A hitből való élet (Watchman Nee)

Máté evangéliumának utolsó magyarázata (1950-52), 3. fejezet, 4. rész. PDF-ben a teljes 4. rész letölthető: A hitből való élet

Részlet:

“Ez a szakasz a Máté evangéliuma 6. fejezet 19. verstől egészen a fejezet végéig tart. Azt a címet adhatnánk neki, hogy „A hitből való élet” vagy „Keressétek először az igazságosságot!”. Beszéltünk már valamennyit arról, hogy milyennek kell lennie annak, aki a mennyek királyságába beléphet. Legelőször is az ilyen ember jelleméről szóltunk; majd, hogy az ő jobb igazságossága Jézushoz hasonlóan betölti a törvényt; és végül, hogy milyen az ő titkon való, emberek elől elrejtett igazságossága. Most pedig meg szeretnénk vizsgálni az anyagi javakhoz való hozzáállását.

Amikor a szentélyből kivitetünk a pusztába, szemben találjuk magunkat a ruházkodás és az élelem kérdésével.  Az Úr nem közönyös az anyagi dolgok jelentette problémák iránt. Itt azt mutatja meg nekünk, hogy azért, hogy ne úgy törekedjünk a ruha és az élelem után, mint a pogányok, először Isten királyságát és az Ő igazságát kell keresnünk. Ezzel nem azt mondja, hogy a ruházat és a táplálék nem fontos, hanem hogy Maga a mennyei Atya fog gondoskodni ezekről. Esztelenség lemondani a mennyek királyságáról a ruházat és az élelem kedvéért! Ha az ember egyszerűen megtartóztatná magát attól, hogy ezekért a dolgokért küszködjön, hamarosan megtapasztalná, hogy az Atya gondot visel az ilyen jellegű szükségleteiről. És nem csak ruházata és tápláléka lenne, hanem övé lenne a királyság is. Ha azonban csak ezekre a dolgokra törekszik, legfeljebb ezeket fogja megszerezni, a királyságot pedig elveszíti közben.”

Tovább: A hitből való élet

A város világossága (T. Austin-Sparks)

A teljes fejezet PDF-ben: Az alapokkal bíró város 8 – A város világossága

Részlet:

“A színarany elhomályosítása

Ez pedig legelőször, ahogy láttuk, tanítás által történt. Ha az ellenség valamilyen hamis tanítást tud becsempészni, ha valamilyen tévelygést tud sugallni akár a legcsekélyebb mértékben is, akkor az már a gonoszság kovászaként fog tudni működni a kezében, s ez olyan méretűvé fejlődhet, hogy a Szent Szellem visszahúzódását okozza; az Úr nem fogja tudni tovább folytatni ott, ahol ez van; és beáll a megalkuvás, a bénultság és erőtlenség állapota. A színarany, a tiszta arany elhomályosult.

De nem csak a tanítást érintheti ez, hanem az életet is; és ugyanez a módszer és ugyanez a cél vezérli az ellenség működését ezen a területen is. Lehetséges ugyanis, hogy nagyon erősen megállunk a helyes tanításban, mégis a saját életünket, szellemi életünket, erkölcsi életünket illetően nagyon kétes és bizonytalan állapotban vagyunk; lehet, hogy nagyon hűségesek vagyunk Isten Igéjéhez, a saját szellemi életünkben és tanúbizonyságunkban mégis valami meggyengült, valami nincs rendjén. Ez lehet amiatt, ahogyan az üzleti vagy egyéb ügyeinket, kapcsolatainkat intézzük, vagy ahogyan a saját életünket éljük Isten előtt; valami, ami nem világos, valami, ami nem tiszta, ami nem átlátszó, nem egyenes, valami kétes dolog, talán egy titkos szokás. Ó, mennyi minden lehet, ami kimozdítja életünkből azt a bizonyosságot, azt az egyértelmű határozottságot, a valódiságot, a világosságot; ami néha szinte egészen észrevétlenül hozza létre az emberben a lelepleződéstől való félelmet; az attól való szorongást, hogy szembesítenek valamivel, és nyilvánvalóvá lesz, amit takargatunk.

Van a háttérben valami, ami valamilyen módon akadályt képez; megfosztja valódi erejétől a tanúbizonyságot; megakadályozza, hogy annak az életnek valódi hatása legyen; és elvonja a valódi gyarapodást, gyümölcstermést és valódi értéket a közösségből. Jelen van valami, még ha legtöbbször nem is kézzelfogható módon. Nem tudjuk megragadni, mi az, mégis tudjuk, hogy van valami abban az életben, ami nincs rendjén, ami nem tiszta; és ekkor kialakul a titkolózás, a kitérés, a távolságtartás, de sok egyéb gonosz tünet is kifejlődhet. És ez az egész azért van, mert van valami, ami nem teljes mértékben tiszta Isten előtt. Az ellenség bevitt egy olyan elemet, ami megrontotta a tiszta világosságot, és valami árnyék, valamilyen filmréteg vonja be azt az életet. Az ellenség célja, hogy tönkretegye az Istenben való élet tökéletes kristálytisztaságát, és ezáltal az egész életet megbénítsa. A külső forma ugyanúgy meg is maradhat, a gyakorlat is ugyanolyan lehet, mint addig, de az egész megtorpant és leállt.

Mindezt nem vádlásképpen mondom, hanem azért, hogy megmutassam az ellenség egyik kedvelt módszerét, mellyel megpróbálja lerombolni azt, amit Isten az Ő népének, Jeruzsálemnek szánt: hogy az végül Isten dicsőségével leereszkedjen a mennyből; hogy világossága hasonló legyen a legdrágább kőhöz, a jáspishoz; hogy mindene színarany legyen, kristálytiszta, mint az átlátszó üveg. Ó, micsoda szellemi értéke és súlya van ezeknek a szavaknak!

Mindez nyilvánvaló és vitathatatlan. Fel kell ismernünk, hogy az ellenség folyamatosan arra törekszik, hogy olyan helyzetbe juttasson bennünket, ahol bármit is teszünk, úgy érezzük, mintha egy felhő burkolna be. Olykor valamilyen hamis helyzetet hoz létre, amitől az lesz a benyomásunk, hogy hiányzik belőlünk a valóság. Pedig lehet, hogy nincs szó esetünkben a valódiság hiányáról, hanem ő törekszik arra, hogy úgy érezzük magunkat, mintha nem lenne meg valaminek a valósága az életünkben, azért, hogy eljuttasson arra a pontra, ahol elveszítjük a bizalmunkat, a biztonságérzetünket, a bizonyosságunkat, a szellemi helyzetünket, a pozíciónkat; ahol meggyengít bennünket valami olyan elem, mely becsempészte magát a gondolatainkba. Az ellenség célja, hogy Isten népét sötét felhővel vonja be, gyanakvásba vigye, és szívükben kétségeket, kételkedést ébresszen, hogy ezáltal lerombolhassa a világosságot, a bizonyosságot, az erőt, és az ember ne legyen más, mint egy nagy kérdőjel mindenkinek, de még saját magának is.”

Tovább: Az alapokkal bíró város 8 – A város világossága

A laodiceai gyülekezet korszaka – Dana Congdon

Mit mond a Szellem a laodiceai gyülekezetnek? Mi a gyülekezet fő problémája a mostani korban, és mi a megoldás?

 

Betánia – Az Úr gondolata gyülekezete számára – 4. rész (T. Austin-Sparks)

A drága kenet kiöntése

A negyedik dologért a Máté 26,6-13-hoz fordulunk. Ugyanabban a faluban járunk, és most jön az „asszony, akinél egy alabástrom tartóban drága kenet volt”. Itt olvasunk legelőször arról, hogy valaki felismeri az Úr Jézus értékét, azt, hogy mennyire becses és drága Ő. Azt is mondhatta volna bárki, aki látta: „Nem érdemli meg, kárba vész az egész”, és ezt is gondolták valójában. „Rápazarolja.” Persze nem mondták volna ki így; az asszony azonban fölismerte az Úr valódi értékét – hogy méltó a „drága kenetre”. Krisztus rendkívül értékes volta áll itt a középpontban, és az, hogy ezt fölismerték. Úgy vélem, ez a legfontosabb vonás ebben a történetben – ez jellemzi Betániát, ez jellemzi a felső szobát, ez jellemzi „az én gyülekezetemet”. Ez az Úr szíve szerint való gyülekezet és az Úr szíve szerint való emberek jellemzője: hogy felismerik az Ő kimagasló értékét; hogy nincs semmi sem, ami túl drága lenne ahhoz, hogy az Ő lábához tegyük. „Nektek, kik hisztek, drága kincs” (1Pt 2,7).

Egyszerű dolog ez, mégis olyasmi, ami az Úr Jézus mély megbecsülését mutatja be. Egy újabb ismérv, mely a hőn szeretett falucskának egy további jellemzője. Olyan dolog ez, melytől az Úr Jézus gyülekezete nagyon becses lesz az Ő számára, mert felismerik az Ő értékét, és az Ő valós érdeme szerint méltányolják és becsülik Őt nagyra. Az Úr házát ennek kell jellemeznie; olyan vonás ez, melyet egyre jobban és jobban el kell mélyíteni. Törekednünk kell rá, hogy az Úr Jézus értékességét, drága és becses voltát készek legyünk egyre jobban és jobban elismerni, felismerni! Mennyire különbözik ez a pusztán külsődleges, vallásos rendszertől! Arról aligha mondhatjuk el, hogy legjellemzőbb vonása az Úr Jézus értékének és becsességének igazi, szívbéli elismerése lenne. De ahol Őt így elismerik, ott gyülekezet van; ahol viszont nem, lehet ott bármilyen díszes és aprólékosan kidolgozott környezet is, ott nincs gyülekezet, az nem az Ő gyönyörűségének és örömének a helye.

Még valami egyebet is látunk itt. Az edény összetörése nyomán derülhet fény a balzsam, a kenet értékére. Az edény a „törékeny agyagcserép”, mely, ha megreped, Krisztus dicsősége látszódhat meg és juthat kifejezésre. Ameddig az edény egyben van; amíg ép, erős és egész, és rátekintve nem látunk mást, csak önmagában a saját valóját, nem is mondhatunk mást, mint hogy „ez csodaszép edény, bámulatos alabástromszelence” – és nem jutunk el a titokig. Elismerhetünk egyéneket mint briliáns elméket, csodálatos embereket, kiváló igehirdetőket és így tovább – foglalkozhatunk az edénnyel, a szelencével – és ami benne van, az le van zárva, el van rejtve; de amikor az edény megreped, összetörik, akkor meglátjuk Krisztus dicsőségének a szent sátorban elrejtett titkát.

Ezt láthatjuk Pál apostolban is. A tarzuszi Saul csodálatos alabástromedény lehetett intellektuálisan, morálisan, vallását tekintve. El is mondja, hogy az volt; mindent elmond, hogy mi minden volt, mindazt, amivel dicsekedhetett, amire az emberek néztek, és kétségtelenül dicsérték; de össze lett törve, és többé már nem Saulról, és már nem is Pálról van szó, hanem Krisztus szépségéről és dicsőségéről, amit látunk. Krisztus illata érződik, amikor megtörik az edény.

Szeretteim, a mi saját megtapasztalásunkban is így van ez. Isten annyiszor megengedte, hogy a Gyülekezet, az igaz Gyülekezet össze legyen törve, újra és újra, és a tagok is egyen egyenként annyiszor összetörettek, újra és újra; de nem bizonyította a történelem a Gyülekezet és az egyének életében is, hogy a megtöretés, az összetörés nyomán csodálatos módokon nyilvánulhatott meg Krisztus dicsősége? Ez így működik. Átmegyünk az összetöretés egy új tapasztalatán – néha máshogyan fogalmazzuk meg, például, hogy még mélyebben azonosulunk Krisztussal az Ő halálában, új módon tapasztaljuk meg a keresztet: bárhogyan is fogalmazzunk, összetöretést jelent, az edény összetörését – de higgyétek el, szeretteim, ez Krisztus dicsőségének teljesebb megmutatkozását, mélyebb ismeretét jelenti, és az lesz az eredménye, hogy még jobban megbecsüljük, még értékesebbnek látjuk Őt. Meglátjuk, fölfedezzük, megismerjük Őt az összetöretésünk idején. És ugyanígy, a Gyülekezet is keresztülmegy a kereszt útján, de az összetöretés során az Úr Jézus becses és drága voltának felismeréséhez érkezik.

(Folyt. köv.)

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)

Teljes önátadás (Andrew Murray)

Eredetileg magyarul megjelent: ANDREW MURRAY – Teljes önátadás Köszönöm a fordító, Váradi Attila engedélyét, hogy ezt az írást itt megoszthassam.

Pdf-ben is letölthető: ANDREW MURRAY_Teljes önátadás

ANDREW MURRAY – Teljes önátadás

Tartalomjegyzék

  1. Teljes önátadás
  2. Isten elvárja, hogy átadd Neki magadat
  3. Isten valósítja meg azt, hogy átadd magadat Neki
  4. Isten elfogadja, ha átadod magad Neki
  5. Isten megőrzi átadottságodat
  6. Isten megáld, amikor átadod magad

A fordító előszava

A mű eredeti címe: Absolute Surrender, aminek egy jelentése lehet a fordítás címe, vagyis: Teljes önátadás. A mű ezt a fogalmat hívatott több különféle megvilágításból bemutatni. Maga a címbeli kifejezés az eredeti nyelven tág jelentéskörrel bír, amit magyar nyelven nem lehetett mindig ugyanazokkal a szavakkal visszaadni, ezért a szövegkörnyezetnek megfelelően kellett megválasztani a legjobban illeszkedő szavakat. Így ahol az eredetiben a mű címe, az Absolute surrender kifejezés áll, a fordításban ezt KISKAPITÁLIS betűvel jeleztem.

Az angol „surrender” [e.: „szörrender”] szó jelentései: feladás, megadás; átadás, kiadás; önátadás (létformának); abbahagyás; elhagyás, lemondás (jogról, javakról), teljes elhagyás/átengedés, beszolgáltatás, lemondás; felad, megad; átad, kiad, beszolgáltat; lemond, elhagy.

A fordításom eredeti céljával szeretném bátorítani az Olvasót: „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek.” (Róma 12:1) Azért imádkozom, hogy ebben a frusztrált világban minél több magyar keresztény felfedezze az Istennek való teljes önátadás szépségét és békességre találjon abban az elhívásban, amire eredetileg teremtve lett.

Váradi Attila

  1. TELJES ÖNÁTADÁS

„Benhadad, Arám királya összegyűjtötte egész haderejét. Harminckét király volt vele lovakkal és harci kocsikkal; így vonult Samária ellen, körülzárta, és ostromolni kezdte azt. Követeket küldött Ahábhoz, Izráel királyához a városba, és ezt üzente neki: Így szól Benhadad: Ezüstöd és aranyad az enyém, legszebb feleségeid és fiaid is enyémek! Izráel királya így válaszolt: Ahogy mondod, uram, király, tied vagyok én és mindenem.” – 1Királyok 20:1-4

Amit Ben Hadad kért, az nem volt más, mint a TELJES ÖNÁTADÁS; és Aháb azt tette, amit kértek tőle. TELJES ÖNÁTADÁS. „Ahogy mondod, uram, király, tied vagyok én és mindenem.” Szeretném én is ezt a kijelentést a TELJES ÖNÁTADÁS szavaiként használni. Így kellene Isten minden gyermekének átadnia magát az Atyának. Hallottuk ezt már korábban, de világosan meg kell értenünk, hogy Isten áldásainak a feltétele az, hogy teljesen átadjunk mindent az Ő kezébe. Hála Istennek, ha szívünk hajlandó erre, nincs határa annak, amit Isten tesz majd értünk, se annak az áldásnak, amivel Isten el akar halmozni minket.

TELJES ÖNÁTADÁS. Hadd mondjam el, honnan vettem ezt a kifejezést. Magam is használtam ugyan sokszor, és bizonyára te is hallottad már számtalanszor. Ám egyszer Skóciában egy társaságban beszélgettünk Isten Egyházának helyzetéről és arról, hogy mi az, amiben az Egyház és a hívek komolyan hiányt szenvednek. Volt velünk egy istenfélő szolgáló, aki jártas volt a szolgálók kiképzésében. Megkérdeztem tőle, mit mondana, mi az, ami annyira hiányzik az Egyházból, és milyen üzenetet kellene tanítani? Igen halkan, egyszerűen és határozottan válaszolt:

„Az egyetlen szükséges dolog az, hogy MAGUNKAT TELJESEN ODAADJUK Istennek.”

Ezek a szavak úgy megütöttek, mint azelőtt még soha. Majd elkezdte kifejteni, hogy azoknál a szolgálóknál, akikkel foglalkoznia kellett, a következőre jutott. Azok, akik ezt a tényt elfogadják, (még ha akár le is vannak maradva), készek arra, hogy tanítsák őket és hogy segítséget fogadjanak el. Ők azok, akik mindig képesek fejlődni. Viszont azok, akik ezt elutasítják, nagyon gyakran meghátrálnak és otthagyják a szolgálatot. Annak a feltétele, hogy Isten teljes áldásához hozzáférjünk, az Őneki való teljes önátadás.

Most hát Isten kegyelméből szeretném ezt az üzenetet átadni nektek: azokat az imádságaitokat, amelyekben áldást kértek saját magatokra és a körülöttetek levőkre, mennyei Istenünk úgy válaszolja meg, felteszi ezt az egy kérdést: Hajlandóak vagytok-e életeteket teljesen letenni az Ő kezébe? Mit felelünk erre? Isten tudja, hogy százak már igent mondtak erre a szívükben. Azt is, hogy rajtuk kívül vannak még több százan, akik vágynak erre, de nem merik kimondani. Azt is, hogy vannak, akik kimondták, de szánalmasan elbuktak, és most lelkiismeret furdalásuk van, mert nem lelték meg az ehhez az élethez szükséges erőnek a titkát. Bárcsak Isten szólna mindnyájukhoz.

Hadd mondjam mindenek előtt, Isten ezt követeli tőlünk.

  1. Isten elvárja, hogy ÁTADDNeki magadat

Igen, ennek alapja Isten alaptermészetében rejlik. Ő nem tehet másképp. Kicsoda az Isten? Ő az élet forrása, a létezés, a erő és a jóság egyetlen eredete, és az egész világmindenségben semmi más jó nincs azon kívül, amit Isten végez. Isten alkotta a napot, a holdat és a csillagokat, valamint a virágokat, a fákat, és a füvet, és ezek nincsenek Istennek teljesen alárendelve? Nem engedik meg Istennek, hogy azt tegyen velük, ami Neki tetszik? Amikor Isten a liliomot szépségbe öltözteti, az nincs-e vajon alárendelve, kiszolgáltatva és átadva Isten számára, ahogy Ő annak szépségén munkálkodik? És ó, Isten megváltott gyermekei, vajon szerintetek Isten el tudja végezni munkáját, ha csak a felük vagy egy részük van Neki átadva? Nem, nem tudja. Isten élet, szeretet, áldás, végtelen szépség, és Isten szereti magát kifejezni mindazon gyermekeinek, aki kész arra, hogy befogadjon Tőle; de jaj – az egyetlen, ami Istent feltartja ebben, ha nem adjuk át Neki magunkat teljesen. És most Ő, mint Isten, hozzánk lép, és igényli Magának.

A mindennapokból tudhatod, mit jelent az, hogy valami TELJESEN ALÁ VAN RENDELVE valamire. Tudod, hogy mindennek elérhetőnek és átadottnak kell lennie arra az egy meghatározott célra és feladatra, amire az voltaképpen szolgál. Itt van egy toll a zsebemben, ami TELJESEN AZÉRT VAN, hogy írjak vele, és TELJESEN ÁT KELL LENNIE ADVA a kezem számára, ha megfelelően akarok vele írni. Ha a tollnak csak egy részét is másvalaki a kezében tartja, nem tudok vele megfelelően írni. A kabát teljesen ki van nekem szolgáltatva, hogy beborítsa testemet. Amaz épület teljesen az Istennek való szolgálatokra van szánva. Ezek után hogyan várhatnánk el Istentől azt, hogy minden nap és minden órában munkálkodjon az örökkévalóságunkon, helyreállított isteni természetünkön, ha nem szolgáltattuk ki magunkat Neki teljesen? Nem tud. Salamon templomát TELJESEN Istennek ADTÁK, amikor felajánlották Neki. És mindannyiunk Istennek egy temploma, amelyben Isten lakozni és munkálkodni fog, egy feltétellel – és ez a TELJES ÖNÁTADÁS. Isten igényli ezt magának, méltó erre, és enélkül nem tudja áldott munkáját végezni bennünk.

Isten nem csak igényli ezt, hanem maga Isten fogja ezt kimunkálni.

  1. Isten valósítja meg azt, hogy ÁTADDmagadat Neki

Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akik ezt mondják: „De az, hogy TELJESEN ÁTADJAM MAGAMAT, rengeteg következménnyel jár!” Némelyek így beszélnek: „Ó, már így is annyi megpróbáltatáson és szenvedésen mentem keresztül, és még így is annyi minden hátra van a magam által irányította életből. Nem merem az egészet feladni, mert tudom, hogy ezzel sok bajt és küszködést okoznék magamnak.”

Ajjaj! Ajjaj! Hogy Isten gyermekeinek ilyen gondolatai vannak Őróla, ilyen elvetemült gondolatai! Üzenetet hozok a számodra, aki félsz és aggódsz. Isten nem azt kéri tőled, hogy önerőből és saját akaratodból add át magad Neki; Isten az, aki ezt ki akarja benned munkálni. Hát nem olvastuk, hogy „Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően”? És nekünk ezt kellene keresnünk – hogy leborulva Isten elé menjünk, amíg szívünk meg nem tanulja elhinni azt, hogy az örökkévaló Isten fog belépni oda és feltárni a helytelen dolgokat, hogy Ő fogja legyőzni a gonoszt, és hogy Ő fogja kimunkálni azt, ami az Ő tökéletes véleménye szerint kedves. Isten maga fogja ezt kimunkálni bennünk.

Nézz csak az olyan ószövetségi emberekre, mint amilyen Ábrahám volt. Azt gondolod, hogy véletlen volt csupán az, hogy Isten rátalált erre az emberre, a hit atyjára és Isten barátjára, és hogy egyedül, Istentől függetlenül Ábrahám volt az, akinek akkora hite volt és magát úgy oda tudta szánni? Tudod, hogy ez nem így volt. Isten nevelte és készítette őt fel arra, hogy dicsőségének eszköze legyen.

Nem Isten mondta azt a fáraónak, hogy: „Azért neveltelek fel téged, hogy megmutassam benned az én hatalmamat”?  (2Mózes 1:16, a King James Version alapján – a ford.)

És ha Isten ezt mondta őróla, nem fogja még inkább saját gyermekeiről ezt mondani?

Szeretnélek bátorítani titeket, hogy tegyétek félre minden félelmeteket. Közeledjetek azzal a piciny erőtlen vággyal. Kérlek téged, ha ott van benned az félelem, ami ezt mondja: „De nem elég erős bennem a vágy, nem akarok elfogadni mindent, aminek jönnie kell, nem érzem magamat elég bátornak, hogy elmondhassam, mindezt le tudnám győzni”, akkor – kérlek – tanuld most meg, hogyan ismerheted meg Istent és hogyan bízhatsz Benne. Mondd Neki ezt: „Istenem, azt szeretném, ha te vennél rá arra, hogy akarjam ezt.” Ha van bármi, ami visszatarthat téged, vagy bármilyen áldozat, amit félsz meghozni, jöjj Isten elé most, és bizonyítsd be, mennyire kegyelmes is a te Istened: ne félj attól, hogy olyat fog kérni tőled, amiben Ő maga ne segítene téged.

Isten jön, és felajánlja neked, hogy kimunkálja benned azt, hogy teljesen átadd magad Neki. Mindaz a keresés, éhség és vágyódás, ami a szívedben van, hadd mondjam el neked, mind Krisztus Jézusnak, Isten mágnesének vonzóerejéből fakad. Ő teljesen átadva élte életét; Neki van tulajdonjoga feletted; szívedben él az Ő Szentlelke által. Eddig feltartottad Őt, rettenetesen gátoltad, de Ő vágyik arra, és szívesen segít is neked abban, hogy teljesen megragadd Őt magát! Jön, és odavon Önmagához üzenetével és igéivel. Nem akarsz odamenni Istenhez, és bízni Benne, hogy felkészít téged erre a teljes önátadásra? Igen, hála Istennek, Ő képes ezt megtenni, és meg is fogja tenni.

Isten nemcsak igényli és kimunkálja, de el is fogadja, ha ezt a kérést Őelé visszük.

  1. Isten elfogadja, ha ÁTADODmagad Neki

Isten munkálkodik szívünk falai mögött, Ő késztet minket Szentlelkének rejtett ereje által arra, hogy jöjjünk és ki is mondjuk, mi van bennünk. Nekünk kell odatennünk és Őrá bíznunk még azt is, hogy TELJESEN ÁT TUDJUK ADNI MAGUNKAT Neki. De emlékezzünk arra, hogy amikor Isten elé teszed ezt AZ ÖNÁTADÁST, megeshet, hogy igen csak tökéletlennek fogod érezni. Vagy lehet, hogy az elméd fog kételkedni, és tétovázva ezt fogod kérdezni:

„Biztos, hogy teljesen adom át magamat?”

Emlékezz csak arra, hogy egyszer valakinek Jézus ezt mondta:

„Ha tudsz hinni, minden lehetséges annak, aki hisz.” (Márk 9:23, a King James Version alapján – a ford.)

Telve félelemmel a szívében az illető így kiáltott:

„Uram, hiszek, segíts hitetlenségemen!”

Ez volt az a hit, amely diadalmaskodott az Ördög felett, és a gonosz lelkeknek menniük kellett. Ha te is jössz, még ha szíved remeg is, és az van benned, hogy „Nem érzem sem az erőt, sem az elhatározást, sem a magabiztosságot erre”, de azt mondod, hogy „Uram, magamat TELJESEN KISZOLGÁLTATVA átadom az én Istenemnek”, akkor sikerülni fog! Ne félj, csak gyere ahogy vagy, és a Szentlélek ereje remegésed ellenére is munkálkodni fog.

Sose tanultad még meg azt a leckét, hogy amikor emberi részről minden kilátástalannak tűnik, a Szentlélek hatalmas erőkkel munkálkodik? Nézz az Úr Jézusra a Gecsemáné-kertben. Azt olvassuk, hogy „örökkévaló Lélek által” áldozta fel Magát áldozatul az Istennek. Isten mindenható Lelke tette Őt képessé erre. És mégis, micsoda küszködés és félelem fogta el Őt, és hogyan esedezett?! Kívülről semmiféle jelét nem láthatjuk a Szentlélek hatalmas erejének, de Isten Lelke ott volt. Ezért amikor gyenge vagy, küszködsz és rettegsz, higgy abban, hogy Isten Lelke titkon munkálkodik, és ne félj, hanem engedd át magad.

Amikor magadat TELJESEN KISZOLGÁLTATVA ADOD ÁT, hidd el, Isten el is fogadja azt. Ez a kulcs, és ez az, amit oly gyakran elkerülünk – hogy a hívőknek ennyire, a KISZOLGÁLTATOTTSÁG ilyen szintjén kellene, hogy el legyenek foglalva Istennel. Kérlek, légy Istennel elfoglalva. Mindannyiunknak szüksége van segítségre ahhoz, hogy Istenről alkotott képünk a mindennapjainkban egyre tisztább lehessen, hogy Ő megkaphassa a Neki járó megfelelő helyet, hogy Ő lehessen „minden mindenben”. És ha már egyszer ennek egész életünkben így kell lennie, akkor kezdjük el most, tekintetünket vegyük le saját magunkról és nézzünk fel Istenre. Higgyük el azt, hogy amíg én, mint földi kis férgecske, Isten remegő gyermeke, rengeteg kudarccal, bűnnel és félelemmel, leborulok, és senki sem tudja, mi zajlik szívemben, ahogy a maga egyszerűségében elmondom, „Istenem, elfogadom feltételeidet; eddig áldásodért könyörögtem magamra és másokra nézve, most elfogadtam hogy TELJES ÁTADÁST kérsz tőlem” – szóval, amíg mindezt elmondjuk szívünk belső csendjében, higgyük el, Isten jelen van, aki ezt észreveszi, és felírja az Ő könyvébe; egy olyan Isten van jelen, aki abban a pillanatban birtokba is vesz bennünket. Lehet, hogy nem érezzük, talán nem is vesszük tudomásul, de Isten birtokba vesz minket, amint bízunk Benne.

Isten nemcsak igényli, kimunkálja, és elfogadja, ha odateszem Elé átadásomat, de meg is őrzi azt.

  1. Isten megőrzi ÁTADOTTSÁGODAT

Sokak számára ez a nagy nehézség. Azt mondják, „Oly gyakran jöttem izgalomba egy-egy összejövetelen vagy konferencián, és tényleg odaszántam magam Istennek, de mégis elmúlt. Tudom, ez a fellángolás egy hétig, vagy akár egy hónapig is megmaradhat, aztán mégiscsak kialszik lassan, és idővel az egésznek vége.”

De figyelj ide! Azért történik ez, mert nem hiszel abban, amiről szeretnék beszélni és emlékeztetni téged. Amikor Isten elkezdte benned azt a munkát, hogy TELJESEN KISZOLGÁLTASD MAGAD Számára, és amikor Isten elfogadta tőled ÖNMAGAD ÁTADÁSÁT, akkor Isten el is kötelezte magát arra, hogy gondoskodjon is erről, és fenntartsa. Hiszed-e ezt?

Az önátadásnak két szereplője van: Isten és én. Én, a férgecske, és Isten, az örökkévaló és mindenható Jahve. Férgecske, még mindig félsz, hogy rábízd magadat erre a hatalmas Istenre? Isten nyitott erre. Nem hiszed, hogy folyamatosan, napról-napra és percről-percre meg tud téged tartani?

Szeretete őrzi minden percemet,
Fentről irányítja minden léptemet.

Ha Isten megengedi a napnak, hogy mindenkor szüntelenül ránk ragyogjon, vajon nem engedné azt, hogy a Saját élete ragyogjon ránk minden pillanatban? Akkor miért nem tapasztaltad ezt meg? Azért, mert nem bíztad a dolgot Istenre, és ezért nem is SZOLGÁLTATOD KI MAGAD TELJESEN Istennek ezzel a bizalommal.

Annak, hogy TELJESEN ÁTADOTTAN élsz, megvannak a maga nehézségei. Nem is tagadom ezt. Sőt, van valami benne, ami jóval több, mint nehézség: ez egy olyan élet, ami embereknél lehetetlen. De Isten kegyelméből és hatalmából és a bennünk lakó Szentlélek erejéből ilyen életre vagyunk rendelve, és ez az élet számunkra lehetséges, Istennek hála! Higgyük el, Isten fenn fogja ezt az életet tartani.

Néhányan olvashattátok egy idős szentnek a szavait, aki kilencvenedik születésnapján elmesélte Isten iránta való összes jóságát. Müller Györgyről van szó. Mit is mondott, szerinte mi a boldogságának és Isten neki adott összes áldásainak a titka? Ő abban hitt, hogy ennek két oka volt. Az egyik az volt, hogy a kegyelem által képessé vált az Isten előtti jó lelkiismeret naponkénti fenntartására; a másik pedig, hogy Isten Igéjének szerelmese volt. Ó igen, a jó lelkiismeret nem más, mint az Istennek való naponkénti teljes engedelmesség, és a Vele való közösség az Ő Igéjében és imádságban – ilyen a teljesen átadott élet.

Az ilyen életnek két oldala van – az egyik oldala az, hogy teljesen átadod magad arra, hogy megtedd azt, amit Isten akar, hogy tégy meg; a másik oldala pedig, hogy hagyd Istent megtenni, amit Ő akar megtenni.

Először is, tedd azt, amit Isten akar, hogy megtégy.

Add oda magadat teljesen Isten akaratának. Valamennyire ismered akaratát; de messze nem eléggé. De mondd teljesen az Úristennek: „Kegyelmed által szeretném mindenben a Te akaratodat tenni, minden pillanatban, minden egyes nap.” Mondd, hogy: „Uram, Istenem, ne legyen szó a számon, csak a Te dicsőségedre, a hangulatom ne befolyásoljon, csak a Te dicsőségre, a szívemben levő szeretet vagy gyűlölet ne hasson rám, csak a Te dicsőségedre, a Te áldott akaratod szerint.”

Persze valaki azt mondhatná erre: „Szerinted ez lehetséges?”

Visszakérdezek, mit ígért neked Isten, és mit tud tenni azért, hogy betöltsön egy Számára teljesen kiszolgáltatott edényt? Isten meg szeretne áldani téged, minden várakozásodon túl. Kezdettől fogva amit fül nem hallott, szem nem látott, azt készítette el az Őrá várakozóknak. Isten eddig még csak nem is hallott dolgokat készített el, képzeletünket felülmúlóan csodálatos áldásokat, bőségesebbeket annál, amit ki tudnánk gondolni. Ezek isteni áldások! Csak mondd most:

„Teljesen odaadom magamat Istennek, az Ő akaratának, hogy csak azt tegyem, amit Isten akar.”

Isten az, aki képessé fog tenni téged arra, hogy tényleg át tudd adni magadat.

Másrészt, gyere és mondd: „Teljesen odaadom magamat Istennek, hogy elvégezze bennem az akarást és a cselekvést az Ő tetszésének megfelelően, úgy, ahogy Ő ezt meg is ígérte, hogy meg fogja tenni.”

Igen, az Élő Isten oly módon szeretne munkálkodni gyermekeiben, hogy azt mi fel sem tudjuk fogni. De Isten Igéje nyilvánvalóvá teszi, hogy Ő a nap minden részében munkálkodni szeretne bennünk. Isten hajlandó meg őrizni életünket. Csak legyen egyszerű, gyermeki és korlátlan bizalom a mi teljes kiszolgáltatottságunk.

  1. Isten megáld, amikor ÁTADODmagad

Áldás lesz számodra az, hogy TELJESEN ÁTADTAD magad Istennek.

Nem kellene ugyanazt mondanunk Istenünknek és szerető Atyánknak, amit Aháb mondott Benhadad királynak, az ő ellenségének? „Ahogy mondod, uram, király, tied vagyok én és mindenem.” Ha ezt elmondjuk, Isten áldása lesz rajtunk. Isten azt akarja, hogy magunkat elkülönítsük a világtól; ki lettünk hívva ebből az Istent gyűlölő világból. Hagyd ott Istenért, és mondd: „Uram, Teérted bármit!” Ha ezt imádkozva mondod, Isten fülébe beszélve, akkor Ő ezt jóvá fogja hagyni, és meg is fog tanítani arra, mit is jelent ez.

Még egyszer mondom, Isten meg fog áldani. Már egy ideje áldásért imádkozol. De emlékezz, a TELJES ÁTADOTTSÁGNAK meg kell lennie. Bármikor, amikor teázol, ugyanezt láthatod. Miért is öntik a teát a csészébe? Azért, mert üres, és a tea számára lett kitéve. De tegyél csak bele tintát, ecetet vagy bort: így is fognak a csészébe teát önteni? Ugyanígy, meg tud téged tölteni Isten, meg tud-e áldani, ha nem vagy számára TELJESEN ÁTADVA? Nem, nem tud. Higgyük el, neki csodás áldásai vannak a számunkra, ha bár kétségeskedve is, de mégis hittel odaállunk Isten elé és kimondjuk:

„Istenem, elfogadom, amit kérsz. Tied vagyok én és mindenem. Teljes átadással járul Eléd lelkem, isteni kegyelmed által.”

Nem biztos, hogy olyan erősen és tisztán érzed azt a nagy megkönnyebbülést, ahogy szeretnéd, de alázd mg magad színe előtt, és ismerd el azt, hogy megszomorítottad a Szentlelket saját akaratod érvényesítésével, az önmagadban való bízással és saját törekvéseiddel. Hajolj meg Előtte alázattal, valld ezt meg, és kérd, hogy törje meg szívedet és mutassa meg, mennyire kicsi vagy Őelőtte. Miután meghajoltál Előtte, csak fogadd el Isten tanítását arról, hogy „énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó”, és azt, hogy semmi sem fog segíteni rajtad, csak egy másik élet, aminek be kell lépnie a tiédbe. Meg kell magadat tagadnod egyszer és mindenkorra. Az önmegtagadás mindig azt kell jelentse, hogy saját életed feletti rendelkezésedet tagadod meg. Akkor Krisztus belép, és birtokába vesz téged.

Mikor szabadult fel Péter? Mikor lett teljes a változás? Úgy kezdődött, hogy Péter sírva fakadt. A Szentlélek pedig leszállt, és betöltötte szívét.

Az Atya szereti odaadni nekünk a Lélek erejét. Isten Lelke bennünk lakik. Ezt elismerve Isten elé járulunk, és magasztaljuk Őt ezért, és azt is beismerjük, mennyire megszomorítottuk a Lelket. Majd térdre hullunk az Atya előtt, és kérjük, hatalmasan erősítsen meg bennünket a belső emberünkben az ő Lelke által és hogy töltsön be minket hatalmas erejével. És ahogy a Lélek felfedi Krisztust nekünk, Krisztus bejön a szívünkbe, hogy ott lakjon örökké, és az önmagunknak való életet kiűzi onnan.

Hajoljunk meg Isten előtt alázatban, és valljuk meg Előtte az egész egyház állapotát. Nincsenek szavaink arra, hogy kifejezzük Krisztus földi egyházának szomorú állapotát. Bárcsak lennének szavaim arra, hogy elmondjam, néha mit érzek erről. Csak gondoljunk a körülöttünk élő keresztényekre. Nem névleges vagy gyakorló keresztényekről beszélek, hanem őszinte és lelkiismeretes keresztényekről, akik életüket nem Isten erejében vagy az Ő dicsőségére élik. Annyira kevés erővel, az Istennek való oly csekély áldozattal vagy odaszánással élnek, és annyira nem veszik figyelembe azt az igazságot, hogy a keresztény az az ember, aki TELJESEN ALÁRENDELTE MAGÁT Isten akaratának! Meg kell vallanunk Isten körülöttünk élő népének bűneit, és meg kell aláznunk magunkat. Tagjai vagyunk ennek a megbetegedett testnek, és ez a betegség addig fog gátolni és lefékezni minket, amíg Isten elé nem megyünk, és megvallásban el nem határoljuk magunkat a világiasságtól, az egymás iránt való érzéketlenségtől, amíg át nem adjuk magunkat maradéktalanul és teljesen Istennek.

Mennyi mindent végeznek a keresztények testben, saját erőből? Mennyi munkálkodás van napról napra, amelyben csupán emberi erők nyilvánulnak meg – saját elképzeléseink és gondolataink –, fáradozások, melyekben nincs sok helye az Úrra és a Szentlélek erejére való várakozásnak! Valljuk meg. De ahogy megvalljuk az egyház állapotát és Istenért végzett fáradozásaink erőtlenségét és bűnösségét, térjünk vissza saját magunkhoz. Ki az, aki igazán vágyakozik arra, hogy megváljon élete irányításától, ki az, aki tényleg elismeri, hogy mindez a test uralma, és ki az, aki hajlandó mindezt Krisztus lábai elé vetni? Van szabadulás.

Hallottam valakiről, aki komoly keresztény volt, hogy az elkülönülés és a halál gondolatának „kegyetlenségéről” beszélt. De te nem így gondolod, ugye? Mit kell nekünk gondolnunk az elkülönülésről és a halálról? Ezt: a halál volt az út Krisztus dicsőségéhez. Az előtte levő örömért elszenvedte a keresztet. (Zsidók 12:2, a King James Version alapján – a ford.) A kereszten született meg örökkévaló dicsősége. Szereted Krisztust? Vágysz arra, hogy Krisztusban legyél, de mégse legyél olyan, mint Ő? Legyen a földön számodra a meghalás a legkívánatosabb dolog – az önmagunk számára való meghalás, és a Krisztussal való közösség. És hogy vélekedsz az elkülönülésről? Azt gondolod, nehéz dolog az, hogy a világtól való teljes függetlenségre lettünk elhívva? Hogy ezáltal az elkülönülés által Istennel és az Ő szeretetével egyesüljünk? Hogy az elkülönülés által készek legyünk az Istennel való mindennapi járásra és életre? Nyilvánvaló, hogy ezt kell mondanunk:

„Elfogadok bármit, ami különválaszt engem a világtól és halálba visz, csakhogy Istennel és Krisztussal teljes közösségben élhessek.”

Jöjj, és vesd oda ezt az önző testi életet Krisztus lábai elé! Majd bízzál Benne. Ne törődj azzal, hogy próbálsz mindent megérteni, csak gyere azzal az élő hittel, hogy Krisztus az ő halála és élete erejével be fog lépni életedbe, és hogy ekkor a Szentlélek elhozza számodra Krisztust a maga teljességében – a megfeszíttetett, feltámadott és dicsőségben élő Krisztust.

Szellemi módon meglátni az Urat – T. Austin-Sparks

Forrás: T. Austin-Sparks: The Meaning of the Fire

Istennek ez a nagyszerű terve – hogy megismertesse Magát velünk, hogy megértsük, meglássuk, megérezzük Őt – a jelenlegi üdvkorszakban a megpróbáltatás és a szenvedés tüzét tette szükségessé szentjei között. Lehet, hogy nem újdonság nektek, amit mondani akarok, de nekünk és az Úr egész népének elengedhetetlenül fontos tudatában lennünk annak, hogy velünk kapcsolatban az Úr semmi egyébre nem törekszik, mint hogy Önmagát egyre nagyobb mértékben kinyilatkoztassa, hogy egyre inkább megmutatkozzon az idő és az örökkévalóság számára egyaránt.

Isten legfőbb munkája, amit végez, hogy kijelenti Magát, ez azonban egyedül csakis szellemi módon és szellemi eszközökkel lehetséges. Isten nem jelenik meg senkinek, és nem is lehet megismerni máshogyan, csakis szellemi úton. Nincs senki olyan köztünk, aki ismeri az Úr Jézust, de ezt az ismeretet valami más úton szerezte. Jézust nem ismerhetjük kézzelfogható, természetes módon, test szerint. Szellemi módon ismertük meg Őt, és az Ő ismeretének minden további mértéke is szellemi, alapvető lényegét tekintve szellemi, és nem lehet Istent semmilyen más módon megismerni. Az Urat nem lehet semmilyen más módon láthatóvá tenni.

Létezik az a titokzatos, különös, megmagyarázhatatlan valami, az a bizonyos plusz, ami az Úr. Úgy értem, ami nem tanítás. Lehet nagyon sok tanítás, tökéletesen tiszta és igaz tanítás, az igazság nagyszerű teljessége, és mégis hiányzik belőle az a valami, az a bizonyos plusz, az a titokzatos összetevő, amely nélkül a tanítás puszta igazság marad, egy óriási igazság-csokor, de nem jutunk vele semmire. Teljesen befogadtuk, mégsem épültünk belőle semmit; semmit nem mozdított meg bennünk. Tehát ez a valami egyáltalán nem egy objektív dolog, olyan értelemben, hogy hogyan közlik az igazságot, adják át a tanítást vagy magyaráznak tantételeket. Nem az Úrért, az Úr nevében végzett munkáról van itt szó, azokról a dolgokról, amelyeket teszünk – ideértve még azt is, hogy másokat az Úrhoz vezetünk, vagy legyen ez bármilyen odaszánás, tevékenység vagy munka. Nem az, hogy valamit megalapozunk vagy felépítünk az Úrért, ahhoz hasonlóan, ahogy valamilyen más intézményt építenénk fel a világban, és elneveznénk valahogyan; nem erről van szó. Ezek lehetnek ugyan eszközök, de ha nincs ott az a bizonyos plusz, az a titokzatos valami, ha ez csak valami objektív, pusztán önmagában álló dolog, akkor az örökkévaló érték tekintetében sikertelen. Az a valami, az a bizonyos plusz ugyanis az Úr.

Az Úr nekünk adatott, és minden tanítás és igazság, amelyben nincs benne az Úr, amely nem közli, adja át Magát az Urat – tehát minden ismeret, igazság és tanítás vagy tan, bármennyire helyes is legyen a maga helyén, ha nem hordozza magában és nem adja át az Urat, és azokat, akik élők, akik fogékonyak, akik nyitottak, akik készek, nem indítja arra, hogy azt mondják: Igen, a hirdetett Ige jó volt, és Maga az Úr jött elém az Igében – ha ez a bizonyos plusz nincs benne, akkor az nem ért el semmit. Ha a munka bármilyen csekély részét, a tevékenységeket, az ügyeket bármennyire is a legtisztább indítékokkal, a legnagyobb hévvel és odaadással, teljes szívvel végezzük is, ha nem az a vége, hogy felismerjük, meglátjuk benne az Urat, hogy „igen, ez az Úr, ez Ő!” – ha nincs ott Ő az Igében, ha nem érintettük meg az Urat benne, akkor az semmit nem ért.

 

A szeretet Királya – Dana Congdon

Eredeti: The King of Love (A fordítás az oldalról letölthető pdf alapján készült.)

János 15,9-17: Amint az Atya szeretett engem, én is úgy szerettelek titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben! Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben, amint én is megtartottam az én Atyám parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket mondtam nektek, hogy az örömöm bennetek legyen, és a ti örömötök beteljék. Ez az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Ti az én barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit parancsolok nektek. Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondtalak, mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek titeket, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon, hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Ezeket parancsolom nektek, hogy egymást szeressétek.”

1János 4,7-16: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismerte meg Istent, mert Isten szeretet. Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy az ő egyszülött Fiát küldte el Isten a világra, hogy éljünk általa. Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, nekünk is szeretnünk kell egymást. Istent soha senki nem látta: ha szeretjük egymást, Isten bennünk marad, és az ő szeretete teljessé lett bennünk. Arról ismerjük meg, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk. És mi láttuk, és bizonyságot is teszünk arról, hogy az Atya elküldte a Fiút a világ üdvözítőjéül. Aki vallja, hogy Jézus az Isten Fia, Isten megmarad abban, és ő is Istenben. És mi megismertük és elhittük Isten irántunk való szeretetét. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne.”

Énekek éneke 1,1-4; 12-17; 2,1-6: „Énekek éneke, amely Salamoné. Csókoljon meg engem szája csókjaival! A te szerelmed jobb a bornál. Drága olajodnak jó az illata; neved, mint a kiöntött, drága olaj, ezért szeretnek téged a leányok. Vígy magaddal engem, hadd fussunk! Bevitt engem a király szobáiba. Örvendezzünk és vigadjunk benned, emlegetjük szerelmedet, mely jobb a bornál, méltán szeretnek téged.” „Mikor a király az asztalánál ül, jó nárdusillat árad rólam. Olyan nekem szerelmesem, mint egy köteg mirha, mely kebleim között nyugszik. Mint Engedi szőlőiben a ciprusfürt, olyan nekem a szerelmesem. Mily szép vagy, mátkám, mily szép vagy, szemeid olyanok, mint a galambok! Íme, te is szép vagy, szerelmesem, gyönyörűséges, és a mi ágyunk zöldellő. Házunk gerendái cédrusfák, mennyezete pedig ciprusfából van.” „Sáron rózsája vagyok, a völgyek lilioma. Mint liliom a tövisek közt, olyan az én mátkám a leányok között. Mint az almafa az erdő fái között, olyan az én szerelmesem az ifjak között. Árnyékában vágyom ülni, gyümölcse gyönyörűséges ínyemnek. Bevisz engem a borozóházba, és zászlaja fölöttem a szerelem. Erősítsetek engem aszúszőlővel, üdítsetek föl engem almával, mert a szerelem betege vagyok. Bal keze a fejem alatt van, és jobb kezével átölel engem.”

A Király eljön a földre, hogy megalapítsa királyságát

Tudjuk az Igéből, hogy létezik a tér és az idő fölött egy csodálatos, megfoghatatlan trónus, mely telve van dicsőséggel, smaragd, arany és tündöklő világosság ragyog körülötte, fölötte pedig élő lények folyamatosan ezt kiáltják: „Szent, szent, szent vagy, dicsőséged betölti az egész mennyet és a földet”. Ez a trón már a világ megalapozása előtt létezett; s egyszer csak hallhatjuk az isteni tanács kérdését: „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?” És jóval azelőtt, hogy Ézsaiás megszületett volna, Isten Örökkévaló Fia ezt mondta: „Itt vagyok, engem küldj!”

Az idő teljességében a dicsőség Királya levetette fénylő öltözetét, és mindazok szeme láttára, akik a trón előtt térdet hajtottak, lejött a földre, hogy nem csak titkos, hanem szolgáló Királlyá legyen. Eljött, és hirdette az örömhírt azon keveseknek, akik régóta vágyakoztak rá: „Isten Királya és Királysága elközelített”. Az emberek teljesen felbolydultak, és a vidék szinte kicsattant az élettől, amikor a Felkent szertejárt Galileában, és csodákat tett, a világosságról beszélt; megváltott, helyreállított és megjavított mindent, ami eltört és elveszett. Azért jött, hogy bűnösöket mentsen meg. Milyen csodálatos Király volt Ő – de csak kijelentés által lehetett meglátni mint királyt, és azt is csak keveseknek. De végül a halála által megnyílt a királyság mindannyiunk előtt – és dicsőség Istennek, azóta, hogy Jézus feltámadt a halálból és újra mint dicsőséges Király, felment az Atya jobbjára, Isten titka feltárulhatott.

Isten szerette a világot, és ez nagy titok. Ki értheti meg? Mégis, ez a bizonyíték, hogy Isten szerette a világot: elküldte a Fiát a földre, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem átmenjen a sötétség uralmából szeretett Fia királyságába. Milyen elképesztő Király ez! Tudjuk, hogy azóta nagy sokaság ment át az Atya szerelmes Fiának királyságába, és tapasztalta meg a kegyelmet, a megbocsátást, a szabadságot, a békességet, a gyógyulást az életében és az Atya szeretetét.

János kicsiny gyermekekhez szól a levelében, és azt mondja: „Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk.” Milyen csodálatos szeretetet tapasztaltunk meg az Atya részéről! És a Szent Szellem adatott nekünk, belénk és ránk, hogy átváltoztasson, felkészítsen, és dicsőségről dicsőségre vezessen, míg meg nem állhatunk a dicsőség fiaiként abban a királyságban – Magával a Királlyal, a Messiással, Urunkkal, Jézus Krisztussal együtt.

Azt szerettem volna elmondani, hogy mennyire fontos, hogy ezek a dolgok ki legyenek jelentve a szívünkben. Meg kell látnunk a szívünkben a dicsőség Királyát! Minél világosabban látjuk, mennyire dicsőséges a mi Királyunk, annál inkább meg fog látszani odaadásunkon, önátadásunkon, szolgálatunkon az Ő természete. Azt is megpróbáltam a korábbiakban megosztani veletek, hogy habár nagyon jól ismerjük ezt a kifejezést – Jézus a Krisztus –, olyan élő kinyilatkoztatásra van szükségünk a Krisztusról, hogy a Szent Szellemet Isten kitölthesse ránk. Ez az Ő legszemélyesebb felkenése minden egyes hívő és a gyülekezet számára, és amely meghatározott feladatokra és elhívásokra szól. Jézus, a Felkent, és Jézus, Aki felken, eljött, hogy kitöltse Szellemét ránk, és hatékony szolgákká tegyen bennünket a királyságban.

Jézus kijelenti magát azoknak, akik megtartják a parancsolatait

Van azonban egy másik kijelentés is a Királyról, amelyről most szeretnék beszélni. Az a tanítvány vezet be minket ebbe, akit Jézus szeretett: János, aki néhány nagyon bensőséges beszélgetést idéz fel Jézussal még a Golgota előtt, és egyedülálló módon írja le ezeket evangéliumában. A Jn 14,21-ben ezt mondja: „Aki befogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat.” Milyen csodálatos ígéret ez azoknak, akik megtartják parancsolatait!

A 23. versben ezt olvassuk: „Jézus így válaszolt: “Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és szállást készítünk magunknak nála”. Jézus nagyon bensőséges dolgokat kezd megosztani a tanítványaival. Tudjuk, hogy az Atya szeretete nem személyválogató, Ő minden gyermekét egyformán szereti. Istennek egyetlen gyermeke sem mondhatja jogosan, hogy „Atyánk elhanyagolt engem”. Nem, mi ismerjük az Atya szeretetét. János az 1Jn 2-ben írja: „írtam nektek kisgyermekek, mivel megismertétek az Atyát. Írok nektek kisgyermekek, mert megbocsátást nyertek a vétkeitek az Ő nevéért” (12-13. v.).

Van azonban még valami más, valami több is azoknak, akik nekifeszülve igyekeznek. Van valami még mélyebb dolog ebben a bensőségességben, amit akkor tapasztalunk meg, ha szeretjük Őt és megtartjuk a parancsolatait.

A Jn 15-ben Jézus újra oly drága és bensőséges szavakkal beszél az együttlakozásról. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez teljesen magától értetődő – én Krisztusban lakozom, és Krisztus lakozik bennem. Igen kétségtelenül ez a mi helyzetünk Krisztus Jézusban, de itt, a 15. fejezetben olyan kapcsolatról beszél, melyben az ember Krisztusban marad, megtartja parancsolatait és hallgat a hangjára. A 15,9-ben mondja: „Amint szeret engem az Atya, én is úgy szeretlek titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben.”

Jézus barátjává válni

A 14-15. versben ezt olvassuk: „Ti az én barátaim vagytok, ha megteszitek azt, amit én parancsolok nektek. Többé nem mondalak titeket rabszolgáknak”. Ne feledjük, hogy itt olyan rabszolgáról van szó, aki önként, szeretetből vállalta a rabszolgaságot. „Tudom, hogy saját, szabad akaratotokból jöttetek Hozzám, és adtátok magatokat Nekem; szolgálva meghajoltatok Előttem, ezért én nem nevezlek titeket ezután szeretett rabszolgáimnak, hanem a barátságomba fogadlak benneteket, és olyan dolgokat jelentek ki nektek, melyeket az Atyám mondott Nekem, mert a barátaim vagytok.” Ellentmondásosnak tűnhet, de nem az. Isten, az Atya minden gyermekét szereti, de vannak olyanok, akiket Jézus szeret, mint Jánost is, aki ezt a részt írta. Vannak olyanok, akik a barátai lettek.

Pontosítsunk azonban valamit. Amikor azt énekeljük: „Ó, mily barátunk Jézus”, az teljesen helyes, teljesen csodálatos és teljesen igaz: Jézusban barátra leltünk. A Jn 15 azonban valami másról beszél: mi vajon az Ő barátai vagyunk? Elmondhatja-e Jézus: „Mily barátra leltem benned”? Ez egy másik ének. Igen, Jézus a barátunk, és sokszor számíthatunk erre, de ez itt arról beszél, hogy mi legyünk az Ő barátai! Most pedig a barátai még mélyebbre hatoltak, Vele lakoznak – nem járkálnak ki-be, ki és be. A barátai pedig hallgattak rá, megtartották a parancsolatait, és nem csak azt mondták: „Meg fogom gondolni, Uram. Majd később visszajövök. Add nekem megint! Ja, igen, elfelejtettem. Hát, még meggondolom.” Nem, ezek azok, akik mélyebbre mentek, rabszolgák lettek, de most már barátokká váltak, és bizonyos dolgok kezdenek megnyílni a barátok előtt.

A Király a szerelmesünk

A kijelentésnek ahhoz a pontjához szeretnék eljutni, amely annyira titokzatos és mély, hogy hiába mondom el, csak azok fogják megérteni, akik tudják, miről beszélek. Azok, akik a szívüket az Úrnak adták, akik az Ő szeretetből való, önkéntes rabszolgái, akik Vele együtt lakoznak és hallgatnak Rá, Felé igyekeznek, vágynak megismerni Őt, Őszerinte való szívük van… – ha ilyen vagy, akkor egyszer csak eljön a nap, amikor eljön hozzád, mintha egyik barátjához jönne, és egyszer csak megcsókol. Olyan hirtelen történik, és teljesen szíven üt, és tisztára szerelmes leszel, mert valami megnyílt benned, amit még sosem vettél észre korábban. Ismerted az Atya szeretetét, de nem ismerted még soha a Szerelmesnek a szerelmét.

Nagy gyönyörűségünkre pedig kiderül, hogy a Király a szerelmesünk. Olyan nehéz ezt kimondani, és jó okkal, mert a „szerelmes”, „szerető” mára már csak rossz értelemben használatos. De hogyan mondhatnánk másképpen? Ez a Király igazi szerelmes, és olyan szenvedély, erő, féltékenység, öröm, határozottság, gyönyörűség és bensőségesség van benne, hogy nem könnyű beszélni róla. De ez van, és ez megtörténik. Megragad, és annyira titokzatos. Nem is nagyon merünk róla beszélni, mert kitalációnak tűnik – ki mondhatja, „Képzeld, Jézus megcsókolt”? Úgy hangzik, mintha eltúloznánk valamit. Túlságosan is bensőséges. Vagy esetleg úgy érezzük, ez olyasmi, amit mi sohasem kezdeményezhetnénk, de az igazság az, hogy Ő kezdeményezi, és semmit nem tudsz tenni azon kívül, hogy elfogadod a csókokat az ajkadon.

Sulamit szerelmes lesz

Nagyon titokzatos az a kép, melyet az Énekek Énekében látunk. Salamonról és Sulamitról, azaz egy sulamita nőről szól, ami valójában „egy senkit” jelent. Mindez egészen elképesztően titokzatos, mert ez a senki és a föld legnagyobb királya jönnek össze egymással.

Amikor mi egy királyságra gondolunk, általában a külsődleges dolgok jutnak eszünkbe, a pompa, a ceremóniák, hatalom, erő, hadsereg, trónterem, trónus, követek, hajlongó alattvalók, győzelmek, gazdagság, arany aranyra halmozva; tehát mindaz, amije Salamonnak megvolt. Salamon dicsőséges király volt, a bölcsesség igazi gazdagságával és az Úr félelmével, nem beszélve azokról a javakról, melyeket életében összegyűjtött. Micsoda királyság volt ez! Mi ezek szerint a külsődleges dolgok szerint gondolunk a királyságra, pedig amikor Jézus a földön járt, és rejtetten volt Király, a királyságát mégis láthattuk. Láthattuk a tekintélyét és az eltökéltségét, a céljait; láttuk erővel és hatalommal cselekedni. Láttuk Őt megkötözni az ellenséget, és hatalmas csodákat tenni. Most pedig az Ő királyságában vagyunk.

Mire gondolunk, amikor azt a szót halljuk, hogy királyság? A kereszt hordozására, az Úr szolgálatára, a kötésre és oldásra való felhatalmazásra, a királyság kulcsainak használatára, imádkozásra és imádatra gondolunk; s a helyünkön megállva kijelentjük: „Jézus az Úr a földön”, és mi teszünk erről élő bizonyságot. A királyságnak megvan a maga erőszakossága. Szolgálat és valódi küzdelmek, harcok vannak itt. De van egy elrejtettség és valami mennyei is ebben a királyságban. Beszélünk a királyságról, és gondolunk ezekre a dolgokra; és tudjuk azt is, hogy a királyság középpontjában mindenki számára van egy kereszt. Ezért tapasztalunk üldözést, szenvedést és ezért hozunk áldozatokat ebben a királyságban.

Sulamit látása a királyságról

Hadd tegyek föl egy egyszerű kérdést: Vajon milyennek látta Sulamit a királyságot? Milyennek láthatta Salamon királyságát? Amikor az Énekek Énekére visszatekintünk, természetesen azt látjuk, hogy valami nagy titok máris történt, mert Sulamit ezekkel a szavakkal nyit: „Csókoljon meg engem szája csókjaival! A te szerelmed jobb a bornál. Drága olajodnak jó az illata; neved, mint a kiöntött, drága olaj, ezért szeretnek téged a leányok.” A király megcsókolta, és most Sulamit többet akar, mert szerelmes lett.

Nem ismerjük a történetet emögött a pillanat mögött, de arra kell következtetnünk, hogy valami bizonyára történt. Elképzelhetjük esetleg a fiatal Salamont, amint egy nap feláll, otthagyja a templom épületének tervrajzait és a hozzá tanácsért és bölcsességért forduló sokaságot, s ellovagol abba az országba, ahol meglátja ezt a barna leányt. Odamegy hozzá és a szemébe néz, elmondja neki, hogy milyen szépséges és kedves, s mindazokkal a gyönyörű költői szavakkal és szép prózaisággal, királyi módon körüludvarolja. A lány lesüti szemét, majd amint felmosolyog rá, a király megcsókolja, és elmegy. Nyilván biztos visszamegy a palotájába, és újra kézbe veszi a tervrajzokat, meg az összes többi dolgot, amit szokott csinálni a királyságban. Sulamitnak azonban most volt először igazi látása a királyságról, és ez Salamon volt, és ő szerelmes lett bele.

Ez pedig valami csodálatos titokról beszél, mely Isten gyermekei között történik, hogy miközben szolgálunk, miközben szeretünk és igyekszünk, miközben éljük az életünket, akkor, amikor legkevésbé számítunk rá, a Királyunk, a dicsőség Királya eljön hozzánk, és mond nekünk valamit, ami megragadja a szívünket. Valami annyira személyes dolog ez, hogy az már-már félelmetes. Meghaladja a képzeletet. Nem is tudnánk magunktól kitalálni ehhez hasonlót. És ha valóban szeretett és megcsókolt minket a Király, egy titok válik valósággá bennünk, amit meg kell tartanunk. Megosztotta a szívét velünk.

A Király Sulamitot választja – egy senkit

El tudjuk képzelni ezt a dicsőséges királyt, amint megosztja a szívét ezzel a munkától lebarnult, egyszerű leánnyal? El tudjuk képzelni a dicsőség Királyát, hogy megosztja a szívét veled vagy velem? Felmerülhetett-e egyáltalán a leánnyal kapcsolatban, hogy méltó-e? Képezhette-e egyáltalán vita tárgyát? Amit azonban mondani tudott, az ez volt: „A szerelem betege vagyok”. És egy dolgot tudott megvallani: „Ő volt az, nem én”. A Salamon vezette Izrael királyságában egy szolgálólány soha nem kezdeményezhetett volna a királynál azzal, hogy „Szia, mi a helyzet?”. Nem beszéltél addig, amíg nem szólítottak. Nem néztél valakinek a szemébe, hacsak az nem mondta: „Nézz rám!”. Tudjuk tehát, hogy csakis a király lehetett az, ő kezdeményezett; nincs kétség efelől. Neki kellett odamennie a leányhoz. Aki pedig ezt mondta utána a barátnőinek: „Engem választott, eljött hozzám, és azt mondta: ’nem te választottál engem, én választottalak téged’. (Emlékszünk, ugye, hogy mit mondott Jézus a barátainak a Jn 15-ben?) És miután megcsókolt, tudjátok, mit csinált? Elvitt ebbe a vendégfogadó házba, és egy nagy felirat lógott felettünk: ’Salamon szereti Sulamitot’, és azt mondta: ’Gyere, drágám, ülj ide mellém.’ És behozták azokat a csodálatos ételeket. Micsoda ünnepség volt!”

A Király iránti szerelem első fázisa

Mindnyájan ismerjük ezeket a kis szövegpárokat az Énekek Énekében. A találkozás és a legelső hódítás eredményeképpen a király azt mondja: „Kedvesem, galambom, szépségem, annyira szeretlek.” Majd Sulamit a 2,16-ban azzal összegzi: „Szerelmesem enyém, s én az övé vagyok.”

Itt most már teljesen meggondolatlan a szerelemtől. Onnan lehet észrevenni, hogy saját magát teszi előre: „Szerelmesem enyém”. Úgy jön át, mintha tényleg azt hinné, ő fogta meg a királyt valahogyan, hogy ő a fődíj, a király pedig a szerelemtől fűtött udvarló. De éppen ez az, amit Salamon akart, hogy gondoljon. A lánynak nem volt semmilyen státusza egészen addig a napig. Elhanyagolták, a saját családja is lekicsinyelte, és olyan munkát kellett végeznie a földeken, hogy lebarnult és durva lett tőle a bőre. Nem volt státusza saját magában, de hirtelen, egyszer csak lett valaki, aki szereti őt. Még kimondani is hogyan lehetett, hogy a királyok királya, a dicsőséges Salamon az, aki szereti őt? És bár annyira le volt nyűgözve, hogy nem értette meg, amit mondott neki, de úgy beszélt vele, mintha egy királynő lett volna teljes pompájában, olyan gyönyörű, a tökéletesség mintaképe. Ezt mondta a király a leánynak, aki persze nem tudta elhinni mindezt, de boldog volt, hogy a király vak a szerelemtől. Megragadta tehát, és kérte: „mondjad még, drágám, mondjad még!” A király pedig költőien tudott mindent megfogalmazni, és a leány teljesen beteg lett a szerelemtől. Megvallotta szerelmét minden módon neki, és bebizonyította, hogy szereti. Mondhatjuk, hogy csacskaság és bolondság volt a lány részéről azt mondani, hogy „Szerelmesem az enyém, és én az övé”, de fülig szerelmes volt, és a király tudta, hogy a leány mennyire bizonytalan.

A megváltás bizonyossága

Isten gyermekei annyira bizonytalanok. Olyanok, mint akik éppen csak megmenekültek, és nem értik, hogy a Király hogyan is nézhetne rájuk? És amíg az nem világos, hogy a Király szeret minket, és tökéletesnek és dicsőségesnek lát, addig nem is tudjuk elhinni. Sulamit sem hitte volna el soha. Meg akarom kérdezni: Te vagy ő? Évek óta szolgáltad Istent, olvastad az Igét, imádkoztál, vágytál az Ő bizonyságtevője lenni, próbáltad ezt, próbáltad azt, talán sikerült, talán nem, a növekedésed az Úrban hol megállt, hol elindult, odaszántad magadat Neki, és akkor egyszer csak megcsókolt? Ne kérjétek, hogy elmagyarázzam, ez mit jelent, de ha megcsókolt, pontosan tudjátok. Nincs senki más, ahová mehetnénk. Talán szeretnél menekülni a felelősség elől, a feladatok, a terhek elől, az iskolád, a munkád vagy a környezeted elől, de tudod, hogy nincs hová menni Rajta kívül, csakis Őhozzá. Megcsókolt téged. Milyen szavakat mondott neked? Vajon hitetlenkedve leráztad magadról? Hiszel Isten Igéjében? Vagy azt mondod: „Nem, ez nem szólhat nekem. Biztosan valaki másnak szól. Én soha nem lehetnék dicsőségbe jutott fiú, vagy része a menyasszonynak. Én csak az leszek, aki odakint csikorgatja majd a fogát. Nem kell nekem nagy ház, csak egy kis viskó, nekem ennyi is elég.”

De ha a Király egyszer már valaha eljött, és szólt hozzád a szerelemről, Ő nem beszél félmondatokban. Nem mond csak félig dolgokat, vagy, hogy csak félútig fogunk eljutni. Ezek a mi gondolataink és az ellenség hazugságai. Mert amikor a Király eljön és megcsókol, van valami, amit haza akar hozni a szívünkbe örökre. Mi az Övé és Ő a miénk. Annyira szeretné lerendezni ezt a dolgot, hogy azt mondhassuk: „Jézus az enyém.” Ennek semmi köze ahhoz, hogy mennyire voltunk tökéletesek, mennyire voltunk jók, vagy bármi hasonló. Egyszerűen csak tudjuk, hogy Jézus a miénk, és ez a megváltás bizonyossága.

A morva testvérek nagyon erősek voltak az üdvösségükről való meggyőződés dolgában. Amikor beszélgettek John Wesley-vel, mindig megkérdezték: „John, van-e már üdvbizonyosságod? Amíg nincs, addig bent is vagy meg kint is. Megmenekültél és kételkedsz. Nem tudod, hol vagy, mi a helyzet veled.” Ám amikor azt mondhatjuk: „Szerelmesem enyém, s én az övé vagyok, és a zászlója felettem a szerelem”, akkor elérkeztünk ebbe a nagy titokba.

A Királyért érzett szerelem második fázisa

A második szópárt a 6. fejezet, 3. részben találjuk. Sulamit átélt egyet s mást, és itt azt mondja: „Szerelmesemé vagyok, s szerelmesem az enyém.” Látjuk, hogy most már Salamon az első, ő a mondat alanya, ő az, aki számít. „Szerelmesemé vagyok, és szerelmesem az enyém.” Istennek hála ezért a magabiztosságért. A 3-5. fejezetekben megváltozott Sulamit nézőpontja, és most Salamont teszi előre. Amikor szerelmes lett, saját magát tette előre. „Szerelmesem enyém. Adjon még több szerelmet nekem. Most a szerelmesemé vagyok, és megmondom neki, hogy mennyire szeretem.” Valami történt ezalatt az idő alatt; események sorozata, ami elmélyítette a szerelmét. Éjjelente rátört a félelem, amikor fölébredt, és nem találta őt. Kirohan az utcára, és kiáltozik: „Hol van, hol van ő?” és rögtön belerohan. Ő megragadja, megöleli, és azt mondja: „Itt vagyok.”

Azt vesszük néha észre az életünkben, hogy a távollét és a vágyakozás időszakai segítenek ráébrednünk, mennyire drága is az Ő szerelme. Jaj, amit annyira biztosra veszünk, és eltűnik előlünk egy időre, érezzük azt az ürességet, ahogy ide-oda rohanunk és kérdezgetjük, „hol van Ő, hol van?” Ő pedig azt mondja: „Itt vagyok”, és lecsendesíti félelmeinket. Ránktör a félelem, „Lehet, hogy már nem szeret, biztosan elrontottam valamit, és többé már nem szeret.”

Sulamit nagyobb mélységben kezdi értékelni a királyt

Észrevehetjük, hogy Salamon egyszer sem mond semmi negatívat a leánynak, Sulamit negativitása saját magából, a saját megítéléséből fakad. A félelemrohamok után a leány szeme előtt Salamon különböző aspektusokból kezdi megmutatni magát. A lány csak nézi, nézi őt, és kezdi meglátni dicsőségét, szépségét, erejét és királyságát. Kezd rájönni, hogy Salamon nagyon fontos dolgokban utazik. Igazi nagymenő. Nem tudom, hogy Sulamit föl tudta-e fogni igazán Salamon valódi királyi tekintélyét és felelősségét. Csak szerelmeseként ismerte eddig. Most pedig nézi őt és azt mondja: „Hű, hiszen ez a királyok királya! Okos, jóképű, és mindenki odavan érte. Mindenki szereti és tiszteli, és ő mégis engem szeret.” Salamon értéke jócskán megugrott így a lány szemében, a szerelme pedig elmélyült, mert elkezdte meglátni olyannak, amilyen ő valójában.

Sulamit alábbszáll

Azt is észrevesszük, hogy Sulamit alábbszáll ezalatt az idő alatt. Volt az az eset, amikor Salamon az ajtóján kopogott az éjszaka közepén, és hívta: „Nyiss ajtót, szerelmesem, gyere, engedj be!”. A lány pedig azt mondja, „Hogy jöhetnék, már ágyban vagyok”. „Drágám, annyira szeretlek, kérlek, gyere ki”. Majd hirtelen csend lesz. A lány pedig észbe kap: „Várj, nem gondoltam komolyan, várj!” Kinyitja az ajtót, de Salamon már elment. Megszégyenülten tesz szemrehányást magának: „Mit tettem, mit tettem! Mi van, ha elveszítem? Hogy tehettem ezt?” Kirohan, hogy megkeresse, az emberek meg ide-oda lökdösik, taszigálják, bántalmazzák. A lány eléggé összezuhan, és rájön, hogy az ő státusza, identitása (a helyzete és az, hogy ki ő), tehát mindene mennyire egyedül csak a királyban van. Most Sulamit kezdi keresni őt.

De végig mindeközben, a király nem szűnik meg a szeretetét kifejezni a leánynak, aki rohanni kezd, hogy megtalálja. Minden szembejövőt megkérdez: „Hol van ő? Tudod, kiről beszélek, a legdrágább, legkedvesebb emberről a világon, hol van? Meg kell találnom, hibát követtem el!” Természetesen megtalálják egymást. Milyen csodálatos! Az eredmény pedig az, hogy Sulamit alábbszáll, a király pedig feljebb emelkedik. A lány részéről való vágyakozást megérlelte a távollét, és a távollét nagyobb szeretetet eredményezett. Ezek a szerelmi próbák mind a kapcsolat részét képezik. A lány rájött, hogy falak választották el őket egymástól, falak, melyeket mások emeltek, falak, melyeket ő épített, és ezeknek mindnek el kell tűnnie. Nem akar többé falakat, mert „én a szerelmesemé vagyok, és a szerelmesem enyém.” Ő az első. Ő a lány státusza és figyelmének középpontja, és boldog. Ragaszkodik a királyhoz, meg akarja tartani őt.

A Királyért érzett szerelem harmadik fázisa

Majd a harmadik szópárt a 7,10-ben találjuk meg, ahol azt látjuk, hogy újra változtak kicsit a szavak. A 6., 7., 8. fejezetekben a lány az egyre mélyülő kapcsolat további szakaszain megy át, végül azt mondja: „Én szerelmesemé vagyok, és ő is utánam vágyódik.” Most már tényleg nehezen hinné el, hogy a király bármi másra tudna gondolni őrajta kívül, mert ő alábbszállt, a király pedig megnövekedett. „Ő utánam vágyódik”. Többé nem pusztán a nagy ő a lány számára, hanem ő a minden. Pál apostol szavaira emlékeztet ez, amikor azt mondja: „nekem az élet Krisztus”. Nincs több legfontosabb dolog, Jézus a legfontosabb. Nem, Jézus minden; Jézus az élet. Egykor az áldás volt a lényeg, most az Úr. Sulamit tehát most azt látja, hogy ez az élet; az élet Krisztus; az élet az egyesülés; az élet a szerelem. Egységre talált vele, és azt mondja: „Soha nem akarok különválni tőled”. A király pedig azt mondja: „Soha nem akarok különválni tőled.” Immár együtt lakoznak, és beszélgetnek egymással ebben a lakozásban. Szeretetkapcsolat, párbeszéd és folyamatos kommunikáció van közöttük.

A 8. fejezetben csodálatos képet látunk: „Ki ez a lány, aki a pusztából jön szerelmesére támaszkodva?” Sulamit megtalálta a helyét: „Szerelmesére támaszkodva”. Immár együtt végzik a király küldetéseit. A második fázisban a lány nem értette még, mennyire fontosak ezek a küldetések. Most pedig a királlyal jár, és együttmunkálkodik vele minden ügyében. Meglátogatják a szőlőskertet, és a király illata a lány illatává lett. Még arra is találnak időt, hogy Sulamit húgának is segítsenek, hogy megtalálja a szerelmet, beteljesülést és áldást. Ez a kép tehát olyan egységet mutat be, amelyben egymásra bízzák a szerelmüket, és a szerelmes és a szeretet királya eggyé lettek. A könyv ezzel fejeződik be: „Fuss, szerelmesem, és légy hasonló a gazellához vagy a fiatal szarvashoz a balzsamos hegyeken!” Nagyon egyszerűen, amikor az ének véget ér, még mindig énekelnek, és még mindig nagy szerelem van közöttük egymás iránt.

Egyik szerelmes fut a Másik után

Egy egyszerű dologra szeretnék rámutatni, és ez az: a királyság olyan komolyan veendő valóság, mely magába foglalja az önátadásunkat, a kereszthordozásunkat és a Királynak való engedelmességünket. Ha azonban figyelmen kívül hagyjuk ennek a hátterét – hogy a munkálkodás és a szolgálat királysága mögött egy szerelmes szív szeretete húzódik meg, aki szerelmese után fut – éppen az egésznek a lényegét nem értettük meg. Mélyen, odabent, nem fogjuk megtalálni az Istent szolgáló Pál apostolt, aki így szól, „akkor is szolgálom Őt, ha éppen börtönben vagyok, mert tudom, hogy egy napon megkapom a jutalmamat, még ha ez a helyzet most meglehetősen gázos is”. Mit mond tehát Pál apostol? Ha jól emlékszem, a Filippi levélben írja – egyik szerelmes fut a Másik után. A Király megcsókolta Pált, aki most keresi, kutatja, követi Azt, Aki megragadta őt. Egészen a mennyig fog utána menni. Pál tudja, Ki az ő élete, és mi számára a nyereség. A Filippi levél nem más, mint „egy szerelmes futása a Szerelme után”. Pál kapott egy csókot, és most teljes erővel fut utána.

A hívő életének hátterében egy szerelmi történet húzódik meg. Dicsőségről dicsőségre, megpróbáltatásról megpróbáltatásra haladunk előre, de a titok azt, hogy ezek közepette felfedezzük az Ő szerelmét. Mit fedezünk fel vajon a királyságban végzett szolgálatunkban? „Igen, persze, én jól szolgálok; nagyszerű szolga vagyok; jaj, nézzétek, milyen csodálatos a királyság!” – Nem, amit valójában felfedezünk az ez: „Jaj, én úgy szeretem a Királyt, és a Király is szeret engem, és csak az hajt, hogy kövessem, menjek utána, fussak utána, Őutána, aki először engem utolért.” Ez nagyon mély kijelentés és nagy titok, és nem tudom, lehet, hogy csak az értheti meg, aki már kapott ilyen csókot.

Az idősebbik fiú

Ha a Lukács 15-ben lévő példabeszédre gondolunk, rájövünk, hogy Isten gyermekei közül milyen sokan vannak, akik az idősebb testvérre hasonlítanak: kötelességtudók, nehezen találnak örömöt, gondosan mindent nyilvántartanak, irigyek bármire, amit nem kapnak meg, keményen dolgoznak az elismerésért. És mindeközben hiányoznak az életükből az atya ölelése és csókjai. Egyszerűen elképzelhetetlen számukra egy olyan apa, aki ezt tenné. Tehát amikor a tékozló – egy teljesen érdemtelen alak – hazajön, és az atya megcsókolja, megöleli, drága ruhát ad rá, a báty iszonyú dühbe jön. Oly sok keresztény van, akiket nem ölelt, nem csókolt meg még soha az Úr, és tele vannak haraggal: „Én miért nem kapok belőle?!” Ez olyan szomorú.

Hiszen Ő kegyelemből csókol meg. Mit volt vajon Sulamitban? Valami nagy titokzatosság lengte körül? Nem, egyedül a király kegyelme és szeretete jött elé. Isten szeretet. Megtalálta őt, megnyerte őt, megragadta őt, és utána a lány kezdett futni utána, ahogyan Ő futott a lány után. Erről szól a történet. Ez a történet vége. A történet mögött azonban a királyság szolgáit látjuk, akiket megcsókolt a Király.

Jákób és az Örökkévaló

Pál apostolén kívül is találunk szerelmes történetet a Bibliában: Jákób és az Örökkévaló történetét – mert igen, ez is egy szerelemről szól. Mondhatnánk persze, hogy ez nem is szerelmes történet, hanem egy rettenetes történet. Jákób szörnyű dolgokat tesz, és Isten hagyja is, egészen addig, míg egyszer birokra nem kel vele, és kiüti a forgócsontját. Ez valami rettenetes bánásmód – nem, ez Isten szerelme. Az a mi bajunk a szerelemmel, hogy él bennünk róla valami sekélyes, romantikus kis elképzelés, amit leginkább régi slágerekből merítettünk. Isten szerelme erőteljes, sőt, veszélyes. Meglepődünk féltékenységén és bánásmódján, szenvedélyén és szerelmén, megbocsátásán, azon a mozgási szabadságon, melyet néha ad, utána meg a korlátokon, melyeket megkövetel. Az Ő szerelme leírhatatlan.

Ha azonban megnézzük Jákób életét, ott megláthatjuk. Soha nem engedte el Jákóbot, sőt, mi több, soha nem is akarta volna soha elengedni. „Jákób, én örökkévaló szeretettel szerettelek.” A Róma 9-10-11 ezért jelenti Jákób és az Örökkévaló szerelmes történetének a folytatását. Megértjük vajon, hogy amikor Isten szeretetből választ, akkor nem ereszt el többet? De ez a szeretetet. Amikor átadod magad neki, édes. Ha küzdesz ellene, akkor igazi harcnak nézel elébe, de valami azt súgja, Ő fog nyerni.

A Király szerelme annyira meglepő tud lenni. Meglepő, hogy az Úr mit mond, amikor a szívünkhöz szól, különösen, ha kudarcot vallottunk vagy csüggedés vett erőt rajtunk. Néha csak annyit mond: „Te az én gyermekem vagy”, és mindössze ennyi elég ahhoz, hogy talpra álljunk. Amikor halljuk ezt mondani, olyan az, mint egy csók, és felkelünk a porból, és Isten irgalmából erőt kapunk, és többé nem csüggedünk. Az Ő szereleme ilyen csodálatosan erős.

Megismerni és elhinni Isten szerelmét

Figyeljük meg, mit mond János, akit Jézus szeretett, az 1Jn 4,16-ban. János magáról beszél és azokról, akik vele voltak, és ezt mondja: „És mi megismertük és elhittük Isten irántunk való szeretetét. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne.”

Szeretném kicsit átfogalmazni ezt. A tanítvány, akit Jézus szeretett, és aki nyilvánvalóan szerette az Úr Jézust, azt mondta: „Megismertük azt a szeretetet, mellyel Isten irántunk van”. Mit akar mondani ezzel? Tudjuk, hogy az Úr azt mondja, hogy szeret minket, hogy mi Krisztusban és Isten szeretetében vagyunk. János azonban azt mondja: „Megismertem Isten szeretetét, és ez valósággá vált számomra, és azóta elhiszem.” De nem azt mondja az Ige, hogy aki hisz Őbenne, az nem vész el, hanem örök élete van, mert Isten úgy szerette a világot? Attól a pillanattól fogva, hogy hiszünk Jézusban, hisszük azt is, hogy Isten szeretett minket, és Jézus meghalt a bűneinkért. Most azonban eljutottam oda, hogy elhiggyem Isten irántam való szeretetét. Mintha Isten folyamatosan tovább vezetne: hisszük, tudjuk, majd néhány év múlva valóban elhisszük és tényleg megismerjük. Aki Istenben lakozik, az a szeretetben lakozik, és Isten lakozik őbenne. Ezt onnan tudom, hogy megtapasztaltam. Az a tanítvány, akit Jézus szeretett, aki a fejét Jézus mellkasára hajtotta, azt mondja: „Megismertem, és egyre jobban megismerem, és egyre jobban elhiszem azt a szeretetet, mellyel Isten van irántunk”.

Megérezni jelenlétének és visszatérésének illatát

Lehet, hogy sokan nem értik ezt, vagy képtelenségnek tartják, de ha valakit szájon csókolt a Király és lelkünk szerelmese, el lehet-e felejteni azt az első csókot? Néhányatok nehéz időkön ment át, és könnyen feladhatta volna. De én nem hiszem, hogy az Úr Jézus haragosan mondta volna az efezusiaknak: „Emlékezzetek, honnan estetek ki, térjetek meg, és tegyétek az első cselekedeteiteket.” Szerintem ezzel azt akarja mondani: „Nem emlékeztek az első szeretetetekre? Hát nem akartok visszajönni?” Ha valakit Ő megcsókolt, el lehet-e valaha azt feledni? Ha valakit megcsókolt örök szerelmével, lehetséges lenne, hogy az nem akarja, hogy újra és újra megcsókolja? Hát nem érzünk valamit, amitől Sulamittal együtt mondanánk: „Csókoljon meg engem szája csókjaival! Szerelmed jobb a bornál.”

Vannak, akiket megcsókolt, és akik lehet, hogy azóta elmentek, hogy a világgal csókolózzanak. Borzalmasan keserű íze lehet. Ha kudarcot is vallottunk, és megfeledkeztünk róla, Sulamitnak elég volt megérezni jelenlétének illatát, ahogy felé közeledett, hogy újra felpezsdítse. Még oda sem ért, és mégis már lehetett érezni jövetelének illatát. Nem ébreszt benned vágyat jövetelének illata, hogy felkelj és Belészeress?

Nekem az élet Krisztus

Hogyan szeretjük Istent teljes szívünkből, teljes elménkből, teljes lelkünkből, és teljes erőnkből? Isten kegyelméből egy napon megragad bennünket Ő, és minden gondunk ellenére örömtelinek találjuk megvallani neki szerelmünket. Hiszen ki máshoz mehetnénk? Ha egyszer megcsókolt minket a dicsőség Királya, hogyan érhetnénk be bármilyen másik csókkal? Egyedül Ő tudja megelégíteni a lelkünket.

Mint szolgái és gyermekei, amikor ezt megértjük, akkor egy teljes háttértörténet alakul ki az életünkhöz. Amikor olyanok önéletrajzát olvassuk, akik olyan nagy áldozatokat hoztak az életükben, vagy akiket üldöztek, mivel találkozunk ezekben? Olyan belső tartással, mely telve van örömmel és békességgel bennük. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy az üldözés mögött egy szerelmes történet húzódik, és egy Szerelmes, akire rátaláltak, és akinek a szerelme lett az életük mozgatója.

Akár élünk tehát, akár elmegyünk, hogy az Úrral legyünk, dicsőséget akarunk Neki szerezni. „Az élet nekem Krisztus, és a meghalás nyereség”. Ezek egy szerelmesnek a szavai. Téged már megragadott Jézus Krisztus? Vagy még mindig csak egy távoli Megváltó? Amikor az Úr asztalához jössz, Ő ugyan még mindig egy Atya, aki szeret téged és megmentett téged, egy Megváltó, aki a vérét ontotta érted, de most ez mind olyan távolinak, évekkel ezelőttinek tűnik? Hát nem találkoztál Vele, nem hallottad Őt, nem láttad Őt, a szívedet nem ragadta meg? Csak annyit mondok, hogy akkor keresd, kutasd Azt, Akit szeretsz!

A dicsőség Királyát tisztelet illeti

Amikor üdvösségre jutunk, Isten az Úr Jézus iránti szeretetet helyezi a szívünkbe, és ha ezt tápláljuk, akkor a Szellem lángra fogja lobbantani. Ő a királyság Királya, és a dicsőség Királyát tisztelet illeti. Nem szeretném senkiben azt a benyomást kelteni, hogy olyan bizalmaskodóan beszélhetnénk az Úr Jézussal, mintha egyenrangúak lennénk.

Jó pár évvel ezelőtt teológiára jártam, hogy felkészüljek a szolgálatra, és ez akkoriban volt, amikor egyes teológusok egy nagyon leegyszerűsített Jézus-képpel álltak elő. Egyikőjük írt egy könyvet: Lógunk együtt, Jézus? – címmel. Napi áhítatok voltak benne, körülbelül ebben a stílusban: „Hali, Jézus, hogy vagy? Minden oké veled? Mert én elég vacakul vagyok. Segíts már, légyszi.” Annyira bizalmaskodó volt – semmi hódolat vagy tisztelet. Semmi sem volt a Királyból azokban az áhítatokban.

Jézus a Messiás, a Király, az Úr, a dicsőség Királya, aki előtt minden térd meghajol. Hajoljunk meg Előtte mi is, imádjuk Őt, szolgáljuk Őt, és engedelmeskedjünk a parancsainak. Ha ezt tesszük, eljön hozzánk és körülvesz szerelmével. Ez az a kijelentés, amelyet az Énekek Énekében találunk. Áldjon meg bennünket az Úr, és adjon igazi, és még teljesebb szerelmet Jézus iránt mindannyiunk szívébe. Jöjjön el az Ő királysága, és legyen meg az Ő akarata úgy a földön, ahogyan a mennyben is.

Ámen.

Lerombolván az értelem minden elképzelését (Radu Gavriluţ)

Forrás: Lerombolván az értelem minden elképzelését, Filippi 3,14 blog

“És fogadást tettek, hogy ezután az Urat, az ő atyáik Istenét teljes szívvel és teljes lélekkel fogják keresni.  És ha valaki nem keresné az Urat, az Izráel Istenét, megölettessék kicsinytől fogva nagyig, úgy a férfi, mint az asszony. És megesküvének az Úrnak felszóval, kiáltással, trombita- és kürtszókkal. És örvendezett az egész Júda az eskű felett; mert teljes szívökből esküdtek, és egyenlő akarattal keresték az Urat; és megtaláltaték általok, és az Úr nyugodalmat szerze nékik minden felől. De még Maakát, Asa király anyját is megfosztá a királynéságtól, mivel egy iszonyú bálványt emelt vala Aserának, és Asa elrontá és összetörte annak iszonyú bálványát, és a Kedron patakjánál megégeté. Jóllehet Izráelből a magaslatokat nem irtották ki, mindazáltal Asának tiszta szíve vala egész életében.” 2Krónika 15: 12-17.

Asa király minden buzgósága ellenére, (ami látszik a 16. versből is, hogy az anyját megfosztotta a  királynéságtól, mert bálványt emelt) a magaslatokat  nem rombolta le egész életében. Ugyanezt olvassuk Joás királyról. Ő is telve volt buzgalommal az Úrért Jójada főpap idejében (2Krón.24,2), ennek ellenére nem rombolta le a magaslatokat. Ugyanez van megírva Amásia királyról is (2Kir.14,1-20).

“Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek, erősségek lerontására; Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak” 2Kor. 10:4-5.

Láthatjuk, hogy azok a fegyverek, amikkel Pál hadakozott és amiről a 10. részben beszámol, hatalmasok, nem testiek, Isten által erősek. Mik ezek az erősségek vagy erődítmények, amiket le kell rontani?

Tudjátok, hogy a kezdet kezdetétől, az 1Mózes 11. részétől fogva, amikor az emberek megsokasodtak a földön, azonnal az volt a vágyuk, hogy építsenek egy várost és emeljenek benne egy tornyot, ami az égig ér. Ez az emberi elképzelés az idők folyamán visszatért és katasztrofális dolgokat eredményezett. Egyszer egy testvér azt mondta, hogy sosem volt a falvakban annyi erkölcstelenség és mocsok, mint a városokban. A városok megálmodói és építői azok voltak, akik nevet akartak szerezni önmaguknak. Még akkor is, amikor a tanítványok az Úr megdicsőülésének hegyén voltak, annak hatására, amit láttak az első gondolatuk az volt, hogy “építsünk valamit”.

Itt Pál azt mondja, hogy a mi harcunk fegyverei arra valók, hogy leromboljuk ezeket a magaslatokat, ezeket az erősségeket, amelyek Krisztus megismerésének az akadályai.

Engedjük, hogy az Úr kiigazítson bennünket. Az ember annyira merev az ő elképzeléseit illetően, annyira meg van szokva azzal, hogy ő milyen, azzal, ahogyan éli a hitéletét, hogy nagyon nehezen lehet őt kimozdítani a helyéből. Hogyha a mi együttlétünknek van valamilyen formája, egy idő után úgy megszokjuk, hogy már azt hisszük, hogy ez a legjobb módja az együttlétnek. Lehet világosságunk az Igéből bizonyos dolgokat illetően, miután nagyon sokat olvastunk, magyarázatokat hallgattunk az Úr Igéjéből, egészen addig, hogy önmagunkat többre tarthatjuk másoknál, és ebből nem tud senki kimozdítani. Felsőbbrendűnek érezzük magunkat. Az, hogy hagyd magad kiigazítani az Úrtól, hogy  hagyd magad nevelni az Úr által, ez egy nagyon fontos feltétele a szellemi előrehaladásnak.

Azok a zsidók, akik ezeket a magaslatokat emelték, nem fogták fel, hogy azok az ő saját magaslataik voltak. Ezek a magaslatok olyanok voltak, ahol az Úrnak áldoztak, nem a bálványoknak. És ők azt hitték, hogy ezt az Úrért teszik, ezért nagyra értékelték és ragaszkodtak hozzájuk. Vajon a mi életünkben mik ezek a magaslatok?

“És mondá nékem: Menj be és lásd meg a gonosz útálatosságokat, a melyeket ezek ott cselekesznek. Bemenék azért és látám, és ímé az útálatos csúszó-mászó állatoknak és barmoknak mindenféle képei és Izráel házának minden bálványai vannak bevésve a falon köröskörül. És hetven férfiú Izráel házának vénei közül (ezek közepette Jaazanjáhu, a Sáfán fia) áll vala előttök, mindenik a maga tömjénezőjével kezében, s a füstölőszer felhőjének illata száll vala fel. És mondá nékem: Láttad-é, embernek fia, Izráel házának vénei mit cselekesznek a sötétben, kiki az ő képes házában? mert azt mondják: Nem lát minket az Úr, elhagyta az Úr ezt a földet. És mondá nékem: Még egyéb nagy útálatosságokat is fogsz látni, miket ezek cselekesznek.” Ezékiel 8:6-18.

Szeretnék kiemelni valamit a 12.versből. Bizonyos fordításokban ez úgy hangzik, hogy “Láttad mit tesznek Izráel vénei az ő szobájukban, a sötétben, mindenik  az ő képzelettel tele szobájában?” Ez a legrettenetesebb ebben az állapotban, mert Izráelnek minden véne az ő elképzelése szerint élt a sötétségben.

De mik a mi elképzeléseink? Bent vagyok a saját szobámban, ahol nem lát senki, el vagyok rejtőzve mások szemei elől, olyankor mire gondolok? Mit cselekszem, amikről azt mondom, hogy az Úrért vannak, de a valóságban magam körül forgok?

A továbbiakban szeretném bemutatni, hogy mire gondolok. Például vannak olyanok, akiknek a legfontosabb a tanítás. Ezeket az embereket nem lehet a saját elgondolásaikból, tanításukból kimozdítani. Az Úr sokszor rámutat ezekre az életünkben lévő erős pontokra.  Ha ezek a pontok nem tűnnek el, akkor mi is úgy fogunk járni az életünk végén, mint Asa király. Miért történtek azok  a súlyos dolgok Asa király életének a végén? Azért, mert voltak olyan erődítmények, magaslatok az ő élete során, amikről azt gondolta, hogy az Úrért vannak, és nem rombolta le azokat.

“Leromboljuk az értelemnek minden elképzelését és minden magaslatot ledöntünk, amely az Úr megismerése ellen emelkedik” (szabadfordítás románból).

Az Úr rámutat ezekre a dolgokra. Megmutatja, hogy azok nem az Ő gondolatai, hanem a mieink. El akarod hagyni azokat? Vagy az elképzeléseid szerint akarsz tovább élni?

Milyen nagy áldás, ha ezek az erősségeink az Úrban vannak, “erősek az Istennek”, ha bízni tudunk Őbenne. Mondtam valakinek, hogy ha az Úrra bízunk mindent, akkor úgy megváltozhat az életünk, hogy a nehézségek közepette a kívülállóknak úgy tűnhet,  mintha nem törődnénk a dolgokkal, mintha érzéketlenek lennénk. Ez nem így van a valóságban, de az tény, hogy nagyon nagy dolog az Úrba helyezni a bizalmunkat.

Az Úr segítsen meg abban, hogy mi is meglássuk azokat az erősségeket, amelyeket mi emeltünk, például egy nevet. Hallottam olyan helyeken, ahol házaknál gyűlnek, hogy a kívülállók azt mondják: “Sokan azért nem mennek, mert ez X háza. Ha nyilvános helyen lenne az összegyülekezés, akkor mások is jönnének.” De ez nem igaz, ez hazugság. Mert aki valójában keresi az Urat, annak mindegy, hogy magánházba vagy nyilvános helyre megy. Abban a pillanatban, amikor a gyülekezet intézményesítetté válik, amikor elveszíti családias jellegét, akkor minden elveszett.

Az Úr segítsen meg, hogy jobban megismerjük őt, hogy készek legyünk mindent félretenni, és tudjuk Pállal együtt mondani, hogy készek vagyunk bármilyen árat megfizetni az Ő megismeréséért, azért, hogy a végén célba érjünk.

Az Úr legyen irgalmas hozzánk!

forrás: R. G.  http://www.ekklesiaoradea.ro/index.php?+&poz=630

Szűrökön át homályosan: 8. rész – A megoldás

Forrás / Source: Impaired Vision Through Filters: Part 8 – The Solution

„De ha majd megtérnek az Úrhoz, elvétetik a lepel.” (2Kor 3,16)

Hét olyan „szűrőről” beszéltünk, amelyek mind gátolják, hogy tisztán és akadálytalanul lássuk az Úr Jézus Krisztust. A szűrő tehát nem más, mint csupa olyasmi, ami eltakarja és elködösíti a látásunkat. Persze sokkal több ilyen van, mint csak hét; imádkozom, hogy Isten kinek-kinek felfedje, mi az, ami az ő látását akadályozza.

Előbb látni, aztán kiábrázolni

Ahhoz, hogy Krisztust kiábrázolhassuk, az első lépés, hogy lássuk is Őt. Az Úr Jézus azt mondta, hogy Ő csak azt tette, amit az Atyától látott (Jn 5,19). Látnunk kell Krisztust, mielőtt cselekedhetnénk (vagy élhetnénk) az Ő életét. A szellemi látásnak kell megjönnie előbb, csak utána tudjuk kiábrázolni az Urat. Mielőtt az Ő Teste és képe lehetnénk, meg kell tanulnunk, hogyan lássuk őt nem csak egyénileg, hanem együttesen is. Mindezeknek az útjába állhatnak a szűrők. Soha nem lehetünk teljesen a dicsőséges Krisztus kiábrázolódása (mint Teste és Képe), míg a bepárásodott szemüvegeink le nem esnek az orrunkról. De hogyan történik ez? Mindössze elég azt tudni, hogy ki milyen szűrőt visel? Vagy van még valami más teendő is, hogy lehulljon az a bosszantó szemüveg? Igen, igen, határozottan IGEN!

Az Úrhoz fordulni

Az a szó, hogy „szűrő”, természetesen nincs benne a Bibliában. A „lepel” viszont igen. Pál apostol a második korinthusi levélben árulja el a szűrő/lepel-probléma megoldását.

„Ha pedig a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata dicsőséges volt, úgyhogy nem tudtak Izráel fiai Mózes arcára nézni arcának múló dicsősége miatt, hogyne volna még dicsőségesebb a Szellem szolgálata? Mert ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel dicsőségesebb az igazság szolgálata!” (2Kor 3,7-9)

Pál itt a két szövetséget és a kettő szolgálata közötti különbséget hasonlítja össze. Azt mondja, hogy az „igazságosság szolgálatának” (új szövetség) messze meg kell haladnia a „kárhoztatás szolgálatának” (régi szövetség) dicsőségét.

„Mivel tehát ilyen reménységünk van, teljes nyíltsággal szólunk; és nem úgy, mint Mózes, aki leplet tett az arcára, hogy ne lássák Izráel fiai a mulandó dicsőség végét. De az ő gondolkozásuk eltompult, mert az Ószövetség felolvasásakor ugyanaz a lepel mind a mai napig felfedetlenül megmaradt, mivel az csak Krisztusban tűnik el.” (2Kor 3,12-14)

Az izraeliták szíve megkeményedett a Messiással kapcsolatban, és ettől hatalmas szűrő/lepel borult a szemükre. Amikor eljött, a Felkent annyira máshogyan nézett ki, mint amire számítottak; nem győztes uralkodóként jött, aki legyőzte volna a rómaiakat, hanem Isten Bárányaként érkezett, a szelídség és alázat szellemével. Ez a lepel pedig megmarad mind a mai napig, mert csak Krisztusban vétetik el.

„Mindmáig, amikor csak olvassák Mózest, lepel borul a szívükre. De amikor megtérnek az Úrhoz, lehull a lepel. Az Úr pedig a Szellem, és ahol az Úrnak Szelleme, ott a szabadság. Mi pedig az Úr dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal tükrözzük, és az Úr Szelleme dicsőségről dicsőségre ugyanarra a képre formál át minket.” (2Kor 3,15-18)

Itt látjuk a leplek eltávolításának titkát. Oly egyszerű! Csak odafordulunk az Úrhoz, az Úr Jézus Krisztushoz. Ő a Szellem. Ő Maga a „lepel-eltávolító”. De micsoda is valójában az Úrhoz fordulás? Azt jelenti, hogy minden figyelmünket Őrá és egyedül Őrá összpontosítjuk. Hogyan? Hittel. Őhozzá fordulunk, aki bennünk, a szellemünkben lakozik (1Kor 6,9). A legmélyebb, legbensőbb részükben él, a belső emberünkben (Jn 8,38; Ef 3,16). Fordítsuk oda a lelkünket (gondolatot, akaratot, érzelmeket), arra a helyre, ahol Ő lakozik!

Ez azonban csak az első lépés.

Visszatükrözni az Urat

Miután odafordultunk Hozzá, és minden figyelmünk az Övé, akkor fogjuk majd visszatükrözni Őt. De nem egyedül, hanem a szentekkel közösen! A 18. versben Pál azt mondja, hogy „mi mindnyájan” (többesszám) „fedetlen arccal” (egyesszám) tükrözzük az Urat. Ez együttes dolog!

És ahogy a gyülekezet ezt a csodálatos dolgot teszi, valami még csodálatosabb történik: dicsőségről dicsőségre átalakul, átformálódik az Ő képére! A gyülekezet kezdi kiábrázolni Krisztust, mert egyedül Őrá figyel.

Viszlát, szűrők… üdv, élő Krisztus kiábrázolása!

Szűrőkön át homályosan: 7. rész – Engedelmesség

Forrás / Source: Impaired Vision Through Filters: Part 7 – Obedience

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: Aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15,5)

„Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta értem.” (Gal 2,20)

Ez a hetedik (és talán egyben utolsó) vállalkozásom azoknak a vallásos szűrőknek a feltérképezésére, amelyek megakadályozzák, hogy az Úr Jézus Krisztust a Maga teljességében lássuk. Én magam is évekig viseltem ezt a szemüveget – amely nem más, mint az Istennek és másoknak való engedelmesség és alávetés.

Jelen szűrőnk (a többihez hasonlóan) első pillantásra legitimnek és helyesnek tűnik. Persze, hogy Isten azt akarja, hogy engedelmeskedjünk Neki és alávessük magunkat a vezetőknek és mindenki másnak is Krisztus testében! Az Újszövetségben ötvennyolcszor szerepel, hogy „egymást, egymásnak” stb. Ezek egyike, hogy „egymásnak a Felkent félelmében magatokat alávessétek!” (Ef 5,21, Csia). Az egymásnak való kölcsönös alávetés nagyon fontos elem a test életében, amely közvetlenül a háromságban létező Istentől ered. Hadd mutassam be most a saját történetemen keresztül, hogyan is működik ez a szűrő.

A saját buzgalmam és Isten iránti engedelmességem

Amikor még jóval fiatalabb voltam, és hívőnek is még igen zsenge, rendkívül lelkes, szenvedélyes és buzgó fiatal testvérként ismertek. Isten nagy embere szerettem volna lenni, és kész voltam bárhová elmenni és bármit megtenni az én Uramért. Azt tanultam, hogy az engedelmesség többet ér, mint az áldozat, és hogy fabatkát sem ér a rengeteg áldozatom, ha nem engedelmeskedem Istennek. Kőkeményen nekiláttam tehát, hogy az Úr hűséges és engedelmes szolgája legyek.

Isten számos régen élt emberének önéletrajzát elolvastam, akik teljesen Istennek odaszentelt és odaszánt életet éltek; tökéletesen szerették az Urat, és én is ilyen akartam lenni. Volt, aki minden nap órákat töltött imádságban a térdén; más mindent hátrahagyva idegen országba utazott, hogy hirdesse az evangéliumot az elveszetteknek; megint másokat zaklattak és üldöztek az Ő nevéért. Úgy voltam vele: ha ők meg tudták csinálni, nekem is sikerülni fog! Nem kell hozzá más, mint szilárd elhatározás, megingathatatlan eltökéltség és Isten Igéje iránti szigorú engedelmesség. Gondoltam én.

Abban az időben egy olyan gyülekezetbe jártam, amelyik az ún. „pásztorolási/tanítványozási mozgalomban” hitt. Ez a hetvenes évek egyik irányzata volt, ahol azt tanították, hogy a szellemi vezetőség hatalma, a nekik való alávetés volt az Isten ismeretének és az érett hívővé válásnak az útja. Engedelmesség a kulcsa mindennek, mondták; ha a véneknek engedelmeskedsz, Istennek engedelmeskedsz. Ha pedig nem, akkor lázadónak bélyegeztek, akinek az Úr fenyítésére van szüksége. Mivel én tiszta szívből az Úr tetszését kívántam, elhittem ezt a tanítást, és mindent megtettem, hogy a gyülekezeti vezetőknek engedelmeskedjem. Ebben az időszakomban naponta több órán át imádkoztam és tanulmányoztam a Bibliát. Elég korán kellett kelnem hozzá.

Szintén ezalatt az időszak alatt úgy éreztem, hogy jobban kellene engedelmeskednem Istennek a szegények segítése és az elveszettek elérése területén. Egy ideig ezért minden héten egy segítő missziónál dolgoztam a szegénynegyedben, lakásokba csöngettem be, hogy bizonyságot tegyek, és az utcákon hirdettem az evangéliumot. Nagyon kevés eredményét láttam a munkának, de folytattam, mert Isten tetszését és a Neki való engedelmességet kerestem. Azt hittem, hogy csak ha erőteljesebben imádkozom, jobban hiszek, több bizonyságot teszek és Őt jobban szolgálom, akkor lehetek a tetszésére. Komolyan, majdnem idegösszeomlást kaptam, annyira próbáltam Istennek tetszeni és engedelmeskedni.

Szabadulás az engedelmességből

Néhányan, akik ezt olvassák, kétségtelenül félre fogják érteni a következő mondatot.

Égető szükségem volt rá, hogy megszabaduljak az engedelmesség zsarnokságából!

Az Istennek engedelmeskedni és tetszeni próbálás tizenöt éve után kijelentést kaptam.

Szinte nem is ismerem azt az Istent, akinek tetszeni próbálok az engedelmességemmel!

Rájöttem, hogy az örök élet nem az engedelmességemen alapszik; hogy Krisztussal meg lettem feszítve a kereszten (Gal 2,20, Kol 3,3), a saját engedelmességemmel együtt! Hogy a vele való kapcsolatomat egyedül a törvényre alapoztam, és nem az ÉLETRE. Hogy semmi okom nincs dicsekedni az engedelmességemmel, mert bennem, azaz a hústestemben (a „jó” testben sem) nincs egyetlen jó dolog sem. Az Úr elvitt önmagam végére és végre rájöttem, hogy nélküle SEMMIT SEM TEHETEK! Hogy önigazzá és elitistává váltam, mert tényleg elhittem, hogy odaszántabb, szenvedélyesebb és jobb „engedelmeskedő” vagyok a legtöbb hívőnél. Hogy egy autoriter rendszer alávetettségre épülő hierarchiájának rabszolgaságába estem, amely a családomat is megkötözöttségben tartotta. Hogy zsarnokká váltam a saját otthonomban.

Rájöttem, hogy tényleg semmi módon nem lehetek soha Isten tetszésére. Egyedül egy Valaki volt, aki az Atya tetszésére lehetett, és ez az Ő egyszülött Fia (Mt 3,17). De most, hogy én Benne vagyok, és hogy új teremtés vagyok, aki a Fiúnak része, ugyanaz a kapcsolatom az Atyával. Hogy csak egyetlen Fiúság van, és én Benne vagyok!

Arra is rájöttem, hogy még engedelmeskedni sem tudtam Istennek. Nélküle tényleg nem tudok semmit sem tenni! Rájöttem, hogy a kulcs mindenhez: megmaradni Őbenne (Jn 15,4). Ez azt jelenti, hogy az Ő bennünk lakozó életét éljem, és ne az én saját, emberi életemet. És ha megmaradok az igazi Szőlőtőben, akkor valóban az Ő természetének és jellemének a gyümölcseit fogom teremni! És ebbe beletartozik a Fiú engedelmessége az Atyának is.