A szeretet erejének stratégiai jelentősége (T. Austin-Sparks)

A gyülekezet mennyei elhívása, vezetése és hadviselése c. könyv 6. fejezete.

PDF: Austin-Sparks_A_szeretet_erejenek_strategiai_jelentosege

Ebben a sorozatban Isten népének mennyei elhívásáról, magatartásáról és hadviseléséről gondolkodunk az Efezusi levélben kijelentett dolgok alapján. Utolsó két elmélkedésünkben legfőképpen azzal foglalkoztunk, hogyan viszonyul a Szent Szellem ehhez a három dologhoz a levélben – a Szent Szellem és az elhívás, a Szent Szellem és a magatartás, a Szent Szellem és a hadviselés. Úgy vélem, egyértelmű, hogy nem fogunk tudni minden egyes, Szent Szellemről szóló szakasszal foglalkozni a levélben, hanem inkább azt a benne lévő általános üzenetet nézzük meg, hogy a Szent Szellem milyen szorosan kapcsolódik mindenhez; és kicsit még ott folytatjuk, ahol az előző elmélkedésünket befejeztük.

Az egyéni tanulmányozás szempontjából azonban hasznos lehet, ha jelölöm az egyes irányokhoz kapcsolódó szakaszokat. Az elsőben – a Szent Szellem és az elhívás – egy alapvető szellemi állapot szükséges a szellemi áldásokhoz: Efezus 1,5.

Majd, mint pecsétet, elküldi az ígéret Szellemét, mely az örökség záloga a céllal, az elhívással, illetve az örökséggel kapcsolatban: Efezus 1,13-14.

A 15-23. versekben az Ige, mint a bölcsesség és a kijelentés Szelleméről beszél.

Az Efezus 2,18-ben azt látjuk, hogy egy Szellemben mehetünk az Atyához; azaz a Szellemet itt úgy mutatja be, mint az Isten jelenlétébe vezető utat, ami azt jelenti, hogy csakis a Szellem által jöhetünk Isten jelenlétébe, „őáltala van menetelünk mindkettőnknek az Atyához”.

Majd az Efezus 2,21-22-ben a Szellem lakhelyének épülő gyülekezetről beszél – ami azt jelenti, hogy a felmagasztalt Krisztus most nem más, mint Krisztus a gyülekezetben, és ez sokkal többet jelent annál, mint amit most meg tudunk vizsgálni. Többek között például azt jelenti: Isten céljának a Szent Szellemre bízott végrehajtása nem valahogyan a távolból történik, hanem ez belsőleg zajlik. Az Úr Jézus most nem a mennyből csinál valamit, hanem (Szelleme által) a gyülekezeteken belül, Isten lakóhelyén, a Szellemen keresztül.

Ebben a részben az utolsó szakasz, mellyel most foglalkozni fogunk, mert annyira szerteágazó, az Efezus 3,16-19-ben van: „Hogy adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberben, hogy Krisztus lakjon hit által a szívetekben a szeretetben meggyökerezve és megalapozva, hogy képesek legyetek megérteni minden szenttel együtt, hogy mi a szélesség, hosszúság, magasság és mélység, és megismerjétek Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjetek az Isten egész teljességéig” (Károli 2011).

Ez óriási jelentőségű szakasz, és ahogy látni fogjuk, összefoglalást is ad; azaz visszanyúlik a levélben előzőleg említett témákra, fölveszi azokat és magába foglalja, de nem áll meg itt, hiszen Pál nem fejezetekben és igeversekben írta a levelét. Egyenesen haladt tovább, és ez az összefoglaló rész azonnal továbbmegy abba, ami a következő részben folytatódik, ahogyan arra rámutattunk – a gyülekezet magatartására, mennyei járására, és utána a harmadik, utolsó szakaszra: az Úr népének menyei hadviselésére. A levél minden része bele lett foglalva ebbe a kis részbe az Efezus 3 végén. Nagyon fontos, hogy ezt felismerjük.

Világosabban meg fogjuk látni ezt, ahogyan tovább haladunk, de most szeretnénk ezt azonnal megragadni, mert annyira lényeges és átfogó dolgot mond itt az apostol, és amikor azt mondjuk, „az apostol”, a Szent Szellemet értjük; úgy értjük, hogy a Szent Szellem sokkal-sokkal többet ért itt, mint amit akár Pál, akár mi magunk egyáltalán valaha is láttunk. Ahogy a Szent Szellem tanítása és megvilágosító munkája alá jövünk, képesek vagyunk meglátni az igazságot ezeknek a dolgoknak a mentén, melyeket a Szent Szellem leíratott; és a hozzáállásunknak mindenhez, amit csak a Szent Szellem adott, mindig ilyennek kell lennie: van valami több, ami ismeretes a Szent Szellem számára, mint amit mi fölismertünk; és ott van még elég, amit felismeretlenként ki kell jelentenie, hogy elvihessen bennünket a legutolsó lépéshez Isten tervének útján, mert amit a Szent Szellem mond, abban benne van Isten teljes szándéka; és meg kell látnunk, hogy amit Ő mond, az valójában hogyan érint bennünket, hiszen mi vagyunk azok, akiket végzése (előzetes terve) szerint elhívott. Ez tehát az a terület, melyet most egy darabon körüljárunk.

A szeretet stratégiai értéke és ereje

Tekintsünk vissza [az Efezusi levélre]! Olvassuk el újra azokat a csodálatos dolgokat a mennyei elhívásról, vegyük végig az első három fejezetet apránként! Gyakorlatilag szavanként végigvehetjük, mert a szavak súlyosak, hatalmas jelentőségű szavak. Látjuk a képet kibontakozni, Isten hatalmas célját az örökkévalóságtól fogva; a gyülekezet kihívását az örökkévaló tanácsvégzés szerint, s az egész egy olyan napra mutat, amikor a gyülekezet egy dicsőséges gyülekezet lesz minden folt, ránc vagy efféle nélkül, teljes egyesültségben az Ő Fiával, aki a gyülekezet Feje – a valóságos eszköz, mely által Isten kormányozni fogja ezt a világegyetemet a mennyben és a földön; erre szól az elhívás.

Majd azt látjuk, hogy ez ellen a cél ellen, az elhívás, az Istennek ezen szándékával szemben; Istennek a gyülekezettel kapcsolatos, kimondhatatlanul nagyszerű gondolatával szemben a gonosznak egy egész hatalmas rendszere áll, hogy szinte kimeríthetetlen erőforrásaival meghiúsítsa, elbuktassa, lehetetlenné tegye a megvalósulását; egy óriási, hadviselő hierarchia, fejedelemségek és hatalmak, a sötétség világának urai, gonosz szellemek seregei a mennyeiekben, tüzes nyilakkal és számtalan csalárdsággal felfegyverkezve. Célpontjuk pedig Istennek a gyülekezettel, Krisztussal és az Ő tagjaival kapcsolatos szándéka. Ez a kettő áll egymással szemben – a cél, és a cél ellenségei.

Az Úr pedig jön, és azt mondja: „Ebbe lettetek elhívva, és ezek a ti ellenségeitek; és azt akarom, tudjátok, hogyan fogtok nyerni, és a cél hogyan fog megvalósulni bennetek és általatok; hogyan fogjátok elérni a dicsőséges végcélt, mert ez nem rajtatok kívül fog megtörténni; ez bennetek lesz elvégezve.”

És látván, hogy a cél háborút kreált, szörnyű háborút, tudnunk kell, hogyan menjünk a harcba, és hogyan mehetünk a harcba a győzelem bizonyosságával. A legelső pedig, amit mondani akarok erről a háborúról, hogy a fő stratégiánk a szeretet. A legstratégiaibb dolog az örökkévaló cél megvalósításában és a gonosz erőivel szembeni hadviselésben a szeretet. Ez erő kérdése, ugye? „hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberbe(n)”. Ezt imádkozzuk, megragadjuk ezeket a szavakat, és mindvégig az erőre gondolunk; a hatóerőre, a hatalomra gondolunk, és észrevesszük, hogy ezeknek a szavaknak a kontextusa – erő, hatalom, megerősödés – mindig a szeretet.

Ennek a megerősítésnek a célja – tehát a Szent Szellem célja ebben a vonatkozásban – az, hogy meggyökerezzünk és megalapozódjunk a szeretetben, azért, hogy erősek lehessünk. Erősek, hogy megértsünk mit? Isteni gondolatokat? Igazságokat? Nagyszerű eszméket Istenről? Nem, erősek, hogy képesek legyünk megérteni, mi a szélesség, hosszúság, magasság és mélység, és megismerjük Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjünk az Isten egész teljességéig. Az egész a szeretettel van összekapcsolva, és a Szent Szellem világosan azt mondja itt, ha van szemünk meglátni: ahogy a gyülekezet meggyökerezik és megalapozódik a szeretetben, úgy lesz képes az ellenséggel győzedelmesen szembeszállni.

Nem akarok nagyon alacsonyra ereszkedni, de hiszen nem látjuk ezt a világban is? A háborúskodó nemzetek mire törekszenek? Mi a győzelmi stratégiájuk fő tényezője? A nemzet egysége; a nemzetnek egynek, szilárd egésznek kell lennie. Mi egyik ország stratégiája a másik ellen? A másik belső bomlasztása, a gyanakvás és a kétkedés magjainak elhintése közöttük, hogy belsőleg megosztottak legyenek a saját magukat és az egymást, a vezetőiket és a vezérlőelveiket illető kérdések mentén. Mindent megtesznek tehát, hogy a propaganda eszközeivel elérjék a belső bomlasztást a másik oldalon, ami hatékony győzelmi stratégia. Nem akarom hosszan fejtegetni, hiszen értitek, mire gondolok.

Nem pontosan ezt a munkát végzi az ördög, hogy megrabolja a gyülekezetet az erejétől a harcra? Nem pontosan ezt csinálják a gonosz szellemek, hogy legyőzzék a gyülekezetet és meghiúsítsák Isten szándékát? Nem igaz az, hogy a gyanakvás, kétkedés, előítélet és az összes hasonló dolog fojtogató felhője jobban eléri az ellenségnek azt a célját, hogy a gyülekezetet gyengeségbe, belső megosztottságba, szétszóródásba és bénultságba vigye, mint bármi más? Ami pedig igaz általánosságban véve az egészre nézve, igaz a legkisebb létszámú keresztény közösségekre is. Az ellenség erre fog törekedni, mert mindig is sikerrel járt ebben. Sokkal hatékonyabb számára, mint akármilyen más módszer.

Lépjünk kicsit vissza arra a nyomorúságos területre, melyet az imént érintettünk, és gondoljuk végig, hogy mennyivel megfelelőbb és hatékonyabb lenne bármelyik hadakozó országnak, ha az ellenséget annyira fel tudná őrölni belülről, hogy az teljesen összeomlana, mint hogy frontális támadást intézne ellene, és a saját vérét is ontaná a küzdelemben. Ha mód van arra, hogy valaki egyetlen csapás nélkül, mindössze belső propaganda által nyerjen, akkor a haderőt érintetlenül sikerült megőrizni, és az összes erőforrást más, további célokra lehet fordítani. Látjuk, hogy a Sátán hogyan reprodukálja magát még ebben a világban is a közönséges emberi szinten, ott, ahol ő kormányoz.

Nézzünk mögé, és lássuk meg, hogy ugyanezt csinálja szellemi értelemben a gyülekezet ellen is. Hiszen, ha a Sátán sikeresen győztes csapást tud mérni a gyülekezetre azáltal, hogy megosztja az Úr népét a gyanakvás révén, miért jönne elő a nyílt konfrontáció sokkal nyilvánvalóbb, veszélyesebb és költségesebb módszereivel? Hiszen mindent elér egyetlen ökölcsapás nélkül is – és ez annyira szánalmas és tragikus, hogy ha fölismernénk, a szívünkben nagyon föllázadnánk ellene, jobban, mint bármi ellen.

A Sátán könnyedén megnyomorított bennünket azáltal, hogy beleavatkozott az egymással való közösségünkbe. Kivont bennünket a harcból azáltal, hogy közénk állt, és elérte, hogy egymásra kétkedéssel, gyanakodva nézzünk, hogy bogarat ültessen a fülünkbe valakivel kapcsolatban. Pedig az ilyesmi legtöbbször nem más, mint hazugság, egyszerű hazugságpropaganda. Nem igaz a dolog, de bele tud vegyíteni éppen elég igazságot ahhoz, hogy valószerűnek tűnjön, de legalábbis foglalkozzunk a gondolattal. Ó, mekkora szüksége van az Úr népének szellemi ítélőképességre és éberségre, hogy ne higgyünk el mindent azonnal, még akkor sem, ha teljesen igaznak látszik! Azt kellene mondanunk, „várj egy kicsit, előbb bizonyosodjunk meg afelől, hogy ez a teljes igazság, és csakis az igazság!”. Óriási stratégiai értéke van a szeretetnek a szentek között, és biztosak lehetünk benne, hogy amikor a Szent Szellem ilyesmit mond, akkor nagy dolgokat akar elvégezni; és Ő a legnagyobb dolgot – Isten szándékát bennünk – tartja a kezében.

Ő úgy jön, mint a hatalom, az erő Szelleme, de ne feledjük, hogy ezt a gyülekezetben a szeretet mentén kell értelmezni. A mi erőnk az egymás iránti szeretetünkben rejlik. Ezt soha ne feledjük! A Szent Szellem erejét a gyülekezetben a szeretetben kifejezve kell érteni. Tudjuk, hogy különbség van aközött, mit jelent Úrnak, illetve Fejnek lenni. Pusztán egy újabb oldala ugyanannak a dolognak. Krisztus Fejként adatott a gyülekezetnek minden dolog fölött, és később azt olvassuk, hogy a férj feje a feleségnek, úgy, ahogyan Krisztus Feje a gyülekezetnek.

Ha visszamegyünk a Korinthusi levélhez, ott nem olvasunk egyértelmű kifejezésekkel és fogalmakkal arról, hogy Krisztus a Fej, bár egy helyen van ugyan erre némi utalás, de nem erről szól, hanem arról, hogy Krisztus Úr. Miért? Mert a korinthusi állapotok olyanok voltak, hogy arra volt szükség, hogy Krisztus Úr legyen, amikor azonban Efezushoz érkezünk, a korinthusi talajról a mennyeiekbe emelkedünk, és Krisztus itt Fej.

A férj nem ura a feleségének, hanem a feje a feleségének. Bizonyos értelemben igaz, hogy az Úr Jézus Ura a gyülekezetnek, de nem hívják így. Fejnek hívják. Mit jelent valaki Fejének lenni? Azt, hogy itt a szeretet az elsődleges. Úrnak lenni azt jelenti, hogy valaki uralkodik a másik fölött. Ha uralomról van szó, akkor ott alá kell vetnünk magunkat. Férj és feleség között azonban nem ez a viszony áll fenn, ott a szeretet áll az első helyen, ahogyan az Efezus 5 elég világosan megmondja: „Ahogyan Krisztus is szerette a gyülekezetet”. Ő a Fej. Nincs semmilyen zsarnoki uralom Krisztus részéről, ha a gyülekezetről van szó. Látjátok itt a különbséget? Ha „korinthusi” módra élünk, akkor meg kell ismerünk Őt, mint Urat, alá kell Neki vetnünk magunkat, össze kell töretnünk. Ha „efezusi” módra élünk (nem biztos, hogy szeretem ezeket a kifejezéseket), tehát mennyei módon, akkor nem kell megtörnünk Krisztus uralma alatt, hanem meg kell hajolunk előtte, mint Fej előtt. A szeretet az elsődleges, és ez jelenti az erőt. Így kell lennie, ha győzni akarunk az ellenség fölött.

Soha nem fogunk tudni szembenézni ezzel az ellenséggel, ha még előbb meg kell törnünk Jézus Krisztus uralma alatt, de szembeszállhatunk vele, ha meghajoltunk Előtte, mint Fej előtt, az Ő mindent felülmúló szeretetében. „Hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberben, (…) a szeretetben meggyökerezve és megalapozva, hogy képesek legyetek megérteni minden szenttel együtt (…) Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjetek az Isten egész teljességéig”.

Hogyan tudjuk, ezt nagyon röviden összefoglalni? Ez az üzenet, szeretteim. Egy új helyzetről beszélünk, amellyel új erő jár, a szellemi hatalom felemelkedett helyzetéről, ahol az ellenség legyőzöttnek bizonyul, ahol valóban felette vagyunk Krisztusban. És ez nagyon is gyakorlati dolog lesz! „Viseljétek el egymást szeretetben”! „Bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!” „Járjatok szeretetben” – mondja az apostol ebben a részben – magatartás! – járjatok szeretetben. „Igyekezzetek megtartani a Szellem egységét”. Ez az ellenséggel szembeni helyes stratégia! Ez a pozíció szükséges a mennyei hadviseléshez. Elvesztettünk már nem egy nagy szellemi harcot, és az ellenségnek van bőven oka kárörvendeni, amikor valamilyen mondvacsinált ügy, valamilyen apró hazugság miatt két hívő közé tud állni, és belepiszkál az egymással való közösségükbe, vagy amikor sikeresen elhinti a gyanakvást, a kétkedést az emberek gondolataiba valami olyasmiről, amit az Úr pedig éppen használ.

Az ellenség jól ismeri az egységnek, a Szellem egységének, a Szellem szeretetének értékes voltát. Tudja, mennyit számít, és biztosra vehetjük, hogy mindannyiunknál ez lesz az elsődleges célpontja. Fogadjuk ezt meg, legyünk mindig nagyon éberek ebben a dologban! Amikor a hadszíntérre lépünk, azt mondja az Ige, hogy nem csak imádkozzunk minden időben, hanem hogy ugyanezen dologban vigyázzunk éberen minden állhatatossággal! Az ellenség nem válogat a módszerekben, bármire képes. De hadd ismételjem, hogy legtöbbször nem is valós dologról, hanem csak valami érzetről van szó.

Eszembe jut egy eset, ami jól illusztrálja ezt. Sosem felejtem el, mert életreszóló lecke volt számomra, és azóta is mindig nagy segítségemre van. Régen, még az elején, amikor az Úr a kezelésébe vett, és egy nagyon komoly válsághelyzeten vitt át az életemben, ami a legnagyobb dolog volt, és ennek a szolgálatnak a kezdete; és épp azt tanultuk, hogy mit jelent a Krisztusban való hatalom a gonosz erői fölött, nagyon kis egyszerű, de nagyon is pontosan kiszámított első leckét kaptam.

Az egyik Úr napjának reggelén Paterson testvér bejött a szobámba közvetlenül az összejövetel előtt, és ahogy bejött, mintha egy óriási jégfal került volna oda kettőnk közé. Úgy jött be, mint egy jéghegy, és én is teljesen lefagytam. Az egésznek volt valami baljós és gonosz érzete. Amint ezt így magamban azonosítottam, ránéztem, és megkérdeztem:

  • Mi van veled?
  • Semmi.

Egyenesen a szemébe néztem: – Komolyan azt mondod, hogy nincs semmi?

  • Nem, tényleg nincs semmi, amiről tudnék.

Azt feleltem, hogy ezt nem hiszem, és megkérdeztem: – Mondott neked valaki valamit rólam?

  • Nem.
  • Akkor mégis mi a baj? Valami csak van benned?

Azt mondja: – Ó, igen, most, hogy így mondod, úgy érzem, van valami…

  • De abban biztos vagy, hogy semmi konkrét dolog nincsen, nincs valami kérdésed, nincsenek-e kétségeid valami felől, nincs-e valami, amit tisztáznunk kellene?
  • Nem, semmi ilyen.
  • Akkor – mondtam –, letérdelünk az Úr előtt, és leromboljuk ezt a dolgot.

Letérdeltünk együtt, és az Úr nevében ellenálltunk az ördög munkájának. Azonnal el is tűnt. Ami utána következett, meg is magyarázta az egészet. Az Úr napja volt, és az ellenség látta, hogy valami készülőben volt azon a napon, amit meg akart akadályozni, ezért bejött ezzel a puszta érzettel – ami nagyon is valóságos volt nekem, teljesen lebéníthatott volna, ha nem bántunk volna el vele. De ott azonnal elbántunk vele, tisztáztuk, eltávolítottuk, és a nap többi részében történtekből ki is derült, hogy mit akart az ellenség megakadályozni. Egyértelművé vált, hogy a Sátánnak nagyon fontos volt az a nap, mert az Úrnak is nagyon fontos volt az a nap.

Nagyon sokszor történik, hogy a Sátán a gonosz szellemeivel jön, és valamit kifundál. Ha hitelt adunk neki, az pusztító kihatással lesz a másikkal való kapcsolatunkra. Ha a dolog valós, akkor rendezzük az Úr előtt. Ha nem valós, akkor romboljuk le. Nagyon vigyázzunk, hogy mit fogadunk el azokból a dolgokból, melyek az egymással való közösségünket megszakítják! Biztosra vehetjük, hogy az ellenségnek fűződik hozzá érdeke. A Szent Szellem szeretetének hatalmas stratégiai jelentősége van! Az Úr tanítsa meg nekünk, mit jelent.

Az első szeretet – 4., utolsó rész (T. Austin-Sparks)

Pár szóval beszéljünk a következőről is: „Állhatatosak voltak az apostolok tanításában”. Ne gondoljátok azt, hogy ez itt az újszövetségi írásokra vonatkozik, hiszen még egyetlen apostoli levél sem született még meg, amikor ez történt. Ebben az időben még semmi sem állt rendelkezésre az Újszövetség teljesebb tanításából, tehát ez az állítás kétségtelenül az apostolok szóbeli tanításaira vonatkozik, mellyel a testvéreknek szolgáltak. Ha megvizsgáljuk, azt fogjuk látni, hogy az apostolok az Ószövetség alapján tanítottak; azt mutatták be, hogy hol, hogyan és mit mond az Ószövetség Jézus Krisztusról.

Bárki, aki azt mondja, hogy az Ószövetséget félre lehet tenni, mert annak ma már nincs semmilyen jelentősége, az elveti az apostolok legelső tanításait. Péter pünkösdi beszédében minden az Ószövetségből származott, ahogyan az is, amit az Úr Jézus a feltámadása után az apostoloknak mondott. Az apostolok tanítása pedig az Úr Jézust mutatja be; összefoglalja és világossá, érthetővé teszi azokat a dolgokat, amiket a régi próféták Őróla mondtak. „Kitartottak az apostolok tanításában.” Mit csináltak? Buzgó örömmel adták át magukat az Úr Jézus egyre mélyebb megismerésének az apostolok ószövetségi magyarázatainak révén.

Én így látom, hogy egyszerűen ez történt. Péter és a többi apostol – a Szent Szellem belső megvilágosító munkája által – megragadták és folytatták azt, amit az Úr Jézus a feltámadása után elkezdett: „Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt”. Az apostolok ezt megragadták, és immár teljes világosságban mutatták be a testvéreknek az Úr Jézust az ószövetségi igeszakaszok alapján; ezek a hívők pedig átadták magukat az Úr Jézus megismerésének, hogy kikutassák ezeket a dolgokat, hogy meggazdagodjon a szívük mindazzal, amit az Írás az Úr Jézusról mondani akar. Maga az Úr Jézus volt a szemük előtt; rabul ejtette őket, és most mindent meg akartak tudni Róla, amit csak lehetett, az apostolok pedig megadták ehhez a kulcsot. Átadták magukat annak, hogy kövessék az apostolok tanítását.

Ha meg akarjuk tudni, mi volt ez a tanítás, vegyük csak Péter pünkösdi beszédét, és nézzük meg mindazokat a dolgokat, melyeket egyedül abban a beszédben érint. Említi Isten előre tudását; említi az Úr keresztre feszítését Istennek eme előre tudása szerint; említi a feltámadást; említi a felvitetést; beszél a Szent Szellemről, hogy mi a célja az Ő eljövetelének. Beszél az Úr Jézus jelenlegi, uralkodói és megmentői hatalmáról. Majd tovább folytatja a gondolkodás megváltoztatásával, a bemerítkezéssel a bűnök bocsánatára, majd végül az egészet ezzel a kijelentéssel foglalja egybe: „Mert az ígéret nektek adatott és a gyermekeiteknek”. Ez összefoglaló üzenet, Péter nagyon sok mindenre kitér benne. Ezek a hívők pedig átadták magukat ennek, hogy megragadják, és még többet ismerjenek meg belőle.

A gyakorlati alkalmazása számunkra pedig ez: az első szeretet mindig valódi, szívbeli vágyakozást és odaadást jelent azzal kapcsolatban, hogy többet ismerjünk meg Abból, Aki annyira hőn szeret bennünket. Az győz, aki visszatér az első szeretethez. Pál, a nagy győztes, azt mondja a Filippi 3-ban: „Hogy megismerjem őt…”. Hogy jobban megismerje a szeretetét, hogy jobban megismerje Őt Magát buzgó igyekezettel, a gyakorlatban. És ezek a tanítványok kitartottak, állhatatosak voltak ebben; örömteli lendület volt az Ő ismeretének keresésében.

Állhatatosak voltak az apostolok tanításában és állhatatosak voltak a közösségben: „Kitartók voltak a közösségben”. Úgy tűnik nekem, hogy nagy jelentőséget tulajdonítottak az egymással való közösségnek. Csak a véleményemet mondom, hogy hacsak nem tulajdonítunk ennek valóban nagy jelentőséget, akkor könnyen kárt szenved ez a dolog. Örömteli lendületre, első szeretetre van hozzá szükség. Úgy érzem, hogy van még hiányosság bennem is és talán mindannyiunkban az egymással való közösség iránti kitartás ügyében. Ennél sokkal jobban is át tudnánk adni magunkat annak, hogy közösségben legyünk a testvérekkel. Túl könnyen feladjuk, hagyjuk, hogy a közösségünk megszakadjon, és az egymással való közösséget felfüggesztjük, a kapcsolat meggyengül, mert úgy vesszük a dolgokat, ahogyan jönnek; nem ragadjuk meg az egymással való közösség ügyét. Azt mondom tehát, hogy az első szeretetet az egymással való közösséghez való gyakorlati hozzáállásunk, a buzgóságunk mértéke, a benne való kitartó állhatatosságunk is mutatja. Segítsen bennünket az Úr ebben, hogy állhatatosak tudjunk lenni az egymással való közösségben!

Ha pedig elutasításba ütközünk, akadályba vagy valamilyen nehézségbe, oly egyszerű lenne belenyugodni és hagyni, hogy az egymással való közösségünk hanyatlani kezdjen. Adja az Úr, hogy azt mondhassuk: „Nem! Állhatatosak és kitartók vagyunk az egymással való közösségben, mert ez az Ő akarata!”

„(…) a kenyér megtörésében”. Ez nem más, mint a Krisztusról, az Ő elvégzett munkájáról szóló együttes, közös, testületi bizonyságtétel. A megtört kenyér az, ami a testvéreket összehozza, ez áll a gyülekezeti élet fókuszában. A gyülekezeti élet az Úr asztalánál zajlik, az Úr teste és az Úr vére a bizonyság, mely a testvéreket egyesíti. A tanítványok tehát kitartottak a Vele és Benne való egységükről szóló bizonyságtételben. Az életüknek új középpontja lett, és a kenyér megtörésében találták meg a lehetőséget és alkalmat ennek kifejezésére, és kitartottak ebben. Adjon az Úr kitartást és állhatatosságot az Úr Jézus valóságának együttes, közös tanúságtételére! Ha az Úr asztala meggyengül közöttünk, az az első szeretet hanyatlásának jele. Ha ennek az asztalnak megvan az őt megillető helye és szellemi valósága, akkor közöttünk élet lesz, éltető energia, lendület és öröm.

„(…) és az imádkozásban”. Ez volt a tanítványok új elhívása. Úgy vélem, ez volt a legelső és legfontosabb kifejezésmódja az Úr és az Ő dolgai iránti odaszánásuknak. Vajon milyen okból imádkoztak, és kiért, milyen dologért? Biztos vagyok benne, hogy imádságukban kiöntötték a szívüket Istennek, hogy amilyen csodálatos dolgokat ők megtapasztaltak, és aminek a birtokába jutottak, azt mindenki más is tapasztalja meg, az legyen minden emberé mindenhol; terjedjen, hogy mindenki megismerje az Úr Jézusból azt, amit ők is megismertek. Ó, mennyire imádkozhattak azért, hogy mindenki megismerhesse az Ő ismeretének páratlan nagyságát, úgy, ahogyan ővelük is történt!

A lényeg ez: volt valamijük, és nem akarták csak maguknak megtartani, túl jó volt ahhoz; azt akarták, hogy terjedjen. Bárhogy is fogalmazzuk, ez a lényeg. Azt akarták, hogy az a megismerés és az a tapasztalat, amiben nekik részük volt, abban mások is részesülhessenek. És imádkoztak, és kitartottak ebben. Ha végignézzük az ApCselben az imaéletüket, láthatjuk, hogy az imádságaikban mindig ezzel foglalkoztak, hogy bizonyságtételük terjedhessen, hogy másokban is valósággá váljon, hogy mások is beléphessenek ennek örömébe. Nem úgy álltak hozzá, mint kötelességhez, mint valamilyen elvégzendő feladathoz, hanem az első szeretet indította őket erre. „Van valamink! Ó, bárcsak mindenki más is megismerhetné!”

Megkérdezhetem, hogy vajon ti is így vagytok-e azzal kapcsolatban, amitek van? Bárcsak láthatnám azt az imaórát, amely ezt bizonyítja! Ó, ha csak egy kicsit is visszatérnénk az Apostolok Cselekedeteihez, az imaóráink szárnyakat kapnának! Nem lennének nagy hallgatások, csak szívből kiáltanánk az Úrhoz: „Urunk, hadd ismerjenek meg Téged mindenhol az emberek, úgy, ahogyan mi megismerhettünk Téged!”

Állítsa helyre az Úr mindegyikünkben az első szeretetet, hogy a miénk lehessen az öröm, a lendület; és tegyen bennünket ilyen néppé, akik állhatatosan kitartanak az Ő ismeretében, az egymással való közösségben, annak tanúságtételében, hogy ki Ő testületi értelemben, és a mindenki másért való imádságban, hogy ők is megismerhessék azt, amit az Úr nekünk adott.

Az angol szöveget szerkesztette a Golden Candlestick Trust. Eredeti helye:

http://www.austin-sparks.net/english/005293.html

A teljes magyar szöveg (1-4. rész) PDF-ben letölthető: Austin-Sparks-Az első szeretet

Az első szeretet – 3. rész (T. Austin-Sparks)

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető innen: Austin-Sparks-Az első szeretet

Az első szeretet jele az öröm, ez az öröm pedig nem csak egy összetevőjét jelenti az első szeretetben, bizalomban, reménységben rejlő erőnek. Bizalmat mondtam, de a „hit” szót is használhatnánk, ha nem tűnne sokszor pusztán teológiai kifejezésnek. Tehát a bizalom, a reménység – ez biztosan az első szeretet jele. Ez más szóval azt jelenti, hogy amikor az első szeretet dominál, nem kérdőjelezel meg semmit; nem állsz meg elgondolkodni azon, hogy bízhatsz-e Istenben, mert fenntartás nélkül, magától értetődően beléhelyezed a bizalmadat, máskülönben ez nem ilyen szeretet lenne. Nem lehet vajon, hogy az első szeretet öröme leginkább azért hiányzik, mert meggyengült bennünk ez a bizalom? Meg tudunk-e bízni annyira az Úrban, hogy ez a bizalom felszabadítson bennünket az alól a szorongás és aggodalom alól, mely kiűzi az örömöt az életünkből? Ráadásul legtöbbször olyasmi miatt aggódunk, ami meg sem történt, és tán nem is fog.

Biztos vagyok benne, hogy az ellenségnek az Úr gyermekeivel űzött egyik kedvenc játéka, hogy elérje, gúzsba kössük magunkat csupa olyasmivel, ami megtörténhetne; és mi történne akkor, ha megtörténne – hogyan viselkednénk, hogyan reagálnánk, mi mindent kellene tennünk akkor. Máris rászedett bennünket, és bizony így szed rá százszor, akár ezerszer is az életünk során; és ami miatt aggódtunk, sosem következik be. Az ellenség valódi célja azonban, hogy aláaknázza bizalmunkat az Úrban; a Benne való bizalmunkat akarja megtörni azzal, hogy azt súgja, „mi van, ha”! Ha ez vagy az lenne! Ha ilyen vagy olyan volna! És ez a kis „ha” valójában az Úr ellen fog irányulni. Ha így élünk, ha bármilyen mértékben is, de így gondolkodunk, akkor az az első szeretet rovására megy, és kialszik bennünk az öröm lángja.

Az ApCsel első fejezeteinek hívőiben még megvolt, hogy egyszerűen csak bíztak az Úrban, az első szeretetük bizalmat jelentett, és ez a gyakorlatban is megnyilvánult. Az ember nem megy, és adja el és osztja szét mindenét, csak ha bízik az Úrban. Csak az képes arra, hogy ne mondjon semmit a magáénak, és hagyja, hogy mindenki más is hozzáférjen, aki bízik az Úrban, és bízik benne másokkal kapcsolatban is.

Ezek a hívők nem gondolkoztak sokat ezen; spontán jött, egyszerűen csak megtörtént; tettük annak belső megtapasztalásából és öröméből fakadt (a Szent Szellem által), hogy Jézus él, a trónon uralkodik és minden az Övé. Ennek valóságos belső megragadása ma is nagyon sokat számítana. Hihetjük és vallhatjuk tanként, hogy Jézus fent van a trónon, és ugyanakkor mintha megfeledkezett volna rólunk, minden minket érintő dolog valahogy rosszra fordult, habár bíztunk az Úrban. Így gondoljátok most? Az egész életetek elhibázott, zűrös, habár átadtátok az Úrnak, rábíztátok, és nem kerestétek a magatok útját, azt akartátok, amit Ő akar, nem volt más a szívetekben, csak az, ami Őneki fontos, és hittel jelentitek ki, hogy Jézus él és uralkodik. Csakhogy ez a két dolog ellentmond egymásnak, ezek kölcsönösen kizárják egymást, ezek nem járhatnak együtt. Egyetlen lehetséges megoldása van a helyzetnek, feltéve, hogy valóban nem a saját akaratunkból cselekedtünk, és tényleg nem a magunk feje után mentünk, hanem tökéletesen átadtuk magunkat az Úrnak, és teljes mértékben elfogadtuk az Ő uralmát. Akkor bármennyire is zűrösnek, félresikerültnek, sőt sikertelennek tűnjék az életünk, mégsem az; mert Ő tudja, hogy mit csinál velünk: „De ő jól tudja az én utamat” (Jób 23,10). Hogy az Úr szuverén, tehát, hogy joga van mindenkivel jótetszése szerint bánni, azt minden bizakodó szívű embernek valóságosan, gyakorlati módon el kell ismernie és el kell fogadnia; ez nem valami elvont és távoli dolog, ezt mindenki meg tudja érteni. Ha pedig valóban meg tudjuk ragadni, az nagyon nagy különbséget fog jelenteni, és sokat fog számítani mindazokban a dolgokban, amelyek elvonják az örömöt az élettől, és azt akarják, hogy ne lehessünk olyanok, mint akik az Úrban dicsekszenek.

A 42. versben láthatunk néhány gyümölcsöt, ennek az örömnek a megnyilvánulásait. Négy ilyen van.

„Kitartóan foglalkoztak”, vagy másik fordításban: „állhatatosak voltak”. Mielőtt erről a négy dologról beszélnék, hadd mondjak valamit erről. Például legelőször is kiderül, hogy volt valami hevület, öröm, buzgóság, amit megragadtak, szorosan tartottak, és most odaszánják magukat az Úrnak és az Ő dolgainak teljesen, kitartóan és állhatatosan. Látjátok, itt is megjelenik az Úr Jézussal való kapcsolatuk részeként ez a mindenre kiterjedő vonás: mélyreható alaposság, tökéletes odafordulás, szívbeli, lelkesült öröm – állhatatosak voltak.

A másik, ami számomra ebből kiderül, hogy felismerték, valaminek változnia kell; hogy ez a dolog csak úgy működik, ha az ember teljes szívéből odaszánja magát. Erős kifejezés ez: „állhatatosan kitartottak”. Mintha azt mondaná, ha nem tartottak volna ki, akkor valami működésben lévő egyéb dolgok elszakították volna, és elvonták volna őket. Hiszen nem ez az egyetlen dolog a világon, vannak más dolgok is, melyek ez ellen vannak, ezért muszáj volt állhatatosan kitartaniuk. Ez mutatja az első szeretetet: a gyakorlati, valóságos alkalmazás mértéke az Úr dolgaival kapcsolatban. Mennyi valósul meg belőle a mi életünkben? Ugye, hogy erőteljesen helyre kellene állítani ezt az elemet? Mert ez kell ahhoz, hogy saját magunkat eltökélten, kitartóan és teljes szívből az Úr dolgainak tudjuk szánni.

Lehet, hogy le vagy törve, elfáradtál, elveszítetted a lelkesedésedet, örömödet; teljes erővel rád nehezedett a súly ezen a fárasztó úton; legyűrtek a gondok, a nehézségek, az akadályok. Mégis, aki azt mondta az efezusi gyülekezetnek: „az a kifogásom van ellened, hogy első szeretetedet elhagytad”, nem felejtkezett meg a nehézségekről, a gondokról, a csüggedésről, a régóta elhúzódó küzdelemről. Nem feledkezett meg ezekről, de mindezek tudatában sem igazságtalanság vagy kíméletlenség tőle az első szeretet ügyére visszakanyarodni. Mintha azt mondaná: „Igen, tudok a nehézségeidről, a fájdalmaidról, a csalódásaidról és a szenvedéseidről. Mindent tudok ezekről; mégis azt mondom, hogyan tudtad elveszíteni az első szeretet örömét?” Emberileg nézve, ha csak rólunk volna szó, ezt lehetetlen lenne komolyan számon kérni, de itt a Szent Szellemről van szó! Vajon Ő más-e, mint kezdetben? Vajon kevesebb lett-e? El tud-e fáradni? El tud-e csüggedni? Le tudják-e gyűrni a gondok? Azt hiszem, értitek, miről beszélek. A Szent Szellem nagyobb, teljesebb, erőteljesebb jelenlétére, a felmagasztalt Úr életére van szükségünk, hogy töretlen örömmel vezéreljen bennünket az úton.

Az első szeretet – 2. rész (T. Austin-Sparks)

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető innen: Austin-Sparks-Az első szeretet

Az ApCselben látjuk, hogy ezt a csodálatos örömöt kiváltó tényező nem volt más, mint az Úr Jézus fölmagasztalásának, fölemelésének belső megtapasztalása. Pontosan ezt akarta a Szent Szellem is, aki azért és azon az alapon jött, hogy Jézus elfoglalta a trónt; az pedig, hogy a gyülekezethez jött, azt jelenti, hogy mindenkihez jött, aki hitt az Úr Jézusban – hogy mindenkiben valóságossá tegye azt a dicsőséges tényt, hogy Jézus Úr, felemeltetett, és most a trónon ül. Ennek valóságossága a Szent Szellemmel együtt költözött beléjük, és ez hozta létre bennük ezt a csodálatos örömöt.

Mindnyájan hiszünk abban, hogy Jézus a trónon ül, mindnyájan hisszük, hogy fel lett emelve, egyikünk sem habozna határozottan egyetérteni azzal, hogy „az Istennek jobbján fölmagasztaltatott”. Azt akarom mondani, hogy az Úr népében sokunkból hiányzik valami, amire pedig nagy szükség lenne, hogy valóságként megéljük: Jézus fölmagasztalva, fölemelve! Ó, ha valóban fölismernénk a szívünkben mindazt, amit ez jelent; ha meglátnánk mindazt, amin keresztülment, amit elszenvedett; az útját akadályozó hatalmas ellenállást; meglátnánk mindazt, ami fölött győzedelmeskednie kellett – a bűn felett, az emberi gyengeség és romlás felett, a sátáni erők és ellenségesség felett, az egész világ felett! Maga a halál és annak minden ereje felett! (Ki tudná valaha is megmérni vagy leírni ezeket?) Akkor azt is meglátnánk és felismernénk, hogy annak, hogy Jézus fel lett emelve, és az Isten jobbján ül, valódi jelentősége van! Ha ez a Szent Szellem által valóban megragadhatna bennünket belsőleg, biztos vagyok benne, hogy sokkal több lenne az igazi örömünk, akkor is, ha egyébként nagy lelkesedéssel hisszük a tényt, hogy Ő a trónon ül.

A Szent Szellem eljött, és lakozást vett bennünk a maga isteni örömével, lendületével ezzel a hittel kapcsolatban. Nagy ujjongás és öröm volt a mennyben. Amikor az Úr Jézus visszatért a mennybe, a Zsoltárokban van egy rész, amelyik leírja ezt: „Emeljétek föl fejeteket, ti kapuk, emelkedjetek föl, ti ősi ajtók, hogy bemehessen a dicső király!” (Zsolt 24,7). A menny ujjongva örvendezik. Ez valódi kép, ahogyan a menny örömujjongása közepette az Úr Szelleme eljön annak győzelmében, dicsőségében, erejében és örömében, hogy Krisztus ott van fönt, és úgy megtölti ezeknek a hívőknek a szívét, hogy a menny öröme visszhangzik bennük. Így őket is ez az öröm járja át az Úr Jézus felmagasztalásának, felelemelésének belső megtapasztalása által.

Ha most nem érezzük úgy, hogy éppen ez lenne jellemző ránk, úgy vélem, hogy az Úr Igéje az most számunkra, hogy így lássuk Őt, hogy bennünk is létrejöjjön az első szeretet helyreállását jelző öröm.

Ha nem mondanék semmi többet, csak ezt: több szent örömre van szükségünk, és ez olyasmi, ami miatt keresnünk kellene az Urat, akkor ez már önmagában nagyon jó buzdítás lenne, és ha megfogadnánk, nagyon nagy dicsőséget szerezne az Úrnak. Szoktatok-e vajon szembenézni magatokkal, és mondjátok-e: „Te tényleg nagy odaszánással vagy az Úr iránt; valóban egyedül az Ő érdekét tartod szem előtt, az Ő dicsőségét, az Ő népét; tényleg egyedül Krisztus teljességére törekszel. De nem igaz-e ugyanakkor, hogy túl nagy küzdelem árán teszed ezeket, és ez az erőfeszítés minden örömöt kiszorít az életedből, és nem is engedi be; és így keresztény élet szörnyű teherré válik, amitől ráadásul mások is ilyennek érzik? Súly nehezedik rád, és őszintén megvallva, nincs sok örvendezés, nincs sok valódi öröm. Lehet, hogy mélyen odabent van némi örömteli tudat, lehet, hogy tudsz valamit erről mélyen odabent, de ott van az a másik összetevő: a valódi öröm, a boldog örvendezés – az nagyon hiányzik.” Szoktatok-e így beszélni magatokkal? Bevallom nektek, én nem egyszer beszéltem már így magammal. Néha össze kell szednem magamat, és olykor ehhez nagyon határozott cselekvésre van szükség, egyértelműen ki kell jelenteni: „Nem fogom hagyni, hogy a keresztény élet örömét, túláradó boldogságát, jókedvét elfojtsa bármi is, még az Úr dolgaival való foglalkozás sem teheti ezt meg!” Hiszem, hogy az Úr azt szeretné, ha az Övéi boldog gyermekek lennének, külsőleg is és belsőleg is, amennyire csak lehet, és talán sokkal nagyobb mértékben, mint ahogy sokukra jellemző.

Az első szeretet – 1. rész (T. Austin-Sparks)

Olvasmány: Ezékiel 1

„És foglalatosok valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben” (ApCsel 2,42).

Talán az első szónak egy pontosabb fordításával úgy is mondhatnánk, hogy „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban”. Azt gondolom, hogy a mostani világkorszakban a Szent Szellem kezdeti működésének ezekről a gyümölcseiről az „első szeretet” összefoglaló név alatt beszélhetünk.

Az Úr az első szeretethez hívja vissza a gyülekezetet, és bár sok dicséretes dolgot találhat népe között, a számára legfontosabb, ami nélkül semmi más nem elégíti meg Őt, az az „első szeretet”, ahogyan azt a Jelenések 2,4-ben olvassuk. Határozottan úgy látom, hogy az Apostolok Cselekedeteinek ezeket az első fejezeteit valami nagyon valóságos buzgalom, hév, örömteli lendület jellemzi az ott szereplő emberek életében. Igyekezet van bennük bizonyos dolgok iránt, és úgy érzem, hogy a mi életünkben is vissza kellene szereznünk ugyanezt a hozzáállást. Lehet, hogy az Úr azt mondja nekünk, „tudok fáradozásodról és béketűrésedről”, mert sokat munkálkodunk az Úrért, és állhatatosak akarunk maradni, nem akarjuk feladni, kitartók, eltökéltek vagyunk, az igazságnak szenteltük magunkat; és az Úr valóban akár el is ismeri ezeket a dolgokat, azonban nagyon úgy látom, hogy jogosan hiányolja az örömünket, és azt szeretné, ha az első szeretet jele újra látszódna rajtunk. Talán az öröm, vagy az örömteli lendület jobb kifejezés a puszta lelkesedésnél.

Ezékiel próféta könyvének első fejezete és az Apostolok Cselekedeteinek első fejezetei sok mindenben megfeleltethetők egymásnak. Többször is rámutattunk az élet jellegzetességeire ebben az első fejezetben, az élőlényekre, valamint, hogy ebben a fejezetben minden az életről beszél, az élet túláradásáról; ahol az energia, az élet ereje mozgásban van. Senki nem mondhatja, hogy ezt a fejezetet a legkisebb mértékben is tétlenség, passzivitás vagy tehetetlenség jellemezné. Cselekvés történik, folyamatos mozgás van, áramlik az éltető erő; és ez ott van abban is, amit örömteli lendületnek neveztünk.

Négy fő jellemzőt, illetve tényezőt látunk, melyek egymásnak megfeleltethetők az Ezékiel 1 és az ApCsel első fejezetei között; lássuk, melyek ezek:

A trónszéken ülő ember

Az első és legfontosabb közös vonás a trónszéken ülő ember, aki mindent ural és kormányoz: „A fejük fölött levő boltozaton fölül egy zafírfényű trónus alakja látszott, a trónus alakja fölött pedig emberhez hasonló alak látszott”.

Képviselő, jelképező testület

Van azután valamilyen képviselet. Ezékielnél ez a négy élőlény, a kérubok, az isteni szándék eszközei, olyan testület, mely egységben van a trónnal és a rajta ülővel, mely vele együtt, tőle, érte mozdul. Az Apostolok Cselekedeteiben ez a testület a gyülekezet abban a formában, ahogyan az Ige ott bemutatja; és láttuk, hogy a kérubok a gyülekezetet jelképezik, az Istent képviselő testületet, melyet Isten kihívott magának az egész teremtett világból.

Isten szándéka

Harmadszor pedig jelen van Isten szándéka. Ezékielnél a kerekek jelképezik Isten akaratát, szándékát, mely folyamatosan előre halad, forog (mondhatjuk így) a korszakokon át, az örökkévalóságtól az örökkévalóságig, szüntelenül, meg nem állva; a szándékot, mely kikerülhetetlenül, rendíthetetlenül halad a megvalósulás, a cél felé. Az Apostolok Cselekedeteiben lehetetlen nem észrevenni, hogy Isten örökkévaló szándékával kapcsolatos az, hogy a gyülekezet a trónusra emelt Úrral egységben halad előre. Isten nem áll meg. Sok minden keresztezheti az ösvényt, állhatja el az utat, próbálhatja feltartóztatni, megállítani, de végül Gamáliel szavai igazolódnak be: „Ha ez a dolog Istentől van, nem tudjátok föltartóztatni, és nehogy úgy tűnjetek föl, mint akik Isten ellen harcoltok.” Istennek az Ő Fiával kapcsolatos szándéka érvényesül és halad tovább a megvalósulás felé a gyülekezetben, a gyülekezeten keresztül és a gyülekezet által.

Az Úr Szelleme

Végül (de nem utolsósorban) a negyedik tényező az Úr Szelleme, aki ott van mindenben. A kerekekben, az élőlényekben a Szellem a hajtóerő, az irányító bölcsesség, az éltető erő. A szellem a kerekekben és az élőlényekben! És természetesen ezt nem lehet nem észrevenni az ApCsel első fejezeteiben, hogy ott van annak Szelleme, aki fel lett emelve, aki megragadta az örökkévaló szándékot, és a gyülekezetet ennek megvalósítása felé vezeti.

Úgy vélem, mindnyájunk számára világosan láthatók ezek a párhuzamok. Ez nem csupán egy kép, nem csak gyönyörű látomás, hanem élő és valóságos tény, mely ehhez a mostani korszakhoz tartozik, melyben élünk; sőt nem csak mint korszakban, hanem ez pontosan ebben a percben is így van. Jézus a trónon ül éppen most is. Isten szándékai megvalósulóban vannak éppen most is. A gyülekezet – melyhez kegyelme által tartozunk – a helye és eszköze ennek az isteni szándéknak a trón uralma alatt, és az élő Isten Szelleme van velünk éppen most is. Hát nem akarunk utána nyúlni, magunkhoz ragadni, hogy a szívünkben legyen, hogy visszanyerhessünk valamit ebből az örömből?

Azt hiszem, hogy sokkal inkább drága igazságokként szeretjük tartogatni a szívünkben a dolgokat, amikor azonban eljön a tesztidőszak, a próbája ezeknek a dolgoknak, akkor nem nagyon vannak segítségünkre. De mi még mindig az Apostolok Cselekedeteinek korszakában vagyunk, ez ugyanaz az üdvkorszak, és ha a dolgok most nem úgy állnak nálunk, mint ahogyan akkor álltak, legyen bár sok különbség az akkori és a mostani idők között, az a kérdésem az én saját szívemhez és a ti szívetekhez is, hogy akkor ez kinek a hibája, az Úré vagy a miénk? Nincs-e valami, amit mi magunk is tehetnénk azért, hogy visszaszerezzük az első szeretetet?

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető innen: Austin-Sparks-Az első szeretet

A laodiceai gyülekezet korszaka – Dana Congdon

Mit mond a Szellem a laodiceai gyülekezetnek? Mi a gyülekezet fő problémája a mostani korban, és mi a megoldás?

 

Betánia – az Úr gondolata gyülekezete számára – 6-7. rész (T. Austin-Sparks)

Az Úr győzelmének ünnepe

A János 11-től most átlapozunk a 12. fejezetre. „Jézus tehát hat nappal húsvét előtt elment Betániába, ahol Lázár élt, akit feltámasztott a halottak közül. Vacsorát készítettek ott neki, s Márta szolgált fel, (aki nyilvánvalóan nem azt vette ki az Úr korábbi szavaiból, hogy szolgálni rossz; most is szolgál, de immár helyesen) Lázár pedig a Jézussal együtt ülők között volt. Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával.”

Itt egy ünnepről olvasunk, az ünnepnek pedig számos eleme van. Az egyik, melyet Mária és az ő cselekedete képvisel, az imádatról beszél. Ismét Krisztus értékességének elismerése ez; ezt jelenti az imádás. Az imádás – Isten gondolata szerint – nem más, mint egyszerűen az Úr Jézus elismerése, magasztalása; a Fiú szívbéli, őszinte megbecsülése kedves illatként száll föl Isten előtt. Ez egyszerűnek hangozhat, de az imádás (az istentisztelet) a maga legtisztább lényege szerint azt jelenti, hogy kifejezzük az Atya számára mindazt, amit az Úr Jézusról gondolunk. Ez az imádás, és ezért van a gyülekezet – erről beszél Betánia.

Márta – igen, Márta szolgált, azonban már a helyes sorrend szerint. Még mindig szolgál, de immár teljesen rendben van, már nem kell figyelmeztetni semmire ezzel kapcsolatban. Nem járkál ide-oda aggodalmas arccal; nem kötik le teljesen a gondok: Immár a feltámadás házában szolgál. Ez már helyreigazított szolgálat; az Úr házában való szolgálat pedig nagyon is az Ő gondolata szerint való; amikor a szolgálat az imádással van közösségben, és helyes arányban viszonyul ahhoz. Immár a nővérek kapcsolatában is változás történt: korábban eltértek, nem voltak összhangban egymással, mivel a dolgok nem voltak a helyes arányban és nem voltak a maguk megfelelő helyén – most azonban, hogy ezeket kiigazították, folyamatosan együtt tudnak haladni. Ezt jelenti a kiigazított, helyes sorrendbe állított szolgálat.

Lázár az asztalnál ült, ő pedig természetesen az életet, a feltámadott életet képviseli. Ez megint csak az Úr szellemi házának a jellemzője. Van tehát imádás, helyes sorrendbe állított szolgálat, feltámadott élet.

Igen ám, de mindig felbukkan a közelben valamilyen gonosz dolog is. „Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?” Amikor olyanná válik a gyülekezet, amilyennek az Úr is akarja, mindig észre fogjuk venni, hogy az ördög is a közelben ólálkodik. Ez lehet elismerés is a gyülekezetnek, hiszen amire az ördög nem veti rá irigyen a tekintetét, az bizonyos, hogy nem is elégíti meg az Úr szívét. De mindig így történik. Éppen, hogy valami elkezd az Úr szíve szerint történni, rögtön valami gonosz dolog röppen föl, hogy tönkretegye az imádatot, hogy eltérítse az Úr iránti magasztalásunkat. Az lesz a gyülekezet ismérve, hogy az ördög irigyen feni a fogát mindarra, amit az Úr kap, és magának akarja azt.

Látjuk tehát, hogy a Gyülekezet az, amely megadja az Úr Jézusnak, ami Neki jár, és az ördög kezdettől fogva arra törekszik, hogy megrabolja Őt ettől; és ha teheti, meg is fogja tenni a gyülekezetben, mert a gyülekezet az, ahol az Úr megkapja azt, amire a szíve vágyik.

Kifelé és fölfelé

Végül pedig a Lk 24,50-52-ben leírtakkal zárjuk elmélkedésünket: „Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. Ekkor leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe.”

Három szó: „kivitte”, „megáldotta”, „felvitetett”: Kint vagyunk az Úrral, az ő különválasztott helyén; az Ő áldása alatt; és kapcsolatban Vele a mennyben – Pál szavaival: „Minket (…) Vele együtt ültetett a mennyekbe”.

Ez Betánia, ez a Gyülekezet, ezt akarja az Úr az Ő népének életében elérni ma.

Menjünk végig Betánián újra, és forgassuk a szívünkben ezeket a dolgokat, és törekedjünk rá nagyon határozottan, hogy meglegyenek az Úr számára bennünk ezek az Ő gondolata szerinti jellemzők. Amit pedig egyénileg megteszünk, törekedjünk ugyanerre azokban a közösségekben, gyülekezetekben, melyekhez kapcsolódunk, hogy azok is valódi Betániák lehessenek, mind-mind helyi kivetülései Isten városának, a mennyei Jeruzsálemnek.

Első kiadás: Witness and Testimony Publishers, 1933, traktátus.

A teljes sorozat letölthető pdf-ben egyben itt: Austin-Sparks_Betánia

Betánia – Az Úr gondolata gyülekezete számára – 4. rész (T. Austin-Sparks)

A drága kenet kiöntése

A negyedik dologért a Máté 26,6-13-hoz fordulunk. Ugyanabban a faluban járunk, és most jön az „asszony, akinél egy alabástrom tartóban drága kenet volt”. Itt olvasunk legelőször arról, hogy valaki felismeri az Úr Jézus értékét, azt, hogy mennyire becses és drága Ő. Azt is mondhatta volna bárki, aki látta: „Nem érdemli meg, kárba vész az egész”, és ezt is gondolták valójában. „Rápazarolja.” Persze nem mondták volna ki így; az asszony azonban fölismerte az Úr valódi értékét – hogy méltó a „drága kenetre”. Krisztus rendkívül értékes volta áll itt a középpontban, és az, hogy ezt fölismerték. Úgy vélem, ez a legfontosabb vonás ebben a történetben – ez jellemzi Betániát, ez jellemzi a felső szobát, ez jellemzi „az én gyülekezetemet”. Ez az Úr szíve szerint való gyülekezet és az Úr szíve szerint való emberek jellemzője: hogy felismerik az Ő kimagasló értékét; hogy nincs semmi sem, ami túl drága lenne ahhoz, hogy az Ő lábához tegyük. „Nektek, kik hisztek, drága kincs” (1Pt 2,7).

Egyszerű dolog ez, mégis olyasmi, ami az Úr Jézus mély megbecsülését mutatja be. Egy újabb ismérv, mely a hőn szeretett falucskának egy további jellemzője. Olyan dolog ez, melytől az Úr Jézus gyülekezete nagyon becses lesz az Ő számára, mert felismerik az Ő értékét, és az Ő valós érdeme szerint méltányolják és becsülik Őt nagyra. Az Úr házát ennek kell jellemeznie; olyan vonás ez, melyet egyre jobban és jobban el kell mélyíteni. Törekednünk kell rá, hogy az Úr Jézus értékességét, drága és becses voltát készek legyünk egyre jobban és jobban elismerni, felismerni! Mennyire különbözik ez a pusztán külsődleges, vallásos rendszertől! Arról aligha mondhatjuk el, hogy legjellemzőbb vonása az Úr Jézus értékének és becsességének igazi, szívbéli elismerése lenne. De ahol Őt így elismerik, ott gyülekezet van; ahol viszont nem, lehet ott bármilyen díszes és aprólékosan kidolgozott környezet is, ott nincs gyülekezet, az nem az Ő gyönyörűségének és örömének a helye.

Még valami egyebet is látunk itt. Az edény összetörése nyomán derülhet fény a balzsam, a kenet értékére. Az edény a „törékeny agyagcserép”, mely, ha megreped, Krisztus dicsősége látszódhat meg és juthat kifejezésre. Ameddig az edény egyben van; amíg ép, erős és egész, és rátekintve nem látunk mást, csak önmagában a saját valóját, nem is mondhatunk mást, mint hogy „ez csodaszép edény, bámulatos alabástromszelence” – és nem jutunk el a titokig. Elismerhetünk egyéneket mint briliáns elméket, csodálatos embereket, kiváló igehirdetőket és így tovább – foglalkozhatunk az edénnyel, a szelencével – és ami benne van, az le van zárva, el van rejtve; de amikor az edény megreped, összetörik, akkor meglátjuk Krisztus dicsőségének a szent sátorban elrejtett titkát.

Ezt láthatjuk Pál apostolban is. A tarzuszi Saul csodálatos alabástromedény lehetett intellektuálisan, morálisan, vallását tekintve. El is mondja, hogy az volt; mindent elmond, hogy mi minden volt, mindazt, amivel dicsekedhetett, amire az emberek néztek, és kétségtelenül dicsérték; de össze lett törve, és többé már nem Saulról, és már nem is Pálról van szó, hanem Krisztus szépségéről és dicsőségéről, amit látunk. Krisztus illata érződik, amikor megtörik az edény.

Szeretteim, a mi saját megtapasztalásunkban is így van ez. Isten annyiszor megengedte, hogy a Gyülekezet, az igaz Gyülekezet össze legyen törve, újra és újra, és a tagok is egyen egyenként annyiszor összetörettek, újra és újra; de nem bizonyította a történelem a Gyülekezet és az egyének életében is, hogy a megtöretés, az összetörés nyomán csodálatos módokon nyilvánulhatott meg Krisztus dicsősége? Ez így működik. Átmegyünk az összetöretés egy új tapasztalatán – néha máshogyan fogalmazzuk meg, például, hogy még mélyebben azonosulunk Krisztussal az Ő halálában, új módon tapasztaljuk meg a keresztet: bárhogyan is fogalmazzunk, összetöretést jelent, az edény összetörését – de higgyétek el, szeretteim, ez Krisztus dicsőségének teljesebb megmutatkozását, mélyebb ismeretét jelenti, és az lesz az eredménye, hogy még jobban megbecsüljük, még értékesebbnek látjuk Őt. Meglátjuk, fölfedezzük, megismerjük Őt az összetöretésünk idején. És ugyanígy, a Gyülekezet is keresztülmegy a kereszt útján, de az összetöretés során az Úr Jézus becses és drága voltának felismeréséhez érkezik.

(Folyt. köv.)

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)

Mit jelent kereszténynek lenni? – 2. rész (T. Austin-Sparks)

Az első rész ide kattintva olvasható.

„Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyénné legyek!” (ApCsel 26,28)

„Egy hangot hallottam, mely (…) így szólított meg: Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (ApCsel 26,14)

A fentieket ugyanannak az embernek – a tarzuszi Saulnak, a későbbi Pál apostolnak – mondta az első esetben a Római Birodalom egyik uralkodója, a másodikban a názáreti Jézus, és ezekben a szavakban találhatjuk meg az igazi keresztény megtapasztalás lényegét. Megtérésének módját és az életét tekintve Pál valóban jellegzetes keresztény volt. Míg lehet, hogy nem sokan vannak, akik ugyanúgy vagy ugyanazokkal a kísérőjelenségekkel térnek meg, mint ő, azaz minket nem sújt le útközben vakító fényesség, és nem halljuk a nevünket hallható hangon szólítani mennyből; de az alapelvek mindig ugyanazok. Keressük tehát meg ezeket a fenti mondatokban!

  1. Teljesen személyes esemény

„Egy hangot hallottam, mely héber nyelven így szólított meg: Saul, Saul…” Mások is utaztak Saullal együtt azon a napon – hogy hányan, nem tudjuk. Pál csak annyit ír, „mindannyian”: „mindannyian a földre estünk” – tehát valószínűleg nem lehettek kevesen. Sault azonban különválasztotta tőlük az Úr, ami pedig történt, az annyira közvetlenül személyes volt, mintha ő lett volna az egyedüli ember a földön. Pál később mindig teljesen személyes élményként beszélt a történtekről; az volt az egészen elképesztő számára, hogy Krisztus név szerint ismerte őt, és pontosan tudta, mi zajlik benne legbelül.

Értsük meg, Isten személyesen és közvetlenül figyel ránk, és egyénileg törődik velünk. Jelen sorok írójának volt egy barátja, aki katonai kórházakat látogatott. Mindig voltak a zsebében osztogatni való írások arra az esetre, ha olyannal találkozna, akinek szüksége van Isten Igéjének legalább egy kis darabkájára. Indulás előtt mindig imádkozott vezetésért, hogy a megfelelő írást adja a megfelelő embernek.

Az egyik látogatása alkalmával, amikor belépett a kórterembe és körülnézett, egy távoli sarokban egy ágyat pillantott meg, amelyen egy teljesen bekötözött alak feküdt, annyira, hogy csak az orrát, száját és fülét nem fedte kötés. Oda akart menni az ágyhoz, de a nővér leintette, mondván, az az ember már túlságosan odaát van ahhoz, hogy beszélni lehessen vele. Barátom habozott egy pillanatig, végül úgy döntött, hogy otthagy egy papírkát a bepólyált kezekben. Meg is tette, anélkül, hogy ránézett volna, melyik szöveget veszi elő. Ahogy távolodott az ágytól, elfojtott hangot hallott: – Mi ez?

– Oh – mondta a barátom – ez csak Isten Igéjének egy kis darabkája.

– Mi van ráírva? – kérdezte a haldokló.

– Lássuk csak, igen, Példabeszédek 23,26. Azt mondja: „Add nekem a szívedet, fiam”.

– Ki mondta ezt? – kérdezte a katona.

– Ez Isten Igéjéből való, a Bibliából.

– Olvassa föl újra! – kérte a sebesült.

– „Add nekem a szívedet, fiam”.

Csönd volt kis ideig, majd:

– Azt mondja, hogy ez a Bibliában van?

– Igen, és ezt Isten mondja magának.

A katona mélyet sóhajtott, de mintha kérdést rejtett volna ez a sóhaj. A barátom várt egy kicsit, majd megkérdezte, min csodálkozik.

– Nézze meg a feliratot az ágyam felett! – kérte a katona.

A barátom így tett, és megdöbbenve olvasta az azonosító cédulán a nevet:

Fiam János

(Angolul az idézet így hangzik: „My son, give me thy heart” – a katona valódi neve pedig Jack Myson volt – a ford.)

Véletlen egybeesés? Ez az ember az örökkévalóságba készült távozni, és Isten név szerint szólította meg. Lehet, hogy nem mindig ugyanígy történik, de igaz marad, hogy Isten mindannyiunkkal egyénileg törődik, és a valódi keresztény az, aki olyan személyes kapcsolatba került Vele, hogy Pálhoz hasonlóan azt mondhatja:

„Szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2,20).

„Hangot hallottam, mely így szólított meg: Saul, Saul…”

Saul ráébredt, hogy Krisztus előtt nyitott könyv a benső élete. Mások csak azt látták, ami kívül zajlik. Nagy iramban sietett Damaszkuszba; felhatalmazás volt nála, hogy letartóztassa és Jeruzsálembe hurcolja a keresztényeket. Vasakarattal állt neki tervének, kísérői pedig vallásos buzgóságának tudták be igyekezetét. Volt azonban Valaki odafönt, aki valami mást látott, és fel is fedte, hogy mit, ezekkel a szavakkal:

„Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod” (ApCsel 26,14).

Olyan volt tehát Saul, mint az eke elé fogott ökör, amelyiket, mivel nem akar a kívánt irányba haladni, az akaratával szemben szúróvassal kell ösztökélni, és az lázadozva az ösztöke ellen rúgkapál. Mennyire különbözött ez a kép attól, amilyennek a többiek láthatták őt, és mennyire más volt, mint az, amit ő is szeretett volna elhinni magáról! De Krisztus odafönt olyan dolgokat is tud, amelyeket mi nem vagyunk készek beismerni vagy elfogadni. Átlát rajtunk, át minden tettetésen, önbecsapáson és ellenkezésen.

Saul kétségbeesetten próbálta bizonyítani Krisztus és a kereszténység hamis voltát, de az igazság az, hogy maga sem volt olyan biztos a dolgában, mint ahogy remélte. Valami megérintette őt, de helyzetét tekintve végzetes lett volna esélyt adni annak a valaminek. Felövezte hát magát, és ellenállt minden erejével. Belül azonban rúgkapált, ami valójában azt jelentette: „Nem akarom Krisztust! Nem lesz az enyém! Nem leszek keresztény!”

Krisztus valóság, és előbb vagy utóbb a miénk kell, hogy legyen. Eltérő azonban, hogy kinél mikor és hogyan kerül erre sor.

Miénk lehet most, mint Urunk és Megmentőnk, és Pálhoz hasonlóan csodálatos közösségben és Neki való hasznos szolgálatban élhetjük le az életünket Ővele.

Vagy miénk lehet az életünk végén, legyen az hamarabb vagy később. Ez azonban azzal a kimondhatatlan megbánással és szomorúsággal fog járni, hogy nem tehetünk le a lábához szolgálattal teli életet; örökre elveszítettünk egy életet, melyet a Vele való közösségben élhettünk volna végig, abban a nagyszerű célra való törekvésben, amelyet most beteljesített.

Vagy, amikor ez az élet már a múlté, a miénk lesz Ő – nem mint ügyvédünk és barátunk, hanem, mint bíránk.

Isten azt határozta, hogy végül „minden térd meghajoljon” a Fia előtt, de a vágya az, hogy úgy történjen ez, mint Saulnál: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” – ezt jelenti kereszténynek lenni. Van azonban még több is a fejezet elején idézett szavakban.

  1. Kereszténység – nem vallás, hanem egy Személy

„Miért üldözöl engem?” – kérdezte a megdicsőült Krisztus. Micsoda gondolat! Volt itt valaki, aki vallásos hevületében mindent beleadott. Az indítékait illetően (még ha a szívében ott settenkedett is néhány nyugtalanító gondolat), meg volt győződve, hogy a vallás érdekében szükséges megtenni, amit tesz. Belül megosztott volt, de a hagyományok – és, ahogyan érvelt volna, Isten – iránti buzgalmában minden kérdést elnyomott magában, és könyörtelenül nyomult előre tovább. Mégis, közben végig Isten ellen, Isten Fia ellen és a Menny ellen viaskodott! Micsoda zűrzavaros állapot!

Sokat mondhatnánk erről, a különbségről a vallásosság és a valódi kereszténység között; hogy hogyan lehetséges szenvedélyesen odaszánnia magát az embernek valamire, amiről azt hiszi, hogy Istentől – vagy Istenért – való, és közben éppen ezzel a nagy lelkesedéssel akadályozni azt, amit Isten valójában el szeretne érni.

Mindezt összefoglalva tehát, a keresztény ember nem olyasvalaki, aki – akár kisebb, akár nagyobb mértékben – vallásos. A keresztény ember nem olyasvalaki, aki különféle „csináld” és „ne csináld” parancsok mentén működik. Isten nem ezek szerint bánik velünk, és az embert nem is a bűneik száma vagy természete szerint fogja megítélni. Egyetlen dolog van, ami alapján megítél, aminél bármilyen másik alap igazságtalan lenne, mert mindenki, a születése, neveltetése, képességei, vérmérséklete és a többi alapján vagy előnyben, vagy hátrányban lenne a többiekkel szemben. Ezért az ítélet egyedüli alapja ez: Hogyan viszonyulunk Isten Fiához, Jézus Krisztushoz?

Isten elküldte az Ő Fiát, és Általa mindannyian ugyanolyan helyzetbe kerültünk. Úgy áll Ő előttünk, mint Istentől kijelölt Úr és Megmentő minden ember számára. Isten soha nem kérdezi meg, amikor ítél: „Mennyi bűnt követtél el?” „Milyen bűnöket követtél el?”, csak azt: „Hogyan viszonyultál a Fiamhoz?” Nem kell, hogy heves legyen az elutasítás, vagy, hogy elszántan és tevőlegesen harcoljunk Krisztus ellen, ahogyan Saul is tette. Ugyanaz az örökkévaló veszteség ér, ha egyszerűen csak elutasítjuk Őt; ha nemet mondunk és bezárjuk magunkat Előtte; vagy pusztán figyelmen kívül hagyjuk – éppúgy elveszünk. Nem kell a földhöz vágni a megmentő orvosságot ahhoz, hogy elvesszünk. Mindössze ott kell hagyni, ahol van, és nem elvenni. Borzalmas felelősség tudni azonban, hogy ott volt, de elmulasztottuk megragadni.

Látjuk tehát, hogy az élet és halál, bűn és igazságosság, menny és pokol, idő és örökkévalóság minden kérdése szorosan összefügg – nem egy „vallással”, „egyházzal” vagy „hitvallással” – hanem az Isten Fiával való élő kapcsolattal; és a keresztény ember az, aki ebbe az élő kapcsolatba került Ővele, és minden ilyen kérdésre megkapta a választ az Úr Jézus Krisztus Személyében és munkája által.

Mit jelent kereszténynek lenni? – 1. rész (T. Austin-Sparks)

„Agrippa így szólt Pálhoz: “Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyénné legyek!” (ApCsel 26,28)

Szögezzük le rögtön az elején, hogy a „keresztény” szót szigorúan abban az értelemben használjuk, ahogyan azt az Újszövetség is teszi; a továbbiakban pedig feltételezzük, hogy ezt el is fogadta az Olvasó. (A fordításban szándékosan használtuk a gyakoribb „keresztény” szót a felekezeti áthallásokkal terhelt „keresztyén” helyett, bár etimológiailag [görög: Khrisztianosz] az a helyesebb – a ford.) Kutatásunkat a kiküszöböléses eljárás alapján folytatjuk, tehát legelőször is meghatározzuk, hogy:

Mit nem jelent kereszténynek lenni?

  • 1. Kereszténnyé válni nem azt jelenti, hogy valaki „vallásos” lesz, illetve, hogy egy új „vallást vesz fel”.

A nem keresztény nemzeteknél a Krisztushoz fordulást legtöbbször úgy fejezik ki, hogy valaki „felvette a kereszténységet”; a kereszténynek nevezett országokban pedig gyakran úgy utalnak a megtérésre, hogy valaki „vallásos lett”. Ezek a kifejezések – a hozzájuk kapcsolódó elképzelésekkel együtt – egyaránt helytelenek és hamisak. A maga idejében a tarsusi Saulnál vallásosabb embert nem hordott a hátán a Föld; olvassuk el, mint mond magáról az ApCsel 22-ben és 26-ban, valamint a Filippi 3-ban. Olyan ember volt, akiben csak úgy lángolt a vallásos szenvedély és buzgalom. A történelmet ismerve azonban nem szükséges hosszan érvelni amellett, hogy mekkora melléfogás tud lenni a vallás.

Igaz ez persze a „kereszténységre” is, amikor pusztán mint vallásról beszélünk róla. A valódi kereszténység nem egy hitvallás, illetve tan elfogadása, bizonyos rítusok gyakorlása, istentiszteleti alkalmak vagy összejövetelek látogatása, vagy egy előírt életstílushoz való kisebb vagy nagyobb mértékű idomulás. Persze mindezt lehet akár túlzásba menően is csinálni, sok-sok jó cselekedettel együtt, de az újszövetségi „keresztény” fogalmán az ilyen még mindig kívül esik. Sőt, itt fennáll annak veszélye, hogy valaki azt hiszi, rendben van Istennel, ám keserű csalódás érheti, ahogyan azt Urunk Maga előre jelezte a következő megdöbbentő szavakkal: „Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben (…) tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Máté 7,22-23).

Nem, a vallásosság – legyen bár erős vagy lazább – nem kereszténység; lehet pusztán tévedés. Amikor tehát azt szeretnénk, hogy mások kereszténnyé legyenek, akkor nem arra buzdítjuk őket, hogy változtassák meg a vallásukat vagy, hogy legyenek vallásosak. A vallás, mint olyan, soha nem tette a világot sem jobbá, sem boldogabbá.

  • 2. Kereszténnyé lenni nem azt jelenti, hogy valaki egy „Egyház”-nak nevezett intézmény tagja lesz.

Ha az igazságot széleskörűen ismernék, senki nem mondana olyat, hogy „egy keresztény gyülekezethez csatlakozni”, vagy oda „belépni”. Hiszen azért sem tettünk egyetlen lépést sem – akár szóval, akár tettel –, hogy a kezünk vagy a lábunk a testünk tagja legyen. Nincs elválasztó vonal a tagjaink és a testünk között – a testet a tagok alkotják; de nem meghívás, szervezkedés, vizsgálat, kikérdezés vagy katekizmus, hanem egyszerűen az élet által. Krisztus Gyülekezetében tehát, amennyiben valódi, életkapcsolat áll fenn, a „tagság” technikai értelemben teljesen fölösleges, és csak bajok okozója lehet. Ha pedig nincs meg ez a kapcsolat, semmilyen tagság nem tudja fölépíteni Krisztus Gyülekezetét.

Attól tartok, sokaknak van tagsága abban, amit „Egyháznak” neveznek, de nem állják ki azt a próbát, amelyről hamarosan beszélni fogunk a kereszténység kapcsán. Most annyit mondjuk el itt, hogy amikor valakivel a kereszténnyé lételről beszélgetünk, akkor nem egy egyházba vagy egy gyülekezetbe való belépésre akarjuk rávenni. Azt is meg kell látnunk, hogy a kereszténység nem csak egy újabb szervezet vagy társaság. Elmehetünk sok olyan helyre, amelyet gyülekezetnek hívnak, de valójában mégsem találkozunk Krisztussal, és nem lelünk megelégülést.

Ez a negatív megközelítés; de azt észre kell vennünk, hogy amikor kereszténnyé leszünk, akkor onnantól fogva az összes többi újonnan született hívővel ugyanabban az új életben osztozunk Krisztusban, és ezáltal egyek leszünk Őbenne. Ez igazából a Gyülekezet. Most már az a dolgunk, hogy ápoljuk ezt a kapcsolatot, és féltékenyen őrködjünk a szentsége felett. Mérhetetlen érték van benne.

  • 3. Kereszténnyé lenni nem azt jelenti, hogy egy új mozgalom része leszünk.

Igaz, hogy bizonyos értelemben a kereszténység mozgalom: isteni mozgalom a Mennyből. Sokan vannak azonban azok, akik a kereszténységet világjobbító vagy akár -evangelizáló vállalkozásként fogják föl. Erre oly gyakran hivatkoznak, hogy sokan azért jönnek, hogy saját magukat is erre a nagyszerű munkára szánják oda. A legtöbb ember, aki válaszol erre a hívásra, maga is szeretne egy jelentős mozgalom tagja lenni. Az ilyen megközelítés azonban csak vonzza a bajt, de legalábbis előbb vagy utóbb hamis helyzetben találja magát az ember miatta. Mózesnek is volt egy ilyen mozgalom-jellegű ötlete Egyiptomban – amit azután negyven év pusztai félreállítás követett.

Van ugyanis valami, ami megelőzi a mozgalmat, és ez Istennél van, nem nálunk. Amikor az Istentől rendelt ideje elérkezik annak, hogy valami mozduljon, annak legnagyobb értéke gyakran abban rejlik, hogy megtanuljuk: egy tapodtat se mozduljunk Nélküle.

Nem arra hívjuk tehát az embereket, hogy egy mozgalomhoz csatlakozzanak. Nem hívogatjuk a fiatalokat, mondván, „van itt valami, amibe belevethetitek minden természetes erőtöket és fiatalos lelkesedéseteket!” Hanem azt mondjuk: „Istennek van egy célja, és ezzel a céllal kapcsolatban érdekled Őt. De – nem állhatsz bele ebbe a célba, sőt, meg sem ismerheted, mi az, amíg nem történt benned valami, amitől más emberré lettél. A cél elérése érdekében sokkal többre lesz szükséged, mint a természetes erőre és fiatalos lelkesedésre.”

Ez pedig elvezet bennünket a pozitív oldalhoz – amit kereszténynek lenni valójában jelent.

Hogy ezt megmutassuk, jobbat már nem is tehetnénk, mint hogy vesszük annak az esetét, aki nem csak, hogy maga is nagyszerű példa volt, hanem akinek a tapasztalatában osztozik minden valódi keresztény azóta is. Arra hivatkozunk, akihez egy földi király a fejezet elején idézett szavakat intézte: Pál apostolra. Bár megtérésének körülményei nem mondhatók általánosnak vagy átlagosnak, az alapelvek mindig ugyanazok.

Íme tehát a valódi keresztény élet első három alapelve és igazsága:

  • 1. „Ki vagy te?” „Jézus vagyok”.

A legelső dolog annak belső tudatosulása, hogy Jézus egy élő Személy (nem csak volt, hanem most is az).

Pál legelső szavai, amikor Krisztussal találkozott, ezek voltak: „Ki vagy te?”, amelyre világosan és egyértelmű határozottsággal jött a válasz: „Jézus vagyok.”. Megdöbbentő felfedezés, és Pál felkiálthatott volna, „Micsoda?! Jézus, életben?” – Jézust ugyanis megölték, megfeszítették. Nem maradt más teendő, mint kitörölni az emlékét, és elpusztítani mindent, ami Őt jelképezte. Ennek a munkának szentelte magát Pál (az akkori Saul). Elképzelni is nehéz, mennyire megdöbbentő és bénító lehetett szembesülni vele, hogy Jézus nem halt meg, hanem él, ráadásul dicsőségben. És nem csak a ténnyel kellett szembenézni, hanem Magával a Személlyel is.

Az utána következő évszázadok tanítása pedig erre a dologra épült, mindarra, amit ez jelent, s ami ehhez hozzátartozik. Leegyszerűsítve azok számára, akiknek jelen sorokat címezzük, röviden annyit mondhatunk: Keresztény életünk ennek az élő valóságnak a megtapasztalásával kezdődik. Nem a történelmi Jézussal, hanem a szívbéli megtapasztalás Jézusával. Az egyetlen dolog, ami nyitva áll mindannyiunk előtt, hogy megbizonyosodjunk róla, Ő valóban él, és ez a legfontosabb az örökkévaló sorsunkkal kapcsolatosan. Csak ejtenünk kell minden hagyományt, előítéletet, gyanút, kérdést, értelmi akadályt, és csendben letérdelve megszólítani (bár nem látjuk), úgy, ahogyan olyasvalakihez beszélnénk, akit látunk; és elmondani Neki szívbéli őszinteséggel mindent úgy, ahogyan tennénk, ha a saját szemünkkel látnánk. Az első lépés tehát egyértelműen az, hogy úgy szólítsuk meg, mint egy másik személyt.

Csodálatos felfedezésére juthatunk így – az Újszövetségből kiderül, hogy Isten Szelleme azért van itt a világban, hogy ezt megossza velünk; hogy valóságossá tegye: Jézus él, megment bennünket és Ő Maga lehet az életünk. Ez a boldog ráeszmélés, hogy Jézus él, mindenkinek a szívébe áradhat, mindenkinek, aki csak őszintén odafordul Hozzá, és számon kéri rajta az ígéretét; és minden egyéb ebből ered majd.

Egyetlen módja van, hogy megismerjük Jézust, és ez az, ha Hozzá jövünk. Valószerűtlennek és botorságnak tűnhet olyasvalakihez beszélni, akinek a létezéséről nincsen belső bizonyítékunk, de nem áll fenn vajon hasonló helyzet más körülmények között is? Tegyük fel, hogy hallunk egy orvosról. Amit megtudtunk róla, abból úgy érezzük, hogy ő lehet a megoldás a bajainkra. Mondjuk-e vajon, hogy nem hisszük, hogy egy ilyen ember létezik? Mondjuk-e vajon, hogy bizonyíték van rá, hogy réges-rég megölték? Vagy akár elmennénk egyenesen a házáig, és meglátván az embert, akiről hallottunk, azt mondanánk neki, hogy nem hisszük, hogy ő az orvos? Ha így teszünk, akkor az esetünk vagy nem túl súlyos, vagy nem ismerjük el a súlyosságát. Ha égető a szükség, az a legkevesebb, hogy elmegyünk az orvoshoz, elmondjuk neki a bajunkat, s hozzátesszük: „úgy hallottam, hogy tud segíteni rajtam, és kérem, hogy tegye meg. Az idejövetelemben őszinte kérés és odaszánás rejlik, sok kétség és kérdés ellenére”.

Barátom, Jézus Krisztus mindig kész volt megtenni a vágyott lépést egy ilyen megközelítés láttán. Az a felfedezés, hogy Krisztus élő valóság, a keresztény élet legelső tapasztalata. Ez teszt és bizonyság is egyben.

  • 2. “Mit tegyek, Uram”?

A második dolog – Pál esetében csakúgy, mint minden valódi keresztény életében – egy mondatban összefoglalható: „Mit akarsz, hogy tegyek, Uram?” (ApCsel 22,10, angolból).

Ez megváltozott, új helyzetről és új kapcsolatról beszél. Mennyire más ez, mint a régi Saul! Egészen eddig az élete és cselekedetei őbelőle indultak ki – azt tette, amit elgondolt, amit ő indítványozott, eltervezett, kitűzött, elhatározott és kívánt. A saját elgondolásra cselekvés volt addig a vezérlőelv az életében – bár nyilván azt mondta volna, hogy jó cél érdekében teszi, sőt, egyenesen Istenért. Saul addigi élete azt példázza, hogyan lehetséges a legjobb szándékkal, amelyről azt hisszük, hogy Isten szerint való, éppenséggel az Ő számítását legjobban keresztülhúzni – és teljesen vakok vagyunk meglátni ezt. A későbbiekben újra szót ejtünk majd erről (2. fejezet, 2. rész).

Azt látjuk itt tehát, hogy az Isten számára elfogadható élet egyértelmű bizonyítéka az, ha annak az életnek Jézus Krisztus a korlátlan, feltétel nélküli Ura. Pál a megtérésekor használta először ezt a szót, „Uram” – teljesen spontán tört elő belőle, amikor ráébredt, hogy Jézus él. Attól a pillanattól fogva Jézus volt az Ura, a Mestere. Tudjuk az elkövetkező életéből, hogy mennyire teljes volt ez az önátadás és trónváltás. Attól az órától kezdve minden erről az alapról indult: „Mit akarsz, hogy cselekedjem?”

Igen, a valódi keresztény élet ismertetőjele, hogy ugyanazzal a belső felismeréssel és minden más elhagyásával azt mondjuk Jézusnak: „Uram”, és onnantól az egész életünket ő kormányozza, mint Mester.

  • 3. „Krisztus bennetek.”

Van még egy szükséges jele és jellemzője a keresztény életnek, amelyre most fogunk rámutatni egy bizonyos Anániás Pálhoz intézett szavain keresztül: „Jézus, az Úr küldött engem, hogy megjöjjön látásod, és megtelj Szent Szellemmel” (ApCsel 9,17).

Az alapvető munka bevégzése, amellyel valódi értelemben kereszténnyé válunk, az az, hogy minden, ami igaz Krisztusról, az belsővé válik bennünk. Eddig a pontig, bár minden nagyon valóságos volt és mélyreható változások következtek be, leginkább külsőleges kapcsolatunk volt Krisztussal. Végzetes lenne azonban ennyiben maradni, bármilyen nagyszerű is a felfedezés. Nem élhetünk egy egyszeri, megtörtént eseményből. Nem találhatjuk szemben magunkat a gonosz hatalmas erőivel, amellyel ellenünk tör, egy puszta emlék erejével, legyen bármennyire élénk is az. Soha nem élhetünk győzelmes életet, vagy szolgálhatunk hatékonyan, vagy elégíthetjük meg Istent tökéletesen bármilyen olyan alapon, amelyik pusztán külsőleges és rajtunk kívül álló.

Az igazság az, hogy egyedül Krisztus elégítheti meg Istent maradéktalanul; egyedül Krisztus képes Isten akaratát és munkáját végezni; egyedül Krisztus tud győzedelmeskedni a gonosz szellemi erői fölött. Igen, egyedül Krisztus képes valóban élni a keresztény életet. Ezért, az egyetlen nagy, mindent magába foglaló és mindent betetőző valósága a keresztény életnek: Krisztus Maga BENNÜNK! Pál ezt később így öntötte szavakba:

„Bennetek van Krisztus, a dicsőség reménysége” (Kol 1,27 – Rev Károli 2011).

Ez pedig egy határozott történés által válik igazzá, amikor hiszünk. A Szent Szellem belsőleg birtokba vesz minket. Krisztusnak ezt a bent lakozását az Ő haláláig, feltámadásáig és megdicsőüléséig egyetlen ember sem ismerte a történelemben; ezért ez a hívő ember különleges, egyedülálló csodája és dicsősége. Ez az a dolog, amit az újszövetségi kifejezés, az „újonnan születés” jelent. Semmi hasonló nem volt korábban.

A kérdésünket tehát, hogy „Mit jelent kereszténynek lenni?”, három kezdeti dologgal válaszolhatjuk meg.

  1. Rájönni, hogy Jézus él.
  2. Korlátlan hatalmú Úrként trónra emelni.
  3. Belső jelenlétével és erejével rendelkezni a Szent Szellem által.

A valódi keresztény bizonysága mindig az kell, hogy legyen:

„Ő él! Ő él!

Krisztus Jézus ma is él!

Szól hozzám és velem jár

Az élet keskeny ösvényén.

Ő él, Ő él!

Szabadítást ad!

Kérded, honnan tudom: él?

Onnan, hogy szívemben van!