, aki mindeneket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által, és aki nékünk adta a békéltetés szolgálatát. Minthogy az Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetésnek igéjét.”

„Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az…” – tehát a Róma 8,1 fordításokból melyiket gondoljátok helyesnek? „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden. Mindez pedig Istentől van.”

 Kellemesen meglepett, amikor az Ószövetséget olvasva megláttam, hogy amikor tűz szállt alá az égből, az mindig az oltárra szállt le. Mi ilyeneket mondunk: „Uram, tűz az égből, az Úrért való buzgóság, az a láng az Úrtól, amely megemészt bennünket”. De ez a tűz csak akkor jöhet, ha az áldozat oda van kötve az oltárhoz. Amikor az áldozat ott volt az oltáron, akkor szállt alá a tűz az égből, amely felégette az égőáldozatot.

 Krisztus halála – ahogy a kenyértörésnél mondtuk, hogy Krisztus meghalt –, más volt: Ő nem csak úgy halt meg mint egy személy. Amikor Ő meghalt, úgy halt meg mint az utolsó Ádám. Ő az utolsó Ádám volt tehát, aki élt. 1Korintus 15,22-23: „mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek. Mindenki pedig a maga rendje szerint. Első zsenge a Krisztus, azután akik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor. Aztán a vég”.

 Krisztus halála nem csak annyi volt tehát, hogy úgy halt meg, mint a mi helyettesünk. Fontos része volt ez az Ő halálának, de nem csak helyettünk halt meg. Hanem amikor Ő lett az utolsó Ádám, Isten úgy járt el, hogy az egész emberiséget Krisztusba helyezte, és amikor meghalt, mindnyájan meghaltak. Egyszerűen vége szakadt az ádámi fajnak, és Ő volt az utolsó Ádám, aki élt ezen a földön. Ezért, akkor amikor Ő meghalt, amikor az utolsó Ádámról van szó, azt értjük, hogy a mi óemberünk meghalt vele együtt. Mert nincs sok óember, csak egyetlen egy. Ádám az óember. Nem úgy van, hogy az én óemberem, a te óembered. Egyetlen óember van. Ezért Krisztus Jézusban csakis így lehet: a régiek elmúltak, mert a kereszten meg lettek semmisítve, és újjá lett minden, mert a régiek elmúltak. Ezért, ha valaki Krisztusban van, akkor nincs semmi kárhoztatás. Krisztusban nem létezik kárhoztatás, mert a régiek elmúltak. Tehát, ami itt hozzá van adva egyes kéziratokban, az nem egyezik ezzel a dologgal, mert „ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden” – Krisztusban.

 De, amikor odajutunk a mindennapi tapasztalatok területére, akkor azt látjuk, hogy nagyon kevés dolog van bennünk ebből, és nagyon sok a régi dolgokból. Akkor hát mi történik? Ellentmondás van e kettő között? Ha megkérdezném: testvér, vannak-e régi dolgok az életedben? Sok dolog van, sok szokás, hajlam, nagyon sok minden, ami régi. Ha ezeket látni akarjuk egy ember életében, egy kis ideig mellette kell lennünk, és meg fogjuk látni ezeket. Akkor hát van valami ellentmondás abban, amit a Biblia mond? Nincs. Mert a tény az, hogy Krisztus meghalt, és mi Krisztusban vagyunk. Ez a tény, ez az igazság, a megingathatatlan igazság. Isten szemében az a valóság, hogy a régiek elmúltak.

 4Mózes 23,9: „Mert sziklák tetejéről nézem őt, és halmokról tekintem őt, ímé oly nép, amely maga fog lakni, (elkülönített nép) és nem számláltatik a nemzetek közé.” Ezt Bálám mondja az Izráelről. És a 23,20-23: „ímé parancsolatot vettem, hogy áldjak, ha ő áld, én azt meg nem fordíthatom. Nem vett észre Jákóbban hamisságot, és nem látott gonoszságot Izráelben. Az Úr, az ő Istene van ő vele, és királynak szóló rivalgás hangzik ő benne. Isten hozta ki őket Egyiptomból, az ő ereje, mint a vad bivalyé. Mert nem fog varázslás Jákóbon, sem jövendőmondás Izráelen. Idején adatik tudtára Jákóbnak és Izráelnek: mit mívelt Isten.”

 Nem kell messzire mennünk, hogy meglássuk, hogyan kezdett paráználkodni ez a nép. 25,1-3: „mikor pedig Sittimben lakozik vala Izráel, kezde a nép paráználkodni Moáb leányaival. Mert hívogaták a népet az ő isteneik áldozataira, és evék a nép, és imádá azoknak isteneit. És odaszegődék Izráel Bál-Peórhoz, az Úr haragja pedig felgerjede Izráel ellen.” De mikor a gonoszról van szó, akkor Isten nem lát semmi rosszat Izraelben.

 Az az igazság tehát, hogy mi Krisztusban vagyunk, és hogy Krisztus keresztje elvégezte ezeket a nagy dolgokat, olyan igazság, amelyiket nem lehet elmozdítani, bármit is tennénk mi. Ez örökkévaló, megingathatatlan igazság. És ezt az igazságot nem lehet megtapasztalni, ezt el kell hinni.

 De amikor rátérünk a mindennapok tapasztalataira, akkor nagyon sok olyan dolgot látunk, amely a régi teremtéshez tartozik, amelynek mind el kell tűnnie. Az idő előrehaladásával meglátjuk, hogy ezek tévesek, de csak akkor vesszük ezt észre, amikor a világosság lassanként behatol az életünkbe. A Szent Szellem, aki elkezdett munkálkodni az életünkben, ezen a biztos alapon munkálkodik, ami Krisztusban van. Az Ő munkája az, hogy ami igaz Krisztusban, vagyis, hogy a régiek elmúltak és minden újjá lett, az legyen valóság bennünk. Testvérek, ha valaki nem így érti a Szellem munkáját, az az ember nem tud növekedni.

 És mit jelent növekedni a hitéletben? Növekedni a hitéletben azt jelenti, hogy a különbség egyre kisebb lesz aközött, ami Krisztusban van és aközött, ami bennünk van. Lassan-lassan ennek kell történnie. Sok dolog van, amit az Úr világosságra hoz az életünkben, és Ő azért hozza ezeket világosságra, mert Ő munkálkodni is akar ezekben. Tehát, hogy úgy mondjam, az nem rossz dolog, ha előjönnek, amik ott vannak az életünkben.

 Beszélünk arról, hogy Krisztusban vagyunk, Ádámban vagyunk, Ádámból Krisztusba kerültünk, de mikor a Róma 7-hez érünk, itt felfedezünk valamit. Nagyon érdekes: az én hústestem.

 Amikor pedig a hústestről beszélünk, akkor annak az igazságnak a tapasztalati részéről beszélünk, ami Ádámban van. Amikor ide jutunk, a hústesthez, nagyon érdekes, hogy mi történik, mert itt mindnyájan külön-külön vagyunk és különbözőek vagyunk. Egyik ember az egyik rossz dolog felé hajlik, másik meg a másik rossz dolog felé. Egyeseknek vannak jó dolgaik, amire azt mondják, hogy az jó, másoknak nagyon feltűnő rossz dolgaik vannak. De mindegy, hogy is van ez, a hústest az hústest és nincsen benne semmi jó! És ha akkor, amikor az Úrhoz térünk, úgy történne, hogy az egész hústestet elvethetnénk, akkor sok problémától mentesülnénk.

 De az történik, mint Saulnál is, hogy amikor Saul elment a harcba Amálek ellen, az Úr azt mondta neki: semmisítsd meg mind az állatokat is! Mindent pusztíts el! De ő megtartotta magának azokat a dolgokat, amelyekről azt gondolta, hogy szépek; az állatokat, amelyek hibátlanok voltak. És úgy gondolta, hogy ezeket az állatokat feláldozza Istennek. Ugyanez történik velünk is. A negatív dolgainkat gyűlöljük, és hallani sem akarunk róluk. Csúnya, bűnös test! De van a testnek pozitív oldala, amit viszont meg akarunk tartani – megtartjuk, mert ez a mi büszkeségünk. Hogyan mondjak én le az én büszkeségemről? Az én méltóságom…

 Egyszer egy fiatal lány jött könyveket vásárolni hozzánk, aki fiatalokkal foglalkozott egy gyülekezetben. Kezdett megérteni dolgokat, olvasott, és vitt könyveket. Egy napon pedig, mikor a gyerekekkel foglalkozott, azt mondta nekik: lábtörlőknek kell lennünk. Meg volt győződve arról, hogy ez így van. Éppen akkor nyitott be egy vezetőségi tag, és meghallotta ezt. Félrehívta a lányt, és számonkérte: mit beszélsz te itt? Nekünk megvan a magunk méltósága! Hogy-hogy lábtörlők legyünk? És jól megdorgálta ezt a lányt, amiért azt mondta, hogy nekünk nem kell védekeznünk, és el kell fogadnunk a helyzeteket.

 A hústest ilyen, hogy semmiképpen nem akarja ezt elfogadni. Mondhatod valakinek, hogy vigye vissza a gyárba a lopott holmikat, és az meg is teszi, de amikor arról van szó, hogy saját magát megítélje, kárhoztassa, az nagyon nehéz. És éppen ezért van, hogy miután az Úrhoz jövünk, megpróbálunk az Úrnak szolgálni a hústest jó részével.

 De tudjátok mi történik? Azért, mert nem tagadjuk meg teljesen a hústestet, és újra a hústestre alapozunk, a saját erőnkre, a saját bölcsességünkre, és mindezek hátterében a saját dicsőségünk van, ezért tudjátok mi történik? Újra megjelenik a bűn. És azt kérdezzük: miért van itt a bűn? Ha a hústest szerint járunk – nem a rossz hústest szerint, mert azt megtagadtuk –, de a „jó hústest” szerint, akkor újra ennek a törvénynek a hatáskörébe kerülünk: a bűn és halál törvénye alá. És nem tudjuk miért van ez! „Uram szabadíts meg a bűntől!” – kiáltjuk. De az Úr azt mondja a Galata 5,16-ban: „járjatok a Szellem vezetése szerint, és így nem töltitek be a test kívánságát” (románból).

 Mi nagyon el vagyunk tájolódva, mert azt hisszük, hogy a dolgok úgy mennek, hogy kiáltunk: „Uram, segíts!” Azonban itt bizonyos törvényszerűségek vannak, amelyek akkor működnek, amikor mi test szerint járunk, és a testben bizakodunk. Mert az a hitélet, az a nagy kezdeti kijelentés, amit valaki kap, olyan, mintha bemennél egy ajtón, egy szoros kapun. A kapu után következik egy keskeny út. Ne gondold azt, hogy ha bementél a kapun, akkor biztonságban vagy, mert bármikor újra letérhetsz az útról! És valahányszor letérsz az útról, újra működésbe lép a bűn és halál törvénye. És tudjátok, milyen az, amikor a bűn és halál törvénye működik? Nem tudunk szabadulni. Szeretnénk szabadulni, szeretnénk más lenni, de a probléma az, hogy ott van a hústest. És amikor megtörténik az életünkben, hogy ezt a kijelentést kapjuk, hogy Krisztussal együtt meghaltunk – tehát, hogy amikor Krisztus meghalt, mi is vele együtt meghaltunk, és felfedezzük, hogy semmi jó nincs bennünk, akkor történik valami, és egyszerűen felülemeltetünk, úgy, ahogy az aerodinamika törvénye legyőzi a gravitáció törvényét, és mi felülemelkedünk.

 De ez a kijelentés, hogy semmi jó nincs bennünk, ez nem megy egyszeriből. Sok bukásra van szükség az életünkben, sokszor elterülünk és fejjel megyünk a falnak, hogy meglássuk, valóban semmi jó nincs bennünk. Ha megláttuk, hogy semmi jó nincs bennünk, akkor az első dolog, amit teszünk, hogy nem mutogatunk másokra. Ez nem egyszerű. Mondjuk ugyan, hogy semmi jó nem lakozik bennünk, de még nem tapasztaltuk meg valóságos módon.

 Róma 8, 2-4: „Mert a Jézus Krisztusban való élet szellemének törvénye megszabadított engem a bűn és halál törvényétől. Mert ami a törvénynek lehetetlen vala, mivelhogy erőtelen vala a test miatt, az Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatá a bűnt a testben, hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Szellem szerint.”

 Testvérek, ez a legfontosabb dolog, hogy meg tudjuk érteni, hogy ha kaptuk ezeket a kijelentéseket, és az égig felemeltettünk, és valóban megláttuk, mit jelent ez a halál Krisztussal együtt, és mi valósult meg ez által a halál által, de valahányszor arrafelé hajlunk, hogy a saját természetünkre támaszkodjunk, azonnal működésbe lép a bűn. A bűn ilyenkor működésbe lép, és amikor a bűn és halál törvénye alatt vagyunk, nem tudunk tenni semmit. Pontosan az történik, mint a Róma 7-ben: akarom a jót tenni, de a rossz hozzámtapad. Az egyetlen út az, hogy végigjárjuk ezeket a szakaszokat, és az utolsó az legyen, hogy tudatosuljon bennünk, hogy semmi jó nem lakik bennünk! Ez nagyon fontos, mert csak akkor fogjuk megérteni, amikor meglátjuk ezt.

 De, ha te így gondolkozol, ahogy nekem egyszer mondta valaki: „nem hittem, hogy képes vagyok ilyesmit megtenni”, az azért van, mert még nem láttad meg, hogy semmi jó nincs benned. De, ha én olyan körülmények között élnék, mint az utolsó iszákos a városban, én is olyan lennék, mint ő. Semmivel sem vagyok jobb nála. Az én hústestem semmivel nem jobb, mint az övé. Bennem egyáltalán semmi jó nem lakozik.

 De az helyzet, hogy akkor, amikor megtapasztaljuk ezeket, amikor ebben a helyzetben vagyunk, és látjuk a veszélyeket, akkor történnie kell valaminek. Azt mondja az 1János 2,27-29: „és az a kenet, amelyet ti kaptatok tőle, bennetek marad, és így nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket, hanem amint az a kenet megtanít titeket mindenre, úgy igaz is az és nem hazugság, és amiként megtanított titeket úgy maradjatok ő benne. És most fiacskáim, maradjatok ő benne, hogy mikor megjelenik, bizodalmunk legyen, és meg ne szégyenüljünk előtte az ő eljövetelekor. Ha tudjátok, hogy ő igaz, tudjátok, hogy aki az igazságot cselekszi, az mind tőle született.”

 Testvérek, semmi lehetőségünk nem lenne, hogy az Úrral járjunk, ha nem lenne bennünk ez a kenet. Honnan tudnánk mi bizonyos dolgokkal kapcsolatban, amit éveken keresztül tettünk, ha egy adott pillanatban nem jönne a Szent Szellem, és nem mondaná: „nem így van, mától kezdve nem így!”

 Tudjátok mi történt velem nemrég? Egy nap imádkoztam azokért, akik elmentek közülünk. És ezt mondtam: ebben a világban annyi szétválás van, az emberek minden kicsi dologért szétválnak. Például, mondjuk nem vagyok keresztény, és van egy barátom, aki valamit elkövetett ellenem – viszontlátásra! Többet hallani sem akarok felőle. A gyülekezetben vannak dolgok, amelyeket egyesek jobban hangsúlyoznak, mások kevésbé. Lehet, hogy az egyik az igaz, lehet, hogy a másik. Nem lehet tudni. Mindegyik azt gondolja, hogy amit ő mond, az az igaz. És emiatt vannak ezek a szétválások. Valami nekem nem tetszik, megsértődöm, hagyok mindent, és elmentem. És úgy imádkoztam: „Uram, munkálkodj Te, hogy azok, akik elmentek, megláthassák ezt!” Azt mondtam: „Uram, te szólíts meg, és ébressz fel legalább egyet közülük, nem azért, hogy visszajöjjön, hanem hogy közeledjen az Úrhoz!”

 Most először láttam meg egy valamit: mi az én részem, mit nem tettem meg, vagy mit tévedtem egy személlyel szemben, aki elmegy innen. És hiszem azt, hogy ha valakiért imádkozom, elsősorban így kell imádkoznom, hogy ne legyek én olyan biztos magamban, és tudjam meglátni azt a dolgot, amit ilyen téren is korrigálni kell a mi életünkben, az én életemben. Arra gondoltam, hogy elsősorban hogyan tudnánk megalázkodni az Úr előtt, hogy megláthassuk a tévedéseinket. Ez csak egy része annak, amit megláttam.

 Ezt szerettem volna kiemelni, hogy ha nem lenne a Szent Szellem, aki bizonyos dolgokat mond nekünk, hogyan tudhatnánk azt, hogy Krisztusban maradtunk? Mindnyájan igazoljuk magunkat; nem számít, mit mond valaki, az számít, mit mond a kenet. Mit mond az Úr. És mikor az Úr eljön, bár nem tudjuk elhinni, hogy ez így lesz, de így lesz, 28.: „és most fiacskáim, maradjatok ő benne, hogy mikor ő megjelenik, bizodalmunk legyen, és meg ne szégyenüljünk előtte az ő eljövetelekor.”

 Ha mi itt így járunk, hogy hallgatunk rá, az ő vezetése szerint járunk a Szent Szellem által, akkor lassan-lassan, megmaradva ebben a helyzetben, Krisztusban, megláthatjuk, hogyan munkálkodik ez a másik törvény, az élet szellemének törvénye; és az élet, amely bennünk van, elkezd kiáradni. És tudjátok mi történik akkor, amikor az élet kiárad? Ez az élet jellemmé formálódik. Mi körül vagyunk véve nemcsak belülről, hanem kívülről is. Nyomaszt ez az ellenséges világ körülöttünk, és az a szándéka, hogy tönkretegyen bennünket. Nincs időnk, egyszerűen nincs időnk. Senki sem rövidíti meg az alvásidejét, a kedvenc elfoglaltságainkat nem hagyjuk – időt ott takaríthatunk meg, amikor Bibliát olvasunk, vagy amikor összejövetelre megyünk.

 Testvérek, ha nem tanulunk meg hallgatni arra, amit az Úr mond, aki bennünk van, akkor nem haladunk előre! Ez az élet, amely bennünk van, olyan, mint egy palánta, amelyet minden kedvezőtlen időjárás érint; és egy palánta nem tud növekedni bármilyen körülmények között. Az életünkben vannak körülmények, amelyek nagyon nehezek, de ki mondhatja azt, hogy ezek a körülmények rosszak? Mi azt gondoljuk, hogy szeretnénk úgy élni, hogy jó körülmények között legyünk, hogy az életünk más legyen, és az élet lehet is ilyen. De az életed nem fog fejlődni, ha nem fogadod el, és nem látod meg, hogy azok a helyzetek, amelyekben vagy, a legjobbak ahhoz, hogy a te életed fejlődni tudjon. Ha nem mondod itt hangos szóval: „Uram, köszönöm mindezeket a nehéz helyzeteket. Nem akarom elfogadni azokat a nehéz helyzeteket, amelyek az ellenségtől jönnek, de azokat a nehéz helyzeteket, amelyek Tőled jönnek, el akarom fogadni, mert így fog az életem növekedni.”

 Ha ezt csak fél szívvel mondom, és még eszembe jut, amit sokszor hallottam valakitől: „nem szeretem, ahogy Isten munkálkodik” – akkor baj van! Azok a helyzetek, amelyeket mi rossznak gondolunk, lehetnek jók, és fordítva. De Isten nem téved. „Azért jöttem, hogy életetek legyen.” És ez az élet kiáradó élet legyen! Testvérek, kaptunk mi életet? Milyen életet kaptunk? Olyat, amelyik túlárad? Természetesen! De akkor miért nem árad ki ez az élet? „Akié a Fiú azé az élet. Írtam nektek, akik hisztek, hogy tudjátok, hogy örök életetek van.” De ahhoz, hogy ez az élet bőséges, túláradó legyen, tudjátok mi kell? Az, hogy működjön az élet szellemének törvénye Jézus Krisztusban – ne pedig a bűn és halál törvénye. Ha ugyanis a bűn és halál törvénye működik, és ha még mindig kárhoztatás alatt állunk, és elfogadunk mindenféle vádat, amelyek a gonosztól jönnek, akkor egyedül Isten Szelleme az, aki életet hoz bennünk.

 De ahhoz, hogy az élet szellemének törvénye Krisztus Jézusban működhessen bennünk, ehhez egyrészt belülről, másrészt kívülről szabad tere kell, hogy legyen, hogy munkálkodhasson az életünkben. Ez a növény így fejlődni fog. Ez az élet, amellyel rendelkezünk, olyan élet, amely a legnehezebb helyzetekben volt kipróbálva. Ez nem olyan élet, amely nem volt kipróbálva. Ki volt próbálva, és úgy fejlődik ahogy a 4. Zsoltár 1-ben: „mikor kiáltok, hallgass meg engem, igazságomnak Istene, szorultságomban tág tért adtál nekem, könyörülj rajtam és halld meg az én imádságomat.”

 Ez a helyes. Nem az, hogy megszabaduljak a szorosságból, hanem a szorongattatásban tudjak tág teret nyerni, ott tudjak szabadon mozogni. Lehetséges ez? Természetesen. Nem könnyű ezt megtapasztalni. Mert ahhoz, hogy ezt megtapasztaljuk, sok nehézségen kell átmennünk, de ebben a futásban, amelybe lettünk helyezve, meg kell tanulnunk, hogy ne az emberekre nézzünk, ne bennük bizakodjunk. És amikor embereket mondok, nem az utca emberéről beszélek. Istenben bízzunk, és rá tekintsünk! Akkor is, ha minden összedől, ha minden elvész. Ha megtanultuk ezt, hogy az Úrra nézzünk, bármi történjen is, akkor nem leszünk csalódottak.

 Sok minden fog történni a jövőben, mert tudjátok mi lesz? A jövőben egyre nyilvánvalóbb lesz: vagy az Úrra alapozod az életedet, vagy az életed meg fog inogni. Nem sok ideig mehetsz két úton. Eljön az idő, mikor minden meginog, és nem tudod, mi fog történni. Éppen most hallottam híreket valahonnan, és egyáltalán nem csodálkozom.

 Tudjátok mi az, ami megtart bennünket az úton? Ami összetart bennünket? A látás. Az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy olyan emberek legyünk, akik meg tudjuk hallani azt a hangot, amelyik szól: „ez az út, ezen haladj előre!” Nem akarok más hangra hallgatni.

 Egy testvér, aki az 50-es években börtönbe került, és el akarták pusztítani, odatettek mellé egy úgymond keresztény embert, egy nagyon nyomorúságos cellában, azzal a szándékkal, hogy halálra gyötörjék. Ennek az embernek pedig az volt a feladata, hogy ezt mondja: „Mia úr, itt rohadnak meg a csontjaink.” És ezt ismételgette: „Mia úr, itt rohadnak meg a csontjaink.” A sátán is ugyanezzel jött: „Te beszélsz, itt rohadnak meg a csontjaid! Az élet nem neked van, hanem másoknak. Nem látod magadat?”

 Az Úr munkálkodjon az életünkben. És az az égből jövő láng leszáll, ha mi az oltáron maradunk, és mindaz, ami ádámi bennünk, megemésztetik.

Krisztus bennetek a dicsőség reménysége – 2. rész (John Saunders)

Íme John Saunders sorozatának második része, melyben a megkezdett témát folytatja, például a következőkkel:
Mit jelent az, hogy “Krisztus bennetek”? Milyen erőforrások által élünk? Milyen munkát végez a Szent Szellem a hívőkben? Hogyan növekedhetünk az érett korra Krisztusban, és miért fontos ez? Ki a mi legnagyobb ellenségünk? (Nem az, akire gondolnánk!)

 

Gyengeség által felülkerekedni – T. Austin-Sparks

(ENGLISH BELOW) „Mert ha meg is feszíttetett erőtlenségből, él az Isten hatalmából, és ha mi erőtlenek vagyunk is őbenne, élni fogunk vele együtt az Isten hatalmából közöttetek” (2Kor 13,4).

Az egyik legrombolóbb dolog, mely végül gyalázathoz, zűrzavarhoz és sok bánathoz vezet, ha erős akaratú, eltökélt és határozott hívők a saját lelkierejüket használják Isten munkájában, olyanok, akik még nem érkeztek meg abba a szellemi állapotba, ahol különbséget tudnának tenni a csökönyös hajthatatlanság, az egyéni célok és megoldások keresése, valamint a hosszútűrésben, az állhatatos kitartásban és az Istentől jövő belső megerősödésben megnyilvánuló szellemi elegancia között, amely teljes mértékben különbözik az előzőtől. Az Úrnak gyakran meg kell törnie az előbbieket, hogy helyet készíthessen az utóbbiaknak. Ne arról beszéljünk, hogy Pál apostolnak milyen csodálatos akaratereje volt végigcsinálni a dolgokat – hagyjuk, hogy Pál szóljon hozzánk az Úr csodálatos kegyelméről, mellyel továbbra is kitarthatunk.

Bármikor, amikor valaki – fölismerve azt az igazságot, hogy a Golgota az „én” végét jelenti – valóban átadja magát az Úrnak, hogy mindezt kimunkálja benne, a pallos lángja mindig meg fogja érinteni azt a pontot, ahol a hústest be akar lépni arra a területre, ahova az első Ádám többé nem hatolhat be. Az ember saját akaraterejének vonásai a keménység, hidegség, halál, neheztelés, sértődés, gyanakvás a riválisokra (versengés), türelmetlenség azokkal szemben, akik akadályoznak, elkülönülés, függetlenség, titkolózás, indulatok stb. A szellemi erő jele pedig mindig a szeretet, melegség, élet, közösség, nyitottság, bizakodás és az Úrban való bizalom. A végén, a Jelenésekben a sárkányt, a Sátán teljes hatalmát legyőzi a Bárány. A Bárány a gyengeség és engedékenység szinonimája. Ha Isten gyengesége (erőtlensége) ilyen hatalmas győzelmi tettet tud elvégezni, mire ne lenne képes az ereje? Pál azt mondja Krisztusról: „megfeszíttetett erőtlenségből”, és hozzáteszi, „mi is erőtlenek vagyunk Ővele”. Igen, de azt is mondja, „a kereszt által győzedelmeskedett”. Erőtlenség által győzelmet aratott!

(T. Austin-Sparks: A pallos lángja c. írásából)

Although He was weak when He was nailed to the cross, He now lives by the power of God. We are weak, just as Christ was. But you will see that we will live by the power of God, just as Christ does. (2 Corinthians 13:4 CEV)

One of the most damaging things in the realm of God’s work, a thing which eventually leads to shame and confusion and much sorrow, is Natural Soul Force projected by strong-willed, determined, aggressive Christians who have not come to a spiritual state where they are able to discriminate between stubborn indomitableness, personal determination and resolution, and which is altogether another thing: spiritual grace in endurance, perseverance, and Divine in-strengthening. The Lord has often to break the former to make place for the latter. Do not talk about Paul’s wonderful will to go through. Let Paul talk to you about the Lord’s wonderful grace to continue.

Whenever a man or a woman really recognizing the truth that Calvary means the end of “I” commits himself or herself to the Lord to work it out, the flame of the sword will come round to the point where that “flesh” would seek to enter into the realm where the first Adam no longer has any standing. The features of a personal strength of will are hardness, coldness, death, resentment of interference, suspicion of rivals, intolerance of obstructers, detachment, independence, secretiveness, heat, etc. While spiritual strength is always marked by love, warmth, life, fellowship, openness, confidence, and trust in the Lord…. At the end, in the Revelation, the dragon, the whole power of Satan is overthrown by the Lamb. The Lamb is the synonym for weakness and yieldingness. If the weakness of God can do this mighty destruction, what can His strength not do? Paul says of Christ that “He was crucified through weakness,” and, he adds, “we also are weak with Him.” Yes, but he also says, “by the Cross He triumphed.” Triumphed through weakness!
By T. Austin-Sparks from: “The Flame of a Sword” 

A kereszt kiveti az ördögöt – T. Austin-Sparks

A következőkben pedig a kereszt botrányának legmélyebb okát érintjük – ugyanis a világ és a hústest nem más, mint pusztán az a fegyver és eszköz, mellyel a Sátán és seregei fenn tudják tartani hadállásaikat a dolgok befolyásolásában és irányításában. Úton a kereszt felé Krisztus azt mondta: „most vettetik ki e világ fejedelme” (Jn 12,31). Pál pedig úgy utalt a kereszt hatalmas jelentőségére, hogy általa „Krisztus lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan pellengérre állította őket, diadalmat aratva fölöttük” (Kol 2,15).

Teljesen természetes akkor, hogy a gonosz seregei minden eszközt és lehetőséget föl fognak használni arra, hogy hatástalanítsák a keresztet. „Halványra betegítve a gondolatot” fel fogják hígítani a kereszt üzenetét; a világi módszerek és szellemiség erőltetésével leszívják a Gyülekezet szellemi életerejét; a hústest, az én és a régi Ádám felkavarásával szakadást, széthúzást és széthullást okoznak; vagy az ember művészi, esztétikai vonásait, illetve fizikai teherbírását felnagyítva vakká tesznek a megújulás, a helyreállítás szükségességére. Az elismertség, a népszerűség, a világ mércéje szerinti siker mind ellentétes a krisztusi szellemiséggel, de ezek azok a látványosságok, melyekkel az ellenség sokak gondolatait leköti, néha még keresztény igeszolgálókét is.

Ha tehát bárhol a keresztet a világ, a hústest és az ördög fölött aratott győzelem és az ezektől való megszabadítás teljességében hirdetik, számítani lehet rá, hogy a gonosz ügynökei nem fognak válogatni az eszközökben, hogy ezt elhallgattassák, és minden dolgot fölkavarjanak, összezavarjanak, ami csak a kereszttel kapcsolatos. Nem csoda hát, hogy ezt az üzenetet oly sokan visszautasítják, megtagadják, hamisan mutatják be, hiszen ez Isten egyedüli megoldása a bukott ember minden bajára. A keresztre feszítés kíméletlen halál; kifejezi, hogy Isten mennyire elutasít mindent, ami a régi teremtéshez tartozik. A hívő számára azonban a kereszt, ahogyan az evangélium bemutatja, Isten ereje a megmenekülésre.

Ne feledjük tehát, hogy ahhoz, hogy élvezhessük Isten teljes szándékának megvalósulását, hogy megtapasztaljuk a győzelmet és összekapcsolódhassunk Vele abban az életben, mely a trónuson ül az Ő dicsőségében, az pontosan olyan mértékben a miénk, mint ahogyan egyek vagyunk Vele a kereszt valóságában, úgy, ahogyan Isten Igéjében az ki lett jelentve. Talán legjobb, ha ezekkel a szavakkal foglaljuk össze magunknak: „Legyőzték őt a Bárány vérével és bizonyságtételük igéjével, és nem kímélték életüket [szó szerint: nem szerették lelküket] mindhalálig” (Jel 12,11).

Forrás: Day by Day with T. Austin-Sparks, márc. 21.

A kereszt és a hústest nem létezhet együtt – T. Austin-Sparks

Isten Igéje kijelenti, hogy a mi „ó emberünk Krisztussal megfeszíttetett” (Róma 6,6), és hogy „egy meghalt mindenkiért, ezért mindenki meghalt, és Ő azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt” (2Kor 5,14-15).

Isten nézőpontjából a teljes bukott emberi nemzetség története véget ért a Golgotán. Onnantól fogva Isten csak az új teremtést tartja szem előtt, csak arra figyel, csak azt veszi számításba. Nincs értelme megpróbálnunk a régi teremtés életéből bármit is áthoznunk az új teremtésbe, mert Isten nem fogja elfogadni. Minden emberi képességünk, készségeink, a hiányosságainkkal együtt; mindaz, amit a jobbik énünknek nevezünk, és az is, amit a legrosszabb oldalunknak tartunk; a jóságunk és a gonoszságunk egyaránt bele lett foglalva abba a halálba – ezért innentől fogva nem az emberi, hanem az isteni szinten való életre szól az elhívásunk. Bennünk, magunkban semmink sincs, ami elfogadható lenne Istennek. Oly gyakori, hogy valamilyen emberi elem, valamilyen rokonszenv vagy ellenszenv, ambíció vagy valamilyen személyes érdek jelenléte az, ami megbénítja Isten munkáját bennünk és rajtunk keresztül.

Az egyetlen mód, mellyel Isten szándékai megvalósulhatnak az életünkön keresztül, ha nem csak a bűneinkre, hanem saját magunkra is úgy tekintünk, mint akit Krisztus fölvitt a keresztre. Különösnek tűnhet, hogy míg oly gyakran szánakozunk szellemi életünk hiányosságai fölött, annyira lassúak vagyunk elfogadni a kereszt ítéletét a természeti életünkön. Megalázónak tartjuk elfogadni ugyanazt az ítéletet magunkon, mint ami a világra is kihirdettetett, azaz a kereszt általi halált. Mindazonáltal nem létezik más alapja az igazi szellemi életnek és tanúságtételnek: a keresztnek halált kell munkálnia bennünk, hogy Krisztus élete teljes mértékben kiáradhasson rajtunk keresztül.

Ebben az értelemben tehát a hívőknek is meg kell ismerniük a kereszt gyalázatát. Csakis azáltal részesülhetünk az új élet minden áldásában, ha valóban ismerjük annak az igazságnak az erejét, hogy Krisztussal meg lettünk feszítve. Amikor valóban „többé nem én élek”, akkor nyílik meg az út a bizonyosságra, hogy „hanem Krisztus él bennem”. A vég dicsőséges, de ehhez a kereszt fájdalmakkal teli útja vezet.

Forrás: Day by Day with T. Austin-Sparks, márc. 20.

A kovásztalan kenyerek ünnepe – T. Austin-Sparks

Forrás: The Feast of Unleavened Bread

2Mózes 12,1-2: „Majd így szólt az ÚR Mózesnek és Áronnak Egyiptom földjén: Ez a hónap lesz nektek az első hónapotok. Ez lesz az első az esztendő hónapjai között.”

Korábbi elmélkedésünkben utaltunk a párhuzamra a zsidó pészach (páska, húsvét) és a Gyülekezet úrvacsorája között, amelyet Maga az Úr Jézus mutatott be azon az éjszakán, amelyen elárulták. Azt szeretnénk most meglátni, hogy a pészach vagy az Úrvacsora, illetve az, amit ez a kettő Krisztus halálával kapcsolatban jelképez, az valójában nem más, mint az Úr népe történetének a kezdete. Minden történet – Isten nézőpontjából – itt kezdődik, és habár a kereszténység megalkotta a maga naptárját, mely szerint most Kr.u. 1941-et írunk, ebből harminchárom évet ki kell vonnunk, hogy megkapjuk a történelem Isten szerinti kezdőpontját. Az Úr Jézus keresztje volt a világmindenség nulladik órája Isten szemszögéből – és az Úr Jézus keresztje a nulladik óra Isten minden egyes gyermekének történetében is, és Isten semmit sem vesz figyelembe abból, ami korábban, ezt megelőzően történt. Szellemi történetünknek ebből az alapvető pontjából (s mindabból, amit ez jelent) kiindulva vétetik csak minden úgy számításba, mint ami Istentől van. Ha ezt megértjük, megvan a kulcsunk mindenhez, és ez nagy segítségünkre lesz.

A pészach (jelentése: „elmegy mellette”) egyik rendkívüli jellegzetessége a kovásztalan kenyerek ünnepe volt. A 2Mózes 13 elsősorban ezzel foglalkozik. A 12. rész 8. verse említi: „A húst pedig egyék meg még akkor éjjel. Tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel egyék meg azt.” Majd a 13. fejezetben újra utal a „kovásztalan kenyérre”, és egy elég terjedelmes bekezdésben foglalkozik vele.

„Hét napon át kovásztalan kenyeret egyél, a hetedik napon pedig tarts ünnepet az ÚRnak. Kovásztalan kenyeret egyél hét napon át, és ne lássanak nálad kovászos kenyeret, még kovászt se lássanak nálad egész határodban” (6-7 vers). Itt megnézhetjük, hogy Lukács erre hogyan hivatkozik – 22. fejezet, 7: „Eljött a kovásztalan kenyerek napja, amelyen le kell ölni a pászkabárányt.” Az 1. versben már említette: „Közel volt már a kovásztalan kenyerek ünnepe, amelyet pászkának (pészach) neveznek”.

Ez vezeti be a pészachot és az úrvacsorát, ahogyan látni fogjuk. A kovásztalan kenyerek ünnepe hét napig tart – ami egy tökéletes szellemi periódust jelent, és különleges jelentőséget ad a szellemi történetnek. Amíg meg nem tanultuk, mit jelentenek a kovásztalan kenyerek, nem kezdődött el a valós szellemi történetünk, mert ez a történet a kovásztalan kenyerek jelentőségének nagyon határozott, erőteljes megalapozásával kezdődik, hogy mindig emlékezzünk erre, és sose felejtsük el.

Azt hiszem, mindannyian tudjuk, a kovász mit jelképez. Ha pusztán azt mondjuk, a bűnt, az túl általános; nem elég körülírt és pontosan meghatározott. Persze a bűnt jelenti; de a kovász a régi természet; a természetes vagy hústesti ember; a régi teremtés energiája, ereje; a hústest erjedése; az a forrongás bennünk, amelyik mindig ki akar törni, hogy kifejezésre juttassa magát, hogy felnagyítsa magát, felfújja magát, hogy érezni lehessen a jelenlétét és a befolyását, hogy kapjon, birtokoljon, megragadjon – tehát minden olyan dolog, ami a hústest, a régi, a testi természet aktív összetevője. Ennek a történetnek el kell jutnia ahhoz a konkrét krízishez, amikor pont kerül a végére; amikor mindaz, ami régi össze lesz törve az Úr Jézus halálában – és csak akkor, amikor a kovásztalan kenyerek ünnepe hét napjának vége van, kezdődhet meg az a történet, melyet az Isten Fiával való egységben élünk. Ez tehát alapvető a szellemi történetünkben.

Vég és kezdet

Azt mondtuk, hogy Isten semmit sem vesz számításba addig, amíg a pészach be nem teljesedett, és minden, ami Istentől van, onnantól indul, és kezdi meg növekedését, ahol a kovásztalan kenyerek ünnepe véget ért. Szeretteim, ez nagyon komoly dolog, mert ha ezt nem ismertük föl, az a tragédia történik, hogy nagyon sok munkát végzünk az Úrért, amiből Ő semmit nem vesz számításba, mert nem Őbelőle indult ki. A keresztények megtévesztésének nagyon nagy részéért ez a felelős, hogy ezt nem ismertük fel, és nem vált valóságossá bennünk.

Az egy feltételezés, hogy az Úréi vagyunk, és minden rendben van; és a Sátán imádja a feltételezéseket, nagyon szereti, ha az emberek ilyeneket gyártanak, mert a feltételezés az a talaj, melyen megtévesztő ténykedése leggyümölcsözőbb lehet. Mire gondolok? Hogy bármelyikünk, ti vagy én, ha úgy jövünk az Isten dolgaihoz, hogy a természetes akaratunk nincs megtörve, a természetes gondolkodásunk nincs alávetve, a természetes ambícióinkat nem feszítettük meg, az mind termékeny talaj a megtévesztésre. A Sátán nagyot arathat ott, ahol így mennek a dolgok. Valahol, titokban, mélyen az alatt, hogy talán egyáltalán tudatában lennénk, húzódik egy ambíció, vágy a szolgálatra, igehirdetésre, hogy tegyünk valamit, hogy legyünk valakik, hogy meglássunk valamit – a régi természet kovászának erjedése még mindig működik, és Isten dolgaiba hoztuk át. Az eredmény? Hogy a következmények nagyon nagy része (ha nem az egésze) nem Istentől fog származni; annak a valaminek lesz a története, aminek a mozgatóereje tőlünk származik az Úr nevében; olyan életé, melynek forrása belőlünk fakad, akkor is, ha az Úrért van mindez. Kovász van benne, a természetes erő, a természetes gondolkodás, a dolgok természetes megítélése, a természetes érvelés, a természetes akarat, a természetes ambíciók, a természetes érzelmek. Isten azonban azt mondja, hogy minden, ami Tőle származik, a nullánál kezdődik, ott, ahol mi semmit sem tudunk csinálni vagy létrehozni.

A megölt bárány azt mondja el jelképesen, hogy azon az oldalon minden elvégeztetett. Bűnné tétetett, átokká és le lett rá sújtva – a kereszt Isten nulladik órája a régi teremtés számára. Onnantól kezdve csakis, ami közvetlenül, egyenesen Istentől jön, az szellemi történés, isteni történet bennünk. Csakis ez az, ami számít, csakis ez az, ami ismeri az Urat, csakis ez az, ami visszavisz minket az Úrhoz, csakis ez az, ami véghez viszi az Úr szándékait. Semmi sem fakad mibelőlünk.

A kovásztalan kenyerek ünnepét nagyon komoly dolog hét napon keresztül folytatni. Azt jelenti: Istenben nincs helye ennek a természeti életnek! Hiszen megromlott, a büszkeség erjedő forrongása van benne. Valahol minden dolog mögött a büszkeség húzódik meg. Ez az a méreg, amely az emberi nemzetségbe áradt a kígyótól, aki azt mondta, „majd én!”. Fel fogom emelni a trónusomat! Egyenlő leszek a Felségessel! Én! Én! – ez a kovász. A kovász az „én” ilyen vagy olyan formában. Nem azt mondom, Szeretteim, hogy minden formájában fel tudjuk deríteni, hanem azt kell felismernünk, hogy itt van, és egyikünk sem mondhatja egy pillanatra sem, hogy velem ez nem így van. Mindnyájunknak Isten álláspontját kell elfogadnunk saját magunkkal kapcsolatban, és semelyikünknek sem szabad igazolást keresnünk magunknak Isten jelenlétében. Amit mondanunk kell, az az, hogy Isten ítélete igaz ítélet, és hogy természet szerint bennem van az „én-élet” mélyreható mérge. Itt van, akár élő vagyok neki mindig, akár nem. Itt van, akár nagyon odaszántnak érzem magamat az Úrért, akár nem. Itt van bennünk.

Olyan valóságosan, mint ahogyan a vér folyik az ereinkben, az emberi létünk vére, ugyanebben a vérben a bukott természet magja is benne van, és az a bukott természet az alapelvét tekintve az „én”, az „én” célja pedig mindig az, hogy Isten dolgait magához ragadja. Ezt soha ne felejtsük el! Ez a lényege, magához ragadni az Isten dolgait. A Sátán azt mondta: „Az égbe megyek föl, Isten csillagai fölé helyezem trónomat, (…) hasonló leszek a Magasságoshoz” (Ézs 14,13-14). Magamhoz ragadom, ami Istené!

Ez volt Jákób szörnyű, szörnyű nagy tévedése. Igen, Jákóbé lett volna az elsőszülöttségi jog, de Istentől! Jákóbnak volt fogalma az isteni dolgok értékéről. Neki volt némi rálátása Isten dolgainak jelentőségére, míg a bátyjának nem, de Jákób nem volt kész hinni és bízni abban, hogy Isten biztosítani fogja a számára azokat az isteni dolgokat. Jákób, felismerve az Isten dolgainak jelentőségét, az én-élet kovászának forrásgőzében úgy érezte, hogy cselekednie kell, hogy rátehesse a kezét ezekre a dolgokra.

Lehet, hogy nagyon is helyes a felfogásunk az Isten dolgainak értékéről, de a saját kezünkbe venni ezeket már teljesen más dolog; hogy legyen áldás a saját magunk számára, hogy legyen hatalom, amit használhatunk, hogy legyen pozíciónk, mellyel befolyásolhatunk, s mindezek által esetleg eljuthassunk valahova – ez a kovász. Isten nem tarthatott így Jákóbbal. Húsz év kemény fegyelmezés kellett azután, hogy Jákób a kezét az Isten dolgaira tette, míg végre élvezhette is azokat; nagyon, nagyon mély történet ez. És ez legtöbbünknek is a története. Itt kezdődik a történet, a kovásztalan kenyerek ünnepével; az én életének, az „én” elvének megtagadásával a halálig.

Izraelben ennek nagyon alaposnak kellett lennie. Gyertyával kellett átkutatni a házat, hogy rátaláljanak a legutolsó, elrejtett kovászmorzsára is, és még az utána következő szertartásban is, mielőtt fel merték volna ajánlani az áldozatot, a keresés-kutatás után ki kellett jelenteniük: „Átkutattuk a házat a kovász után, megtettük, amit a Törvény megkövetel tőlünk, de ha mégis maradt valami elrejtve, amit nem találtunk meg, esküvel megtagadjuk!” Tehát nagyon alaposnak kellett lennie.

A megemlékezés ünnepe

Ahogyan az Úr mondta, emlékeztetőül lesz ez mindörökké nemzedékről nemzedékre. És valahányszor a pészach eljött, évről évre, megelőzte a kovásztalan kenyerek ünnepe, és bele is foglaltatott a pészachba. Mi volt akkor tehát a jelentősége? Emlékeztetőként szolgált arra a nagyszerű elkülönítésre, a gonosztól való elkülönítésre. És amikor az asztal köré gyűltek megülni az ünnepet, évről évre elmondták a történetet, hogy az Úr mit tett az egyiptomiakkal, hogyan szabadította ki őket Egyiptomból, és az Úr azt mondja, ezt így kell tegyétek nemzedékről nemzedékre mindörökké.

Tehát, hogyha az úrvacsora a pészachnak felel meg a szellemi alapelvek szerint, nem látjátok, Szeretteim, hogy minden alkalommal, amikor az Úr asztalához jövünk, mi is ezt a történetet mondjuk el? Pontosan ez Pál apostol szavainak értelme az 1Korinthus 11-ben: „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isztok e pohárból, az Úr halálát hirdessétek (…)” – mondjátok el, jelentsétek ki. Cselekedettel mondjuk el a történetet, megjelenítjük a történetet.

Az Úr a szellemi történetünk kezdetét a kovásztalan kenyerek ünnepével jelölte meg. Kihozott bennünket Egyiptomból. Mit jelent Egyiptom? Egyiptom a hústest erejét és dicsőségét jelképezi; és hogyan kellett Istennek Egyiptomot kilúgoznia Mózes csontjaiból! Az egyiptomiak minden bölcsességében járatos volt, de a pusztaságban töltött negyven hosszú év alatt Egyiptom össze lett törve Mózesben. Egyiptom erejével indult neki, Egyiptom bölcsességével, Isten dolgait Egyiptom erőforrásaival, a pozíciójával, a képességeivel kísérelte meg véghez vinni – és Isten azt mondta, nem! A kovásztalan kenyerek ünnepe jön negyven éven keresztül, és nulláról indulunk! Annak az embernek, akit Isten eszközéül akar használni mások mennyei terepre való kivezetéséhez, nevelésen kell átesnie. Meg kell találnia a mennyei talajt és minden földi alaptól meg kell üresednie, minden természetes alaptól. Az Úr teljesen egyértelműen megkülönbözteti ezt a kettőt.

Tudom, hogy közületek néhányan arra gondolnak, hogy és mi hol vagyunk? Keresztények vagyunk régóta, egyes esetekben nagyon régóta. Hol vagyunk? Mi a helyzetünk? Szeretteim, szembe kell néznünk Isten tényeivel. Nem azt mondom, hogy nem vagyunk keresztények, hogy nem tartozunk az Úrhoz, hanem azt mondom, hogy nyíltan szembe kell néznünk vele, hogy mi Isten álláspontja, és soha nem túl késő ezt megtenni. Isten mindannyiunkban azt munkálja folyamatosan, hogy visszahozzon bennünket. Ó, ha láttuk volna az egészet az elején… – de ha láttuk is volna, nem tudom, hogy elfogadtuk volna-e. Nem tudom, hogy nem szükséges-e számunkra, hogy átmenjünk bizonyos dolgokon ahhoz, hogy új világosságot nyerjünk. Soha nem gyúl bennünk igazán világosság attól, ha valaki elmondja az igazságot. Csak akkor válunk élővé bizonyos dolgok számára, amikor valami történt bennünk, és ehhez idő kell.

De bárhogyan is, itt vagyunk, és bármit is mondunk erről, ez Isten álláspontja, és őszintén és komolyan kérdezlek benneteket, hogy megvolt-e az életetekben a kovásztalan kenyerek ünnepe, ismeritek-e valóságosan a pészach ünnepének megülését az életetek történetében? Ha nem, joggal kérdőjeleztek meg egy csomó dolgot. Néhányan közülünk ismerjük azt a választóvonalat, amit ez az életünkbe hozott. Éveken keresztül végeztük a nagyon energikus, aktív, lelkes és fárasztó keresztény munkát, igehirdetést és miegyebet; de jaj, micsoda szégyennel és megbánással nézünk vissza azokra az évekre, hogy mindaz a lelkesedés és befektetetett energia, milyen keveset, milyen nagyon keveset ért, ha összehasonlítjuk azzal, ami valóban az Úrtól indul ki – és sok kérdést kell föltennünk azokról az évekről. Azonban az az egy teljesen nyilvánvaló a számunkra, hogy mi magunk voltunk az egésznek a motorjai, mi magunk voltunk a ténykedések forrásai, mi csináltuk, csak mi voltunk benne, és még sok más egyéb is.

Isten pedig egyszer csak elhozott bennünket a kovásztalan kenyerek ünnepére. Nagyon száraz időszak volt ez. A kovásztalan kenyér nem finom, jó sok keserű fűszernövény kell a kovásztalan kenyérhez. A hústest nem leli kedvét az ilyen kosztban. De ez valóságos dolog volt, és most is az; megérkezni Isten nullapontjához, és bármilyen gyengeséget, hibát és tökéletlenséget is érzékelünk magunkban, egyet biztosan tudunk, hogy a kovásztalan kenyerek ünnepe új kezdetet jelölt, ahol az Úr a fontos, az Úr új bejövetelét jelölte, az életnek és a munkálkodásnak új felségterületét. Innentől kezdve, ha semmi mást nem, de egy dolgot pontosan tudunk, hogy ettől az időtől kezdve többé nem mi vagyunk, hanem az Úr, és az Úr Maga az, aki megtart minket ebben a prioritásban azzal, hogy lesújt rá, folyamatosan lesújt minden elhajlásra attól a legutolsó ponttól, ami még az Úrtól való volt; és ez az egész nemzedékünkön keresztül egy emlékeztető. Az Úr újra és újra visszahoz bennünket ehhez, és újra megkérdezem, ismeritek-e a valódi krízist, az igazi fordulópontot?

Élet a halálon keresztül

Ez az, amire az apostol úgy hivatkozik, mint ami az élet titka, az isteni élet titka. Ez az, ahol az isteni élet kezdődik. Az isteni élet folyója a keresztből árad ki, és Pál azt mondja: „Mindenkor testünkben hordozzuk Jézus halálát, hogy Jézus élete is látható legyen testünkben” (2Kor 4,10). „Mindenkor testünkben hordozzuk Jézus halálra adatását (Vida ford.)” – milyen furcsa nyelvezet! „Jézus halálra adatását.”

Krisztus halálának ez az egyik aspektusa, csak az egyik aspektusa. Vannak egyebek is, de ez egy nagyon fontos összetevő. Jézus halálra adatása. Miért adatott a halálra? Azért, mert önként, önszántából, saját szabad akaratából a régi teremtés helyére állt; a te helyedre, az én helyemre. Halálra adatott úgy, hogy képviselte a régi teremtés természetes életét, melyet Magára vett, nem az Övét, hanem a miénket. És nekünk mindig a testünkben kell hordoznunk ezt a halálba adatást. Ha ez így van – hogy a régi természet, az én, az egó, a hústest, a testies alapelv, az emberi természetünk kovásza halálba adatott – akkor ugyanúgy az Úr Jézus élete is nyilvánvalóvá válik halandó testünkben. Látjátok, nincs élet csakis a halál által. Minden élet ennek a halálnak a révén ered. Mit munkál ez az élet, és mi az értéke ennek az életnek?

Úgy kell számítanunk magunkat, mint aki élő Istennek. Mit jelent élőnek lenni Istennek? Szeretteim, élőnek lenni Istennek azt jelenti, hogy újfajta, élő ismeretünk, tudásunk és értelmünk van, mely nem a régi ember, az óember tudása, felfogása és ismerete. A régi érvelés a halálba adatott, és most új ismeretünk van. Újra megkérdezem, igaz ez a te esetedben is, hogy a kovásztalan kenyerek ünnepe alatti konkrét krízis miatt a mostani ismereted élő ismeret, olyan amelyik a krízis után lett a tiéd – vagy átvitted a régi embert, a régi érvrendszert, magyarázatot, régi ítéletalkotást Isten dolgaiba? Ha igen, halott vagy, miközben élsz, és azt hiszem, hogy ez az oka annak, amiért olyan sok hívőnek nincs élő kijelentése.

Szeretteim, higgyétek el, Isten minden gyermekét születésénél fogva illeti a jog, hogy élő kijelentése legyen Istenről, hogy a Szent Szellem kijelentése révén ismerje az Urat. Ez a mi születés révén kapott jogunk. Ó, bár minden keresztény eljutna ide és birtokba venné ezt a jogát, mennyivel másabb lenne a helyzet! Ha Isten minden gyermeke valóban az Úr közvetlen szívbéli kijelentésének fényében élne! Lehet, hogy az Ige által, de ez a miénk, megvan az Úr személyes kijelentésének áldott bizonyossága a szívünkben. Ha nem igaz, amit mondok, akkor rosszul értem a Bibliát. Akkor az Ige jelentős részét be kell zárnom, és azt mondanom, hát ez nem azt akarja jelenteni, amit olvasunk. Mit jelent akkor az a kenet, mely bennünk lakozik és megtanít bennünket mindenre, ahogyan János mondja? Mit jelent akkor az, amiről az Úr beszélt, hogy „de amikor eljön az, aki az igazság Szelleme, elvezet majd titeket minden igazságra. Mert nem magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket kijelenti nektek. Ő engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és kijelenti nektek” (Jn 16,13-15)? Mit jelent ez, ha nem azt, hogy Isten minden gyermekének, lehet, hogy először apránként, de folyton növekvő mértékben közvetlen és személyes ismerete legyen az Úrról, hogy az Úr bensőleges módon szólhasson hozzá az akaratával, gondolataival, hozzáállásával kapcsolatban, ezek által folyton tanítva őt. Ez igaz, Szeretteim, ez az élet, az élet teszi ezt. Az élet Szelleme meg fog érinteni minden egyes ponton, ahol az Úrnak valami mondandója van a számunkra. Ha élők vagyunk Istennek, Isten Szelleme az Úr gondolatai szerint fog megérinteni bennünket mindenben, ahol mondani akar nekünk valamit.

Meg fog érinteni a ruházkodás tekintetében. Meg fog érinteni a beszédtémáink és -stílusunk ügyében. Meg fog érinteni az életünk ellentmondásos pontjain, ha van bármi gonoszság abban, ahogyan az ügyeinket intézzük. Meg fog érinteni a megbízhatóság kérdésében. Még a megbeszélt dolgok, találkozók pontosságát illetően is meg fog érinteni. Meg fog érinteni mindenben, ahol csak mondanivalója van az egyenesség, becsületesség, lelkiismeretesség dolgában. Nincs semmi sem, ami jobban formálná a jellemet, mint a Szent Szellemben való élet! Ez az élet, és ez kijelentés, az Úr megismerése. Ne csak úgy gondoljunk az Úr ismeretére és az Úr kijelentésére, mint pusztán a csodálatos Isten dicsőséges meglátására. Nem, az Úr ezekben a gyakorlati dolgokban jelenti ki Magát, az Ő kijelentése ezekben rejlik. Igen, mindannyian megtapasztaltuk, és tudjuk, hogy ez igaz. Istennel járni azt jelenti, hogy Ő szemmel tart minket – és a Szent Szellem ellenőrzése alatt járni az Úr ismeretét jelenti.

Nem lehetünk tehát élők Istennek a halottak közül, míg meg nem történt a kovásztalan kenyerek ünnepe az életünkben. Ez azt jelenti, hogy a saját akaratunknak, gondolkodásunknak, vágyainknak és mindennek, ami belőlünk való, össze kellett törnie. Kellett, hogy legyen egy krízis. Nem végeztetett el egyszer és mindenkorra, teljesen és véglegesen, egyetlen történés során, habár valami el lett végezve. Valami összetört, és onnantól kezdve Isten előtt megnyílt a kapu, és amint reagálunk arra, amit Isten átvisz ezen az úton, melyet Ő biztosított, ez a dolog növekszik és növekszik, és egy csomó olyasmit, ami egykor teljesen ártalmatlan volt a számunkra, már nem csinálhatunk. Az Úr kegyelmes ezekben a dolgokban. Nem hoz fel mindent bennünk egyszerre, de csodálatos, ahogyan változunk, amikor az Úrral járunk. Elhagyunk bizonyos dolgokat, változunk, és hogyan történik ez? Ha szavakba kellene öntenünk, valahogy úgy fejeznénk ki, hogy „megerősödött bennem az érzés, hogy az Úr nem akarja ezt, vagy éppen ezt akarja”. Hiszem, hogy ennek kellene Isten minden gyermeke egyre bővülő tapasztalatának lennie. Így kellene lennie. De most nehogy hozzáfogjunk átválogatni a szellemi ruhásszekrényünket, hogy mit tarthatunk meg és minek kell mennie. Ez nem volna igazán szellemi dolog. Járjunk csak az Úrral, és meg fogjuk látni, hogy a szekrény tartalma is megváltozik.

Bízzunk a Szent Szellemben, és Ő mindenben helyes útra terel bennünket! De jegyezzük meg, hogy mindennek az alapja, hogy megüljük a kovásztalan kenyerek ünnepét, azaz a teljes természetes életünknek össze kellett törnie a gyökerénél; Jézus halálra adatásának radikális kezdete kellett, hogy megtörténjen bennünk. Ha azonban a hívők, a Gyülekezet teljes története ebből indul ki, ha ez az, ahol minden elkezdődik, akkor, Isten nézőpontjából nincs Gyülekezet csakis a kovásztalan kenyerek ünnepe alapján; és nincs történelem, semmi sem létezik addig, amíg ez nincs meg. Ezért hangsúlyozta ezt a dolgot Isten annyira, mert Nélküle nem lehet és nem is lesz semmi; és Isten törekszik valamire, de mindent Őtőle, Őbelőle kell, hogy legyen.

Az éppen most megölt Bárány

Az Ige pedig fölveszi a kovásztalan kenyérrel kapcsolatos szálat, és egy bizonyos irányba terjeszti, növeli tovább, kapcsolatba hozza az elsőszülött különválasztásával. A Zsidókhoz írt levél 12. részben elmagyarázza, mi ez. „Ti azonban járultatok (…) az elsőszülöttek seregéhez és gyülekezetéhez, akik fel vannak jegyezve a mennyben”, és a Jelenésekhez lapozva meglátjuk, hogy mit jelent feljegyzettnek lenni: az élet könyvéről van szó, amely a Bárányé. Az élet könyve, amely a Bárányé, és a Bárányra tekintünk, aki mindig olyan a trónuson, mint akit megöltek. Amikor a Bárány elérte a végleges helyét dicsőségben, magasztalásban és hatalomban, akkor is úgy mutatkozik meg, mint megöletett Bárány. Van ennek az állításnak egy eleme, amely azt sugallja, „mintha éppen most öletett volna meg”. Isten ezt a dolgot egészen mindvégig és a trónig élőnek, aktuálisnak tartja meg; az elsőszülöttek Gyülekezete pedig, akiknek a neve fel van írva a mennyben az élet könyvében, amely a Bárányé, azokból áll, kiknek története a pészachon, a Bárány megöletésén, a kovásztalan kenyerek ünnepének a végén alapszik. Ez nem pusztán szimbolika. Ez erőteljesen szóló igazság.

Ha az úrvacsorai közösség minden megünneplése mögött ez állna, mennyivel másabb állapotok lennének a világban ma! Micsoda tragédia, hogy Isten emögött húzódó gondolatát elveszítettük! Rítus lett, vallásos cselekedet, ceremónia. Bizonyos, hogy nekünk, akik összegyűlünk az Úr asztala körül, sokkal komolyabban kell vennünk ezt.

Az egész Izrael együtt volt ebben a bárányban.  Lehet, hogy volt ezer másik bárány is Izraelben, de a mennyben csak egyetlen Bárány van. Ha átvisszük ezt az úrvacsorára, ott is egyetlen Bárány van, és Isten szemében mindig is csak egyetlen Bárány létezett. Mindenki egy Bárányból részesült, mindenki egy Bárányban lett egyesítve, mindenki az egy Bárányból való részesedés által lett egyesítve, tehát közösségben voltak, a közösség ünnepe volt ez, ünnepi közösségük volt egymással.

Mi a valódi közösség alapja? Mindnyájan egyetértünk benne, hogy a központi dolognak a közösségünkben az Úr asztalának kell lennie – annak kellene lennie –, melyben az, hogy közösségünk van egymással, jobban kifejezésre jut, mint bármi egyébben. Mi ennek a közösségnek az alapja? Amit Pál apostol mond, alapelvként is teljesen igaz. Nézzük meg újra a korinthusi helyzetet – az Úr asztala ott volt, csak éppen közösségük nem volt egymással. Széthúzás volt köztük, egyik a másik ellen a gyülekezetben, és mégis odajöttek az Úr asztalához, és ellentmondásban voltak annak központi gondolatával. Pál azt mondja: „aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza a poharat, ítéletet eszik és iszik önmaga számára, mert nem különbözteti meg az Úr Testét.” Az asztalhoz való járulásunknak azon a közösségen kell alapulnia, amelyben nincs kárhoztatás; amely kovásztalan kenyér. Mindannyian tudjuk jól, hogy Isten népének nem lehet igazi közössége egymással, amíg az „én” össze nem töretett. Az „én”, az egó, a saját személyünk az, ami megtöri a közösséget; a saját indokaink, vágyaink, kívánságunk, meggyőződésünk.

Ó, Isten népe végnélküli szakadásainak és szétválásainak tragédiája! Soha, de soha nincs vége ennek. Pedig csak az történik, hogy megjelenik az emberi gondolkodás valamilyen keresztény igazsággal kapcsolatban – szőrszálhasogatásnak is mondhatjuk. Ez az emberi gondolkodás. És azért van, mert valójában nincs meg az alap, a kovásztalan kenyér. A természetes ember még nem lett félretéve. Addig pedig nem lehet közösségünk, amíg ez meg nem történik. A kovásztalan kenyér alapvető és elengedhetetlen a közösség ünnepének megüléséhez, de, áldott az Isten, hogy ha igaz az, hogy ha alapvetően ez megtörténik, akkor lehet bármiféle dolog velünk kapcsolatban természet szerint, ami szakadást, szétszórást okozhatna, de mivel ez az alapvető dolog megtörtént, tudjuk együtt folytatni tovább. Természet szerint mindnyájan nagyon különbözünk, és sok minden van bennünk, ami eléggé el tudná lehetetleníteni, hogy mások kijöjjenek velünk, de ki merem jelenteni, hogy valami alapvető dolog el lett végezve bennünk. A kereszt elvégzett valahol valamit, és ez az egymással való közösségünk biztosítéka. Hiszem, hogy az a dolog, ami el lett végezve, legalább bizonyos mértékben, az az, hogy a személyes célok széttörettek, és egyedül az Úr Maga, Aki uralkodik; Őérte mindent, ami személyes, elengedhetünk.

Valóban az Úr elé kell hoznunk a kovásztalan kenyérnek ezt a dolgát, mert, ahogyan említettem, a dicsőséges élettörténetünk és mindaz, amit ez az élet a megvalósulásában, kimunkálódásában jelent, ebből ered ki. Ahol kovász van, ott halál van, mert ott romlás zajlik; ahol pedig nincsen kovász, ott élet van, mert a romlás gyökere, a romlás magja széttöretett. Az Úr tanítson meg bennünket, mennyire fontos ez!

Az óembertől és a hústesttől való szabadulás útja – Radu Gavriluț

  1. ápr. 26. Nagyvárad www.ekklesiaoradea.ro

PDF: Radu Gavrilut, 2016. 04. 26. Nagyvárad

Nem olyan régen Ploiesti-en voltam, ahol három olyan dologról beszéltem, amelyek nagyon fontosak a hívő élet szempontjából. Az első az óember, a második a hústest és a harmadik az én. Mióta hazajöttünk, még világosabban elkülönültek az elmémben a dolgok – és az egyik, ami azóta is nagyon tiszta számomra, hogy mindenkinek személyesen kell megtapasztalnia az óembertől való megszabadulást, a hústesttől való megszabadulást és az éntől való megszabadulást is.

A Szentírás sehol nem használja az óembert többesszámban, mintha többen lennének. Az óember valami közös dolog. A 2Kor 5,14-ben így olvassuk:

„Mert a Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt”.

Amikor az óemberről beszélünk, akkor az egész ádámi fajról beszélünk, amely Krisztussal együtt megfeszíttetett. Ebből kifolyólag pedig, a Róma 6,6 szerint:

„Tudván azt, hogy a mi óemberünk ővele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek”.

Emlékeztek, felolvastam ezt a részt akkor, amikor a kereszt általi győztesekről írt könyvet említettem. Felolvasom, mit ír itt ez az író, és utána elmondom a saját szavaimmal.

„Hogy meghaltunk Krisztussal, az egy együttes, közös megtapasztalási lehetőség. Még akkor is, ha ez történelmi nézőpontból objektíven megtörtént, emberileg mégis függőben van számunkra, és csakis akkor lesz a sajátunk, ha hit által magunkévá tesszük.”

A Szentírásban vannak ilyen dolgok, amelyek egyszer és mindenkorra megtörténtek; ezek közül az egyik az, hogy az óemberünk Jézus Krisztussal együtt meghalt. Csakis a hit fogadja el azonban ezt az örökkévaló igazságot, és csakis hit által tudjuk magunkat halottnak tekinteni. De abban a pillanatban, amikor elhagyjuk a hitnek a talaját, ennek vége. Önmagunkra tekintünk, elkezdjük önmagunkat vizsgálni – rögtön másképp látjuk a dolgokat, és abból, ami volt, már semmi nincs.

Itt most nyitok egy zárójelet: Ott, ahol az előbb olvastunk, a 2Kor 5,16-17, nagyon érdekes rész:

„azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. Úgyhogy mi mostantól fogva senkit nem ismerünk test szerint: ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük. Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.”

Itt a 16. verset szeretném aláhúzni: „Úgyhogy mi mostantól fogva senkit nem ismerünk test szerint”.

Az egyik legnagyobb dolog, ha azt látjuk meg a testvérünkben, ami új; a gyengeségekről tudnánk sokat beszélni. Néha annyira megérintenek bizonyos dolgok testvérekben, pozitív értelemben; bizonyos dolgok, bizonyos cselekedetek – és látod az Urat ezekben. Ezek mélyen érintenek. Így akarok tekinteni a testvérekre, látván ezeket a jó dolgokat az életükben, azokat, amelyek az Úrtól vannak. De ha mi a saját hústestünk szerint figyelünk, akkor csak a negatív dolgokat vesszük észre. Tehát mivel „mindenki meghalt (14. vers), senkit nem ismerünk már hústest szerint”.

Az tehát a fontos, hogy így gyakoroljuk önmagunkat, hogy így lássuk a testvéreinket, ahogyan az Úr látja őket. Jákób imája, amelyet az imént valaki felolvasott (1Móz 32,10-13), valójában az első olyan imája volt Jákóbnak, amikor őszintén hozott az Úr elé valamit, bár még mindig nagyon sok össze-visszaság volt benne – mert mondott ő olyat is ott, amit Isten nem mondott neki. Azt ugyanis, hogy jól lesz a dolgod, azt nem mondta. Viszont azt mondta, hogy veled leszek, és mindent betöltök abból, amit mondtam neked.

Testvérek, az, hogy meghaltam Jézus Krisztussal, az az igazság, ez nem valami olyasmi, amit ha önmagamra tekintek, valósnak látok vagy sem az életemben – ez az igazság, ez független attól, hogy megtapasztaltam-e vagy sem!

Tehát az egyedüli útja, hogy megszabaduljunk a bűn testének szolgaságából, az az, hogy meglássuk, hogy ez egy megtörtént dolog.

Róma 6,6: „Hiszen tudjuk, hogy a mi óemberünk megfeszíttetett vele, hogy megsemmisüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek.”

„Hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek.” Tehát ez úgy történik, hogy „hiszen tudjuk, hogy a mi óemberünk megfeszíttetett”. Tudjuk. Ez egy olyan valóság, ami megtörtént. Ha önmagamra nézek, és azt mondom, á, ez nekem nem igaz… – ez nem így van! Ez beteljesített tény, ami megtörtént kétezer évvel ezelőtt.

Esetleg így imádkozhatunk: Uram, hadd tudhassam meg, melyik a Te utad, hogy a bűntől megszabaduljak!

Hogy egy másik példával szemléltessük: Tudjuk, hogy a szeretet Istennek nem egy jellemvonása, hanem egész egyszerűen a természete. Isten szeretet. Valóban? Minden dolgában? Minden egyes dologban, amit nem értünk, szeretet Ő? Pedig néha nem tetszik, amit csinál, nem tudjuk, hogyan munkálkodik, nem értjük meg. Mégis, Isten mindig szeretet. Még akkor is, amikor én nem értem. Tényleg szeretet Ő? Amikor a kánaáni népeket kiirtotta, akkor is szeretet volt? Akkor, amikor Izrael népe az aranyborjúval vétkezett, és Isten azt mondta Mózesnek, hogy aki imádta az aranyborjút, azt öljék meg, akkor is szeretet volt? Lehet, hogy ebben a helyzetben nem értem Istent. És általában sem értem. De meg vagyok győződve, hogy amikor hozzá megyek, és az elmém kitisztul, és színről színre látok, én is azt fogom mondani, amit azok ott a mennyben: méltó a Bárány. Nem lesz semmi folt, semmi, ami árnyékot vethetne az Istennel kapcsolatos látásomra. Isten szeretet. Úgy szeretném megismerni, ahogyan a Szentírásban meg van írva Róla. Ez egy örökérvényű igazság. Nem változtathatja meg semmi.

Van tehát ilyen dolog a Szentírásban. Vele együtt meghaltam, vele együtt eltemettettem, vele együtt feltámasztattam, vele együtt felvitettem a mennybe – Isten Jézus Krisztusba helyezett engem, a mennyben, Vele együtt. Ez a mi helyzetünk.

Viszont ennek az óembernek van egy másik jellemzője. Az óemberhez nem megtapasztalunk kell valamit vele kapcsolatban, hanem meg kell látnunk valamit. Viszont ugyanennek a dolognak van egy másik viszonylata, amelyet hústestnek nevez a Biblia. Amikor a hústestről szól, a Róma 7-ben, a 18. versben így írja:

„Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a (hús)testemben nem lakik jó” – nem azt mondja, hogy a mi hústestünkben, hanem, hogy az én hústestemben. Az én hústestemben nem lakik semmi jó. Az, ami engem gondolkodóba ejtett, miután visszatértem Ploiesti-ről, hogy egyetlen egy testvér sem, aki az Úrhoz tért, nem mentes attól, hogy ne az ő hústeste vezesse. Mindannyiunknak meg kell tapasztalnunk a hústesttől való megszabadulást.

Szeretnék felolvasni a Galata 5-ből, ahol a hústest cselekedeteiről ír. A 21. vers második fele:

„Ezekről előre megmondom nektek, amint már korábban is mondtam, akik ilyeneket cselekszenek, nem öröklik Isten királyságát.”

Nem olvasom fel az egészet, csak a 20-tól: „bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás” – tudjátok, mi a pártoskodás? Hogy a többiektől elvonulok, és egy bizonyos csoport felé húzok, az ő gondolataikat fogadom el. Más szóval: ami nekem jobban tetszik, vagy jobban passzol, azt szeretem.

Természetes az, hogy különbözően látunk dolgokat. Ez normális dolog, a növekedésünk velejárója. (És általában mindenki azt gondolja, hogy neki van igaza.) Kapcsolatban voltam olyan testvérekkel, akiket nagyon különbözőnek láttam. Nem is volt semmi gond, egészen addig, amíg nem kezdték a hangsúlyt arra fektetni, amit különbözőképpen láttak. Vajon lehetséges előre haladni úgy, hogy közben különbözőképpen látunk dolgokat? Igen, lehetséges. Akkor, amikor a testvéri szeretetre helyezem a hangsúlyt, és nem arra, ahogyan én látom a dolgokat. Én, a magam részéről így is akarok tenni.

A viszálykodásokról, irigységről, széthúzásról stb. nem beszélek most.

„Ezekről előre megmondom nektek, amint már korábban is mondtam, akik ilyeneket cselekszenek, nem öröklik Isten királyságát.”

Tehát akkor örökölheted Isten királyságát, ha ezeket nem cselekszed? Lehet, hogy vannak, akik úgy gondolják, hogy ha hiszünk az Úr Jézus Krisztusban, akkor örököljük Isten királyságát. Gondolkozzunk el ezen a dolgon, ne tegyük félre ezt az igeverset.

Még két-három dolgot említek nagyon röviden:

Hogyan tudunk megszabadulni a hústesttől? Mert minden, amit mondok, amit gondolok, amit cselekszem, a hústestből van; minden keresztyénnek meg kell valahogyan szabadulnia ettől. Lehet jó benyomásunk önmagunkról, ám ez nem azt jelenti, hogy ez így is van. Lehetséges a hústestünktől megszabadulni, és a Szellemtől vezéreltnek lenni. Hogy ne vigyük véghez a test kívánságait, és ezek a dolgok ne mutatkozzanak meg. Hogy másképp éljünk.

Amikor az Úr Jézus a tömeg felé fordult, és azt mondta a sokaságnak: „aki jönni akar énutánam”, az első, amit mondott, ez volt: tagadja meg magát! Ha csakis önmagaddal foglalkozol, dühös vagyok, ilyen vagyok, olyan vagyok, megbántottak, megsértettek, egy csomó minden, ami én, én, én – ez a hústestünk.

Tehát mi a hústesttől való megszabadulás útja? Ez nem a mi harcunk. Akármennyire elhatároznám, hogy ne cselekedjek ilyeneket, nem sikerülne. Mert ha azt mondjuk, „ha valaki Krisztusban van”, akkor lehetséges vajon Krisztuson kívül lenni is? Igen, a mi tapasztalatunk az, hogy igen. A tapasztalat az, hogy ha jön egy bűn, és elesünk, akkor bizony ott a bűn. Hogy Krisztusban maradjunk, arra tehát mindig oda kell figyelni – mert van, hogy elkezdünk valakit megsérteni, megbántani, ha nem szándékosan is, ezt lehetetlen elkerülni; nem mondom, hogy én nem teszek ilyet. De a test ellen való hadakozás a szellem hadakozása: a szellem az, aki harcol a hústest ellen. Tehát járjatok szellemtől vezérelve, és nem viszitek végbe a hústest kívánságait.

A következő kérdés akkor az: hogyan lehet a Szellemtől vezérelten járni? Olyan dolog ez, ami nagyon el lett hanyagolva, sokan nem ismerik, nem tudnak róla. Néha hallunk itt a gyülekezetben egy-egy bizonyságtételt – az Úr szólt.

Vasárnap nagyon megharagudtam itt valakire, és mondtam neki néhány kemény szót. Hazafelé menet az úton hallottam egy Igét a szívemben: „az Úr szolgája ne viszálykodjon”. És elgondolkozom azon, hogy ebben a dologban a Szellem által vezérelve járok? Hogy önmagamat megtagadjam? Hogy naponként fölvegyem a keresztet és úgy kövessem Őt? Ha így teszünk, nincs senki mással gondunk. Megtagadni önmagunkat, fölvenni a keresztet – ez azt jelenti, hogy meghalunk és így követjük az Urat. Ez a hústesttől való megszabadulás útja. Mert ha nem szabadulunk meg a hústestünktől, akkor kifelé vallásos, kegyes oldalunkat mutathatjuk, a hangunkat is megváltoztatva, de még mindig a saját hústestünk marad.

Tehát amikor a hústestről beszélünk, meg kell tapasztalnunk valamit. Járjatok tehát Szellemtől vezetve, és nem viszitek végbe a test kívánságait. Nagy dolog ez.

Mennyei Atyánk,

Taníts Te meg minket, hogy a Szellemedtől vezetve járjunk és találjunk időt arra, hogy elűzzük a hangokat, amelyek állandóan a fülünkbe csengenek, hogy meghallhassuk, amit Te mondasz: mi a Te véleményed arról, amit teszünk és amit mondunk.

Munkáld Te azt, hogy minden körülmények között megvalósuljon bennünk, amit mondtál: Legyetek tökéletesek, amint a ti mennyei Atyátok tökéletes.

Mennyei Atyánk, könyörülj rajtunk! Ne hagyd, hogy magunkat becsapva éljünk, dolgokkal, amiket hallottunk vagy megtanultunk, hanem tapasztalhassuk meg a hústestünktől való megszabadulást, hogy Te mutatkozhass meg bennünk a Te teljességedben.

Végezd ezt a Te kegyelmed által, a Te dicsősségedre.

Köszönöm, hogy meghallgatsz,

Ámen.

Szellemi vagy testi ? – Abonyi Sándor

“A szél hasonlatnál maradva vegyük észre, hogy ha tegnap valamit Isten Szelleme vitt véghez rajtunk keresztül, de holnap Isten Szelleme már továbbvonult vagy éppen másképpen akar cselekedni közöttünk, de mi a tegnapi cselekedetünket ismételjük meg, akkor az már üres – szellem nélküli – testies cselekedet lesz, amit többször ismételve halott szokássá, vallásos cselekedetté válik, a szellem jelenléte nélkül. Az ilyen Istentiszteletek nagyon szelleminek tűnhetnek, de ugyanakkor szellem nélküli, testies cselekedetek csupán, amik már nem Istent dicsőítik, hanem az ősellenséget a Sátánt. Így ül be a Sátán Isten templomába és ha nem figyelünk eléggé könnyen előfordulhat, hogy Isten gyülekezete egy idő után a „Sátán zsinagógájává” válik, ahol Jézus már egyáltalán nincs jelen, hanem kívülről kopogtat bebocsátást kérve, mert a gyülekezet már észre sem veszi, hogy Ő eltávozott. Erről az állapotról szól a Laodíczeai gyülekezet leírása a Jelenések könyvében, amihez sok mai „visszacsúszott gyülekezet” élete hasonlítható.”

keskeny út - narrow way

PDF formátumban letölthető itt: Szellemi vagy testi

Az igéből azt látunk, hogy ez a két dolog kibékíthetetlen „ellenfélként” hadakozik egymás ellen.

Csak két úr van az univerzumban. Az egyik Isten és a másik Isten örök ellenfele a Sátán, és ezért „senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti.”  (Máté 6:24)

Isten szellem és ezért mi is csak szellemben tudjuk őt imádni:

„Az Isten lélek (Szellem): és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben (szellemben) és igazságban imádják.”  (János 4:24)

(Megjegyzés: a „lélek” szó esetében az eredeti görögben a „pneuma szó használatos, ami valójában „szellemet” jelent. Minden esetben, ahol a „lélek” hasonló értelemben előfordul a „szellem” szót kiegészítésként zárójelbe teszem.)

Mivel Isten Szellem, ezért kizárólag csak a szellemünk által van lehetőségünk közösségre lépni Istennel.  Ezért az Őt követő keresztyének élete is egy szellemben…

View original post 1 929 további szó