Mit jelent kereszténynek lenni? – 1. rész (T. Austin-Sparks)

„Agrippa így szólt Pálhoz: “Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyénné legyek!” (ApCsel 26,28)

Szögezzük le rögtön az elején, hogy a „keresztény” szót szigorúan abban az értelemben használjuk, ahogyan azt az Újszövetség is teszi; a továbbiakban pedig feltételezzük, hogy ezt el is fogadta az Olvasó. (A fordításban szándékosan használtuk a gyakoribb „keresztény” szót a felekezeti áthallásokkal terhelt „keresztyén” helyett, bár etimológiailag [görög: Khrisztianosz] az a helyesebb – a ford.) Kutatásunkat a kiküszöböléses eljárás alapján folytatjuk, tehát legelőször is meghatározzuk, hogy:

Mit nem jelent kereszténynek lenni?

  • 1. Kereszténnyé válni nem azt jelenti, hogy valaki „vallásos” lesz, illetve, hogy egy új „vallást vesz fel”.

A nem keresztény nemzeteknél a Krisztushoz fordulást legtöbbször úgy fejezik ki, hogy valaki „felvette a kereszténységet”; a kereszténynek nevezett országokban pedig gyakran úgy utalnak a megtérésre, hogy valaki „vallásos lett”. Ezek a kifejezések – a hozzájuk kapcsolódó elképzelésekkel együtt – egyaránt helytelenek és hamisak. A maga idejében a tarsusi Saulnál vallásosabb embert nem hordott a hátán a Föld; olvassuk el, mint mond magáról az ApCsel 22-ben és 26-ban, valamint a Filippi 3-ban. Olyan ember volt, akiben csak úgy lángolt a vallásos szenvedély és buzgalom. A történelmet ismerve azonban nem szükséges hosszan érvelni amellett, hogy mekkora melléfogás tud lenni a vallás.

Igaz ez persze a „kereszténységre” is, amikor pusztán mint vallásról beszélünk róla. A valódi kereszténység nem egy hitvallás, illetve tan elfogadása, bizonyos rítusok gyakorlása, istentiszteleti alkalmak vagy összejövetelek látogatása, vagy egy előírt életstílushoz való kisebb vagy nagyobb mértékű idomulás. Persze mindezt lehet akár túlzásba menően is csinálni, sok-sok jó cselekedettel együtt, de az újszövetségi „keresztény” fogalmán az ilyen még mindig kívül esik. Sőt, itt fennáll annak veszélye, hogy valaki azt hiszi, rendben van Istennel, ám keserű csalódás érheti, ahogyan azt Urunk Maga előre jelezte a következő megdöbbentő szavakkal: „Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben (…) tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Máté 7,22-23).

Nem, a vallásosság – legyen bár erős vagy lazább – nem kereszténység; lehet pusztán tévedés. Amikor tehát azt szeretnénk, hogy mások kereszténnyé legyenek, akkor nem arra buzdítjuk őket, hogy változtassák meg a vallásukat vagy, hogy legyenek vallásosak. A vallás, mint olyan, soha nem tette a világot sem jobbá, sem boldogabbá.

  • 2. Kereszténnyé lenni nem azt jelenti, hogy valaki egy „Egyház”-nak nevezett intézmény tagja lesz.

Ha az igazságot széleskörűen ismernék, senki nem mondana olyat, hogy „egy keresztény gyülekezethez csatlakozni”, vagy oda „belépni”. Hiszen azért sem tettünk egyetlen lépést sem – akár szóval, akár tettel –, hogy a kezünk vagy a lábunk a testünk tagja legyen. Nincs elválasztó vonal a tagjaink és a testünk között – a testet a tagok alkotják; de nem meghívás, szervezkedés, vizsgálat, kikérdezés vagy katekizmus, hanem egyszerűen az élet által. Krisztus Gyülekezetében tehát, amennyiben valódi, életkapcsolat áll fenn, a „tagság” technikai értelemben teljesen fölösleges, és csak bajok okozója lehet. Ha pedig nincs meg ez a kapcsolat, semmilyen tagság nem tudja fölépíteni Krisztus Gyülekezetét.

Attól tartok, sokaknak van tagsága abban, amit „Egyháznak” neveznek, de nem állják ki azt a próbát, amelyről hamarosan beszélni fogunk a kereszténység kapcsán. Most annyit mondjuk el itt, hogy amikor valakivel a kereszténnyé lételről beszélgetünk, akkor nem egy egyházba vagy egy gyülekezetbe való belépésre akarjuk rávenni. Azt is meg kell látnunk, hogy a kereszténység nem csak egy újabb szervezet vagy társaság. Elmehetünk sok olyan helyre, amelyet gyülekezetnek hívnak, de valójában mégsem találkozunk Krisztussal, és nem lelünk megelégülést.

Ez a negatív megközelítés; de azt észre kell vennünk, hogy amikor kereszténnyé leszünk, akkor onnantól fogva az összes többi újonnan született hívővel ugyanabban az új életben osztozunk Krisztusban, és ezáltal egyek leszünk Őbenne. Ez igazából a Gyülekezet. Most már az a dolgunk, hogy ápoljuk ezt a kapcsolatot, és féltékenyen őrködjünk a szentsége felett. Mérhetetlen érték van benne.

  • 3. Kereszténnyé lenni nem azt jelenti, hogy egy új mozgalom része leszünk.

Igaz, hogy bizonyos értelemben a kereszténység mozgalom: isteni mozgalom a Mennyből. Sokan vannak azonban azok, akik a kereszténységet világjobbító vagy akár -evangelizáló vállalkozásként fogják föl. Erre oly gyakran hivatkoznak, hogy sokan azért jönnek, hogy saját magukat is erre a nagyszerű munkára szánják oda. A legtöbb ember, aki válaszol erre a hívásra, maga is szeretne egy jelentős mozgalom tagja lenni. Az ilyen megközelítés azonban csak vonzza a bajt, de legalábbis előbb vagy utóbb hamis helyzetben találja magát az ember miatta. Mózesnek is volt egy ilyen mozgalom-jellegű ötlete Egyiptomban – amit azután negyven év pusztai félreállítás követett.

Van ugyanis valami, ami megelőzi a mozgalmat, és ez Istennél van, nem nálunk. Amikor az Istentől rendelt ideje elérkezik annak, hogy valami mozduljon, annak legnagyobb értéke gyakran abban rejlik, hogy megtanuljuk: egy tapodtat se mozduljunk Nélküle.

Nem arra hívjuk tehát az embereket, hogy egy mozgalomhoz csatlakozzanak. Nem hívogatjuk a fiatalokat, mondván, „van itt valami, amibe belevethetitek minden természetes erőtöket és fiatalos lelkesedéseteket!” Hanem azt mondjuk: „Istennek van egy célja, és ezzel a céllal kapcsolatban érdekled Őt. De – nem állhatsz bele ebbe a célba, sőt, meg sem ismerheted, mi az, amíg nem történt benned valami, amitől más emberré lettél. A cél elérése érdekében sokkal többre lesz szükséged, mint a természetes erőre és fiatalos lelkesedésre.”

Ez pedig elvezet bennünket a pozitív oldalhoz – amit kereszténynek lenni valójában jelent.

Hogy ezt megmutassuk, jobbat már nem is tehetnénk, mint hogy vesszük annak az esetét, aki nem csak, hogy maga is nagyszerű példa volt, hanem akinek a tapasztalatában osztozik minden valódi keresztény azóta is. Arra hivatkozunk, akihez egy földi király a fejezet elején idézett szavakat intézte: Pál apostolra. Bár megtérésének körülményei nem mondhatók általánosnak vagy átlagosnak, az alapelvek mindig ugyanazok.

Íme tehát a valódi keresztény élet első három alapelve és igazsága:

  • 1. „Ki vagy te?” „Jézus vagyok”.

A legelső dolog annak belső tudatosulása, hogy Jézus egy élő Személy (nem csak volt, hanem most is az).

Pál legelső szavai, amikor Krisztussal találkozott, ezek voltak: „Ki vagy te?”, amelyre világosan és egyértelmű határozottsággal jött a válasz: „Jézus vagyok.”. Megdöbbentő felfedezés, és Pál felkiálthatott volna, „Micsoda?! Jézus, életben?” – Jézust ugyanis megölték, megfeszítették. Nem maradt más teendő, mint kitörölni az emlékét, és elpusztítani mindent, ami Őt jelképezte. Ennek a munkának szentelte magát Pál (az akkori Saul). Elképzelni is nehéz, mennyire megdöbbentő és bénító lehetett szembesülni vele, hogy Jézus nem halt meg, hanem él, ráadásul dicsőségben. És nem csak a ténnyel kellett szembenézni, hanem Magával a Személlyel is.

Az utána következő évszázadok tanítása pedig erre a dologra épült, mindarra, amit ez jelent, s ami ehhez hozzátartozik. Leegyszerűsítve azok számára, akiknek jelen sorokat címezzük, röviden annyit mondhatunk: Keresztény életünk ennek az élő valóságnak a megtapasztalásával kezdődik. Nem a történelmi Jézussal, hanem a szívbéli megtapasztalás Jézusával. Az egyetlen dolog, ami nyitva áll mindannyiunk előtt, hogy megbizonyosodjunk róla, Ő valóban él, és ez a legfontosabb az örökkévaló sorsunkkal kapcsolatosan. Csak ejtenünk kell minden hagyományt, előítéletet, gyanút, kérdést, értelmi akadályt, és csendben letérdelve megszólítani (bár nem látjuk), úgy, ahogyan olyasvalakihez beszélnénk, akit látunk; és elmondani Neki szívbéli őszinteséggel mindent úgy, ahogyan tennénk, ha a saját szemünkkel látnánk. Az első lépés tehát egyértelműen az, hogy úgy szólítsuk meg, mint egy másik személyt.

Csodálatos felfedezésére juthatunk így – az Újszövetségből kiderül, hogy Isten Szelleme azért van itt a világban, hogy ezt megossza velünk; hogy valóságossá tegye: Jézus él, megment bennünket és Ő Maga lehet az életünk. Ez a boldog ráeszmélés, hogy Jézus él, mindenkinek a szívébe áradhat, mindenkinek, aki csak őszintén odafordul Hozzá, és számon kéri rajta az ígéretét; és minden egyéb ebből ered majd.

Egyetlen módja van, hogy megismerjük Jézust, és ez az, ha Hozzá jövünk. Valószerűtlennek és botorságnak tűnhet olyasvalakihez beszélni, akinek a létezéséről nincsen belső bizonyítékunk, de nem áll fenn vajon hasonló helyzet más körülmények között is? Tegyük fel, hogy hallunk egy orvosról. Amit megtudtunk róla, abból úgy érezzük, hogy ő lehet a megoldás a bajainkra. Mondjuk-e vajon, hogy nem hisszük, hogy egy ilyen ember létezik? Mondjuk-e vajon, hogy bizonyíték van rá, hogy réges-rég megölték? Vagy akár elmennénk egyenesen a házáig, és meglátván az embert, akiről hallottunk, azt mondanánk neki, hogy nem hisszük, hogy ő az orvos? Ha így teszünk, akkor az esetünk vagy nem túl súlyos, vagy nem ismerjük el a súlyosságát. Ha égető a szükség, az a legkevesebb, hogy elmegyünk az orvoshoz, elmondjuk neki a bajunkat, s hozzátesszük: „úgy hallottam, hogy tud segíteni rajtam, és kérem, hogy tegye meg. Az idejövetelemben őszinte kérés és odaszánás rejlik, sok kétség és kérdés ellenére”.

Barátom, Jézus Krisztus mindig kész volt megtenni a vágyott lépést egy ilyen megközelítés láttán. Az a felfedezés, hogy Krisztus élő valóság, a keresztény élet legelső tapasztalata. Ez teszt és bizonyság is egyben.

  • 2. “Mit tegyek, Uram”?

A második dolog – Pál esetében csakúgy, mint minden valódi keresztény életében – egy mondatban összefoglalható: „Mit akarsz, hogy tegyek, Uram?” (ApCsel 22,10, angolból).

Ez megváltozott, új helyzetről és új kapcsolatról beszél. Mennyire más ez, mint a régi Saul! Egészen eddig az élete és cselekedetei őbelőle indultak ki – azt tette, amit elgondolt, amit ő indítványozott, eltervezett, kitűzött, elhatározott és kívánt. A saját elgondolásra cselekvés volt addig a vezérlőelv az életében – bár nyilván azt mondta volna, hogy jó cél érdekében teszi, sőt, egyenesen Istenért. Saul addigi élete azt példázza, hogyan lehetséges a legjobb szándékkal, amelyről azt hisszük, hogy Isten szerint való, éppenséggel az Ő számítását legjobban keresztülhúzni – és teljesen vakok vagyunk meglátni ezt. A későbbiekben újra szót ejtünk majd erről (2. fejezet, 2. rész).

Azt látjuk itt tehát, hogy az Isten számára elfogadható élet egyértelmű bizonyítéka az, ha annak az életnek Jézus Krisztus a korlátlan, feltétel nélküli Ura. Pál a megtérésekor használta először ezt a szót, „Uram” – teljesen spontán tört elő belőle, amikor ráébredt, hogy Jézus él. Attól a pillanattól fogva Jézus volt az Ura, a Mestere. Tudjuk az elkövetkező életéből, hogy mennyire teljes volt ez az önátadás és trónváltás. Attól az órától kezdve minden erről az alapról indult: „Mit akarsz, hogy cselekedjem?”

Igen, a valódi keresztény élet ismertetőjele, hogy ugyanazzal a belső felismeréssel és minden más elhagyásával azt mondjuk Jézusnak: „Uram”, és onnantól az egész életünket ő kormányozza, mint Mester.

  • 3. „Krisztus bennetek.”

Van még egy szükséges jele és jellemzője a keresztény életnek, amelyre most fogunk rámutatni egy bizonyos Anániás Pálhoz intézett szavain keresztül: „Jézus, az Úr küldött engem, hogy megjöjjön látásod, és megtelj Szent Szellemmel” (ApCsel 9,17).

Az alapvető munka bevégzése, amellyel valódi értelemben kereszténnyé válunk, az az, hogy minden, ami igaz Krisztusról, az belsővé válik bennünk. Eddig a pontig, bár minden nagyon valóságos volt és mélyreható változások következtek be, leginkább külsőleges kapcsolatunk volt Krisztussal. Végzetes lenne azonban ennyiben maradni, bármilyen nagyszerű is a felfedezés. Nem élhetünk egy egyszeri, megtörtént eseményből. Nem találhatjuk szemben magunkat a gonosz hatalmas erőivel, amellyel ellenünk tör, egy puszta emlék erejével, legyen bármennyire élénk is az. Soha nem élhetünk győzelmes életet, vagy szolgálhatunk hatékonyan, vagy elégíthetjük meg Istent tökéletesen bármilyen olyan alapon, amelyik pusztán külsőleges és rajtunk kívül álló.

Az igazság az, hogy egyedül Krisztus elégítheti meg Istent maradéktalanul; egyedül Krisztus képes Isten akaratát és munkáját végezni; egyedül Krisztus tud győzedelmeskedni a gonosz szellemi erői fölött. Igen, egyedül Krisztus képes valóban élni a keresztény életet. Ezért, az egyetlen nagy, mindent magába foglaló és mindent betetőző valósága a keresztény életnek: Krisztus Maga BENNÜNK! Pál ezt később így öntötte szavakba:

„Bennetek van Krisztus, a dicsőség reménysége” (Kol 1,27 – Rev Károli 2011).

Ez pedig egy határozott történés által válik igazzá, amikor hiszünk. A Szent Szellem belsőleg birtokba vesz minket. Krisztusnak ezt a bent lakozását az Ő haláláig, feltámadásáig és megdicsőüléséig egyetlen ember sem ismerte a történelemben; ezért ez a hívő ember különleges, egyedülálló csodája és dicsősége. Ez az a dolog, amit az újszövetségi kifejezés, az „újonnan születés” jelent. Semmi hasonló nem volt korábban.

A kérdésünket tehát, hogy „Mit jelent kereszténynek lenni?”, három kezdeti dologgal válaszolhatjuk meg.

  1. Rájönni, hogy Jézus él.
  2. Korlátlan hatalmú Úrként trónra emelni.
  3. Belső jelenlétével és erejével rendelkezni a Szent Szellem által.

A valódi keresztény bizonysága mindig az kell, hogy legyen:

„Ő él! Ő él!

Krisztus Jézus ma is él!

Szól hozzám és velem jár

Az élet keskeny ösvényén.

Ő él, Ő él!

Szabadítást ad!

Kérded, honnan tudom: él?

Onnan, hogy szívemben van!

 

Az evangélium elveszett részei – Milt Rodriguez

Forrás / Source: The Lost Elements of the Gospel

PDF-ben letölthető: Milt Rodriguez – Az evangélium elveszett részei

„Tudtotokra adom, testvéreim, hogy az evangélium, amelyet én hirdettem, nem embertől származik, mert én nem embertől vettem, nem is tanítottak rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam.” (Gal 1,11-12)

Pál azt mondja itt nekünk, hogy az evangélium (örömüzenet, jó hír), amelyet ő hirdet, azon a kinyilatkoztatáson alapszik, amit Jézus Krisztustól kapott. Az tehát a kérdésem: Vajon az az evangélium, amelyet mi hallottunk, az is Jézus Krisztus kinyilatkoztatásán alapul? Vagy a tizenkilencedik század – Dwight L. Moody, Charles Finney és mások által fémjelzett – evangéliumi mozgalmain?

Ez az, amit én az evangéliumiak (evangelikálok, protestánsok) evangéliumának nevezek, és ami meglehetősen féloldalas. Annyit mond, hogy Jézus meghalt a kereszten a bűneidért, hogy neked bűnbocsánatot szerezzen, és a mennybe mehess. Ez az, amit a legtöbb újonnan született evangéliumi keresztény evangéliumként ismer. Nem lehet azonban Pál leveleit anélkül olvasni, hogy észrevegyük, itt sokkal többről van szó.

Sőt, azt gondolom, hogy az üzenetnek pontosan a lényegét hagytuk egy az egyben figyelmen kívül. Nem vettük észre az Újszövetség kijelentésének magvát és központi üzenetét!

A munkatársaimmal keresztül-kasul utazzuk Észak-Amerikát és más országokat is, hogy hívők olyan csoportjaihoz szóljunk, akik a gyülekezet természetes, szerves (organikus) kifejezési formáját keresik. Legtöbben azt mondják, még sohasem hallották az üzenetnek ezt a részét. Szeretném tehát kiemelni a Pál által hirdetett evangélium legfőbb pontjait, amelyeket legnagyobb részben figyelmen kívül hagynak napjainkban.

  • Krisztus bennünk – a bennünk lakozó Úr

Pál azt mondja, hogy az ő evangéliumát Jézus Krisztus kijelentésén keresztül kapta (Gal 1,12). Majd továbbfolytatva elmondja, hogy ez a kijelentés a Fiú őbenne, és hogy Ő az, aki az igét hirdette (Gal 1,15-16).

Más szavakkal, Pál Krisztust hirdette (1Kor 1,23; 1Kor 2,2). De azt a Krisztust, aki őbenne lakozott. A „Krisztus bennünk” című kijelentés volt nyilvánvalóan az üzenetének magja (lásd Gal 2,20; Gal 4,6; Ef 1,22-23; Ef 2,22; Ef 3,16-19; Kol 1,27; Kol 3,11; 1Kor 3,16; 1Kor 6,19; 1Kor 12,27; 2Kor 4,7; Róm 8,9-11).

Ez a része az üzenetnek gyakorlatilag nem más, mint ami az új szövetség (Jer 31,33) lényege. A régi szövetségben minden külsőleges volt (pl. a kőtáblák, külsőleges papság, szent sátor, törvény). Az új szövetségben minden belsőlegessé válik – Krisztus bennünk, a törvény és a törvényadó jön és lakozást vesz bennünk. Ekkor tanulunk meg Valaki másnak az élete által élni.

Jézus Krisztus azért jött, hogy bevezesse az új szövetséget, és aszerint éljen közvetlenül a tanítványai szeme előtt. A Benne lakozó Atya élete szerint élt! Ez megváltoztat mindent. Azt jelenti, hogy többé nem egy külsőleges magatartási kódex szerint kell élnünk, hanem egy másik Személy élete szerint. Értjük ezt?

Urunk követésének ez a legfontosabb alkotóeleme. Ez az igazi tanítványság. Csakis arról szól, hogy tanuljuk meg követni a bennünk lakozó Urat! Vajon hány könyv szól erről? Hányan mondják azt, hogy a bennünk lakozó Krisztus szerint éljünk? Hányan mondják azt egyáltalán, hogy van bennünk lakozó Krisztusunk?

  • Jézus Krisztus központi szerepe és fennhatósága

Hogy ez a pont alapvető, abban minden hívő és minden keresztény munkás egyetértene. Krisztusközpontúnak kell lennünk. De vajon mit jelent? Legtöbbüknek azt, hogy Jézus életét (földi életét) és tanításait a legnagyobb becsben kell tartani és így tanítani. Más szóval, krisztusközpontúnak lenni azt jelenti, hogy a helyes tanításokhoz ragaszkodunk. Azaz leginkább megfelelő teológia és tanítások kérdése.

Krisztus azonban nem egy tanítás. Ő egy személy, Isten és Ember egyaránt. Ennek az isteni személynek kell lennie minden tekintetben az elsőnek (Kol 1,18). Krisztus egy személy, akinek Középpontnak, a Fejnek és az Életnek kell lennie mindabban, amik vagyunk és amit csinálunk. Pál azt mondja, ő a megfeszített Krisztust hirdeti (1Kor 1,23) – ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztus személyét és munkáját hirdeti. Észrevettük-e valaha, hogy Pál írásaiban nagyon ritkán utal az Úr földi életére? Azért, mert ő örökkévaló és megdicsőült Krisztust hirdetett. A mindeneket magában foglaló, teljes, felvitetett és megdicsőült Krisztust. Olyan Krisztust, aki Minden mindenekben!

  • Isten örökkévaló szándéka

„Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát, amelyet kijelentett őbenne az idők teljességének arról a rendjéről, hogy a Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van.” (Ef 1,9-10)

Az örökkévaló evangéliumnak ez az alkotóeleme közvetlenül a Krisztus központiságáról szóló rész után következik.

A napjainkban hirdetett evangélium legnagyobbrészt emberközpontú, a nyugati kultúránkon alapszik, amely viszont az emberi szükségletekre épült. Fogyasztói társadalomban élünk; minden a saját szükségleteink körül forog. Ez a környezet beszivárgott a „gyülekezeteinkbe” és az igehirdetésünkbe is. Az evangélium, amit hirdetünk, az emberiség szükségletein alapul. Jézus azért jött, hogy engem megmentsen, meggyógyítson, megszabadítson, tanítson stb. Az embernek szükséglete van – Isten eljött, hogy betöltse ezt a szükségletet. Dióhéjban ez az, amiről a legtöbb keresztény azt gondolja, hogy Isten örökkévaló szándéka lenne. Pál azonban nem ezt mondja nekünk.

Az Efezusiakhoz írt levél (különösen az első és a harmadik fejezet) másról szól. Pál azt mondja, hogy Isten szándékának lényege az Ő Fiában van, nem az emberi szükségletekben.  Azt is mondhatnánk, hogy Istennek Magának van szükséglete. Persze, tudom, Isten saját magán belül is teljesen elegendő, és nincsenek szükségletei a saját természetén belül. De Istennek (bizonyos értelemben) a szándéka vonatkozásában mégis szüksége van valamire. Hívhatjuk talán szenvedélyes vágyakozásnak is. Van egy nagy szenvedélye, akarata, szándéka, célja. És ez a cél a Fiával kapcsolatos. A Fiát akarja mindennek a középpontjává tenni! Nagyon különleges módot választott azonban ehhez.  Úgy szerkeszt egybe benne mindeneket, hogy addig teszi egyre nagyobbá a Fiút, míg mindeneket saját magával be nem tölt. Isten úgy teszi egyre nagyobbá a Fiát, hogy sok testvér közül elsőszülötté tette (Róm 8,29) a halála és a feltámadása által. A Fiú egyre nagyobbá lesz a Test, az ő Gyülekezete növekedése révén (lásd Jn 3,30; Ef 1,23). És Krisztus lesz Minden mindenekben.

Ez rendkívül dicsőséges szándék! De hányszor hallottuk ezt hirdetni a sok formája és kifejezése közül bármelyikben? A huszadik században három ember volt, aki ezt az üzenetet szóban és írásban is hirdette: T. Austin-Sparks, Watchman Nee és DeVern Fromke. Hol vannak azok a férfiak és nők, akik átveszik a stafétát ezeknek a testvéreknek a kezéből, és továbbadják ma ezt az üzenetet?

Hogy megértsük az evangélium három hiányzó alkotóelemét, amelyekről ebben a cikkben beszéltem, két dologra van szükség: Kijelentésre és a kereszt munkájára. Ezek elengedhetetlenül fontosak ahhoz, hogy megjöjjön a megértés. Azonban ennek ára van, és ezért nem túlságosan népszerű a fogyasztói szemléletű társadalmunkban. A kereszt munkájának a hívő életében időre van szüksége, fogyasztókként azonban mindent azonnal akarunk. A kijelentés lassanként jön, ahogy az ember meghajol és megtörik Isten előtt. Fogyasztókként viszont inkább elolvasnánk egy könyvet, hogy megszerezzük az üzenetet.

Hol vannak azok a testvérek, férfiak és nők, akik készek önként és szenvedélyesen átadni magukat Istennek, hogy megtörje a lelki életüket, hogy az Ő élete áradhasson ki belőlük? Hol, ó hol vannak azok a testvérek, akik készek megismerni a bennük lakozó Urat, a krisztusközpontúságot és Isten örökkévaló szándékát, és ezután hirdetni Isten teljes tanácsát?

Azért imádkozom, hogy Isten támasszon ilyen férfiakat és nőket a mi nemzedékünkben és az elkövetkezőkben is, hogy legyen háza, menyasszonya és teste. És hogy Fia növekedjen és kiterjedjen, hogy mindeneket Ő töltsön be.