Az Úr jelenléte erő! Az Úr jelenléte élet! Az Úr jelenléte szentség! (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks_Az_Ur_jelenlete
Olvassuk a Héberekhez írt levél 4. fejezet, 1-3. verseket: „Féljünk tehát, hogy bár hátra van az ő nyugalmába való bemenetel ígérete, netán valaki azt higgye közületek, hogy ő kimaradt, mert mi is vettük az örömüzenetet, mint azok, de azoknak nem használt a hallott szó, mert nem vegyítették hittel azok, akik hallgatták. Mert mi bemegyünk a nyugodalomba, akik hívek lettünk, úgy, amint kijelentette: amint megesküdtem haragomban, hogy nem mennek be a nyugalmamba, noha az ő munkái a világ (alapjainak) levetése óta megtörténtek”.

6. fejezet, 1-3: „Azért hagyjuk el a Krisztusról szóló kezdetleges beszédet, törekedjünk a végcélbajutásra, nehogy újra lerakjuk az alapját a holt tettekből való gondolatmód megváltozásnak és az Istenre épült hithűségnek, a bemerítettségeknek, a kézrátételeknek, a halottak feltámadásának és a korszakra szóló (aioni) ítéletnek tanítását. Ezt meg is tesszük, ha megengedi az Isten.” (Vida ford.)

Rendhagyó találkozóink első sorozatában az Úr arra vezetett minket, hogy megvizsgáljuk, mit jelent jelenléte az Ő népe között. Azt hiszem, mindnyájan egyetértünk abban, hogy az Úr jelenléte a legfontosabb a számunkra. Amikor így összegyűlünk, az imádságunk minden bizonnyal legelsősorban azért szól, hogy az Úr legyen jelen köztünk. Valószínűleg továbbá, ti, akik a nap elején imádkoztatok, mindig imádkoztok azért, hogy az Úr jelen legyen. Fölismertük, hogy a saját életünkben és Isten népének az életében is az a legeslegfontosabb, hogy az Úr jelenléte itt legyen velünk. Mindnyájunknak félnünk kellene attól, hogy úgy lépjünk tovább, hogy nincs velünk az Úr. Nem is tudjuk elképzelni az életet az Úr jelenléte nélkül. Az Úr jelenléte számunkra a minden.

Emlékszünk, rámutattunk arra is, hogy Maga az Úr is erre vágyik leginkább. Azt mondta Mózesnek: „Építsenek nekem szentélyt, hogy közöttük lakozhassam.” Az Úr arra vágyik legjobban, hogy a népe között legyen. Vannak azonban bizonyos feltételek, amelyek mentén ez megvalósulhat. Az Úrnak megvannak a kikötései, melyeknek teljesülniük kell, hogy velünk lehessen. Látjuk, a Héberekhez írt levél, melyből olvastunk, mindig Izrael pusztai vándorlására utal vissza, arra az időszakra, melyben a Mózesnek szóló igék hangzottak: „Építsenek nekem szentélyt”. Ez a Vörös-tengertől az ország határáig, a Jordánig tartó időszak volt.

Ezalatt a negyven év alatt, bár sok nehézséggel szembesültek, és az Úrnak sok baja akadt a néppel, az Úr mégis velük volt. Amint említettem tehát, sok probléma merült föl a negyven év alatt. Sokszor kerültek igen nehéz helyzetbe. Olvasunk Amálekről, aki kijött, hogy harcoljon Izraellel. Emlékszünk Bálám történetére, a hamis prófétára, akit Bálák bérelt föl, hogy megátkozza Izraelt. Vándorlásuk válságos időszakai voltak ezek. Azután ott volt a kenyérrel és a vízzel kapcsolatos válság; az ellenségek jelentette konfliktusok. De mindez idő alatt az Úr végig ott volt népével, nem engedte, hogy Amálek háborút nyerjen Izrael ellen, Bálám átkát pedig áldásra fordította. Az Úr velük volt – ez pedig győzelmet jelentett, támogatást; azt, hogy minden szükségletükről gondoskodik; azt jelentette, hogy az Úr megsegíti őket a gyengeségeikben, hogy az Úr velük van.

Egyetlen oka volt azonban, hogy az Úr velük volt minden nehézségükben és megpróbáltatásukban. Az Úr egyetlen dolog miatt volt velük: Mert a nép előre haladt. Elindultak, hogy megérkezzenek egy kitűzött célhoz, és a sok akadály ellenére is folyamatosan mentek. A nehézségeik időnként megakasztották haladásukat egy időre, de utána újra elindultak. Az Úr pedig velük volt, mert mentek. Amikor az Úrral indultak, az Úr is velük indult. És ez az egyik alapvető kitétel, melynek alapján az Úr az Ő népével tart. Izrael népe egy látással indult el. Talán emlékszünk, amikor átkeltek a Vörös-tengeren, a fáraó serege pedig a vízbe fulladt, mit énekelt Mózes, Áron és a nép. Ebben az énekben emelkedett föl a látomás. Azt mondták: „Az Úr kihozott bennünket, azért, hogy bevihessen”. Az Úr kihozott minket, nem azért, hogy hagyjon elhullani a pusztában, mert nem ez az Úr gondolata a számunkra. Azért hozott ki minket Egyiptomból az Úr, hogy bevigyen minket az országba. Így fogalmazták meg: „vigyen el minket az Ő szent hegyére” (Zsolt 43,3). Ezzel a látással indultak el. És amíg ez a látás előttük lebegett, és folyamatosan haladtak, az Úr velük volt.

Az Úr nekik adta azt a hatalmas győzelmet az elején, hogy ezzel bátorítsa őket a továbbhaladásra. A vörös-tengeri győzelem a kereszt győzelmének felel meg – annak, hogy meghaltunk, eltemettettünk és feltámadtunk Krisztussal együtt. Ez volt a nagy megalapozódás. És így indultak el, hogy ez az alap volt a hátuk mögött és a talpuk alatt. Eljött azonban az idő, amikor megtorpantak. Emlékszünk, hogy a szent sátrat szállításra építették; nem az volt a rendeltetése, hogy lecövekeljék egy helyen, és örökre ottmaradjon. Az egész úgy volt megalkotva, hogy menni lehessen vele. A sátor volt pedig az a hely, ahol az Úr ott volt. Tehát az Úr gondolata a számukra az volt, hogy haladjanak.

Nem tudom, hogyan álltok Mózes 4. könyvéhez. Ez a Számok könyve, és nagyon csodálatos könyv. Ha valaki még nem tanulmányozta volna, tanácsolom, hogy tegye meg. Az Előrehaladások könyvének is nevezhetnénk, az Úrral való előrehaladás könyvének. Amikor eljutunk az egyik fejezethez, méghozzá a 33. fejezethez, azt találjuk, hogy van egy kifejezés, mely negyvenháromszor szerepel abban az egy fejezetben. Mármost, ha valamit negyvenháromszor ismételnek meg ugyanabban a fejezetben, annak jelentősége kell, hogy legyen. Izrael fiai „elindultak”. Negyvenháromszor mondja, hogy elindultak, útra keltek. És ez az a könyv, amelyikben az Úr olyan hatalmasan megnyilvánul népe között.

Tudjuk, amikor megérkeztek a pusztaság túloldalára, és Kádes-Barneába jutottak, az ígéret földjének határához, megtorpantak. Ott nem olvassuk, hogy „és elindultak”. Megálltak. És nem látjuk, hogy ott lenne velük az Úr. Két főt leszámítva az egész generáció elhullott a pusztában. Pedig nem ez az Úr gondolata népe számára; az Úr gondolata nem az, hogy a népe a pusztában haljon meg. Ebben nincs ott az Úr. Sőt, amint a Héberekhez írt levélben olvassuk, az Úr ez ellen van. Az a feltétele tehát annak, hogy az Úr a népével legyen, hogy azok folyamatosan haladjanak. A Héberekhez írt levél 4. fejezetében olvastuk az Úr súlyos figyelmeztetését amiatt, hogy nem mozdultak. Megmondta: „megesküdtem haragomban, hogy nem mennek be az Én nyugalmamba”. Mindent elveszítettek, mert nem haladtak tovább. Ezért olvassuk a 6. fejezetben, hogy „törekedjünk”, azaz „haladjunk tovább” (KJV). Ne cövekeljünk le a kezdeti dolgoknál, hanem haladjunk tovább előre!

De mit jelent továbbhaladni? Számunkra természetesen ez szellemi értelemben való előrehaladást jelent. Mi már új korszakban élünk, és ez a korszak szellemi. Valamit azonban mégis mutatnék nektek a haladásunk jelentésével kapcsolatban. Ami igaz Izraelre a pusztában, bár az ő esetükben ez földi dolog volt, ugyanaz igaz ránk nézve is szellemi értelemben. Ha ismét megnézzük a Héberekhez írt levelet, felfedezhetjük, hogy a szellemi értelemben való előrehaladás azon múlik, hogy gyakorlatba ültetjük-e, amit az Úr mondott. Észrevettétek-e már, hogy azzal még egy lépést sem teszünk előre, ha meghalljuk, mit mond nekünk az Úr? Tudom, hogy ez nagyon furcsán hangzik. Az Úr személyesen szólhat hozzánk; lehet, hogy nálunk van az Ő Igéje, miénk az összes tanítás, amit csak megadhat az Úr, ismerhetjük Isten összes igazságát, lehet, hogy sok év óta mindez a miénk, mégis, bár mindent megkaptunk, de egyhelyben toporgunk. Ez nem azon múlik, hogy tudjuk-e, mit mondott az Úr. Hanem azon, hogy a gyakorlatba ültetjük-e. Ha azt csináljuk, amit az Úr mondott, az az egyetlen módja az előrehaladásnak.

Hogyan haladhatunk akkor előre? Üljünk le csendben, és tegyük föl a kérdést: „Mit is mondott nekem az Úr?” Lehet, hogy az elmúlt négy-öt hét során, vagy akár évekkel ezelőtt; szólhatott itt, ezen a helyen, vagy számos szolgájának igeszolgálata által. Az Isten Igéje olvasásán keresztül egész igazsághegyeket tehettünk magunkévá, de mégsem mozdultunk előre tapodtat sem, és lehet, hogy az Úr nincs velünk úgy, mint ahogyan szeretne velünk lenni. Az Úr jelenléte erő, az Úr jelenléte élet, az Úr jelenléte szentség. Ó, az Úr jelenléte nagyon sok mindent jelent, de ez mind nagyon gyakorlati dolog. Az Úr nem hisz az elméletekben. Nem hisz a tankönyvekben sem. Az Úr nagyon gyakorlatias Úr, az irántunk való hozzáállása pedig ez: „Idefigyelj, én ezt mondtam neked, te pedig hallottad. Lehet, hogy örvendeztél benne. Lehet, hogy hitted, igaz. Lehet, hogy hálát is adtál érte az Úrnak. De mit kezdtél vele?”

Megragadtunk-e minden egyes dolgot, amit az Úr mondott, és előhoztuk-e, mondván, „Valami tennivalóm van ezzel. Nekünk, mint gyülekezetnek, tennünk kell vele valamit. Életbe kell léptetnünk. Ha nem tesszük meg, nem fogunk előrehaladni. És Isten ereje nem fog megnyilvánulni közöttünk.” Így telhetnek az évek egymás után, és kitölthetjük ezeket az éveket tanítással, de mégis évekkel le leszünk maradva. Nem érkezünk el abba, amibe az Úr el akarna juttatni minket. Miért lenne különben ez a sok buzdítás az Újszövetségben, hogy haladjunk előre? Miért áll szinte az egész Újszövetség az Isten népéhez szóló buzdításból, bátorításból és figyelmeztetésből, hogy törekednünk kell előre? Vajon miért ennyire gyakorlati könyv az Újszövetség? Mert a valódi szellemi fejlődés és az Úr jelenléte azon múlik, hogy mindent a gyakorlatba ültetünk-e, amit éppen tudunk.

Kíváncsi vagyok, vajon ki tudná megmondani, hányszor fordul elő a következő mondat Újszövetségben. Izrael pusztai vándorlása korából származik az idézet. Így szól: „Ma, ha halljátok az Ő hangját, ne keményítsétek meg a szíveteket!”. Ezek az Igék egyre-másra sorakoznak az Újszövetségben. Ma! Ma! Ma! Látjátok tehát, ezt az egészet a MOST-ba kell áthozni. Minden további fejlődésünk azon múlik, hogy mihez kezdünk azzal, amit MOST tudunk. Az Úr tehát azt mondja nekünk, hogy „veled vagyok, ha haladsz előre. Az előrehaladás pedig azt jelenti, hogy gyakorlatba ülteted, megcsinálod mindazt, amit mondtam neked.” Hogy növekszik-e az Úrról való ismeretünk, az teljes mértékben azon múlik, engedelmeskedünk-e naponként a kapott világosságnak.

Természetesen azt szeretnénk, hogy az Úr velünk legyen, és azt akarjuk, hogy az Ő teljességében legyen Velünk. A szívünk tényleg erre vágyik. Biztos vagyok benne, hogy ezt mindannyiunk nevében mondhatom, akik itt vagyunk ma este. Ha egyenként mindenkivel beszélgetnék, és megkérdezném, „Szeretnéd-e, hogy az Úr veled legyen? Szeretnéd-e, hogy az Úr olyan teljességben legyen veled, amennyire az csak lehetséges?” Nem hiszem, hogy bárki az itt jelenlévők közül azt mondaná, hogy „Nem, én nem akarom az Urat.” Hanem így szólna: „Igen, ezért imádkozom, és erre vágyom, az Úr jelenlétére teljességben!” És ezt szeretnénk az Úr népeként együttesen is ezen a helyen.

Amikor tehát az Úr szól, ragadjuk meg azt, amit mondott, és jelentsük ki: Ezzel valami teendő van. Nem tehetem be pusztán a tudástáramba. Nem helyezhetem el csak úgy azok mellé, amiket tudok. Azt keresem, hogy meglássam, mit kíván ez meg tőlem a gyakorlatban! És amikor meglátom, hogy ez mit jelent, akkor odajövök az Úr elé, hogy ezt valóságossá és élővé tegye az életemben. Testvérek, azok az emberek, akik ezt teszik, azok fognak előrehaladni! Azok fognak belépni az ígéret földjére. Azok fognak belépni az Ő nyugalmába. Azok fognak belépni az Úr örömébe. Mert az Úr ezt akarja – hogy legyenek olyanok, akik mindent megragadnak, amit az Úr mond, és gyakorlattá formálják.

A Héberekhez írt levél szerzője tehát azt mondja: „Haladjunk előre!” Mi más módon tudnánk előrehaladni? Hiszen nem valamilyen szó szerinti utazáson veszünk részt ezen a földön. Az ígéret földje számunkra nem ezen a földön, nem ebben a világban van. Nekünk Krisztus az ígéret földje. A mi számunkra Krisztus az Isten szándékának teljessége. Mindent, amit tehát Krisztusról hallottunk, azt fognunk kell, és át kell ültetnünk a gyakorlatba. Ezt jelenti előre haladni. És ezt jelenti, hogy az Úr teljességgel velünk van!

Az Úr számára hasznos edények (T. Austin-Sparks)

Eredeti: https://www.austin-sparks.net/english/books/007980.html
PDF: Austin-Sparks_Az_Ur_szamara_hasznos_edenyek

„Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van. És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek. Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája. (…) Egy nagy házban pedig nemcsak arany- és ezüstedények vannak, hanem fa- és cserépedények is; amazokat megbecsülik, emezek pedig közönséges használatra valók. Ha tehát valaki megtisztítja magát ezektől, megbecsült, megszentelt edény lesz, az Úrnak is hasznos, és minden jó cselekedetre alkalmas” (2Tim 2,1-3; 20-21).

„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak” (2Kor 4,7).

„Sőt valahol valaki így tett bizonyságot: Micsoda az ember, hogy gondolsz rá, vagy az embernek fia, hogy gondod van rá? Rövid időre kisebbé tetted őt az angyaloknál, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg, (…) azt azonban látjuk, hogy az a Jézus, aki rövid időre kisebbé lett az angyaloknál, a halál elszenvedése miatt dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg, hiszen ő Isten kegyelméből mindenkiért megízlelte a halált” (Héb 2,6-7.9).

Az Úr célja, hogy a mennyei minta, a mennyei látomás és kijelentés alapján megformált edényeket készítsen, amelyek a földön mindenfelé, de különösen is az Ő népe között nagyobb teljességben képviselik az Ő gondolatát, és amelyek révén lehetősége van népét abba a nagyobb teljességbe vezetni, amelybe ezeket az edényeket már elvezette. Ennek a pusztán hivatalos aspektusát azonnal el is vethetjük. Meg kell szabadulnunk attól a mentalitástól, mindazoktól az elgondolásoktól, amelyeket egész életünkben ismertünk, amelyekben esetleg mi magunk is nevelkedünk, és amiket tanultunk az Úr munkája természetével, vagyis annak szervezett, rendszerbe foglalt, hivatalos jellegével kapcsolatban, és el kell jutnunk egyszerűen ahhoz, amit az Újszövetség képvisel, ahol az Úr nagyon egyszerű és spontán módon vezette el az embereket az Ő ismeretébe; és amikortól ezek az Ő akarata szerintivé váltak, mások szükségleteit is be tudták tölteni. A gyülekezet pedig a szellemi szükség betöltésének és Krisztus ilyeténképpen való átadásának ezen a nagyon egyszerű, de igen hatékony módján növekedett. Mennyire más ez, mint amikor hivatalos kinevezés alapján küldenek valakit valahova, hogy az ott valamilyen keresztény munka szervezésébe fogjon, és egyszerű vagy egyéb eszközökkel valami keresztény jellegű dolgot építsen.

Az Úrnak voltak edényei, melyekbe a mennyei kincset letétbe helyezte, és az Úr – csendesen, talán lassan, de nagyon mélyen – ezzel is, azzal is találkozott ezek által az edények által, míg össze nem állt számára egy kis mag azokból, akik amiatt, hogy Őutána éheztek és vágyakoztak, és Őbenne találtak megelégedést, valami nagyon tiszta módon képviselték Őt. Ez az újszövetségi gyülekezet.

Pál ilyen választott edény volt. Egyik helyről a másikra ment Isten akaratában járva, kereste a szellemi éhség jeleit, látogatásai eredményeképpen pedig szellemileg kiéhezettek összegyülekezései jöttek létre. Majd ezekben a kis magokban a kapott világosság és kijelentés mértéke szerint felnövekedtek olyanok, akik, miután érzékeik a gyakorlat által kifejlődtek, az isteni hatás alatt képessé váltak mások vezetésére és szellemi felügyelet gyakorlására. Így növekedett a gyülekezet. Az alapvető dolog tehát, hogy legyenek mennyei letétet tartalmazó edények, és az Úr ebből kiindulva nagyon csodálatosan tudja végezni munkáját.

Akinek van szeme a látásra, annak a napnál is világosabb, hogy ma pontosan erre van szükség. Két dolog egészen nyilvánvaló. Az egyik, hogy a szellemi szükségletet semmilyen valóságos, élő vagy megfelelő módon nem tölti be napjaink vallásos berendezkedése vagy rendszere. A másik, hogy semmilyen új keresztény szervezetnek nincs létjogosultsága a nap alatt. Pontosan ugyanaz fog történni azzal is, mint az összes többivel, és nem fogja jobban képviselni Isten útját, mint a korábbiak vagy a mostaniak. Nagyon is van létjogosultsága azonban a szellemi táplálás szolgálatának. Másképpen fogalmazva, nagy éhség mutatkozik az Úr népe között az Úr után. Lehet, hogy sokan közülük nem is ismerik a saját szükségletük természetét, de nagyon gyorsan fölismerik, mire van szükségük, amikor megkapják. Így reagálnak: „Ezt kerestem, pontosan erre vágytam! Nem is tudtam, hogy ilyen létezik, ezért nem tudtam, hogy mi hiányzott eddig, de most látom, hogy betölt valamit bennem, aminek tudatában voltam ugyan, de nem tudtam megfogalmazni korábban.”

Lehet, hogy az Úr szuverenitásáról van itt szó, mert ahogy a judaizmus is egyértelműen előkészítette az utat a kereszténység számára (nem Isten abszolút [tökéletes], hanem relatív [megengedő] akaratából), úgy a jelenlegi rend, a történelmi kereszténység rendszere is előkészíti az utat a szellemi számára most, a mi időnkben. Azaz lehet, hogy ezt a mostani rendszert Isten szuverén módon arra használja föl, hogy a csalódottságnak ez az állapota kialakuljon, és vele együtt fölmerüljön a szükséglet is. Bárhogy is legyen, nehéz nem észrevenni, hogy ma mindenfelé megtalálhatók azok, akik tudatában vannak a bennük lévő betöltetlen szükségnek. Talán nincsenek olyan sokan, mint gondolnánk, de akkor is itt-ott elszórtan megvannak azok, akiknek ha valami többet mutatnának az Úrból, mint ami elérhető a számukra ott, ahol vannak, azonnal kapnának rajta, és arra mennének tovább. Ennek az egyetemes és világszerte jelentkező szükségletnek a kielégítéséhez pedig edényekre van szükség. Ahhoz, hogy a tanúbizonyság edényei legyünk, nem kell valamilyen szervezethez csatlakoznunk, nem kell, hogy ezzel kapcsolatos, hivatalos státuszunk legyen, mert ehhez egyedül felülről való megbízásra van szükség. Ez a felhatalmazás pedig nem emberi választás, hanem az Istennel való járásunk alapján adatik. Akkor kapunk felhatalmazást, ha Istennel járunk; azaz ha a Szent Szellem pecsétje van a szolgálatunkon, és az ilyen szolgálatot semmi sem gátolhatja meg. Lehet, hogy az emberek minden ajtót bezárnak előttünk, lehet, hogy a hivatalos rendszerektől semmilyen lehetőséget nem kapunk, de Istennek olyan ajtói vannak, melyeket senki be nem zárhat, és Isten ajtói mindig fontosabbak, mint az emberekéi.

Tanulmányozzuk újra Ezsdrást, és figyeljük meg, milyen odaszánással volt ez az ember az Úr és az Úr érdekei iránt! Akkor megértjük Ezsdrás választásának titkát. Ez a titok pedig nem más, mint hogy hogyan viseltetett az Úr iránt. És ha Ezsdrás könyvében végig megfigyeljük a folyamatosan felbukkanó kifejezéseket, azokat például, hogy „a menny Istene”, vagy „Istenünk keze”, észre fogjuk venni az isteni szuverenitást ennek az edénynek az életében, úgy, hogy minden egyebet ennek az isteni szuverenitásnak vetett alá az Isten céljának megvalósításáért.

Ugyanez igaz Nehémiásra is. Figyeljük meg Nehémiás odaszánását az Úrnak! Olvassuk el azt a nagyszerű imádságot a könyve elején, majd figyeljük meg a könyv legjellemzőbb szavait és kifejezéseit: „Istenünk keze volt rajtunk”. Milyen gyakran bukkan fel ez az ige: „Istenünk rajtunk nyugvó jó keze szerint”. Ez az egész csodálatosan munkálódott ki, fölülemelkedett minden ellenkezésen; márpedig sok minden állt ellenük! De a munkát elvégezték, a szolgálatot betöltötték, és csakis ez számít.

Ilyen természetű edényekre van szükség, akik Isten számára különválasztottak, mennyei és szellemi természetűek, a megnyílt menny segítségével egyre növekednek a Krisztus megismerésében, és önként, készakarva, határozottan kiállnak Isten teljes és tiszta tanúbizonyságáért. Az ilyen ember „megtisztelő célra rendelt edény lesz, a gazdájának megszentelt, hasznos, minden jó munkára alkalmas”. Az Ige ezt a gyalázatra való edényekkel állítja szembe. Az Ószövetségben nagyon sok tanítás rejlik számunkra ebben az összefüggésben is. A gyalázatra való edényekkel kapcsolatban például Saul jut az eszünkbe. Saul, aki felelősségre jutott az Isten dolgaiban, és akinek minden lehetősége és minden isteni segítsége megvolt ahhoz, hogy tisztességre való edény legyen, és az Úr tanúbizonysága a kezében volt. A története mégis a gyalázatra való edény története. Miért? Jóval korábbra kell visszatekintünk Izrael történetében, hogy betekintést nyerjünk ebbe.

Az Úr két ezüstkürt készítését parancsolta meg korábban, hogy azok Áron fiaié, a papoké legyenek. Megvolt a pontos cél, hogy mire kellett ezeket használni: a közösség összehívására, tanácsolásra és vezetésre; a táborok elindítására, előremenetelre, indulásra; az Úr ünnepein való megfújásra; és riadóra, hadba vonulásra. De bármilyen célból fújták is meg, a kürtöknek a papok, Áron fiai kezében kellett lenniük. Tudjuk, hogy a papság a fiúsággal, a szellemi érettséggel függ össze, a papsággal és fiúsággal jelzett szellemi érettség pedig a természetes élet teljes kizárásáról beszél, tehát mindannak félretételéről, ami az emberből való természet szerint.

Amikor azonban Saulhoz érkezünk, ezt olvassuk: „Saul pedig megfújta a kürtöt” (1Sám 13,3, az angol fordítások szerint), és ha megnézzük az összefüggést, és számításba vesszük, Saul élete milyen irányban haladt, meglátjuk, hogy nem volt semmilyen papi jelleg a kürt megfúvása mögött. A kürt végig az Úr tanúbizonyságát, illetve az abból fakadó dolgokat jelenti. A kürt az Úr bizonyságának eszköze; az az eszköz, mely által az Úr ismerete eljut az Ő népéhez: az Úr akarata, az Úr útja, az Úr időzítése. Mindent, ami az Úrral kapcsolatos, a kürt adja a nép tudtára. A népnek olyan helyzetben kell lennie, hogy legyen fülük annak meghallására, amit a Szellem mond, de ha a kürt bizonytalan hangon szól, ha határozatlan, kétes hang jön ki belőle, mi lesz annak az eredménye? Nem más, csak zűrzavar, káosz, gyengeség, vereség és gyalázat. Ez pedig teljességgel a dicsőség és tisztesség ellentéte. Így volt ez Saulnál is; megfújta a kürtöt, és mit ért el azzal, hogy a kürtöt a kezébe vette? Izraelt zűrzavarba, gyalázatba, vereségbe, gyengeségbe vezette.

Mi vitte vajon Sault arra, hogy megfújja a kürtöt? Önfejűen, személyes ambíciótól vezérelve, a saját dicsőségéért fújta meg. Tudjuk, milyen szellemű volt Saul. Amikor az asszonyok így énekeltek: „Megverte Saul a maga ezrét, Dávid a maga tízezrét”, azt mondja, „Saul ezen igen megharagudott (…) azt gondolta: Dávidnak, lám, tízezret tulajdonítanak, nekem pedig csak ezret (…) Ezért Saul attól a naptól fogva mindig rossz szemmel nézett Dávidra”. Tudjuk, hogy rögtön ezután már Dávid életére tört, és kitartóan igyekezett megölni őt. Féltékenység, ambíció, személyes érdek játszott közre benne. Ilyen volt Saul szelleme, ez húzódott a kürt megfúvása mögött. Ez volt valójában amögött, hogy kezébe ragadta az Úr bizonyságát; ez volt amögött, hogy befolyásolni kívánta, merre menjen az Isten népe. Nem az Úr népének az egyedüli érdekéért volt ez, és nem Magának az Úrnak a dicsőségéért, úgy, hogy egyáltalán ne vette volna tekintetbe a saját érdekeit! Az Úr dolgaihoz valójában a saját, személyes érdekei fűzték. A pozíció, a befolyás és az elismertség számított neki. Gyalázatra való edény!

Nézzük meg a többieket: Gedeon és háromszáz embere is megfújta a kürtöt. Mennyire különbözik ez azonban Saultól! Gedeonnal kapcsolatban a legelső, amit látunk, hogy az alázat, az önmaga semmibe vétele jellemzi: „Én vagyok a legkisebb atyám házában”. Az Úr azt mondta Gedeonnak: „Menj el ezzel a te erőddel”; „az Úr veled van, erős vitéz”. Gedeon egyáltalán nem gondolta úgy, hogy erős vitéz lenne, és erőnek sem volt tudatában egyáltalán. Az Úr Gedeonnal való további bánásmódjának pedig mind jelentősége van. Mély jelentősége van például a gyapjúnak. A nedvességtől átitatott gyapjú, miközben a körülötte lévő talaj szikkadt és száraz! Mit jelent ez a bizonyság edényével kapcsolatban? Hogy bár halál veszi körül mindenfelé, benne élet van, benne teljesség van. Pál arról az életről beszél, amely által Jézus legyőzte a halált, arról az életről beszél, mely láthatóvá lett halandó testünkben. A szellemi halál veszi körül, az élet mégis győzedelmeskedik a halál fölött az edényben. Ha a gyapjú száraz, a föld pedig nedvességtől átitatott? „A halál bennünk munkálkodott, az élet pedig bennetek. Míg mi tudatosan küzdünk a halállal saját magunkban, ugyanakkor ti életet nyertek – különös módon – tőlünk: ez az élet a tiétek, míg mi a saját szívünkben folytatunk halálos küzdelmet.” Ez a kettő található meg Pálban. Nem ellentmondás ez, hanem ugyanannak a megtapasztalásnak a két oldala. Gedeon ezekre a szellemi alapelvekre épül, így válhat edénnyé a bizonyság hordozására.

Hatalmas hadseregének megrostálása pedig nem mást jelent, mint a minden módon való megszabadulást attól, ami az emberből való természet szerint, míg el nem jutunk a háromszázból álló megrostált csapathoz, akiknek az Úr érdekein kívül nincs más a szívükben. Ha pedig újabb adalékot is szeretnénk látni, amely megmutatja, hogy a vezérelv, mely alapján Gedeon az Úr hasznára volt, a halál fölött diadalmaskodó élet, jusson eszünkbe Gedeon árpakenyere. Emlékszünk, hogy Gedeon éjszaka kúszott be a midianiták táborába, és meghallotta, hogy a tűz körül miket mesélnek; egyikük pedig elmondta az álmát, melyben egy árpakenyeret látott a táborra gurulni, és az összes sátrat összedöntötte az az egyetlen árpakenyér. Mire valaki, valami furcsa ráérzéssel, azt mondta: „Ez Gedeon!”. Gedeon pedig meghallotta. Az Úr volt ez, aki azon munkálkodott, hogy Gedeon számára megerősítse az elhívását. Mi volt azonban ez az árpakenyér? Az árpa mindig a feltámadás zsengéjét jelenti. Gedeon pedig így lett a bizonyság edénye, a teljes tekintély kürtjével az Úrért, mert az Úr Jézus feltámadása törvényének talaján állt, ami azt jelenti, hogy félretett mindent, ami a természetből való, és mindent az Úrért tett. Ez a tisztességre való edény!

Saul a saját erejében és dicsőségében lévő embert jelképezi; az eredmény pedig gyalázat, amikor ez az Úr dolgaihoz ér. Gedeon az Urat képviseli, és nem az ember szerepel benne – vagyis az ember önmagában – hanem az Ő feltámadásának ereje; a végeredmény pedig dicsőség és tisztesség!

Az egész Ószövetségben végigkövethetjük ezt. Most csak ezeket az ismerős, és semmiképp nem új illusztrációkat választottuk ki.

Az Úrnak ilyen edényekre van szüksége. Ezeket nem lehet hivatalosan előállítani, nem lehet tudományos alapon kijelölni. Ezek nem juthatnak el ide természetükből fakadóan. Válságnak, annak a mély válságnak kell kell bekövetkeznie, ahol a kereszt minden értelmében a hústestet félretétetik, semmissé lesz, és akkor az élet Szelleme Krisztusban arra a teljesen új síkra vezet, ahol Maga az Úr a minden. Az ilyen edények az Úr rendelkezésére állnak, és Ő csodálatos dolgokat tud művelni általuk. Legyen meg ez az edény, és nem telik bele sok idő, az Úr gondoskodni fog arról, hogy egy másik éhes lélek kerüljön kapcsolatba vele, és ez a kettő megy együtt tovább, majd egy harmadik és egy negyedik, és így növekszik az egész munkálat, míg az Úr össze nem gyűjti azok gyülekezetét, akik egyszerűen azt a megelégedettséget képviselik, amit Ő jelent azoknak, akik számára Ő a minden.

Az Úr akar tenni valamit; nem az van, hogy mi akarunk tenni valamit az Úrért. Nem az van, hogy keresztény munkába kezdünk, vagy keresztény szolgálatba lépünk; hanem hogy az Úr teljesen Magáénak akar minket, azt akarja, hogy teljes helye legyen bennünk, és el akar vezetni bennünket szellemileg oda, hogy mi is tudjunk szükségletet kielégíteni. Lehet, hogy egy etióp kincstárnok vág át a pusztaságon, és az Úr tudja, hogy az az ember csalódást élt át Jeruzsálemben, de azt is tudja, hogy van valaki mérföldekre tőle, aki be tudná tölteni a szükségletét, ezért gondoskodik róla, hogy az üres edény és a teli edény összetalálkozzon egymással. Ez a tevékenységet végzi a Szent Szellem.

Legyen az Úrnak lehetősége erre velünk is! Nagy a szükség. Sokan vannak, akik éhesek, akik többre vágynak, és nem kaphatják meg. Az a baj, hogy nincs vagy nagyon kevés a rendelkezésre álló edény. A meglévők pedig nagyon szűk mértékben képesek szükségletet kielégíteni, ezért a szükség megmarad, mert nem áll az Úr rendelkezésére az, amire szüksége lenne az edényekben. Imádkozzunk, hogy az Úr készítsen és biztosítson alkalmas edényeket, tegye őket késszé a Maga használatára, hogy be tudják tölteni azt a nagy szükséget, ami ma a világban van. Hogy lesz-e lehetőségük, az nem kérdés. Ha az Úrnak elegendő edénye lenne, tudná használni őket. A világ arra vár, amit az Úr tud megadni. Abban a mértékben hát, melyben az Úr kívánja, hogy ezt a szükségletét kiszolgáljuk, hadd juttasson el minket oda, hogy lehessenek eszközeink, hogy ismerhessük az Urat, és akkor az Ő belső ismeretéből szólhassunk, és így kielégíthessük a szükségletet. A szükség különböző mértékű lesz, de még ott is, ahol nagyon nagy mérték adatott, megmarad a szükség érzése. Az Úr tegyen minket a Gazda számára hasznos, minden jó cselekedetre felkészített edényekké!

A léviták helye és szolgálata (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks_A_levitak_helye_es_szolgalata

„És csináltatott magának házakat Dávid városában; és helyet készített az Isten ládájának és egy sátort vont fel a számára. Akkor azt mondta Dávid: Csak a léviták valók az Isten ládájának hordozására; mert őket választotta az Úr, hogy az Isten ládáját hordozzák és körülötte szolgálatot teljesítsenek örökre” (1Krón 15,1-2 – Kecskeméthy ford.).

„Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van. És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek. Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája” (2Tim 2,1-3 – ÚF).

Nem tudom, azonnal észrevettétek-e az összefüggést a két szakasz között, merthogy minden bizonnyal van összefüggés. „Csak a léviták valók az Isten ládájának hordozására; mert őket választotta az Úr, hogy az Isten ládáját hordozzák és körülötte szolgálatot teljesítsenek örökre.” A Timóteushoz írt második levél 2. fejezetében pedig az 1. és a 3. vers két részlete, hogy „erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van (…) Vállald a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája” vezet el bennünket a Krónikákból olvasott ige szellemi jelentéséhez, azaz a léviták szolgálatának a helyéhez.

A léviták, mint tudjuk, nagyon érdekes csoport volt, és történelmük sok értékeset tartogat az Úr mindenkori népe számára. Ezek között azonban van egyvalami, ami most különösen is a szívemen van, amiről úgy érzem, az Úr azt akarja, hogy beszéljünk, ez pedig az a felelősség, amelyet a léviták helyzete jelképez. Emlékezzünk, hogy Dávid egy tragédiával teli időszak végén mondta ezeket a fenti szavakat. Az ellenség által az Úr bizonysága ellen felállított számos csapda egyike sikeresnek bizonyult Dávid életében azzal a szekérrel, melyet vigyázatlanul, óvatlanul és felelőtlenül a frigyláda szállítására készített. Megsértette ezzel az Úr ide vonatkozó törvényét, és következményképpen legalább egy ember tragikus halált halt, az egész bizonyságtételt pedig sok évre, hosszú időre visszavetette. Majd végül a nevelés és a fenyítés után, melynek révén Dávidnak eszébe jutott az Úr igéjére arról, hogyan kell a bizonyság ládáját szállítani, új szellemi előremozdulás történt, és a dolgokat a helyes mederbe terelték. Az Úr Igéjének megfelelően hozták ki a ládát, és bízták a lévitákra; Dávid pedig, aki erre az Igére szintén visszaemlékezett, azt mondja: nem szekér, hanem „csak a léviták valók az Isten ládájának hordozására; mert őket választotta az Úr”. Különleges felelősségük volt az Úr népe között, és nekik kellett ezt a feladatot ellátniuk, nem lehetett semmilyen más módon elvégezni. A felelősség az övék volt, ha pedig nem látták el a feladatukat, a tanúbizonyságot veszteség érte, tragédia következett be az Úr népe között, és minden rosszra fordult. Pontosan ez is történt. Amikor a léviták nem látták el a feladatukat, akkor gyengeség, kudarc, összeomlás, megtorpanás következett be, és gyalázatot hoztak az Úrra. Amikor pedig most végül a léviták a helyükre álltak, és fölvették a felelősségét annak, hogy működjenek a dolgok, a tanúbizonyság ládája olyan helyzetbe került, hogy előrehaladás történhetett.

Ez az ige, ez a gondolat van tehát most a szívemen, hogy mit jelent felelősséget hordozni a tanúbizonyságért – hogy mit jelent a mi lévita helyünk. Ez a hely a szellemi erőnek a helye, szemben a szellemi éretlenség és erőtlenség helyével. Tudjuk, hogy a léviták egészen harmincéves korukig nem léphettek szolgálatba, és ötvenévesen abba is kellett hagyniuk. Míg a hadbavonulás alsó korhatára húsz év volt, a teljeskörű lévitai szolgálatba nem lehetett belépni harmincéves kor alatt, ötvenévesen pedig vissza is kellett vonulni. (Ez persze nem azt jelenti, hogy nekünk is vissza kellene vonulnunk az Úr szolgálatából, ha betöltjük az ötvenet!) Arra a szellemi dologra mutat rá ez, és nem másról beszél, mint hogy ahhoz, hogy az Úr tanúbizonyságát szellemi felelősséggel hordozzuk, az erőnk teljére van szükség. A legjobb évek, a legerőteljesebb évek időszakából származó élet odaadásáról volt szó, ez az erő pedig kifejezetten a lévita szolgálattal volt kapcsolatos. Mármost ezt nem hozhatjuk át szó szerint az Úr mai munkájára, azaz nem úgy értendő, hogy csak egy bizonyos életkor elértével érkezünk meg a teljes felelősséggel járó feladatvégzés helyére, amelyet viszont abba kell hagynunk, ha egy másik életkort betöltöttünk. Hanem azt jelenti, hogy a felelősség vállalásához szellemi erő szükséges, az Úr pedig arra hív, hogy vállaljuk ezt a felelősséget az Ő tanúbizonyságáért, az Ő dicsőségéért, emiatt pedig arra hív minket, hogy erősek legyünk.

Látjuk már, hogy pontosan ez jelenik meg a Timóteus-levélnek ebben a szakaszában: „Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van”; ebben van a te szellemi erőd. Mire való vajon ez? Ami Timóteust illette, arra, hogy a nehézségek elviselésében osztozhasson, másokat illetően meg arra, hogy az őrá bízott kincseket hűséges emberekre kellett bíznia. Látjuk, ugye, hogy ennek az egész háttere a lévitaságról szól. Timóteus és a többiek, hűséges férfiak, akik eljutottak oda, hogy felelősséget tudnak hordozni; és hogy ehhez szellemi erőre van szükség. Ezért mondja, hogy „erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van”.

Nagyon egyszerűen arról beszél ez, hogy óriási szükség van olyan emberekre, akik felelősséget tudnak hordozni az Úr bizonyságáért, hogy ne mindig másokra nézzenek, akik egymaguk hordozzák a felelősséget; hogy ne maradjanak csecsemők, akiket hurcolni és etetni kell, és az érzéseiket figyelembe venni, mert mindig olyan érzékenyek és gyerekesen sértődékenyek, akik a szellemi dolgok terhét másokra hagyják. Az ilyenek soha nem tudnak felelősséget hordozni, az ilyenek soha nem veszik ki részüket a szenvedésből, ezek soha nem lesznek Jézus Krisztus jó katonái; az ilyeneknél soha nem lesz biztos helye a bizonyságnak. Korunk egyik legnagyobb szellemi tragédiája talán éppen ez, hogy olyan kevesen vannak kellőképpen erős szellemi állapotban ahhoz, hogy saját maguk is képesek legyenek vállaikon hordozni az Úr bizonyságának felelősségét. A követők nagy táborához tartoznak. Igen, készek arra menni, amerre mások viszik a bizonyságot, de ők maguk csak követők; felelősséget nem vállalnak.

Meggyőződésem, hogy Izrael azért vallott kudarcot sorozatosan a pusztában, mert szellemileg nem ismerték föl a léviták jelentőségét közöttük. A lévitákat Isten arra választotta ki, hogy minden egyes család elsőszülöttjének papi helyét képviseljék. Mindegyik családban az elsőszülött volt természetes módon a pap, és övé volt a családban a papi feladatok ellátásának felelőssége. Isten a léviták törzsét választotta ki, hogy helyettesítse az elsőszülötteket, és az elsőszülöttek törzse legyen. Ha az egész Izrael fölismerte volna ezt, és ragaszkodtak volna ehhez a szellemi igazsághoz, hogy ezekben a lévitákban van az ő felelősségük, hogy amit a léviták tesznek, azt pusztán az ő képviseletükben teszik, és hogy az pedig az ő felelősségük, hogy ez a felelősség a lévitákon nyugodjon, és hogy ők is elválaszthatatlanul össze vannak kötve a léviták által hordozott bizonysággal, akkor nem következett volna be az a leválás, az a függetlenedés, mely oly sok erőtlenség forrása lett, és ami miatt az egész társaság folyamatosan visszafele húzott, bizonytalankodott, nyugtalankodott, addig, míg olyan nép nem lettek, akik valójában soha nem vállaltak komolyan felelősséget az Úr bizonyságáért. A gondolataikban elszakadtak; a léviták, mint valami különálló dolog, hordozták a ládát, nekik meg csak követniük kellett. Követték hát, nagyon gyakran úgy, hogy közben zúgolódtak és panaszkodtak, és nem hordozták ők is a felelősséget, amely az őket képviselőkre helyeződött.

Azt hiszem, ma is valami nagyon hasonló történik. Azok közül, akik az Úréi, nagyon sokan csak a táborban vannak, az Úr népének csapatában, a fő felelősséget meg másokra hagyják. Nem tekintik ezt elsődleges szempontjuknak. Készek követni, de nem készek felelősséget hordozni. Szeretik látni, hogy mi minden történik, de ami őket illeti, nem foglalkoznak azzal, hogy felelősségük legyen abban, ami történik. Az Úr azonban azt mondja: „Vedd ki a részed, részesülj te is jó katonaként a szenvedésekből, erősödj meg! Ne légy olyan, mint a korinthusiak, akiket örök csecsemőkként ide-oda hány-vet minden szél; se olyan, mint a héberek, akiket, miközben már tanítóknak kellene lenniük, még mindig a legalapvetőbb dolgokra kell tanítani. Vállaljatok szellemi felelősséget, legyen az Úr Jézus bizonysága személyes ügyetek! Legyen az a hozzáállásotok – helyesen értve –, hogy ha ti kudarcot vallotok, kudarcra van ítélve az egész!” Szerintem helyesen járunk el, ha ezt a hozzáállást tesszük magunkévá, hogy végtére is ez az egész nagyon nagymértékben múlik rajtunk egyénenként; hogy ez a mi feladatunk, a mi felelősségünk; hogy mi nem csak egy vagyunk a tömegben, hanem felelősségteljes tagok.

A léviták nem mindenki mástól elkülönült csoport; ők azok, akik szellemileg felelősséget hordoznak. Ez az egyetlen különbség a léviták és mindenki más között. Az Úr felelősségteljes népére talált bennük. Erősödjünk meg arra, hogy kivehessük részünket a nehézségekből, ragadjuk meg az Urat, jussunk el a szellemi erőnek abba az állapotába azért, hogy felelősséget hordozhassunk! Hiszem, ha felismernénk, hogy felelősséghordozásra lettünk elhívva, és ugyanakkor mélyen tudatában lennénk a saját gyengeségünknek, akkor ha az Úrért, az Ő bizonyságáért kiáltanánk és Őbelé kapaszkodnánk, Ő több erőt adna nekünk. Milyen gyakran nem törekszünk az Úr dicsőségéért és az Ő teljes bizonyságának megtartásáért! Megerősödni viszont úgy lehet, ha többet emelgetünk, mint amit elbírunk.

Lehet, hogy valaki épp ellenkezőleg gondolja. Így szól: „Akkor fogok tudni felelősséget vállalni, ha erősebb leszek; majd ha az Úr több erőt ad nekem, akkor jobban fogom tudni szolgálni Őt.” Most megkérdezném, hogy az Úr megtette ezt valaha is veled? Mi a tapasztalatod? Eljött-e már hozzád az Úr úgy, hogy legelőször is jó sok erőt és képességet adott, hogy felvehesd a felelősséget, vagy az történt, hogy eljött hozzád, és arra hívott, hogy vedd föl valaminek a felelősségét? Nagyon eltérő a tapasztalatod az enyémtől, ha nem a második történt. Egész életemben azt láttam, hogy az Úr először igényt támaszt, majd arra hív, hogy hitet gyakoroljak, végül betölti ezt az igényt. Nem szabad arra várnunk, hogy olyan csodálatos emberekké legyünk, amikor már elkezdhetünk tenni valamit az Úrért, és elkezdhetünk felelősséget vállalni. Fel kell ismernünk, hogy az Úr azt mondja: „Vedd ki a részed, és amikor felismerted, hogy mi a te felelősséged, megkaphatod az erőt is.” Az erő nem pusztán abból származik, hogy tudatosan igényeljük, hanem abból, ha fölismerjük, hogy az az erő mire szükséges. Az, amire az erő irányul, fogja meghozni az erőt. Kell, hogy meglegyen az indítékunk. Mondjuk ezt: „Uram, itt van ez a dolog, ami a Te érdekedet szolgálja. Én nem vagyok ezzel egy súlycsoportban, de mivel ez a Te szempontodból fontos, meg kell erősödnöm, hogy fölérjek vele. Hozzád jövök, hogy adj erőt a Te ügyedért, nem azért, mert én akarok erősebb lenni.” Ez az a talaj, amelyen az Úr cselekszik.

A lévitáknak hordozniuk kell a ládát. Ez az ő felelősségük, és rajtuk kívül senki sem végezheti. Azoknak a feladata ez, akik eljutottak oda, hogy felismerték, milyen rendkívüli mértékben összefonódnak az életükkel az Úr érdekei. Ezt jelenti a papi szolgálat. Tudjátok, a szent sátor a megkoronázott Király helye. Az örökkévaló Király ott van a sátorban láthatatlanul, a középen. Mindaz, ami az Ő dicsőségével, az Ő tisztességével, az Ő fenségével kapcsolatos, amint láthatatlanul a népe között lakozik, a léviták kezébe adatott. Mintha itt a földön ők lennének a láthatatlan Király testőrei. Meg kell őrizniük a dolgokat az Ő számára, szem előtt kell tartaniuk az érdekeit, fenn kell tartaniuk a bizonyságát erővel, vigyázniuk kell, hogy ne juthasson a közelébe semmi beszennyező dolog.

És éppen itt vagyunk. Az Úr közöttünk van, az Úr az Ő népével van, de a dolgokat az Úr jelenlétével összhangban kell tartani, és valakiknek felelősséget kell vállalniuk ezért. Ez nemcsak valamilyen magától értetődő dolog, ami passzívan is működik, a dolgokat egy olyan Valakinek a jelenlétével összhangban kell megtartani, mint az Úr. Ő szent, és a szentség munkája a lévitákra bízatott. Ha az Úr hatalomban és fenségben van, akkor az Úr hatalma és fensége a léviták felelőssége. Felelősség azzal kapcsolatban, ami a jelen lévő Úrral, az Úr bizonyságával függ össze, és ez a mi feladatunk. Hűségeseknek kell lennünk: „azokat add át megbízható (hűséges) embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek”. Olyan helyzetről, normáról, olyan életről beszél, amely nem csak a Bibliát, nem csak az igetanulmányozást jelenti. Bizonyos értelemben persze mindig ilyeneknek kell lennünk, de „alkalmasak mások tanítására is”, vállalva a felelősséget a bizonyságért.

Mint tudjuk, a léviták három csoportra oszlottak. Háromféle felelősségük, feladatkörük volt. Az egyik csoporthoz, az elsőszülöttekhez tartoztak a szentély edényei, a szent edények mind; másik csoporthoz tartoztak a kárpitok és a szőttesek; a harmadikhoz pedig a rudak, a súlyosabb feladatok, vagyis a dolgok nehezebbik fele. Mi is végezhetjük a munka különböző aspektusait. Vannak azok a léviták, akiknek a szolgálata, mondjuk így, lényegét tekintve inkább szellemibb; ami a szentély edényeihez tartozik. Vannak mások, akiknek a feladatköre másirányú. Az enyém lehet főként az, hogy Úr Igéjével szolgáljak, amit sokan „szellemi szolgálatnak” neveznek (én ugyan visszautasítom azt a feltételezést, hogy csak azok végeznek szellemi szolgálatot, akik Igét hirdetnek – nem ez az egyetlen szellemi szolgálat). Lehetnek mások, akik más területeken szolgálnak, mint például a munkahelyen vagy otthon a háztartásban. A léviták a különféle feladatok mentén oszlottak csoportokra. Egyeseknek keményebb munkájuk volt, a sátor súlyos rúdjai és deszkái, ami fizikailag megerőltetőbb volt, mint a serpenyők, tálak, az aranyedények és -eszközök hordozása; de ez mind lévitai munka volt, mindannyian egy nép voltak, ugyanaz a törzs. Egyformán helyeződött rájuk a felelősség, mert mindezek a dolgok egyetlen szolgálatnak képezték a részeit. Ugyanígy tehát, lehet, hogy a szolgálatunk köre és a konkrét feladatunk különbözik, de ez akkor is egyetlen szolgálat, egyetlen elhívás, egyetlen felelősség, egyetlen tanúbizonyság. A hangsúly azon van, hogy vegyük föl, tegyük magunkévá, úgy, hogy magunkat az Úr bizonyságában felelős embereknek tekintjük.

Biztos vagyok benne, hogy az Úr szíve erre vágyik. Biztos vagyok abban is, az Úrnak rám nézve gyakran kellett azt mondania: „Ó, bárcsak többet bízhatnék rá! Bárcsak megbízhatóbb, felelősségteljesebb lenne!” És tudom, ahogy az Úr népéből elnéztem sokakat, arra gondoltam, bárcsak ne igényelnének annyi törődést, bárcsak végre a saját lábukra állnának, és felelősséget vállalnának, hogy már ne kelljen aggódni miattuk, mert tudjuk, hogy megbízhatóak! De arra van szükségük, hogy valaki mindig noszogassa, bátorítsa őket; és folyton érdeklődjön felőlük, és elsimítsa a hullámokat, mert megsértődtek és így tovább. Bárcsak vállalnák a felelősséget, és egyenesen belevetnék magukat ezekbe a dolgokba, és ne kellene pátyolgatni őket! Mennyit növekedhetne a bizonyság!

Adja az Úr nekünk a kegyelmet, hogy kivehessük a részünket a szenvedésekből mint Jézus Krisztus jó katonái, hogy megerősödhessünk azzal a kegyelemmel, mely Krisztus Jézusban van, hogy hordozhassuk az Úr bizonyságát.

„A magányosokat családba telepíti” (T. Austin-Sparks)

„Isten a magányosokat családba telepíti” (Zsolt 68,7)

Az efezusi levélben említett magasabb pozíció – az, hogy Krisztussal együtt megeleveníttettünk, feltámasztattunk és a mennyeiekbe ültettettünk –, a többi hívővel való kapcsolatunknak a kérdése, és a teljességünket a velük való kapcsolódásban fogjuk megtalálni. Soha nem fogunk szellemi növekedésre szert tenni elszigetelten, különállóként, csakis a más hívőkkel való kapcsolat által. „Isten a magányosokat családba telepíti” (Zsolt 68,7, angolból), és semmi kétség efelől, mert akár megértjük ezt a tanítást, akár nem, akár elfogadjuk, akár nem, nagyon gyorsan igazolást nyerhet a tapasztalat által, hogy a szellemi növekedésünk a más hívőkkel való igazi szellemi és mennyei kapcsolódás által történik.

Az is bizonyítja ezt, hogy a keresztényeknek nem mindig könnyű hosszú időn keresztül együtt járniuk. Szörnyen hangzik, de sok egyéb tényezővel is számolnunk kell. Ha egyszerű, hétköznapi emberek lennénk ebben a világban, nagyon is jól kijöhetnénk egymással, de mivel keresztények vagyunk, a saját természetes életünk minden egyes fellelhető darabja a Sátán erői teljes arzenáljának célkeresztjébe kerül. Ezek révén támaszt tehát nehézségeket a keresztények között, amelyek nem jelentkeznének, ha nem lennénk mennyei helyzetben. Ilyen erőkkel szembesülünk a mennyeiekben. Ezek okozzák a súrlódásokat és feszültségeket és mindazokat a keresztáramlatokat, melyek megpróbálják megosztani a keresztényeket. Másokat nem igyekeznek elválasztani egymástól, de az Úr népe közötti valódi szellemi egység annyi mindent foglal magába – annyi minden van benne az Úr számára, és annyi minden a Sátán ellen. A Sátán, ha csak módja van rá, meg fogja bontani ezt a szellemi egységet. Tudja, mivel jár ez az ő számára, és az Úr is tudja, hogy mit jelent ez a Maga számára – és ezért jelentkeznek ezek a speciális és többletnehézségek, amikor keresztények közösségéről van szó, különösen, ha hosszú ideje járnak együtt.

Mit tehetünk hát? Amikor ezek a nehézségek felmerülnek, mondjuk ezt: „Nyilvánvalóan szükséges számomra, hogy új szellemi helyzetbe kerüljek, hogy fölébe kerekedjek ennek. Ha nem adom fel, és nem futamodom meg, akkor szellemileg valamilyen mértékben minden bizonnyal növekedni fogok; új módon kell megismernem az Urat, hogy gyarapodjon bennem a kegyelem, a szeretet és a türelem.” Ezt jelenti a szellemi növekedés, és ez az egymással való kapcsolat által történik. (Természetesen ez csak az egyik módja ennek; sok más is van, mely által szellemi növekedés történhet a kapcsolódásokon keresztül.) Ha együtt tudunk maradni az imádságban, akkor ott szellemi növekedés történik.

Részlet innen: T. Austin-Sparks: A Way of Growth (A növekedés útja) – 2. fejezet

Ez az üzenet az Austin-Sparks.net Daily Open Windows levelezőlistájáról származik. A Daily Open Windows üzeneteket az Austin-Sparks.net válogatta és állította össze T. Austin-Sparks műveiből. Néhány esetben ezeket rövidített formában jelentetjük meg. A bevezető igeverset és a hozzá tartozó bibliafordítást a szerkesztő választotta ki, és nem mindig szerepelt az eredeti üzenetben.

Bátorítjuk az olvasót, hogy nyomtassa ki, ossza meg, illetve továbbítsa ezt az üzenetet másoknak. T. Austin-Sparks azon kívánságának megfelelően, hogy amit ingyen kapott, azt ingyen is adják tovább, ne árusítsák nyereségvágyból, valamint üzeneteit szóról szóra adják vissza, arra kérjük az olvasót, ha úgy dönt, hogy megosztja ezeket az üzeneteket másokkal, tartsa tiszteletben kívánságát, és ingyen terjessze – minden változtatás és költség nélkül (kivéve a szükséges terjesztési költségeket), ezzel a nyilatkozattal együtt.

Világosság a kereszt által (T. Austin-Sparks)

“És a városnak nincs szüksége sem napra, sem holdra, hogy világítsanak benne, mert Isten dicsősége megvilágosítja azt, és annak lámpása a Bárány.” (Jel 21,23)

A világosság nem értelem kérdése; azaz nem jelenti pusztán azt, hogy valakinek nagy mennyiségű ismeret van a fejében. Ez ugyanis nem jelent világosságot. Meglehet, hogy valaki óriási mennyiségű tanítás és igazság birtokában van, de soha nem világít, azaz nincs hatással a sötétségre. Valódi világosság birtokába megtapasztalás útján jutunk, azaz mondhatjuk, ez a tapasztalat gyümölcse, a szenvedés megtapasztalásáé. Isten gyermekeiként hogyan jutottunk annak birtokába, amit az Úrból ismerünk, ami az Úrnak az a valódi ismerete, mely oly értékes a számunkra, mely oly sokat jelent, és amely mások számára e mérték szerint tesz értékessé minket? Szenvedés által történt, azáltal a nehézségek által, melyeken az Úr keresztülvezetett, a kereszt munkája által, melyet az Úr kimunkált bennünk. „Lámpása a Bárány” – a szenvedés vezet ismerethez, világossághoz, a dolgok megértéséhez. Ez az egyetlen út. Ezek az emberek végül abban a nagyszerű és csodálatos kijelentésben részesülhetnek, melybe a Krisztus szenvedéseivel való közösségük révén jutottak el. Ez nagyon igaz. Bizonyos szempontból lehet, hogy nem túl vigasztaló, ugyanakkor igaz; és ennek következtében fel kell tudunk ismerni: az Úr azzal, ahogyan bánik velünk, a szenvedésekkel, amelyeket megenged az életünkben, valójában a tanításunkra törekszik, hogy megismerjük Őt úgy, ahogyan csak ezen a módon lehet megismerni, és ami nekünk és rajtunk keresztül másoknak is rendkívül értékes, különleges ismeretet jelent. Semmilyen más módon nem tanulhatjuk meg ezt. Mindig és csakis a Bárány, a Bárány-alapelv, a szenvedés, az önfeláldozás, az áldozatbemutatás és az önmagunktól való megüresedés útja az, amely az Úr ismeretére elvezet minket. „Annak lámpása a Bárány”; és amiképp a mélyebb halál vezet a teljesebb életre, úgy gyakran a mélyebb sötétség vezethet a teljesebb világosságra.

Az Úr mintha olyan úton vezetne minket, ahol egyre kevésbé vagyunk képesek természetes módon megérteni Őt. Teljesen kiemel és túlvisz minket azokon a természetes képességeinken, melyekkel meg tudnánk magyarázni az Ő útjait. Egyszerűen nem értjük, mit csinál az Úr, vagy miért teszi azt, amit tesz; mégis ez az a mód, mely által nagyon valóságos, mély ismeretet szerzünk Róla. Lehet, hogy szavakkal nem lehet másoknak elmagyarázni, de mi tudjuk – így vagy úgy, de tudjuk, és ez valami hatalmas dolog, a megismerés hatalmas ereje. Világosság a kereszt által.”

(Austin-Sparks, Daily Open Windows, szept. 23.)

„Semmit se tegyetek hiú dicsőségvágyból” (T. Austin-Sparks)

„Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak” (Filippi 2,3, SZIT ford.)

Mire számítunk akkor, amikor Istennel megyünk tovább, amikor határozottan és komolyan odaszánjuk magunkat Istennek? Mi a célunk vele? Az erre a kérdésre adott válaszunk fogja megmutatni, hogy Istennel kapcsolatban vannak-e földi ambícióink. Értitek ezt? A természetes ambícióinkat ugyanis nagyon könnyen tudjuk szellemi célok felé irányítani. Ugyanaz működik bennünk továbbra is, a különbséget egyedül az jelenti, hogy az egész milyen irányban vagy milyen területen zajlik. Isten munkájában is lehetünk ugyanolyan becsvágyók, mint a világban, és ez ugyanabból a természetes becsvágyunkból fakad. Ez az emberi természet nagyravágyása. Vágyunk valamire – de mire? Hogy meglássunk valamit, hogy legyen valamink, hogy benne legyünk valamiben? Törekvés a sikerre; igen, egykor ez megvolt bennünk a világban – most pedig ugyanezt az ambíciót visszük át egyéb dolgokra.

A haladás jele, amikor eljutunk oda, hogy igaz lesz Isten előtt az, hogy még a keresztény munkálkodásban és a keresztény szolgálatban is elengedtük mindazt, ami az emberek szemében bővölködést és sikerességet jelent. Ha képesek vagyunk elengedni a nagy lehetőségeket és a nagyszerű előnyöket, amire a keresztények között szert tehetnénk, valamint az elismerést, amit bezsebelhetnénk, és azt tudjuk mondani: „Minden teljesen rendben van, az Úr tudja; Őrajta áll, hogy megad-e valamit vagy visszatart. Én nem fogok sorba állni az elismerésért. Nem hagyom, hogy az ilyen dolgok befolyásolják az Istennel való járásomat. Nem a becsvágy fogja meghatározni az utamat” – ez biztos jele a növekedésnek.

Lehet, hogy itt a földön nem tűnik úgy, hogy ez valami nagyon nagy dolgokat jelentene; szélesre tárt ajtókat meg minden, de valamiképp mégis biztosra vehetjük, hogy ilyenkor itt Élet van, szellemi kihatás van, van valami ilyenkor, ami számít. Ami a végén számítani fog. De ez néha először is szükségessé teszi, hogy leszámoljunk az ambícióval; hogy mindezeket az elgondolásokat és befolyásoló tényezőket letegyük, és eljussunk oda, ahol meglátjuk, az Élet útja az, hogy Istennel megyünk tovább, még ha ez mindenünkbe kerül is. Az élet Szellemének törvénye ebben az irányban munkálkodik.

Az Élet útja megköveteli, hogy ismét az Úr elé jöjjünk, és azt mondjuk: „Uram, bár minden földi kilátásom elhalványul is, és minden célkitűzésem meghiúsul, én Téged akarlak. Terád vágyom, Te vagy az én célom! Ha Te az enyém vagy, akkor ez az összes többi sokkal kevésbé számít.” Hiszem, hogy amint erre eljutunk – és nem sokan vagyunk, akik messzire jutottunk volna ezen az úton –, de amint erre eljutunk, megtaláljuk az Élet, az öröm, a felszabadulás titkát.

Austin-Sparks.Net: Daily Open Windows

Részlet innen: The Law of the Spirit of Life in Christ Jesus – Chapter 4

„Hogy megvilágosodjanak a ti szívetek szemei” (T. Austin-Sparks)

„Isten (…) feltámasztotta őt a halottak közül és az ő jobbjára ültette a mennyekben, felül minden fejedelemségen, hatalmasságon, erőn és uraságon (…) és [minket] vele együtt feltámasztott, és vele együtt ültetett a mennyekbe Krisztus Jézusban” (Efezus 1,20-21; 2,6).

 

A Szent Szellem jelentse ki ezt a szívünkben, és lássuk meg felszabadító és megtartó erejét! Ez most az aktuális kijelentés a szívünknek. Az Úr már jó ideje ezt akarja egyre jobban és jobban a szívünkkel megláttatni. A lényeg, hogy kérnünk kell az Urat, hogy növelje meg a szellemi befogadóképességünket, hogy megláthassuk azt, amit meg akar nekünk mutatni. Így jutunk el ugyanennek a levélnek ahhoz a részletéhez, ahonnan az imént idéztünk: „hogy (…) adja nektek a bölcsességnek és kijelentésnek szellemét az ő ismeretében; hogy megvilágosodjanak a ti értelmetek (angol: szívetek) szemei”. Hogy megvilágosodjanak a ti szívetek szemei! Ez a másik oldala a látásnak.

 

Imádkozunk-e így magunkért? Imádkozunk-e így Isten egész népéért? Amikor az Úr népe új szellemi kijelentést kap a Szent Szellem által Krisztus szuverén uralmáról, és elkezd ragaszkodni a Főhöz, akkor elenged mindent, ami helyi, ami személyes, ami különbözik és megosztott a földön. Ez az, ahová az egység érdekében el kell jutnunk. Nem lehetnek ellenétek köztünk az Úr gyermekeiként, ha Krisztus az abszolút szuverén Fő az életünkben! Amikor az Úr Jézus mint Fő teljes uralmat kap az életünkben, akkor a cselekvés és az élet minden önállósága, és minden önakarat, önirányítás, önérvényesítés, öndicsőítés és önigazolás megszűnik. Ezek választanak el minket ugyanis egymástól.

 

Ézsaiást végigolvasva eszünkbe jut, hogy ennek a látásnak az eredményét látjuk ebben az emberben. Ez a látomás azonnal a porig alázza őt. Bizony, elveszítjük minden büszkeségünket, minden fontosságtudatunkat, ha egyszer megláttuk az Urat dicsőségben! „Jaj nekem…” – Ezt jelenti a megaláztatás! Majd az alázat után jön a megszentelés: „Íme, ez megérintette ajkadat: vétked el van véve, és bűnöd meg van bocsátva.” Az alázat és a megszentelés után pedig elhívás hangzik: „Kit küldjek el, és ki megy el nekünk?” „Akkor azt mondtam: Íme, itt vagyok én, küldj el engem!”

 

T. Austin-Sparks: Daily Open Windows, szeptember 3., részlet innen: Lord’s Testimony and the World Need, The – Chapter 3 – The Need – God-given Vision – T. Austin-Sparks.Net

Szellem szerint ismerni egymást (T. Austin-Sparks)

“Mi tehát mostantól fogva senkit sem ismerünk emberi módon” (2Korinthus 5,16 – Káldi ford.)

Feltétlenül szükséges, hogy egymást Szellem szerint ismerjük – ez az első és legfontosabb dolog. „Mert a Krisztus szeretete ösztönöz (szorongat) minket, mivel úgy ítélünk, hogy mivel egy mindenkiért meghalt, azért mindenki meghalt, és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek ne maguknak éljenek, hanem Annak, Aki értük meghalt és életre kelt. Úgyhogy mi mostantól fogva senkit nem ismerünk (hús)test szerint” (Vida ford.). Ez azt jelenti, hogy amennyire rálátásunk van, nem azt tesszük kapcsolataink alapjává, nem az alapján formáljuk elvárásainkat, és ítéljük meg, értékeljük és minősítjük egymást, amik természet szerint vagyunk. Ez nem azt jelenti, hogy nem veszünk tudomást egymás emberi természetéről, és azt sem, hogy soha nem ütközünk meg azon, amik hústest szerint vagyunk; hogy teljesen érzéketlenek leszünk egymás természetének hibáival szemben. Nem! Mindig érzékenyek leszünk. Valószínűleg igaz, hogy minél szellemibbek vagyunk, annál érzékenyebbek leszünk arra, amilyenek mi magunk vagyunk természet szerint, és amilyenek mások természet szerint. Lehet, hogy csak még inkább fogunk szenvedni az egymás természetéből fakadó hibák és tökéletlenségek, erősségek és gyengeségek miatt.

A világi embereknek sokkal-sokkal kisebb nehézséget jelent kijönniük egymással, mint a keresztényeknek. Úgy látszik, ők képesek figyelmen kívül hagyni egymás természetének és habitusának problémásabb részeit, és könnyen átsiklanak ezek fölött. Úgy tűnik, mintha a keresztények sokkal jobban érzékelnék az ilyesmit, mint mások, és sokkal mélyebben érintené őket. Ezt persze kétféleképpen magyarázhatjuk. Ha szellemileg érzékennyé válunk, a hústestet sokkal gyorsabban észleljük; ami nem szellemi, az a szellemi érzékenységnek köszönhetően nem marad észrevétlen. Valamint számolnunk kell azzal is, hogy van egy ellenségünk, aki mindig igyekszik a legtöbbet kihozni a tökéletlenségekből, rendre fölhozza ezeket, és lecsap velük ránk. Folyamatosan munkálkodik azon, hogy tönkretegye az Úr népének kapcsolatait. Ebbe soha nem fárad bele. Az, hogy egymást nem hústest szerint ismerjük, nem azt jelenti, hogy ez a terület megszűnik létezni számunkra, hanem azt, hogy túllátunk rajta, és folyamatosan kérjük a Szent Szellem kegyelmét és segítségét abban, hogy meglegyen bennünk az elhatározás és a kitartás, hogy túlnézzünk azon, amik természet szerint vagyunk, arra, ami egymásban az Úr Jézusból és a Szent Szellemből való, és csak erre tekintsünk.

T. Austin-Sparks: Daily Open Windows, július 15. Részlet innen: Filled Unto All the Fullness of God – Chapter 10

A meg nem botránkozók boldogsága (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks-A_meg_nem_botrankozok_boldogsaga

Olvassuk a 2Királyok 2-ből a következő jól ismert szakaszt: „Amikor az ÚR föl akarta vinni Illést forgószélben a mennyekbe, elment Illés és Elizeus Gilgálból. Illés azt mondta Elizeusnak: Maradj itt, kérlek, mert engem Bételbe küldött az ÚR. Elizeus így felelt: Él az ÚR és a te lelked, hogy nem hagylak el téged! És mikor lementek Bétel felé, kijöttek Elizeushoz a prófétafiak Bételből, és azt mondták neki: Tudod-e, hogy az ÚR ma elragadja uradat mellőled? Ő így felelt: Én is tudom, hallgassatok. Akkor ezt mondta neki Illés: Elizeus! Maradj itt, kérlek, mert az ÚR Jerikóba küldött engem. Ő azonban így felelt: Él az ÚR és a te lelked, hogy nem hagylak el. Ekkor elmentek Jerikóba, és a prófétafiak, akik Jerikóban voltak, Elizeushoz léptek, és azt mondták neki: Tudod-e, hogy az ÚR ma elragadja uradat mellőled? Ő így felelt: Én is tudom, hallgassatok. Azután ezt mondta neki Illés: Maradj itt, kérlek, mert az ÚR a Jordánhoz küldött engem. De ő így felelt: Él az ÚR és a te lelked, hogy nem hagylak el téged. Erre elmentek ketten együtt. Ötvenen pedig a prófétafiak közül utánuk mentek, velük szemben messze megálltak, amikor ők ketten megálltak a Jordánnál. Illés fogta a palástját, összegöngyölte, és megütötte vele a vizet. Az kétfelé vált, így mind a ketten szárazon mentek át rajta. Amikor átmentek, azt mondta Illés Elizeusnak: Kérj tőlem valamit, mit cselekedjem veled, mielőtt elragadtatom tőled. Elizeus azt mondta: Legyen, kérlek, a benned való szellem kétszerese énbennem! Ő azt mondta: Nehezet kértél. Mégis, ha látsz engem, amikor majd elragadtatom tőled, akkor meglesz, amit kértél, ha pedig nem látsz meg, nem lesz meg. Amikor továbbmentek és beszélgettek, íme, egy tüzes szekér tüzes lovakkal elválasztotta őket egymástól, és fölment Illés a szélvészben az égbe. Elizeus látta ezt, és így kiáltott: Atyám, Atyám! Izráel harci szekerei és lovasai! És nem látta őt többé. Fogta a ruháit, és két részre szakította azokat. Fölemelte Illés palástját, amely leesett róla, visszatért, és megállt a Jordán partján. Fogta Illés leesett palástját, megütötte vele a vizet, és azt mondta: Hol van az ÚR, Illés Istene? És amikor ő is megütötte a vizet, az kétfelé vált; és átment Elizeus. Amikor látták őt a prófétafiak, akik szemben, Jerikónál voltak, azt mondták: Illés szelleme megnyugodott Elizeuson. És eléje mentek, és földig hajoltak előtte” (2Kir 2,1-15).

Lapozzunk a Máté 11. fejezet, 2. vershez: „Amikor pedig János a börtönben hallott Krisztus cselekedeteiről, ezt üzente neki tanítványaival: »Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?« Jézus így válaszolt nekik: »Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium, és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem [angol: áldott, aki egyetlen alkalmat sem talál arra, hogy megbotránkozzon bennem]«” (Mt 11,2-6)

Héberekhez írt levél, 10. fejezet, 35. vers: „Ne dobjátok el hát bátor bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert békességes tűrésre van szükségetek, hogy Isten akaratát megcselekedve elnyerhessétek az ígéretet.” (Héb 10,35-36, angolból).

A Máté 11,6 régebbi fordításával: „Boldog, aki nem botránkozik meg énrajtam”. A meg nem botránkozók boldogsága. Tudjátok, hogy ez a szó, a „botránkozik” gyakran szerepel különféle összefüggésekben az Újszövetségben, és egyszerűen „megütközés kövét”, „botlást okozó követ” jelent. Szó szerint: „Boldog, aki nem fog Engem botlást okozó kőnek tartani”, vagy „aki nem fog elbotlani Bennem”.

Az első, amit meg kell jegyeznünk, hogy Isten Igéje számol annak eshetőségével, hogy megbántódhatunk az Úrtól. Sehol nem állítja, hogy ez az eshetőség soha nem merülhet föl, és soha nem is fog fölmerülni. Az Úr sehol nem mondta, hogy soha nem lesz semmilyen alkalmunk megsértődni Rá. Jelezte, hogy bőven lesz alkalmunk ilyen módon megbotránkozni Benne, megbotlani Benne, letörni Miatta – sőt, ha tetszik, összeomolni Miatta. Bőven lesz alkalmunk vagy lehetőségünk erre. Soha nem mondta, hogy egyszer sem nem lesz ilyen. Jó, ha ezt fölismerjük.

A kísértés soha nem bűn. Mindannyian megkísértetünk ebben, mint amiképp sok más módon is. És amint tudjuk, a kísértés csak egy másik szó a próbatételre, ezért más helyeken „próbának” is fordítják. És nincs semmi rossz a próbákkal, azzal, hogy megpróbáltatunk, vagy ha tetszik, megkísértetünk. És mindig bőven fog adódni alkalom, hogy megkísértsen minket az, hogy megbotránkozzunk az Úrban.

Az Úr pedig egyetlen dorgáló szót sem üzent szegény Bemerítő Jánosnak a börtönbe, amikor az veszélyesen közel került ahhoz, hogy megsértődjön az Úrra a helyzete miatt. Az Úr azonban nem bánt keményen Jánossal a kérdése miatt. Ha másvalaki lett volna, talán azt mondta volna: „De János, nem éppen te mutattál Rám mint az Isten Bárányára? Nem hirdettél Engem mint Messiást? Nem prédikáltál Rólam a sokaságnak? Nem jelentetted-e ki és állítottad a leghatározottabban, hogy mit hiszel Rólam? Most meg ilyen alapvető kérdést teszel fel Velem kapcsolatban. János, mi ütött beléd?” De nem mondott semmi ilyesmit. Az Úr ismeri a felépítésünket, tudja, hogy porból vagyunk. És azt mondom, az Úr figyelembe veszi ezt a mindig fennálló eshetőséget a mi gyengeségünkben, hogy megbántódhatunk Tőle. De különleges áldást társít ehhez a dologhoz, ha nem zúzzuk össze magunkat az Ő velünk kapcsolatos útjainak botránykövén, és „boldog (áldott) az, aki nem botránkozik meg Énbennem”.

Van tehát ez az eshetőség, és ennek az eshetőségnek megvannak a maga okai. Egyetlen céllal olvastam föl Illés és Elizeus történetét: hogy egy olyan dolgot lássunk meg, amely oly általános a megtapasztalásainkban. Nem új gondolat, gyakran említettük itt, de figyeljük meg ismét. Különös történet, nem? Illés furcsa viselkedése. Úgy tűnik, mintha Illés le akarná rázni, sőt, ha tetszik, el akarná utasítani Elizeust. Újra és újra azt mondja: „Maradj itt, kérlek, az Úr engem ide vagy oda küldött. Te maradj itt.” Úgy tűnik, mintha Elizeust elutasították, félreállították volna mint nemkívánatost; mint aki egyszerűen nemkívánatos! És Elizeus, ha olyan lett volna, mint közülünk némelyek, azt mondta volna: „Hát jó, ha nem tartasz rám igényt, rendben! Itt maradok. Egy lépést sem teszek tovább. Világos, hogy már nem kellek neked, nincs rám szükséged, én már nem is számítok. Hát jó, sajnálom, de…” – Látjátok, ez a megbántódás, ez a sértődés. Nem így állnak gyakran a dolgok az Úrral? Az Úr velünk kapcsolatos útjait oly gyakran értelmezhetnénk így: úgy tűnik, nem kellünk az Úrnak, már nem érdekeljük, sőt, az elutasítottak helyére száműz minket. Úgy tűnik, hogy kész nélkülünk folytatni. Nemkívánatosak vagyunk – végeredményben ez a helyzet –, nemkívánatosak lettünk, nem kellünk az Úrnak, nem tart igényt ránk! Értelmeztük-e már valaha így az Ő útjait? Ez az Úrban való megbotránkozás, a Tőle való megsértődés egy formája, nem? Hogy egészen megrendít minket az a furcsa dolog, hogy az Úr mintha kész lenne nélkülünk folytatni, nélkülünk menni tovább, félreállítani minket.

Persze Illés és Elizeus – vagy Elizeus és Illés – története nem merül ki ennyiben, valószínűleg hamarosan visszatérünk hozzá; de egyetlen módon tudunk megsértődni az Úrra: az irántunk való látszólagos érdektelensége miatt, ha nem törődik már azzal, hogy megmaradjunk Neki. De ha ismernénk az igazságot Illéssel kapcsolatban, tudnánk, hogy sokkal jobban érdekelte, hogy Elizeus megmaradjon neki, mint hogy megszabaduljon tőle, de bizonyos feltételek mentén akarta őt megtartani – mint olyan embert, aki bebizonyította, hogy semmi más nem számít neki az életben, mint az urával való közössége; és hogy ettől még maga az úr sem tudja eltántorítani. Ha le akarjuk fordítani ezt az Úrral való kapcsolatra, akkor ez a következőt jelentené: „Uram, lehet, hogy Te úgy érzed, elvagy nélkülem, de én nem tudok meglenni Nélküled, és nem is fogok. Te kezdted el ezt, és folytatnod is kell mindvégig, én nem fogom elengedni.” Nem lehet, hogy ez valami nagyon fontos dolog az Úr számára egy olyan szolgával kapcsolatban, aki hasznos lesz Neki? Bebizonyította, hogy valóban az Ura jelenti számára az életet; nem lehet lerázni sem. Gondoljátok csak meg.

Itt van Bemerítő János, és börtönben van. Milyen sokat tett János az Úrért! Mennyire kiöntötte magát Krisztusért! Milyen odaszánt: „Íme az Isten Báránya! Íme az Isten Báránya! Ő az, akiről megmondtam, utánam jön, és én arra sem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam. Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” Itt odaszánás van, odaszánás arra, hogy lemondjon önmagáról, most pedig börtönbe került. Börtönbe került, a szolgálata megszakadt, az elismertsége lecsökkent, ha ugyan meg nem szűnt teljesen a börtönben. Az Úr pedig mintha egyáltalán nem foglalkozna ezzel, mintha nem tenne semmit. Semmit? Azt hiszem, van valami abban, hogy amikor az Úr választ küld Jánosnak, és az Általa tett csodálatos dolgokról beszél a mindenfajta betegség meggyógyításától egészen a halottak föltámasztásáig, vajon számított-e arra, hogy ha itt megáll, János azt mondhatná: „Igen, de miért nem tesz valamit énértem? Én vagyok az egyetlen, akit kihagyott, mindenkiért megteszi, csak értem nem! Egy csomóan részesülnek az áldásaiban és a jó dolgokban, engem meg kihagy!” Milyen könnyű megbántódni, amikor úgy tűnik, mi vagyunk az egyetlen, akit figyelmen kívül hagynak! És éppen ezen a ponton az Úr – talán mert előre látta, hogy János így reagálhatna, hozzátette: „És boldog, aki nem botránkozik meg Énbennem” – fedezte Magát, és ezzel átsegíthette Jánost az Ő nehezen értelmezhető bánásmódján: az Úr látszólagos közömbösségén, és az Úr látszólagos személyválogatásán, illetve látszólagos kivételezésén – hogy áldást oszt itt is és ott is, ennek és annak – de engem kihagy, rólam megfeledkezik.

Vagy amikor a Héberekhez írt levélhez érkezünk: „Ne dobjátok el hát [bátor] bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van” (Vida). Időznék egy pillanatra ennél a „bizalom” szónál, amelyet, mint látjátok, a Revised Version „bátorságnak” fordít, mert ez ugyanaz a szó, amelyet Péterre és Jánosra használ az Ige a Cselekedetek 4-ben, amikor ott állnak a vezetők előtt, és azzal vádolják őket, hogy egész Jeruzsálemet megtöltik a tanításukkal, ők pedig tudták, nagyon jól tudták, hogy Jeruzsálem miféle hely, mit tettek az Úr Jézussal Jeruzsálemben – ennek szelleme ott volt, az ő elpusztításukra. De ott állnak ugyanazok előtt a vezetők előtt, és azt mondja az Ige a vezetőkről: „amikor látták Péter és János bátorságát” – ez a szó, „bátorságát”, ugyanaz, amit az Authorized Version „bizalomnak” és a Revised „bátorságnak” fordít. Mi volt ez? A nyíltságuk! A félelemnélküliségük! A bizonytalankodás nélküli eltökéltségük! Itt állnak, nem reszketnek, nem vigyáznak úgymond a nyelvükre, hogy nehogy történjen valami velük, ha nem fontolják meg alaposan, mit mondanak; körültekintőek, diplomatikusak, gondosan megválogatják a szavaikat, nehogy bárkit is megbántsanak, vagy nagyon óvatosak amiatt, mert nem annyira biztosak a dolgukban. Ez a szó, „bizalom” vagy „bátorság” azt jelenti, hogy nem volt bennük semmi sem ezek közül!

Mindketten szilárdan álltak. Határozott meggyőződéssel és bátor bizalommal szólnak, egyenesek, nem tartogatnak semmit. A Héberekhez írt levél szavai szerint: „Ne dobjátok el egyenes nyíltságotokat, a bizonyosságotokat, az eltökéltségeteket, bátor bizalmatokat; ne dobjátok el, mert ennek nagy jutalma van.” Tudjátok, a Héberekhez írt levél egészét ennek az egyetlen kifejezésnek, ennek az egy mondatnak a fényében kell olvasnunk. A levél egésze nagyrészt az ellen szól, ami ezeknek a keresztényeknek a bizalmát igyekezett aláásni. Amint nemrég rámutattunk, üldözés volt. A levélíró emlékezteti őket a kezdeti időkre, amikor az elején oly nagy ellenállást szenvedtek, sokat szenvedtek a kezdetekkor a hitükért. Majd eltökéltek, bátrak, bizonyosak lettek, de a szenvedés erősödött… üldöztetés, a judaizálók tevékenysége, hogy aláássák az Úr Jézusba vetett bizalmukat és hitüket, az Úr visszajövetelének elhúzódása, melyről azt tanulták, hogy bármelyik pillanatban várható… mind-mind a bizalmukat nyirbálta.

Ez néhány ok arra, hogy valaki megsértődjön, és tetszés szerint tehetünk még melléjük – valószínűleg találunk valamit Isten Igéjében, ami megfelel bárminek, amit csak hozzátennénk – bőven van alap és indok arra, hogy valaki megbotránkozzon, ha meg akar! Az isteni jutalmazás azonban: „És boldog az, akit nem lehet elgáncsolni, aki nem botlik meg, nem botránkozik meg Énbennem”. Hadd kérdezzem meg: Igazolást nyert-e végül Elizeus a ragaszkodásával? Bocsássatok meg, ha túl hétköznapian hangzik, de igazolást nyert-e abban, hogy mondjuk úgy, megátalkodottan ragaszkodott ehhez? De természetesen itt szó sincs megátalkodottságról.

Elizeus persze valahogyan sejtette, mi fog történni, „én is tudom – mondta –, tudom, tudom, hallgassatok!”, de a lényeg az, hogy Elizeus eltökélte, nem fogja hagyni, hogy ne kapjon ebből az egészből valamit Isten számára; hogy ne kapjon valamit ebből Isten számára! Ő az Úr szolgája volt, ő Illés szolgája volt, neki kellett továbbvinnie a bizonyságot – a felelősség komoly súlya készült ránehezedni – és emiatt, pontosan ebből az okból kifolyólag került ebbe a próbatételbe. Le lehet-e rázni? Lerázható-e? És Elizeus tanít nekünk valamit, ó, bárcsak mi is megtanulnánk ezt, és ugyanilyen szelleműek lennénk: hogy kitartsunk, „Ne dobjátok el hát bátor bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van!” Elizeus rájött, hogy ez igaz, és belépett ebbe.

Ez a Héberekhez írt levél valami hatalmasat, valami nagyszerűt emel a szemünk elé a próbatétel időszaka végén. „Azért megrendíthetetlen királyságot kapunk…” Megrendíthetetlen királyságot kapunk! És amire mindannyian talán a legjobban vágyunk ezekben a napokban, az valami olyasmi, ami szilárd, ami megingathatatlan, biztos és bizonyos – a Kőszikla. Mi megrázkódtatunk, hánykolódunk, minden ilyen – annyira, hogy gyakran azt sem tudjuk, hol vagyunk… „Azért megrendíthetetlen királyságot kapunk. Kitartással ragaszkodjunk, kitartással ragaszkodjunk a kezdeti bizalomhoz, szilárdan mindvégig. Ne dobjátok el hát bátor bizalmatokat.”

Természetesen soha nem beszélhetünk a Héberekhez írt levélben lévő dolgokról anélkül, hogy a teljes szövegösszefüggést látnánk, emlékeztessük magunkat erre: a szinte végtelen nehézségére annak, hogy emberként, amilyenek vagyunk, mennyei életet éljünk, és mennyei módon járjunk ezen a földön. Ez annyira szöges ellentétben áll a természetünkkel. Természetünknél fogva semmi sincs bennünk, ami segítene abban, hogy mennyei módon járjunk, hogy minden mennyei alapon legyen. Egyáltalán semmi, sőt minden ez ellen van: hogy jöjjünk le a földre, hogy az legyen, amit látunk, ami kézzelfogható, ami jelenvaló. A lelkünk egész élete most akarja, és a kezünkben akarja tartani; azt akarja, hogy úgy legyen, ahogyan látjuk! És ó, a Héberekhez írt levélnek ez a mennyei útja… a mennyei mód, társak a mennyei elhívásban… kimondhatatlanul nehéz a természet számára, ellentétes a természettel, és végig azt tapasztaljuk, szinte minden nap, hogy ez a nehézség valamilyen formában fölmerül. De mindezzel együtt, mélyen a szívünkben egyetértünk vele, hogy a mennyei a valóságos, és ez az egyetlen cél, amiért élni érdemes. Elég szellemi megtapasztalásunk volt ahhoz, hogy tudjuk, egyedül a mennyeiért érdemes élni. „Ne dobjátok el hát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert türelemre van szükségetek, hogy Isten akaratát megcselekedve elnyerhessétek az ígéretet.”

Az Ő öröksége dicsőségének gazdagsága a szentekben (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks_Az_O_oroksege_dicsosegenek_gazdagsaga_a_szentekben

„És világosodjanak meg a ti értelmetek szemei, hogy megtudjátok (…), mi az ő öröksége dicsőségének gazdagsága a szentekben” (Ef 1,18 – Kecskeméthy ford.).

Látni fogjuk, hogy ez csak egy része az apostol hívőkért való imádságának: hogy megvilágosodjanak a szemeik, hogy megismerjék az Ő öröksége dicsőségének gazdagságát a szentekben. Egyetlen gondolatot szeretnék ezúttal megosztani egy általam nagyon lényegesnek érzett dologgal kapcsolatban.

Először is, idézzük fel, mire vetül az egész efezusi levél nézőpontja; és számos kis részletet találunk a levélben, amelyből kiderül, hogy ez nem más, mint „az ő öröksége dicsőségének gazdagsága a szentekben” (1,18); „az Ő dicsőségének magasztalására” (1,14); „az Ő dicsőségének gazdagsága” (3,16); „Hogy majd Önmaga elébe állítsa dicsőségben a gyülekezetet” (5,27).

Megfigyeltétek, hogy ezek a részletek milyen irányba mutatnak? Háromszor említik az Ő örökségét, az Ő dicsőségét; majd pedig, hogy „dicsőséges gyülekezetet állítson Maga elé”. Az egész levél nézőpontja az Úr felé irányul. Akik ismeritek ezt a levelet, tudjátok, hogy ez a teljesség és a befejezettség levele. És a teljességben és a befejezettségben minden az Úrért van, ezért olvassuk ezt a mindent átfogó igét: „Neki legyen dicsőség a gyülekezetben” (3,21).

Ez pedig valami sokkalta hatalmasabbat jelent, mint amit a felszínen látunk. Ha ezt a gondolatot szem előtt tartva ásunk mélyre a múltban, azt fogjuk látni, hogy ez a gondolat ellentétes az egész történelemmel. Nem hiszem, hogy lenne bárki, aki azt állítaná, hogy a világ történelme, amint azt ismerjük, valami nagyon vidám történet lenne. Tudjuk, hogy az Ószövetség a világ szerencsétlen, szomorú helyzetének történetét írja le, és azt is tudjuk, hogy az Újszövetség pedig csak kezeli ezt a helyzetet. A világunk története nagy vonalakban a bűn, a gonoszság és a szenvedés története, és minél jobban öregszik a világ, annál rosszabbá válik. Nem hiszem, hogy ez pesszimizmus lenne a részemről. Minél többet tudunk és hallunk erről a világról, annál reménytelenebbnek érezzük. Kérdezzük csak meg a politikusokat, mit gondolnak erről! Szóval, azt hiszem, szükségtelen amellett érvelnünk, hogy nem túlságosan boldog világ ez. De miért ilyen? Hogyan kezdődött ez az egész? Mindig föltesszük ezt a kérdést.

Ismeritek a kisfiút, akit jól elnadrágolt az apja. A fájós helyet tapogatva ezt kérdezte: „A te édesapád is ezt tette veled?” „Igen, az én édesapám is ezt tette”, felelte az apja. „És az ő édesapja is ezt tette ővele?” „Igen, az édesapám apja is pontosan ezt tette”, felelt ismét az apa. A kisfiú megvakarta a fejét, és így szólt: „Szeretném tudni, ki kezdte ezt az egészet!” Mi is a világban lévő nyomorúságról kérdezzük: „Kitől indult ki? Hogyan kezdődött ez az egész?” Nagyon világos válasz van erre.

Isten az embert saját Magának alkotta, és a világot is Önmagának teremtette. Az volt a szándéka, hogy minden Őhozzá jusson vissza, az ember azonban kinyújtotta a kezét, hogy magának vegye el. Az ember az egész rendet megfordította. Ahelyett, hogy mindent Isten számára tartott volna meg, arra törekedett, hogy mindent magának szerezzen meg. Ez a világ szelleme, és ez az emberi természet. Ez vált az ember természetévé, hogy megpróbáljon mindent magához húzni, és ezért istentelenség a kapzsiság. Az ember meglátta, és az ember elvette – ez a törvénye az emberi természetnek és az egész teremtésnek. Ez az élet önmaga felé irányultságának története. Az én vált immár céllá Isten helyett, és mind jól tudjuk, hogy így vagy úgy, de ez igaz ránk nézve. Telhetetlenség, féltékenység, irigység és társai mind-mind nem más, mint ennek a törvénynek a működése az emberi természetben. A világ problémáinak jelentős része amiatt van, hogy akinek nincs, annak nincs meg az, amije megvan annak, akinek van! Egyszerűbben fogalmazva: „Neked van valamid, ami nekem nincsen, de meg fogom szerezni!” Vajon nem ez a gyökere oly sok bajnak a világban? Ez az én felé húzás, az élet önnön magunk felé való irányultsága.

Ez pedig mindig az előrehaladás, a növekedés leállásában nyilvánult meg, ezt láthatjuk végig az Ószövetségben. Amikor az ember egy lépést is tett úgy, hogy azt mondta: „Az legyen, amit mi akarunk!” (pl. 1Sám 8,19), valami történt, és a növekedésük megállt. Éppen most volt ennek a demonstrációja. Amikor az emberek azt mondták: „Építsünk magunknak tornyot, hogy elérjen az égig”, valójában azt fejezték ki: „A jövőben nem fogunk bízni Istenben. Megtaláljuk a módját, hogy legyőzzünk bármilyen özönvizet, ami csak jöhet” – és tudjuk, mi történt a Bábel tornyánál. Megtorpant az előrehaladás a világban.

A törvény a következő: valahányszor önmagunk felé próbálunk húzni, meghiúsítjuk Isten tervét az életünkben. A szellemi előrehaladás legnagyobb ellensége az én.

Tudjuk, hogy Izrael népe kétszer próbált a Jordánon átkelni és az Ígéret földjére bejutni. Az első kísérlet megrázó kudarcba fulladt, és véget vetett az előrehaladásuknak. Az a nemzedék egy tapodtat sem tett előre, sőt, visszafordult, és elhullott a pusztában. A növekedésük megállt, és ha megvizsgáljuk, miért, láthatjuk, hogy azért, mert az én volt a fő vezérlőelvük. Amikor meghallották a nagy, fallal kerített városokról és az ide-oda sétálgató óriásokról szóló jelentést, csak saját magukat látták, és azt, hogy őket hogyan fogja ez érinteni. Azt mondták: „Ez a föld fölemészti lakóit, és mi olyanok voltunk, mint a sáskák azoknak az embereknek a szemében. Ha átkelünk oda, fölfalnak minket.” Látjátok, az én irányította az egészet, az Úr pedig azt mondta: „Nem mehettek tovább”.

Miért volt az, hogy a második generáció sikeres volt, amikor másodszorra átkeltek? Mert hallgattak Józsuéra és Kálebre, aki azt mondta: „Ha kedve telik bennünk az Úrnak, bevisz minket az Úr ebbe az országba és nekünk adja azt” (4Móz 14,8). Semmi sem számít, ha amit teszünk, az Úr érdekét szolgálja! Ha ez az Úr jótetszésére van, annál rosszabb az óriásoknak és a fallal körülvett városoknak! Átkeltek tehát, és győzelemről győzelemre haladtak. Amikor valami az Úrért van, akkor ott élet árad ki és előrehaladás történik. Bár az Úr vágya az, hogy népének gazdag öröksége legyen, a saját örökségükbe való bejutásuk azon múlik, hogy az Úr bejut-e az Övébe.

Vegyünk erre egy kis illusztrációt. Ismeritek jól, hogy a Biblia mit tanít a tizedről, azaz mindennek az egytized részéről. Az Úr megparancsolta, hogy a nép adja Neki minden gyarapodásának tizedrészét, de ezt a tizedet sosem tekintették úgy, mint valamit önmagában. Azt hiszem, egyesek úgy vélekednek, hogy ha egy tizedet az Úrnak adnak, akkor a többivel azt csinálhatják, amit csak akarnak, de nem ezt jelenti a tized a Bibliában. Amikor a bibliai ember elhozta a tizedét az Úrnak, így szólt: „Uram, ez annak a jele, hogy az egész a Tiéd, nem csak az egytized, hanem mind a tíz tized. Ez csak foglalója annak, hogy az egész az Úr számára van.” És amikor ez így volt, Istené volt az Ő népe. Isten mindent Magának alkotott, és amikor ezt a törvényt betartották, nagy áldás szállt a népre.

Ismerjük azt a megrázó kis könyvet az Ószövetség végén, Malakiás próféta könyvét. Az emberek éjt nappallá téve fáradoztak, de a munkájuk hiábavalónak bizonyult. Nagy betakarításra számítottak, de csak nagyon kicsi lett belőle. Azt mondja, hogy lyukas zsákokba tették a pénzüket, és amikor jöttek, hogy munkájuk gyümölcsét keressék, semmit sem találtak. Emlékeztek, mi erre a gyógyír? Az Úr azt mondta: „Hozzátok el az egész tizedet a kincstár házába (…) és próbáljatok csak meg engem ezzel (…), nem nyitom-e meg nektek az égnek ablakrácsait, hogy kiöntsek nektek áldást az elégnél is többet” (Malakiás 3,10, IMIT ford.). „Önmagatoknak éltetek és dolgoztatok. Az életeteket a magatok hasznára éltétek. Minden a rossz irányban zajlott. Most forduljatok meg, és engedjétek, hogy minden az Úrért legyen, és akkor felszabadulás és növekedés lesz az életetekben.”

Szövegrészünkhöz visszatérve: Az Úrnak befektetett tőkéje van az Ő népében, és befektetett tőkéje van a gyülekezetben. Befektetésének neve pedig: „az ő öröksége dicsőségének gazdagsága a szentekben”. Az Úr nagy örökséghez juthat bennünk az Ő kegyelme által. Azt mondja itt ebben a levélben, hogy nekünk örökkön örökké „az Ő kegyelme dicsőségének magasztalására” (1,6) kell lennünk, a kegyelem pedig nem más, mint befektetés. Ha a kegyelem az üdvösségünkben nyilvánul meg, akkor az Isten dicsőségét szolgálja. Ha Isten kegyelme a szenvedésben és a nehézségekben nyilvánul meg bennünk, akkor az is Isten dicsőségét szolgálja. Nehéz megértenünk, hogyan gazdagíthatjuk mi Istent, de akkor is, ha ez rejtély, az Ige azt mondja, hogy lehetséges. Istennek öröksége van az Ő népe életében.

Sok mindent szeretnék erről elmondani, de most arról beszélnék, hogy ezt az örökséget elvették Istentől, és az Isten Fia azért jött el ebbe a világba, hogy visszaváltsa ezt az örökséget. Példázatokat mondott erről az elvről, mint például a szántóföldben elrejtett kincsről szólót. Az ember megtalálta ezt a kincset, és elment, eladta mindenét, hogy megvehesse azt a szántóföldet azért, hogy megszerezhesse a kincset. A szántóföld a világ, a szántóföldben van pedig a gyülekezet, az Isten Fia pedig elhagyta a mennyei dicsőséget, hogy megszerezhesse ezt a kincset. Mindent föladott azért, hogy ezt az örökséget visszaszerezhesse Atyjának. Majd ott az igazgyöngy példázata, mely egy kereskedőről szól, aki szép gyöngyöket keres. Amikor egy nagy értékű gyöngyre talál, eladja mindenét, hogy megszerezze azt a gyöngyöt. Ha bármit is tudunk a világi gyöngyhalászokról, tudhatjuk, hogy nagyon nehéz mesterség. Én láttam munka közben ezeket a gyöngyhalászokat, és hogy milyen szörnyű pusztítást végez ez a testükön. Nem is sokan érik meg az öregkort, és a testükön nyomot hagy a tenger, melyben állandóan dolgoznak. Nagyon drága dolog gyöngyöt találni, és Isten Fiának mindenébe került, hogy megtalálja ezt a nagy értékű gyöngyöt. Ezek a kiválasztottak, akikben Istennek az öröksége van. Még sokkal több minden van erről az Újszövetségben, de hadd térjek a lényegre és fejezzem be ezzel.

Az Úr áldása az életünkben ettől az egy dologtól függ. Vegyük például a megválaszolt imádságot. Imádságaink közül hány van megválaszolt? Milyen sok mindent kell az Úrnak visszatartania tőlünk! Miért van ez így? Mert ez megy: „Uram, áldj meg engem! Uram, én ezt szeretném. Uram, én oda akarok menni. Uram, én ezt vagy azt nem szeretném. Ó, Uram, áldj meg!” És ennek sokféle alkalmazása van, az Úr pedig hallgat. Lehet, hogy valami egészen komoly dologról van szó, mint például valakinek a megtérése. Nagyon aggódunk annak az illetőnek az üdvössége miatt, és azt mondjuk: „Ó, Uram, szeretném, ha megmentenéd azt az embert”. Az Úr pedig vár, és semmi nem történik. Rossz irányt követtünk. Így kellene lennie: „Ó, Uram, nekem nem számít más, csak Te kapjál dicsőséget annak az embernek a megtérése által. Uram, nekem nem számít, hogy én odamegyek-e vagy sem, csak az, hogy Neked mi számít! Odamegyek vagy nem megyek oda, ahogy Neked tetszik. Uram, az életemet minden részletében ez a törvény irányítsa: Mit nyersz belőle Te?” Az a lényeg, hogy az Úr megdicsőüljön, akár élet, akár halál által.

Látjátok, ez mindennek a fordítottja. Saját magunkért van valami? Még a szellemi áldásokat is – magunknak akarjuk? Ha minden az Úrért van, akkor Ő szabad. Szabad a keze, hogy nekünk adja az áldást, ha az egyedül az Ő dicsőségére van, de próbára tehet bennünket ebben. Mondhatjuk: „Igen, az Úr akarata, úgy gondolom, ez az Úr akarata – és ez éppen az, amit én is akarok!” Hiszen oly gyakran az Úr akarata az, amit mi is akarunk.

Látjátok az áldásnak ezt az alapelvét? Mit terveztünk tenni? Hova terveztünk menni? Valóban odamentünk-e az Úrhoz, és mondtuk: „Uram, nem akarok menni, hacsak nem a Te számodra lesz benne valami. Uram, nekem ez a dolog nem kell, hacsak nem fogsz belőle Te nyerni valamit.” Ez „az Ő öröksége a szentekben”! Mennyire helytelen, ha mindig arra törekszünk, hogy magunkhoz vonjuk a dolgokat! Vannak, akik mindig megpróbálják magukra vonni a figyelmet, és ennek érdekében bármilyen trükkre képesek, de mindez az Úr ellenére van. Azt hiszem, leckét tanultam meg ebben, és azt hiszem, felfedeztem valamit. Komolyan kerestem, hogy megtudjam, hogyan lehet az Úr szabad az életemben, és úgy hiszem, ezt mondta: „Akkor leszek szabad, amikor te magad félreállsz az útból. Magadnak akarod ezt, vagy Nekem akarod?” Tudjátok, ez a kérdés nagyon megvizsgál. De pontosan minden szellemi előrehaladás középpontjába vezet.

Nyissa fel az Úr a szemünket, hogy meglássuk az Ő öröksége dicsőségének gazdagságát a szentekben!

Eredeti: http://www.austin-sparks.net/english/006505.html