A meg nem botránkozók boldogsága (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks-A_meg_nem_botrankozok_boldogsaga

Olvassuk a 2Királyok 2-ből a következő jól ismert szakaszt: „Amikor az ÚR föl akarta vinni Illést forgószélben a mennyekbe, elment Illés és Elizeus Gilgálból. Illés azt mondta Elizeusnak: Maradj itt, kérlek, mert engem Bételbe küldött az ÚR. Elizeus így felelt: Él az ÚR és a te lelked, hogy nem hagylak el téged! És mikor lementek Bétel felé, kijöttek Elizeushoz a prófétafiak Bételből, és azt mondták neki: Tudod-e, hogy az ÚR ma elragadja uradat mellőled? Ő így felelt: Én is tudom, hallgassatok. Akkor ezt mondta neki Illés: Elizeus! Maradj itt, kérlek, mert az ÚR Jerikóba küldött engem. Ő azonban így felelt: Él az ÚR és a te lelked, hogy nem hagylak el. Ekkor elmentek Jerikóba, és a prófétafiak, akik Jerikóban voltak, Elizeushoz léptek, és azt mondták neki: Tudod-e, hogy az ÚR ma elragadja uradat mellőled? Ő így felelt: Én is tudom, hallgassatok. Azután ezt mondta neki Illés: Maradj itt, kérlek, mert az ÚR a Jordánhoz küldött engem. De ő így felelt: Él az ÚR és a te lelked, hogy nem hagylak el téged. Erre elmentek ketten együtt. Ötvenen pedig a prófétafiak közül utánuk mentek, velük szemben messze megálltak, amikor ők ketten megálltak a Jordánnál. Illés fogta a palástját, összegöngyölte, és megütötte vele a vizet. Az kétfelé vált, így mind a ketten szárazon mentek át rajta. Amikor átmentek, azt mondta Illés Elizeusnak: Kérj tőlem valamit, mit cselekedjem veled, mielőtt elragadtatom tőled. Elizeus azt mondta: Legyen, kérlek, a benned való szellem kétszerese énbennem! Ő azt mondta: Nehezet kértél. Mégis, ha látsz engem, amikor majd elragadtatom tőled, akkor meglesz, amit kértél, ha pedig nem látsz meg, nem lesz meg. Amikor továbbmentek és beszélgettek, íme, egy tüzes szekér tüzes lovakkal elválasztotta őket egymástól, és fölment Illés a szélvészben az égbe. Elizeus látta ezt, és így kiáltott: Atyám, Atyám! Izráel harci szekerei és lovasai! És nem látta őt többé. Fogta a ruháit, és két részre szakította azokat. Fölemelte Illés palástját, amely leesett róla, visszatért, és megállt a Jordán partján. Fogta Illés leesett palástját, megütötte vele a vizet, és azt mondta: Hol van az ÚR, Illés Istene? És amikor ő is megütötte a vizet, az kétfelé vált; és átment Elizeus. Amikor látták őt a prófétafiak, akik szemben, Jerikónál voltak, azt mondták: Illés szelleme megnyugodott Elizeuson. És eléje mentek, és földig hajoltak előtte” (2Kir 2,1-15).

Lapozzunk a Máté 11. fejezet, 2. vershez: „Amikor pedig János a börtönben hallott Krisztus cselekedeteiről, ezt üzente neki tanítványaival: »Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?« Jézus így válaszolt nekik: »Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium, és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem [angol: áldott, aki egyetlen alkalmat sem talál arra, hogy megbotránkozzon bennem]«” (Mt 11,2-6)

Héberekhez írt levél, 10. fejezet, 35. vers: „Ne dobjátok el hát bátor bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert békességes tűrésre van szükségetek, hogy Isten akaratát megcselekedve elnyerhessétek az ígéretet.” (Héb 10,35-36, angolból).

A Máté 11,6 régebbi fordításával: „Boldog, aki nem botránkozik meg énrajtam”. A meg nem botránkozók boldogsága. Tudjátok, hogy ez a szó, a „botránkozik” gyakran szerepel különféle összefüggésekben az Újszövetségben, és egyszerűen „megütközés kövét”, „botlást okozó követ” jelent. Szó szerint: „Boldog, aki nem fog Engem botlást okozó kőnek tartani”, vagy „aki nem fog elbotlani Bennem”.

Az első, amit meg kell jegyeznünk, hogy Isten Igéje számol annak eshetőségével, hogy megbántódhatunk az Úrtól. Sehol nem állítja, hogy ez az eshetőség soha nem merülhet föl, és soha nem is fog fölmerülni. Az Úr sehol nem mondta, hogy soha nem lesz semmilyen alkalmunk megsértődni Rá. Jelezte, hogy bőven lesz alkalmunk ilyen módon megbotránkozni Benne, megbotlani Benne, letörni Miatta – sőt, ha tetszik, összeomolni Miatta. Bőven lesz alkalmunk vagy lehetőségünk erre. Soha nem mondta, hogy egyszer sem nem lesz ilyen. Jó, ha ezt fölismerjük.

A kísértés soha nem bűn. Mindannyian megkísértetünk ebben, mint amiképp sok más módon is. És amint tudjuk, a kísértés csak egy másik szó a próbatételre, ezért más helyeken „próbának” is fordítják. És nincs semmi rossz a próbákkal, azzal, hogy megpróbáltatunk, vagy ha tetszik, megkísértetünk. És mindig bőven fog adódni alkalom, hogy megkísértsen minket az, hogy megbotránkozzunk az Úrban.

Az Úr pedig egyetlen dorgáló szót sem üzent szegény Bemerítő Jánosnak a börtönbe, amikor az veszélyesen közel került ahhoz, hogy megsértődjön az Úrra a helyzete miatt. Az Úr azonban nem bánt keményen Jánossal a kérdése miatt. Ha másvalaki lett volna, talán azt mondta volna: „De János, nem éppen te mutattál Rám mint az Isten Bárányára? Nem hirdettél Engem mint Messiást? Nem prédikáltál Rólam a sokaságnak? Nem jelentetted-e ki és állítottad a leghatározottabban, hogy mit hiszel Rólam? Most meg ilyen alapvető kérdést teszel fel Velem kapcsolatban. János, mi ütött beléd?” De nem mondott semmi ilyesmit. Az Úr ismeri a felépítésünket, tudja, hogy porból vagyunk. És azt mondom, az Úr figyelembe veszi ezt a mindig fennálló eshetőséget a mi gyengeségünkben, hogy megbántódhatunk Tőle. De különleges áldást társít ehhez a dologhoz, ha nem zúzzuk össze magunkat az Ő velünk kapcsolatos útjainak botránykövén, és „boldog (áldott) az, aki nem botránkozik meg Énbennem”.

Van tehát ez az eshetőség, és ennek az eshetőségnek megvannak a maga okai. Egyetlen céllal olvastam föl Illés és Elizeus történetét: hogy egy olyan dolgot lássunk meg, amely oly általános a megtapasztalásainkban. Nem új gondolat, gyakran említettük itt, de figyeljük meg ismét. Különös történet, nem? Illés furcsa viselkedése. Úgy tűnik, mintha Illés le akar rázni, sőt, ha tetszik, el akar utasítani Elizeust. Újra és újra azt mondja: „Maradj itt, kérlek, az Úr engem ide vagy oda küldött. Te maradj itt.” Úgy tűnik, mintha Elizeust elutasították, félreállították volna mint nemkívánatost; mint aki egyszerűen nemkívánatos! És Elizeus, ha olyan lett volna, mint közülünk némelyek, azt mondta volna: „Hát jó, ha nem tartasz rám igényt, rendben! Itt maradok. Egy lépést sem teszek tovább. Világos, hogy már nem kellek neked, nincs rám szükséged, én már nem is számítok. Hát jó, sajnálom, de…” – Látjátok, ez a megbántódás, ez a sértődés. Nem így állnak gyakran a dolgok az Úrral? Az Úr velünk kapcsolatos útjait oly gyakran értelmezhetnénk így: úgy tűnik, nem kellünk az Úrnak, már nem érdekeljük, sőt, az elutasítottak helyére száműz minket. Úgy tűnik, hogy kész nélkülünk folytatni. Nemkívánatosak vagyunk – végeredményben ez a helyzet –, nemkívánatosak lettünk, nem kellünk az Úrnak, nem tart igényt ránk! Értelmeztük-e már valaha így az Ő útjait? Ez az Úrban való megbotránkozás, a Tőle való megsértődés egy formája, nem? Hogy egészen megrendít minket az a furcsa dolog, hogy az Úr mintha kész lenne nélkülünk folytatni, nélkülünk menni tovább, félreállítani minket.

Persze Illés és Elizeus – vagy Elizeus és Illés – története nem merül ki ennyiben, valószínűleg hamarosan visszatérünk hozzá; de egyetlen módon tudunk megsértődni az Úrra: az irántunk való látszólagos érdektelensége miatt, ha nem törődik már azzal, hogy megmaradjunk Neki. De ha ismernénk az igazságot Illéssel kapcsolatban, tudnánk, hogy sokkal jobban érdekelte, hogy Elizeus megmaradjon neki, mint hogy megszabaduljon tőle, de bizonyos feltételek mentén akarta őt megtartanimint olyan embert, aki bebizonyította, hogy semmi más nem számít neki az életben, mint az urával való közössége; és hogy ettől még maga az úr sem tudja eltántorítani. Ha le akarjuk fordítani ezt az Úrral való kapcsolatra, akkor ez a következőt jelentené: „Uram, lehet, hogy Te úgy érzed, elvagy nélkülem, de én nem tudok meglenni Nélküled, és nem is fogok. Te kezdted el ezt, és folytatnod is kell mindvégig, én nem fogom elengedni.” Nem lehet, hogy ez valami nagyon fontos dolog az Úr számára egy olyan szolgával kapcsolatban, aki hasznos lesz Neki? Bebizonyította, hogy valóban az Ura jelenti számára az életet; nem lehet lerázni sem. Gondoljátok csak meg.

Itt van Bemerítő János, és börtönben van. Milyen sokat tett János az Úrért! Mennyire kiöntötte magát Krisztusért! Milyen odaszánt: „Íme az Isten Báránya! Íme az Isten Báránya! Ő az, akiről megmondtam, utánam jön, és én arra sem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam. Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” Itt odaszánás van, odaszánás arra, hogy lemondjon önmagáról, most pedig börtönbe került. Börtönbe került, a szolgálata megszakadt, az elismertsége lecsökkent, ha ugyan meg nem szűnt teljesen a börtönben. Az Úr pedig mintha egyáltalán nem foglalkozna ezzel, mintha nem tenne semmit. Semmit? Azt hiszem, van valami abban, hogy amikor az Úr választ küld Jánosnak, és az Általa tett csodálatos dolgokról beszél a mindenfajta betegség meggyógyításától egészen a halottak föltámasztásáig, vajon számított-e arra, hogy ha itt megáll, János azt mondhat: „Igen, de miért nem tesz valamit énértem? Én vagyok az egyetlen, akit kihagyott, mindenkiért megteszi, csak értem nem! Egy csomóan részesülnek az áldásaiban és a jó dolgokban, engem meg kihagy!” Milyen könnyű megbántódni, amikor úgy tűnik, mi vagyunk az egyetlen, akit figyelmen kívül hagynak! És éppen ezen a ponton az Úr – talán mert előre látta, hogy János így reagálhatna, hozzátette: „És boldog, aki nem botránkozik meg Énbennem” – fedezte Magát, és ezzel átsegíthette Jánost az Ő nehezen értelmezhető bánásmódján: az Úr látszólagos közömbösségén, és az Úr látszólagos személyválogatásán, illetve látszólagos kivételezésén – hogy áldást oszt itt is és ott is, ennek és annak – de engem kihagy, rólam megfeledkezik.

Vagy amikor a Héberekhez írt levélhez érkezünk: „Ne dobjátok el hát [bátor] bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van” (Vida). Időznék egy pillanatra ennél a „bizalom” szónál, amelyet, mint látjátok, a Revised Version „bátorságnak” fordít, mert ez ugyanaz a szó, amelyet Péterre és Jánosra használ az Ige a Cselekedetek 4-ben, amikor ott állnak a vezetők előtt, és azzal vádolják őket, hogy egész Jeruzsálemet megtöltik a tanításukkal, ők pedig tudták, nagyon jól tudták, hogy Jeruzsálem miféle hely, mit tettek az Úr Jézussal Jeruzsálemben – ennek szelleme ott volt, az ő elpusztításukra. De ott állnak ugyanazok előtt a vezetők előtt, és azt mondja az Ige a vezetőkről: „amikor látták Péter és János bátorságát” – ez a szó, „bátorságát”, ugyanaz, amit az Authorized Version „bizalomnak” és a Revised „bátorságnak” fordít. Mi volt ez? A nyíltságuk! A félelemnélküliségük! A bizonytalankodás nélküli eltökéltségük! Itt állnak, nem reszketnek, nem vigyáznak úgymond a nyelvükre, hogy nehogy történjen valami velük, ha nem fontolják meg alaposan, mit mondanak; körültekintőek, diplomatikusak, gondosan megválogatják a szavaikat, nehogy bárkit is megbántsanak, vagy nagyon óvatosak amiatt, mert nem annyira biztosak a dolgukban. Ez a szó, „bizalom” vagy „bátorság” azt jelenti, hogy nem volt bennük semmi sem ezek közül!

Mindketten szilárdan álltak. Határozott meggyőződéssel és bátor bizalommal szólnak, egyenesek, nem tartogatnak semmit. A Héberekhez írt levél szavai szerint: „Ne dobjátok el egyenes nyíltságotokat, a bizonyosságotokat, az eltökéltségeteket, bátor bizalmatokat; ne dobjátok el, mert ennek nagy jutalma van.” Tudjátok, a Héberekhez írt levél egészét ennek az egyetlen kifejezésnek, ennek az egy mondatnak a fényében kell olvasnunk. A levél egésze nagyrészt az ellen szól, ami ezeknek a keresztényeknek a bizalmát igyekezett aláásni. Amint nemrég rámutattunk, üldözés volt. A levélíró emlékezteti őket a kezdeti időkre, amikor az elején oly nagy ellenállást szenvedtek, sokat szenvedtek a kezdetekkor a hitükért. Majd eltökéltek, bátrak, bizonyosak lettek, de a szenvedés erősödött… üldöztetés, a judaizálók tevékenysége, hogy aláássák az Úr Jézusba vetett bizalmukat és hitüket, az Úr visszajövetelének elhúzódása, melyről azt tanulták, hogy bármelyik pillanatban várható… mind-mind a bizalmukat nyirbálta.

Ez néhány ok arra, hogy valaki megsértődjön, és tetszés szerint tehetünk még melléjük – valószínűleg találunk valamit Isten Igéjében, ami megfelel bárminek, amit csak hozzátennénk – bőven van alap és indok arra, hogy valaki megbotránkozzon, ha meg akar! Az isteni jutalmazás azonban: „És boldog az, akit nem lehet elgáncsolni, aki nem botlik meg, nem botránkozik meg Énbennem”. Hadd kérdezzem meg: Igazolást nyert-e végül Elizeus a ragaszkodásával? Bocsássatok meg, ha túl hétköznapian hangzik, de igazolást nyert-e abban, hogy mondjuk úgy, megátalkodottan ragaszkodott ehhez? De természetesen itt szó sincs megátalkodottságról.

Elizeus persze valahogyan sejtette, mi fog történni, „én is tudom – mondta –, tudom, tudom, hallgassatok!”, de a lényeg az, hogy Elizeus eltökélte, nem fogja hagyni, hogy ne kapjon ebből az egészből valamit Isten számára; hogy ne kapjon valamit ebből Isten számára! Ő az Úr szolgája volt, ő Illés szolgája volt, neki kellett továbbvinnie a bizonyságot – a felelősség komoly súlya készült ránehezedni – és emiatt, pontosan ebből az okból kifolyólag került ebbe a próbatételbe. Le lehet-e rázni? Lerázható-e? És Elizeus tanít nekünk valamit, ó, bárcsak mi is megtanulnánk ezt, és ugyanilyen szelleműek lennénk: hogy kitartsunk, „Ne dobjátok el hát bátor bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van!” Elizeus rájött, hogy ez igaz, és belépett ebbe.

Ez a Héberekhez írt levél valami hatalmasat, valami nagyszerűt emel a szemünk elé a próbatétel időszaka végén. „Azért megrendíthetetlen királyságot kapunk…” Megrendíthetetlen királyságot kapunk! És amire mindannyian talán a legjobban vágyunk ezekben a napokban, az valami olyasmi, ami szilárd, ami megingathatatlan, biztos és bizonyos – a Kőszikla. Mi megrázkódtatunk, hánykolódunk, minden ilyen – annyira, hogy gyakran azt sem tudjuk, hol vagyunk… „Azért megrendíthetetlen királyságot kapunk. Kitartással ragaszkodjunk, kitartással ragaszkodjunk a kezdeti bizalomhoz, szilárdan mindvégig. Ne dobjátok el hát bátor bizalmatokat.”

Természetesen soha nem beszélhetünk a Héberekhez írt levélben lévő dolgokról anélkül, hogy a teljes szövegösszefüggést látnánk, emlékeztessük magunkat erre: a szinte végtelen nehézségére annak, hogy emberként, amilyenek vagyunk, mennyei életet éljünk, és mennyei módon járjunk ezen a földön. Ez annyira szöges ellentétben áll a természetünkkel. Természetünknél fogva semmi sincs bennünk, ami segítene abban, hogy mennyei módon járjunk, hogy minden mennyei alapon legyen. Egyáltalán semmi, sőt minden ez ellen van: hogy jöjjünk le a földre, hogy az legyen, amit látunk, ami kézzelfogható, ami jelenvaló. A lelkünk egész élete most akarja, és a kezünkben akarja tartani; azt akarja, hogy úgy legyen, ahogyan látjuk! És ó, a Héberekhez írt levélnek ez a mennyei útja… a mennyei mód, társak a mennyei elhívásban… kimondhatatlanul nehéz a természet számára, ellentétes a természettel, és végig azt tapasztaljuk, szinte minden nap, hogy ez a nehézség valamilyen formában fölmerül. De mindezzel együtt, mélyen a szívünkben egyetértünk vele, hogy a mennyei a valóságos, és ez az egyetlen cél, amiért élni érdemes. Elég szellemi megtapasztalásunk volt ahhoz, hogy tudjuk, egyedül a mennyeiért érdemes élni. „Ne dobjátok el hát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert türelemre van szükségetek, hogy Isten akaratát megcselekedve elnyerhessétek az ígéretet.”

Az Ő öröksége dicsőségének gazdagsága a szentekben (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks_Az_O_oroksege_dicsosegenek_gazdagsaga_a_szentekben

És világosodjanak meg a ti értelmetek szemei, hogy megtudjátok (…), mi az ő öröksége dicsőségének gazdagsága a szentekben” (Ef 1,18 – Kecskeméthy ford.).

Látni fogjuk, hogy ez csak egy része az apostol hívőkért való imádságának: hogy megvilágosodjanak a szemeik, hogy megismerjék az Ő öröksége dicsőségének gazdagságát a szentekben. Egyetlen gondolatot szeretnék ezúttal megosztani egy általam nagyon lényegesnek érzett dologgal kapcsolatban.

Először is, idézzük fel, mire vetül az egész efezusi levél nézőpontja; és számos kis részletet találunk a levélben, amelyből kiderül, hogy ez nem más, mint „az ő öröksége dicsőségének gazdagsága a szentekben” (1,18); „az Ő dicsőségének magasztalására” (1,14); „az Ő dicsőségének gazdagsága” (3,16); „Hogy majd Önmaga elébe állítsa dicsőségben a gyülekezetet” (5,27).

Megfigyeltétek, hogy ezek a részletek milyen irányba mutatnak? Háromszor említik az Ő örökségét, az Ő dicsőségét; majd pedig, hogy „dicsőséges gyülekezetet állítson Maga elé”. Az egész levél nézőpontja az Úr felé irányul. Akik ismeritek ezt a levelet, tudjátok, hogy ez a teljesség és a befejezettség levele. És a teljességben és a befejezettségben minden az Úrért van, ezért olvassuk ezt a mindent átfogó igét: „Neki legyen dicsőség a gyülekezetben” (3,21).

Ez pedig valami sokkalta hatalmasabbat jelent, mint amit a felszínen látunk. Ha ezt a gondolatot szem előtt tartva ásunk mélyre a múltban, azt fogjuk látni, hogy ez a gondolat ellentétes az egész történelemmel. Nem hiszem, hogy lenne bárki, aki azt állítaná, hogy a világ történelme, amint azt ismerjük, valami nagyon vidám történet lenne. Tudjuk, hogy az Ószövetség a világ szerencsétlen, szomorú helyzetének történetét írja le, és azt is tudjuk, hogy az Újszövetség pedig csak kezeli ezt a helyzetet. A világunk története nagy vonalakban a bűn, a gonoszság és a szenvedés története, és minél jobban öregszik a világ, annál rosszabbá válik. Nem hiszem, hogy ez pesszimizmus lenne a részemről. Minél többet tudunk és hallunk erről a világról, annál reménytelenebbnek érezzük. Kérdezzük csak meg a politikusokat, mit gondolnak erről! Szóval, azt hiszem, szükségtelen amellett érvelnünk, hogy nem túlságosan boldog világ ez. De miért ilyen? Hogyan kezdődött ez az egész? Mindig föltesszük ezt a kérdést.

Ismeritek a kisfiút, akit jól elnadrágolt az apja. A fájós helyet tapogatva ezt kérdezte: „A te édesapád is ezt tette veled?” „Igen, az én édesapám is ezt tette”, felelte az apja. „És az ő édesapja is ezt tette ővele?” „Igen, az édesapám apja is pontosan ezt tette”, felelt ismét az apa. A kisfiú megvakarta a fejét, és így szólt: „Szeretném tudni, ki kezdte ezt az egészet!” Mi is a világban lévő nyomorúságról kérdezzük: „Kitől indult ki? Hogyan kezdődött ez az egész?” Nagyon világos válasz van erre.

Isten az embert saját Magának alkotta, és a világot is Önmagának teremtette. Az volt a szándéka, hogy minden Őhozzá jusson vissza, az ember azonban kinyújtotta a kezét, hogy magának vegye el. Az ember az egész rendet megfordította. Ahelyett, hogy mindent Isten számára tartott volna meg, arra törekedett, hogy mindent magának szerezzen meg. Ez a világ szelleme, és ez az emberi természet. Ez vált az ember természetévé, hogy megpróbáljon mindent magához húzni, és ezért istentelenség a kapzsiság. Az ember meglátta, és az ember elvette – ez a törvénye az emberi természetnek és az egész teremtésnek. Ez az élet önmaga felé irányultságának története. Az én vált immár céllá Isten helyett, és mind jól tudjuk, hogy így vagy úgy, de ez igaz ránk nézve. Telhetetlenség, féltékenység, irigység és társai mind-mind nem más, mint ennek a törvénynek a működése az emberi természetben. A világ problémáinak jelentős része amiatt van, hogy akinek nincs, annak nincs meg az, amije megvan annak, akinek van! Egyszerűbben fogalmazva: „Neked van valamid, ami nekem nincsen, de meg fogom szerezni!” Vajon nem ez a gyökere oly sok bajnak a világban? Ez az én felé húzás, az élet önnön magunk felé való irányultsága.

Ez pedig mindig az előrehaladás, a növekedés leállásában nyilvánult meg, ezt láthatjuk végig az Ószövetségben. Amikor az ember egy lépést is tett úgy, hogy azt mondta: „Az legyen, amit mi akarunk!(pl. 1Sám 8,19), valami történt, és a növekedésük megállt. Éppen most volt ennek a demonstrációja. Amikor az emberek azt mondták: „Építsünk magunknak tornyot, hogy elérjen az égig”, valójában azt fejezték ki: „A jövőben nem fogunk bízni Istenben. Megtaláljuk a módját, hogy legyőzzünk bármilyen özönvizet, ami csak jöhet” – és tudjuk, mi történt a Bábel tornyánál. Megtorpant az előrehaladás a világban.

A törvény a következő: valahányszor önmagunk felé próbálunk húzni, meghiúsítjuk Isten tervét az életünkben. A szellemi előrehaladás legnagyobb ellensége az én.

Tudjuk, hogy Izrael népe kétszer próbált a Jordánon átkelni és az Ígéret földjére bejutni. Az első kísérlet megrázó kudarcba fulladt, és véget vetett az előrehaladásuknak. Az a nemzedék egy tapodtat sem tett előre, sőt, visszafordult, és elhullott a pusztában. A növekedésük megállt, és ha megvizsgáljuk, miért, láthatjuk, hogy azért, mert az én volt a fő vezérlőelvük. Amikor meghallották a nagy, fallal kerített városokról és az ide-oda sétálgató óriásokról szóló jelentést, csak saját magukat látták, és azt, hogy őket hogyan fogja ez érinteni. Azt mondták: „Ez a föld fölemészti lakóit, és mi olyanok voltunk, mint a sáskák azoknak az embereknek a szemében. Ha átkelünk oda, fölfalnak minket.” Látjátok, az én irányította az egészet, az Úr pedig azt mondta: „Nem mehettek tovább”.

Miért volt az, hogy a második generáció sikeres volt, amikor másodszorra átkeltek? Mert hallgattak Józsuéra és Kálebre, aki azt mondta: „Ha kedve telik bennünk az Úrnak, bevisz minket az Úr ebbe az országba és nekünk adja azt” (4Móz 14,8). Semmi sem számít, ha amit teszünk, az Úr érdekét szolgálja! Ha ez az Úr jótetszésére van, annál rosszabb az óriásoknak és a fallal körülvett városoknak! Átkeltek tehát, és győzelemről győzelemre haladtak. Amikor valami az Úrért van, akkor ott élet árad ki és előrehaladás történik. Bár az Úr vágya az, hogy népének gazdag öröksége legyen, a saját örökségükbe való bejutásuk azon múlik, hogy az Úr bejut-e az Övébe.

Vegyünk erre egy kis illusztrációt. Ismeritek jól, hogy a Biblia mit tanít a tizedről, azaz mindennek az egytized részéről. Az Úr megparancsolta, hogy a nép adja Neki minden gyarapodásának tizedrészét, de ezt a tizedet sosem tekintették úgy, mint valamit önmagában. Azt hiszem, egyesek úgy vélekednek, hogy ha egy tizedet az Úrnak adnak, akkor a többivel azt csinálhatják, amit csak akarnak, de nem ezt jelenti a tized a Bibliában. Amikor a bibliai ember elhozta a tizedét az Úrnak, így szólt: „Uram, ez annak a jele, hogy az egész a Tiéd, nem csak az egytized, hanem mind a tíz tized. Ez csak foglalója annak, hogy az egész az Úr számára van.” És amikor ez így volt, Istené volt az Ő népe. Isten mindent Magának alkotott, és amikor ezt a törvényt betartották, nagy áldás szállt a népre.

Ismerjük azt a megrázó kis könyvet az Ószövetség végén, Malakiás próféta könyvét. Az emberek éjt nappallá téve fáradoztak, de a munkájuk hiábavalónak bizonyult. Nagy betakarításra számítottak, de csak nagyon kicsi lett belőle. Azt mondja, hogy lyukas zsákokba tették a pénzüket, és amikor jöttek, hogy munkájuk gyümölcsét keressék, semmit sem találtak. Emlékeztek, mi erre a gyógyír? Az Úr azt mondta: „Hozzátok el az egész tizedet a kincstár házába (…) és próbáljatok csak meg engem ezzel (…), nem nyitom-e meg nektek az égnek ablakrácsait, hogy kiöntsek nektek áldást az elégnél is többet” (Malakiás 3,10, IMIT ford.). „Önmagatoknak éltetek és dolgoztatok. Az életeteket a magatok hasznára éltétek. Minden a rossz irányban zajlott. Most forduljatok meg, és engedjétek, hogy minden az Úrért legyen, és akkor felszabadulás és növekedés lesz az életetekben.”

Szövegrészünkhöz visszatérve: Az Úrnak befektetett tőkéje van az Ő népében, és befektetett tőkéje van a gyülekezetben. Befektetésének neve pedig: „az ő öröksége dicsőségének gazdagsága a szentekben”. Az Úr nagy örökséghez juthat bennünk az Ő kegyelme által. Azt mondja itt ebben a levélben, hogy nekünk örökkön örökké „az Ő kegyelme dicsőségének magasztalására” (1,6) kell lennünk, a kegyelem pedig nem más, mint befektetés. Ha a kegyelem az üdvösségünkben nyilvánul meg, akkor az Isten dicsőségét szolgálja. Ha Isten kegyelme a szenvedésben és a nehézségekben nyilvánul meg bennünk, akkor az is Isten dicsőségét szolgálja. Nehéz megértenünk, hogyan gazdagíthatjuk mi Istent, de akkor is, ha ez rejtély, az Ige azt mondja, hogy lehetséges. Istennek öröksége van az Ő népe életében.

Sok mindent szeretnék erről elmondani, de most arról beszélnék, hogy ezt az örökséget elvették Istentől, és az Isten Fia azért jött el ebbe a világba, hogy visszaváltsa ezt az örökséget. Példázatokat mondott erről az elvről, mint például a szántóföldben elrejtett kincsről szólót. Az ember megtalálta ezt a kincset, és elment, eladta mindenét, hogy megvehesse azt a szántóföldet azért, hogy megszerezhesse a kincset. A szántóföld a világ, a szántóföldben van pedig a gyülekezet, az Isten Fia pedig elhagyta a mennyei dicsőséget, hogy megszerezhesse ezt a kincset. Mindent föladott azért, hogy ezt az örökséget visszaszerezhesse Atyjának. Majd ott az igazgyöngy példázata, mely egy kereskedőről szól, aki szép gyöngyöket keres. Amikor egy nagy értékű gyöngyre talál, eladja mindenét, hogy megszerezze azt a gyöngyöt. Ha bármit is tudunk a világi gyöngyhalászokról, tudhatjuk, hogy nagyon nehéz mesterség. Én láttam munka közben ezeket a gyöngyhalászokat, és hogy milyen szörnyű pusztítást végez ez a testükön. Nem is sokan érik meg az öregkort, és a testükön nyomot hagy a tenger, melyben állandóan dolgoznak. Nagyon drága dolog gyöngyöt találni, és Isten Fiának mindenébe került, hogy megtalálja ezt a nagy értékű gyöngyöt. Ezek a kiválasztottak, akikben Istennek az öröksége van. Még sokkal több minden van erről az Újszövetségben, de hadd térjek a lényegre és fejezzem be ezzel.

Az Úr áldása az életünkben ettől az egy dologtól függ. Vegyük például a megválaszolt imádságot. Imádságaink közül hány van megválaszolt? Milyen sok mindent kell az Úrnak visszatartania tőlünk! Miért van ez így? Mert ez megy: „Uram, áldj meg engem! Uram, én ezt szeretném. Uram, én oda akarok menni. Uram, én ezt vagy azt nem szeretném. Ó, Uram, áldj meg!” És ennek sokféle alkalmazása van, az Úr pedig hallgat. Lehet, hogy valami egészen komoly dologról van szó, mint például valakinek a megtérése. Nagyon aggódunk annak az illetőnek az üdvössége miatt, és azt mondjuk: „Ó, Uram, szeretném, ha megmentenéd azt az embert”. Az Úr pedig vár, és semmi nem történik. Rossz irányt követtünk. Így kellene lennie: „Ó, Uram, nekem nem számít más, csak Te kapjál dicsőséget annak az embernek a megtérése által. Uram, nekem nem számít, hogy én odamegyek-e vagy sem, csak az, hogy Neked mi számít! Odamegyek vagy nem megyek oda, ahogy Neked tetszik. Uram, az életemet minden részletében ez a törvény irányítsa: Mit nyersz belőle Te?” Az a lényeg, hogy az Úr megdicsőüljön, akár élet, akár halál által.

Látjátok, ez mindennek a fordítottja. Saját magunkért van valami? Még a szellemi áldásokat is – magunknak akarjuk? Ha minden az Úrért van, akkor Ő szabad. Szabad a keze, hogy nekünk adja az áldást, ha az egyedül az Ő dicsőségére van, de próbára tehet bennünket ebben. Mondhatjuk: „Igen, az Úr akarata, úgy gondolom, ez az Úr akarata – és ez éppen az, amit én is akarok!” Hiszen oly gyakran az Úr akarata az, amit mi is akarunk.

Látjátok az áldásnak ezt az alapelvét? Mit terveztünk tenni? Hova terveztünk menni? Valóban odamentünk-e az Úrhoz, és mondtuk: „Uram, nem akarok menni, hacsak nem a Te számodra lesz benne valami. Uram, nekem ez a dolog nem kell, hacsak nem fogsz belőle Te nyerni valamit.” Ez „az Ő öröksége a szentekben”! Mennyire helytelen, ha mindig arra törekszünk, hogy magunkhoz vonjuk a dolgokat! Vannak, akik mindig megpróbálják magukra vonni a figyelmet, és ennek érdekében bármilyen trükkre képesek, de mindez az Úr ellenére van. Azt hiszem, leckét tanultam meg ebben, és azt hiszem, felfedeztem valamit. Komolyan kerestem, hogy megtudjam, hogyan lehet az Úr szabad az életemben, és úgy hiszem, ezt mondta: „Akkor leszek szabad, amikor te magad félreállsz az útból. Magadnak akarod ezt, vagy Nekem akarod?” Tudjátok, ez a kérdés nagyon megvizsgál. De pontosan minden szellemi előrehaladás középpontjába vezet.

Nyissa fel az Úr a szemünket, hogy meglássuk az Ő öröksége dicsőségének gazdagságát a szentekben!

Eredeti: http://www.austin-sparks.net/english/006505.html

Az előítélet akadályozza a szellemi látást (T. Austin-Sparks)

Tanácsolom neked, hogy végy tőlem (…) gyógyírt, hogy bekend a szemed, és láss” (Jel 3,18, Káldi)

Mindazt, amiről úgy gondoljuk, hogy tudjuk és látjuk, az életünkre gyakorolt hatása alapján kell lemérnünk. Mindnyájunknak óriási mennyiségben lehet olyan tudásunk, amit szellemi ismeretnek gondolunk; tudjuk a tantételeket, ismerjük mind az igazságokat. Az evangéliumi hit tanítását remekül keretbe tudjuk foglalni; de mi a hatása? Az nem látás, szeretteim, a szó valódi szellemi értelmében, ha a nyomán nem jön létre bennünk változás. Igen, a látás azt jelenti, hogy megváltozunk – ha nem jár vele ilyen, akkor valójában nem láttunk meg semmit. Sokkal jobban járnánk, ha mindezektől [az ésszel felfogott ismeretektől] megfosztatnánk, és oda jutnánk, arra a pontra, ahol valóban látunk – akármilyen keveset is, de az valóságos változást munkál. Ebben nagyon őszintének kell lennünk Isten előtt. Ó, hát nem lenne jobb valami egészen kicsi, aminek száz százalékos hatása van, mint hatalmas mennyiségű ismeret, aminek a kilencven százaléka semmit sem ér a számunkra? Kérnünk kell az Urat, hogy mentsen meg minket attól, hogy meg akarjuk előzni a szellemi Életet, úgy értem, olyan ismerettel megelőzni, amiről azt feltételezzük, hogy tudjuk, mit jelent. Értitek, mire gondolok. A valódi látás, mondja Pál, az, hogy megváltozunk, és minden változás annak kérdése, hogy az Úr, a Szellem által látunk. Tehát imádkozzunk, hogy lássunk!

Soha nincs késő szellemi látásra szert tenni, bármilyen vakok voltunk is, és bármilyen sokáig, ha valóban komolyan gondoljuk a kapcsolatunkat az Úrral. De ne feledjétek, ez azon múlik, hogy őszinték vagyunk-e Istennel. Az Úr Jézus csodálatos dolgot mondott Nátánaélnek. Nátánaél veszélyesen közel volt ehhez a kettős vaksághoz. Abban a pillanatban, hogy megengedte magának, hogy kifejezést adjon egy elterjedt előítéletnek, nagyon közel került a veszélyzónához. Azt mondta: „Jöhet-e valami jó Názáretből?” Ez közkeletű előítélet volt. Közkeletű előítéletek pedig már sok férfit és nőt fosztottak meg attól, hogy megismerjék Isten teljesebb gondolatait. És az előítéletek sokféle formát ölthetnek. Legyünk óvatosak! Ha előítéleted miatt veszélybe kerültél, vigyázz! Hagyj fel az előítéleteddel, és légy nyitott szívű! Légy olyan izráelita, akiben nincs Jákób, nincs csalárdság, aki nyitott szívű az Úr előtt, és látni fogsz.

Részlet innen: T. Austin-Sparks: Spiritual Sight – Chapter 2 (Open Windows, március 19.)

„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát!” (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks-Fussuk_meg_kitartassal_az_elottunk_levo_palyat

Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát. Tekintsünk föl a hit szerzőjére és beteljesítőjére, Jézusra” (Héb 12,1-2, Békés-Dalos ford.).

Nem tudjátok, hogy a pályán futók közül, habár mindnyájan futnak, mégis csak egy nyer pályadíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek!” (1Kor 9,24 – Csia).

Jól futottatok; kicsoda gátolt meg titeket (…)? (Gal 5,7 – Károli).

„Fussuk meg”! Nem is annyira a futás vagy a verseny a lényeg, hanem a végcél, a pályadíj. Mi a célja a futásunknak? Az ezzel kapcsolatos elképzelések igen különbözőek, az evangélium hirdetése pedig legtöbbször pusztán a bűnbocsánatra és a mennybemenetelre szorítkozik. Amikor azonban az Újszövetséghez fordulunk – mely a végső tekintély ebben a kérdésben –, azt látjuk, hogy habár a menny, a dicsőség és az áldások is beletartoznak, de a valódi cél egy Személy. A pályadíjról kiderül, hogy az egy személy, és ez a személy nem más, mint az Úr Jézus Krisztus. A Héberekhez írt levélnek ezen a pontján már összegzést és buzdítást olvasunk, de ahhoz, hogy megérthessük e felszólítás erejét, nyilvánvalóan vissza kell mennünk e csodálatos írás elejéig.

A levél kezdetén az Úr Jézus személyének két-három jól ismert bemutatása egyikét találjuk. Biztosra veszem, hogy ha nem is Pál írta valójában, az író Pál iskolájához tartozott, különösen ami Krisztus páratlan nagyságának felfogását illeti. Az első öt versben Isten Fiának kimagaslóan szép bemutatását látjuk. Erre a Fiúra – Jézusra – kell néznünk, miközben futunk. Ő a cél: Ő a pályadíj! A levél legfőbb célja, hogy bemutassa az isteni teljességet és bevégzettséget Isten Fiában, és ezt a hit elé tárja, hogy a hit ezt megragadhassa és magáévá tehesse. Teljesség Krisztusban – mindenek egybefoglalása Őbenne. Bevégzettség Krisztusban – mindenek beteljesedése és megvalósulása Őbenne. Majd részletesebben megvizsgálja, hogy mi Ő, és mit tett; mi az Ő sokrétű képessége és szolgálata mint az Isten Fia; majd pedig arra buzdít, hogy mindezt jól szem előtt tartsuk, és fussuk meg a versenypályánkat úgy, hogy mindvégig a Krisztusban való teljesség és bevégzettség legyen a célunk. Földi életünk nem lesz elegendő arra, hogy elérjük ezt: az örökkévalóságra lesz szükség ahhoz, hogy felfedezzük, valójában mit jelent a teljesség.

Ha a cél és a pályadíj Krisztus, akkor a verseny abból fog állni, hogy legyőzzük mindazt, ami nem Krisztus. A keresztény élet nem más, mint pályafutás, méghozzá igen fárasztó és küzdelmes pályafutás, mely a lehető legnagyobb összpontosítást, odaszentelést és önátadást követeli meg tőlünk. Hiszen nem lehetséges semmilyen előrehaladás, hacsak nincs valami, ami ellen dolgozni kell, és bármily furcsának tűnjék is, a súrlódás szinte elengedhetetlennek tűnik a haladáshoz. Az ember nem futhat a jégen, és csak lassan és rossz hatásfokkal juthat előre mély homokban. Kell valami, ami ellen nyomást gyakorolhatunk, valami, ami az embenek ellentart, aminek ellen kell állni és amit le kell győzni. A versenyfutásunk tehát erről a győzelemről szól, és legfőképpen arról, hogy a természetest a szellemivel győzzük le. Tanulmányozott három szövegünkben három területet láthatunk, ahol erre a győzelemre van szükség a keresztény életben. Három ellentétpárt találunk.

1. Természetes értelem vagy a Szellem gondolata

Nézzük meg először, Pál mit mond a keresztény versenyfutásról a korinthusi levélben. Felszólította őket, hogy fussanak, és később hozzátette: „Én azért futok” (1Kor 9,26). Nem kell túl sokáig vizsgálódnunk, hogy felfedezzük, mi ellen kellett versenyt futnia annak, aki az akkori korinthusiak között élt. A levél a szellemi ember és a természetes ember közötti teljes ellentéttel kezdődik, és megmutatja, hogy ebben a versenyben a szellemi embernek a természetes ellen kell futnia, és le kell győznie. Figyelnünk kell arra, hogy nem arról van szó, hogy a természetes embert a természetes emberrel győzzük le – ez ugyanis reménytelen vállalkozás. Nem, a szellemi ember az új teremtés embere, Szellemtől született, és most a keresztény ember legmélyebb belső valósága. Arról van szó, hogy a keresztény ember lényén belül egyaránt ott létezik a természetes ember, aki mindig akadályozza Isten szándékait, valamint a „szív elrejtett embere”, akit a Szellem gondolata vezérel. A pályadíj elnyerése pedig annak az eredménye, hogy milyen mértékben növekedett az, ami Krisztusból való az ember életében, és hogy mennyire hagyta el, gyakran küzdelem által azt, ami nincs Krisztusból.

A levél nagy részében azt láthatjuk, hogyan viselkedik a természetes gondolkodás az Isten dolgaiban. A keresztények egymással való közössége, sőt, még az Úr asztala és a szellemi élet sok más fontos eleme is összekuszálódott és elhomályosodott, mert a korinthusiakat a saját természetes gondolkodásmódjuk irányította. Természetes értelmünk nagy akadályt jelent a versenyben, melyet futunk, minduntalan felbukkan a maga komplexusaival, érveléseivel, érdekeivel és módszereivel. Amikor a korinthusiak bekerültek a gyülekezetbe, elhagyták nyilvánvaló bűneiket, de áthozták magukkal ebbe az új tartományba is a régi, természetes gondolkodásmódot és logikát, amely a világhoz tartozott, nem pedig Isten Szelleméhez. Az apostol azonban rájuk szólt: „Bennünk ellenben Krisztus értelme van” (1Kor 2,16), így buzdította őket, hogy engedjék a keresztet a természetes és a szellemi gondolkodás közé állni.

Csakis úgy juthatunk el a Krisztus teljességére, ha elhagyjuk a természetes emberi gondolkozást, és egyre inkább a Krisztus értelmének útján haladunk előre. Mindenről, minden egyes értékítéletről, minden következtetésről, minden helyzetértékelésről, minden véleményről meg kell kérdeznünk az Urat: „Ez a Te gondolatod, Uram, vagy az enyém?” Néha úgy érezhetjük, hogy a legszilárdabb alapunk van arra, hogy egy bizonyos magatartást tanúsítsunk, vagy egy bizonyos következtetésre jussunk; úgy érezhetjük, hogy minden bizonyíték a birtokunkban van, ezért teljesen meg vagyunk győződve; és mégis lehet, hogy tévedünk.

Az ember, aki a korinthusi levelet írta, mély és keserű tapasztalatok árán jött rá, hogy ez így van. „Én természetesen azt gondoltam magamban, hogy a názáreti Jézus neve ellen sokat kell cselekednem” – mondta a Csel 26,9-ben. Senki nem volt, aki jobban meg lett volna győződve ügye helyességéről, mint a tarzuszi Saul. A benne végbement gyökeres fordulat, amikor Krisztushoz tért, ezt mondatta vele: „Gondolkodásmódom tekintetében mindvégig tévedtem.” E vallástétel után jól haladhatott előre a versenyben, mert mindig kész volt gondolkodását megfeszített Ura ítélethozatali hatásköre alá vonni. Ez a szellemi előrehaladás útja. Nem juthatunk túl messzire úgy, hogy közben a saját véleményünkhöz és a saját következtetéseinkhez ragaszkodunk, még ha mások támogatnak is ezekben; meg kell tanulnunk legyőzni természetes értelmünket a Krisztus értelmének való alávetés által. Ez elengedhetetlen, ha fejlődni szeretnénk szellemileg. A szellemi fejlődés pedig Krisztus növekedését jelenti – ezen kívül nincs más.

2. Természetes érzelmek vagy Krisztus szeretete

Pál azt írta a galatáknak: „Jól futottatok, mi akadályozott meg benneteket (…)?” Valami közbejött, és megakasztotta futásukat a szellemi küzdőtéren. Olyan súlyos dolog volt ez, hogy Pált lénye legmélyéig felkavarta. Úgy tűnik, hogy a galaták esetében is megint a természetes ember volt a tettes, de ezúttal a természetes érzelmek területén. Abban az állapotban lehettek, amely a köves helyre, a sekély talajba esett magnak felel meg Krisztus példázatában. A magot azonnal és örömmel befogadták, de azután a gyümölcstermés elmaradt. Vannak, akik így indulnak, nagy lelkesedéssel, és nagy felhajtással maguk körül, de azután nem haladnak állhatatosan tovább.

Ezek a galaták ilyenek voltak; rendkívül erőteljesen reagáltak, hangosan bizonygatták odaadásukat, de azután nagyon gyorsan kiszálltak a versenyből. Hogy miért? Mert az érzelmeik, az érzéseik szerint éltek, és ezek változékonyak voltak. Ez lehet persze vérmérséklet kérdése is, de valójában legtöbbünkben megtalálható valami hasonló tulajdonság. Válaszolunk egy felhívásra, valamilyen erőteljes érzelem hatása alá kerülünk, aztán meglankadunk. Az Úr Jézus szavaival élve: „Amint nyomorgatás vagy üldözés támad (…), azonnal megtántorodik” (Mt 13,21).

Világos tehát, hogy ha mindvégig ki akarunk tartani, akkor a természetes érzelmi életünknél nagyobb erőre van szükségünk. Az egyetlen reményünk, hogy ránk is igaz lehet, ami Pálra: „Krisztus szeretete szorongat” (2Kor 5,14). A szeretet hatóerejének kérdésében elmondhatatlan a különbség a természetes és a szellemi között. Az a szó, amelyet „szorongat”-nak fordítanak, ugyanaz, amelyet Jézus letartóztatásánál használ az ige, amikor azt mondja: „azok a férfiak, akik FOGVA TARTOTTÁK Jézust” (Lk 22,63). Megragadták, nem hagyták, hogy elmeneküljön, főnyereménynek tartották, és jutalmat vártak a letartóztatásáért. Ugyanígy kell Krisztus szeretetének megragadnia és fogva tartania minket, a Szellem hatalmas erejével győzedelmeskedve természetes érzelmeink fölött. Érzéseink jönnek és mennek; időnként erősek lehetnek, de olykor nagyon el is gyengülhetnek. Ha nem ismerünk valamit Krisztus szeretetének hatalmas szorításából, soha nem fogjuk végigfutni ezt a megerőltető pályát. Hiszen Krisztus szeretete jelenti Krisztus teljességét. Ha végül eljutunk erre a teljességre, az csakis az Ő szeretetének szorítása és megtartó ereje által történhet.

„Jól futottatok; ki akadályozott meg benneteket?” A válasz az, hogy TI voltatok, akik a saját érzéseitek erejéből futottatok; Isten hívására adott lelkes válaszképpen futottatok, mert valamikor hatással volt az érzelmeitekre.

A galatákhoz írt levél a Szent Szellem helyét hivatott hangsúlyozni a hívő ember életében, mert egyedül Ő képes ellátni bennünket a szeretet szükséges energiájával ahhoz, hogy jól fussunk tovább.

3. A természetes akarat vagy Isten akarata

Harmadik szövegrészletünk a Héberekhez írt levélből származik, és felszólítás formájában hangzik el: „Fussuk meg (…)”! Párhuzamot von Izraellel a pusztában, mint akik azokat példázzák, akik elindultak, de soha nem fejezték be a versenyt. Mi volt velük a baj? Van egy utalás az igében, ami kudarcuk titkos magjára tapinthat: „(…) nemzedék, amelynek szíve nem volt szilárd, és szelleme sem volt hű Isten iránt” (Zsolt 78,8). Ez úgy tűnik, hogy az akarat dolgában bekövetkezett valamilyen bukásra utal. Igaz, hogy a héberek, akiknek a levél íródott, megbotolhattak a természetes értelem és a természetes érzelmek területén, de a fő elesésük – mint Izrael esetében régen – az akarat területén történt. Akár gyengének, akár erősnek tartjuk ezt a természetes akaratot, alattomos hatással van a szellemi életünkre.

Valódi előrehaladás csak úgy lehetséges, ha ezt a természetes akaratot félretesszük Isten akaratáért. Hitünk nagy Szerzője ezen az alapon indulhatott el az Ő pályáján: „Íme, itt vagyok (…), hogy cselekedjem a te akaratodat, Istenem” (Héb 10,7). Micsoda küzdelmet kellett vívnia, hogy hű maradjon Isten akaratához! Még az Ő esetében is volt, amit alá kellett vetni vagy félretenni, pedig az Övé tökéletes természet volt. A mi természetünk messze nem tökéletes, így nyilvánvaló, hogy Isten akaratának le kell győznie bennünket, ha előre akarunk haladni a pályán.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy csak azért lehet lehetőségünk arra, hogy megismerjük Krisztus e mindent átfogó teljességét, mert Ő végtelenül képes az elengedésre. Ha nem így lenne, soha nem jött volna el hozzánk. Ha nem így lenne, soha nem tűrte volna el ezt a földi életet egyetlen napig sem. Krisztus mindent átfogó teljessége azért jöhetett el hozzánk, mert Ő végtelenül képes az elengedésre. A dicsőségének letételéről, az Önmaga megüresítéséről, a megaláztatásáról, a kereszthaláláról szóló történet soha nem íródott volna meg, ha nem lett volna képes minden ponton az elengedésre, és arra, hogy elfogadja Isten akaratát. „Ezért Isten is felmagasztalta őt, és olyan nevet ajándékozott neki…” (Fil 2,9). Isten akkor ad, amikor mi elengedünk. Akkor „fussuk meg kitartással”!

 

Forrás: Austin-Sparks.Net – Chapter 1 – The Race

„Hogy kijelentse az Ő Fiát énbennem” (T. Austin-Sparks)

Tetszett az Istennek (…), hogy kijelentse az Ő Fiát énbennem” (Gal 1,15.16)

Mindig hiábavaló és veszélyes azt tanácsolni az embereknek, hogy hagyjanak el valamit, amíg nincs kijelentésük a teljesebbről, ugyanis csak ez a kijelentés fog igazi felszabadítást eredményezni. (…) Lehet, hogy sokunkra nem alkalmazható, de szeretném, ha az alapelvet felismernétek. Lehet, hogy minket nem kell semmi olyasmiből, mint pl. a judaizmus vagy a törvénykezés megszabadítani, de az alapelv az, hogy minden növekedéshez, fejlődéshez, bővüléshez, gyarapodáshoz és érettséghez elengedhetetlen, hogy az ember szívében Jézus Krisztus legyen folyamatosan kijelentve, és ennek a kinyilatkoztatásnak soha nem jutunk a végére. Néhányan közülünk elmondhatjuk, hogy ebben az évben többet láttunk meg az Úr Jézus jelentőségéből, mint életünk minden korábbi évében. Ti el tudjátok ezt mondani?

A legáldásosabb és legcsodálatosabb dolog fölismerni, hogy Isten egyre növekvő mértékben jelenti ki Jézus Krisztust bennünk; egyre többet és többet látunk meg abból, amit Ő Isten szempontjából jelent, és ahogy ez így történik, úgy jön az Úr Jézus növekedése, (…) a Szellem gyümölcse – a szeretet. Jézus Krisztus kinyilatkoztatásának növekedése a szívünkben nem más, mint az Úr Jézus szeretetének növekedése, a Szellem gyümölcse. Tudatában vagyunk annak, hogy a szívünk egyre inkább és inkább az Ő szeretete szorongatása alá jön, és a szeretetlenség alárendelődik az Ő szeretetének. Több öröm van ma az Úr Jézusban, mint valaha, mert többet látunk abból, ami Ő. Ez teljesen gyakorlatias. Ezt jelenti a szellemi növekedés: „Tetszett az Istennek (…), hogy kijelentse az Ő Fiát énbennem”. Annyira fontos, hogy meglegyen ez a folyamatos, élő kijelentődése Krisztusnak a szívünkben, ha Isten teljes célját el akarjuk érni.

Forrás: Open Windows, dec. 22., innen: T. Austin-Sparks: Spiritual Maturity – Chapter 6

Hogyan akadályozza az ellenség az imádkozást (T. Austin-Sparks)

És kora hajnalban, amikor még sötét volt, Jézus felkelt, elindult és elment egy elhagyatott, puszta helyre, és ott imádkozott” (Márk 1,35 – Vida).

Biztos vagyok benne, hogy az Úr népéből legtöbben egyetértenének velem abban, hogy az egyik legnehezebb – ha nem a legnehezebb – dolog, hogy imádkozni tudjunk, hogy átadjuk magunkat az imádságnak. Amikor az imádkozást forgatjuk a szívünkben, egyszerre csak seregnyi váratlan és előre nem látott nehézséggel találkozunk, melyek rajtaütésszerűen törnek ránk. Bármi, csak megakadályozhassa az imádságot! Nem olyasmiről beszélek most, amiről ne tudnátok, hanem azért mondom, hogy világosan, határozottan és tudatosan fölismerjétek, és rájöjjetek, hogy ez nem csak hétköznapi körülmények [véletlenszerű összejátszása], hanem ez az ellenség jól megtervezett, kiagyalt terve arra, hogy megakadályozza az imádkozást.

Az ellenség a direkt ellenkezés helyett az Úrért végzett ezeregyféle elfoglaltságra fog buzdítani, ha ezáltal kiszoríthatja az imádságot. Nem érdekli, milyen buzgók vagyunk az Úr munkájában, vagy hogy milyen gyakran hirdetjük az igét, tartunk összejöveteleket és végzünk sokoldalú munkát az Úrért, ahogyan ezt nevezzük. Jól tudja, hogy az Úrért végzett minden munka, mely nem győzedelmes szellemi imádságon alapszik, hosszútávon keveset vagy semmit sem ér, és össze fog omlani. Azt mondom, hogy az ellenség nem bánja, ha mi munkálkodunk. Munkálkodj az Úrért olyan keményen, ahogy csak tudsz, de ha kihagyod belőle az imádságot, nem sok mindent fogsz elérni vele! Az ellenség egyik ravasz taktikája, hogy annyira elfoglalttá, annyira buzgóvá tegyen, hogy annyira lefoglaljon a rohanás, a tevékenység – úgymond – az Úr dolgaiért és az Úr munkájáért, hogy az imádságunk leszűküljön, sarokba szoruljon és korlátozást szenvedjen (ha ugyan ki nem szorul teljesen); az Úr pedig soha nem fogja elfogadni azt a kifogást, hogy „Uram, engem túlságosan lefoglalnak a Te dolgaid ahhoz, hogy imádkozzak”. Az Úrnak soha nem kedves az efféle hozzáállás.

Amint gazdagabb imaéletet kezdünk fontolgatni, vagy célul kitűzni, az ellenség rögtön új tervet eszel ki, hogy minket még elfoglaltabbá és még buzgóbbá tegyen; hogy úgy feltornyosuljon a munkánk, és úgy elhalmozzanak minket a különböző tennivalókkal, elvárásokkal, hogy ne lehessen időnk vagy lehetőségünk az imádságra (…). De fel kell ismernünk a következőt: az ellenség a lehető legjobb érveit fogja elővenni a felelősséggel, a kötelességgel és a lelkiismerettel kapcsolatban, hogy megakadályozzon minket az imádkozásban. Ha tehát látjuk, hogy van olyan hely, ahonnan az imádság teljesen kiszorult, vagy annyira le lett korlátozva, hogy teljesen alkalmatlan a szellemi felülemelkedés és győzelem életéhez, akkor így kell szólnunk: „Uram, Rád bízom a felelősséget, hogy amíg én imádkozom, Te ne engedd, hogy az erre az időre való elszakadásomnak hátrányos következményei legyenek, és hogy védd meg ezt az imaidőt – amelyet a Te dicsőségedre keresek – az ellenség támadásaitól.”

Idézet innen: Open Windows, december 19: In Touch with the Throne – Chapter 2

Az Úr karja – A kereszt (T. Austin-Sparks)

A teljes igeszolgálat PDF-ben: Austin-Sparks_Az_Ur_karja-A_kereszt
Részlet:

Figyeljük meg az 52:13-at: „Szolgám (…) felemelkedik és felmagasztaltatik, és naggyá lesz igen.” Ez volt rögtön a kezdetben; hamarosan visszatérünk ehhez. A fejezet legvégén pedig: „magot lát (…), lelke szenvedése folytán látni fog (…)”. Hatalomban: „igen naggyá lesz”; utódaiban: „magot” – más szóval, gyülekezetét. Igazolva és felmagasztalva; felmagasztalva és igazolva, mégpedig a kereszt által.

Ez pedig, drága barátaim, nagyon közel hozza a dolgokat hozzánk, ugyanis az egész legelőször is azt teszi próbára, hogy mennyire fontos számunkra Krisztus felmagasztalása és Krisztus igazolása. Tudniillik, ezt a kérdést veti föl ez az egész. Mennyire fontos számunkra valójában az (tegyük föl magunknak egyen-egyenként ezt a kérdést), hogy az Úr Jézus fölmagasztaltassék és igazoltassék? Szemernyi kétségem sincs, hogy ha egyenként odamennék hozzátok, és megkérdeznélek benneteket, vagy ha arra kérnélek, hogy közösségileg is mondjatok valamit ebben a kérdésben, azt felelnétek: „Én nagyon fontosnak tartom, hogy az Úr Jézus föl legyen magasztalva! Nincs semmi más, amire ennél jobban vágynék, és amiért szívesebben munkálkodnék, mint, hogy az Úr Jézus legyen fölmagasztalva és igazolva. Hogy Ő igazolást nyerjen; mi lehet ennél nagyobb, amiért élhetnénk, amiért munkálkodhatnánk, mint ez?” Ezt felelnétek, szemernyi kétségem sincs efelől, ha föltenném ezt a kérdést. De tudjátok, barátaim, hogy mi bizonyítja, és mi méri meg, mennyire fontos számotokra ez? Hogy mennyire vagytok készek elfogadni a keresztet. Nincs más út az Úr Jézus fölmagasztalásához és igazolásához, mint a kereszt útja. Hogy igazán fontos-e, és mennyire fontos számunkra, azzal bizonyítjuk, hogy milyen mértékben vagyunk készek elfogadni a keresztnek ezt a munkáját bennünk, hogy kezeljen minden olyan helyzetet, amely méltatlan az Úrhoz.

Ó, olyan könnyen beszélünk, prédikálunk arról, hogy az Úr Jézus fölmagasztaltatott, hogy az Atya Isten jobbjára ült, hogy megdicsőült – igen, nagyon csodálatos erről beszélni. És természetesen nagyszerű dolog az Ő gyülekezete, Krisztus gyülekezete, igen, Isten nagy mesterműve, a gyülekezet, mely a Krisztus teste – erről is szeretünk beszélni. De a próbája, hogy mindez valóban, valóban megragadta-e a belső életünket, az, hogy mennyire hagyjuk a keresztet munkálkodni bennünk, mert ezek dolgok nem valósulhatnak meg, nem lehetséges a megvalósításuk – az Ő felmagasztalása és az Ő gyülekezete – csakis a kereszt munkája által a hívőkben. Azt mondom, hogy ez a próba azonnal előttünk terem, és nagyon megvizsgál. A dolog ide lyukad ki, ahogy előre haladunk, előbb vagy utóbb ide lyukad ki.

Az egész nyelvezetünket, az egész beszédünket és mindent, ami ezzel kapcsolatos, próba elé fogja állítani a következő: „Igen, de kész vagy-e megengedni, hogy a kereszt munkálkodjon benned ebben a bizonyos esetben, és abban a konkrét személyes kapcsolatban, ebben a téged érintő kérdésben, és ebben a hozzátartozóidat, ismerőseidet illető dologban? Kész vagy megengedni, hogy a kereszt foglalkozzon ezzel?” Az erre adott válasz pontosan meg fogja mutatni, hogy végül is valóban érdekel-e minket, hogy Krisztus föl legyen magasztalva és igazolást nyerjen. Hogy ezzel a két dologgal mennyire törődünk, az a kereszt megbecsülésében és a kereszthez való hozzáállásunkban fog megmutatkozni.

Ha azt mondjuk: „Ó, már annyit hallottunk erről a keresztről; ez az az egysíkú dolog…” – tudjátok, ha képesek vagyunk efféle hozzáállást tanúsítani, hogy bármilyen módon, de lekicsinyeljük a keresztet, vagy a keresztet bármiféleképpen kisebbítjük annál, minthogy Isten azt elkészítette; ha a hozzáállásunk alábecsüli a kereszt jelentőségét, ha elfogadjuk az ilyen egyéb érvek bármelyikét, az azt bizonyítja, hogy még nem ragadott meg minket belsőleg az Úr Jézus felmagasztalására való vágy.

Az Úr soha nem lett volna fölmagasztalva, ha nincs az Ő keresztje. Ezt ne feledjük. „Ezért…”, ezért, vagy amiért „engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt”. Soha nem lett volna fölmagasztalva; és soha nincs is fölmagasztalva, elvieket tekintve, csak olyan mértékben, amilyenben a kereszt munkálkodása az Ő népében végbemegy. Nos, persze, ez megint nagyon egyszerű, nagyon világos, nem igaz? Ha a kereszt nem foglalkozott a dolgokkal bennünk, akkor az Úr Jézus nem dicsőül meg az életünkben.

Ami pedig az Ő gyülekezetét illeti – a gyülekezet soha nem lett volna, ha nincs a kereszt, és soha nem is létezhet, ha nincs a kereszt. Kezdete, fennállása, növekedése és beteljesedése mindig a kereszt törvénye által van; a gyülekezet minden apró gyarapodása szellemileg és létszámban is a kereszt által történik. Nincs más út. Ez tehát nagy megmérettetést és próbát jelent a számunkra.

Isten Szelleme pedig itt ismét megmutatja, hogy Isten útjai és eszközei mindig pozitívak és nem negatívak. Szeretném ezt nyomatékosítani; és szeretném, ha gondolatban jól aláhúznátok. Isten útjai mindig építők és nem rombolók; Isten útjai mindig tervszerűek, és nem öncélúak. És ha Isten mindent magába foglaló módszere, Isten mindent magába foglaló, mindenre kiterjedő módszere és eszköze a kereszt, akkor értsétek meg most, egyszer és mindenkorra, hogy Isten a kereszt által egy célért munkálkodik – egy hatalmas célért. A keresztnek soha nem az a rendeltetése, hogy pusztítással végződjön. Soha nem arra szolgál, hogy negatív véget érjen el. Isten valami hatalmas dologért munkálkodik, és a keresztet ezen a pozitív módon használja; ezen a pozitív módon!”

Tovább a teljes igeszolgálatra: Austin-Sparks_Az_Ur_karja-A_kereszt

Isten ígéreteinek beteljesülése (T. Austin-Sparks)

Mert ahány ígérete csak van Istennek, mind »igen« lett őbenne.” (2Kor 1,20 – Káldi ford.)

Mire valók az ígéretek? Az ígéreteket Isten soha nem személyes kedvtelésre szánta, sem Izrael, sem a mi esetünkben (…). Az Úr gyermekeiként gyakran találjuk magunkat olyan helyzetekben, ahol személyes megszégyenüléssel, személyes nehézséggel, személyes szenvedéssel találkozunk, ahol a dolgok nehezek a számunkra. Ilyenkor hajlamosak vagyunk Isten Igéjének valamelyik részét megragadni, az Úr elé vinni és a szabadulásunkért igényelni. Ez néha teljesen rendben levő lehet, azonban ha az indítékunk valaha is határozottan, tisztán személyes jellegű, biztosra vehetjük, hogy az az ígéret nem fog beteljesedni. Hányan tapasztalták már, hogy ez így működik! Egy bizonyos helyzetben, valamilyen nehézség, próbatétel, szenvedés, vagy valamilyen csapás miatt az Úrhoz fordultunk, megragadtuk az Ő Igéjét, és arra hivatkozva könyörögtünk a helyzet megváltoztatásáért, szabadításért, valaminek a megvalósulásáért vagy eltávolításáért, és azt tapasztaltuk, hogy kőfalnak ütközünk. Rájöttünk, hogy darabokra zúztuk magunkat és teljesen megfeneklettünk; nem jutottuk szemernyit sem tovább. Úgy tűnt, mintha bezárult volna a menny, nincs átjárás, nincs válasz, nem érezzük, hogy Isten meghallgatna minket; és a dologgal kapcsolatos mély vívódás közben az a kísértés ért, hogy kételkedjünk az ígéretben, megkérdőjelezzük Isten hűségét, kérdések merüljenek föl Igéjének igazságát illetően. Végtére azonban az Úr megmutatta, hogy valaminek bennünk kell elvégződnie.

Valami olyasmi után áhítoztunk, amit mi akartunk, amiről azt gondoltuk, hogy szükséges és nagyon fontos, de valahol titkos, személyes érdek, személyes aggodalom húzódott meg – lehet, hogy tudattalanul, de Isten szemében nagyon is valóságosan –, ami lehetetlenné tette számunkra, hogy elfogadjuk azt a helyzetet. Végül eljutottunk oda, hogy megláttuk, az Urat nem teljesen csak amiatt kerestük, hogy mi az Ő isteni érdeke ebben a helyzetben, hanem alapjában véve amiatt, ahogyan ez a dolog bennünket érint. Az Úrnak olyan válsághelyzetet kellett előidéznie a megtapasztalásunkban, ahol tökéletesen készek voltunk elfogadni ezt a próbatételt Isten akaratában; hogy ha az Úr ezt akarja, akkor mi teljes beleegyezésünket adjuk, és ezt mondjuk: „Uram, ha ez a Te akaratod a számomra, akkor teljes mértékben és maradéktalanul elfogadom. Csak azt kérem, hogy tudjam, hogy ez a Te akaratod, és ha így van, akkor teljes szívvel elfogadom.” Ilyen tapasztalatok során tanuljuk meg, hogy az ígéretek nem a személyes érdekeinkért adattak, hanem maradéktalanul és teljesen Krisztus dicsőségét szolgálják, hogy Krisztus teljességének nagyobb mértékét hozzák létre bennünk. Így jutunk el ismét egy megpróbáltatáson keresztül oda, ahol „többé nem én, hanem Krisztus”. Ez az Isten által megkövetelt alap az Ő ígéreteinek beteljesedéséhez.”

Forrás: Austin-Sparks.net Open Windows november 19.

Részlet innen: T. Austin-Sparks: Partnership with Christ – Chapter 1

„De legyőzték őt a Bárány vérével” (T. Austin-Sparks)

Oly sokan vannak ma az Úr népéből olyanok, akik fölött a Sátán zsarnokoskodik; azzal zsarnokoskodik fölöttük, hogy vádolja őket, azt érezteti velük, hogy ítélet alatt vannak, elrabolja tőlük a békességüket, a bizonyosságukat, nyugalmukat, reménységüket; és azt látjuk, hogy ezek az emberek örökké a maguk hiányosságairól, bűnösségéről beszélnek; mindig saját maguk körül forognak; hogy azok, akiknek nem kellene lenniük, és nem azok, akiknek lenniük kellene. A Sátántól való szabadulásuk úgy történik, ha újra felismerik és ráébrednek, hogy az Atya tökéletes megelégedést talál az Ő Fiában, aki a nevükben képviseli őket, és ezért az Atya előtt ők is teljes elfogadottsággal állnak. Ez a szabadulás útja, így vettetik ki az ellenség; így lehet legyőzni őt mint vádlót. Igen, a vérre való hagyatkozás elegendő ehhez a teljeskörű, mindent felölelő győzelemhez! „Legyőzték őt a Bárány vérével”, és a vér értékének első és legfőbb tényezője minden irányban annak folt nélkül való bűntelensége, az Úr Jézus természete. Soha nem volt senki, aki ilyen lett volna.

Olyan öröm van bennem, hogy Isten jött el Krisztusban, hogy ISTEN volt az, aki eljött Krisztusban. Vádolható Isten bűnnel? Lehet Isten számlájára bűnt felróni? Isten volt Krisztusban, aki teljesen és tökéletesen szent, akiben nem volt bűn, aki testet öltött; és ennek az isteni természetnek az érdemében, annak tökéletességében a Sátán hatalma legyőzetik – ezen az alapon. Áldott legyen Isten! Hit által lesz a miénk ennek a drága vérnek az értéke; azaz, az Úr Jézus tökéletességét nekünk lehet számítani. Ez a kegyelem – ez az evangélium csodája. Ha elkezdenénk elemezni magunkat, és számba vennénk önmagunkat, az szörnyű dolog lenne, nyomorult vállalkozás, és nem érne véget soha – gondoljátok csak meg, szeretteim, mindazzal együtt, amit mi ismerünk saját magunkról, és amit Isten tud rólunk – „Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan; ki tudná kiismerni? Én, az Úr vagyok a szívek vizsgálója, a vesék megítélője…”. És bár mindez tény, mégis bűntelen tökéletességben állhatunk meg Isten jelenlétében, nem saját magunkban, hanem Krisztusban, akiben teljes, bűntelen tökéletesség számíttatik nekünk Istentől.

Forrás: Open Windows, május 27., a teljes szöveg angolul: http://www.austin-sparks.net/english/000477.html

A nyugalomba való bemenetel (T. Austin-Sparks)

Részlet:

“A pusztai vándorlás negyven éve alatt, miután Isten kijelentésének első része beteljesedett azzal, hogy kihozta a népet Egyiptomból, sok vallásos tevékenység folyt. Sokféleképpen kifejezték Isten iránti tiszteletüket, imádatukat; kudarcaikból és szenvedéseikből szellemi leckéket tanultak meg; sokféleképpen kapcsolódtak Isten dolgaihoz; mégsem léptek be valóságosan abba a szándékba, melyre Isten kiválasztotta és amely miatt kihozta őket Egyiptomból. Meg kell látnunk, nagy különbség van aközött, hogy kijövünk Egyiptomból, kijövünk a világból, kijövünk a Sátán uralma alól, és aközött, hogy bejövünk Isten királyi uralma, Isten kormányzása alá; aközött, hogy sok vallásos tevékenységet végzünk, dicsérjük az Urat, imádkozunk, gyakoroljuk a hitünket, kudarc és szenvedés által megtanulunk dolgokat, és aközött, hogy belépünk abba a valódi szándékba, amelyre ki lettünk választva, amelyre az Úr megváltott bennünket.

Látjuk a különbséget? Ma az Úr népének nagy sokasága a „sok tevékenységben” vesztegel, az istentisztelet és -dicséret formáiban, vallásgyakorlásban, kudarc és szenvedés által leckéket megtanulva; de hányan részesei valójában annak az isteni szándéknak, melyre meg lettek váltva? Világosan látható a különbség a pusztai generáció és az országba belépett következő nemzedék élete között. A pusztaiak mindössze körbe-körbe jártak, és be voltak rekesztve abba, hogy kudarcok és szenvedés útján tanulják meg ezeket a leckéket, be voltak rekesztve a vallásos típusú tevékenységek sokasága közé. A másikaknak az országban hatalmas és dicsőséges előremenetelük volt abban a teljes isteni szándékban, hogy az isteni dicsőség és kormányzás királyságát megalapítsák, a gonosz hatalmakat megdöntsék, az ország erőforrásait gyümölcsöző célokra használatba vegyék, hogy az Úr dicsőséges tanúbizonyságaként való nép legyenek, teljes megelégedéssel, teljes győzelemmel.

A pusztai életet semmiképp nem tekinthetjük az Úrról való dicsőséges bizonyságnak. Bárhol is olvasunk a pusztai vándorlásról az Igében (és sok helyen szerepel), mindig Isten csalódottsága és az ember csalódottsága jellemzi ezt a történetet. Ez szomorú történet. Amikor azonban bemennek az országba, az már teljesen másképp fest, győzelem követ győzelmet, dicsőség követ dicsőséget, a vagyon és a gazdagság egyre növekszik, minden haszonra fordul, és minden gyümölcsözővé válik, tehát az egész nem más, mint az Úr dicsőségéről, hűségéről, jóságáról és teljességéről szóló tanúbizonyság. Ez Isten szándéka. Ez valami nagyon nagy dolog, dicsőséges ügy; míg a pusztaság elhúzódó elégedetlenséget jelent mindkét oldalon; a gyengeség, vereség, kudarc és csalódás történetét. Mégis az Úr népe ők.

(…)

Tehát azt látjuk, hogy a nyugalomba, az Isten teljes szándékába való belépés legelső feltétele, hogy meglássuk Jézust a Szent Szellem által, és amíg nem látjuk Jézust a Szent Szellem által, nem léphetünk be sem a nyugalomba, sem Istennek a megváltásunkon túli teljes gondolatába és szándékába.

Ezzel a látással, ezzel a kijelentéssel pedig együtt jár a Krisztusba vetett szilárd hit, az a szándékos és határozott tett, mellyel megállunk Krisztusban Isten teljes szándékáért, hogy lássunk és higgyünk; de ez a hit aktív dolog, melyben alávetjük és teljesen átadjuk magunkat Annak, Akit láttunk.

Erre van szükség, és előbb vagy utóbb el kell jönnie, hogy így meglássuk az Urat. Sokaknál ez évekkel később történik, a pusztaság után. Nem azért, mert az Úr nem akarta volna korábban, hanem mert a hústest erőteljes és kitartó ellenállása miatt nem történt valódi önátadás. Van vallásos cselekmény, külső istentisztelet, az istenimádat megnyilvánulásai, sok minden az Úrral kapcsolatban, de nincs valódi, belső megtöretés, átengedés, önátadás az Úrnak – valamilyen módon még mindig a személyes érdek vezérli még a szolgálatunkat, cselekedeteinket, áhítatunkat is – és ezért késik a kijelentés.”

Tovább a teljes igeszolgálatra: