A szellem gyakorlása – A társadalmi élet (Stephen Kaung)

PDF-ben a teljes igeszolgálat: A_szellem_gyakorlása-A_társadalmi_élet

Az elmúlt alkalmakkor a szellem gyakorlásáról és a mindennapi életünkről beszéltünk. Tudjuk az Igéből, hogy a szellem gyakorlása mindenre hasznos (1Tim 4,8), mert mind a mostani, mind a következő korszakban való élet ígérete benne van. Most a hangsúlyt a mostani korszak, azaz a jelenvaló élet ígéretére helyezzük, hogy miként nyerhetünk örök életet a szellem gyakorlása révén. A korábbiakban már foglalkoztunk a szellem gyakorlása és a személyes élet, a családi élet, valamint a gyülekezeti élet összefüggéseivel. Ma pedig a szellem gyakorlása és a társadalmi élet vonatkozásait szeretnénk megvizsgálni.

Abban a pillanatban, amikor erre a világra születünk, részévé válunk ennek a világnak. Nem vagyunk magunkra hagyatva, hiszen ott van a családunk, a szüleink, a testvéreink, és velük gyakoroljuk a társas életet. Majd iskolába megyünk, ahol osztálytársaink, barátaink lesznek, majd miután elvégeztük az iskolát és belépünk a társadalomba, kollégák, szomszédok és megint csak a barátaink vesznek körül. Mindez azt jelenti, hogy társas lények vagyunk. A környezetünkben mindig vannak emberek, és emberek között élünk, így tapasztaljuk meg a társadalmi életet.

Amikor pedig hiszünk az Úr Jézusban, valami egészen rendkívüli dolog történik: beleszületünk Isten családjába – és ennek következtében a személyes, társas és családi életünkhöz még valami adódik, ami nem más, mint a gyülekezeti élet. Krisztus testének tagjává válunk. És a szellemi életnek, Isten életének, Krisztus bennünk lévő életének olyan bensőségességét, olyan egységét, olyan közelségét tapasztaljuk meg egymással, hogy a gyülekezeti élet kezdi a társadalmi életünk helyét elfoglalni.

Hadd magyarázzam el! Hogyan éltünk ebben a világban azt megelőzően, hogy Krisztus az életünkbe költözött? Még akkor is, ha azt találjuk, hogy minden ember különböző, egyvalami mégis közös mindannyiunkban: az az élet, melyet szüleinktől kaptunk, Ádámtól származik. Ez bukott élet, bűnös élet, a hústest élete, és ezért énközpontú. Ilyen annak az életnek a természete, melyet szüleinktől kaptunk, és mi ezáltal az élet által élünk a földön. Legyen szó akár a személyes, akár a családi vagy a társadalmi életünkről, mindet ezáltal a természetes élet által éljük. Isten Igéje szerint azonban az a fajta társadalmi élet, melyet hitetlenekként éltünk, nem olyan, amilyet Isten szeretné, hogy éljünk.

Az Efezus 2,1-3-ban ugyanis ezt olvassuk: „Titeket is együtt megelevenített, mikor meg voltatok halva vétkeitekben és bűneitekben, melyekben egykor jártatok e világ(korszak) folyása szerint”. Hogyan jártunk tehát a világban? E világkorszak folyása, azaz e világ szokása szerint. Sőt, ennél rosszabb, mert Pál apostol úgy folytatja, hogy „a levegőben levő hatalomnak, az engedetlenség fiaiban most működő szellemnek fejedelme szerint” jártunk. Külsőleg a világ szokása szerint jártunk, de valójában a levegőben lévő hatalomnak, az engedetlenség fiaiban most működő szellemnek fejedelme szerint jártunk, aki nem más, mint az ellenség, a Sátán, aki a világot irányítja. Tehát lehet, hogy külső látszat alapján e világ szokása szerint jártunk, de valójában a Sátán parancsa szerint jártunk.

Ezért mondja, hogy „akik között mi is mindnyájan forgolódtunk egykor a mi testünknek kívánságaiban, mikor testünknek és gondolatainknak akaratát cselekedtük, és természetnél fogva haragnak gyermekei voltunk, mint a többiek”. Ezek voltunk tehát mi, ez az, ahogyan magunkat viseltük ebben a világban a társadalmi életünkben.

Az Efezus 4-ben pedig ezt olvassuk: „járnak az ő elméjük hiábavalóságában”. Korábban bármit kigondoltunk, aszerint cselekedtünk. El lévén sötétedve gondolkodásunkban (18. v.) sötétségben jártunk. „Elidegenedve az Isten életétől a tudatlanság miatt, mely szívük megkeményedése miatt van bennük” – tehát nem volt bennünk Isten élete. És így folytatja, 19. vers: „mint akik elfásulva a kicsapongásnak adták magukat, minden tisztátalanság űzésére, kapzsiságból.” Így éltünk tehát korábban a világban.

De amint hittünk az Úr Jézusban, valami gyökeres változás történt bennünk. Ezért azt mondja, 20. vers: „De ti nem így tanultátok a Krisztust.” Amikor Krisztus Jézus lakozást vesz bennünk, gyökeres változás történik bennünk, mert ez a bennünk lévő élet más: többé nem Ádám élete, hanem Krisztusé; többé nem földi, hanem mennyei; többé nem hústesti, hanem szellemi. Most, hogy már Krisztus élete van bennünk, hogyan fogunk élni ebben a világban? Élhetünk tovább ugyanúgy, mint azelőtt – azaz továbbra is a saját életünk, önmagunk által, úgy ahogy mi gondolkodunk; úgy, ahogy mi akarjuk; énközpontúan? Nem! Ha befogadtuk Krisztus életét, az ebben a világban való járásunknak is gyökeresen meg kell változnia.

Emlékezzünk arra, hogy amikor Izrael fiai rabszolgák voltak Egyiptomban, az Úr a páskabárány által szabadította meg őket, de ugyanakkor azt parancsolta nekik Isten, hogy kenjék a bárány vérét az ajtófélfára, majd gyűljenek össze bent a házban, és fogyasszák el a bárány húsát. Miközben azonban ezt teszik, legyen rajuk a sarujuk, övezzék fel magukat, és tartsák kezük ügyében a holmijukat, készen arra, hogy elhagyják Egyiptomot. Ugyanazon az éjszakán tehát Izrael fiai kivonultak Egyiptomból, sőt, az Úr átvezette őket a Vörös-tengeren, hogy ne is lehessen visszatérés. Korábban a fáraó tulajdona voltak, őt szolgálták, de immár kijöttek Egyiptomból, és be lettek merítve tulajdonképpen Mózesbe (lásd: 1Mózes 12-14. fejezet).

És testvérek, pontosan ugyanez történt velünk is, hívőkkel. Amikor hittünk az Úr Jézusban, nem csak az történt, hogy megbocsáttattak a bűneink, és megmenekültünk az örök haláltól. Nem! Hanem az is, hogy nem maradunk többé Egyiptomban; ki kell mennünk Egyiptomból azonnal! Nem másnap, nem egy hónappal, nem egy évvel később, hanem azonnal és örökre. Ha megmenekültünk az örök haláltól, többé nem maradhatunk – szellemi értelemben – a világban.

A Kolossé 1-ben azt olvassuk, „[Isten] kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és áthelyezett az ő szerelmes Fiának országába”. Tehát amikor megmenekültünk a bűntől és a haláltól, ugyanakkor ki is lettünk szabadítva a világból. Isten kivett minket a sötétségnek ebből a világából, és áthelyezett az Ő szeretett Fiának királyságába. Ide tartozunk tehát most.

És ez az oka annak, hogy amikor hiszünk az Úr Jézusban, be kell merítkeznünk. Különben valaki így gondolkozhatna: „Üdvösségem van, Krisztus élete van bennem, és örök életem van. Miért kellene bemerítkeznem? Nem a víz mossa le a bűneimet.” Ez azonban helytelen hozzáállás, hiszen parancsunk van arra, hogy bemerítkezzünk (Csel 2,37-38; Mt 28,19), ez ugyanis a mi tanúbizonyságunk válaszképpen arra, amit Isten elvégzett: Átvitt minket ebből a világi királyságból Krisztus királyságába (Kol 1,13). A bemerítkezésben tehát hittel reagálunk annak nyilvános megvallásával, hogy Krisztusba merítkeztünk be (Róma 6,3). Lemerülünk a víz alá, hogy kinyilvánítsuk, amiképpen eltemettetünk a bemerítkezés vizébe, úgy lett az óemberünk halálba adva és eltemetve (Róma 6,4a, 6a); és amikor feljövünk a bemerítkezés vizéből, azt nyilvánítjuk ki, hogy feltámadtunk az élet megújulásában Krisztus Jézusban (Róma 6,4b). A bemerítkezés tehát ezt jelenti – teljesen új és más közegbe kerültünk; saját magunkból és a világból át lettünk helyezve Isten szeretett Fiának életébe és királyságába. Amikor tehát megmenekülünk, gyökeresen megváltozik a helyzetünk, ami a a világhoz fűződő kapcsolatunkat illeti.

Emlékeztek, hogy a mi Urunk, Jézus imádságában a János ev. 17. fejezetében, melyet Jézus főpapi imájának nevezünk, az Úr Jézus az Övéiért imádkozik; és ebben az imában a világ négy különböző aspektusáról tesz említést.

1) Az első a 6. versben található: „Megjelentettem a te nevedet az embereknek [Jézus tanítványainak], akiket nekem adtál a világból”. Más szóval, ezt a verset magunkra alkalmazva, azt látjuk, hogy Isten kiszabadított minket a világból, és Krisztusnak adott bennünket. Mit jelent ez a kifejezés, hogy „a világból”? Azt jelenti vajon, hogy többé nem vagyunk itt a földön? Nem, a „világ”-nak fordított görög szó itt a kozmosz. Ez a Sátán által megszervezett világrendet jelenti, aki ennek a világnak az összes különböző oldalát vagy aspektusát egyetlen hatalmas rendszerré szervezte. És ezzel a rendszerrel – mely nem más, mint a világ, ahogyan ma ismerjük – Isten ellensége ellene akar szegülni Istennek és az Ő céljának. De hála legyen Istennek, hogy kiszabadított minket a sötétségnek ebből a kozmoszából. Ezért nem vagyunk többé részei ennek a világrendnek.

2) A 11. versben az Úr Jézus így imádkozik: „És nem vagyok többé a világban [mert hamarosan el fogja hagyni], és ezek [a tanítványok] a világban vannak”. Azaz, mi, akik hiszünk az Úr Jézusban, habár ki lettünk szabadítva a világrendből, még mindig itt vagyunk a világban. Mit jelent a világnak fordított szó? Egyszerűen a Földet és mindazok összességét jelenti, amit Isten csak teremtett. A 24. Zsoltár 1. versében látjuk ezt a gondolatot: „Az Örökkévalóé a föld és teljessége, a világ és a benne lakók (IMIT ford.). A héber versforma gyakran használ ismétlést a hangsúly kifejezésére. Ezért a „föld és annak teljessége” valamint „a világ és a benne lakók” pontosan ugyanazt jelentik. Azt tudjuk meg tehát Jézus imádságából, hogy a világnak van egy másik aspektusa – a Föld és mindazok, akik a Földön élnek. Ebből a szempontból tehát mi még mindig a világban vagyunk, még nem ragadtattunk el innen.

3) A világ harmadik aspektusát a 14. versben látjuk: „Én nekik adtam a te igédet, és a világ meggyűlölte őket, mert nem a világból valók, mint én nem vagyok a világból való.” Bár ki lettünk szabadítva a kozmoszból – a világrendből –, kétségkívül továbbra is a világban élünk, de mégsem vagyunk a világból valók. Ugyan továbbra is a Földön élünk, és annak ellenére, hogy a Sátán továbbra is az ő világrendjének istene, illetve fejedelme, és bizonyos értelemben továbbra is a világ dolgai vesznek körül bennünket, mi mégsem a világból valók vagyunk. Más szóval, nem tartozunk ehhez a világhoz. Ezt a világot ennek a világnak a dolgai képviselik, ahogyan azt az 1János 2,15-17-ben látjuk: „Ne szeressétek a világot, se azokat [a dolgokat], melyek a világban vannak. Ha valaki szereti a világot, nincsen abban az Atyának szeretete; mert minden, ami a világban van, a test kívánsága és a szemek kívánsága, és a vagyon kérkedése, nem az Atyától való, hanem a világból van.” Mi, akik Krisztus életével rendelkezünk, nem a világból valók vagyunk. Továbbra is a világban vagyunk, de nem tartozunk hozzá, mert a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel (Jakab 4,4).

4) A negyedik aspektus a 18. versben található: „Mint engem elküldöttél a világba, én is elküldöm őket [a tanítványait] a világba”. Igen, ki lettünk szabadítva a Sátán világrendjéből; igen, még mindig a világon élünk; igen, nem vagyunk a világból valók; és igen, most azt is megtudjuk, hogy el lettünk küldve a világba, épp ahogyan Isten is elküldte Krisztust a világba. Azaz, amikor mi ma kimegyünk a világba, amögött határozott cél húzódik. Nem azért megyünk, mert a világ barátja szeretnénk lenni, hanem azért, mert bizonyságot akarunk tenni a világnak a mi Urunkról, Jézusról.

Tovább a teljes igeszolgálatra (PDF): Stephen_Kaung-A_szellem_gyakorlasa-A_tarsadalmi_elet

Egy a test, egy a Szellem, egy az Úr, egy a hit (Radu Gavriluţ)

Magyar tolmácsolással hallgatható a lenti linkre kattintva.

Egyenest a cél felé

elhangzott: Marosvásárhely, 2021. 03. 07.

Ef 4, 1-7. 11-16. 2Kor 3,12-16. 2Krón 11,13-17. 1Kor 12,13. Róm 12,9-10.

View original post

Élő kövek – Szabó Zoltán

Elhangzott: 2015. január 31-én.

1Királyok 5,29-32: „Salamonnak volt hetvenezer teherhordója és nyolcvanezer kőfejtője is a hegységben. Salamon munkavezetőin kívül, akik a munkát irányították, háromezer-háromszáz felügyelője is volt, akik a munkát végeztették a néppel. A király parancsára nagy és értékes köveket fejtettek, mert faragott kövekből akarták lerakni a templom alapját. Ezeket Salamon építőmunkásai és Hírám építőmunkásai, meg a gebáliak faragták ki, és elkészítették a gerendákat meg a köveket a templom építéséhez.”

1Királyok 6,7: „Minthogy a templom építésekor már készen kifaragott kövekből építettek, sem kalapácsnak, sem vésőnek, sem egyéb vasszerszámnak a zaja nem hallatszott a templom építésekor.”

2Krónika 3,5-7: „A főépületet beburkolta ciprusfával, azt pedig finom arannyal burkolta be, és pálmafákat meg füzéreket készíttetett rá. Díszítésül beborította a templomot drágakövekkel. Az arany parvajimi arany volt. Arannyal borította be a templomot, a gerendákat, a küszöböket, a falakat és az ajtószárnyakat is. A falakra pedig kerúbokat vésetett.”

Mindenki előtt ismerős, gondolom, az az igei kép Péter leveléből, hogy élő kövek vagyunk. Néha visszaemlékszem, hogy sokszor én is milyen büszkén feszítettem, mint élő kő. Az Úr élete van bennünk, megtapasztaltuk ezt mindannyian. Ez az, amiről Pál úgy beszélt: „mi Krisztusban”. Ezt a könnyebb megragadni, valamilyen szinten ez az első lépés. Azután azonban nekem sokkal több fejtörést okozott az, amit pl. az Efezus 2,19-22-ben olvasunk: „Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Szellem által.”

Sokáig úgy gondoltam, hogy Isten valamilyen láthatatlan módon építi az Ő házát az egész földön – és ez így is van. De később elkezdett egyre inkább rámterhelődni az a rész, hogy ez a láthatatlan, globális munkája az Úrnak, azért látható módon egy-egy helyen végződik el. Itt, ezen a településen, meg ott ahol egyen-egyenként vagyunk, azokkal a testvérekkel a lakóhelyünkön, akikkel egybe helyezett az Úr. Könnyű arra gondolni, hogy hű, milyen csodálatos munkája van az Úrnak az egész földön, és ez biztos így van. De mi ennek a csodálatos munkának a vetülete azon a helyen, ahová engem helyezett az Úr?

Ez pontosan úgy van, mint amikor arról beszélünk, hogy nagyon könnyű szeretni a kedves testvéreket a föld másik részén, akikkel ötévente egyszer találkozunk, rövid időre. De sokkal több bajom volt azokkal a kedves testvérekkel, akikkel körülvett az Úr. Gondolom, azoknak a kedves testvéreknek meg sok bajuk volt velem; hogy engem szeressenek, azoknak, akikkel minden nap vagy minden héten többször találkozunk.

Most pedig olvasgatva a Királyok könyvéből, az Úr azt hozta elém, hogy hogyan is végzi Ő az építő munkát? Miért nem mindegy, hogyan épül a ház ott, ahol én vagyok? Tudjátok, ha épül egy ház, az látszik. Ezt nekünk sem lehet elszellemiesíteni, hogy majd végül lesz valami. Nem, az itt és most látszik, épül-e az Úr háza ott, ahol vagyok, körülöttem – vagy nem épül.

Egy évvel ezelőtt volt alkalmam villámlátogatást tenni Jeruzsálemben, és kötelező programpontként – mint, gondolom, mindenkinél, aki arra jár – elvittek bennünket a Siratófalhoz is. Ez a fal nem magának a Templomnak a fala, hanem a támfala, legalább fotóról biztosan mindenki ismeri. Óriási nagy kövek vannak a falban, szépen kialakítva. Téglából persze könnyű építeni, az csereszabatos, ugyanaz a méret, bármelyiket veszem, bepasszol, de itt kettő sem volt egyforma méretű.

Ez a kép maradt meg bennem, és elgondolkoztam: Abban a városban, ahol élek, mi körülbelül tizenketten gyűlünk össze, és el sem tudnék képzelni tizenkét embert, aki jobban különbözne egymástól, mint mi, akik ott vagyunk. A nagyon nagy különbözőség pedig nem könnyíti meg az együtt járást. Úgy vigasztalt a nyáron egyszer, amikor olvastam az evangéliumokban a tanítványok felsorolását; ott volt köztük Máté, aki pénzügyőr volt ugye, vámszedő. És volt közülük még egy, aki a skála másik végéhez volt közel, a zelóta, aki tudjuk, a partizán, a betyár, aki azt mondja, inkább meghalok, de akkor sem fizetek adót a rómaiaknak. Más ilyen ellentétek is vannak, de ez egy nagyon kézenfekvő – és az Úr jónak látta, hogy ebbe a szűk csapatba is ilyen ellentétes embereket válogasson be.

Amikor a Templom építéséről olvasgattam, az jött elém egyre világosabban, hogy az, hogy élő kövek vagyunk, az az alap. De ahhoz, hogy az Úr felépítsen bennünket, egybeépítsen ott, a magunk helyén, el kell készítsen erre bennünket. Radu [Gavriluț], az iménti szolgálatában, más irányból közelítette ezt meg. Azt mondta, hogy az, aki az Úr harcait harcolhatja, ahhoz nem elég önkéntesnek odamenni. Kell hozzá ez a felkészítő munka. Hogyan végzi az Úr a felkészítő munkáját?

Könnyen azt mondhatja valaki, hogy „a testvérnő csak három éve hívő, én harminc, én már sokkal inkább kész vagyok”. Tudjátok, egyszerűen fogalmat alkothatok arról, hogy mennyire vagyok elkészítve. Ha el vagyok készítve, akkor tökéletesen odaillek a körülöttem levők közé. És ez sok helyre igaz, ahol megfordulunk: akár a családban, akár a munkahelyen, bárhol – ha nem, akkor ez rögtön kiderül.

Salamonnak volt hetvenezer teherhordója, nyolcvanezer kőfejtője a hegységben, háromezer-háromszáz munkafelügyelő irányította őket, és a király parancsára ezek nagy és értékes köveket fejtettek, mert faragott kövekből épült a Templom. A birodalom válogatott polgárait a király arra használta, hogy külön megszervezve, szépen a köveket kimozdították a helyükről, kifaragták, lecsiszolták és elszállították. Testvérek, az Úr ezt végzi az életünkben, és nem is csak egyszer, hanem ciklusokban, újra meg újra. Először mint a kőfejtők: valahonnan először kirobbantják a nagy köveket. Az nem egy finom módszer.

Tavaly befejezte az egyetemet a fiam, és valahogy olyan nagy kő gördült le a szívemről, hogy hála az Úrnak, egy gonddal kevesebb, már nem nekem kell napi szinten gondját viselnem, mert felnőtt, és saját lábára állt. És egy nagyon rövid ideig szinte lebegtem ettől a megkönnyebbüléstől. Utána pedig hirtelen lépéskényszerbe kerültem a munkahelyemmel kapcsolatban, ahol már hét éve dolgoztam. Már éppen egy kicsit magamban arra gondoltam, hogy hét év, ez már a tökéletesség – erre kényszerbe kerültem, és az Úr nyitott egy új lehetőséget egy másik munkahelyen. Két-három hét után azt vettem észre, hogy olyan dolgokkal találkozom, amilyeneket még sohasem csináltam. Új helyzetek, ismeretlen emberek; és érdekes helyzetbe kerültem, mert kétféle, egymással ellentétes elvárásnak kell megfelelnem, és emiatt bármit lépek, valamelyik irányban nehézségem akad.

Először jött a szokásos kesergés, hogy Uram, hát eddig tartott ez a nyugalom? És imádkoztam, hogy „Uram, szabadíts meg ebből a helyzetből, hiszen értelmes, jóindulatú emberek vesznek körül, miért ilyen nehéz mégis a dolgom?” Pár napot így ezzel töltöttem, és akkor egy reggel az Úr megszólított. Eszembe juttatott egy testvérnőt, akinek tizenöt évvel ezelőtt volt egy balesete: egy este jött kocsival, és az úton egy lovaskocsi valami fekete fuvarral fát szállított, nem volt kivilágítva. Valaki a szekér tetején ülve pedig egy öngyújtóval hol előre, hol hátra próbált jelezni. Hosszú farönkök nyúltak hátrafele. Szembe jött egy kocsi, elvakította a testvérnőt, a szekéren ülő éppen előrefele világított, és a testvérnő egyszer csak azt vette észre, hogy két méterre tőle ott vannak ezek a nyársak, mint a lándzsák, és ő jött nyolcvannal. Az utolsó gondolata az volt: „Uram, nem halhatok meg, mert még nem vagyok kész!”. Az egyik fa hozzáütközött a kocsi elejéhez, a kocsi megperdült. A testvérnő nem volt bekötve biztonsági övvel, kirepült, közben a másik fa meg a szélvédőn keresztül átszúrta az ülést. Neki csak a kezét sértette meg és az oldalát. Az Úr is úgy mondta, hogy nem vagy kész, tényleg. Kirepült a kocsiból. És ez jutott eszembe, ezért van a feszültség a munkahelyemen, és azért vagyok én a kellős közepében, mert még nem vagyok kész. Óriási teher gördült le a szívemről, és tudtam, hogy jó ideig nem lesz megoldott a helyzet, egészen addig, míg én nem vagyok kész.

Hetvenezer teherhordó meg nyolcvanezer kőfejtő gondoskodik mindenütt arról, hogy engem meg téged elkapjon, kimozdítson, kirobbantson a nyugodt helyünkről. Mit jelent az, hogy kimozdítani? Minden emberben van egy adag konzervativizmus. Szeretjük azokat a megszokott dolgokat. Ezt tudom, ez jó így, ne változtassunk rajta. De az Úr jön, és azt mondja: Ha nagyon biztos vagy magadban, akkor kivesszük a támasztékokat, mankót, és egy új helyzet áll elő. Kimozdít a helyünkből. Ha tudom, hogy mit kell csinálni, ha nyugalom van meg béke, akkor azt mondom én is, ámen, Uram, és megyek egész nap vidáman tovább, nem? De amikor az Úr kiveszi a biztos dolgokat, akkor a kezdeti kapálózás után az Úrhoz fordulunk, mert élő kövek vagyunk; mindig ott van bennünk mélyen valahol, hogy az Úr a megoldás.

Lehet, hogy lefutunk még alkatilag pár kört, hogy „Uram, szabadíts meg, Uram, segíts”, de végül oda jutunk, hogy nem ez a lényeg, hanem, az, hogy az Úr ott legyen velünk abban a helyzetben; hogy az Urat, mintegy meghívjuk oda: „Uram, legyél itt!” – és ha az Úr ott van velünk, akkor már minden teljesen más. De hogy ez létrejöjjön, hogy ez így egy jól begyakorolt valami legyen az életünkben, ehhez kell az, hogy az Úr újra meg újra kimozdítson. Ez a kimozdítás pedig része ennek a felkészítő munkának. Úgy, ahogy vagyunk, élő kövek, kint a sziklarengetegben, úgy nem vagyunk használhatóak arra, hogy az Úr felépítsen, hanem el kell onnan kerülnünk. És az Úrnak megvan arra megszámlálhatatlan eszköze: nyolcvanezer kőfejtő és hetvenezer teherhordó, hogy szépen kimozdítson a nyugodt helyemből, és valahogyan elvégezze ezt a munkát.

Tovább pedig úgy mondja az Ige, hogy „Salamon építőmunkásai, Hírám építőmunkásai meg a gebáliak faragták ki, és elkészítették a gerendákat meg a köveket a Templom építéséhez”. Utánanéztem az eredetiben, és úgy van, hogy „faragták” meg „csiszolták”. Tehát lenagyolták, és utána finoman a simítást is elvégezték Salamonnak az építőmunkásai, Hírámnak az építőmunkásai. Nem akarok nagyon elmenni ebbe az irányba, de lássuk meg: az Úr szolgái, meg az ellenség szolgái, meg mindenféle más emberek is ezen szorgoskodnak, hogy a nyers, kifejtett kőtömbből egy szépen kialakított dolog legyen, ami beleillik az Úrnak a tervébe.

Biztos, hogy valamennyi mechanikai ismerete mindenkinek van; ahhoz, hogy egy eszközzel elvágjak valamit, egy feltétel kell: hogy az eszköz keményebb legyen, mint az, amit vágunk. Ha a kés nem keményebb a vajnál, nem vágja el. Sohasem gondoltátok azt, hogy miért van mellettem ilyen durva, kemény, érzéketlen valaki? Azért, mert keményebb eszközök kellenek, mint amilyenek mi vagyunk. Nem lehet máshogyan eltávolítani azt, ami pluszban van. Utána pedig jön az a finom munka, a csiszolás is. Általában a lenagyolás jó nagy ütésekkel, jó nagy vágásokkal történik, de viszonylag hamar lezajlik. A csiszolás viszont végtelen hosszú babramunka; zajlik ma is, holnap is, holnapután is.

Testvérek, azt hiszem, fölismerjük az életünkben ezeket a helyzeteket, amelyekből úgy szeretnénk szabadulni. De egy út van a „legális” szabadulásra: az, hogyha elkészülünk. És itt különbség van köztem meg a kövek között: mi le tudunk lépni az Úr kezéből, ott tudjuk hagyni. A kő nem hagyja ott a helyét, de én ott tudom hagyni. Erre is biztos tudunk példákat. Hívő emberek – élő kövek –, akik úgy néznek ki, mint egy elhagyott építkezés: hiányzik egy fal, nincs felépítve, nincs befejezve. Valamikor volt egy kezdet, valami ott van, de végül otthagyták azt a helyet, ahol zajlanak a dolgok Isten kezében.

Meg lehet szabadulni egy nehéz munkahelytől, nagyon sok kellemetlen embert le lehet rázni, de nem ez a megoldás. Egész fiatal életemből emlékszem arra, hogy egy testvér mondta valakiről, aki nem jól járt az Úr útján: „nem jól megy annak az embernek a dolga, és ezért én nyugodt vagyok, hogy az Úr nem adta fel vele”. Mert hogyha hirtelen minden sima lesz és egyenes, akkor az azt jelenti, hogy az Úr azt mondta, elég.

Nem kell keressük a bajt, nem kell keressük a nehéz helyzeteket – valaki mondta, hogy úgy imádkozott, „ó, Uram, alázz meg” – az Úr megaláz, alig várja. Hanem amikor jönnek ezek a helyzetek, akkor azt mondom: „Ez lenne az, Uram?” Mindig úgy jön, ahogy nem várjuk. Tudjátok, a küzdősportokban is mindig egy váratlan ütés lepi meg az ellenfelet. Az Úr is tudja, hogy hol lehet bevinni valamit, amire nem számítunk, és akkor azt mondom: „Uram, ez az? Akkor itt vagyok.”

Amikor pedig végigvisz egy ilyen menetet, akkor valahogy, valamilyen szinten be tud építeni a helyünkre. És megint lehet, hogy megkönnyebbülten felsóhajtunk, hogy „hú, akkor most már kész van”, de arról is olvastunk itt, hogy miután felépült az épület, akkor utána beburkolták fával, és miután a faburkolat is elkészült, akkor pedig arannyal vonták be.

Az Igében az arany az isteni természetet ábrázolja ki. Testvérek, az Urat nem az érdekli, hogy én milyen vagyok. Sokat kell az Úrnak elvégeznie az életünkben addig, míg megszűnünk valahogy büszkének lenni önmagunkra. Az Úr számára nem ez a fontos. Hanem az Úr számára az fontos, hogy elkészítsen, hogy Krisztust fel tudjuk öltözni. Hogy Őrá hasonlítsunk. A Templomban minden arannyal volt bevonva, és ott a megfelelő helyen még kérubokat is kellett mintázniuk. Isten szentsége sugárzott mindenből.

Reggel olvastam a Miatyánkot a Máté evangéliumából, hogy „szenteltessék meg a Te neved”. Hát Isten neve nem szent? S úgy ezzel a kérdéssel a szívemben indultam el egész napra, hogyan tudom én megszentelni az Úr nevét? Mit jelent a szentség tulajdonképpen? A szentség az, ha valami félre van téve az Úr részére, nem? Hogyan tudom akkor megszentelni az Úr nevét? És rámtört ennek a világossága egy adott pillanatban napközben, hogy hát hányszor élek vissza az Úr nevével? „Uram, segíts, védjél meg, tedd ezt, csináld azt” – tehát használom a magam számára az Úr nevét. S akkor azt mondtam: „Uram, szeretném nem tenni ezt többet, hanem azt mondani: Uram, itt vagyok… hogy tegyem azt, amit rám tudsz bízni.” Visszaadni valahogy Istennek az Ő nevét. Ez a megszentelés. „Szenteltessék meg a Te neved. Uram, legyen már végre meg az, amit Te akarsz, nem az, amit én.”

Időbe telik az, amíg az Úr egy-egy ilyen munkaciklust végigvisz rajtunk. És amikor egyszer végigment, és valamire alkalmasakká válunk, Isten továbbviszi az Ő munkáját. Ha a kevesen hű voltam, akkor utána többre bíz. És mielőtt többre bíz, előtte még többet kell munkálkodjon azon, hogy mindez bennem kialakuljon. Ezt szerettem volna megosztani veletek, testvérek, mert valamennyit ebből megérteni, az nagy bátorítás a mindennapi életben. Akkor, amikor a szorult helyzetek, a nehézségek, a kellemetlenségek jönnek, azok nem azért vannak, hogy nekünk rossz legyen.

Volt egy testvér, akit ismertünk régebben, és mindig azt mondta, „becsapott a Sátán, megtámadott az ördög, meg megkísértett”, és egyszer Radu mondta neki: „idefigyelj, hagyjad már, az arra se járt!”. Nem erről szól a történet, hogy az ördög azt csinál, amit akar, és az Úrnak kell állandóan jönnie, és pátyolgatnia és helyreállítania bennünket – hanem az Úr munkálkodik, és az Ő parancsának engedelmeskednek a Salamon szolgái is meg Hírám szolgái is. Mindenki úgy mozdul és addig megy, ameddig ez ki van jelölve és meg van engedve. Félve mondom ezt, mert amikor erről beszélek, utána mindig jön egy következő kör, és az Úr valahogy azt mondja, hogy „na igen? Tényleg így gondolod? Na lássuk akkor, tényleg így van-e.”

Az ember sokszor ösztönösen megérzi, hogy mi az, amire szüksége van, mi az, ami még nincs elvégezve benne, és attól fél is; szíve szerint kerülné az olyan helyzeteket. De az Úr sort kerít arra, hogy be tudjon építeni az Ő szent hajlékába; és az, ami ilyen nehezen, ilyen fájdalmasan készül, az az Úrnak a lakóhelye már itt. Nem csak valamikor lesz a jövőben, hanem amikor most egy-egy lépésben engedelmesen alávetem magam az Úrnak, akkor az azonnali következménye annak az, hogy az Úr jelenlétét gazdagabban megtapasztalom.

Mindannyiunknak a szíve, a bensőnk vágyik az Úrra, hogy az Úr jelenlétében éljünk. És ennek csak önmagam vagyok az akadálya. Senki más nem tudja megakadályozni ezt. Sokszor én is úgy voltam vele, hogy ha valaki fölbosszant, akkor azért ő a hibás, de ez nem így van. Senki nem akadályozhatja meg. Számtalan példát olvashatunk erre olyan testvérek életéből, akik ismerték az Urat, és nem lehetett őket kimozdítani – és az Úr célja mindannyiunkkal ez. Hogy egybeépítsen bennünket.

Az Úr építi az Ő házát minden helyen. Nagyon sok mindenen keresztül szólt az Úr a templomépítéssel kapcsolatban. Még egy dolgot említek csak: Azt mondja az Úrnak Salamon prófétai imádságában, amikor fölszentelik a Templomot: „Uram, nézzen a Te szemed éjjel és nappal erre a hajlékra!” És ez így van. Az Úr szeme az Ő házára néz éjjel és nappal ma is. Az Úrnak nincs más egyéb terve, mert ez a terve, és minden egyéb ehhez viszonyul, ezzel kapcsolatos.

Radu tavaly, egy alkalommal említette azt az Igét, hogy majd sokan jönnek ama napon, és azt mondják, Uram, nem a te nevedben tettünk ezt meg azt? És az Úr nem azt mondja, hogy nem tettétek. Nem vonja kétségbe, hogy nem prófétáltak, vagy nem tettek jó dolgokat. Hanem azt mondja, nem ismerlek titeket. Ami nem az Úr tervével, nem az ő házával kapcsolatos, az csak bezavar az Úrnak. Nem az a jó cselekedet, amiről én gondolom úgy. Hanem ha megkérdeztem: Uram, a Te tervedhez illik? Ha igen, akkor jó. Ha nem, akkor nem ismeri el.

Amikor Salamon elkészítette azt a házat, akkor az Úr jelenléte annyira betöltötte azt, hogy az Úr által előírt áldozatokat nem tudták végezni a papok. Jött az Úr dicsősége, betöltött mindent, az emberek pedig csak bámultak, ahogy az a felhő és a dicsőség ott volt. Testvérek, ha az Úrnak engedünk, ha az Ő keze alatt meghajlunk, és el tud készíteni úgy minket, hogy beilleszthetőkké válunk egy helyre, akkor mindig ez a túláradó jelenléte az Úrnak az azonnali jutalom ezért. És ez olyan nagy dolog, hogy az Úr meghalt azért, hogy majd a mennybe jussunk. Amilyen mértékben én meghalok az Úr kezében, amikor munkálkodik, olyan mértékben száll a menny ide le, ahol vagyok; és azt tapasztalom meg én is, amit a menny jelent, az Úr jelenlétében, és azt sejthetik meg mások is körülöttem.

Szeretném, ha ezek, amikre így az Úr tanítgatott, tényleg jól szívembe lennének vésve, hogy ne a tiltakozás legyen bennem, és az, hogy megússzam valahogy a helyzeteket. Ne a megoldást hajhásszam mindenáron, hanem az legyen mindig az első: „Uram, hadd végezd te el ezt a munkát!” Mert ha az Úr elvégzi a munkát, olyan boldogan befejezi az ilyen megszorongatásunkat. De az Úr szeret bennünket, és mindezt azért csinálja. Ezzel bátorítok mindenkit. Ámen.