Az első szeretet – 3. rész (T. Austin-Sparks)

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető innen: Austin-Sparks-Az első szeretet

Az első szeretet jele az öröm, ez az öröm pedig nem csak egy összetevőjét jelenti az első szeretetben, bizalomban, reménységben rejlő erőnek. Bizalmat mondtam, de a „hit” szót is használhatnánk, ha nem tűnne sokszor pusztán teológiai kifejezésnek. Tehát a bizalom, a reménység – ez biztosan az első szeretet jele. Ez más szóval azt jelenti, hogy amikor az első szeretet dominál, nem kérdőjelezel meg semmit; nem állsz meg elgondolkodni azon, hogy bízhatsz-e Istenben, mert fenntartás nélkül, magától értetődően beléhelyezed a bizalmadat, máskülönben ez nem ilyen szeretet lenne. Nem lehet vajon, hogy az első szeretet öröme leginkább azért hiányzik, mert meggyengült bennünk ez a bizalom? Meg tudunk-e bízni annyira az Úrban, hogy ez a bizalom felszabadítson bennünket az alól a szorongás és aggodalom alól, mely kiűzi az örömöt az életünkből? Ráadásul legtöbbször olyasmi miatt aggódunk, ami meg sem történt, és tán nem is fog.

Biztos vagyok benne, hogy az ellenségnek az Úr gyermekeivel űzött egyik kedvenc játéka, hogy elérje, gúzsba kössük magunkat csupa olyasmivel, ami megtörténhetne; és mi történne akkor, ha megtörténne – hogyan viselkednénk, hogyan reagálnánk, mi mindent kellene tennünk akkor. Máris rászedett bennünket, és bizony így szed rá százszor, akár ezerszer is az életünk során; és ami miatt aggódtunk, sosem következik be. Az ellenség valódi célja azonban, hogy aláaknázza bizalmunkat az Úrban; a Benne való bizalmunkat akarja megtörni azzal, hogy azt súgja, „mi van, ha”! Ha ez vagy az lenne! Ha ilyen vagy olyan volna! És ez a kis „ha” valójában az Úr ellen fog irányulni. Ha így élünk, ha bármilyen mértékben is, de így gondolkodunk, akkor az az első szeretet rovására megy, és kialszik bennünk az öröm lángja.

Az ApCsel első fejezeteinek hívőiben még megvolt, hogy egyszerűen csak bíztak az Úrban, az első szeretetük bizalmat jelentett, és ez a gyakorlatban is megnyilvánult. Az ember nem megy, és adja el és osztja szét mindenét, csak ha bízik az Úrban. Csak az képes arra, hogy ne mondjon semmit a magáénak, és hagyja, hogy mindenki más is hozzáférjen, aki bízik az Úrban, és bízik benne másokkal kapcsolatban is.

Ezek a hívők nem gondolkoztak sokat ezen; spontán jött, egyszerűen csak megtörtént; tettük annak belső megtapasztalásából és öröméből fakadt (a Szent Szellem által), hogy Jézus él, a trónon uralkodik és minden az Övé. Ennek valóságos belső megragadása ma is nagyon sokat számítana. Hihetjük és vallhatjuk tanként, hogy Jézus fent van a trónon, és ugyanakkor mintha megfeledkezett volna rólunk, minden minket érintő dolog valahogy rosszra fordult, habár bíztunk az Úrban. Így gondoljátok most? Az egész életetek elhibázott, zűrös, habár átadtátok az Úrnak, rábíztátok, és nem kerestétek a magatok útját, azt akartátok, amit Ő akar, nem volt más a szívetekben, csak az, ami Őneki fontos, és hittel jelentitek ki, hogy Jézus él és uralkodik. Csakhogy ez a két dolog ellentmond egymásnak, ezek kölcsönösen kizárják egymást, ezek nem járhatnak együtt. Egyetlen lehetséges megoldása van a helyzetnek, feltéve, hogy valóban nem a saját akaratunkból cselekedtünk, és tényleg nem a magunk feje után mentünk, hanem tökéletesen átadtuk magunkat az Úrnak, és teljes mértékben elfogadtuk az Ő uralmát. Akkor bármennyire is zűrösnek, félresikerültnek, sőt sikertelennek tűnjék az életünk, mégsem az; mert Ő tudja, hogy mit csinál velünk: „De ő jól tudja az én utamat” (Jób 23,10). Hogy az Úr szuverén, tehát, hogy joga van mindenkivel jótetszése szerint bánni, azt minden bizakodó szívű embernek valóságosan, gyakorlati módon el kell ismernie és el kell fogadnia; ez nem valami elvont és távoli dolog, ezt mindenki meg tudja érteni. Ha pedig valóban meg tudjuk ragadni, az nagyon nagy különbséget fog jelenteni, és sokat fog számítani mindazokban a dolgokban, amelyek elvonják az örömöt az élettől, és azt akarják, hogy ne lehessünk olyanok, mint akik az Úrban dicsekszenek.

A 42. versben láthatunk néhány gyümölcsöt, ennek az örömnek a megnyilvánulásait. Négy ilyen van.

„Kitartóan foglalkoztak”, vagy másik fordításban: „állhatatosak voltak”. Mielőtt erről a négy dologról beszélnék, hadd mondjak valamit erről. Például legelőször is kiderül, hogy volt valami hevület, öröm, buzgóság, amit megragadtak, szorosan tartottak, és most odaszánják magukat az Úrnak és az Ő dolgainak teljesen, kitartóan és állhatatosan. Látjátok, itt is megjelenik az Úr Jézussal való kapcsolatuk részeként ez a mindenre kiterjedő vonás: mélyreható alaposság, tökéletes odafordulás, szívbeli, lelkesült öröm – állhatatosak voltak.

A másik, ami számomra ebből kiderül, hogy felismerték, valaminek változnia kell; hogy ez a dolog csak úgy működik, ha az ember teljes szívéből odaszánja magát. Erős kifejezés ez: „állhatatosan kitartottak”. Mintha azt mondaná, ha nem tartottak volna ki, akkor valami működésben lévő egyéb dolgok elszakították volna, és elvonták volna őket. Hiszen nem ez az egyetlen dolog a világon, vannak más dolgok is, melyek ez ellen vannak, ezért muszáj volt állhatatosan kitartaniuk. Ez mutatja az első szeretetet: a gyakorlati, valóságos alkalmazás mértéke az Úr dolgaival kapcsolatban. Mennyi valósul meg belőle a mi életünkben? Ugye, hogy erőteljesen helyre kellene állítani ezt az elemet? Mert ez kell ahhoz, hogy saját magunkat eltökélten, kitartóan és teljes szívből az Úr dolgainak tudjuk szánni.

Lehet, hogy le vagy törve, elfáradtál, elveszítetted a lelkesedésedet, örömödet; teljes erővel rád nehezedett a súly ezen a fárasztó úton; legyűrtek a gondok, a nehézségek, az akadályok. Mégis, aki azt mondta az efezusi gyülekezetnek: „az a kifogásom van ellened, hogy első szeretetedet elhagytad”, nem felejtkezett meg a nehézségekről, a gondokról, a csüggedésről, a régóta elhúzódó küzdelemről. Nem feledkezett meg ezekről, de mindezek tudatában sem igazságtalanság vagy kíméletlenség tőle az első szeretet ügyére visszakanyarodni. Mintha azt mondaná: „Igen, tudok a nehézségeidről, a fájdalmaidról, a csalódásaidról és a szenvedéseidről. Mindent tudok ezekről; mégis azt mondom, hogyan tudtad elveszíteni az első szeretet örömét?” Emberileg nézve, ha csak rólunk volna szó, ezt lehetetlen lenne komolyan számon kérni, de itt a Szent Szellemről van szó! Vajon Ő más-e, mint kezdetben? Vajon kevesebb lett-e? El tud-e fáradni? El tud-e csüggedni? Le tudják-e gyűrni a gondok? Azt hiszem, értitek, miről beszélek. A Szent Szellem nagyobb, teljesebb, erőteljesebb jelenlétére, a felmagasztalt Úr életére van szükségünk, hogy töretlen örömmel vezéreljen bennünket az úton.

Az első szeretet – 2. rész (T. Austin-Sparks)

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető innen: Austin-Sparks-Az első szeretet

Az ApCselben látjuk, hogy ezt a csodálatos örömöt kiváltó tényező nem volt más, mint az Úr Jézus fölmagasztalásának, fölemelésének belső megtapasztalása. Pontosan ezt akarta a Szent Szellem is, aki azért és azon az alapon jött, hogy Jézus elfoglalta a trónt; az pedig, hogy a gyülekezethez jött, azt jelenti, hogy mindenkihez jött, aki hitt az Úr Jézusban – hogy mindenkiben valóságossá tegye azt a dicsőséges tényt, hogy Jézus Úr, felemeltetett, és most a trónon ül. Ennek valóságossága a Szent Szellemmel együtt költözött beléjük, és ez hozta létre bennük ezt a csodálatos örömöt.

Mindnyájan hiszünk abban, hogy Jézus a trónon ül, mindnyájan hisszük, hogy fel lett emelve, egyikünk sem habozna határozottan egyetérteni azzal, hogy „az Istennek jobbján fölmagasztaltatott”. Azt akarom mondani, hogy az Úr népében sokunkból hiányzik valami, amire pedig nagy szükség lenne, hogy valóságként megéljük: Jézus fölmagasztalva, fölemelve! Ó, ha valóban fölismernénk a szívünkben mindazt, amit ez jelent; ha meglátnánk mindazt, amin keresztülment, amit elszenvedett; az útját akadályozó hatalmas ellenállást; meglátnánk mindazt, ami fölött győzedelmeskednie kellett – a bűn felett, az emberi gyengeség és romlás felett, a sátáni erők és ellenségesség felett, az egész világ felett! Maga a halál és annak minden ereje felett! (Ki tudná valaha is megmérni vagy leírni ezeket?) Akkor azt is meglátnánk és felismernénk, hogy annak, hogy Jézus fel lett emelve, és az Isten jobbján ül, valódi jelentősége van! Ha ez a Szent Szellem által valóban megragadhatna bennünket belsőleg, biztos vagyok benne, hogy sokkal több lenne az igazi örömünk, akkor is, ha egyébként nagy lelkesedéssel hisszük a tényt, hogy Ő a trónon ül.

A Szent Szellem eljött, és lakozást vett bennünk a maga isteni örömével, lendületével ezzel a hittel kapcsolatban. Nagy ujjongás és öröm volt a mennyben. Amikor az Úr Jézus visszatért a mennybe, a Zsoltárokban van egy rész, amelyik leírja ezt: „Emeljétek föl fejeteket, ti kapuk, emelkedjetek föl, ti ősi ajtók, hogy bemehessen a dicső király!” (Zsolt 24,7). A menny ujjongva örvendezik. Ez valódi kép, ahogyan a menny örömujjongása közepette az Úr Szelleme eljön annak győzelmében, dicsőségében, erejében és örömében, hogy Krisztus ott van fönt, és úgy megtölti ezeknek a hívőknek a szívét, hogy a menny öröme visszhangzik bennük. Így őket is ez az öröm járja át az Úr Jézus felmagasztalásának, felelemelésének belső megtapasztalása által.

Ha most nem érezzük úgy, hogy éppen ez lenne jellemző ránk, úgy vélem, hogy az Úr Igéje az most számunkra, hogy így lássuk Őt, hogy bennünk is létrejöjjön az első szeretet helyreállását jelző öröm.

Ha nem mondanék semmi többet, csak ezt: több szent örömre van szükségünk, és ez olyasmi, ami miatt keresnünk kellene az Urat, akkor ez már önmagában nagyon jó buzdítás lenne, és ha megfogadnánk, nagyon nagy dicsőséget szerezne az Úrnak. Szoktatok-e vajon szembenézni magatokkal, és mondjátok-e: „Te tényleg nagy odaszánással vagy az Úr iránt; valóban egyedül az Ő érdekét tartod szem előtt, az Ő dicsőségét, az Ő népét; tényleg egyedül Krisztus teljességére törekszel. De nem igaz-e ugyanakkor, hogy túl nagy küzdelem árán teszed ezeket, és ez az erőfeszítés minden örömöt kiszorít az életedből, és nem is engedi be; és így keresztény élet szörnyű teherré válik, amitől ráadásul mások is ilyennek érzik? Súly nehezedik rád, és őszintén megvallva, nincs sok örvendezés, nincs sok valódi öröm. Lehet, hogy mélyen odabent van némi örömteli tudat, lehet, hogy tudsz valamit erről mélyen odabent, de ott van az a másik összetevő: a valódi öröm, a boldog örvendezés – az nagyon hiányzik.” Szoktatok-e így beszélni magatokkal? Bevallom nektek, én nem egyszer beszéltem már így magammal. Néha össze kell szednem magamat, és olykor ehhez nagyon határozott cselekvésre van szükség, egyértelműen ki kell jelenteni: „Nem fogom hagyni, hogy a keresztény élet örömét, túláradó boldogságát, jókedvét elfojtsa bármi is, még az Úr dolgaival való foglalkozás sem teheti ezt meg!” Hiszem, hogy az Úr azt szeretné, ha az Övéi boldog gyermekek lennének, külsőleg is és belsőleg is, amennyire csak lehet, és talán sokkal nagyobb mértékben, mint ahogy sokukra jellemző.

Az első szeretet – 1. rész (T. Austin-Sparks)

Olvasmány: Ezékiel 1

„És foglalatosok valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben” (ApCsel 2,42).

Talán az első szónak egy pontosabb fordításával úgy is mondhatnánk, hogy „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban”. Azt gondolom, hogy a mostani világkorszakban a Szent Szellem kezdeti működésének ezekről a gyümölcseiről az „első szeretet” összefoglaló név alatt beszélhetünk.

Az Úr az első szeretethez hívja vissza a gyülekezetet, és bár sok dicséretes dolgot találhat népe között, a számára legfontosabb, ami nélkül semmi más nem elégíti meg Őt, az az „első szeretet”, ahogyan azt a Jelenések 2,4-ben olvassuk. Határozottan úgy látom, hogy az Apostolok Cselekedeteinek ezeket az első fejezeteit valami nagyon valóságos buzgalom, hév, örömteli lendület jellemzi az ott szereplő emberek életében. Igyekezet van bennük bizonyos dolgok iránt, és úgy érzem, hogy a mi életünkben is vissza kellene szereznünk ugyanezt a hozzáállást. Lehet, hogy az Úr azt mondja nekünk, „tudok fáradozásodról és béketűrésedről”, mert sokat munkálkodunk az Úrért, és állhatatosak akarunk maradni, nem akarjuk feladni, kitartók, eltökéltek vagyunk, az igazságnak szenteltük magunkat; és az Úr valóban akár el is ismeri ezeket a dolgokat, azonban nagyon úgy látom, hogy jogosan hiányolja az örömünket, és azt szeretné, ha az első szeretet jele újra látszódna rajtunk. Talán az öröm, vagy az örömteli lendület jobb kifejezés a puszta lelkesedésnél.

Ezékiel próféta könyvének első fejezete és az Apostolok Cselekedeteinek első fejezetei sok mindenben megfeleltethetők egymásnak. Többször is rámutattunk az élet jellegzetességeire ebben az első fejezetben, az élőlényekre, valamint, hogy ebben a fejezetben minden az életről beszél, az élet túláradásáról; ahol az energia, az élet ereje mozgásban van. Senki nem mondhatja, hogy ezt a fejezetet a legkisebb mértékben is tétlenség, passzivitás vagy tehetetlenség jellemezné. Cselekvés történik, folyamatos mozgás van, áramlik az éltető erő; és ez ott van abban is, amit örömteli lendületnek neveztünk.

Négy fő jellemzőt, illetve tényezőt látunk, melyek egymásnak megfeleltethetők az Ezékiel 1 és az ApCsel első fejezetei között; lássuk, melyek ezek:

A trónszéken ülő ember

Az első és legfontosabb közös vonás a trónszéken ülő ember, aki mindent ural és kormányoz: „A fejük fölött levő boltozaton fölül egy zafírfényű trónus alakja látszott, a trónus alakja fölött pedig emberhez hasonló alak látszott”.

Képviselő, jelképező testület

Van azután valamilyen képviselet. Ezékielnél ez a négy élőlény, a kérubok, az isteni szándék eszközei, olyan testület, mely egységben van a trónnal és a rajta ülővel, mely vele együtt, tőle, érte mozdul. Az Apostolok Cselekedeteiben ez a testület a gyülekezet abban a formában, ahogyan az Ige ott bemutatja; és láttuk, hogy a kérubok a gyülekezetet jelképezik, az Istent képviselő testületet, melyet Isten kihívott magának az egész teremtett világból.

Isten szándéka

Harmadszor pedig jelen van Isten szándéka. Ezékielnél a kerekek jelképezik Isten akaratát, szándékát, mely folyamatosan előre halad, forog (mondhatjuk így) a korszakokon át, az örökkévalóságtól az örökkévalóságig, szüntelenül, meg nem állva; a szándékot, mely kikerülhetetlenül, rendíthetetlenül halad a megvalósulás, a cél felé. Az Apostolok Cselekedeteiben lehetetlen nem észrevenni, hogy Isten örökkévaló szándékával kapcsolatos az, hogy a gyülekezet a trónusra emelt Úrral egységben halad előre. Isten nem áll meg. Sok minden keresztezheti az ösvényt, állhatja el az utat, próbálhatja feltartóztatni, megállítani, de végül Gamáliel szavai igazolódnak be: „Ha ez a dolog Istentől van, nem tudjátok föltartóztatni, és nehogy úgy tűnjetek föl, mint akik Isten ellen harcoltok.” Istennek az Ő Fiával kapcsolatos szándéka érvényesül és halad tovább a megvalósulás felé a gyülekezetben, a gyülekezeten keresztül és a gyülekezet által.

Az Úr Szelleme

Végül (de nem utolsósorban) a negyedik tényező az Úr Szelleme, aki ott van mindenben. A kerekekben, az élőlényekben a Szellem a hajtóerő, az irányító bölcsesség, az éltető erő. A szellem a kerekekben és az élőlényekben! És természetesen ezt nem lehet nem észrevenni az ApCsel első fejezeteiben, hogy ott van annak Szelleme, aki fel lett emelve, aki megragadta az örökkévaló szándékot, és a gyülekezetet ennek megvalósítása felé vezeti.

Úgy vélem, mindnyájunk számára világosan láthatók ezek a párhuzamok. Ez nem csupán egy kép, nem csak gyönyörű látomás, hanem élő és valóságos tény, mely ehhez a mostani korszakhoz tartozik, melyben élünk; sőt nem csak mint korszakban, hanem ez pontosan ebben a percben is így van. Jézus a trónon ül éppen most is. Isten szándékai megvalósulóban vannak éppen most is. A gyülekezet – melyhez kegyelme által tartozunk – a helye és eszköze ennek az isteni szándéknak a trón uralma alatt, és az élő Isten Szelleme van velünk éppen most is. Hát nem akarunk utána nyúlni, magunkhoz ragadni, hogy a szívünkben legyen, hogy visszanyerhessünk valamit ebből az örömből?

Azt hiszem, hogy sokkal inkább drága igazságokként szeretjük tartogatni a szívünkben a dolgokat, amikor azonban eljön a tesztidőszak, a próbája ezeknek a dolgoknak, akkor nem nagyon vannak segítségünkre. De mi még mindig az Apostolok Cselekedeteinek korszakában vagyunk, ez ugyanaz az üdvkorszak, és ha a dolgok most nem úgy állnak nálunk, mint ahogyan akkor álltak, legyen bár sok különbség az akkori és a mostani idők között, az a kérdésem az én saját szívemhez és a ti szívetekhez is, hogy akkor ez kinek a hibája, az Úré vagy a miénk? Nincs-e valami, amit mi magunk is tehetnénk azért, hogy visszaszerezzük az első szeretetet?

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető innen: Austin-Sparks-Az első szeretet