Az Úr jelenléte erő! Az Úr jelenléte élet! Az Úr jelenléte szentség! (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks_Az_Ur_jelenlete
Olvassuk a Héberekhez írt levél 4. fejezet, 1-3. verseket: „Féljünk tehát, hogy bár hátra van az ő nyugalmába való bemenetel ígérete, netán valaki azt higgye közületek, hogy ő kimaradt, mert mi is vettük az örömüzenetet, mint azok, de azoknak nem használt a hallott szó, mert nem vegyítették hittel azok, akik hallgatták. Mert mi bemegyünk a nyugodalomba, akik hívek lettünk, úgy, amint kijelentette: amint megesküdtem haragomban, hogy nem mennek be a nyugalmamba, noha az ő munkái a világ (alapjainak) levetése óta megtörténtek”.

6. fejezet, 1-3: „Azért hagyjuk el a Krisztusról szóló kezdetleges beszédet, törekedjünk a végcélbajutásra, nehogy újra lerakjuk az alapját a holt tettekből való gondolatmód megváltozásnak és az Istenre épült hithűségnek, a bemerítettségeknek, a kézrátételeknek, a halottak feltámadásának és a korszakra szóló (aioni) ítéletnek tanítását. Ezt meg is tesszük, ha megengedi az Isten.” (Vida ford.)

Rendhagyó találkozóink első sorozatában az Úr arra vezetett minket, hogy megvizsgáljuk, mit jelent jelenléte az Ő népe között. Azt hiszem, mindnyájan egyetértünk abban, hogy az Úr jelenléte a legfontosabb a számunkra. Amikor így összegyűlünk, az imádságunk minden bizonnyal legelsősorban azért szól, hogy az Úr legyen jelen köztünk. Valószínűleg továbbá, ti, akik a nap elején imádkoztatok, mindig imádkoztok azért, hogy az Úr jelen legyen. Fölismertük, hogy a saját életünkben és Isten népének az életében is az a legeslegfontosabb, hogy az Úr jelenléte itt legyen velünk. Mindnyájunknak félnünk kellene attól, hogy úgy lépjünk tovább, hogy nincs velünk az Úr. Nem is tudjuk elképzelni az életet az Úr jelenléte nélkül. Az Úr jelenléte számunkra a minden.

Emlékszünk, rámutattunk arra is, hogy Maga az Úr is erre vágyik leginkább. Azt mondta Mózesnek: „Építsenek nekem szentélyt, hogy közöttük lakozhassam.” Az Úr arra vágyik legjobban, hogy a népe között legyen. Vannak azonban bizonyos feltételek, amelyek mentén ez megvalósulhat. Az Úrnak megvannak a kikötései, melyeknek teljesülniük kell, hogy velünk lehessen. Látjuk, a Héberekhez írt levél, melyből olvastunk, mindig Izrael pusztai vándorlására utal vissza, arra az időszakra, melyben a Mózesnek szóló igék hangzottak: „Építsenek nekem szentélyt”. Ez a Vörös-tengertől az ország határáig, a Jordánig tartó időszak volt.

Ezalatt a negyven év alatt, bár sok nehézséggel szembesültek, és az Úrnak sok baja akadt a néppel, az Úr mégis velük volt. Amint említettem tehát, sok probléma merült föl a negyven év alatt. Sokszor kerültek igen nehéz helyzetbe. Olvasunk Amálekről, aki kijött, hogy harcoljon Izraellel. Emlékszünk Bálám történetére, a hamis prófétára, akit Bálák bérelt föl, hogy megátkozza Izraelt. Vándorlásuk válságos időszakai voltak ezek. Azután ott volt a kenyérrel és a vízzel kapcsolatos válság; az ellenségek jelentette konfliktusok. De mindez idő alatt az Úr végig ott volt népével, nem engedte, hogy Amálek háborút nyerjen Izrael ellen, Bálám átkát pedig áldásra fordította. Az Úr velük volt – ez pedig győzelmet jelentett, támogatást; azt, hogy minden szükségletükről gondoskodik; azt jelentette, hogy az Úr megsegíti őket a gyengeségeikben, hogy az Úr velük van.

Egyetlen oka volt azonban, hogy az Úr velük volt minden nehézségükben és megpróbáltatásukban. Az Úr egyetlen dolog miatt volt velük: Mert a nép előre haladt. Elindultak, hogy megérkezzenek egy kitűzött célhoz, és a sok akadály ellenére is folyamatosan mentek. A nehézségeik időnként megakasztották haladásukat egy időre, de utána újra elindultak. Az Úr pedig velük volt, mert mentek. Amikor az Úrral indultak, az Úr is velük indult. És ez az egyik alapvető kitétel, melynek alapján az Úr az Ő népével tart. Izrael népe egy látással indult el. Talán emlékszünk, amikor átkeltek a Vörös-tengeren, a fáraó serege pedig a vízbe fulladt, mit énekelt Mózes, Áron és a nép. Ebben az énekben emelkedett föl a látomás. Azt mondták: „Az Úr kihozott bennünket, azért, hogy bevihessen”. Az Úr kihozott minket, nem azért, hogy hagyjon elhullani a pusztában, mert nem ez az Úr gondolata a számunkra. Azért hozott ki minket Egyiptomból az Úr, hogy bevigyen minket az országba. Így fogalmazták meg: „vigyen el minket az Ő szent hegyére” (Zsolt 43,3). Ezzel a látással indultak el. És amíg ez a látás előttük lebegett, és folyamatosan haladtak, az Úr velük volt.

Az Úr nekik adta azt a hatalmas győzelmet az elején, hogy ezzel bátorítsa őket a továbbhaladásra. A vörös-tengeri győzelem a kereszt győzelmének felel meg – annak, hogy meghaltunk, eltemettettünk és feltámadtunk Krisztussal együtt. Ez volt a nagy megalapozódás. És így indultak el, hogy ez az alap volt a hátuk mögött és a talpuk alatt. Eljött azonban az idő, amikor megtorpantak. Emlékszünk, hogy a szent sátrat szállításra építették; nem az volt a rendeltetése, hogy lecövekeljék egy helyen, és örökre ottmaradjon. Az egész úgy volt megalkotva, hogy menni lehessen vele. A sátor volt pedig az a hely, ahol az Úr ott volt. Tehát az Úr gondolata a számukra az volt, hogy haladjanak.

Nem tudom, hogyan álltok Mózes 4. könyvéhez. Ez a Számok könyve, és nagyon csodálatos könyv. Ha valaki még nem tanulmányozta volna, tanácsolom, hogy tegye meg. Az Előrehaladások könyvének is nevezhetnénk, az Úrral való előrehaladás könyvének. Amikor eljutunk az egyik fejezethez, méghozzá a 33. fejezethez, azt találjuk, hogy van egy kifejezés, mely negyvenháromszor szerepel abban az egy fejezetben. Mármost, ha valamit negyvenháromszor ismételnek meg ugyanabban a fejezetben, annak jelentősége kell, hogy legyen. Izrael fiai „elindultak”. Negyvenháromszor mondja, hogy elindultak, útra keltek. És ez az a könyv, amelyikben az Úr olyan hatalmasan megnyilvánul népe között.

Tudjuk, amikor megérkeztek a pusztaság túloldalára, és Kádes-Barneába jutottak, az ígéret földjének határához, megtorpantak. Ott nem olvassuk, hogy „és elindultak”. Megálltak. És nem látjuk, hogy ott lenne velük az Úr. Két főt leszámítva az egész generáció elhullott a pusztában. Pedig nem ez az Úr gondolata népe számára; az Úr gondolata nem az, hogy a népe a pusztában haljon meg. Ebben nincs ott az Úr. Sőt, amint a Héberekhez írt levélben olvassuk, az Úr ez ellen van. Az a feltétele tehát annak, hogy az Úr a népével legyen, hogy azok folyamatosan haladjanak. A Héberekhez írt levél 4. fejezetében olvastuk az Úr súlyos figyelmeztetését amiatt, hogy nem mozdultak. Megmondta: „megesküdtem haragomban, hogy nem mennek be az Én nyugalmamba”. Mindent elveszítettek, mert nem haladtak tovább. Ezért olvassuk a 6. fejezetben, hogy „törekedjünk”, azaz „haladjunk tovább” (KJV). Ne cövekeljünk le a kezdeti dolgoknál, hanem haladjunk tovább előre!

De mit jelent továbbhaladni? Számunkra természetesen ez szellemi értelemben való előrehaladást jelent. Mi már új korszakban élünk, és ez a korszak szellemi. Valamit azonban mégis mutatnék nektek a haladásunk jelentésével kapcsolatban. Ami igaz Izraelre a pusztában, bár az ő esetükben ez földi dolog volt, ugyanaz igaz ránk nézve is szellemi értelemben. Ha ismét megnézzük a Héberekhez írt levelet, felfedezhetjük, hogy a szellemi értelemben való előrehaladás azon múlik, hogy gyakorlatba ültetjük-e, amit az Úr mondott. Észrevettétek-e már, hogy azzal még egy lépést sem teszünk előre, ha meghalljuk, mit mond nekünk az Úr? Tudom, hogy ez nagyon furcsán hangzik. Az Úr személyesen szólhat hozzánk; lehet, hogy nálunk van az Ő Igéje, miénk az összes tanítás, amit csak megadhat az Úr, ismerhetjük Isten összes igazságát, lehet, hogy sok év óta mindez a miénk, mégis, bár mindent megkaptunk, de egyhelyben toporgunk. Ez nem azon múlik, hogy tudjuk-e, mit mondott az Úr. Hanem azon, hogy a gyakorlatba ültetjük-e. Ha azt csináljuk, amit az Úr mondott, az az egyetlen módja az előrehaladásnak.

Hogyan haladhatunk akkor előre? Üljünk le csendben, és tegyük föl a kérdést: „Mit is mondott nekem az Úr?” Lehet, hogy az elmúlt négy-öt hét során, vagy akár évekkel ezelőtt; szólhatott itt, ezen a helyen, vagy számos szolgájának igeszolgálata által. Az Isten Igéje olvasásán keresztül egész igazsághegyeket tehettünk magunkévá, de mégsem mozdultunk előre tapodtat sem, és lehet, hogy az Úr nincs velünk úgy, mint ahogyan szeretne velünk lenni. Az Úr jelenléte erő, az Úr jelenléte élet, az Úr jelenléte szentség. Ó, az Úr jelenléte nagyon sok mindent jelent, de ez mind nagyon gyakorlati dolog. Az Úr nem hisz az elméletekben. Nem hisz a tankönyvekben sem. Az Úr nagyon gyakorlatias Úr, az irántunk való hozzáállása pedig ez: „Idefigyelj, én ezt mondtam neked, te pedig hallottad. Lehet, hogy örvendeztél benne. Lehet, hogy hitted, igaz. Lehet, hogy hálát is adtál érte az Úrnak. De mit kezdtél vele?”

Megragadtunk-e minden egyes dolgot, amit az Úr mondott, és előhoztuk-e, mondván, „Valami tennivalóm van ezzel. Nekünk, mint gyülekezetnek, tennünk kell vele valamit. Életbe kell léptetnünk. Ha nem tesszük meg, nem fogunk előrehaladni. És Isten ereje nem fog megnyilvánulni közöttünk.” Így telhetnek az évek egymás után, és kitölthetjük ezeket az éveket tanítással, de mégis évekkel le leszünk maradva. Nem érkezünk el abba, amibe az Úr el akarna juttatni minket. Miért lenne különben ez a sok buzdítás az Újszövetségben, hogy haladjunk előre? Miért áll szinte az egész Újszövetség az Isten népéhez szóló buzdításból, bátorításból és figyelmeztetésből, hogy törekednünk kell előre? Vajon miért ennyire gyakorlati könyv az Újszövetség? Mert a valódi szellemi fejlődés és az Úr jelenléte azon múlik, hogy mindent a gyakorlatba ültetünk-e, amit éppen tudunk.

Kíváncsi vagyok, vajon ki tudná megmondani, hányszor fordul elő a következő mondat Újszövetségben. Izrael pusztai vándorlása korából származik az idézet. Így szól: „Ma, ha halljátok az Ő hangját, ne keményítsétek meg a szíveteket!”. Ezek az Igék egyre-másra sorakoznak az Újszövetségben. Ma! Ma! Ma! Látjátok tehát, ezt az egészet a MOST-ba kell áthozni. Minden további fejlődésünk azon múlik, hogy mihez kezdünk azzal, amit MOST tudunk. Az Úr tehát azt mondja nekünk, hogy „veled vagyok, ha haladsz előre. Az előrehaladás pedig azt jelenti, hogy gyakorlatba ülteted, megcsinálod mindazt, amit mondtam neked.” Hogy növekszik-e az Úrról való ismeretünk, az teljes mértékben azon múlik, engedelmeskedünk-e naponként a kapott világosságnak.

Természetesen azt szeretnénk, hogy az Úr velünk legyen, és azt akarjuk, hogy az Ő teljességében legyen Velünk. A szívünk tényleg erre vágyik. Biztos vagyok benne, hogy ezt mindannyiunk nevében mondhatom, akik itt vagyunk ma este. Ha egyenként mindenkivel beszélgetnék, és megkérdezném, „Szeretnéd-e, hogy az Úr veled legyen? Szeretnéd-e, hogy az Úr olyan teljességben legyen veled, amennyire az csak lehetséges?” Nem hiszem, hogy bárki az itt jelenlévők közül azt mondaná, hogy „Nem, én nem akarom az Urat.” Hanem így szólna: „Igen, ezért imádkozom, és erre vágyom, az Úr jelenlétére teljességben!” És ezt szeretnénk az Úr népeként együttesen is ezen a helyen.

Amikor tehát az Úr szól, ragadjuk meg azt, amit mondott, és jelentsük ki: Ezzel valami teendő van. Nem tehetem be pusztán a tudástáramba. Nem helyezhetem el csak úgy azok mellé, amiket tudok. Azt keresem, hogy meglássam, mit kíván ez meg tőlem a gyakorlatban! És amikor meglátom, hogy ez mit jelent, akkor odajövök az Úr elé, hogy ezt valóságossá és élővé tegye az életemben. Testvérek, azok az emberek, akik ezt teszik, azok fognak előrehaladni! Azok fognak belépni az ígéret földjére. Azok fognak belépni az Ő nyugalmába. Azok fognak belépni az Úr örömébe. Mert az Úr ezt akarja – hogy legyenek olyanok, akik mindent megragadnak, amit az Úr mond, és gyakorlattá formálják.

A Héberekhez írt levél szerzője tehát azt mondja: „Haladjunk előre!” Mi más módon tudnánk előrehaladni? Hiszen nem valamilyen szó szerinti utazáson veszünk részt ezen a földön. Az ígéret földje számunkra nem ezen a földön, nem ebben a világban van. Nekünk Krisztus az ígéret földje. A mi számunkra Krisztus az Isten szándékának teljessége. Mindent, amit tehát Krisztusról hallottunk, azt fognunk kell, és át kell ültetnünk a gyakorlatba. Ezt jelenti előre haladni. És ezt jelenti, hogy az Úr teljességgel velünk van!

A hegyi beszéd, és a két ház példázata (G.H. Lang)

Pictures and Parables, 5. fejezet. PDF: G.H. Lang: Hegyi beszéd + két ház

Máté 7,24-27 és Lukács 6,46-49

Jánosnak sok tanítványa volt, Jézusnak pedig még több (Jn 4,1). Tanítványnak lenni azt jelentette, hogy valaki nyilvánosan elkötelezte magát egy adott tanító tanításai mellett, hogy megtartja azokat. A Máté 5-7-ben olvassuk az Úr legelső olyan tanítását, melyet a tanítványainak adott. A hegyi beszéd egyértelműen a tanítványoknak szól (Mt 5,1-2), de mivel a végére már a sokaság is hallgatta, ezért mindnyájukra kiterjedt. A beszédben nincs semmi, ami ne vonatkozna a tanítványokra, és a legnagyobb része egyedül őrájuk vonatkozik.

Hogy a hegyi beszéd a mostani korszakban élő keresztényeknek szól, a következőkből tudhatjuk:

1. a) Nem vonatkozhat az Antikrisztus idején élő kisszámú, istenfélő zsidó maradékra, mert ők nem lesznek Krisztus tanítványai. Nem fognak Jézusban mint Messiásban hinni addig, míg meg nem látják eljönni dicsőségben (Zak 12 és 13). Az Ószövetség utolsó mondata megmutatja, hogy Mózes törvénye alatt lesznek (Mal 4,4-6 / 3,22-24), tehát nem Krisztus szabadságában.

b) Krisztus tudta, hogy ezek a tanítványok, akikhez beszélt, a gyülekezet magja lesznek, nem pedig a távoli jövő hitetlen maradékának képviselői.

c) Amikor Máté evangéliuma íródott, a „tanítvány” és a „keresztény” szavak ugyanazokat az embereket jelentették.

2. A hegyi beszédben megjelenő társadalmi viszonyok a jelen korszakra utalnak, nem az ezeréves királyság idejére. Gyász, harcok, üldözés, korrupció, elnyomás, házasságtörés, válás, böjt, távollévő Vőlegény, kutyák és disznók, a mammon imádata, aggodalmaskodás; az életre vezető keskeny út, melyet kevesen találnak meg; hamis próféták, névleges keresztények; az emberek választhatnak, hogy engedelmeskednek-e vagy sem az Úrnak – mindezek a mostani korszakra jellemzők, ezek közül egyik sem lesz meg az ezeréves királyságban.

3. A királyság még nem jött el, hiszen a) imádkoznunk kell, hogy eljöjjön; b) a hűségesség jutalma még mindig a mennyben van fenntartva; c) az életünk és cselekedeteink (munkánk) ítélete még várat magára.

4. Az igazság Szellemének kellett emlékeztetnie az apostolokat arra, amit Krisztus tanított (Jn 14,26), nekik pedig arra kellett tanítaniuk a minden nemzetből való tanítványokat, hogy „megtartsák mindazt”, amit Krisztus parancsolt nekik (Mt 28,20). Ezt meg is tették, ahogyan az részletesen kiderül, ha nyomon követjük az apostoli levelekben, köztük Páléiban is a hegyi beszédben elhangzott tanításra tett számos utalást vagy abból való idézetet1.

5. A boldogmondásokban Krisztus a Maga teljes képét festi le előttünk; és minden tanítvány elhívása arra szól, hogy olyanok legyenek, mint Ő (1Pt 2,21-23 stb.). A boldogmondásokban bemutatott emberek természetes módon, az új természet által valósítják meg ezeket a szabályelveket a gyakorlatban; mások képtelenek erre.

6. Az elhangzott tanácsok és szabályelvek különösen is illenek a keresztényekhez, és nagy segítségükre vannak ebben a korszakban, mint például az esküvés, az aggodalmaskodás, az ellenség szeretete és hasonló témákban. Az út, amin járunk, és az útmutató arról, hogy hogyan járjunk rajta, nyilvánvalóan összefüggenek.

A hegyi beszéd számos parancsa képekből áll, melyek mind kettős képek:

1) A hívők só és világosság; mindkettő úgy működik, hogy ellene hat a környezete állapotának (5,13-15).

2) A nyilvános zsinagóga és a rejtett belső szoba: Az élet az emberek előtt, és a szív Isten előtt (6,1-18).

3) A moly és a rozsda: belső és külső romlás (6,19-20).

4) A kincs és a tolvaj: Ott gyűjtsünk kincseket, ahol biztonságban vannak (6,19-21).

5) A madarak és a liliomok: Szabadság az aggodalmaskodástól (6,26-30).

6) A szálka és a gerenda: téves ítélet és képmutatás (7,1-5).

7) Kutyák és a szent dolgok; disznók és gyöngyök: a szellemi ítélőképesség (különbségtétel) szükségessége (7,6).

8) A szűk kapu és a keskeny út; a széles kapu és a széles út: Élet vagy veszedelem (7,13-14).

9) Juhok és farkasok: veszély, és hogyan nézzünk szembe vele (7,15).

10) Jó és rossz gyümölcs: A megtévesztők leleplezése (7,15-20). Itt átveszi Bemerítő Jánostól azt a képet, amikor a rossz fát kivágják és tűzre vetik (19. v.).

Ez az utolsó kép az ítéletről pedig átvezet bennünket az utolsó kettős képhez, a két házhoz.

A két ház

Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; és összeomlott, és nagy lett annak romlása” (Mt 7,24-27).

A Mt 13,44-52-ben négy olyan kép van, melyek nem kifejezetten példázatok, az 53. vers azonban mégis azok közé sorolja őket. Mind a négyet ezzel a kifejezéssel vezeti be: „Hasonló a mennyek országa (királyi uralma)”. A Máté 7,24-ben és 26-ban a párhuzamos kifejezést találjuk: „Mindenki, aki (…) hasonló lesz a…”, ami azt mutatja, hogy egy hasonlat is lehet példázat, még ha nem is szerepel mellette ez a kifejezés.

Ennek a példázatnak a szokásos evangéliumi értelmezése a bűnös ember üdvösségéről vagy kárhozatáról szól, ami azonban elfedi a valós jelentését, ezáltal a benne rejlő fő tanítás elveszti az élét. Fel lehetünk jogosítva erre az értelmezésre is, de aki így használja, annak először világossá kell tennie, hogy most csak illusztrációnak alkalmazza ezt a szakaszt, de nem ez az elsődleges jelentése.

Az Úr ugyanis nem mondott semmit az építők sorsáról. Még csak arra sem utalt, hogy bármelyik is bent volt-e a házban vagy sem, amikor jött a vihar; azt pedig bizonyosan nem mondta, hogy az egyik megmenekült, a másik pedig halálát lelte. Erre az értelmezésre nem jogosít föl az Ige. Az ember ne illesszen be a képbe olyan részleteket, melyeket az isteni Alkotó kihagyott; ha mégis megteszi, azzal elrontja a képet.

A következőt kell megtanulnunk ebből a példázatból: Hogy minden ember, akár tanítvány, akár nem, az egész életét azzal tölti – azaz arra használja az idejét, erejét, a rendelkezésére álló eszközöket –, hogy felépítse a saját életének a szerkezetét, a saját jellemét, amely bemutatja, hogy ki ő; fáradozásának eredménye pedig komoly próbának lesz kitéve, úgy, mint ahogyan egy épületet tesz próbára a vihar. Ha kiállja a próbát, akkor az építőnek maradandó nyeresége származik életművéből; ha összeomlik, akkor rájön, hogy hiába élt és fáradozott.

A hallgatók, mivel ismerték az Ószövetséget, tudták, hogy az Isten ítéletét épületre zúduló, pusztító viharként ábrázolja (Ézs 28,17; Ez 13,10-16). Ezékiel próféciájában kifejezetten arról beszél, hogy az építőket el fogja pusztítani az általuk épített, leomló fal, ami megmagyarázza, hogy Krisztus miért hagyja ki ezt a részletet.

Hogy ez a példázat Krisztus valódi követőire vonatkozik, onnan is kiderül, hogy az Ige ugyanezt a meghatározó képet használja a korinthusi hívőkkel kapcsolatban is (1Kor 3,10-15). Pál lefektette az egyedüli alapot, amelyre a jól felépített élet épülhet, és ez nem más, mint Krisztus Jézus. Az alapnak semmi sem árthat; és a keresztény ember vagy elpusztíthatatlan anyagokból – arany, ezüst és masszív, nagyértékű drágakövek – vagy pedig gyengékből – fa, széna és szalma – építhet erre. Az Úr eljövendő napja komolyan meg fogja próbálni az anyagok és a munkavégzés minőségét, mert az a nap olyan lesz, mint a tűz. Ez a kép is jól ismert volt az Ószövetség olvasói előtt: Ézs 10,16-18; 29,6; 30,30 stb.

Ezt a képet akár a nagy kő-, illetve márványtemplomoktól is lehetett volna kölcsönözni, például amilyen a hatalmas, buddhista Svedagon pagoda Rangunban. A nagy, sziklás dombon áll az óriási, tetőtől talpig arannyal borított, harangformájú épület; körülötte kisebb, fából épült szentélyek, a zarándokok törékeny kis bódéi. Tűz esetén ezek azonnal megsemmisülnének, míg a főépület teljesen érintetlen maradna.

Hogy a példázatban rejlő tanítás újonnan születetteknek szól, viszont az építő örök pusztulásáról nincsen szó, kiderül onnan, hogy az apostol arról, aki rosszul épített, azt mondja: „Ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga azonban megmenekül, de úgy, mintha tűzön keresztül.”

Amikor egy idős ateistának a megtéréséhez gratuláltak, az így felelt: „Igen, üdvösségem van, de az életemet elvesztettem.” Nyolcvan évének egyetlen óráját sem hozhatta vissza, hogy Isten hasznára fordítsa; az ideje, ereje, minden erőforrása elveszett, habár ő maga, az ember, a bűnös megmenekült Krisztus vére által.

Ez a tanítás volt az, melyet Krisztus olyan erőteljesen hangsúlyozott és többször elismételt tanítványainak: Lehet, hogy az ember az egész világot megnyeri, ugyanakkor az életét elveszíti (Mt 10,37-39; 16,24-27; Mk 8,34-38; Lk 9,23-26). Hogy a pszükhé ebben az összefüggésben bizonyára az életet jelenti, és nem a „személyiség” értelemben vett lelket, világos abból, hogy senki sem képes elcserélni a személyiségét valami másért, azonban nagyon is el tudja vesztegetni az életét – idejét, befolyását, javait –, és így az örökre elvész. Az ilyen ember úgy lép be az örökkévalóságba, hogy megmenekült, de nincs semmije; semmit sem tud felmutatni a földi életéből.

Hogy melyik eshetőség fog bekövetkezni, abban a döntő tényező, hogy mi volt az ember hozzáállása Krisztus tanításaihoz. Akik engedelmeskednek igéinek, a Máté 5-7 legelejétől kezdve, azok biztonságosan fognak építeni; akik nem engedelmeskednek, azok hiába fáradoznak. Világos, hogy amikor eljön az Úr napja, azokat a cselekedeteket fogja jóváhagyni, amelyeket Ő Maga parancsolt; ugyanígy világos, hogy semmi más nem fog megmaradni a próbái során. És ebbe az olyan építésnek a súlyos ítélete is beletartozik, amit valaki az evangélium szolgálatába vagy a gyülekezeti életbe épített, illetve azokba a személyes dolgokba, melyeket az Úr nem szentesített. El lesz pusztítva az eljövetelekor, és egyedül az fog megmaradni, amit az Ő megismert akaratának való engedelmesség révén tettünk. Egy cselekedet elítéléséhez elég az, ha nem volt rá utasítás, és Isten azt szívében nem is gondolta (Jer 7,31).

Ezért a keresztény ember komolyan számoljon Krisztus első tanításával, a hegyi beszéddel, és az utolsóval, amit elárulásának éjszakáján mondott, de minden egyéb utasításával is e kettő között.

A diszpenzacionalista elmélet, mely szerint az első három evangélium „a zsidóknak” szól, nem pedig közvetlenül a keresztényeknek, nagyon ártalmas a tanítványságra nézve, és egyértelműen ellentétes azzal az iránnyal, amit az Úr mutatott: hogy a tanítványokat arra kell tanítani, „hogy megtartsák mindazt, amit” az apostoloknak parancsolt (Mt 28,19-20). A diszpenzacionalista (korszakos) tanítás a tanítványokban olyan petyhüdtséget idéz elő, mely annak a katasztrófának teszi ki őket, hogy hiába élték az életüket, a „házuk” el fog pusztulni.

Krisztus követelményei, melyeket tanítványaitól elvár, szigorúak. Ezzel kapcsolatban Müller György 1850-ben arra a kérdésre:Hogyan haladhat át a keresztény ember egy olyan világon, mint ez?”, azt felelte, hogy erre a János 7,17 adja meg a választ: „Ha valaki kész cselekedni az Ő akaratát”; tehát, „ha valaki kész rá, hogy megcselekedje ezeket a parancsolatokat, úgy, ahogy azok írva vannak (lásd: Mt 5,39-44), hiszem, hogy az Úr velem együtt elvezeti arra, hogy meglássa: az Isten akarata az, hogy szó szerint vegyük őket.” Erre az alapelvre építve Müller György nem fáradozott hiába, és nem pazarolta el erejét hasztalan hiábavalóságra.

Felelősségünk az Úr Igéjének meghallásakor (T. Austin-Sparks)

In English: The Responsibility of Hearing the Word of the Lord

„Fegyver lesz a sorsotok, valamennyien a vágóhídra kerültök. Mert szóltam, de nem feleltetek, beszéltem, de nem hallgattatok rám, hanem azt tettétek, amit rossznak látok, azt választottátok, ami nem tetszik nekem” (Ézs 65,12).

„Azért tehát még jobban kell nekünk a hallottakra figyelnünk, hogy valamiképpen el ne sodródjunk” (Zsid 2,1).

„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek, ha valaki meghallja a hangomat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom, és ő énvelem. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek! Ezt mondja, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony hamar eljövök. Ámen, jöjj, Uram, Jézus!” (Jel 3,20.22; 22,20).

Az Úr folyamatosan eljön az Ő népéhez. Eljön hozzánk minden alkalommal, amikor élő Igével szólít meg bennünket. A Jelenések 3-ból idézett ismerős szakasz mély benyomás tesz ránk, ha megfigyeljük, hogy a zörgetés, a hang, a fül és „amit a Szellem mond” mind egyek. „Zörgetek”; ha pedig figyelmesen hallgatjuk, akkor nem is kopogás zaját, hanem hangot hallunk, azt a hangot, melyet csak a bensőnkben lévő füllel hallhatunk meg, mert ez a Szellem hangja; a Szellem pedig mindenkiben ugyanazon a nyelven jelenti ki: „az Én zörgetésem az Én hangom, és az Én hangom az, amit a Szellem mond, és ehhez olyan belső hallásra van szükség, amely odafigyel arra, és megfogadja, amit a Szellem mond”. Valahányszor tehát élő Igét kapunk, az Úr eljött, és Szelleme által eljőve az Igében, feleletre vár.

Valahányszor az Úr eljön hozzánk az Ő Igéjében, és szól hozzánk, annak mindig van egy gyakorlati vonatkozása is; az Úr közeledésének igazi célja pedig csak akkor tud kibontakozni bennünk, hogyha ez a gyakorlati dolog is megvalósul. Mert lehet, hogy az Úr ott van az Ő Igéjében; ott lehet a Szellem is, aki szól hozzánk az által az Ige által; nálunk lehet és a miénk lehet az Ige, mellyel megérintettük az Urat; és ez mind csodálatosan igaz lehet, annyira igaz, mint amennyire azokban a napokban volt, amikor olyanok írattak meg, mint hogy „Így szólt az Úr ennek és ennek a szája által”, vagy annyira igaz, mint amikor a próféták kijelentették: „Így szól az Úr” – tehát ugyanennyire igaz lehet ez ma is, mégsem jár ugyanakkor semmilyen eredménnyel az Úr szándékát és célját illetően. Mindig ez a veszély áll fenn, amikor az Úr Igéje eljön és megszólít, hogy végül semmi sem lesz elvégezve abból, ami az Úr szándékában állt, és amivel foglalkozni akart.

„Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremtek” – nem abban, hogy sok igazságot ismertek, hogy sok igemagyarázatot hallgattok, vagy hogy az Úr Igéje valóban eljött és szólt hozzátok. Hanem „abban, (…) hogy sok gyümölcsöt teremtek”. És ez csakis úgy lehetséges, hogy felismerjük az adott Igébe foglalt gyakorlati dolgot, és határozottan megragadjuk azt. Az Úr, amikor eljön hozzánk, és megszólít az Igében, akkor az élet válaszát várja, nem pusztán helyeslést, egyetértést vagy akár gyönyörködést benne.

A magvető példázatában az Úr négyféle választ adott elénk – mert Ő van jelen az Igében: Ő a magvető, a mag pedig az Ige. Jelen van az Úr az Igében, mellyel megszólít, melyet várakozással vet – a várakozásában azonban csalódik, valahányszor bármi más feleletet kap a valódi gyümölcsön kívül; a gyümölcs pedig azt jelzi, hogy valaki azt az adott dolgot a szívében megragadta. Ez a példázat lényege, hogy a szívünkben megragadjuk, vagy úgy is mondhatom, hogy a szívünkre vegyük az adott ügyet. Adhatunk persze valamilyen más választ is, mint amilyet az Úr keres. Ő azonban olyan szívet akar, amelyik nem érzelemmel, hanem gyümölccsel válaszol, s ez a gyümölcs annak az életnek lesz a megtestesülése, mely az Általa hozott Igében van; tehát hogy az Ige, melyben élet van, és amely a szívünkbe lett vetve, az az Ige élő módon jelenti ki majd magát bennünk. Erre a válaszreakcióra számít az Úr minden alkalommal, valahányszor eljön hozzánk az Igéjében.

Pál apostol azt mondta Timóteusnak: „Ezekre legyen gondod, ezekkel foglalkozz, hogy előhaladásod nyilvánvaló legyen mindenki előtt. Vigyázz magadra és a tanításra, maradj meg azokban”. Tehát ahogyan teljesen ezekkel foglalkozol, ezekre szánod oda magadat, a gyümölcseid, a fejlődésed, a haladásod mindenki előtt látható lesz. Ez a szellemi haladás egyetlen módja, és az egyetlen válaszreakció, mely az Úr kívánalmának eleget tesz. Ez az a válasz, melyet Ő keres – ezért azonnalisága és abszolút, teljes volta egyaránt lényeges.

Mindig fennáll azonban egy másik veszély is, amikor Igéjével az Úr eljön. Valahogy az van bennünk, a gondolatainkban, hogy elodázzuk az ügyet. Ha nem is szándékos a halogatás – mert azt nagyon kevesen tennénk – akkor is ugyanolyan elodázás, mivel valahányszor elmulasztjuk a dolgot megragadni és végigvinni, bizony ugyanúgy elhalasztottuk.

Nagyon is úgy érzem, hogy nekünk, az Úr népének összességében nagy hiányosságaink vannak abban, hogy azonnal, közvetlenül reagáljunk minden egyes Igére, amely megszólít bennünket, és amelyről a legcsekélyebb okunk is van hinni, hogy az Úrtól való. Ugyanis csak ezen a módon teremhetünk gyümölcsöt, csak így lehet fejlődni, növekedni.

Biztos vagyok benne, hogy mindannyiótok számára nagyon fontos a szellemi növekedés, előrehaladás, fejlődés. Biztos vagyok benne, hogy az Úrral való közösségetekben gyakran kéritek Tőle a belső, szellemi növekedést, előrehaladást, hogy ne toporogjatok egyhelyben, hanem érettségre jussatok. Biztos vagyok benne, hogy sokat foglalkoztok ezekkel az imádságaitokban. Javasolhatok nektek egy módot, hogyan tudtok az Úrral együttműködni az ilyen imádság megválaszolásában?

Úgy, hogy valahányszor az Úr Igéje megszólít benneteket, váljék szokásotokká, hogy azonnal induljatok, és foglalkozzatok az Úr előtt ezzel az üggyel és azzal a gyakorlati dologgal, amely a kapott Igével kapcsolatos. Ha egy napot is vártok, belekerültök abba az ördögi körbe, hogy hallotok egy újabb igeszolgálatot egy újabb üzenettel, és a legutóbbi már el is szállt tőletek, ti meg csak mentek tovább. Minden egyes üzenetnek, igehirdetésnek az a célja, hogy átvigyen a számunkra valamit, de a végén ezek az üzenetek, Igék csak gyűlnek, gyűlnek, s ahogy telnek a hetek, hónapok és évek, a velük kapcsolatos felelősségünk is feltornyosul, mivel maga az Ige fog bennünket megítélni: „az az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon” (Jn 12,48). Ezek azoknak az Igébe foglalt dolgoknak a felhalmozódott sokasága, amelyekkel ezért vagy azért – nem akarattal, nem szándékosan – nem foglalkoztunk azonnal gyakorlati módon.

Ha rögtön, azonnal alkalmazni kezdjük azt, amivel az Ige megszólított, amit belőle megértettünk, akkor a fejlődésünk mindenki számára látható lesz. „Itt van valaki, aki rögtön Isten elé jön, ahogy az Ige bármivel kapcsolatban is megszólította, és hagyja, hogy Isten foglalkozzon vele”. Isten az ilyet csodálatosan viszi tovább, ha valaki azonnal, őszintén és teljes mértékben az Úrhoz fordul, hogy azt a dolgot Őelőtte elintézze, rendezze.

Az Úr olyan Úr, aki azonnali válaszra vár. Ha megvizsgáljuk az Igét, meglátjuk, mivel jár az Úrnak adott azonnali felelet: Az Úr áldásával. De meglátjuk a bajt is, amit a halogatás jelent, a növekvő nehézséget, és meg fogjuk látni a veszteséget is, ami végül eljön, ha az a dolog elmúlt, és nem kezdtünk vele semmit: „Mert szóltam, de nem feleltetek”.  „Íme, (…) zörgetek, ha valaki meghallja a hangomat” – mit mond a Szellem. Ez a Gyülekezetnek szól, tudjátok, nem a megtéretleneknek; igaz lehet az ő esetükben is, de ez az Ige a Gyülekezetnek szóló Ige volt.

Az én szándékom pusztán az, hogy segítselek titeket eljutni a célig; mindig erre törekszem a magam számára és a ti számotokra is: hogyan juthatunk el arra az érettségre, arra a felnőttkorra? Az Úr ráteszi ujját erre a pontra, és nem enged tovább, hanem azt mondja: „Akkor most azonnali és határozott gyakorlati választ várok, intézd el most ezt Velem azzal a dologgal kapcsolatban, amellyel kapcsolatban ez az Ige megszólított téged!”

Ha nem hagynánk azt az ügyet kicsúszni a kezünkből, hanem minden alkalommal ezt tennénk, és odafigyelnénk mindazokra az egyéb dolgokra, amelyek mindig lesben állnak, hogy szertefoszlassák Isten Igéjét, amikor megérintett bennünket általa, akkor növekednénk. Még fel sem álltunk a helyünkről, s máris valaki beszélni kezd hozzánk valami másnapi vagy múltbéli eseményről, valamiről, aminek semmi köze sincs ahhoz, amit az Úr éppen mondott nekünk. Csak kilépünk a kapun, s máris csupa általánosságról szóló beszélgetésbe csöppenünk. Nagyon jó is tud lenni az ilyen jellegű közösség is, és semmiképpen sem vagyok ellene az Isten népe közötti valódi közösségnek, hiszen nagyszerű dolog és sokat jelent, ha tudunk egymással találkozni és beszélgetni, de vigyázzunk, mert alig hallottuk meg az Igét, máris elragadják tőlünk, és ami a gyakorlati megvalósulását illeti, olyan lesz, mintha soha nem hallottuk volna. Ez soha nem történhetne meg, ha azonnal foglalkozni kezdenénk vele az Úr előtt, és azt mondanánk: „Uram, ennek van egy gyakorlati vonatkozása is, és azt akarom, hogy az is az enyém legyen!” Ez a növekedés útja.

Ragadjuk meg az Igét! Ahogy mondtam, azért lényeges ez, hogy afelé a cél felé segítsen, amelyre kilátásunk van. Nagy értéke van az azonnali reagálásnak, és ez a válasz természetesen az Úrnak való teljes odaadást is jelenti. Az ilyen válasz mindig próbára teszi az odaadásunkat. Ha bárki valóban megragadta az Úr Igéjét, komolyan és rögtön oda kell mennünk az Úr elé vele, azaz kezdenünk kell vele valamit; nem csak alkalmakra járni és igehirdetéseket hallgatni, hanem keresni az Urat, és mindig feltenni a kérdést: „Mi az, amit az Úr mondott? Hogyan vonatkozik ez énrám? Mit akar az Úr elvégezni bennem ezzel kapcsolatban? Lehet, hogy látok valamit, lehet, hogy nem, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Uram, van-e valami fontos, amit nem látok? Van valami, amit mondani próbálsz nekem, és én még nem vagyok élő ennek a valaminek?” Milyen gyakran van, hogy egy bizonyos idővel azután, hogy az Úr szólt hozzánk egy dologgal kapcsolatban valamikor korábban, és az valóban megérintett valamit az életünkben, de akkor, ott mi nem láttuk meg. Most pedig látjuk, hogy mennyire ráillett az akkori helyzetünkre. Ha akkor odamentünk volna az Úrhoz, lehet, hogy megláttuk volna? Ezt jelenti a teljes odaadás az Úrnak az Igéjére adott válaszunkban.

Kell, hogy megragadjuk, és szorosan tartsuk az Igét mindaddig, amíg a dolog el nincs rendezve, amíg meg nincs szilárdulva, mert lehetséges, hogy gyakoroltuk magunkat benne, hogy annak az Igének a lényege szerint jártunk el, hogy éreztük a súlyát és éreztük, hogy valóban megragadott bennünket és megérintett – és mégis elhalványul. Éreztük, és mindig visszanézünk, és azt mondjuk: „Igen, ez az Ige szólt hozzánk; éreztünk valamit abban az Igében; megindított bennünket!” De az az igazság, hogy azt, amit viszont el kellett volna végeznie, nem végezte el. Az a teendőnk tehát, hogy az Igét megragadjuk és szorosan tartsuk. Szólt hozzánk az Úr valamit? Magunknál tartjuk-e jó szorosan addig, amíg az az ügy el nincs végezve, meg nincsen alapozva, és nem az Úré az a dolog bennünk?

Figyeljük meg jól a Zsidók 2-ben ezt az Igét: „Azért tehát még jobban kell nekünk a hallottakra figyelnünk, hogy valamiképpen el ne sodródjunk”. Többször megmutattam, hogy emögött az Ige mögött egy ember képét látjuk, aki a csónakjával éppen kikötni készül. Az áramlás erős, az ember pedig készül megcsáklyázni a kikötőcölöp kötélzetét, de figyelmetlenül csinálja; közben másfelé járnak a gondolatai. A hullámok csapkodnak körülötte, sebes az áramlás, a csónakos pedig óvatlan, s mielőtt észbe kaphatna, lecsúszik a kötél a csáklyáról, és ő elsodródik. Már a kezében volt, már érintette, már ott volt a csáklyája végén, és mégis elvesztette. Milyen gyakran van így. Az Úr Igéje megszólít, megérint, létrejön a kapcsolat, azt is mondhatnánk, hogy megvan, a miénk, de egy kicsit később hová tűnt? Egy idő múlva hová lett? „Azért tehát még jobban kell nekünk a hallottakra figyelnünk, hogy valamiképpen el ne sodródjunk.” Tehát az ilyen feleletre vár az Úr minden alkalommal.

Nem lenne helyes a dolgot ennyiben hagyni még egy fontos megjegyzés nélkül. Az ilyen válasz, amit az Úr keres, mindig kerülni fog valamibe. Az Úr gondoskodik erről. Az Úr dolgait nem lehet olcsón megszerezni; Isten célja sokba kerül, és minden ezzel kapcsolatos friss és új előrelépés szintén kerülni fog valamibe. Tudjátok, hogy a Zsid 13,13 a szóban forgó gyakorlati dolgok összefoglalása. A levélben elhangzó buzdítás mindenhol a „Menjünk!”. Az összefoglalása pedig ez: „Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívül, az ő gyalázatát hordozva”. Pontosan ez az, amit kapni fogunk azért, ha megyünk. Oly csodálatosnak, dicsőségesnek tűnik menni, mindaz, aminek nekiindulunk, csodálatos. Elábrándozunk az örökkévaló célról, a királyságról, az uralomról. Igen, annak a jelenlegi oldala viszont a gyalázat hordozása a táboron kívül. Az Úrral való járásnak megvan az ára. Minden egyes lépésnek meg kell fizetni az árát. Meg fog követelni tőlünk ezt vagy azt; és csak a hit emberei fognak kitartani. Ez az, ami elmélyíti bennünk. Ettől lesz a miénk, ez teszi a részünkké.

Az Úr válaszra várva érkezik; az Ige megköveteli, és minden ettől függ. Nincs semmi sem annyira megalapozva, hogy Isten ne tudná félretenni, ha nem reagál többé az Ő szándékaira. „Kimozdítom gyertyatartódat a helyéből, hogyha nem…” (Jel 2,5). Isten elplántálta azokat a gyülekezeteket, azokat a gyertyatartókat Kis-Ázsiában; megáldotta őket; használta őket; a bizonyságtétel edényei voltak; majd jött egy krízis, megrázkódtatás, melyben Isten azt mondta: „Azt, amit ültettem, azt, amit megáldottam, ami az Én Szellemem munkája volt, és az Én Szellemem volt benne, ki fogom mozdítani a helyéből”. Egy bizonyos értelemben mindig próbatételben vagyunk az életünkért, és a próbatétel természete ez: azonnali válasz az Úr minden látogatására az Igéjében. „Akinek van füle, hallja meg…”.

A fordító megjegyzése: Nincs hely és lehetőség minden üzenetben az igazság minden aspektusát bemutatni, ezért, mielőtt bárki félreértené a fentieket, fontos megjegyezni, hogy amit Sparks testvér veszteségként itt bemutat, az nem az örök élet elveszítését jelenti, ha valaki esetleg így értelmezné. Az örök élet kérdését ugyanis Krisztus egyszer és mindenkorra rendezte. Itt valami másról van szó: az örökségünkről – ami Krisztusban ugyancsak a miénk, azonban ahogyan azt az Izrael népének Kánaánba való eljutásának története előképben megmutatja számunkra, ezt az örökséget birtokba kell vennünk. A fenti üzenet pedig a birtokbavétel módjáról szól, illetve annak egy nagyon fontos, gyakorlati aspektusáról, de ugyanezt a kérdést több oldalról megvilágítva is olvashatjuk szinte az összes szerzőtől ezen a blogon (pl. G.H. Lang: Eszménykép és valóság c. írásában elég részletesen ír arról is, hogy a megváltást miért nem lehet „visszacsinálni”, mit jelent mégis az a sok „ha, akkor…” az Igében).