A szeretet erejének stratégiai jelentősége (T. Austin-Sparks)

A gyülekezet mennyei elhívása, magatartása és hadviselése c. könyv 6. fejezete.

PDF: Austin-Sparks_A_szeretet_erejenek_strategiai_jelentosege

Ebben a sorozatban Isten népének mennyei elhívásáról, magatartásáról és hadviseléséről gondolkodunk az Efezusi levélben kijelentett dolgok alapján. Utolsó két elmélkedésünkben legfőképpen azzal foglalkoztunk, hogyan viszonyul a Szent Szellem ehhez a három dologhoz a levélben – a Szent Szellem és az elhívás, a Szent Szellem és a magatartás, a Szent Szellem és a hadviselés. Úgy vélem, egyértelmű, hogy nem fogunk tudni minden egyes, Szent Szellemről szóló szakasszal foglalkozni a levélben, hanem inkább azt a benne lévő általános üzenetet nézzük meg, hogy a Szent Szellem milyen szorosan kapcsolódik mindenhez; és kicsit még ott folytatjuk, ahol az előző elmélkedésünket befejeztük.

Az egyéni tanulmányozás szempontjából azonban hasznos lehet, ha jelölöm az egyes irányokhoz kapcsolódó szakaszokat. Az elsőben – a Szent Szellem és az elhívás – egy alapvető szellemi állapot szükséges a szellemi áldásokhoz: Efezus 1,5.

Majd, mint pecsétet, elküldi az ígéret Szellemét, mely az örökség záloga a céllal, az elhívással, illetve az örökséggel kapcsolatban: Efezus 1,13-14.

A 15-23. versekben az Ige, mint a bölcsesség és a kijelentés Szelleméről beszél.

Az Efezus 2,18-ben azt látjuk, hogy egy Szellemben mehetünk az Atyához; azaz a Szellemet itt úgy mutatja be, mint az Isten jelenlétébe vezető utat, ami azt jelenti, hogy csakis a Szellem által jöhetünk Isten jelenlétébe, „őáltala van menetelünk mindkettőnknek az Atyához”.

Majd az Efezus 2,21-22-ben a Szellem lakhelyének épülő gyülekezetről beszél – ami azt jelenti, hogy a felmagasztalt Krisztus most nem más, mint Krisztus a gyülekezetben, és ez sokkal többet jelent annál, mint amit most meg tudunk vizsgálni. Többek között például azt jelenti: Isten céljának a Szent Szellemre bízott végrehajtása nem valahogyan a távolból történik, hanem ez belsőleg zajlik. Az Úr Jézus most nem a mennyből csinál valamit, hanem (Szelleme által) a gyülekezeteken belül, Isten lakóhelyén, a Szellemen keresztül.

Ebben a részben az utolsó szakasz, mellyel most foglalkozni fogunk, mert annyira szerteágazó, az Efezus 3,16-19-ben van: „Hogy adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberben, hogy Krisztus lakjon hit által a szívetekben a szeretetben meggyökerezve és megalapozva, hogy képesek legyetek megérteni minden szenttel együtt, hogy mi a szélesség, hosszúság, magasság és mélység, és megismerjétek Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjetek az Isten egész teljességéig” (Károli 2011).

Ez óriási jelentőségű szakasz, és ahogy látni fogjuk, összefoglalást is ad; azaz visszanyúlik a levélben előzőleg említett témákra, fölveszi azokat és magába foglalja, de nem áll meg itt, hiszen Pál nem fejezetekben és igeversekben írta a levelét. Egyenesen haladt tovább, és ez az összefoglaló rész azonnal továbbmegy abba, ami a következő részben folytatódik, ahogyan arra rámutattunk – a gyülekezet magatartására, mennyei járására, és utána a harmadik, utolsó szakaszra: az Úr népének menyei hadviselésére. A levél minden része bele lett foglalva ebbe a kis részbe az Efezus 3 végén. Nagyon fontos, hogy ezt felismerjük.

Világosabban meg fogjuk látni ezt, ahogyan tovább haladunk, de most szeretnénk ezt azonnal megragadni, mert annyira lényeges és átfogó dolgot mond itt az apostol, és amikor azt mondjuk, „az apostol”, a Szent Szellemet értjük; úgy értjük, hogy a Szent Szellem sokkal-sokkal többet ért itt, mint amit akár Pál, akár mi magunk egyáltalán valaha is láttunk. Ahogy a Szent Szellem tanítása és megvilágosító munkája alá jövünk, képesek vagyunk meglátni az igazságot ezeknek a dolgoknak a mentén, melyeket a Szent Szellem leíratott; és a hozzáállásunknak mindenhez, amit csak a Szent Szellem adott, mindig ilyennek kell lennie: van valami több, ami ismeretes a Szent Szellem számára, mint amit mi fölismertünk; és ott van még elég, amit felismeretlenként ki kell jelentenie, hogy elvihessen bennünket a legutolsó lépéshez Isten tervének útján, mert amit a Szent Szellem mond, abban benne van Isten teljes szándéka; és meg kell látnunk, hogy amit Ő mond, az valójában hogyan érint bennünket, hiszen mi vagyunk azok, akiket végzése (előzetes terve) szerint elhívott. Ez tehát az a terület, melyet most egy darabon körüljárunk.

A szeretet stratégiai értéke és ereje

Tekintsünk vissza [az Efezusi levélre]! Olvassuk el újra azokat a csodálatos dolgokat a mennyei elhívásról, vegyük végig az első három fejezetet apránként! Gyakorlatilag szavanként végigvehetjük, mert a szavak súlyosak, hatalmas jelentőségű szavak. Látjuk a képet kibontakozni, Isten hatalmas célját az örökkévalóságtól fogva; a gyülekezet kihívását az örökkévaló tanácsvégzés szerint, s az egész egy olyan napra mutat, amikor a gyülekezet egy dicsőséges gyülekezet lesz minden folt, ránc vagy efféle nélkül, teljes egyesültségben az Ő Fiával, aki a gyülekezet Feje – a valóságos eszköz, mely által Isten kormányozni fogja ezt a világegyetemet a mennyben és a földön; erre szól az elhívás.

Majd azt látjuk, hogy ez ellen a cél ellen, az elhívás, az Istennek ezen szándékával szemben; Istennek a gyülekezettel kapcsolatos, kimondhatatlanul nagyszerű gondolatával szemben a gonosznak egy egész hatalmas rendszere áll, hogy szinte kimeríthetetlen erőforrásaival meghiúsítsa, elbuktassa, lehetetlenné tegye a megvalósulását; egy óriási, hadviselő hierarchia, fejedelemségek és hatalmak, a sötétség világának urai, gonosz szellemek seregei a mennyeiekben, tüzes nyilakkal és számtalan csalárdsággal felfegyverkezve. Célpontjuk pedig Istennek a gyülekezettel, Krisztussal és az Ő tagjaival kapcsolatos szándéka. Ez a kettő áll egymással szemben – a cél, és a cél ellenségei.

Az Úr pedig jön, és azt mondja: „Ebbe lettetek elhívva, és ezek a ti ellenségeitek; és azt akarom, tudjátok, hogyan fogtok nyerni, és a cél hogyan fog megvalósulni bennetek és általatok; hogyan fogjátok elérni a dicsőséges végcélt, mert ez nem rajtatok kívül fog megtörténni; ez bennetek lesz elvégezve.”

És látván, hogy a cél háborút kreált, szörnyű háborút, tudnunk kell, hogyan menjünk a harcba, és hogyan mehetünk a harcba a győzelem bizonyosságával. A legelső pedig, amit mondani akarok erről a háborúról, hogy a fő stratégiánk a szeretet. A legstratégiaibb dolog az örökkévaló cél megvalósításában és a gonosz erőivel szembeni hadviselésben a szeretet. Ez erő kérdése, ugye? „hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberbe(n)”. Ezt imádkozzuk, megragadjuk ezeket a szavakat, és mindvégig az erőre gondolunk; a hatóerőre, a hatalomra gondolunk, és észrevesszük, hogy ezeknek a szavaknak a kontextusa – erő, hatalom, megerősödés – mindig a szeretet.

Ennek a megerősítésnek a célja – tehát a Szent Szellem célja ebben a vonatkozásban – az, hogy meggyökerezzünk és megalapozódjunk a szeretetben, azért, hogy erősek lehessünk. Erősek, hogy megértsünk mit? Isteni gondolatokat? Igazságokat? Nagyszerű eszméket Istenről? Nem, erősek, hogy képesek legyünk megérteni, mi a szélesség, hosszúság, magasság és mélység, és megismerjük Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjünk az Isten egész teljességéig. Az egész a szeretettel van összekapcsolva, és a Szent Szellem világosan azt mondja itt, ha van szemünk meglátni: ahogy a gyülekezet meggyökerezik és megalapozódik a szeretetben, úgy lesz képes az ellenséggel győzedelmesen szembeszállni.

Nem akarok nagyon alacsonyra ereszkedni, de hiszen nem látjuk ezt a világban is? A háborúskodó nemzetek mire törekszenek? Mi a győzelmi stratégiájuk fő tényezője? A nemzet egysége; a nemzetnek egynek, szilárd egésznek kell lennie. Mi egyik ország stratégiája a másik ellen? A másik belső bomlasztása, a gyanakvás és a kétkedés magjainak elhintése közöttük, hogy belsőleg megosztottak legyenek a saját magukat és az egymást, a vezetőiket és a vezérlőelveiket illető kérdések mentén. Mindent megtesznek tehát, hogy a propaganda eszközeivel elérjék a belső bomlasztást a másik oldalon, ami hatékony győzelmi stratégia. Nem akarom hosszan fejtegetni, hiszen értitek, mire gondolok.

Nem pontosan ezt a munkát végzi az ördög, hogy megrabolja a gyülekezetet az erejétől a harcra? Nem pontosan ezt csinálják a gonosz szellemek, hogy legyőzzék a gyülekezetet és meghiúsítsák Isten szándékát? Nem igaz az, hogy a gyanakvás, kétkedés, előítélet és az összes hasonló dolog fojtogató felhője jobban eléri az ellenségnek azt a célját, hogy a gyülekezetet gyengeségbe, belső megosztottságba, szétszóródásba és bénultságba vigye, mint bármi más? Ami pedig igaz általánosságban véve az egészre nézve, igaz a legkisebb létszámú keresztény közösségekre is. Az ellenség erre fog törekedni, mert mindig is sikerrel járt ebben. Sokkal hatékonyabb számára, mint akármilyen más módszer.

Lépjünk kicsit vissza arra a nyomorúságos területre, melyet az imént érintettünk, és gondoljuk végig, hogy mennyivel megfelelőbb és hatékonyabb lenne bármelyik hadakozó országnak, ha az ellenséget annyira fel tudná őrölni belülről, hogy az teljesen összeomlana, mint hogy frontális támadást intézne ellene, és a saját vérét is ontaná a küzdelemben. Ha mód van arra, hogy valaki egyetlen csapás nélkül, mindössze belső propaganda által nyerjen, akkor a haderőt érintetlenül sikerült megőrizni, és az összes erőforrást más, további célokra lehet fordítani. Látjuk, hogy a Sátán hogyan reprodukálja magát még ebben a világban is a közönséges emberi szinten, ott, ahol ő kormányoz.

Nézzünk mögé, és lássuk meg, hogy ugyanezt csinálja szellemi értelemben a gyülekezet ellen is. Hiszen, ha a Sátán sikeresen győztes csapást tud mérni a gyülekezetre azáltal, hogy megosztja az Úr népét a gyanakvás révén, miért jönne elő a nyílt konfrontáció sokkal nyilvánvalóbb, veszélyesebb és költségesebb módszereivel? Hiszen mindent elér egyetlen ökölcsapás nélkül is – és ez annyira szánalmas és tragikus, hogy ha fölismernénk, a szívünkben nagyon föllázadnánk ellene, jobban, mint bármi ellen.

A Sátán könnyedén megnyomorított bennünket azáltal, hogy beleavatkozott az egymással való közösségünkbe. Kivont bennünket a harcból azáltal, hogy közénk állt, és elérte, hogy egymásra kétkedéssel, gyanakodva nézzünk, hogy bogarat ültessen a fülünkbe valakivel kapcsolatban. Pedig az ilyesmi legtöbbször nem más, mint hazugság, egyszerű hazugságpropaganda. Nem igaz a dolog, de bele tud vegyíteni éppen elég igazságot ahhoz, hogy valószerűnek tűnjön, de legalábbis foglalkozzunk a gondolattal. Ó, mekkora szüksége van az Úr népének szellemi ítélőképességre és éberségre, hogy ne higgyünk el mindent azonnal, még akkor sem, ha teljesen igaznak látszik! Azt kellene mondanunk, „várj egy kicsit, előbb bizonyosodjunk meg afelől, hogy ez a teljes igazság, és csakis az igazság!”. Óriási stratégiai értéke van a szeretetnek a szentek között, és biztosak lehetünk benne, hogy amikor a Szent Szellem ilyesmit mond, akkor nagy dolgokat akar elvégezni; és Ő a legnagyobb dolgot – Isten szándékát bennünk – tartja a kezében.

Ő úgy jön, mint a hatalom, az erő Szelleme, de ne feledjük, hogy ezt a gyülekezetben a szeretet mentén kell értelmezni. A mi erőnk az egymás iránti szeretetünkben rejlik. Ezt soha ne feledjük! A Szent Szellem erejét a gyülekezetben a szeretetben kifejezve kell érteni. Tudjuk, hogy különbség van aközött, mit jelent Úrnak, illetve Fejnek lenni. Pusztán egy újabb oldala ugyanannak a dolognak. Krisztus Fejként adatott a gyülekezetnek minden dolog fölött, és később azt olvassuk, hogy a férj feje a feleségnek, úgy, ahogyan Krisztus Feje a gyülekezetnek.

Ha visszamegyünk a Korinthusi levélhez, ott nem olvasunk egyértelmű kifejezésekkel és fogalmakkal arról, hogy Krisztus a Fej, bár egy helyen van ugyan erre némi utalás, de nem erről szól, hanem arról, hogy Krisztus Úr. Miért? Mert a korinthusi állapotok olyanok voltak, hogy arra volt szükség, hogy Krisztus Úr legyen, amikor azonban Efezushoz érkezünk, a korinthusi talajról a mennyeiekbe emelkedünk, és Krisztus itt Fej.

A férj nem ura a feleségének, hanem a feje a feleségének. Bizonyos értelemben igaz, hogy az Úr Jézus Ura a gyülekezetnek, de nem hívják így. Fejnek hívják. Mit jelent valaki Fejének lenni? Azt, hogy itt a szeretet az elsődleges. Úrnak lenni azt jelenti, hogy valaki uralkodik a másik fölött. Ha uralomról van szó, akkor ott alá kell vetnünk magunkat. Férj és feleség között azonban nem ez a viszony áll fenn, ott a szeretet áll az első helyen, ahogyan az Efezus 5 elég világosan megmondja: „Ahogyan Krisztus is szerette a gyülekezetet”. Ő a Fej. Nincs semmilyen zsarnoki uralom Krisztus részéről, ha a gyülekezetről van szó. Látjátok itt a különbséget? Ha „korinthusi” módra élünk, akkor meg kell ismerünk Őt, mint Urat, alá kell Neki vetnünk magunkat, össze kell töretnünk. Ha „efezusi” módra élünk (nem biztos, hogy szeretem ezeket a kifejezéseket), tehát mennyei módon, akkor nem kell megtörnünk Krisztus uralma alatt, hanem meg kell hajolunk előtte, mint Fej előtt. A szeretet az elsődleges, és ez jelenti az erőt. Így kell lennie, ha győzni akarunk az ellenség fölött.

Soha nem fogunk tudni szembenézni ezzel az ellenséggel, ha még előbb meg kell törnünk Jézus Krisztus uralma alatt, de szembeszállhatunk vele, ha meghajoltunk Előtte, mint Fej előtt, az Ő mindent felülmúló szeretetében. „Hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberben, (…) a szeretetben meggyökerezve és megalapozva, hogy képesek legyetek megérteni minden szenttel együtt (…) Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjetek az Isten egész teljességéig”.

Hogyan tudjuk, ezt nagyon röviden összefoglalni? Ez az üzenet, szeretteim. Egy új helyzetről beszélünk, amellyel új erő jár, a szellemi hatalom felemelkedett helyzetéről, ahol az ellenség legyőzöttnek bizonyul, ahol valóban felette vagyunk Krisztusban. És ez nagyon is gyakorlati dolog lesz! „Viseljétek el egymást szeretetben”! „Bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!” „Járjatok szeretetben” – mondja az apostol ebben a részben – magatartás! – járjatok szeretetben. „Igyekezzetek megtartani a Szellem egységét”. Ez az ellenséggel szembeni helyes stratégia! Ez a pozíció szükséges a mennyei hadviseléshez. Elvesztettünk már nem egy nagy szellemi harcot, és az ellenségnek van bőven oka kárörvendeni, amikor valamilyen mondvacsinált ügy, valamilyen apró hazugság miatt két hívő közé tud állni, és belepiszkál az egymással való közösségükbe, vagy amikor sikeresen elhinti a gyanakvást, a kétkedést az emberek gondolataiba valami olyasmiről, amit az Úr pedig éppen használ.

Az ellenség jól ismeri az egységnek, a Szellem egységének, a Szellem szeretetének értékes voltát. Tudja, mennyit számít, és biztosra vehetjük, hogy mindannyiunknál ez lesz az elsődleges célpontja. Fogadjuk ezt meg, legyünk mindig nagyon éberek ebben a dologban! Amikor a hadszíntérre lépünk, azt mondja az Ige, hogy nem csak imádkozzunk minden időben, hanem hogy ugyanezen dologban vigyázzunk éberen minden állhatatossággal! Az ellenség nem válogat a módszerekben, bármire képes. De hadd ismételjem, hogy legtöbbször nem is valós dologról, hanem csak valami érzetről van szó.

Eszembe jut egy eset, ami jól illusztrálja ezt. Sosem felejtem el, mert életreszóló lecke volt számomra, és azóta is mindig nagy segítségemre van. Régen, még az elején, amikor az Úr a kezelésébe vett, és egy nagyon komoly válsághelyzeten vitt át az életemben, ami a legnagyobb dolog volt, és ennek a szolgálatnak a kezdete; és épp azt tanultuk, hogy mit jelent a Krisztusban való hatalom a gonosz erői fölött, nagyon kis egyszerű, de nagyon is pontosan kiszámított első leckét kaptam.

Az egyik Úr napjának reggelén Paterson testvér bejött a szobámba közvetlenül az összejövetel előtt, és ahogy bejött, mintha egy óriási jégfal került volna oda kettőnk közé. Úgy jött be, mint egy jéghegy, és én is teljesen lefagytam. Az egésznek volt valami baljós és gonosz érzete. Amint ezt így magamban azonosítottam, ránéztem, és megkérdeztem:

  • Mi van veled?
  • Semmi.

Egyenesen a szemébe néztem: – Komolyan azt mondod, hogy nincs semmi?

  • Nem, tényleg nincs semmi, amiről tudnék.

Azt feleltem, hogy ezt nem hiszem, és megkérdeztem: – Mondott neked valaki valamit rólam?

  • Nem.
  • Akkor mégis mi a baj? Valami csak van benned?

Azt mondja: – Ó, igen, most, hogy így mondod, úgy érzem, van valami…

  • De abban biztos vagy, hogy semmi konkrét dolog nincsen, nincs valami kérdésed, nincsenek-e kétségeid valami felől, nincs-e valami, amit tisztáznunk kellene?
  • Nem, semmi ilyen.
  • Akkor – mondtam –, letérdelünk az Úr előtt, és leromboljuk ezt a dolgot.

Letérdeltünk együtt, és az Úr nevében ellenálltunk az ördög munkájának. Azonnal el is tűnt. Ami utána következett, meg is magyarázta az egészet. Az Úr napja volt, és az ellenség látta, hogy valami készülőben volt azon a napon, amit meg akart akadályozni, ezért bejött ezzel a puszta érzettel – ami nagyon is valóságos volt nekem, teljesen lebéníthatott volna, ha nem bántunk volna el vele. De ott azonnal elbántunk vele, tisztáztuk, eltávolítottuk, és a nap többi részében történtekből ki is derült, hogy mit akart az ellenség megakadályozni. Egyértelművé vált, hogy a Sátánnak nagyon fontos volt az a nap, mert az Úrnak is nagyon fontos volt az a nap.

Nagyon sokszor történik, hogy a Sátán a gonosz szellemeivel jön, és valamit kifundál. Ha hitelt adunk neki, az pusztító kihatással lesz a másikkal való kapcsolatunkra. Ha a dolog valós, akkor rendezzük az Úr előtt. Ha nem valós, akkor romboljuk le. Nagyon vigyázzunk, hogy mit fogadunk el azokból a dolgokból, melyek az egymással való közösségünket megszakítják! Biztosra vehetjük, hogy az ellenségnek fűződik hozzá érdeke. A Szent Szellem szeretetének hatalmas stratégiai jelentősége van! Az Úr tanítsa meg nekünk, mit jelent.

A gyülekezet története az ószövetségi ábrázolásban (T. Austin-Sparks)

PDF: A gyülekezet története az ószövetségi ábrázolásban

A gyülekezet mennyei elhívása, hatalomgyakorlása és hadviselése (The Heavenly Calling, Conduct and Conflict of the Church) c. könyv 3. fejezete

Eredeti: The History of the Church Illustrated in the Old Testament

Olvasmány: Efezus 1

Előző elmélkedésünkben arra a kérdésre kerestük meg a választ, ami az Efezusi levél fő témája is, és így szól: Igazolja-e vajon az Írás azt a nézetet, hogy nekünk, az Úr népének meg kell ismernünk és meg kell tapasztalnunk a Krisztussal való jelenlegi egységet a szellemi ellenségeink fölötti hatalom gyakorlásában?

Erre a kérdésre a legelső válaszunkat Krisztus jelentőségében találtuk meg. Miért van szükség Krisztusra? Miért lett testté? Miért halt meg, miért támadt fel, miért ment föl a mennybe, és miért lett fölmagasztalva? Ezek közül a krisztusi szakaszok közül mindegyik összefügg velünk, az Úr népével; olyan értelemben, hogy most a saját tapasztalataink szintjén kell megismernünk mindazt, ami Őbenne, aki az Isten jobbjára ült a mennyekben, igaz lett. Továbbra is ezt a kérdést tartjuk szem előtt. Nem távolodhatunk el Krisztustól, mindig Őrá kell néznünk, de ezt különböző nézőpontokból tehetjük.

Egy pillanatra mégis megállok, hogy hangsúlyozzak valamit. Az Úr számára az Ő népeként a mi legfőbb értékünk abban rejlik, hogy milyen mértékben számít a jelentőségünk a szellemi világban – nem pedig az, hogy mennyire hiszünk az igazságban, hogyan vélekedünk egy tanításról, vagy mennyi kézzelfogható dolgot teszünk Érte itt a földön. Ez mind fontos lehet ugyan, meg is van a helyük, de a gyülekezet – mely az összes hívőt jelenti – valódi értéke az, ami belőle a láthatatlan világban megnyilvánul: annak mértéke, mellyel Krisztusnak az Ő felmagasztalásában kinyilvánított uralmát, irányítását, vezetését, abszolút győzelmét a gyülekezet alkalmazni képes a vele szemben álló szellemi hatalmasságok láthatatlan régiójában. A megfelelő helyre kell tennünk tehát a hangsúlyt.

Elérkeztünk tehát az Efezusi levél legfontosabb kijelentéseihez. Ez a levél valóban a legalapvetőbb, legfontosabb dolgokhoz vezet bennünket, itt igazán a leglényegesebbekhez érkezünk; nem az üdvösségünk kezdeteiről beszél, nem is a keresztény élet különféle, földi vonatkozásairól, hanem a gyülekezet életének, megtapasztalásainak és elhívásának a teljes, bevégzett képét tárja elénk. A legfőbb, leglényegesebb dolgokhoz érkezünk el ebben a levélben, ahol mindenre az Isten eredeti és tökéletes szándékával való összefüggésben derül fény. Ez a szándék fogant Isten gondolataiban a világ megalapozása előtt, és ezt tervezte el az örök tanácsvégzés szerint.

Ahogyan korábban rámutattunk, itt nem a részleteket találjuk, az egyes szakaszokat, hanem magát a beteljesülést. Isten gondolataiban egy test volt, egy gyülekezet, egy olyan társaság, mely végül megérkezik az Ő Fiával való egységbe, úgy, ahogyan a test csatlakozik a Fejhez, és szellemi uralmat gyakorol a mennyben és a földön. Ez Isten elgondolásának célja. Sok olyan dolog van, ami ehhez vezet, de ezek végtére is csak a célhoz vezető eszközök. A kegyelemről szóló tanítások, melyek oly csodálatosak és áldottak, mind ezért a célért vannak, ahogyan ez a levél ezt annyira egyértelművé teszi. Szépen egybefoglalja: megváltás, bűnbocsánat, a vér – minden ilyesmi itt van, de mind az Isten által kigondolt célra mutat: a gyülekezetre, erre a testre, melyben a menny igazgatása a mennyen és a földön keresztül ezekkel együtt megvalósul.

Ezeknek a legfőbb és leglényegesebb dolgoknak az esetében pedig egyedül az számít, hogy mekkora a jelentőségünk, mennyire tudunk hatékonyak lenni a szellemi régiókkal való kapcsolatunkban. Nem gondolom, hogy ez a jövőt illető prófétikus megállapítás lenne, mivel úgy vélem, ennek már most vannak tapasztalható jelei: ahogy a gyülekezet egyre közeledik a korszak végéhez, egyre kevésbé fogja tudni végezni földi munkáját az Úrért – azokat a dolgokat, melyeket hosszú időn át végzett szerte a világon; és egyre inkább felismeri az elhívást, hogy létezését a szellemi régiókban igazolja, sokkal inkább, mint az ideig valóban.

Ennek fele sem tréfa, mert mindennek nagyon komoly jelentősége van a gyülekezet számára a végén. Ha ebben nem sikerül elérni áttörést, és nem tudunk az ellenséges hatalmasságok, fejedelemségek és szellemi seregek világában uralomra jutni, akkor végünk. Néhányan talán nem tudjátok ezt elfogadni. Ha nem tudjátok megragadni, ne aggódjatok. Biztos vagyok benne, hogy vannak olyanok, akik pontosan értik, miről beszélek, és egyértelmű számunkra, hogy ez a helyzet egyre eszkalálódik, és jó lenne, ha a hívők felismernék ezt.

Természetesen ezt is jól kell érteni! Mindez ugyanis nem jelentheti azt, hogy nem törekszünk többé a szokásos, alapvető munkát végezni az Úrért. Nem szabad felhagynunk az elveszettek keresésével és az üdvösség hirdetésével, vagy bármivel, amivel meg lettünk bízva, csak azért, mert ennél magasabb régiókban van dolgunk. Nem, nem szabad ezeket abbahagynunk. De mégis, fel fogjuk fedezni, hogy ehhez a magasabb dologhoz a keresztény élet szokásos eszköztáránál valami többre van szükség; hogy az erőforrásainknak egy másik világban kell lenniük; és képeseknek kell lennünk a látható helyzetek mögé látni, ha pedig ezt nem tudjuk megtenni, az nem jelent számunkra fényes kilátásokat itt, az emberek között. Ez egyre nyilvánvalóbbá válik.

Ha jól ítélem meg az idők jeleit, akkor számíthatunk rá, hogy rendkívüli mértékben meg fog erősödni a szellemi ellenállás az Úr érdekeivel szemben. Nagyon is érthető, hogy ez így van. Ha a korszak végéhez közeledünk – a feltételes módot akár ki is hagyhatjuk, és akkor kijelentő módba kerül – de most az érvelés kedvéért így mondom: HA közeledünk a korszak végéhez, akkor mi is ennek az időszaknak a legfőbb jellegzetessége? A Sátán rangszervezetének (hierarchiájának) megdöntése, és helyére Krisztus és a gyülekezet trónra emelése. Természetes, hogy növekszik az ellenállás ez ellen. Teljesen logikus; és ezért fontos, hogy minden lehetséges nézőpontból felismerjük a dolgok valódi természetét, és ezért, ha az Úr kijelenti számunkra ezt az üzenetet az Efezusi levélben a gyülekezet mennyei elhívásáról, hatalomgyakorlásáról és hadviseléséről, az nagyon alkalmas és időszerű lesz az Úrtól a számunkra.

A lényeg tehát, hogy Isten gyermekének és Isten gyülekezetének valódi és legfőbb értéke a láthatatlan világban kifejtett hatékonyságában rejlik. Ha nem ismerjük ezt a titkot abban a régióban, akkor veszteséget fogunk szenvedni, szétforgácsolódunk, az ellenség hatalmas zűrzavart fog csinálni belőlünk és a dolgainkból, a játékszere leszünk, és ahol csak tud, akadályozni fog. Ezért olyan fontos, hogy eljussunk abba a helyzetbe, melyről ez a levél ír.

Most pedig nézzük a következőt, miszerint az Ige arról biztosít, hogy elhihetjük, az Úr azt akarja, hogy megismerjük és megtapasztaljuk a jelenben is az egységet Krisztussal a szellemi erők fölötti hatalomban. Vizsgáljuk meg a továbbiakban, hogy ezzel kapcsolatban mennyire fontos megérteni Krisztust megtapasztalásainak minden területén.

Ez nem valamilyen mély dolog, hanem könnyen fölismerhető, hogy az Úr Jézus nem emeltetett föl, míg teljesen át nem élt mindent a földön. Az Úr Jézus földi megtapasztalásai értünk voltak, nem Önmagáért. Minket leszámítva Istennek nem kellett volna testet öltenie, csecsemőként Betlehemben megszületnie, és gyermekből felnőtté válnia. Neki, a Maga részéről nem volt szüksége arra, hogy itt élje az életét, elszenvedje a halált, és utána újra visszakerüljön a dicsőségbe, s elfoglalja a trónt. Ez olyan megtapasztalási ciklus volt, ami értünk történt, és úgy, mintha közülünk történt volna eggyel. De ez az Egy mennyire más volt! Senki más nem állhatott volna a helyére, senki nem tudta volna elfoglalni ezt a tisztséget, mégis minden úgy történt, mintha miközülünk történt volna eggyel.

Lehet, hogy nehéz számunkra fölfogni, hogyan lehetett Krisztus a megtestesülésben olyan, mint mi, de ha pontosan és világosan tudnánk, mit jelent az Istennel való egység, az isteni egyesülés, akkor megértenénk a testté lételt; Isten egybeolvasztja Magát az emberrel, és az embert Önmagával.

Az Úr természetesen soha nem szűnt meg Istennek lenni, de olyan formát öltött, mely az embert és Istent szellemi egységbe és szellemi közösségbe hozta. Ez olyan fogalom, melynek helyes és teljeskörű megértése meghaladja a felfogóképességünket, emiatt tele van veszéllyel a tanítás területén. Mégis, a mélyén a legcsodálatosabb dolog rejlik, amit csak el tudunk képzelni: hogy Ő testté lett értünk, és nem csak miértünk, hanem bizonyos értelemben úgy is, mint mi. Azaz, amikor az Úr Jézus Krisztusra nézünk, és meglátjuk, hogy Ő Isten és ember egy személyben, rájövünk, Isten mit tett azért, hogy ezt az egységet Őközte és az ember közt elhozza.

Ez annak a része, ahogyan a magunk számára meg tudjuk tapasztalni az Úr Jézust. A testté létel értünk van, akár megértjük, akár nem. Bizony értünk van, és méghozzá annyira szoros köze van hozzánk, hogy Jézust úgy szánta Isten emberré lenni mint mi, hogy bennünket is megtestesítsen Önmagában. „Az Ő testének tagjai vagyunk”. Az utána következő mondat lehet, hogy későbbi hozzáadás, de szerintem, nagyon jó: „mert az ő testének tagjai vagyunk, az ő húsából és az ő csontjaiból valók” (Ef 5,30). Egyek!

Az Úr Jézus összes többi megtapasztalása is nem csak értünk történt, hanem úgy történt, mintha velünk történt volna; és még mielőtt eljutnánk a haláláig, láthatjuk az életét. Különben nincs értelme az Úr Jézus életének azon a harminchárom éven keresztül, csak úgy, ha a mi helyünkben csinálta végig. Volt egy olyan Ember Isten számára, aki a megpróbáltatások és a nehézségek közepette is megelégítette Őt. Isten be akart vinni egy Embert a dicsőségbe, aki szenvedés által vált tökéletessé, és erre nem Istennek volt szüksége, hanem nekünk. Hálát adok Istennek, hogy van egy Valaki a dicsőségben, egy Ember, aki tökéletesen eleget tett Istennek emberi formában, minden emberi próbatételen és kísértésen keresztül, és kimondhatom azt, Isten engedélyével, hogy az az Ember nem csak képvisel engem, hanem Isten szemében olyan, mintha én lennék ott Isten jelenlétében. Azaz Isten Őbenne rám néz, és Őrá néz értem. Isten számára ez az Ember a győzelmes, tökéletességre jutott földi életet testesíti meg.

Az Ő halála nem csak értem, értetek, a bűneinkért történt. Ez a mi halálunk is, úgy halt meg, mint mi, mintha mi haltunk volna meg; és feltámadásában, a mennyei helyekre való felmenetelében és felmagasztaltatásában bevégezte az ember életének teljes ciklusát – értünk és úgy is, mint mi (bennünket magába foglalva); és ezután, amikor ezt elvégezte, Ő adatott nekünk Fejként számunkra, és nem csak számunkra, hanem úgy is, mint mi. Nézzük meg újra ezt a nagyszerű kijelentést: „Őt tette mindenek felett való fővé az egyházban, amely az ő teste, és teljessége annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben” (Ef 1,22-23, ÚF). Tudjuk, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Isten itt adja nekünk először Krisztust, de van egy második esemény is. „És Őt adta főül mindenek felett a gyülekezetnek” (Vida ford.), az pedig, hogy Őt adta mindenek felett Főül a gyülekezetnek, egyszerűen azt jelenti, hogy Benne minden úgy van egybefogva, hogy az a gyülekezetért, a gyülekezet számára legyen. Azaz, minden, ami Benne van, a gyülekezet számára van, és az Ő teljes és bevégzett életciklusa a megszületéstől a dicsőségig a gyülekezeté; a testté lételtől a megdicsőülésig minden a gyülekezetnek van. A mi születésünk, és onnantól minden életeseményünk egészen a megdicsőülésünkig azért van, mert Ő már értünk befejezte ezt a ciklust; és Főül adatott számunkra. Minthogyha Isten, miután mindent elvégzett Benne, így szólt volna: „Ez a tiéd; neked adom. Az egész érted van – a gyülekezet”. Mennyire szükséges hát Krisztust Isten teljes gondolatának megfelelően megragadnunk; hogy meglássuk, mi Krisztus jelentősége mindabban, amit Isten eltervezett.

Mármost, ezt nem csak abban látjuk teljes mértében kijelentve, ahogyan az Úr elhagyja a dicsőséget és visszatér a dicsőségbe, hanem pontosan ezt vetíti előre az Ige onnantól kezdve, hogy az egész szükségessé vált. Kíváncsi vagyok, hogy megragadtátok-e valóságosan, jelent-e számotokra valamit személyesen az, hogy az „egy új ember”, melyről az Efezusi levél beszél, nem a világtörténelem egy későbbi pontján jött el, nem valami után következik, hanem minden mást megelőz?

Biztos vannak, akik úgy gondolják, hogy először voltak a pogány népek, azután következtek a zsidók, tehát akkor zsidók és pogányok éltek egy időben, és utána később lett a gyülekezet – egy későbbi valami. Ez azonban távolról sincs így! Mielőtt egyáltalán olyasmi, hogy pogány vagy zsidó lett volna, már volt a gyülekezet. Minden egyebet megelőz. Ez volt Isten első gondolata, az Ő elsődleges gondolata. Pogányok és zsidók – lehet, hogy Isten kegyelméből és Isten szuverenitásából mindkettőnek nagyszerű története van, de akárhogy is, a földhöz tartoznak, és ezen belül is adott időszakokhoz. A gyülekezet nem tartozik a földhöz, és nincs időhöz kötve. A gyülekezet az örökkévalóságtól az örökkévalóságig van jelen Isten gondolataiban. Nem valami után következik; ezért minden más dolog a világtörténelemben örökkévaló elveken és örökkévaló gondolatok alapján épült föl, és örökkévaló törvények kormányozzák; amikor tehát visszatérünk az Ószövetséghez, azt találjuk, hogy a történet egész folyását Krisztus irányítja, méghozzá Krisztus ebben az örökkévaló értelemben, amikor a gyülekezetről van szó.

Hadd magyarázzam el világosabban! Történelmileg az Ószövetség két fő részre oszlik. Az egyik rész Ádámtól, vagy ha tetszik, Ábeltől fut Mózesig, utána pedig Mózestől Krisztusig. Ez nem kifejezetten Ószövetség, de értitek, mire gondolok – hogy egyenesen Krisztushoz vezet bennünket. Ha megnézzük, láthatjuk, hogy az első részt – Ábeltől vagy Ádámtól Mózesig – teljes mértékben azok az elvek irányítják, melyekről beszéltünk. Hogyan? Először is, Isten elsődleges gondolata az, hogy az ember a szellemi uralom helyét foglalja el. Majd ezzel kapcsolatban jött: a halál – a bűn miatt és a bűnnek; a feltámadás – élővé válni Istennek és Isten céljai számára; a mennybe való felmenetel – lényegét tekintve nem földi, hanem mennyei nép, vagy ember; a felmagasztaltatás. Ez tehát az első rész Ádámtól vagy Ábeltől Mózesig.

Láthatjuk pontosan ezeket a törvényeket egyiket a másik után a pátriárkák történetében megjelenni. Vegyük Ádámot! Mire alkotta őt Isten? „Uralkodóvá tetted őt” (Zsolt 8,6). Ábel – ő miről tesz bizonyságot? A bűn miatti halálról, és hogy Isten hogyan távolítja el a bűnt. Noé – feltámadás; Énók – felmenetel; és József – trónra emelés. Jelentős hézagokat hagyok ki persze, de látjátok az elveket. Pusztán azt szeretném megmutatni, hogy azt az első, hosszú ideig tartó részt (mely valóban hosszú: több évszázadon, sőt, gyakorlatilag két évezreden át tartott), Krisztus ezen elvei szerint irányította Isten; ugyanazon elvek szerint, melyeket az Újszövetségben és a gyülekezetre, Krisztus testére, Istennek korszakokon átívelő adminisztratív (hatalomgyakorló) eszközére fókuszáló Efezusi levélben találunk.

Izrael Egyiptomban

 

Majd következik a második rész: Mózestől Krisztusig. Ez annyira elemi dolog, ezért vegyük csak Izrael életének három szakaszát anélkül, hogy kitérnénk a részletekre. Egyiptom – mi Izrael életében az egyiptomi szakasz tetőpontja? Mi az, ami elsődlegesen kiemelkedik ebben a szakaszban? De inkább tisztázzuk előbb, hogy mit jelképez ez a szakasz! Egy kiválasztott népet jelképez, akit ennek a világnak a rabszolgaságában tart fogva annak zsarnoka, és emiatt a helyzete miatt ítélet vár rá. Mi a tetőpont? A halál, mint a bárány halála, mely az Isten szerinti szabadítás módja a sötétség fennhatóságából, a Sátán hatalmából, a világ rabságából, az emberi nemzetségre váró ítélet alól. A halál jellemzi az egyiptomi szakasz tetőpontját; a meghalást a világnak, mindennel együtt, amit ez jelent: állapotának, urának, rabságának és végzetének való meghalást.

Az Úr Jézus halála ezt az egész rendszert tökéletesen érvénytelenítette, hogy tökéletes szabadítást vihessen véghez, ezt pedig itt tárja elénk az Ige. Ugyanezt látjuk az Efezusi levélben is, amikor ennek a szabadításnak már a gyülekezet általi, végső és kiteljesedett alkalmazását mutatja be. Izrael nem vezet a gyülekezethez; Izrael mindössze illusztrálja a gyülekezettel történő eseményeket.

Minden földi intézmény mennyei dolgok bemutatására szolgál, ahogyan az Efezusi levél nagyon világosan elénk tárja a mostani családi és egyéb kapcsolatok – férjek, feleségek, szülők, gyermekek és a többi – esetében. Ebben a levélben megláthatjuk, hogy ezek a földi intézmények mind mennyei dolgoknak a visszatükröződései, és a mennyeieknek a fényében kell szemlélnünk őket. „Ahogyan Krisztus szerette a gyülekezetet.” Ebben a szférában mozgolódunk. Itt láthatjuk tehát Krisztust az Ő halálában, melyet azért mutatott be, hogy hogy Izraelt megszabadítsa a rabságból és az ítélettől, mely a világ miatt várna rá.

Izrael a pusztában

Most pedig Izrael történetének második szakaszához érkezünk. Mit jelképez Izrael életének pusztai szakasza? Nem érthetjük meg ennek tetőpontját, míg ezt meg nem értjük, pedig nagyon elemi ezekről a dolgokról beszélni. Izrael életének pusztai időszaka Isten népének mostani életét jelképezi, aki meg lett váltva, és ki lett szabadítva a világból és mindabból, amit a világ jelent, de nem szabadultak még meg saját maguktól, vagy, ha egyes számban fogalmazzuk, nem szabadultak meg az énjük életétől. Sajnos, ez igaz a szellemi történetre az Újszövetségben ugyanúgy, mint az Ószövetségben és a saját tapasztalatunkban is. Mi a második szakasz – a pusztai élet – tetőpontja? Természetesen megint a halál, de olyan halál, mely egy másféle kapcsolatba visz tovább – az ebből a halálból való feltámadás révén a mennyeiekbe való felemelkedés pozíciója következik. Most figyeljük meg, hogy az Efezusi levélben ez a két dolog nincs különválasztva. A feltámadással és a mennyeiekbe való felemelkedéssel nem két külön dologként foglalkozunk az Efezusi levélben.

„És milyen az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága rajtunk hívőkön, megtartó erősségének bennünk munkálkodása szerint, amelyet Krisztusban munkált, amikor életre keltette a halottak közül és jobbjára ültette” (Ef 1,19-20, Vida).

Nincs szünet a kettő közt. Nem azt mondja, hogy amikor feltámasztotta a halottak közül, és sok nap után felment a mennybe. Nem: feltámasztotta és jobbjára ültette. Ez feltámadás a mennyei helyekre való felemelkedést is jelenti egyben. A Vörös-tenger után bizonyos értelemben olyan feltámadás van, ami a halottak közül történik, de amikor az efezusi helyzetbe érkezünk, a feltámadás valami több ennél. Egy új hit új gyakorlása: „irántunk, akik hiszünk, az ő hatalma erejének ama munkája szerint, melyet Krisztusban munkált”. De ez nem a megmenekülésre vezető hit! Ez valami több, ez mennyei helyzetre szól, ez olyan feltámadás, mely révén felemelkedünk, és ez mennyei helyzetet eredményez.

Ez a mennyei helyzet korántsem valósult meg Izrael esetében a pusztában, habár Isten a Maga szemszögéből mindig mennyei népként tekintett rájuk. Isten nézőpontjából a pusztai életben minden ezt a mennyei otthont hangsúlyozza, minden erre mutat. A főpap kék köntöse azt jelenti, hogy ez egy mennyei rendből való mennyei nép. A mennyből küldött manna Isten szempontjából azt jelenti, hogy erről a népről a mennyből gondoskodnak; mennyei nép, aki mennyei erőforrásokból él. Önmagukban viszont minden voltak csak ez nem; a szívük nagyon gyakran visszatért Egyiptomba. Ismerjük ezt a szomorú történetet. Ezt feltámadást azonban tovább kellett vinni, hogy már ne csak természeti síkra történő feltámadás legyen – hogy helyzetünket tekintve hit által ugyan Krisztusban legyünk, miközben a saját természeti életünket éljük és megelégítsük Istent. Ez nem Isten gondolata. Az hívás mindig előrefele ösztönöz, és még inkább fölfelé. A pusztai élet tetőpontja tehát a kereszt új jelentéséből fakad, annak a halál felőli oldalán.

Eljutunk tehát a Római levél hívőkhöz szóló szakaszához. A Róma 6 már nem az elveszetteknek szól, hanem a megmentetteknek, a keresztényeknek az Úr Jézus keresztjéről, ahogyan az a halált munkálja az életünkben, de rögtön átvezet a Róma 8-ra, közte mintegy zárójelben a Róma 7-tel. A Jordán jelenti a mennyeiekbe való felmenetellel járó feltámadást. A tetőpont pedig az énünknek és a földiekhez kötődő életünknek a halála. Az Efezusi levél második része pontosan kifejti, hogy ez micsoda.

Ez a helyzet nem pusztán valamilyen elvont dolog, valamilyen ködös, teológiai fogalom. Mit jelent? Próbáljuk megragadni a gyakorlatban! Mindez a csodálatos mennyei élet, ez a csodálatos mennyei hadviselés, ez a csodálatos mennyei elhívás – mit jelent ez?

„Kérlek azért titeket én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy járjatok elhívatásotokhoz méltón, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal és szelídséggel, türelemmel, viseljétek el egymást szeretetben” (Ef 4,1-2, Károli 2011).

„Ti, férfiak, szeressétek feleségeteket… Az asszonyok engedelmeskedjenek saját férjüknek… Gyermekek, engedelmeskedjetek a szüleiteknek. Atyák, ne ingereljétek gyermekeiteket haragra… Szolgák, engedelmeskedjetek uraitoknak. Urak, legyetek rendesek a szolgáitokkal.”

Hiszen ez a mennyeiekből árad ki lefelé! Hiszen ez ereszkedő fokozás! Nézzünk csak meg az Efezus 4,6-9 elejétől mindent, ami csak ebbe a vezérlőelvbe tartozik, hogy „járjatok az elhívásotokhoz méltón”! Írjuk le, egymás alá, egyesével! Járjatok méltón – mit jelent ez? Szelídségben, alázatosságban, béketűréssel, türelemmel. Aki férj, írja le! Aki feleség, írja le! Aki családtag, írja le! Van-e olyan férj, aki nem ilyen szellemben viszonyult a feleségéhez: „Krisztus szerette a gyülekezetet és saját Magát adta érte”? Írja le! Nézze meg mindenki magának! Van-e olyan feleség, akit nem szólít föl ugyanígy, nem arra, hogy szeresse a férjét, hanem hogy rendelje alá magát a férjének; és azt mondja, hogy ezt jelenti méltón járni ahhoz az elhíváshoz, mellyel elhívattunk? Ez Isten Igéje. Nézzétek végig részletesen, és legyen előttetek ez a rész.

Ezt jelenti méltón járni. Erről szól az első három fejezet, és vitán felülinek tartom, hogy semmit nem tudhatunk meg az utolsó részről – a mennyeiekben lévő ellenség feletti győzelemről -, míg ez az alapunk nincs meg. Ez nagyon is gyakorlati dolog. Ha megnézzük, kiderül, hogy nem sok minden maradt ki, de akkor is hiszem, hogy ami itt áll, az még nem minden, amit Isten szerint a méltón járás jelent. Sok más is lehet, amit a Szent Szellem meg akar érinteni bennünk, amit nem említ itt konkrétan az Ige, de ahhoz elég van ott, hogy az elevenünkre tapintson.

„Haragudjatok, de ne vétkezzetek!” Itt mindannyian vereséget szenvedünk. Meg kell vallanunk, hogy nem tudjuk, hogyan lehet igazán haragudni, és közben nem vétkezni. Mit jelent egyáltalán, hogy haragudni, de nem vétkezni? Az Úr Jézus haragudott. Korbácsot ragadott, és tényleg dühös volt, de hogyan haragudhatott úgy, hogy közben nem vétkezett? Az Ő haragjába sohasem vegyült személyes elem. Ez tükröt tart elénk – mi rendszerint azért haragszunk, mert valami mélyen érint bennünket. Nem tudjuk, hogyan lehet saját magunktól elvonatkoztatva haragudni. Ez a puszta felőli oldal, és ez az, ahol a mennyeiekbe való felemelkedésre történő feltámadás bejön. Azt mondjuk, ez már nekünk túl magas, elérhetetlen. Nos, szeretteim, Ő „kéréseink és gondolataink mértékén felül is képes mindent bőségesen megtenni az ő bennünk munkálkodó ereje szerint.” Az Úr tehát teljes mértékben gondoskodott mindarról, amit Ő megkíván, és ez itt van leírva.

Ez tehát még a pusztai szakasznak a tetőpontja: a halál új jelentést kap, ahogyan a feltámadás is új és teljesebb helyzetet jelent, ami pedig nem más, mint a mennyei helyzetbe való felmenetelre történő feltámadás.

Izrael az ígéret földjén

 

Végül pedig eljutunk Izrael történetének utolsó szakaszához – amikor bemennek az ígéret földjére. Ez a felemeltetést, a felmagasztalást jelenti. Rájönnek, hogy hatalmuk van a szellemi seregek fölött, melyeket az országban élő ellenségek jelképeznek. Ez a Krisztussal való egyesülés az Ő felmagasztaltatásában.

Az itteni hadviselés nagyban különbözik az Egyiptomban megismert és a pusztában folytatott hadviseléstől. Most nem állok meg, hogy részletesen szóljak róla, de ez a harc más, mint amit az ember saját magában, vagy mint amit a világban vív, mert ez a harc a mennyeiekben zajlik, és ahogyan az elején is mondtam, itt, ebben a helyzetben derül ki végül, hogy milyen mértékben vagyunk hasznosak az Úr számára.

Nem tudhatjuk meg, amit az Úr meg akar velünk ismertetni, amíg ki nem jöttünk az énünk, a hústest és a saját érdekeink kormányozta élet szférájából. Olyanok leszünk, mint Izrael a pusztában, azaz általában legyőzetve; Isten fő célja elérését tekintve pedig nagyon gyenge helyzetben és bizonyosan nem nyílegyenesen afelé haladva, ha bármelyik szakaszban nem értettük meg gyakorlati módon Krisztust – először Egyiptomért, másodszor a pusztáért és harmadszor a mennyeiekért. Nem választhatjuk szét ezeket a dolgokat, mondván, „Krisztus a miénk az Egypitomból való kiszabadulásra, de még mindig a hústest szerint élünk, Krisztus nem lesz a miénk az éntől való megszabadulásra”. Azt se mondjuk, hogy Krisztus a miénk lesz az Egyiptomból és az éntől való megszabadulásra, de nem lesz a miénk a mennyeiekben zajló hadviselésre. Nem, nem fogjuk elérni Isten célját, ha bármi kevesebbet fogadunk el annál, mint ami az Ő teljes gondolata a számunkra.

Ez éppen elég gondolkodnivaló mostanra.

Lefegyverezvén fejedelemségeket és hatalmasságokat (T. Austin-Sparks)

Eredeti: Stripping Off Principalities and Powers
PDF: Levágván a fejedelemségeket és a hatalmasságokat

„Körülvettek engem a pogányok mind: az Úr nevében bizony levágom őket; körülvettek engem, be is kerítettek engem: az Úr nevében bizony levágom őket; körülvettek engem, mint a méhek; kioltattak, mint a tüsketűz: az Úr nevében bizony levágom őket.” (Zsolt 118,10-12)

„Levetvén magáról a fejedelemségeket és hatalmasságokat, nyilvánosan kipellengérezte, diadalt ülvén felettük őáltala.” (Kol 2,15, Kecskeméthy). Őáltala – vagyis a kereszt által.

A két felolvasott vers közötti kapcsolat megértéséhez szükségünk van az Efezus 6,12-re is: „Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának urai ellen, a gonoszság szellemei ellen, amelyek az ég magasságában vannak”.

Semmi kétség afelől, hogy a 118. Zsoltár messiási prófécia, oly sok minden található benne, ami egyértelműen Urunk harcáról szól a kereszten. „Keményen meglöktek, hogy elessem (…) Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az ÚR cselekedeteit!” Ez olyan világosan az Úr Jézusról és az Ő keresztjéről szól, hogy a tizedik vers és az utána következő is szintén ugyanerről kell, hogy szóljon. Ebben az áll, hogy népek sokasága méhek gyanánt veszi Őt körül, ami azt jelenti, hogy ez ott, a kereszten történt, a sötétség világának fejedelemségei, hatalmasságai és urai által. A gonoszság szellemi seregei vették Őt körbe, zárták körül, ostromolták, szorongatták, próbáltak erőt venni rajta a kereszten, de Ő levágta magáról és nyilvánosan megszégyenítette őket, győzelmet aratva rajtuk a kereszten.

Míg az Úr kereszten elvégzett munkája egyedülálló, végleges és befejezett a legfőbb cél tekintetében, az ehhez hasonló megtapasztalások ismerősek mindazok számára, akik közeli kapcsolatban vannak az Úrral. Egyáltalán nem szokatlan megtapasztalni valamit abból, hogy gonosz és halálos erők vesznek körül minket, hogy lenyomjanak, földre lökjenek és teljesen hatástalanítsanak bennünket. Ismerjük ezt; ki jobban, ki kevésbé – de ahogy haladunk az Úrral, többet fogunk megélni belőle.

Szükséges tisztában lennünk azzal, hogy mi mit jelent valójában

Habár keresztényként ez általános tapasztalatunk, nem mindig vagyunk tudatában, hogy pontosan mi történik, és mi mit jelent valójában. Az Úr Jézus esetében a kereszten ez nyilvánvaló szellemi megtapasztalás volt, de a borzalmas körülmények miatt húsbavágó módon is érte Őt mindez – nem csak valamilyen elvont, szellemi módon. A gondolatainkban el szoktuk képzelni azt, amit olvasunk, és kíváncsi vagyok, vajon ti hogyan képzelitek el Krisztus megkísértését a negyven nap során a pusztában. Elképzelitek konkrétan az ördögöt, ahogy szó szerint és látható módon odamegy az Úrhoz? Pedig az egész lehetett pusztán belső megtapasztalás; mi objektívvé, kézzel foghatóvá tesszük, pedig az egésznek a lényege a körülményekben rejlett.

Nem mindig tartjuk észben, és nem mindig figyelünk arra, hogy bizonyos dolgok hová vezetnek, és mi azoknak a valódi jelentőségük. A gonosz erői sokféleképpen elérhetnek bennünket, mi pedig gyakran csak arra az általuk éppen használt eszközre vagy módszerre tekintünk – így azok könnyedén maguk alá gyűrnek bennünket, ahelyett, hogy átlátnánk ezeken, és rögtön észrevennénk, miről van szó valójában.

Ezek a dolgok pedig a lelkünkön keresztül érnek el bennünket, hiszen, ha nem a lelkünkről lenne szó, az egész meg sem történne, nem lenne semmi jelentősége egyáltalán. Másért nem is lehetne, csakis a lelkünkért. Valami történik velünk, ami a lelkünket, azaz az egónkat, az énünket érinti, mi pedig ezt az adott dolgot csak önmagában nézzük, és nem látjuk meg, hogy mögötte valami egészen más húzódik. Valaki mond nekünk valamit – lehet kritika, dorgálás –, vagy tesz valamit, ami balul sül el. Valaki megfeledkezik valamiről, figyelmetlen – és ez máris fullánkot ereszt belénk, vagy valamilyen hasonló hatással van ránk, és a dolog azonnal maga alá teper bennünket. Szépen felvesszük azt a dorgálást, azt a kiigazítást vagy azt a szerencsétlen húzást; azt a feledékenységet, azt a ballépést, bármi legyen is az, bármelyik abból a tízezerből, ami nap mint nap megesik velünk, és a probléma alá megyünk, hagyjuk, hogy a földre teperjen bennünket. És hamarosan azt tapasztaljuk, hogy az a buta kis semmiség – mert önmagában bizony nem is más – borzalmas állapotba kerített bennünket. Elveszítettük a közvetlen, meghitt kapcsolatunkat az Úrral, elveszítettük az életünket, a közösségünket, az örömünket. Mintha vastag lepelbe lennénk beburkolva, önmagunkba zártan, szellemi életünkben megbénulva, és nehézségek sorozata veszi kezdetét az életünkben, ami rövidebb-hosszabb ideig tart, míg végül, minek kell történnie? Ha elég hosszú ideig tart, azt mondjuk: „Távol van az Úr, valami történt, elveszítettük az örömünket az Úrban, elveszítettük, hogy bizonyság tudjunk lenni, sötét lepel borult ránk, magába csavart.” Ezek az egyszerű formái.

Az egész pedig sokkal erőteljesebb lesz az élet más területein, ahol olyan, mintha méhek vennének körül, egyik dolog a másik után. Mintha az ellenség elszánta volna magát, hogy földre vigyen bennünket, ha az egyik dologgal nem sikerül, megpróbálja egy másikkal, egy harmadikkal, míg már egész rohamot intéz, hogy földre vigyen.

Kérnünk kell az Urat, hogy lehessünk mindig tudatában annak, ami ezek mögött valójában húzódik.  Ez az első, hogy folyamatosan tudatában legyünk, hogy az ilyesmi szellemi kárt tud nekem okozni. Ezért nagyon fontos, hogy minél hamarabb leküzdjük magunkban, és túllépjünk rajta, mert a mi dolgunk visszautasítani azt, hogy bármilyen neheztelést őrizgessünk. Meg kell látnom, hogy az ördögnek valami célja van az életemben, le akarja rombolni a bizonyságomat, el akarja rabolni az örömömet, tönkre akarja tenni az imaéletemet, az Úrral való közösségemet.

A fejedelemségek és hatalmasságok lemetszésének papi munkája

Mennyire szükségünk van az Úr Szellemére, hogy lemetssze és elvesse tőlünk ezeket! Mennyi mindentől megkímélhetnénk magunkat, ha figyelmesebbek lennénk és gondosabban járnánk el ezügyben! Hiszen pontosan ezt jelenti a papi szolgálat, a léviták munkája. Isten házában mi most léviták vagyunk, és miről is szólt a léviták szolgálata? Ha benéztünk volna a sátorba és a templomba, azt láttuk volna, hogy a léviták folyamatosan el voltak foglalva, mindig csináltak valamit; akadálymentesen, tisztán tartották az Istenhez vezető utat. Foglalkoztak a jobb és a bal oldalon lévő dolgokkal, melyek mind az akadályokat jelképezik az Istennel való tökéletes, akadálymentes közösség útjában. Az egész arról szól, hogy folyamatosan legyünk készek tisztán megtartani az Istenhez vezető utat – és ez papi feladat. Ó, bárcsak mindig lennénk felövezve, és jobban odafigyelnénk, mit jelent valójában ez a fullasztó, körülfonó, ostromló munkálkodás, melynek célja, hogy megbénítson, tehetetlenné tegyen bennünket! Bárcsak kérnénk az Urat, hogy igazi lévita-szelleműek lehessünk, szilárdan eltökélve, hogy nem fogjuk engedni, hogy bármi az utunkba álljon, vagy ottmaradjon az útban Isten és közöttünk. „Bizony levágom magamról őket!”

Nem tapasztaltatok még olyat, amikor azt mondjátok, „le kell borulnom az Úr előtt, és most nagyon imádkoznom kell”? Eljutunk arra a pontra, amikor ki kell szabadítanunk a lelkünket ebből a börtönből, ebből a hálóból. Az ellenség gyakran megpróbál elvinni bennünket odáig, ahol már se lélegezni, se mozogni nem tudunk. Érzékenynek kell lennünk erre, hogy észrevegyük, és a Szent Szellem erejét keressük, hogy levághassuk magunkról, kijelentvén: „Ebből elég, ennek itt most véget vetek!”. Muszáj, hogy felgerjedjen bennünk a szent elhatározás, hogy ne tűrjük tovább, és kijelentsük: „Ez nem mehet így tovább, már így is túl sokáig hagytam, mostantól ellenállok ennek!” A Fiú Szelleme volt az, akit mikor a kereszten függve körülvettek, azt mondta: „Levetem magamról őket! Körülvettek engem mind a pogányok (…) körülvettek, mint a méhraj (…) Levágom őket (…) Levágom őket (…) Levágom őket.” Háromszor mondja, hogy „Levágom őket”. Levetette magáról a fejedelemségeket és hatalmasságokat.

Ó, Urunk, erősíts meg bennünket az ellenállásra! Túl sokszor adtuk meg magunkat. Az Úr túl sokat veszít, és mi is túl sokat veszítünk, ha hagyjuk, hogy a dolgok sokáig fajuljanak, míg végre felkelünk, és azt nem mondjuk „Elég!”. Olyan hosszú ideig elfogadjuk a dolgokat, és utána azt mondjuk: „Egy percig sem tűröm ezt tovább!” És akkor valami történik, valami szétrobban. Ha az emberekről van szó, velük kapcsolatban bármi lehet helyes vagy helytelen, de az ellenséggel kapcsolatban mindig helyes a közvetlen, egyenes robbantás.

Kérjük az Urat, hogy tegyen ilyenné bennünket, hogy akarjunk erőteljesen ellenállni, és nem tűrni az ellenség fojtogató, megkötöző munkáját, mellyel földre akar kényszeríteni bennünket.

És vigyázzunk mindig, legyünk figyelmesek, hogy ne vegyük föl azokat a dolgokat, amiket az emberek mondanak vagy tesznek, ne vegyük föl ezeket, ne forgassuk a gondolatainkban, ne nyalogassuk a sebeinket és ne kapjuk föl a vizet, hanem lássuk meg, mit nyerne vele az ellenség, ha az adott dolgot sikeresen elültetné a szívünkben. Ez a győzelem titka. Bárcsak azt mondanánk: „Igen, ez elég szerencsétlen húzás volt az illető részéről, helytelen dolog és emberi szempontból nem is védhető, de nem fogom hagyni, hogy az ördög megfogjon vele, körülfonjon, és az Úr és közém kerüljön!” Ez valódi lévita szolgálat.

Az Úr helyezze belénk ezt az elhatározást, hogy „Levetem őket magamról!” Legyünk éberek mindenkor, különösen az imaalkalmakkor. Milyen gyakran érezzük magunkat lefojtva, nincs áttörés, sötét lepel borul ránk – és az a veszély, hogy csak ülünk alatta, és elfogadjuk. Azt kell mondanunk: „Ezt nem tűrjük tovább; Isten számunkra elérhető, szabad az út Hozzá, Ő parancsolta, hogy imádkozzunk! Ezt nem tudja az ellenség megakadályozni, nem engedjük, hiába próbálja!” Vagy lehet, hogy egy összejövetelen történik; milyen gyakran van, hogy miközben szolgálunk az Igével, egyszer csak sötét lepel borul ránk, míg nem kiáltunk belül az Úrhoz, és kitörünk belőle azzal, hogy ellenállunk, és nem fogadjuk el.

Nagyon vigyázzunk, hogy mit fogadunk el! Az ellenség mindig kínál valamit – ne fogadjuk el! Mondjuk azt: „Nem! Miért is tenném? Az Úr céljait szolgálja?” Tehát, amikor összegyűlünk imádkozni, álljunk meg szilárdan, álljunk ellen, ne vegyük föl a zavaró körülményeket. Kérjük az Urat, hogy helyezzen belénk szellemben egyre többet és többet abból, ami Őbenne volt a kereszten, hogy bár gyengeségben és lesoványodva, olyan állapotok közepette, amilyenben nekünk soha nem lesz részünk, de mindazonáltal belsőleg tökéletesen átadta Magát az Atya akaratának, és nem fogadta el az ördög akaratát egy pillanatra sem. „Le fogom vetni őket!” és levetette magáról a fejedelemségeket és hatalmasságokat. Az Úr erősítsen meg bennünket!

Szerkesztette és közreadja: Golden Candlestick Trust. Eredeti: Stripping Off Principalities and Powers.

Az újonnan születés (T. Austin-Sparks)

PDF-ben letölthető itt: Austin-Sparks-Újonnan születés

„Jézus így válaszolt: “Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát (királyságát, királyi uralmát). (…) Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek.” (Jn 3,3.7)

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (…) Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében.” (Jn 3,16.18)

„Újonnan (fentről, illetve újra) kell születnetek”

Három oka is van annak, hogy most erről az igéről beszélek. Az egyik, hogy vannak olyanok, akik nem tudják pontosan, mit jelent újonnan születni; a másik, hogy vannak, akik ugyan tudják, de emlékeztetni kell őket, mi a különbség az újonnan születettek és az összes többi ember között; harmadszor pedig folyamatosan találkozunk olyanokkal, akik semmit sem tudnak róla, és időről időre nekünk szegezik a kérdést, hogy magyarázzuk el, mit jelent az újonnan születés; miben más, aki újonnan született.

Gyakran kerülünk olyan helyzetbe, mely könnyen elbizonytalaníthat ebben a kérdésben, ha hagyjuk. Például sok olyan kedves és külső viselkedésében nagyon nemes és jó emberrel találkozunk, akik bizonyosan nem születtek újonnan, és ugyancsak kedvezően jönnek ki az általunk ismert, elvileg újonnan született emberekkel való összehasonlításból. Az újonnan született emberek gyakran alulmaradnak a szemünkben, ha egyes nem újonnan született ismerőseinkkel összehasonlítjuk őket, és ez elbizonytalaníthat bennünket; s olyan kérdések merülnek föl bennünk, melyek lerombolják bizonyságtételünk, hitvallásunk bizonyosságát, határozott egyértelműségét.

Néha pedig, különösen a fiataloknak, nehéz pontosan és egyértelműen megválaszolniuk azt a kérdést, hogy mit jelent valójában kereszténynek lenni? Nagyon bonyolultan és mindenféle mellékes dolgokon keresztül próbálják ezt elmagyarázni. Ritkán találkozom olyannal, különösen, ha az illető fiatal még az Úrban, hogy képes lenne tömören és pontosan elmagyarázni, mit jelent kereszténynek lenni, illetve mit jelent újonnan születni. Ezért szeretnék most erről a témáról beszélni: „Szükséges nektek újonnan születnetek”. Próbálom annyira egyszerűen és világosan kifejteni, amennyire csak lehet, a következő három kérdés mentén.

Mit jelent újonnan születni?

Először is, mit jelent újonnan születni? Ugyan ez nagyon általános kérdés, és hosszan kifejtve lehetne válaszolni rá, most mégis egyetlen egyszerű feleletre szorítkozunk. Maga a születés ugyanis végső soron a vér kérdése, és a Biblia vérről szóló tanításait látszólag körülvevő nagyon sok olyan titkot összefoghatunk abba az egyetlen közismert ténybe, hogy életet adó, életmentő vércserét nem lehet két akármilyen élőlény között elvégezni.  Nem lehet a különböző fajok vérét összekeverni, azaz egyik faj vérét a másikba átömleszteni. Ha ezt tesszük, nem csak zsákutcába jutunk, hanem kárt is csinálunk. Nem ömleszthetjük az állat vérét az ember szervezetébe úgy, hogy annak bármi valódi értéke legyen – nem létezik transzfúzió állat és ember között. Ezen a módon nem lehet sehova sem eljutni; nincsen semmi értelme, sőt csak károsodást okoz. Minden fajnak megvan a maga vére, és az a vér az adott fajhoz tartozik, és nem szabad más fajba átömleszteni.

A Bibliában a vér, mint tudjuk, az életet jelképezi, és amikor azt mondja, hogy Jézus Krisztusban, illetve a Benne való hit által mi örök életet kapunk, az nem más, mint hogy részesülünk az Ő vére – szimbolikus nyelvezetű – ivásának megszentelő hatásában. „Aki issza az én véremet, annak örök élete van” (Jn 6,54), és ez azt jelenti, hogy megkapjuk – használhatom-e ezt a szót az Úr Jézussal kapcsolatban? – egy másik „fajnak” az életét. Nem létezik az Úr Jézushoz hasonló „faj” a világegyetemben; Ő a teremtés egyedülálló rendje, különleges rendje. Valami olyasmit képvisel, ami nem található meg sehol máshol, és újonnan születni azt jelenti, hogy a teremtés egy olyan rendjének az életét kapjuk meg, melynek Ő a legelső képviselője.

Mit jelent tehát újonnan születni? Azt, hogy egy másik, teljesen újfajta életet kapunk, és ennek a lényege, ha valóban Isten újonnan született gyermekeivé lettünk, nem a természetünkben és nem a külsőségekben rejlik. A létünk legmélyén, odabent van valami, amit kaptunk, ami teljes mértékben különbözik minden emberi dologtól. Bármennyire is jó lehet valaki viselkedését tekintve, ez más – itt lényegi különbség van. Mi magunk is tudjuk, hogy önmagunkban a különbség nem teljesen látható, mégis tudjuk, hogy alapvető változás történt; ott van bennünk, ami ezt létrehozta; és ezt a dolgot semmilyen módon nem lehet kierőszakolni vagy erőltetni, hanem annyira természetes, mint minden más ezzel az új teremtéssel kapcsolatban. Tudjuk, hogy valami történt bennünk, amitől mások lettünk, mint a többi ember, és ez az alapvető tény folyamatosan megismerteti magát bennünk. Olyan, mint egy újfajta felfogás és világlátás, újfajta tudatosság és lelkiismeret, amely mindig jelen van mint egy választóvonal; indít valamire vagy visszafog. Ott van bennünk ez a másik rendből, az Isten Fiának rendjéből való új, másik élet; ez hozza létre ezt a különbséget, mely nem más, mint az újonnan születés.

Sok kereszténynek – és nem csak olyanoknak, akik fiatalok az Úrban –, nehézsége adódik, amikor komoly megterhelés vagy próbatétel éri őket; amikor a természeti életre valamilyen okból inger vagy nyomás nehezedik, talán testi bajok, gyengeség, vagy kívülről jövő kényszerítő erő formájában. Ilyenkor a természeti élet nagyon is erősnek tűnik még mindig a rossz oldalon, és elég határozottan érvényesítik magukat a természeti élet régi dolgai. Ekkor az ellenség megkísért bennünket a kérdéssel, hogy hát, ha így viselkedünk, így gondolkozunk, akkor mégis miben jelent különbséget Isten gyermekének lenni? Csakugyan jelentene valamit újonnan születettnek, új teremtésnek lenni? Van egyáltalán különbség?

A válasz pedig mélyen, sokkal mélyebben rejlik, mint a saját természetünk. Amik mi természet szerint vagyunk, az megmarad, de jelen van az új teremtés is. Nagyon fontos a hangsúlyt a helyes kifejezésre helyezni. Amikor az apostol azt írja: „Azért ha valaki Krisztusban van” – és sok fordítás úgy adja vissza, „új teremtés az” vagy „új teremtmény az”. Más fordításokban viszont a mondat így hangzik: „Azért ha valaki Krisztusban van, ott új teremtés van” (2Kor 5,17). Hol van új teremtés? Krisztusban; az az új teremtés, amik mi Krisztusban vagyunk; ott, ahol Krisztusban vagyunk, és amikor Krisztusban vagyunk. Nem az az új teremtés, amikor magunkban vagyunk, hanem az, amikor Krisztusban vagyunk. Ott van az új teremtés. Az, ami Krisztusban van, az az új teremtés.

Ezt nem elemezzük most tovább, de szeretném, ha észrevennétek, hogy lényegi különbség van, és ezt a különbséget ismerjük. Ez az a különbség, ami a szellemi növekedésünkkel párhuzamosan egyre valóságosabbá válik számunkra; a különbség aközött, hogy mi Krisztus, és mik vagyunk mi, és mi az ember mint egész a maga természete szerint; mit jelent az a különbség, hogy mi – szimbolikusan – új vért kaptunk, más vért; illetve, a helyes kifejezéssel: egy másik, teljesen más életet kaptunk. Mit jelent újonnan születni? Ezt jelenti.

Miért kell újonnan születnünk?

Miért kell újonnan születnünk? Miért hangsúlyozta ezt ennyire az Úr Jézus? Figyeljük meg ezt a kettős felszólítást: „Bizony, bizony, mondom neked” Miért? A válasz a teljes kijelentésben található: „ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát (királyságát, királyi uralmát)”. Isten királyságára nincs utalás a szövegösszefüggésben, ezért feltételeznünk kell a következőket: Nikodémusnak, és a népnek, akihez tartozott, nem volt szüksége magyarázatra Isten királyi uralmát illetően. Azaz nem volt ez titok előttük, biztosan lehetett abból kiindulni, hogy tudtak Isten királyi uralmáról. Nikodémus is tudott valamit róla; Jézus nem valami idegen témát vezetett be. De akár új eszme volt ez, akár nem, a lényeg ez: az Úr Jézus nem kezd hosszas magyarázatokba arról, hogy milyen Isten királysága, nem mondja, hogy ilyen vagy olyan, hanem rögtön abból indul ki, hogy ez alapvetően lényeges dolog, ami nagyon is számít, ami a legfontosabb és legeslegnagyobb jelentőségű, és a hozzáállása egyszerűen ez: – Nézd, Nikodémus, itt végül is, alapvetően, mindenek előtt az Isten királyi uralmáról van szó; közel az idő, amikor nem lesz más uralom, csak Isten királyi uralma. Minden más királyság meg lesz ítélve, le lesz rombolva, meg lesz szüntetve, és az egész világegyetem Isten királysága lesz! Az a legfontosabb kérdés tehát, hogy te benne leszel vagy kívül leszel rajta? Nem lesz más, amit választhatsz. Vagy bent leszel Isten királyságában, vagy kívül leszel: „… el ne vesszenek, hanem örök életük legyen”. Elveszni azt jelenti, hogy kiesni abból, amit Isten meg fog valósítani, kívülre kerülni azon, elveszíteni, és méltatlannak ítéltetni arra, amit Isten létre fog hozni, amit el fog készíteni.

Isten királyi uralma tehát az egyedüli, ami számít, mert végül mindenre ki fog terjedni és mindent magába foglal majd. Ezért kell újonnan születnünk, mert nem automatikusan történik az oda való bejutás. Ez születés kérdése, természet kérdése. Ezt a királyságot isteni természet fogja megalapozni; a királyság alattvalóiba és minden polgárába beoltott isteni természet, mely az állam berendezkedésének alapelve lesz. A két út pedig a következő: elveszünk azáltal, hogy kívül vagyunk vagy örök életet nyerünk azzal, hogy belül vagyunk; ezt az életet pedig egyedül születés révén lehet megkapni.

Tehát, ha a királyi uralom az, ami végtére is és valójában számít, és emiatt kell újonnan születnünk, és semmilyen más módon nem lehet ide bejutni, csak újonnan születés által, akkor erről van szó, ez a lényeg. Tehát, ha valaki megkérdezi tőlünk, mit jelent újonnan születni, mit jelent kereszténynek lenni, egyszerűen azt feleljük, hogy azt jelenti, kaptam egy új, egy másik életet, amelyik bensőbb és mélyebben van, mint a saját, természettől való életem, és ez egyre növekszik bennem, egyre nagyobb területet foglal el, egyre inkább érezteti a hatását, és például ezért van, hogy nem veszek részt bizonyos dolgokban, amiket ti szerettek. Nem arról van szó, hogy én úgy döntöttem, nem teszem ezeket a dolgokat; hogy írtam volna egy listát arról, hogy mit szabad és mit nem, vagy mit tegyek és mit ne tegyek. Egyszerűen csak történt bennem valami, ami létrehozza ezeket a változásokat, és én egy másik életnek a törvényszerűségeit követem, azét az életét, amelyik bennem munkálkodik, tehát ez nem pusztán valamilyen törvényt követő dolog. Ez a különbség, ezt jelenti újonnan születettnek lenni, és ezért kell újonnan születnünk. Végül ugyanis csak egyetlen királyi uralom lesz, Isten királysága, és úgy jutunk be ebbe a királyságba, hogy újonnan születünk. Vagy kint leszünk vagy bent leszünk, de ha bent akarunk lenni, újonnan kell születnünk.

Hogyan születünk újonnan?

Akkor hogyan születünk újonnan? Mit kell tennünk ahhoz, hogy újonnan szülessünk? Legelőször is el kell ismernünk, hogy bűnös természetünk van. Ez nem csak azt jelenti, hogy elismerjük, csináltunk néhány rossz dolgot, hogy bűnöket követtünk el – ez nem elég. Sokan azt gondolják, hogy ha keresztény akarsz lenni, akkor megvallod, hogy miket csináltál, milyen rossz dolgokat, kéred Istent, hogy bocsásson meg, és megígéred, hogy többet nem csinálod ezeket. Nem így működik. Nem a bűnökről van szó, hanem a bűnről; nem arról van szó, hogy mit teszünk vagy nem teszünk, hanem arról, mik vagyunk. Úgy soha nem jön egyenesbe senki Istennel, ha elismer egy rakás bűnt, még ha azok jó nagy kupacba tornyosulnának is, hiszen Isten még sokkal többről tud, olyanokról is, amikre nem is emlékszünk, vagy tudatában sem vagyunk. Amit Ő vár, az az, hogy elismerjük, bűnös az egész természetünk, hogy ilyenek vagyunk önmagunkban, és majd, ennek fényében, elismerjük Krisztust mint Isten Fiát.

Nagyon fontos dolog rejlik itt ebben. Azt vártátok, azt fogom mondani, hogy Krisztust mint megváltót ismerjük el, de nem mondtam ezt; hanem azt, hogy Krisztust mint Isten Fiát ismerjük el. Nézzük meg az Újszövetséget; pünkösdtől kezdve ezt kellett elismerniük az embereknek, hogy Jézus az Isten Fia. Miért? Fiúnak lenni jelent valamit, arra utal, hogy van egy apa, ami pedig a születésre utal, és ez azonnal odavisz bennünket, hogy meglássuk a családi kapcsolat létrejöttét, a családba való bekerülést. Az ajtó ebbe a családba az Úr Jézus, az Elsőszülött. Ő az út, mely ebbe a családba vezet, és nekünk el kell ismernünk Őt, nem mint nagy prófétát, nagy tanítót, mint jó embert, a legjobbat, aki valaha élt, hanem ezt a különleges, egyedülálló kapcsolatot kell elismernünk, hogy Ő a Fiú; mi viszont természet szerint nem vagyunk Isten gyermekei ugyanilyen módon, mint Ő.

Alapvetően nem létezik olyan, hogy Isten mindenkinek egyetemesen az Atyja, és hogy minden ember egymásnak testvére lenne; nincs ilyen univerzális testvériség. Teljes képtelenség ez a gondolat, és hiábavalóság vele foglalkozni, mert nem vezet sehova. Isten, az Atya ugyanis különleges módon apa, Jézus Krisztus különleges és egyedi módon fiú, és a köztük lévő családi kapcsolat is bezárólagos; és csakis egyféleképpen lehet ebbe a családba bekerülni, mégpedig egyedül Jézus Krisztus mint Fiú által.

A Sátán persze jól tudja ezt. Talán nincs is más egyéb a történelemben, amit a Sátán ennél jobban el akart volna érni, mint hogy teljes mellszélességgel tagadja Jézus Krisztus fiúságát. Az egyetlen dolog, amit támadásainak és csaló ravaszságának célkeresztjébe vett a korszakokon át, az Jézus Krisztus fiúsága a maga teljességében, kizárólagosságában, egyedülálló voltában. A különféle hamis tanításokban mindben felbukkant ennek tagadása valamilyen formában. Jézusnak mint Isten Fiának elismerése a mi megmenekülésünkért tehát az újonnan születés útja.

Utána pedig következik a hit általi elfogadás és az odaszánás határozott cselekedete. Én nem egy olyan valaki vagyok, aki sok bűnt elkövet, vagy ilyen vagy olyanfajta bűnöket, hanem bűnös vagyok természet szerint. Jézus Krisztus egy más rend szerint a Fia Istennek. Én, az elfogadás és elköteleződés határozott lépésével, hiten alapuló kapcsolatba kerülök Krisztussal, hogy vigyen be engem ebbe a családba, amely egy másik, teljesen másfajta család!

Értitek ezt? Mit jelent tehát újonnan születni? Meg tudjátok egyszerűen válaszolni? Miért kell újonnan születnünk? Hogyan születünk újonnan? Ha itt bárki nem tudja, mit jelent újonnan születni, akkor nagyon röviden ezt jelenti. Most már ismeritek a módját.

Ha bármelyikőtöknek is akadt problémája ezzel, hogy vannak nagyon kedves és jó emberek, akik egyáltalán nem mondják magukat kereszténynek, és vannak olyan keresztények, akik egyáltalán nem ilyenek, vagy saját magunkban sem azt látjuk, amit szeretnénk, és elgondolkodunk, „tényleg annyira számít ez, hiszen mi a különbség egyáltalán; nagyon is úgy tűnik nekem, hogy sok keresztény egyáltalán nem ér fel odáig, ahol sok nem keresztény van! Mi a különbség, mit jelent?”, akkor megvan erre a nagyon is valóságos válasz. Nem soroltam el mindent, de a válasz igazi. És miért? Nincs más ok, ami fontosabb lenne annál, hogy miért kell újonnan születnünk, hogy az Isten királyi uralma lesz az, ami mindent kormányozni fog. Hogy bent vagyunk-e Isten királyi uralmában vagy sem, ez a legfontosabb kérdés, amivel bárki szembesülhet.

Hogyha tehát ez igaz, és engem meggyőzött, vagy bárki mást meggyőzött, hogy ez olyasmi, amit komolyan fontolóra kell venni; és megkérdezik, hogyan kell csinálni, hogy történik, mi a módja –  tudtok akkor már válaszolni rá? Megértettétek mindannyian? Használja az Úr ezt a nagyon egyszerű igét a mi megerősítésünkre, megvilágosításunkra és új örömünkre.

Első kiadás: Witness and Testimony Publishers, 1935.

https://www.austin-sparks.net/english/002817.html

Az első szeretet – 3. rész (T. Austin-Sparks)

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető innen: Austin-Sparks-Az első szeretet

Az első szeretet jele az öröm, ez az öröm pedig nem csak egy összetevőjét jelenti az első szeretetben, bizalomban, reménységben rejlő erőnek. Bizalmat mondtam, de a „hit” szót is használhatnánk, ha nem tűnne sokszor pusztán teológiai kifejezésnek. Tehát a bizalom, a reménység – ez biztosan az első szeretet jele. Ez más szóval azt jelenti, hogy amikor az első szeretet dominál, nem kérdőjelezel meg semmit; nem állsz meg elgondolkodni azon, hogy bízhatsz-e Istenben, mert fenntartás nélkül, magától értetődően beléhelyezed a bizalmadat, máskülönben ez nem ilyen szeretet lenne. Nem lehet vajon, hogy az első szeretet öröme leginkább azért hiányzik, mert meggyengült bennünk ez a bizalom? Meg tudunk-e bízni annyira az Úrban, hogy ez a bizalom felszabadítson bennünket az alól a szorongás és aggodalom alól, mely kiűzi az örömöt az életünkből? Ráadásul legtöbbször olyasmi miatt aggódunk, ami meg sem történt, és tán nem is fog.

Biztos vagyok benne, hogy az ellenségnek az Úr gyermekeivel űzött egyik kedvenc játéka, hogy elérje, gúzsba kössük magunkat csupa olyasmivel, ami megtörténhetne; és mi történne akkor, ha megtörténne – hogyan viselkednénk, hogyan reagálnánk, mi mindent kellene tennünk akkor. Máris rászedett bennünket, és bizony így szed rá százszor, akár ezerszer is az életünk során; és ami miatt aggódtunk, sosem következik be. Az ellenség valódi célja azonban, hogy aláaknázza bizalmunkat az Úrban; a Benne való bizalmunkat akarja megtörni azzal, hogy azt súgja, „mi van, ha”! Ha ez vagy az lenne! Ha ilyen vagy olyan volna! És ez a kis „ha” valójában az Úr ellen fog irányulni. Ha így élünk, ha bármilyen mértékben is, de így gondolkodunk, akkor az az első szeretet rovására megy, és kialszik bennünk az öröm lángja.

Az ApCsel első fejezeteinek hívőiben még megvolt, hogy egyszerűen csak bíztak az Úrban, az első szeretetük bizalmat jelentett, és ez a gyakorlatban is megnyilvánult. Az ember nem megy, és adja el és osztja szét mindenét, csak ha bízik az Úrban. Csak az képes arra, hogy ne mondjon semmit a magáénak, és hagyja, hogy mindenki más is hozzáférjen, aki bízik az Úrban, és bízik benne másokkal kapcsolatban is.

Ezek a hívők nem gondolkoztak sokat ezen; spontán jött, egyszerűen csak megtörtént; tettük annak belső megtapasztalásából és öröméből fakadt (a Szent Szellem által), hogy Jézus él, a trónon uralkodik és minden az Övé. Ennek valóságos belső megragadása ma is nagyon sokat számítana. Hihetjük és vallhatjuk tanként, hogy Jézus fent van a trónon, és ugyanakkor mintha megfeledkezett volna rólunk, minden minket érintő dolog valahogy rosszra fordult, habár bíztunk az Úrban. Így gondoljátok most? Az egész életetek elhibázott, zűrös, habár átadtátok az Úrnak, rábíztátok, és nem kerestétek a magatok útját, azt akartátok, amit Ő akar, nem volt más a szívetekben, csak az, ami Őneki fontos, és hittel jelentitek ki, hogy Jézus él és uralkodik. Csakhogy ez a két dolog ellentmond egymásnak, ezek kölcsönösen kizárják egymást, ezek nem járhatnak együtt. Egyetlen lehetséges megoldása van a helyzetnek, feltéve, hogy valóban nem a saját akaratunkból cselekedtünk, és tényleg nem a magunk feje után mentünk, hanem tökéletesen átadtuk magunkat az Úrnak, és teljes mértékben elfogadtuk az Ő uralmát. Akkor bármennyire is zűrösnek, félresikerültnek, sőt sikertelennek tűnjék az életünk, mégsem az; mert Ő tudja, hogy mit csinál velünk: „De ő jól tudja az én utamat” (Jób 23,10). Hogy az Úr szuverén, tehát, hogy joga van mindenkivel jótetszése szerint bánni, azt minden bizakodó szívű embernek valóságosan, gyakorlati módon el kell ismernie és el kell fogadnia; ez nem valami elvont és távoli dolog, ezt mindenki meg tudja érteni. Ha pedig valóban meg tudjuk ragadni, az nagyon nagy különbséget fog jelenteni, és sokat fog számítani mindazokban a dolgokban, amelyek elvonják az örömöt az élettől, és azt akarják, hogy ne lehessünk olyanok, mint akik az Úrban dicsekszenek.

A 42. versben láthatunk néhány gyümölcsöt, ennek az örömnek a megnyilvánulásait. Négy ilyen van.

„Kitartóan foglalkoztak”, vagy másik fordításban: „állhatatosak voltak”. Mielőtt erről a négy dologról beszélnék, hadd mondjak valamit erről. Például legelőször is kiderül, hogy volt valami hevület, öröm, buzgóság, amit megragadtak, szorosan tartottak, és most odaszánják magukat az Úrnak és az Ő dolgainak teljesen, kitartóan és állhatatosan. Látjátok, itt is megjelenik az Úr Jézussal való kapcsolatuk részeként ez a mindenre kiterjedő vonás: mélyreható alaposság, tökéletes odafordulás, szívbeli, lelkesült öröm – állhatatosak voltak.

A másik, ami számomra ebből kiderül, hogy felismerték, valaminek változnia kell; hogy ez a dolog csak úgy működik, ha az ember teljes szívéből odaszánja magát. Erős kifejezés ez: „állhatatosan kitartottak”. Mintha azt mondaná, ha nem tartottak volna ki, akkor valami működésben lévő egyéb dolgok elszakították volna, és elvonták volna őket. Hiszen nem ez az egyetlen dolog a világon, vannak más dolgok is, melyek ez ellen vannak, ezért muszáj volt állhatatosan kitartaniuk. Ez mutatja az első szeretetet: a gyakorlati, valóságos alkalmazás mértéke az Úr dolgaival kapcsolatban. Mennyi valósul meg belőle a mi életünkben? Ugye, hogy erőteljesen helyre kellene állítani ezt az elemet? Mert ez kell ahhoz, hogy saját magunkat eltökélten, kitartóan és teljes szívből az Úr dolgainak tudjuk szánni.

Lehet, hogy le vagy törve, elfáradtál, elveszítetted a lelkesedésedet, örömödet; teljes erővel rád nehezedett a súly ezen a fárasztó úton; legyűrtek a gondok, a nehézségek, az akadályok. Mégis, aki azt mondta az efezusi gyülekezetnek: „az a kifogásom van ellened, hogy első szeretetedet elhagytad”, nem felejtkezett meg a nehézségekről, a gondokról, a csüggedésről, a régóta elhúzódó küzdelemről. Nem feledkezett meg ezekről, de mindezek tudatában sem igazságtalanság vagy kíméletlenség tőle az első szeretet ügyére visszakanyarodni. Mintha azt mondaná: „Igen, tudok a nehézségeidről, a fájdalmaidról, a csalódásaidról és a szenvedéseidről. Mindent tudok ezekről; mégis azt mondom, hogyan tudtad elveszíteni az első szeretet örömét?” Emberileg nézve, ha csak rólunk volna szó, ezt lehetetlen lenne komolyan számon kérni, de itt a Szent Szellemről van szó! Vajon Ő más-e, mint kezdetben? Vajon kevesebb lett-e? El tud-e fáradni? El tud-e csüggedni? Le tudják-e gyűrni a gondok? Azt hiszem, értitek, miről beszélek. A Szent Szellem nagyobb, teljesebb, erőteljesebb jelenlétére, a felmagasztalt Úr életére van szükségünk, hogy töretlen örömmel vezéreljen bennünket az úton.

Az első szeretet – 2. rész (T. Austin-Sparks)

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető innen: Austin-Sparks-Az első szeretet

Az ApCselben látjuk, hogy ezt a csodálatos örömöt kiváltó tényező nem volt más, mint az Úr Jézus fölmagasztalásának, fölemelésének belső megtapasztalása. Pontosan ezt akarta a Szent Szellem is, aki azért és azon az alapon jött, hogy Jézus elfoglalta a trónt; az pedig, hogy a gyülekezethez jött, azt jelenti, hogy mindenkihez jött, aki hitt az Úr Jézusban – hogy mindenkiben valóságossá tegye azt a dicsőséges tényt, hogy Jézus Úr, felemeltetett, és most a trónon ül. Ennek valóságossága a Szent Szellemmel együtt költözött beléjük, és ez hozta létre bennük ezt a csodálatos örömöt.

Mindnyájan hiszünk abban, hogy Jézus a trónon ül, mindnyájan hisszük, hogy fel lett emelve, egyikünk sem habozna határozottan egyetérteni azzal, hogy „az Istennek jobbján fölmagasztaltatott”. Azt akarom mondani, hogy az Úr népében sokunkból hiányzik valami, amire pedig nagy szükség lenne, hogy valóságként megéljük: Jézus fölmagasztalva, fölemelve! Ó, ha valóban fölismernénk a szívünkben mindazt, amit ez jelent; ha meglátnánk mindazt, amin keresztülment, amit elszenvedett; az útját akadályozó hatalmas ellenállást; meglátnánk mindazt, ami fölött győzedelmeskednie kellett – a bűn felett, az emberi gyengeség és romlás felett, a sátáni erők és ellenségesség felett, az egész világ felett! Maga a halál és annak minden ereje felett! (Ki tudná valaha is megmérni vagy leírni ezeket?) Akkor azt is meglátnánk és felismernénk, hogy annak, hogy Jézus fel lett emelve, és az Isten jobbján ül, valódi jelentősége van! Ha ez a Szent Szellem által valóban megragadhatna bennünket belsőleg, biztos vagyok benne, hogy sokkal több lenne az igazi örömünk, akkor is, ha egyébként nagy lelkesedéssel hisszük a tényt, hogy Ő a trónon ül.

A Szent Szellem eljött, és lakozást vett bennünk a maga isteni örömével, lendületével ezzel a hittel kapcsolatban. Nagy ujjongás és öröm volt a mennyben. Amikor az Úr Jézus visszatért a mennybe, a Zsoltárokban van egy rész, amelyik leírja ezt: „Emeljétek föl fejeteket, ti kapuk, emelkedjetek föl, ti ősi ajtók, hogy bemehessen a dicső király!” (Zsolt 24,7). A menny ujjongva örvendezik. Ez valódi kép, ahogyan a menny örömujjongása közepette az Úr Szelleme eljön annak győzelmében, dicsőségében, erejében és örömében, hogy Krisztus ott van fönt, és úgy megtölti ezeknek a hívőknek a szívét, hogy a menny öröme visszhangzik bennük. Így őket is ez az öröm járja át az Úr Jézus felmagasztalásának, felelemelésének belső megtapasztalása által.

Ha most nem érezzük úgy, hogy éppen ez lenne jellemző ránk, úgy vélem, hogy az Úr Igéje az most számunkra, hogy így lássuk Őt, hogy bennünk is létrejöjjön az első szeretet helyreállását jelző öröm.

Ha nem mondanék semmi többet, csak ezt: több szent örömre van szükségünk, és ez olyasmi, ami miatt keresnünk kellene az Urat, akkor ez már önmagában nagyon jó buzdítás lenne, és ha megfogadnánk, nagyon nagy dicsőséget szerezne az Úrnak. Szoktatok-e vajon szembenézni magatokkal, és mondjátok-e: „Te tényleg nagy odaszánással vagy az Úr iránt; valóban egyedül az Ő érdekét tartod szem előtt, az Ő dicsőségét, az Ő népét; tényleg egyedül Krisztus teljességére törekszel. De nem igaz-e ugyanakkor, hogy túl nagy küzdelem árán teszed ezeket, és ez az erőfeszítés minden örömöt kiszorít az életedből, és nem is engedi be; és így keresztény élet szörnyű teherré válik, amitől ráadásul mások is ilyennek érzik? Súly nehezedik rád, és őszintén megvallva, nincs sok örvendezés, nincs sok valódi öröm. Lehet, hogy mélyen odabent van némi örömteli tudat, lehet, hogy tudsz valamit erről mélyen odabent, de ott van az a másik összetevő: a valódi öröm, a boldog örvendezés – az nagyon hiányzik.” Szoktatok-e így beszélni magatokkal? Bevallom nektek, én nem egyszer beszéltem már így magammal. Néha össze kell szednem magamat, és olykor ehhez nagyon határozott cselekvésre van szükség, egyértelműen ki kell jelenteni: „Nem fogom hagyni, hogy a keresztény élet örömét, túláradó boldogságát, jókedvét elfojtsa bármi is, még az Úr dolgaival való foglalkozás sem teheti ezt meg!” Hiszem, hogy az Úr azt szeretné, ha az Övéi boldog gyermekek lennének, külsőleg is és belsőleg is, amennyire csak lehet, és talán sokkal nagyobb mértékben, mint ahogy sokukra jellemző.

Az első szeretet – 1. rész (T. Austin-Sparks)

Olvasmány: Ezékiel 1

„És foglalatosok valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben” (ApCsel 2,42).

Talán az első szónak egy pontosabb fordításával úgy is mondhatnánk, hogy „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban”. Azt gondolom, hogy a mostani világkorszakban a Szent Szellem kezdeti működésének ezekről a gyümölcseiről az „első szeretet” összefoglaló név alatt beszélhetünk.

Az Úr az első szeretethez hívja vissza a gyülekezetet, és bár sok dicséretes dolgot találhat népe között, a számára legfontosabb, ami nélkül semmi más nem elégíti meg Őt, az az „első szeretet”, ahogyan azt a Jelenések 2,4-ben olvassuk. Határozottan úgy látom, hogy az Apostolok Cselekedeteinek ezeket az első fejezeteit valami nagyon valóságos buzgalom, hév, örömteli lendület jellemzi az ott szereplő emberek életében. Igyekezet van bennük bizonyos dolgok iránt, és úgy érzem, hogy a mi életünkben is vissza kellene szereznünk ugyanezt a hozzáállást. Lehet, hogy az Úr azt mondja nekünk, „tudok fáradozásodról és béketűrésedről”, mert sokat munkálkodunk az Úrért, és állhatatosak akarunk maradni, nem akarjuk feladni, kitartók, eltökéltek vagyunk, az igazságnak szenteltük magunkat; és az Úr valóban akár el is ismeri ezeket a dolgokat, azonban nagyon úgy látom, hogy jogosan hiányolja az örömünket, és azt szeretné, ha az első szeretet jele újra látszódna rajtunk. Talán az öröm, vagy az örömteli lendület jobb kifejezés a puszta lelkesedésnél.

Ezékiel próféta könyvének első fejezete és az Apostolok Cselekedeteinek első fejezetei sok mindenben megfeleltethetők egymásnak. Többször is rámutattunk az élet jellegzetességeire ebben az első fejezetben, az élőlényekre, valamint, hogy ebben a fejezetben minden az életről beszél, az élet túláradásáról; ahol az energia, az élet ereje mozgásban van. Senki nem mondhatja, hogy ezt a fejezetet a legkisebb mértékben is tétlenség, passzivitás vagy tehetetlenség jellemezné. Cselekvés történik, folyamatos mozgás van, áramlik az éltető erő; és ez ott van abban is, amit örömteli lendületnek neveztünk.

Négy fő jellemzőt, illetve tényezőt látunk, melyek egymásnak megfeleltethetők az Ezékiel 1 és az ApCsel első fejezetei között; lássuk, melyek ezek:

A trónszéken ülő ember

Az első és legfontosabb közös vonás a trónszéken ülő ember, aki mindent ural és kormányoz: „A fejük fölött levő boltozaton fölül egy zafírfényű trónus alakja látszott, a trónus alakja fölött pedig emberhez hasonló alak látszott”.

Képviselő, jelképező testület

Van azután valamilyen képviselet. Ezékielnél ez a négy élőlény, a kérubok, az isteni szándék eszközei, olyan testület, mely egységben van a trónnal és a rajta ülővel, mely vele együtt, tőle, érte mozdul. Az Apostolok Cselekedeteiben ez a testület a gyülekezet abban a formában, ahogyan az Ige ott bemutatja; és láttuk, hogy a kérubok a gyülekezetet jelképezik, az Istent képviselő testületet, melyet Isten kihívott magának az egész teremtett világból.

Isten szándéka

Harmadszor pedig jelen van Isten szándéka. Ezékielnél a kerekek jelképezik Isten akaratát, szándékát, mely folyamatosan előre halad, forog (mondhatjuk így) a korszakokon át, az örökkévalóságtól az örökkévalóságig, szüntelenül, meg nem állva; a szándékot, mely kikerülhetetlenül, rendíthetetlenül halad a megvalósulás, a cél felé. Az Apostolok Cselekedeteiben lehetetlen nem észrevenni, hogy Isten örökkévaló szándékával kapcsolatos az, hogy a gyülekezet a trónusra emelt Úrral egységben halad előre. Isten nem áll meg. Sok minden keresztezheti az ösvényt, állhatja el az utat, próbálhatja feltartóztatni, megállítani, de végül Gamáliel szavai igazolódnak be: „Ha ez a dolog Istentől van, nem tudjátok föltartóztatni, és nehogy úgy tűnjetek föl, mint akik Isten ellen harcoltok.” Istennek az Ő Fiával kapcsolatos szándéka érvényesül és halad tovább a megvalósulás felé a gyülekezetben, a gyülekezeten keresztül és a gyülekezet által.

Az Úr Szelleme

Végül (de nem utolsósorban) a negyedik tényező az Úr Szelleme, aki ott van mindenben. A kerekekben, az élőlényekben a Szellem a hajtóerő, az irányító bölcsesség, az éltető erő. A szellem a kerekekben és az élőlényekben! És természetesen ezt nem lehet nem észrevenni az ApCsel első fejezeteiben, hogy ott van annak Szelleme, aki fel lett emelve, aki megragadta az örökkévaló szándékot, és a gyülekezetet ennek megvalósítása felé vezeti.

Úgy vélem, mindnyájunk számára világosan láthatók ezek a párhuzamok. Ez nem csupán egy kép, nem csak gyönyörű látomás, hanem élő és valóságos tény, mely ehhez a mostani korszakhoz tartozik, melyben élünk; sőt nem csak mint korszakban, hanem ez pontosan ebben a percben is így van. Jézus a trónon ül éppen most is. Isten szándékai megvalósulóban vannak éppen most is. A gyülekezet – melyhez kegyelme által tartozunk – a helye és eszköze ennek az isteni szándéknak a trón uralma alatt, és az élő Isten Szelleme van velünk éppen most is. Hát nem akarunk utána nyúlni, magunkhoz ragadni, hogy a szívünkben legyen, hogy visszanyerhessünk valamit ebből az örömből?

Azt hiszem, hogy sokkal inkább drága igazságokként szeretjük tartogatni a szívünkben a dolgokat, amikor azonban eljön a tesztidőszak, a próbája ezeknek a dolgoknak, akkor nem nagyon vannak segítségünkre. De mi még mindig az Apostolok Cselekedeteinek korszakában vagyunk, ez ugyanaz az üdvkorszak, és ha a dolgok most nem úgy állnak nálunk, mint ahogyan akkor álltak, legyen bár sok különbség az akkori és a mostani idők között, az a kérdésem az én saját szívemhez és a ti szívetekhez is, hogy akkor ez kinek a hibája, az Úré vagy a miénk? Nincs-e valami, amit mi magunk is tehetnénk azért, hogy visszaszerezzük az első szeretetet?

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető innen: Austin-Sparks-Az első szeretet

Betánia – az Úr gondolata gyülekezete számára – 6-7. rész (T. Austin-Sparks)

Az Úr győzelmének ünnepe

A János 11-től most átlapozunk a 12. fejezetre. „Jézus tehát hat nappal húsvét előtt elment Betániába, ahol Lázár élt, akit feltámasztott a halottak közül. Vacsorát készítettek ott neki, s Márta szolgált fel, (aki nyilvánvalóan nem azt vette ki az Úr korábbi szavaiból, hogy szolgálni rossz; most is szolgál, de immár helyesen) Lázár pedig a Jézussal együtt ülők között volt. Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával.”

Itt egy ünnepről olvasunk, az ünnepnek pedig számos eleme van. Az egyik, melyet Mária és az ő cselekedete képvisel, az imádatról beszél. Ismét Krisztus értékességének elismerése ez; ezt jelenti az imádás. Az imádás – Isten gondolata szerint – nem más, mint egyszerűen az Úr Jézus elismerése, magasztalása; a Fiú szívbéli, őszinte megbecsülése kedves illatként száll föl Isten előtt. Ez egyszerűnek hangozhat, de az imádás (az istentisztelet) a maga legtisztább lényege szerint azt jelenti, hogy kifejezzük az Atya számára mindazt, amit az Úr Jézusról gondolunk. Ez az imádás, és ezért van a gyülekezet – erről beszél Betánia.

Márta – igen, Márta szolgált, azonban már a helyes sorrend szerint. Még mindig szolgál, de immár teljesen rendben van, már nem kell figyelmeztetni semmire ezzel kapcsolatban. Nem járkál ide-oda aggodalmas arccal; nem kötik le teljesen a gondok: Immár a feltámadás házában szolgál. Ez már helyreigazított szolgálat; az Úr házában való szolgálat pedig nagyon is az Ő gondolata szerint való; amikor a szolgálat az imádással van közösségben, és helyes arányban viszonyul ahhoz. Immár a nővérek kapcsolatában is változás történt: korábban eltértek, nem voltak összhangban egymással, mivel a dolgok nem voltak a helyes arányban és nem voltak a maguk megfelelő helyén – most azonban, hogy ezeket kiigazították, folyamatosan együtt tudnak haladni. Ezt jelenti a kiigazított, helyes sorrendbe állított szolgálat.

Lázár az asztalnál ült, ő pedig természetesen az életet, a feltámadott életet képviseli. Ez megint csak az Úr szellemi házának a jellemzője. Van tehát imádás, helyes sorrendbe állított szolgálat, feltámadott élet.

Igen ám, de mindig felbukkan a közelben valamilyen gonosz dolog is. „Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?” Amikor olyanná válik a gyülekezet, amilyennek az Úr is akarja, mindig észre fogjuk venni, hogy az ördög is a közelben ólálkodik. Ez lehet elismerés is a gyülekezetnek, hiszen amire az ördög nem veti rá irigyen a tekintetét, az bizonyos, hogy nem is elégíti meg az Úr szívét. De mindig így történik. Éppen, hogy valami elkezd az Úr szíve szerint történni, rögtön valami gonosz dolog röppen föl, hogy tönkretegye az imádatot, hogy eltérítse az Úr iránti magasztalásunkat. Az lesz a gyülekezet ismérve, hogy az ördög irigyen feni a fogát mindarra, amit az Úr kap, és magának akarja azt.

Látjuk tehát, hogy a Gyülekezet az, amely megadja az Úr Jézusnak, ami Neki jár, és az ördög kezdettől fogva arra törekszik, hogy megrabolja Őt ettől; és ha teheti, meg is fogja tenni a gyülekezetben, mert a gyülekezet az, ahol az Úr megkapja azt, amire a szíve vágyik.

Kifelé és fölfelé

Végül pedig a Lk 24,50-52-ben leírtakkal zárjuk elmélkedésünket: „Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. Ekkor leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe.”

Három szó: „kivitte”, „megáldotta”, „felvitetett”: Kint vagyunk az Úrral, az ő különválasztott helyén; az Ő áldása alatt; és kapcsolatban Vele a mennyben – Pál szavaival: „Minket (…) Vele együtt ültetett a mennyekbe”.

Ez Betánia, ez a Gyülekezet, ezt akarja az Úr az Ő népének életében elérni ma.

Menjünk végig Betánián újra, és forgassuk a szívünkben ezeket a dolgokat, és törekedjünk rá nagyon határozottan, hogy meglegyenek az Úr számára bennünk ezek az Ő gondolata szerinti jellemzők. Amit pedig egyénileg megteszünk, törekedjünk ugyanerre azokban a közösségekben, gyülekezetekben, melyekhez kapcsolódunk, hogy azok is valódi Betániák lehessenek, mind-mind helyi kivetülései Isten városának, a mennyei Jeruzsálemnek.

Első kiadás: Witness and Testimony Publishers, 1933, traktátus.

A teljes sorozat letölthető pdf-ben egyben itt: Austin-Sparks_Betánia

Betánia – az Úr gondolata gyülekezete számára – 5. rész (T. Austin-Sparks)

Feltámadásának ereje

Folytassuk a János evangéliumának jól ismert, 11. fejezetével! Újra Betániában vagyunk, ezúttal Lázár feltámasztásának történeténél. Nem vesszük végig az egészet részletesen, hanem egyenesen a végéhez ugrunk, hogy a történet egyik fő tanulságát vizsgáljuk meg. Betánia itt az a hely, ahol a feltámadás ereje, a feltámadott élet láthatóan megnyilvánul. Sok más egyéb is van ebben a fejezetben, például a szeretet és a közösség csodálatos kinyilvánítása. Betániától távol az Úr azt mondta tanítványainak: „Lázár, a mi barátunk elaludt”. „A mi barátunk”; nem az „én barátom”, hanem „a mi barátunk”. Látjátok, ez a közösség. „Szerette pedig Jézus Mártát és nővérét és Lázárt.” Ez a szeretet. Mindez Betánia jellegzetessége; de a legfontosabb jellemző itt az Úrtól való feltámadás megjelenése, az Ő feltámadásának ereje, a feltámadott élet.

Betánia megint annak a Gyülekezetnek a képe, melyet az Úr épít. Ezt az Efezusiakhoz írt levélből tudjuk, a „gyülekezet leveléből”, ahogyan ezt a levelet nevezik. Nagyon hamar elérkezünk ahhoz, hogy Isten „életre keltett [bennünket] a Krisztussal együtt” (Ef 2,5). A Gyülekezet az az edény, melyben az Ő feltámadásának ereje láthatóvá válik; és itt megint nem pusztán a tényt kell tanúsítanunk, az erről szóló tanítást, hanem a gyakorlatban is be kell mutatnunk, hogy az Úr gondolata szerinti gyülekezet az, amelyikben az Ő feltámadásának ereje és élete tapasztalható módon megnyilvánul.

Tisztában vagyok vele, hogy amikor ezekről a dolgokról beszélünk, gyakran marad hiányérzetünk: „Igen, tudjuk, hogy így kellene lennie – ugyanúgy, ahogyan tudnunk kell, hogy megfeszíttettünk Krisztussal; hogy feltámadtunk Vele együtt, és azt is teljesen igaz, hogy ismernünk kell az Ő feltámadásának erejét és az Ő feltámadott életét.” Ez újra és újra elhangzik, de annyiban is marad. A lényeg: hogyan van mindez?

Fel kell ismernünk, hogy az Úr abból a célból hozta létre Gyülekezetet, hogy bemutassa rajta keresztül az Ő feltámadásának erejét – ezért oda kell szánnunk magunkat az Úrnak erre a célra. Hogyan? Úgy, hogy felismerjük, hogy az a létezésünk célja, azért vagyunk ennek a Gyülekezetnek, ennek a Testnek a tagjai, hogy Krisztus láthatóvá tegye bennünk feltámadásának erejét és életét. Ezt felismerve határozottan kijelentjük az Úr előtt, hogy Őneki vagyunk szentelve; és ha ez az odaszentelés a szívünkből jön, akkor ezzel a mi felelősségünk véget ér, és az Úr el fog kezdeni munkálkodni.

Nem tudjuk magunkat föltámasztani, ahogyan megfeszíteni sem tudjuk magunkat, de fel kell ismernünk, hogy az Úr velünk kapcsolatos bánásmódjának mindig a feltámadás a célja. Azért, hogy be tudjuk mutatni az Ő feltámadásának erejét, nagyon gyakran az Úrnak hagynia kell, hogy a dolgok úgy elfajuljanak, hogy azok helyrehozatalához az embert jóval meghaladó erőre legyen szükség; hogy semmilyen más erő a világon ne tudjon tenni semmit a helyzet megoldása érdekében. Hagyni fogja a halált és a bomlást munkálkodni, hogy semmi, semmi a világon ne segíthessen az Ő feltámadásának erején kívül.

És eljutunk arra a pontra, amelyre Ábrahám eljutott, aki annak a hitnek a nagy előképévé lett, mely közvetlenül a feltámadáshoz vezetett: „nem gondolt a maga immár elhalt testére” (Róma 4,19). „Immár elhalt [nekroó: halott]”, mondja Ábrahámról Pál apostol, később pedig így ír: „sőt meghoztuk magunkban (elfogadtuk) a halálos ítéletünket, hogy ne magunkban bízzunk, hanem az Istenben, aki életre kelti a halottakat” (2Kor 1,9 – Vida ford.). Az ember sok mindent tehet a teremtett világban, amíg él, de ha bekövetkezett a halál, akkor az ember már semmit nem tehet, akkor egyedül Isten képes bármit is tenni. A feltámadás Isten cselekedete, egyedül Istené. Isten pedig gyakran bele fogja engedni Gyülekezetét és annak tagjait olyan helyzetekbe, melyek jóval túlvannak azon, hogy emberileg meg lehessen oldani azokat, azért, hogy be tudja mutatni azt a bizonyságot, az Ő a saját bizonyságát, melyben senki mással nem osztozik a dicsőségben.

Az Úr Jézus így mondta: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia” (Jn 11,4). Megdicsőüljön! Mi ennek szántuk oda magunkat: csupa olyan dolognak, melyekben emberileg nézve semmit sem tehetünk; de milyen nehezen vagyunk készek elfogadni ezt a gyakorlatban! Mert amikor valamilyen kétségbeejtő helyzet adódik, csak rúgkapálunk, és arra gondolunk, hogy minden rosszra fordult körülöttünk. De lehet, hogy éppen jóra fordult az Úr számára! Igen, ettől még nagyon is kétségbeejtő marad; attól, hogy tudjuk mindezt, még nem múlik el a helyzet komolysága és fájdalma; de ha ez megadja a lehetőséget az Úr csodálatos bizonyságtételére, akkor minden rendben van – azaz, ennek a dolognak a kimenetele jó lesz.

Amikor végül, az örökkévalóságban a Gyülekezet (amely az Ő Teste) történelmét olvassuk, és meglátunk mindent, ami valóban történt vele, meg kell majd vallanunk, hogy semmilyen emberi intézmény, semmilyen ember által készített dolog nem tudta volna túlélni azt és nem tudott volna átmenni azon, ami a szentekkel történt. Amikor ezt az örökkévalóság fényében megértjük, és valódi szellemi mérték szerint értékeljük, azt mondjuk majd, hogy csakis a Mindenható Isten érhette ezt el, csak Ő vihette véghez: hogy ez minden kétséget kizáróan „az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága” (Ef 1,19) bemutatásának az eszközévé lett; és ez nagyon sokat mond. Ha „az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága” szükséges ehhez, akkor ez nagyon sokat mond azokról a dolgokról, amelyeket el kell hagynunk, nem? Ha „Istennek a gyöngesége erősebb az emberek erejénél” (1Kor 1,25), mit jelenthet „az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága”?

Ezt láthatjuk a feltámadásban; mert mint tudjuk, ezek a szavak a feltámadással kapcsolatosak: „És mi az Ő hatalmának felséges nagysága irántunk, akik hiszünk, az Ő hatalma erejének ama munkája szerint, amelyet megmutatott a Krisztusban, mikor feltámasztotta Őt a halálból, és ültette Őt a maga jobbjára a mennyekben.” (Ef 1,19-21). Tehát „irántunk, akik hiszünk”. A Gyülekezetnek, Betánia tanúságtételének az a feladata, hogy bizonyságot tegyen az Ő feltámadásának az erejéről, és ha az Úr velünk való bánásmódja szükségessé teszi ezt, hogy az Ő feltámadásának ereje látszódjon rajtunk, merítsünk bátorítást és vigasztalást abból a tényből, hogy így leszünk hű és igaz képviselői annak, amire Ő a Gyülekezetétől vágyik.

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)

Betánia – Az Úr gondolata gyülekezete számára – 4. rész (T. Austin-Sparks)

A drága kenet kiöntése

A negyedik dologért a Máté 26,6-13-hoz fordulunk. Ugyanabban a faluban járunk, és most jön az „asszony, akinél egy alabástrom tartóban drága kenet volt”. Itt olvasunk legelőször arról, hogy valaki felismeri az Úr Jézus értékét, azt, hogy mennyire becses és drága Ő. Azt is mondhatta volna bárki, aki látta: „Nem érdemli meg, kárba vész az egész”, és ezt is gondolták valójában. „Rápazarolja.” Persze nem mondták volna ki így; az asszony azonban fölismerte az Úr valódi értékét – hogy méltó a „drága kenetre”. Krisztus rendkívül értékes volta áll itt a középpontban, és az, hogy ezt fölismerték. Úgy vélem, ez a legfontosabb vonás ebben a történetben – ez jellemzi Betániát, ez jellemzi a felső szobát, ez jellemzi „az én gyülekezetemet”. Ez az Úr szíve szerint való gyülekezet és az Úr szíve szerint való emberek jellemzője: hogy felismerik az Ő kimagasló értékét; hogy nincs semmi sem, ami túl drága lenne ahhoz, hogy az Ő lábához tegyük. „Nektek, kik hisztek, drága kincs” (1Pt 2,7).

Egyszerű dolog ez, mégis olyasmi, ami az Úr Jézus mély megbecsülését mutatja be. Egy újabb ismérv, mely a hőn szeretett falucskának egy további jellemzője. Olyan dolog ez, melytől az Úr Jézus gyülekezete nagyon becses lesz az Ő számára, mert felismerik az Ő értékét, és az Ő valós érdeme szerint méltányolják és becsülik Őt nagyra. Az Úr házát ennek kell jellemeznie; olyan vonás ez, melyet egyre jobban és jobban el kell mélyíteni. Törekednünk kell rá, hogy az Úr Jézus értékességét, drága és becses voltát készek legyünk egyre jobban és jobban elismerni, felismerni! Mennyire különbözik ez a pusztán külsődleges, vallásos rendszertől! Arról aligha mondhatjuk el, hogy legjellemzőbb vonása az Úr Jézus értékének és becsességének igazi, szívbéli elismerése lenne. De ahol Őt így elismerik, ott gyülekezet van; ahol viszont nem, lehet ott bármilyen díszes és aprólékosan kidolgozott környezet is, ott nincs gyülekezet, az nem az Ő gyönyörűségének és örömének a helye.

Még valami egyebet is látunk itt. Az edény összetörése nyomán derülhet fény a balzsam, a kenet értékére. Az edény a „törékeny agyagcserép”, mely, ha megreped, Krisztus dicsősége látszódhat meg és juthat kifejezésre. Ameddig az edény egyben van; amíg ép, erős és egész, és rátekintve nem látunk mást, csak önmagában a saját valóját, nem is mondhatunk mást, mint hogy „ez csodaszép edény, bámulatos alabástromszelence” – és nem jutunk el a titokig. Elismerhetünk egyéneket mint briliáns elméket, csodálatos embereket, kiváló igehirdetőket és így tovább – foglalkozhatunk az edénnyel, a szelencével – és ami benne van, az le van zárva, el van rejtve; de amikor az edény megreped, összetörik, akkor meglátjuk Krisztus dicsőségének a szent sátorban elrejtett titkát.

Ezt láthatjuk Pál apostolban is. A tarzuszi Saul csodálatos alabástromedény lehetett intellektuálisan, morálisan, vallását tekintve. El is mondja, hogy az volt; mindent elmond, hogy mi minden volt, mindazt, amivel dicsekedhetett, amire az emberek néztek, és kétségtelenül dicsérték; de össze lett törve, és többé már nem Saulról, és már nem is Pálról van szó, hanem Krisztus szépségéről és dicsőségéről, amit látunk. Krisztus illata érződik, amikor megtörik az edény.

Szeretteim, a mi saját megtapasztalásunkban is így van ez. Isten annyiszor megengedte, hogy a Gyülekezet, az igaz Gyülekezet össze legyen törve, újra és újra, és a tagok is egyen egyenként annyiszor összetörettek, újra és újra; de nem bizonyította a történelem a Gyülekezet és az egyének életében is, hogy a megtöretés, az összetörés nyomán csodálatos módokon nyilvánulhatott meg Krisztus dicsősége? Ez így működik. Átmegyünk az összetöretés egy új tapasztalatán – néha máshogyan fogalmazzuk meg, például, hogy még mélyebben azonosulunk Krisztussal az Ő halálában, új módon tapasztaljuk meg a keresztet: bárhogyan is fogalmazzunk, összetöretést jelent, az edény összetörését – de higgyétek el, szeretteim, ez Krisztus dicsőségének teljesebb megmutatkozását, mélyebb ismeretét jelenti, és az lesz az eredménye, hogy még jobban megbecsüljük, még értékesebbnek látjuk Őt. Meglátjuk, fölfedezzük, megismerjük Őt az összetöretésünk idején. És ugyanígy, a Gyülekezet is keresztülmegy a kereszt útján, de az összetöretés során az Úr Jézus becses és drága voltának felismeréséhez érkezik.

(Folyt. köv.)

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)