A Szent Szellem világossága (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2020. június 14-én https://www.ekklesiaoradea.ro/
PDF: A Szent Szellem világossága

Lukács 12,49-53: „Tüzet dobni jöttem a földre, és mit akarok, mivelhogy az már felgyulladt? de van (még) egy bemerítkezés, amellyel be kell merítkeznem, és mennyire szorongok, míg ez végbe nem megy. Azt gondoljátok, hogy azért jöttem a földre, hogy békét adjak? Nem, mondom néktek, hanem hogy széthúzást, mert mostantól fogva öten lesznek egy házban, akik megoszlanak egymás közt, három kettő ellen, és kettő három ellen. Szembeszáll az apa fiával és a fiú az apával, anya a lányával és a lány az anyjával, az anyós a menyével és a meny az anyósával” (Vida ford.).

Az Úrnál minden dolog világos. Nála nincsenek tisztázatlan, homályos dolgok. Nála minden nagyon világos. Sokszor gondoltam az ártatlan Benjáminra, József testvérére, aki arra ébredt, hogy az élelmes zsákjában ott van József pohara. És gondolhatta volna: miért pont velem történik ez? Miért legyen Jákób megfosztva az utolsó szeretett személytől, Benjámintól? És ott van Júda, aki kezességet vállalt a fiúért, hogy Jákób elengedje vele Egyiptomba. Mindnyájukat sokkolta ez az esemény, hogy József poharát Benjámin zsákjában találták meg. Nem értették, hogy mi történik. Nem értették József stratégiáját, amely által helyre akarta állítani a testvéreit. És a helyreállítás ára nagy volt.

Nekünk néha úgy tűnik, hogy Isten kegyetlen, de Ő nem ilyen. Látjuk azokat, akik mellettünk vannak, akik más bánásmódban részesülnek, mint mi, és úgy tűnik, hogy itt valami nincs rendben. Testvérek, minden rendben van! Mert az eljárás, amelyben részünk van, a mi vérmérsékletünkre van szabva. Isten nem téved. De ez a hitélet olyan érdekes, hogy mi sokszor azt gondoljuk, hogy élhetnénk úgy, hogy csak olvassuk és tanulmányozzuk a Bibliát, imádkozunk és közösségünk van a testvérekkel, azután mikor az Úr elkezd személyesen foglalkozni az életünkkel, az meglep bennünket. Nem értjük miért nem békét hoz az Úr Jézus? Miért jött – azért, hogy meghasonlást hozzon? Talán tetszik Neki a feszültség, a harc? Nem szereti a békességet? Szereti a békességet. De ez az eljárás szükséges, azért, hogy úgy éljünk és úgy szolgáljunk, ahogyan az Úr akarja.

Miután az Úrhoz jövünk, a hitélet kezdetén mintha sasszárnyakon hordozna bennünket az Úr. Egy idő után azonban újra leszállunk a földre, és kezdenek visszajönni a régi dolgok, megjelennek a problémák, és nem értjük ezt. Kaptunk életet, az élet itt van bennünk. Miért nem élünk e szerint az élet szerint? Miért olyan vérszegény és gyümölcstelen a szolgálatunk? Mi az oka? Az okok a következők.

Két lényeges dolog van ebben a munkálatban, amit az Úr végez bennünk és általunk. Az egyik lényeges dolog elsősorban a Szellem világossága. Testvérek, szükségünk van világosságra az Úrtól, hogy láthassunk. Vegyünk például egy nagyon aprólékos embert, aki nagyon nyugodtan él, nagyon elégedett, minden dolog élére van állítva nála. És egyszer csak megjelenik mellette valaki, aki az életét megzavarja, és már nem tudja azt tenni, amit akart. Azt szeretné, hogy minden dolga rendben legyen, mindig minden a maga helyén. De megjelennek a problémák. Az újonnan érkezett ember meglopja a békességét, örömét, nyugalmát. Ezért igyekszik megszabadulni tőle, és nem látja, hogy tulajdonképpen neki van szüksége átformálódásra. Az tehát, hogy a Szent Szellem megvilágítson bennünket, alapvetően lényeges dolog.

Mit gondoltok, az Úr Jézus miért imádkozott így: „Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna!”? 50. vers: „De be kell még merülnöm egy bemerítkezéssel, és micsoda szorongás fog el, míg az beteljesedik.” Mi volt ez? Egy megtapasztalás? Az Úr egy tapasztalatra vágyott? Tudjátok, hogy sokan vágynak mindenféle tapasztalatra. De nem! Az Ő vágya az volt, hogy a Benne lévő élet, amely be volt zárva, mint egy börtönbe, kiszabaduljon. Ahhoz pedig, hogy ez az élet kiszabadulhasson, arra volt szüksége, hogy a kereszten átmenjen – és ez akkor történt meg, mikor a függöny felülről lefelé kettészakadt, és az élet kiszabadult.

Testvérek, ahhoz, hogy megláthassuk, hogy a dolgok a mi életünkben is hasonlóak, az életnek ki kell szabadulnia. Az este beszéltem valakivel, és tetszett, amit mondott, hogyan szabadította ki őt az Úr az ő lényének, a gondolatainak a börtönéből. És hiszem, testvérek, hogy ez egy sok lakattal bezárt börtön, és nem tudunk onnan kijönni. Be vagyunk zárva. A belénk helyezett élet be van zárva, hogy ne tudjon felszínre jönni. Ahhoz, hogy felszínre tudjon jönni, Isten elsősorban a Szent Szellem megvilágítását használja. Látnunk kell tehát, hogy szükségünk van erre a mennyei világosságra, hogy megvilágítsa a bennünk levő sötétséget, hogy valóban láthassunk. Kiszabadul vajon ez az élet, amikor jövünk az alkalmakra? Így kellene imádkoznunk: Uram, olyan sokan összegyűlünk, szabadítsd ki az életet!

Mária, Márta és Lázár hárman voltak, és az Úr meggyógyította Lázárt. És akkor Mária hozott egy alabástrom edényt, valami nagyon értékes illatszerrel, köszönetképpen, hálaadásként az Úr iránt. Azt hozta, ami a legértékesebb, legdrágább volt. Eltörte az alabástrom edényt, az Úrra töltötte a tartalmát, és a balzsam illata betöltötte az egész házat. Azt hiszem, nagyon erős illat volt az egész házban. Az alabástrom edény össze lett törve. Ha az Úr megnyitja a szemeinket, tudatában leszünk annak, hogy szükségünk van erre a mennyei világosságra. Szükségünk van arra, hogy ez felragyogjon felettünk, hogy megnyissa a szemeinket, hogy megláthassuk, a nehéz és kevésbé nehéz helyzeteknek, amelyeken átmegyünk, egyetlen céljuk van: az alabástrom edény összetörése, hogy a balzsam illata kiáradjon.

Testvérek, ha kényelmetlenül érzitek magatokat egyes helyzetekben, egyes emberekkel, tudjátok meg, hogy ezek az emberek sokkal inkább hasznosak a számunkra, mint azok, akik nagyon kedvesek, mert ezeket biztosan az Úr helyezte oda, hogy általuk munkálkodjon az életünkben. Mi még alabástrom edények sem vagyunk. Mi egyszerű zománcozatlan, átlátszatlan cserépedények vagyunk, amelybe az Úr kincset helyezett. És ahhoz, hogy ez a kincs látható legyen, hogy kisugározzon, szükségünk van arra, hogy az Úr kezelésbe vegyen bennünket. Ezt a kincset cserépedényben hordjuk.

Nézzétek mit ír az ige a 2Korinthus 4,5-9-ben: „Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézusért. Isten ugyanis, aki ezt mondta: »Sötétségből világosság ragyogjon fel«, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán. Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk” Gondoljuk el: üldöztetve, kétségeskedve, letiporva – ezek olyan dolgok, amelyek egyáltalán nem kellemesek. Egyáltalán nem kellemes, hogy ilyesmiken menjünk keresztül. De ezek feltétlenül szükségesek a számunkra, hogy eljussunk oda, hogy a nyomunkban ott maradjon Krisztus ismeretének kellemes illata.

Tehát, elsősorban a Szent Szellem világossága a lényegesen fontos. És valahányszor ez a világosság rávetül egy írott igére, megjelenik a hit – ez az erő, mely azt cselekszi, hogy az a kijelentett ige valósággá legyen a mindennapi tapasztalatunkban. Testvérek, e nélkül a megvilágítás nélkül, ezek nélkül a kijelentések nélkül az élet nem halad előre. Tudjátok, hogyan imádkozott Ráhel, mikor azt mondta: „adj gyermeket, vagy meghalok!”. Ez legyen a mi hozzáállásunk is, amikor imádkozunk: „Uram, szükségem van, mint a mindennapi kenyérre, ezekre a kijelentésekre Tőled, hogy tovább tudjak menni.” Ez az egyik dolog.

Nagyon fontos, hogy az első belülről jön, a második azonban kívülről. Az Úr, a Szellem az, aki rendezi az összes helyzetet az életünkben, és nem az a célja, hogy tönkretegyen, hanem az a célja, hogy a külső ember összetörjön. A cserépedény összetörjön, azért, hogy az élet kiszabaduljon. És ez olyan emberek által történik, akikkel kapcsolatba kerülünk.

Mikor a testvérünk kemoterápiás kezelésre járt, és ott ült a folyosón a kórházban, lehajtott fejjel, az nagyon nehéz helyzet volt. A testvérünk szomorú volt – ami normális; nem vagyunk vasból, törékenyek vagyunk. Lehet, hogy én még rosszabbul viseltem volna, mint ő. A betegek közül már többen ismerték ott egymást. Odajött hozzá egy asszony, és megkérdezte: „Hogy vagy?” „Jól”, mondja a testvér. „Hogy-hogy jól? Egyáltalán nem úgy nézel ki! Hol van az az Isten akiről beszéltél?” És ez elég volt a testvérünknek, hogy az Úr felemelje őt. Ez egy pozitív eset, mikor az Úr a körülmények által munkálkodott. De vannak olyan esetek, mikor jön valaki és kicsúfol; valaki, aki nem értékel; valaki, aki lenéz… ezek olyan esetek, amelyek nagyon értékesek, ha olyanoktól jön, akiket szeretünk. Testvérek, ez nagyon fontos dolog.

Jött hozzánk egy lány a gyülekezetbe telve ambíciókkal, és azt mondta: „szeretnék én is részt vállalni a gyülekezeti munkában”. És ezt nagyon komolyan is gondolta. De testvérek, tudjátok, hogy tulajdonképpen mit jelent szolgálni? Szolgálni azt jelenti, hogy az élet kiárad belőled. Mindenhol, ahol az a folyó elhaladt, amely a templomból jött ki (Ezékiel 44), ott minden életre kelt. Nem feltétlenül kell, hogy beszélj, hanem egyszeen csak az élet kiárad, mert összetört ember vagy. Nem kell sokat beszélj, mindenki meg fogja látni, hogy te összetört ember vagy. „A ti szelídségetek ismert legyen mindenki előtt.” Hogy lehet ismert a mi szelídségünk? A mi szelídségünk Krisztus. Az edénynek össze kell törnie, és a mennyei világosságnak belénk kell hatolnia.

Testvérek, teljesen át kell formálódnunk – olyan mértékben, hogy tudjuk értékelni a bonyolult dolgokat, a helyzeteket, a személyeket, akiket az Úr mellénk helyezett, amelyek jelentősen hozzájárulnak a nevelésünkhöz és felkészítésünkhöz az elkövetkező szolgálatra. Az elején senki sem tud szolgálni. Természetesen ez a munkálat, a felkészítés, az összetöretés fokozatos, nem egyszeriből történik. Eszembe jut Jób, aki önmagában nagyon igaz ember volt. Nagyon-nagyon igaz ember. Nem ismertem a Bibliában hozzá hasonlót. Ő tényleg volt valaki, és olyan kifejezésekkel beszélt magáról, amelyeket el sem tudunk gondolni: mikor én mentem, mikor én beszéltem, az emberek itták a szavaimat. Ez addig volt így, míg az Úr kezelésbe nem vette, és meg nem látta az Úr dicsőségét, hogy végül azt mondja: „kezemet a számra teszem, és hallgatok”.

A Bibliában sokszor vannak szélsőséges esetek. Az az ember, aki szerette az Urat, szerette az áldást, szerette az elsőszülöttséget, de nagyon erős volt, találkozott az Úr angyalával, és harcolt vele. Fizikailag is nagyon erős ember volt. És látva az angyal, hogy nem tudja őt legyőzni, egy ütést mért a csípőjére. Leesett a földre, és reményt vesztve kérte az áldást. Ütést kapott a természeti ereje, ekkor az Úrhoz kiáltott, és a neve megváltozott. Milyen áldás ez! Testvérek, mi ma ebben a folyamatban vagyunk.

Az Úr nyissa meg a szemeinket, hogy láthassunk, és hogy meglássuk milyen terve van Neki a mi életünkkel. Mit akar Ő kimunkálni? Mire hívott el? Szeretnénk szólni néhány szót, igyekszünk, hogy a testvérek áldásban részesüljenek, de nincs élet. Mondhatunk nagyon érdekes dolgokat, és mégis, az élet nincs jelen. Megmagyarázhatjuk a dolgokat. Watchman Nee megírta Szellemi embert; és nagyon sok részlet van ebben a könyvben. Nagyon pontosra akarta csinálni. Tudjátok miért? Mert Isten akkor még nem vette őt kezelésbe. Nem arra kell törekednünk, hogy mindent megmagyarázzunk, tisztázzuk a dolgokat, hogy nagyon pontosan leírjunk és részletezzünk mindent. Adjunk helyet a Szent Szellemnek, hogy jöhessen a mennyei világossággal, és megvilágosíthassa az embereket! Adj helyet Neki! Péter arra készült, hogy szónoklatot tartson Kornélius házában. Ki tudja, mit akart mondani (az is lehet, hogy tévedek), de miközben beszélt, a Szent Szellem leszállt azokra akik őt hallgatták.

Testvérek, értsük meg, szükségünk van mennyei világosságra, szükség van a Szent Szellem megvilágítására az életünk felett, hogy vegye az írott igét, és élő és ható igévé alakítsa a mi számunkra. És szükséges, hogy lássuk Azt, Aki irányít minden helyzetet az életünkben, Aki nem téved. Mikor az Úrhoz jövünk, nem kell másnak tettetnünk magunkat, mert Ő úgyis tudja milyen törékenyek, milyen sérülékenyek vagyunk. Jöjjünk úgy, ahogy vagyunk, és mondjuk el Neki a bajunkat, a problémánkat, és Ő meg fog érteni. Testvérek, imádkozom, hogy mind, akik itt vagyunk, és mások, akik később hallgatják meg ezt, legyenek csatornák, amelyek által az élet folyama kifelé áradhat. És bárhol, ahol az élet elhalad, hozzon épülést, gyógyulást, helyreállítást minden emberben. Az Úr áldjon meg titeket, testvérek.

Isten igazságának kettős természete (Robert Govett)

PDF, teljes szöveg: Govett_Robert_Isten_igazsaganak_kettos_termeszete

Szívesen és nagy haszonnal elmélkedünk azon, hogy a Szentírás isteni igazsága milyen harmonikus és egységes egészet alkot. Olyan sok szerző tollából, olyan eltérő körülmények között, egymástól olyan távoli időszakokban íródott a Biblia, mégis egyetlen hatalmas témáról szól.

Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról – ahogyan tagadnunk sem szabad –, hogy oldalain folyamatosan egymásnak látszólag ellentmondó igazságok domborodnak ki. Jelen írás célja, hogy minél világosabb módon az olvasó elé tárjon ezekből valamennyit.

A Szentírás kettős természetű igazsága az egyik erőteljes érv amellett, hogy a Biblia nem ember műve. Az emberi elme dicsősége abban rejlik, hogy egységet képes alkotni. Arra törekszik, hogy különböző, egymástól eltérő eredményeket egyetlen közös alapelvre vezessen vissza; hogy minden kétértelműségtől, félreérthetőségtől megtisztítsa ezeket; hogy megmutassa, a különböző megjelenési formák mögött mégis ugyanaz az egy törvény húzódik. Bármi, ami ennek a teljességnek az útjában áll, azt vagy kikerüli, vagy tagadja, mint olyat, ami felfedezésének dicsőségét vagy hatékonyságát rontja.

Istennél azonban ez nem így van. A természetben Isten folyamatosan két egymással látszólag ellentétes alapelv mentén cselekszik. Mi tartja meg a bolygók csodálatos rendben történő mozgását a Nap körül? Nem egyetlen erő, hanem kettő – két erő, mely az anyag minden egyes részecskéjét ugyanabban a pillanatban mindig egymással ellentétes irányban húzza. Hagyjuk meg csak az egyiket, és Földünk azonnal kiröpül végtelen űrbe. Adjunk korlátlan hatáskört a másiknak, és a bolygó hamarosan beolvad a Napba. A két erőhatás között azonban harmóniában halad a maga útján. Hogyan történik az élet fenntartása? Két ellentétes minőségű, gáz halmazállapotú anyag segítségével. Ha csak az egyiket lélegeznénk be, az hamar halált okozna a felgyorsult és erőteljes anyagcsere-folyamatoktól; ha pedig a másik vegyítetlen légkörébe kerülnénk, néhány perc alatt kioltódna az élet. Testünk folyamatosan két ellentétes erő hatásának van kitéve – az egyik által az izmok, a vér és a csontok sejtjei folyamatosan szétesnek és kiürülnek, a másik által azonban a bekerült anyagokból folyamatosan új sejtek képződnek. Miből áll a só, amelyet megeszünk? Két olyan anyagból, melyek közül bármelyik halálos lenne önmagában.

Nincs tehát semmi meglepő abban, ha két, látszólag ellentétes alapelv található egymás mellett a Bibliában. „Egység a többszörösségben, többszörösség az egységben” – ez a fő alapelv, melyen a világ és amelyen a Biblia is felépül.

Szeretnék bemutatni néhányat az egymásnak látszólag ellentmondó tanokból. Ezek legtágabb és legnyilvánvalóbb területe az igazság két olyan rendszerén belül található, melyeket kálvinizmusnak és arminianizmusnak nevezünk.

I. Néhány igeszakasz a lehető legvilágosabb szavakkal tulajdonítja Isten hatalmának az EMBER MEGVÁLTOZÁSÁT, amikor az Istennel szembeni ellenségesség helyett szeretni kezdi Őt. Az Ige azt mondja erről, hogy ez azért lehetséges, mert világegyetem szuverén (teljhatalmú) Ura ezt már jóval a teremtés előtt elhatározta. Más helyen viszont úgy beszél a megtérésről az Írás, hogy ez az ember saját cselekedete. Úgy tekinti, mint ami a használt eszközöknek köszönhető. Kijelenti, hogy mindenkinek kifejezett kötelessége Istenhez fordulni, és ha valaki ezt elhanyagolja, vagy ellenáll ennek, akkor az az illető jogos elítéléséhez fog vezetni.

  1. és egy asszony, Lidia (…) hallgatott (figyelt). Az Úr felnyitotta a szívét, hogy odafigyeljen azokra, amiket szólt Pál” (Csel 16,141).

  2. és akik (a világkorszakra szóló) aioni életre voltak rendelve, hittek” (Csel 13,48).

  3. (…) kiválasztott titeket az Isten kezdettől fogva a megmentésre (üdvösségre) a Szellem megszentelésében és a való(igaz)ság hithűségében” (2Thessz 2,13).

  4. amint kiválasztott minket Őbenne a világ(alap) levetése előtt, hogy legyünk szentek és feddhetetlenek (hibátlanok) Őelőtte, szeretetben” (Ef 1,4).

De a másik típusba tartozó példák is gyakran előfordulnak:

  1. Ezek pedig nemesebb lelkűek voltak, mint a thesszalonikaiak, befogadták az Igét minden készséggel (vágyódással), naponta vizsgálták (kutatták) az írásokat, hogy úgy vannak-e ezek, így hát sokan közülük hívővé is lettek” (Csel 17,11-12).

  2. és ti nem akartok hozzám jönni, hogy életet kapjatok (nyerjetek)” (Jn 5,40).

  3. térjetek észre (változtassátok meg gondolkozásmódotokat) és merítkezzék be mindegyitek a Jézus Krisztus nevére (…), mentsétek meg magatokat ettől az elferdült nemzedéktől!” (Csel 2,38;40)

  4. Ügyeljetek tehát, nehogy rátok jöjjön, amit a próféták megmondottak: lássátok meg ti másokat lenézők, és csodálkozzatok és tűnjetek el” (Csel 13,40-41).

  5. A tudatlanság idejét azért elnézte Isten, de most azt parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek.” (Csel 17,30 – Károli rev. 2011).

Helyenként a kettő megdöbbentően közel kerül egymáshoz.

  1. Akkor feddeni (korholni) kezdte a városokat, amelyekben a legtöbb csodája (erő-megnyilvánulása) történt, mert nem változtak meg (nem tértek észre). Jaj neked Korazin, jaj neked Betszaida! mert ha Tiruszban és Szidonban történtek volna a bennetek végbement csodák /erő(megnyilvánuláso)k/, már rég zsákban és hamuban észretértek volna (gondolkozásmódot változtattak volna). Sőt mondom nektek: még Tirusznak és Szidonnak is elviselhetőbb (tűrhetőbb) lesz a sorsa az ítélet napján, mint nektek” (Mt 11,20-22).

Mi sem egyértelműbb tehát, mint, hogy az embernek személyes felelőssége van abban, hogy Istenhez forduljon, és annál bűnösebb, minél több lehetőséget szalasztott el a megtérésre! Mégis, mi következik rögtön azután, hogy az Úr Kapernaumot elítélte azért, mert nem tért meg?

2) „Abban az időszakban szólt Jézus, ezt mondta: vallást teszek Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosok elől és kijelentetted (leleplezted, láthatóvá tetted) (ezeket) a kisgyermekeknek. Igen Atyám, mert így tetszett ez neked” (Mt 11,25-26).

Itt világosan azt olvassuk, hogy Isten szuverén módon jár el egyesek kiválasztásában és mások kihagyásában. Sőt, a kettőt szorosan egy mondatba szövi össze.

3) „Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek az akarást és a munkálást jótetszésének megfelelően” (Fil 2,12-13).

A keresztények először megpróbálták a két állítást összebékíteni egymással, azaz egyesíteni a kettőt. Mivel azonban rájöttek, hogy ez lehetetlen, a nagy többség megállapodott az egyik kategóriánál, és elutasította a másikat. Igeellenes egységet hoztak létre a maguk gondolataiban, vagy elutasítva, hogy meghallgassák az ellenkező igazságot, vagy úgy kiforgatva az ellentmondani látszó igeszakaszokat, hogy amennyire csak lehet, azok is az ő nézeteiket támasszák alá. Így két uralkodó nézet emelkedett ki e pontok mentén – az egyik csoport arminiánusnak, a másik kálvinistának nevezi magát.

Sok kár származott ebből.

  1. Az arminiánusok hiábavaló magukban bízásba, szakadatlan tevékenységbe és az eszközök (módszerek) bálványozásába estek. Az emberi cselekedet, erő és tevékenység került előtérbe ebben a nézetben. Az ember dicsősége és tisztessége átvette Isten dicsőségének és tisztességének a helyét.

  2. A kálvinista séma maga is ugyanilyen káros hatású lett a másik irányban. Mivel megszokták, hogy Istent csak szuverén, mindenkitől független jótevőnek lássák, az embert pedig csak passzívnak és tehetetlennek, szellemi tespedésbe süllyedtek; és gyanakvón méregetik azokat, akik valamiképpen tenni próbálnának az ember üdvösségéért.

A szélsőséges arminianizmus függetlenítette Istentől az embert, és vagy Isten korlátlan előre tudását vagy korlátlan hatalmát tagadja.

Az extrém kálvinizmus pedig oly mértékben eltörölte az egyéni felelősséget azáltal, hogy az embert tehetetlennek tekinteti, hogy ezzel teljes tétlenséget szült, és a határára került annak, hogy Istent tegye a bűn szerzőjévé.

»Mi tehát a teendő? Melyiket higgyük a két állítás közül?«

Ebben rejlik a bajok gyökere! Mindenki biztosra veszi, hogy választani kell a kettő között; és ha nem tudjuk összeegyeztetni a két rendszert, akkor szabadságunk van azt választani, amelyik jobban tetszik. Ez merő hitetlenség. Ugyanaz az Isten, aki az egyiket mondta, mondta a másikat is! Azt kérdezzük, melyikben kellene hinnünk? Melyikben? Mindkettőben!

Nem kell összebékítenünk őket, mielőtt kötelesek lennénk elfogadni mindkettőt és aszerint cselekednünk. Elegendő, hogy Isten Igéje egyiket is, másikat is ugyanolyan határozottan állítja.

II. Vegyük például a következőt: Kire vonatkozik az Úr Jézus halála által szerzett megváltás?

Hogyan hallhatjuk meg Isten hangját? (Otto Stockmayer)

“A ószövetségi időkben Izrael gyermekei folyamatosan a felhő alatt voltak. ” Az Úr parancsa szerint mentek Izráel fiai, és az ÚR parancsa szerint ütöttek tábort” (RK, 4Mózes 9,18). Vajon elképzelhető, hogy az Újszövetség alatt az Úr nem mondja meg nekünk, hogy mennyi ideig ültet minket a lábaihoz, hogy felkészítsen és felszereljen az új szolgálatra – és hogy azután hová és milyen messze kell mennünk? Jézus Krisztus, az Ő testének napjaiban, magától “semmit sem cselekedhetett”; azt tette, amit az Atyától látott cselekedni. Ez a mi kiváltságunk, hogy úgy járhatunk, ahogyan Ő járt, úgy szolgálhatjuk Őt, mint a barátai, nem mint a szolgái. “A szolga nem tudja, mit tesz az ura.” Mindaz, amit Jézus az Atyától hallott, megismertette velünk (János 15,15).

A régi sátor készítésekor semmi sem volt bízva még a legtehetségesebb építész ítéletére sem. Minden részletet, még a kapcsok számát is, Isten utasításai szerint kellett kivitelezni, azon minta szerint, amit Mózesnek mutatott a hegyen. Mi Isten temploma vagyunk, ami a szent sátornál egy sokkal dicsőségesebb szentély. Életünk legfőbb feladata az, hogy bemutassuk Istent a világnak, az embereknek és az angyaloknak. Akkor lehet-e bármit is, tűnjön az bármennyire jelentéktelennek, a saját véleményünkre bízni? Megengedhető-e, hogy időnk egy bizonyos részét a saját elképzeléseink szerint töltsük?

Nem azt mondom, hogy nem kell használni az értelmünket. De csak akkor leszünk igazán értelmesek és bölcsek, ha Isten tekintete által engedjük magunkat vezetni (Zsolt. 32,8). Ő nem pusztán rabszolgákat akar, nem gépeket. Isten féltékeny az Ő Fiára. A menyasszonynak, akit az Ő Fia számára szánt, segítőtársnak kell lennie, az Ő társának; olyannak, aki messziről ismeri Őt, érti a gondolatait, aki képes és alkalmas arra, hogy szellemi egységben munkálkodjon vele.”

"Bátorítván egymást, mivel ama nap közelget"

Hogyan hallhatjuk meg Isten hangját? (pdf)

Otto Stockmayer (1838-1917)

“Szemeimmel tanácsollak téged …” (Zsolt. 32,8)

Csak az tud Istenre várni, aki eltökélte magában, hogy fenntartás nélkül mindenben Őt szolgálja; és csak azok tudnak a legteljesebb értelemben véve “szolgálni az élő és igaz Istennek”, akik “elfordultak a bálványoktól, és mint megváltottak, megfeszíttettek és feltámadottak, megtanultak Istenre várni” (angolból, 1 Tesz. 1,9).

Az igazi szolgák Uruk érdekeit keresik. Aki a saját érdekét is keresi, sohasem lesz olyan állapotban, hogy várakozó állásponton tudjon maradni. Egyedül csak az áll igazán az Úr rendelkezésére, aki Krisztussal és Krisztusban meghalt önmagának, a bűnnek és a világnak, és többé semmit nem keres önmaga számára ebben a világban. Az ilyen “meg van szentelve a Jézus Krisztus testének megáldozása által” (Zsid. 10,10), más szóval, rendelkezésre áll bármilyen szolgálatra, amiben Isten használni akarja őt.

Sába királynője látta azoknak a boldogságát és dicsőségét, akik éjjel és nappal ott álltak Salamon előtt…

View original post 1 528 további szó

Isten dicsőítése megnyitja a zárt ajtókat – Zac Poonen

“Te milyen vagy, nem erős vagy? Az erős emberek legyőzött emberek, mert azt olvassuk a 2 Kor. 12:9-ben, hogy Isten azt mondja: “Az Én erőm erőtlenség által végeztetik el.” Ezért engedi meg Isten, hogy gyengék legyünk. Amikor vitatkozol és veszekszel az emberekkel, akkor gyenge vagy erős vagy? Erős vagy, és az erős emberek könnyű célpontjai a Sátánnak. Isten megengedi, hogy megnyerje a csatát azokkal szemben, akik vitatkoznak. Így nyerte meg a csatát Éva ellenében is. Ezért engedi meg Isten nekünk, hogy gyengék legyünk.

Mit tanulhatunk meg Lázár történetéből? Azt olvassuk, hogy amikor Jézushoz eljutott a híre, hogy Lázár haldoklik, Jézus azt mondta: ‘Egy kicsit még várni fogunk és később majd megnézzük őt.’ Miért cselekedett így? Mert ameddig Lázár beteg volt, még volt egy kis ereje. Az ereje fokozatosan gyengült és mindaddig gyengült, míg egy nap meghalt. Amikor valóban gyenge lett és meghalt, Isten feltámasztotta őt. Mi a tanulság ebből? Az, hogy Isten előbb gyengévé kell, hogy tegyen minket, mielőtt munkálkodni tudna bennünk. Amikor Josafát eljutott ide és azt mondta, ‘gyengék vagyunk, nem tudjuk, hogy mit tegyünk, de rád tekintünk; várjuk, hogy Te munkálkodjál helyettünk’ (2 Krón. 20:12), Isten cselekedett.”

keskeny út - narrow way

A dicsőítés megnyitja a zárt ajtókat

Praise Opens Closed Doors

PDF formátumban letölthetőitt

Még egy tanulmányunk lesz erről a csodálatos kulcsról, a dicsőítésről, ami minden ajtót megnyit és szabaddá tesz minket az olyan helyzetekből, mint a börtön.

Az utolsó tanulmányunkban a 2 Krón. 20-at néztük meg. Ez az egyik legnagyszerűbb kép az egész Bibliában arról, hogy a dicsőítés szellemele tudja győzni az ellenséget, és megszabadít egy olyan helyzetből, amikor körül vagy véve olyan problémákkal, amiket nem tudod, hogyan kezelj. A hit mindig dicsőítést eredményez.

Jézus mondta: ‘Ha hisztek, semmi sem lesz lehetetlen nektek.’ Ha bízol Istenben, sohasem leszel csalódott. Az emberek csalódást okozhatnak neked, de Isten sosem fog. Isten kivárhat, hogy válaszoljon az imádra és kivár, mielőtt megoldja a problémádat, megnyitja a börtönajtót, de egy napon minden bizonnyal meg fogja tenni azt. Ő nem akarja, hogy a gyermekei meg legyenek kötözve, hanem azt akarja, hogy szabadok legyenek…

View original post 1 474 további szó

„A szeretet épít” – Mit jelent szelleminek lenni? (T. Austin-Sparks)

https://www.austin-sparks.net/english/books/006084.html
PDF: “A szeretet épít” – Mit jelent szelleminek lenni?

Olvassuk: 2Korinthus 6,11-13; 1Korinthus 4,14-15; 2,15; 3,1; 12,1; 2Korinthus 5,13-18

Általánosan ismert és elfogadott, hogy a korinthusiakhoz írt két levél fő témája, hogy mit jelent szelleminek lenni. Az imént olvasott szakaszokból ez világosan kiderül, ha pedig röviden elgondolkodunk ezen a két levélen, magunk is észrevehetjük, hogy ez valóban így van.

Az apostol első levelét azzal kezdi, hogy utal arra, milyen bőségesen el vannak látva a korinthusiak szellemi áldásokkal, és hogy semmilyen szellemi ajándéknak nincsenek híján. Mivel a korinthusiak ennyire bővelkedtek a szellemi ajándékokban, és mert olyan gyülekezet voltak, ahol ezek a szellemi ajándékok ilyen nagy teret kaptak, ezért magukat nagyon szellemi embereknek tartották. Elég kiábrándító, amikor az apostol oly hamar így szól: „Nem tudtam úgy beszélni veletek, mint szellemiekkel, hanem mint hústestiekkel, mint kisdedekkel” – holott nem voltak híján egy szellemi ajándéknak sem – ez pedig egyértelművé teszi, hogy ha valakinek vannak szellemi ajándékai, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy az illető az életben is szellemi embernek bizonyul.

Mit nem jelent szelleminek lenni?

Pál különböző rendű és rangú szellemi ajándékokat említ. Ott van közöttük az ismeret ajándéka, de ehhez meglepő, majdhogynem félelmetes hangsúllyal teszi hozzá, hogy a szellemi ismeret nem feltétlenül a szellemi élet jele. Ez elég meghökkentő, nem igaz? Hiszen ha valakinek van szellemi ismerete, az bizonyosan azt jelzi, hogy az illető szellemi ember! Nem, ez egyáltalán nincs így. Lehet valaki szellemi ember, és lehet szellemi ismerete; de az is lehet, hogy valakinek van szellemi ismerete, de ő maga ugyanakkor nem túl szellemi ember a valódi és észrevehető értelemben. Persze alapvetően igaz, hogy szellemi, de semennyivel sem teljesebb értelemben, mint amennyire egy csecsemő az. Így kezd az apostol a szellemi állapot egész kérdéskörével foglalkozni: először rámutat, mit nem jelent szelleminek lenni – ezzel rögtön megdönt minden téves elképzelést, és hagyja, hogy a téves struktúra nagy robajjal leomoljon. Néha nagyon szükséges és fontos, hogy bármit építettünk, hagyjuk darabokra hullani és leomlani körülöttünk, ha az hamis.

Az a gondolat él bennünk, hogy ha rendelkezünk különböző dolgokkal, amelyek az Úrtól vannak, és amelyek azt jelzik, hogy a Szellem ereje és a Szellem jelenléte ott van az életünkben; ha van világosságunk, és látunk valamilyen igazságot; ha megvan ez vagy az az ajándékunk, akkor mi bizonyosan szellemi emberek vagy szellemi gyülekezet vagyunk. Meglehet, hogy ilyenkor szükséges az egész felépítményt egyetlen csapással romba dönteni. Pontosan ezt teszi itt az apostol. Határozottan megmutatja, hogy mit nem jelent szelleminek lenni.

Utána azonban nekilát, hogy megmutassa, milyen valójában a szellemi ember, és most mi is ezt a pozitív oldalt fogjuk megvizsgálni. Lehetne nagyon komoly és súlyos csapásokat mérni a negatív oldalra, de attól mind szenvednénk, hiszen velünk kapcsolatban is merülhetnek föl jogos kifogások, ezért jobb, ha nem kritizálunk másokat. Mindannyiunknak jócskán felül kellene vizsgálnunk az álláspontunkat. Mindannyiunknak vannak téves elképzeléseink; talán valamilyen téves álláspontot alakítottunk ki bizonyos dolgokkal kapcsolatban, lehet, hogy pont ott, ahol sok világossággal és igazsággal rendelkezünk, és tudunk beszélni az örökkévaló szándék mélyebb dolgairól és így tovább. Azt gondoljuk, hogy ez valamilyen nagyobb mértékű szellemi képességet jelez a részünkről; hogy eljutottunk valahova szellemi értelemben; hogy valahol vagyunk, ahol mások nincsenek – pedig lehet, hogy ez teljesen téves gondolat, és az egész épületünk hamis.

Lehet, hogy az Úr megrendíti támasztékaink alapjait, és hagyja, hogy az építményünk teljesen leomoljon körülöttünk, úgy, hogy nem tudjuk, hol vagyunk, az után a sok tanítás után, amit magunkévá tettünk, és a sok ismeret után, amellyel rendelkezünk. Bizony, megment minket hűséggel az Úr minden tévelygéstől.

Mit jelent szelleminek lenni?

Az Úr azonban nem csak ilyen romboló, negatív módon bánik velünk, és ha az apostol hangot is ad ennek az oldalnak ezekben a levelekben, még inkább gazdagon és kimerítően foglalkozik az építővel és a pozitívval. Teljesen egyértelművé teszi mindenki számára, akinek csak van szeme a látásra és valóban kereső szíve van, hogy mi jelenti azt, ha valaki valóban szellemi. Ha nem ez vagy az a dolog, akkor mi? Az apostol egyetlen szóban foglalja össze: a szeretet. „Ha angyalok és emberek nyelvén szólok is… ha prófétálás ajándéka is megvan… de szeretet nincs bennem…”. Habár megvan mind az ismeretem és mind az ajándékok, a szellemi ajándékok, melyeket úgy tekintek, hogy azok tesznek szellemivé engem, az egész lehet, hogy valójában semmi. Lehet, hogy semmi vagyok, és így semminek sincs haszna, amit teszek.

Krisztus szeretete nyilvánul meg Pálon keresztül

Pál bizonyosan nem azt mondja, hogy választani kell az ajándékok és a szeretet között; csak legyen bennünk szeretet, az ajándékok pedig nem számítanak. Hanem azt mondja, előfordulhat, hogy vannak ajándékaink, ugyanakkor nincsen semmilyen valóságos szellemi mérték az életünkben. Van ugyanis valami több, akár vannak ajándékok, akár nincsenek. És ez az a valami, ami számít. Ebből a két levélből az derül ki tehát, hogy a szellemi ember jele a szeretet. Amikor Pál arról beszél, mit jelent szelleminek lenni, az egészet a szeretettel köti össze; és ezt szem előtt tartva, így olvasván ezeket a leveleket, rám nagyon erős benyomást tesz, ahogyan Pál ezt az igazságot a saját életén keresztül bemutatja.

Amennyiben a szeretet jelenti, hogy valaki szellemi, és ha valaki szellemi, akkor ott szeretet van, akkor semmi kétség afelől, hogy Pál személyében szellemi emberrel találkozunk. Sehol máshol nem sugároz úgy Pálból a szeretet, mint ezekben a levelekben. Az ember teljesen lenyűgözve csodálja, milyen szeretettel volt Pál ezek iránt a korinthusiak iránt. Észrevehetjük, hogy ismételten úgy szólítja őket, mint gyermekeit: „gyermekeim”, „úgy szólok hozzátok, mint gyermekeimhez”; „Mert ha tízezer nevelőtök volna is a Felkentben, még sincs sok atyátok, mert a Felkent Jézusban az örömüzeneten át én nemzettelek titeket.” (1Kor 4,15 – Csia).

Ahogy végigmegyünk ezen a két levélen, látjuk, milyen nagy helyet foglal el benne a szeretet. Jól ismerjük a klasszikus 1Korinthus 13-at. Majd a második levél első hat fejezete, és ez a csodálatos ige: „Szánk megnyílt, szívünk kitárult előttetek, korinthusiak (…) Viszonzásul pedig, mint gyermekeimhez szólok, tárjátok ki ti is a szíveteket” (2Kor 6,11.13).

Pálnak ez a szeretete ellentétben áll azzal, ahogyan ők Pálhoz viszonyultak. Sok pártra voltak szakadva, amelyekben Pálnak csak nagyon kis hely jutott, ha jutott egyáltalán. Ilyeneket mondtak: „Mi Péteré vagyunk, mi Apollósé!”. Néhányan Pálé voltak, de a többségük nem. Nem volt hely bennük az ő számára, holott ő nemzette őket az evangélium által, neki köszönhették a szellemi életüket Krisztusban. Nagyon jól ismerjük az utalásokat ezekben a levelekben, hogy miket mondtak róla, kritizálták a külső megjelenését, a módszereit, azt, hogy mit hogyan csinál; megítélték, félreértették. Megbízhatatlannak tartották. Mivel azt mondta, hogy elmegy hozzájuk, és nem ment el; nem érkezett meg akkor, amikorra mondta, így szóltak: „Pálra nem lehet számítani, megbízhatatlan, nála az „igen” az „nem”, nem lehetünk biztosak felőle!”

Nem mondhatjuk, hogy mindez természetes szeretetre indítaná az embert irántuk, Pál azonban azt írja: „ha ti kevésbé szerettek is engem, én felettébb szeretlek benneteket”. A levelek az apostol csodálatos szeretetével vannak tele, és ha meggondoljuk, ez az egyetlen, ami helyes ebben a helyzetben. Az ember vagy teljesen befejezi velük, feladja, mossa kezeit, és máshol próbálkozik tovább, vagy olyan szeretet lesz benne, mely fölébe emelkedik ennek az egésznek; mely meghaladja, felülmúlja ezt; olyan szeretet, mely nagyobb ennél a szeretetlenségnél, és főleg annál a szeretetlenségnél, ami a szellemi állapotról vallott felfogásukban rejlik a maguk hústestiségével együtt. Ezt nagyon nehéz elviselni. Ha azok az emberek alázatban maguk is tévelygőnek, gyengének, tökéletlennek tartották volna magukat, és a szelídség szellemével fordultak volna Pálhoz, akkor könnyen lehetett volna boldogulni velük. De amikor taszító és durva hústestiségükkel együtt azt gondolják magukról, hogy nagyon szellemi emberek, akkor az igen nehéz. Ahhoz olyan kegyelemre van szükség, mely több annál, mint amire test és vér képes; ez a kegyelem pedig ebből a szeretetből fakad.

Csak egy megoldás létezik ilyenkor, ez pedig nem más, mint ez a fajta szeretet. Az egész építményt le kell rombolni, földdel tenni egyenlővé, különben ezzel a nem sok jót ígérő anyaggal kellene építkezni, minden velejárójával együtt. Építeni kell, de ha a nehézségek egyikét éppen a szellemi ismerettel kapcsolatos hozzáállásuk jelenti, akkor nem lehet szellemi ismerettel, vagy még több szellemi ismerettel őket építeni. Ha az juttatta őket zsákutcába, hogy hústesti módon álltak hozzá a szellemi dolgokhoz, akkor nincs értelme ezeket, az ajándékokat és a többit úgy hangsúlyozni, hogy ezek a későbbiekben számítani fognak. Így csak még többet építenénk ebből a tévedésből.

De a szeretet épít”

Az egyetlen, ami valóban épít, a szeretet. „Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít” (1Kor 8,1). Tehát vagy egyáltalán nem lesz építés, mert a hamis építménynek le kell omlania – tudjátok, mit mond ebben a levelében Pál, hogy ki mit épített, tűz fogja megpróbálni: „Alapot vetettem (…), vigyázzon mindenki azonban, hogyan épít rá (…); mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz (…), a tűz fogja megpróbálni” (1Kor 3,10-15) – tehát a hamis építmény előbb vagy utóbb vagy le fog omlani, vagy pedig igaz építmény lesz. Ha valódi épület akar lenni, akkor csak egyetlen dolog van, ami igazán épít, és ez a szeretet. Az egyetlen alkotóelem, amely valóban épít, a szeretet. Lehetnek, és vannak is ajándékok, és ezek fontosak lehetnek, de önmagukban nem fognak építeni.

Az apostol rá akar mutatni, hogy az ajándékok azért adattak, hogy azokkal építés, felépülés történjen, de öncélúakká váltak, önmagukban lévő dolgokká, és így nem végzik el azt, amire Isten adta őket, az egymás felépítését. Miért? Mert ilyen természeti és hústesti módon álltak ezekhez, hogy bizonyíthassák velük, hogy ők „különlegesen megáldott” emberek.

Bocsássatok meg, hogy így megvizsgálom ezeket, de látjátok, ahogyan haladunk előre, és egyre többet ismerünk meg a megpróbáltatás tüzeiből, egyre inkább elveszítjük az érdeklődésünket minden iránt, aminek nincsen azonnali gyakorlati értéke. Lehet, hogy ez az öregedés velejárója? Az ember rájön, hogy már nincs túl sok hátra, és jobban teszi, ha elkezdi felfogni, hogy minden számít; nincs hely és nincs idő a díszekre. Minden dolog legyen hasznos, mindennek legyen közvetlen, gyakorlati értéke; nincs többé türelmünk puszta szavakra, nem érdekelnek már a nagyívű, öncélú gondolatok. Rögtön meg vagyunk rostálva, és egyedül az érdekel bennünket, hogy mi az, ami éppen történik? Mi lesz elvégezve? Meddig jutunk el? Mennyi a valósága, mennyi a szellemi és gyakorlati értéke a dolgoknak? Nem az érdekel, hogy mennyire nagyszerűek a beszédek és milyen csodálatosak az elgondolások, hanem az, ami éppen történik, ami az igazi értéke a dolgoknak. És pontosan erről van szó. Ezekben a napokban, melyeket most is élünk, egyedül a valódi, szilárd épület számít, mely ki fogja állni a tűz próbát; mely lényegét tekintve valóban szellemi; nem valami nagyszerű eszme vagy gondolati rendszer, hanem az a szilárd és stabil épület, mely nem fog megsemmisülni és füstként elszállni, amikor elérkezik a tűzpróba napja.

Mintha most is ilyen napokban élnénk, amikor a munkánkat tűz próbálja meg, és a valódi értéke mindannak, ami eddig történt, amit eddig mondtunk, amit képviseltünk, világosságra kerül. Akkor ennek a kérdésnek nagyon is valóságos értelme van: Mi épít? Pál pedig azt mondja, hogy a szeretet épít, sőt, a szeretet az egyetlen, ami valójában épít, és nincs semmi remény az építésre, hacsak nincs szeretet. Akár fel is adhatjuk az egészet, hiszen csak valami hamis, téves, mű dolgot fogunk létrehozni, ami nem fog megállni, és nem fog működni, ha nincsen szeretet.

Egy ilyen helyzetben, ilyen emberekkel, mint amilyenek a korinthusiak is voltak, akkor és most, meg kell látnunk valamit, ami nagyobb; valamit, ami túlmutat ezen; ami nem hagyja, hogy eltántorodjunk, ami nem hagyja, hogy kétségbeesve elcsüggedjünk ettől az egésztől. Kell, hogy legyen valamink, ami megszabadít attól, hogy ez legyen a hozzáállásunk: „Hát nézd meg ezeket az embereket, micsoda borzalmas, zagyva összevisszaságban és ellentmondásban vannak! Én mosom kezeimet, ebből itt nem lesz semmi.” Kell, hogy legyen valamink, ami megment minket ettől, amikor látjuk, hogy milyenek, és ma is ugyanolyanok, mint amilyenek Pál napjaiban voltak. Bocsánat, ha ez sértőn hangzik. De ilyenek vagyunk, nem vádoljuk a korinthusiakat – mi is ilyenek vagyunk. Mindegyikünk ugyanúgy képes ugyanazokat elkövetni, mint ők. Nagy adag hústestiség van bennünk.

Mindannyian szeretjük szellemileg jól érezni magunkat. Mi a mi lényünk egyetlen kívánsága, óhaja, vágya? Nem az, hogy azt érezzük, eljutottunk valahova, váltunk valamivé, hogy szellemileg elértünk valamit, hogy igazán vagyunk valakik szellemi értelemben? És ha valaki megjegyzi, hogy milyen jó emberek vagyunk, mekkora szentek, milyen jól és kellemesen tudjuk érezni magunkat tőle! Igen, ez ott van bennünk, de ez csak a gyökere, a magja ennek a dolognak: az eredeti bűnnek. Mi volt az eredeti bűn? Ádám a Sátánra hallgatott, és kinyújtotta a kezét, hogy önmagában birtokoljon dolgokat ahelyett, hogy az Úrban birtokolná azokat. „Tedd ezt, és olyan leszel te is, mint Isten, független leszel Istentől, meglesz mindened önmagadban, nem kell Istentől függened!” Ezért odanyúlt, hogy meglegyen neki mindene önmagában, hogy érezze, hogy megvan neki a tudás, az ismeret, az ítélet, döntés, a véghezvitel hatalma, annak hatalma, hogy beteljesítse a saját sorsát önmagában. Ez az eredeti bűn. Ez mindnyájunkban ott van; azt akarjuk, hogy valami meglegyen önmagunkban.

A korinthusiak tehát egyszerűen az eredeti bűn révén az isteni ajándékokat is megragadták, hogy önmagukból valóvá tegyék. Ez pontosan a szeretet ellentéte – valamit önmagunkból kihozni, valaminek lenni önmagunkban. „A szeretet” mondja Pál, „nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül” – „nem fitogtatja magát”, mondja Moffatt; „nem viselkedik öntelten, fontoskodón”, mondja egy ének. De az emberi természet ilyen. A szeretet viszont nem ilyen. Ez az eredeti bűn, és az nem épít.

Szeretet – a kereszt gyümölcse

Látjátok tehát, az apostol az egész kérdés kapcsán egyenesen a kereszthez vezet oda bennünket. A 2Korinthus 5-ben egyenesen a kereszthez jutunk. „Krisztus szeretete szorongat minket.” Csodálatos szó ez, hogy „szorongat”. Nagyon hatalmas, erőteljes kifejezés, melyet sokféleképpen fordítanak az Újszövetségben. Amikor megérintette az asszony, az Úr azt kérdezte: „Ki érintett engem?”, a tanítványok pedig azt válaszolták, „Mester, a sokaság szorongat (vagy szorít, nyom) Téged, és azt mondod, ki érintett?” Ez a szó, hogy „szorongat” vagy „szorít” ugyanaz a szó a görögben, mint ami itt áll a 2Korinthus 5-ben. Tudjátok, milyen egy tömegbe bekerülni. Mennyire tehetetlenek vagyunk egy nagy csődületnek a közepén! Ha bekerülünk egy ilyen tömegbe, amely egyfelé áramlik, hasztalan próbálnánk az ellenkező irányban kijutni onnan. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy együtt haladunk vele. Krisztus szeretete szorongat, nyom, visz magával, mert „úgy ítélünk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy az élők többé ne önmaguknak éljenek (ezentúl nem önmaguknak, hiszen meghaltak), hanem annak, aki érettük meghalt és feltámadott. Azért mi ezentúl senkit sem ismerünk (hús)test szerint” (2Kor 5,15-16). Az ilyen szeretet a kereszt gyümölcse.

A kereszt munkája olyan gyümölcsöt terem bennünk, hogy általa más szemléletmóddal tekintünk az emberekre, ami nem hústest szerinti. Ez az egyetlen, ami építeni fog. Ha hústest szerint tekintünk az emberekre, akkor semmilyen építés nem lesz. El tudjuk azt képzelni, hogy szellemileg tudjunk építeni valakit, miközben természet szerint, hústestileg nézünk rá? Nem tudunk, így nem lehet. És ez egyáltalán nem jelenti azt feltétlenül, hogy ezek nagyon rossz emberek lennének a hústestükben, és mi mindig számon tartanánk a hústesti hibáikat. Ha hústest szerint nézzük őket, akkor sem tudjuk őket építeni, ha nagyon jók a hústestükben!

A keresztények között nagyon sok érzelmi alapú barátság van, rosszfajta barátság, elfogultság, rajongás. Az illető nagyon vonzó és magával ragadó személyiség, és valaki egészen rajongani kezd érte, csodálatosnak találja, vonzáskörébe kerül, megszállottjává válik. Mondjátok meg, milyen építő értéke van ennek egy idő után? Sehová nem jut el ez így szellemi értelemben. Nagyon gyakran valódi veszéllyé és akadállyá válik ez a szellemi életre nézve. Akár ez van, hogy nincs konkrétan számba vehető erkölcstelenség vagy hiányosság, akár az, hogy hústestiségükben olyanok, mint a korinthusiak, csak valamilyen más hibával, gyengeséggel, kudarccal vagy bűnnel, ha az emberekre folyamatosan természet szerint gondolunk, akkor semmilyen építés nem fog történni.

Egyedül Krisztusra és egyedül Krisztussal építhetünk. Bonyolultnak hangzik? Ó, az épület Krisztus; mindaz, amit az építés jelent, Krisztus; és ha Ádámra tekintünk, az emberre, az nem Krisztus; és ha minket mindig ez befolyásol, és ez van ránk hatással, akkor nem fogunk túl messzire jutni az építéssel. Az egésznek pedig az a lényege, hogy ha én segíteni akarok neked, és te segíteni akarsz nekem, valahogyan fölébe kell kerekednünk annak, amik természet szerint vagyunk, különben egyszerűen mossuk kezeinket egymással kapcsolatban, azaz kölcsönösen lerázzuk a felelősséget, vagy pedig mindig konfliktusba kerülünk egymással. Úgy bizonyosan nem lesz pozitív szellemi épülés.

Tehát nagyon körültekintőnek kell lennünk az emberekkel kapcsolatos preferenciáinkat, választásunkat illetően, hogy előnyben részesítünk-e valakit, hogy ezt kedveljük, azt meg nem, és hagyjuk, hogy az ilyen dolgok befolyásoljanak minket. Keresztények között milyen gyakran hallani: „Ehhez a valakihez nekem nincs türelmem; nem bírom ezt és ezt!” Rendben, ha így áll, akkor viszont nem lesz épülés; minden építési munka szünetel.

Nem azt mondom, hogy nem leszünk tudatában más emberek hiányosságainak. Pál jól tudott mindent a korinthusiakról, és pontosan meg tudta mondani, milyen állapotban vannak, de nem hagyta, hogy ez legyen a szint, a vége, a mérték. Olyan szeretet volt benne, amely túlhaladt ezen, és ezt a hozzáállást vette föl: „Nagyon tökéletlen, kudarcot vallott, gyenge valaki ez, csupa borzalmas dolga van, ami engem természetes módon taszít, és amit rendkívüli módon rosszallok, de Isten gyermeke, Krisztus benne van, és nekem a benne élő Krisztusra kell építenem, és arra törekednem, hogy ezt egyre növeljem, ugyanakkor folyamatosan visszautasítsam, hogy eltérítsen az, ami egyebet ott találok! A legkönnyebb lenne egyszerűen elutasítani őket, hogy ne is legyen közöm hozzájuk, de az nem vinne bennünket sehová. Be kell hoznunk Krisztus szeretetét, hogy felülemelkedjen mindenen, és akkor fogunk jutni valahová!” És oly gyakran bizonyosodott be, hogy a legproblémásabb és legkevésbé ígéretes emberek, akikhez nagyon sok szeretetre volt szükség, egy idő után reagáltak, és eljutottak oda, hogy szellemben növekedni kezdtek. És hálát adunk Istennek a türelemért, hogy nem engedtük győzedelmeskedni a kísértést, hogy feladjuk velük kapcsolatban.

Nagyon egyszerű, alap kis ige ez, de nagyon fontos. Olyan valamit építünk, ami meg fog állni, vagy valami jókora, látványos, felfújt dolgot szavakból, igazságokból és értelmezésekből, és az egész semmit sem fog érni, amikor próbára kerül a sor? Isten mentsen! Ahogy a megelőző elmélkedésünkben azzal foglalkoztunk, mekkora szükség van az Úr iránti nagy és megújult szeretetre, úgy most a hangsúly az Övéi iránti megújult szeretet szükségességén van. Mert a szeretet az építőelem és az egyedül használatos anyag az építéshez, és hacsak nem rendelkezünk vele, nem lesz igazi építés; nyugodtan fel is adhatjuk. Az Úr töltse meg a szívünket az Övéi iránti nagy szeretettel, bármilyenek is legyenek.

A tálentumok és a minák Krisztus teste szolgálatában (Radu Gavriluț)

PDF: Tálentumok és minák
Elhangzott: 2020. április 29-én, Nagyváradon. www.ekklesiaoradea.ro

Máté 25,14-30: „Mert úgy van ez [a mennyek királyi uralma], mint amikor egy ember, aki külföldre utazott, maga elé (magához) hívta rabszolgáit és átadta nekik vagyonát, és (az) egyiknek öt talentumot adott és a másiknak kettőt, harmadiknak pedig egyet, mindegyiknek képessége szerint, és elutazott külföldre. Aki öt talentumot kapott, kiment, forgatta (dolgozott vele) és még ötöt szerzett. Hasonlóképpen, aki kettőt kapott, más kettőt szerzett. Aki pedig az egyet kapta, elment, földbe ásta és elrejtette ura pénzét. Sok idő múlva pedig megérkezett azoknak a rabszolgáknak ura és számadást tartott velük, és (oda)jött az, aki az öt talentumot kapta, másik öt talentumot hozott és ezt mondta: uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd másik öt talentumot szereztem hozzá. (Ezt) mondta neki az ura: jól van jó és hűséges rabszolgám, kevesen hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe, odajött az is, aki a két talentumot kapta, ezt mondta: uram, két talentumot adtál át nekem: nézd, másik két talentumot szereztem hozzá.
Ura ezt mondta neki: jól van, jó és (hit)hű rabszolgám, kevésen (hit)hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe, odajött pedig az is, aki az egy talentumot kapta, ezt mondta: uram, tudom (ismerlek téged), hogy kemény ember vagy: aratsz ott, ahol nem vetettél, és ott is gyűjtesz, ahová magot nem szórtál. És ezért féltem, elmentem és elástam (elrejtettem) a földbe a talentumodat, nézd, itt van, ami a tied.
Az úr azonban így válaszolt neki: gonosz és lusta rabszolga, tudtad, hogy aratok, ahol nem vetettem és gyűjtök, ahova nem szórtam, tehát ezüstpénzemet pénzváltókhoz kellett volna vinned, hogy amikor megérkezem, kamatostul kapjam meg azt, ami az enyém. Vegyétek el tehát tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van. Mert mindenkinek adnak, akinek van, kap és bővölködni fog, akinek pedig nincs, még azt is elveszik tőle, amije van, és a semmirekellő (hasznavehetetlen) rabszolgát pedig dobjátok ki a külső sötétségbe. Ott lesz sírás és fogcsikorgatás.” (Vida ford.)

Említettem az utóbbi időben, hogy nagyon sokat számít a hozzáállásunk az Úr jövetelével kapcsolatban. Mi az én hozzáállásom? Lehetetlen, hogy a szívemben ne tudjam ezt. Az én uram halogatja a hazajövetelt, ezért hosszútávra készítek terveket. És miért készítem ezeket a terveket? Mert a szívemben azt mondom: az én uram késlekedik. Ez a hozzáállás pedig oda vezet, hogy csak idő kérdése, mikor kezdek olyan dolgokat tenni, amiket nem kellene. Máté 24,50-51: „Megjön annak a szolgának ura azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem is gondolja; akkor kettévágatja, és a képmutatók sorsára juttatja: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” Éppen úgy, mint a Máté 25,30-ban azt szolgát, aki nem használta a tálentumot, melyet kapott.

Ami az életünket illeti, szüzek vagyunk, ami pedig a szolgálatunkat illeti, rabszolgák vagyunk. Rabszolgáknak kell lennünk, szeretetből, és Neki kell szolgálnunk. A szüzek egy része okos volt, tartalék olajat készítettek maguknak. Nagyon elővigyázatosak voltak, hogy amikor a vőlegény megjön, a lámpásaik el ne aludjanak. Volt tartalék olajuk, mert amikor a földön voltak, megüresítették az edényüket, ezért az edény meg tudott telni, és így volt tartalékuk. A tartalék mentén sok minden történik. Ezekre az időkre kell, hogy legyen tartalékunk.

Most a tálentumok példázatáról szeretnék beszélni. Szeretném az elején elmondani, hogy különbség van a minák és a tálentumok példázata között. Tudjátok mit mondott az a szolga, aki egy minát kapott, és amikor megjött a gazda, a minák megsokasodtak, és tíz minája lett?

Lukács 19,16-18: „Megjelent az első, és azt mondta: Uram, minád tíz minát nyert (termelt1). Az erre így szólt: Jól van, jó szolgám, mivel hű voltál a kevésen, legyen hatalmad tíz város fölött. Aztán jött a második, és jelentette: Uram, minád öt minát nyert (hozott2).”

Máté 25,20: „és (oda)jött az, aki az öt talentumot kapta, másik öt talentumot hozott és ezt mondta: uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd másik öt talentumot szereztem3 hozzá.” Itt már nem azt mondja, hogy „hozott” öt tálentumot. Amikor a másik szolga jött a két tálentummal, azt mondta a 22. versben: „A két tálentumos is hozzá ment, és így szólt: Uram, két talentumot adtál ide nékem, nézd, még két talentumot szereztem4.” (Csia ford.) Ő sem azt mondja: „Uram, a két tálentum még két tálentumot hozott”.

Mit gondoltok, miért így van? Mert áldásban részesültünk, és Krisztus Szelleme által minden tagnak van legalább egy ajándéka. Isten mindnyájunknak adott egy ajándékot, és azzal az ajándékkal szolgálnunk kell a testet. Ha van két szemem, akkor ez a kettő azt mondhatná: „micsoda áldásban részesültünk, mert látunk! Az orr egyáltalán nem lát, a száj nem lát, de mi látunk!” Nem így van. Az ajándékok nem Maga a Szent Szellem, hanem ezek a Szent Szellem ajándékai, a Szent Szellem megnyilvánulása. És mindenki, aki kapott egy ajándékot, azzal az ajándékkal kell a testnek szolgálnia.

Nagyon érdekes ez. A testvérek fel fogják ismerni, ha valóban rendelkezünk azzal az ajándékkal, amelyről azt állítjuk, hogy a miénk. Nem szükséges, hogy szellemiek legyenek, akkor is látni fogják. Ha van ajándékunk, hogy bátorítsuk a testvéreket, de mi tanítani szeretnénk, a testvérek látni fogják, hogy nekünk ez nem megy. Megpróbálunk tanítani, de nekünk nem ezt kell tennünk, hanem azt, amit az Úr nekünk adott. Akkor valóban örömünket fogjuk lelni abban, amit Ő adott nekünk.

A minák tízszeresen megszaporodhatnak. Miért így írja az ige: „a te minád hozott még tíz minát”? Mert Pál, amikor a minákról beszél, azt mondja: „többet munkálkodtam, mint ti mindnyájan.” És aztán megmagyarázza: „mégis nem én, hanem Isten bennem levő kegyelme.” A kegyelem a mina. Ahhoz, hogy a kegyelem általunk munkálkodhasson, és hogy a beszédünk kegyelemmel teljes és sóval fűszerezett legyen, nekünk magunknak félre kell állnunk. A mina önmagában hoz tíz minát. Bárcsak ismernénk ezt a kegyelmet! Nagy áldásban részesülnénk. Uram, taníts minket, hogy tudjunk félreállni, mikor Te munkálkodsz, és higgyünk! Zsoltár 37,5: „Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti.” Félreállhatunk. Szeretnétek munkálkodni? Félre kell állnunk.

Miért mondta ezt a szolga: még szereztem hozzá két tálentumot, vagy öt tálentumot? Miért mondta ezt? Mert ahogyan írva van: „a próféták szelleme enged a prófétáknak”. Mi a testbe lettünk helyezve mint tagok. Mivel tagok vagyunk a testben, Isten bizonyos rendeltetéssel helyezett bennünket oda. Egyetlen tag sem passzív a testben. Minden tag tevékeny, aktív. Ez néha körülményes. Elmondok egy történetet. Sok évvel ezelőtt meghívtak valahova, ahol testvérek gyűltek össze. Az alkalom végén az egyik testvér bejelentette, hogy meg fogja őket látogatni valaki, akit én is ismertem – és gondolom, ez nem volt véletlen. A testvérek lelkesedtek ezért a látogatásért. Szóltam nekik: Testvérek, nem jó dolog, hogy ez a valaki ide jön, mert hogy egyebet ne mondjak, tévtanításokat terjeszt. Tudjátok, mit válaszoltak? Ha úgy van, akkor az Úr nekünk is meg fogja mutatni.

Testvérek, Krisztus testében, a helyi gyülekezetben, vannak olyanok, akiknek – nem azért, mert okosabbak lennének mint mások, de vannak bizonyos ajándékaik, ami másoknak nincs. Itt van a kezem és ezek az apró részecskék, amelyek azért működnek, hogy használni tudjam. Van valami, amit meg kell tanulnunk, amikor ezekről az ajándékokról beszélünk; ez pedig az, hogy korlátozva vagyunk. Nem rendelkezik mindenki minden ajándékkal. Ne csináljunk úgy, mint azok a testvérek, hogy „az Úr nekünk is megmutatja”.

Arra gondoltam az elmúlt napokban: ha nem értem az igét, akkor nem vagyok képes helyesen hasogatni az igazságnak beszédét. Tudjátok miért? Ha csak egy kicsit is jobban hangsúlyozok egy igazságot, mint kellene, mindjárt elvész az egyensúly. Annyira fontos, hogy a testnek szolgáljunk. De hogy szolgálhatunk Krisztus testének? Krisztus teste nem csak mi vagyunk. Krisztus teste mindazok, akik az Övéi, mind, akik újjászülettek. Ismertem itt a városban egy asszonyt, aki az ortodox templomba járt; nem volt világossága, de örült, valahányszor beszélgettünk. És meg vagyok győződve, hogy vannak testvérek mindenhol. Isten a tagokat a testbe helyezte, nem a helyi gyülekezetbe. Mi egymásnak tagjai vagyunk.

AKKOR, mikor az ember Fia eljön, Máté 25,14: „Mert úgy van ez [a mennyek királyi uralma], mint amikor egy ember, aki külföldre utazott, maga elé hívta rabszolgáit és átadta nekik vagyonát.” Testvérek, nem csak ajándékunk van, de az Úr ránk bízta a vagyonát és azt mondta: használd, kereskedj vele! Amikor pedig eljön, nem úgy lesz, ahogy mi gondoljuk: jól van, hát te sok mindent megpróbáltál, de nem jártál sikerrel. Nem így lesz. Az Én tőkémnek gyarapodnia kell! Kétszer annyi legyen! Ha öt tálentumot kaptál, akkor tízet kell hoznod. Ha kettőt kaptál, akkor négyet. Ha egyet kaptál, akkor az kell, hogy gyarapodjon!

Testvérek, figyeljetek, azon a helyen, ahova az Úr helyezett titeket a testvérek között, ne tegyétek azt, amit nem kell tennetek! Amikor beszéltek, figyeljétek az embereket, és észre fogjátok venni, hogy amit tesztek, azt elfogadják-e? Isten odahelyezett bennünket valahova, és felelősek vagyunk azért, hogy azt tegyük, amit Ő adott nekünk.

Tudjátok azután mi történt? Ebben a példázatban is, és a minák példázatában is, az ige nagyrészt azzal a szolgával foglalkozik, aki egyetlen minát kapott, és elásta azt; vagy a tálentum esetében belekötötte egy kendőbe – a gazda pedig nem örült ennek, és azt mondta neki: „gonosz és rest szolga!”. Hogyan élt vajon az a szolga, aki elásta a minát a földbe? Tudjátok, hogyan? Mint egy hústesti ember. Tudjátok, hogyan él egy hústesti keresztény? Isten Szelleme benne van, de úgy él, mint a világ. Úgy reagál, mint a világ, úgy jár mint a világ, a vágyai ehhez a világhoz kötődnek és nem az Úrhoz.

Tudjátok, hogyan szolgál az az ember, aki nem használja a tálentumot, amit az Úrtól kapott? Nagyon nagy zűrzavart kelt az ilyen. Az emberek összezavarodnak, ahol ő van. Sok szolga a természetes adottsága, tehetsége szerint szolgál. Látjátok, most mindenki énekel. Nekem is küldenek mindenféle énekeket. Ez akkor tesz rám benyomást, ha ismerem az illetőt. Ma a testvérnő, amikor énekelt, az ő szíve vágyát fejezte ki. Istennek nincs szüksége természetes tehetségre, csak abban az esetben, ha az átment a halálon és a feltámadáson. A bolond szüzek nem mentek be a Bárány esküvőjének az ünnepségére. Az a szolga, aki egyetlen tálentumot kapott, de nem használta azt, ki lett vetve a külső sötétségre; ott lesz sírás és fogcsikorgatás.

Tudjuk, hogy meg vagyunk váltva mindörökre; és a mi megváltásunk azon alapul, hogy hittünk az Úr Jézus Krisztusban, aki bűneink büntetését hordozta. Az Ő életét kaptuk és az Övéi vagyunk. De ami a felelősséget illeti: ahogyan a felelősségünket teljesítjük, az határozza meg a jövőbeli sorsunkat. Kérdezd meg, imádkozz, és lásd meg: milyen ajándékot adott neked az Úr? Ne törekedj arra, hogy a Bibliát magyarázd, ha nem erre hívattál el! A helyzet nagyon-nagyon komoly. Isten elhívott bennünket, hogy szolgáljunk. A mi szolgálatunk pedig az, hogy Krisztust adjuk másoknak. De hogyan tudnánk Krisztust adni, ha nem vagyunk összetört emberek? Beszélhetsz az összetöretésről, de testvérek, ha például odamész valakihez, hogy bocsánatot kérj; és az eszeddel tudod, hogy tévedtél, és azt mondod: „Testvér, bocsáss meg!” – de ha ez csak észbeli meggyőződés a tévedésedről, és nem vagy összetörve, akkor nem sok mindent tettél. Az Úr össze kell törjön, hogy valóban bocsánatot tudjak kérni valakitől, és azt mondjam, „bocsáss meg!”.

Testvérek, nagyon fontos, hogy megértsük: az Úr mindegyikünknek adott egy ajándékot és ezzel az ajándékkal szolgálnunk kell a testet. A testen kívül semmilyen szolgálat nem létezik. Minden a testhez kötődik. És az Úr meg akar tanítani, hogy Tőle függjünk. Egyre jobban közeledjünk a Főhöz. Legyen szoros kapcsolatunk a Fővel, hogy azt tudjuk tenni, amit az Úr bízott ránk. Erre vagyunk elhíva. Ahogyan Pál mondta Timótheusnak: „az evangélista munkáját cselekedd, szolgálatodat, amit az Úrtól kaptál, teljesen betöltsd”. Ezt kívánom én is, testvérek, hogy az Úr elkezdjen munkálkodni a szívünkben, hogy ezt megértsük.

És meg leszünk próbálva. Tudjátok, mi történt Mózessel, mikor szolgálni akart a testvéreinek? Azt gondolta, a testvérei meg fogják érteni, hogy az Úr általa akarja megszabadítani őket, de el kellett menekülnie Midjánba negyven évre. Az Úr pedig negyven éven át tanította és formálta őt a pusztában, hogy visszajöhessen. Ha a testvérek nem fogadják el a szolgálatodat, akkor negyven évre el kell menned a pusztába. Ez nagyon fontos. Ne kövesd el azt a hibát, hogy a testvéreidet hibáztatod, ha nem fogadják el a szolgálatodat! Miután negyven év múlva Mózes visszatért, és elmagyarázta Izráel véneinek, tudjátok, mit tettek ezek az emberek? Meghajtották magukat Mózes előtt, és hálát adtak, hogy Isten meglátogatja Izráel népét.

Testvérek, az Úr munkálkodjon a szívünkben, hogy azok legyünk, akik azt teszik, amit tenniük kell. Ez nagyon fontos, alapvető dolog. Mert eljön az idő, mikor az Úr számon fogja kérni: „Mit tettél az Én vagyonommal? Mit tettél az ajándékokkal, amiket Én adtam neked?” Az Úr legyen irgalmas hozzánk. Mert ez az idő, amikor számon kér bennünket, ez AKKOR lesz, amikor eljön az ember Fia: az Ő jelenléte, a parúszia alkalmával. Az Úr munkálkodjon a szívünkben, hogy tudjuk azt tenni, amit az Úr ránk bízott. Ámen.

1proszergadzomai termel, hasznot hoz, gyarapodik

2poieó – terem; (termést) hoz;

3kerdainó – nyer, megnyer, szerez, megszerez

4kerdainó – nyer, megnyer, szerez, megszerez (a szerk. megj.)

Isten igazgatása (Watchman Nee)

Watchman Nee: Máté evangéliumának utolsó magyarázata (1950-52), 3. fejezet, 5. rész (Máté 7,1-12)
PDF: WatchmanNee_Mt_ev_magyarazata-3-5-Isten_igazgatasa

A hegyi beszéd most következő, 5. részének a következő címet adhatnánk: „Isten igazgatása” – azaz hogyan igazgatja Isten a gyermekeit. Hogyan vehetjük ezt az igeszakaszt egyetlen, összefüggő résznek? Rögtön egyértelművé válik, amikor egymás mellé tesszük a 2. és a 12. verset. A 2. vers második felében az Úr azt mondja: „amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek”. A mérték jelenti az egyensúlyt. A 12. versben pedig azt mondja: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük”. Mindkét vers ugyanazt jelenti. A 2. vers elkezdi, a 12. vers a befejezi ugyanazt a gondolatot. Ha pedig ez a két vers ugyanazt a témát tárgyalja, logikus feltételezni, hogy a közöttük lévő versek is mind ugyanerről a témáról szólnak – a Biblia tanulmányozásának ez az egyik alapelve. Minden egyéb magyarázat szükségszerűen helytelen. Ezért vélem úgy, hogy ez a tizenkét vers egyetlen tömböt alkot, mely egyazon témával foglalkozik. Nem szabad tehát ezeket egymástól független igékként kezelni.

7,1. „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” Az Úr itt semmiképpen nem a – bármilyen szintű – állami, világi kormányzásra utal; hiszen Pál a Róma 13-ban kifejezetten azt mondja, hogy Isten bírókat és uralkodókat rendel a földön, akiknek pedig nyilvánvalóan ítélkezniük kell. Ezért a Máté 7-ben itt szereplő igének semmi köze nem lehet a földi kormányzáshoz. Az 1Korinthus 5,12 továbbá azt mondja: „Mert mit tartozik rám a kívül valókat megítélni? Avagy ti nem a belül levőket ítélitek-e meg?” Ez pedig a helyi gyülekezeten belüli ítélethozatalt jelenti, mint például a kizárást.

A Máté 7-ben szereplő „ne ítéljetek” jelentése azonban az, hogy ne pletykáljunk, ne jussunk felületes következtetésre az emberek indítékait és szándékait illetően, mert egyszerűen nem tudhatjuk. Azt a gondolatot is magában foglalja, hogy ne keressünk hibát másokban, és ne kritizáljuk őket. Azt is jelenti még, hogy az ember ne kezelje tényként a saját véleményét; ne hagyja, hogy a személyes vonzalom, érdek, hajlandóság vagy a bosszúállás szelleme teret nyerjen a mások ügyeiről szóló bármilyen beszélgetésben.

Ítélkezni azt jelenti, hogy én és az én szavaim ugyanazon az oldalon állunk: azt jelenti, hogy a saját szubjektív érzéseim szerint beszélek, nem pedig objektív nézőpontból. Az az ember, aki ítélkezik, egyértelműen nem szabadult meg még az énjétől.

Érdekes módon, ennek a szakasznak egy későbbi részében azt látjuk, hogy az Úr kijelenti valakiről: „Képmutató!” (5.v.). Ez vajon nem példa arra, hogy az Úr maga is ítélkezik? Nem mond ellent önmagának? Nem, ugyanis az Úr itt az objektív valóságnak megfelelően beszél.

Legerősebben Jakab kel ki az ítélkezés ellen, mégis ő maga sokakat elítél. Azonban Urunkhoz hasonlóan ő is objektíven, tényszerűen szól; nem a saját szeszélyei szerint beszél, hogy mi tetszik neki és mi nem. Ezért ez nem az, amit az Úr megtilt itt a Máté 7-ben. Urunk azt a fajta ítélkezést tiltja meg, amelyikben az ember saját érzései is helyet kapnak. Lehet, hogy az ilyen ítélet nem téves vagy hibás, mégis olyan fajta ítélkezés, mely ellen az Úr Jézus felszólal. Értsük meg világosan, hogy még az igazságnak megfelelő beszéd is lehet ítélkezés, ha az ember saját érzései is helyet kapnak benne; mert ha belül örömöt érzünk, amikor szomorkodnunk kellene, vagy ha az ítéletünkben megrovás van, mikor helyreállításnak kellene lennie – akkor ez ítélkezés.

Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.” Így igazgat Isten; ennek az eljárásmódnak megfelelően fegyelmezi és neveli a gyermekeit. A következő alapszabály szerint jár el: ahogyan mi megítélünk másokat, Ő is úgy fogja megengedni, hogy mások megítéljenek bennünket. Amikor kritizálnak bennünket, ne háborodjunk fel, hiszen mi is ugyanígy kritizáltunk másokat. Ezt jelenti Isten igazgatása. „Amit az ember vet, azt aratja is” (Gal 6,7). Isten így igazgatja az embereket.

Minél előrébb jár valaki, annál szigorúbban ítéli meg saját magát, és annál elnézőbb lesz másokkal szemben.

7,2. A 7,1 vers az ítélkezés tényéről beszél; a 2. vers pedig a mikéntet hangsúlyozza: „Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek.” Gyakorta megesik, hogy amit egy testvér tesz, azt mi szájunkra vesszük, és amit mi csinálunk, arról meg mások beszélnek.

Amikor másokat megrovással illetünk, csak attól félünk, hogy nem vagyunk elég határozottak. Ha azonban minket rónak meg csak egy kicsit is, azt nem tűrhetjük. Sok hívő ilyen. Isten gyermekeiként a szívünknek azonban tele kellene lennie szeretettel. Még a feddésünknek is szeretettel kellene tele lennie. Szeretet nélkül semmi sem helyes.

7,3. A 7,3 verstől kezdve több minden említésre kerül. „Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem?” Azért látunk hibát másokban, mert bennünk is ott van a hiba. Ha képesek vagyunk meglátni a szálkát – mely aprócska dolog – a testvérünk szemében, miért nem látjuk meg a jókora gerendát a sajátunkban? Minél tisztátalanabb valaki, annál könnyebben meglátja a tisztátalanságot másokban. Minél szentebb valaki, annál kevésbé fog hibát találni másokban. Egy jó természetű ember egyáltalán semmilyen hibát nem talál. De minél inkább tudja valaki a saját hibáit, annál könnyebb számára, hogy másokban hibát találjon. A bűn miatt az emberi természetet különösen is foglalkoztatja a bűn. Miért van, hogy olyan könnyen gyakorol ránk mély benyomást Ábrahám hazugsága és Dávid házasságtörése, de sok időre és erőfeszítésre van szükségünk ahhoz, hogy a jó oldalaikat is meglássuk?

Azért van ez, mert bűnösökként a természetünk közel van a bűnhöz. Annak az embernek, aki a bűn felé hajlik a maga életében, azonnal eszébe jut a másik embernek a hiányossága, amint annak nevét megemlítik előtte. Aki azonban a szentség felé közelít a maga életében, a másiknak a kedvességére emlékszik, amikor a nevét meghallja. Ezt mi magunk is kipróbálhatjuk. A saját szemünkben lévő gerenda különös módon azt teszi, hogy még a legapróbb szálkát is észrevegyük a testvérünk szemében. Amiből sok van bennünk, azt hajlamosak vagyunk másokban is felismerni és abból többet meglátni.

7,4-5. A 7,4. vers a meglátásról, az 5. vers a kivételről szól. Az egyik vers azt tudatja velünk, hogy a szemünkben lévő gerenda révén látjuk meg a szálkát a testvérünk szemében; a másik vers pedig azt, hogy a szemünkben lévő gerenda okozza, hogy nem tudjuk a testvérünk szemében levő szálkát kivenni – azaz nem vagyunk képesek segíteni neki. Kritizálni egy dolog, segíteni pedig egy másik. A kritizálás nem kerül semmibe, a segítésnek viszont ára van: „ti, akik szellemiek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet” (Gal 6,1). Először szelleminek kell lennünk ahhoz, hogy másokat helyre tudjunk igazítani; a szellemivé válás pedig sokba kerül az ember énjének. Könnyű meglátni a hibát másokban, de ez önmagában semmit sem segít. Az a fajta ítélkezés, melyre Jézus figyelmeztet, semmit sem állít helyre. Először nekünk magunknak kell helyreállnunk; ugyanis ha nem vettük ki azt a hatalmas gerendát a saját szemünkből, nem leszünk képesek az aprócska szálkát eltávolítani a testvérünk szeméből sem.

Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát (…)”. Először nekünk kell Isten elé állnunk, hogy szigorúan megítéljen bennünket; csakis ezután leszünk képesek segíteni másoknak. Az Úrnak ez a parancsa, hogy „ne ítéljetek”, arra az ítélkezésre vonatkozik, amikor valaki nem lett törvény szerint megítélve, mégis a saját véleményét hangoztatja. Ha azonban kikerül a gerenda a szemünkből, megvilágosodunk; és így képesek leszünk arra, hogy segítsünk testvéreinknek meglátni a világosságot. Immár ez nem ítélkezés többé.

7,6. „Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket.” Íme egy példa a görög nyelvtan keresztbe ívelő szerkezetére, melyet így ábrázolhatunk:

Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent,          gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé,                                                                                         X
    nehogy lábukkal széttapossák azokat,                     majd megfordulva széttépjenek titeket.

A kutyáknak és a disznóknak meghatározott szimbolikus jelentésük van az Igében. A 3Mózes 11 szerint mindkettő tisztátalan állat. A kutya teljesen tisztátalan, kívül és belül egyaránt. A disznó tisztátalan belül, de tiszta kívül, mert „hasított körmű ugyan, és egészen kettéhasadt körme van, de nem kérődzik” (3Móz 11,7). A kutyák ezért azokat szimbolizálják, akik elvesznek; a disznók pedig a képmutatókat vagy a névleges keresztényeket. (Némelyek szerint a kutyák a bűnösöket, a disznók az egyháztagokat jelképezik.) Ha ma a szent dolgokat a kutyák elé vetjük, azok nem képesek felismerni, hogy ezek szentek. Ezért, mivel nem elégíti meg őket, sőt, még ellenszenvesnek is találják, megfordulva széjjeltépnek minket. Ha pedig gyöngyeinket a disznók elé szórjuk, azok nem ismerik föl ezeknek a dolgoknak az értékes voltát, ezért lábukkal szét fogják taposni őket.

Amikor megítéljük az embereket, ne feledjük, hogy nem csak testvérekkel vagyunk körülvéve a világban, hanem kutyákkal (bűnösökkel) és disznókkal (névleges gyülekezeti tagokkal) is. A mi meglátásaink a saját szemünkben igen drágák és értékesek; a legszentebb dolgokhoz hasonlók. A kutyák azonban megmarnak és széttépnek bennünket, a disznók pedig össze fogják tiporni ezeket a lábukkal. Hiábavaló lesz a beszédünk, mert nem képesek megérteni. A szent dolgok itt különösen is Jézus hegyi beszédben elhangzott tanításaira vonatkoznak. Ha a világot a hegyi beszéd magasabb mércéje szerint ítéljük meg, a világ megfordulva szét fog tépni bennünket. Ha pedig ezt a tanítást tesszük meg mércének az áltestvérek (névleges gyülekezeti tagok) számára, azok a lábuk alá fogják tiporni, mert nem kedves számukra. A világ számára ez alapot teremt a támadásra, a névleges gyülekezeti tagok pedig nem becsülik meg. Amilyen mértékkel mérünk az igazi testvérek számára, ugyanolyan mértékkel fognak ők is mérni nekünk. A világiak azonban vagy megfordulnak és megmarva széttépnek bennünket, vagy a mértéket összetiporják a lábukkal.

7,7-11. „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik” (7.v.). Az Úr a 8. vers igéit használja a 7. vers ígéretének bizonyítására. Három jelentésfokozatot találunk ebben a két versben. „Kérjetek” – ehhez nem tartozik cselekedet, ezért ez valamilyen vágy kifejezését jelenti. „Keressetek” – ez cselekvést is magában foglal, de még nem találta meg, amit keresett. „Zörgessetek” – ez azonban már megérkezett oda. Isten minden imádságot meghallgat; válasza pedig igen nagyvonalú. A 9. és 10. versben az Úr egy olyan példát hoz fel, mellyel biztosít bennünket e hatalmas ígéret felől, méghozzá minden feltétel nélkül. Miért van, hogy ha kérünk, akkor adatik nekünk; ha keresünk, akkor találunk; és ha zörgetünk, akkor megnyittatik nekünk? Mert Isten igéje a 11. versben ez: „mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle”! Úgy látszik, a világ gyermekei okosabbak, mint a világosság gyermekei, ők sosem kérnek követ vagy kígyót. Mi azonban, a világosság gyermekei, nem vagyunk ilyen okosak. Mi olykor kenyérnek hisszük a követ, és halnak a kígyót. Atyánk mindig válaszol nekünk, de nem feltétlenül aszerint, amit kértünk. Amikor rosszul kérünk, Isten akkor is jóval válaszol. Az imádság megválaszolásakor Isten aszerint jár el, amit Ő tud, nem aszerint, amit mi. Az Atya jó dolgokat ad nekünk; Ő nem feltétlenül azokat a dolgokat adja nekünk, amiket kérünk.

7,12. Amikor ezt a részt összefüggő egységként tanulmányozzuk, feltűnik, hogy minden említett dolog párba van rendezve, például: a mi mértékünk a mások mértékével szemben; a mi gerendánk a testvér szálkájával szemben; a kutyáknak adott szent dolgok és a kutyaharapás a disznók elé gyöngyök szórásával és azok összetiprásával szemben; a földi atyák gyermekeiknek adott jó ajándéka a mennyei Atya nekünk adott jó ajándékaival szemben. A 12. versben találjuk a végkövetkeztetésképpen adott igét: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük”. Az emberekkel való bánásmódunkat az irányítsa, hogy mi hogyan szeretnénk, hogy azok bánjanak velünk, ne pedig az, hogy valójában hogyan bánnak. Az emberekkel szembeni keresztény hozzáállás és cselekedet a legmagasabb alapelvet követi. Nem a tények befolyásolják. A keresztény ember minden ereje belülről származik, nem a körülményeiből. Azért van ez, mert a keresztény emberben Krisztus élete van. Ezért nekem, mint kereszténynek, ez által a belső erő által kell cselekednem.

Isten úgy fog velünk bánni, ahogyan mi bánunk másokkal. Ezért tehát (1) a testvérekkel legyünk nagyvonalúak; (2) a nem hívő pogányok és az áltestvérek elé pedig ne tárjunk szellemi dolgokat elővigyázatlanul. Isten Igéje itt Isten fegyelmező neveléséről is beszél. Különösen a 11. versben láthatjuk, hogy a mennyei Atya jó dolgokat ad a gyermekeinek, ahogyan a földi atyák is jó ajándékokat adnak a gyermekeiknek. Mivel az emberek így adnak, a mennyei Atya is így ad. A mennyei Atya tetteire így hatnak az emberek tettei.

A 12. vers levonja a következtetést: „Mindent tehát, amit akartok” – aszerint a tanítás szerint, mely közvetlenül az imént adatott – „hogy az emberek veletek tegyenek, tegyétek meg ti is nekik”. Ez a befejező ige. „Ha tehát ti gonosz (romlással teli) létetekre tudtok jó adományokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jót égi Atyátok azoknak, akik kérik (kérnek) Tőle?” (Vida ford.). Ez pedig az imára adott válasszal kapcsolatban áll itt.

A 11. versben azt mondja: „Ha tehát ti”, nem pedig „ha tehát mi”. Ez olyan gyönyörű. Habár apróság, mégis megmutatja nekünk, hogy Urunk az Isten, aki különválik a bűnösöktől.

A törvény és a próféták összefoglalása pedig az, hogy szeressük embertársainkat – hogy jót akarjunk nekik és ne rosszat. Az Úr kijelenti, hogy nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt és a prófétákat, hanem hogy betöltse azokat. Ha a törvény és a próféták az emberek javát keresik, mennyivel inkább az Úr tanítása! Ő betölteni jön, nem eltörölni.

Copyright: Christian Fellowship Publishers – https://www.c-f-p.com/

“Az ő parancsolatai pedig nem nehezek” (Watchman Nee)

“Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait; az ő parancsolatai pedig nem nehezek” (1János 5,3).

Néhány nőtestvér elmondta egyszer nekem, hogy nagyon nehéz számukra az engedelmesség. Úgy látják, mások könnyen engedelmeskednek, de nekik ez olyan nehéz, mintha az egész világ szenvedését hordoznák. Hadd szögezzem le itt és most: ha valaki soha nem tette le az akaratát, és nem adta át magát Istennek teljes őszinteséggel, ha soha nem dobta félre azt, ami a legdrágább neki, és nem tagadta meg, amit a legjobban szeret, az hiába próbál engedelmes lenni. Ha sosem volt ilyen megtapasztalásunk, nem leszünk képesek az engedelmesség útján járni.

Forrás: The Lord My Portion, április 23.

A hegyi beszéd (Watchman Nee)

Máté evangéliumának utolsó magyarázata (1950-52), 3. rész, bevezetés. PDF: A hegyi beszéd

Máté evangéliumának 5-7. fejezetében találjuk a hegyi beszédnek nevezett tanítást. Ez a két fejezet alkotja Máté evangéliumának harmadik részét, melyet hat különböző szakaszra oszthatunk; előbb azonban bevezetésképpen néhány dolgot tisztáznunk kell.

Mt 5,1-2: „Amikor meglátta a sokaságot, felment a hegyre, és miután leült, odamentek hozzá tanítványai. Ő pedig megszólalt, és így tanította őket.”

Urunk látta a sokaságot, azt a nagy tömeget, mely Galileából, a Tízvárosból, Jeruzsálemből, Júdeából, és a Jordánon túlról jött (Mt 4,25). Habár nagyon sokan voltak, Jézus most nem maradt velük, mint máskor, amikor meggyógyította a betegeket és kiűzte a démonokat. Most valami más terve volt, ezért felment a hegyre (igazából egy magas dombra). Sokan nem tudták oda követni, de a tanítványok Vele mentek. A tanítványok mások voltak, mint a sokaság. „Ő pedig megnyitotta száját és tanította őket.” Az a szó, hogy „őket” a tanítványokra vonatkozik, nem a sokaságra. Vizsgáljunk meg először is néhány tévedést, melyek a Máté evangéliumában található, hegyi beszédnek nevezett résszel kapcsolatosak.

1) Az azóta eltelt kétezer év során a hegyi beszéd mindig is problémát jelentett a gyülekezetben. Sokan úgy vélik, az Úr szavai itt a világnak szólnak. Úgy látják, ez összességében a szembeszegülő magatartás elleni tanítás, és ebből kiindulva azt hirdetik a világnak, hogy ne tanúsítsanak ellenállást, és szeressék ellenségeiket. Ám ha tanulmányozzuk az Igét, azonnal felismerjük a tévedést ebben a vélekedésben. Az Úr ugyanis nem a síkságon mondta ezeket a szavakat, hanem fent, a hegyen. Nem a sokasághoz szólt, hanem a tanítványaihoz. A hegyi beszéd nem Krisztus üzenete a világnak, mely hamarosan elmúlik, hanem ez az üzenet az Ő saját tanítványainak szól. A világnak nincs szüksége ilyen magasztos életfilozófiára. A világban lévő embereknek világosságra van szükségük; világosságra, hogy megismerhessék az életet, mely képes megszabadítani őket a haláltól. Megmenekülésre [üdvösségre] van szükségük. Egyetlen bűnös sem menekülhet meg a hegyi beszéd tanításának megtartása által.

Ez a tanítás a keresztény életnek szól. A kereszténység nem Krisztus tanítását adja tovább a bűnösöknek; egyedül Krisztus életét tudja közvetíteni nekik. Bárki, aki a világnak próbálja átadni a hegyi beszéd tanítását, az súlyos tévedésben van. Minden ezirányú kísérlet csak az mutatja meg, hogy az illető maga sincs tisztában azzal, mit jelent valójában a kereszténység.

2) Sokan vannak olyanok is, különösen az utóbbi néhány évtizedben, akik azt feltételezik, hogy a hegyi beszéd a zsidóknak szól. Úgy tartják, hogy Máté evangéliuma a zsidóknak szóló evangélium, ezért tehát ezek az igék nekik szólnak. De korábban már felhívtam a figyelmet arra, hogy mi ennek az evangéliumnak a jellegzetessége1. Habár írója zsidó, mégis sokkal több pogány települést jegyez fel, mint bármelyik másik evangélium. A 4. fejezettől a 18-ig legfőképp arról beszél, mit cselekedett az Úr Galileában – a pogányok Galileájában. Kinek szólnak akkor hát ezek az igék az 5-7. részben? Nem szólhatnak egyedül a zsidókhoz, különben a másik három evangéliumnak is (Jánost is beleértve) csak a zsidókhoz kellene szólnia.

Kit nevez az Ige ebben a szakaszban tanítványoknak? Zsidókat vagy keresztényeket? Nem a zsidókat, bár az Úr első tanítványai kétségtelenül zsidók voltak. Az Igéjében Isten azt mondja, hogy a tanítványokhoz szól, nem a zsidókhoz. Mind a négy evangéliumban valahányszor az a szó szerepel, hogy „tanítványok”, ez mindig azokra vonatkozik, akik azért jogosultak az Úr Igéjét hallgatni, mert Jézus követői, és nem azért, mert zsidók. „Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48). Más szóval, a tanítványok Isten gyermekeit jelentik. Később, feltámadása után az Úr minden nép és nemzet közül azokat nevezi tanítványainak, akik hisznek Benne (lásd Mt 28,18-19). A „tanítvány” szó ezért nem más, mint a „keresztény hívő” szinonimája. Nem korlátozódik pusztán a zsidó származású hívőkre, hanem mindazokat jelenti bármely nemzetből, akik hisznek az evangéliumban, és bemerítkeztek az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevére.

Az a szó tehát, hogy „tanítványok”, nem csak a zsidó hívőket jelenti, hanem ez minden keresztény közös megnevezése. Ebből kifolyólag jogosan állíthatjuk, hogy ez a tanítás nem csak főleg a zsidóknak szól.

A Cselekedetek könyvében, miután Krisztus felvitetett, és eljött a Szent Szellem, mindazokat, akik az Úrban hisznek, az Úr tanítványainak nevezik (Csel 6,1.2.7; 9,10.19.26; 11,26). Tehát mindazok, akik hisznek az Úr Jézusban, tanítványok. A Csel 11,26-ban azt olvassuk, hogy a tanítványok keresztények. Először tanítványoknak nevezték őket, utána pedig keresztényeknek. Ezért ha valaki megpróbálja ennek a szónak a jelentését pusztán a zsidókra szűkíteni, az azt jelenti, hogy nem ismeri az Igét.

A hegyi beszéd tehát a tanítványoknak szól, azaz a keresztényeknek. Nem „a zsidóknak” szól. További bizonyítékért nézzük meg a Csel 11,20-at is, ahol a pogányok tanítványokká lettek; Csel 14,22.28, ahol ezek a tanítványok mind a nemzetekből valók; Csel 15,10, ahol az egész rész szintén pogányokról szól; Csel 16,1, ahol egy Timótheus nevű tanítványról olvasunk, aki félig zsidó, félig pogány; Csel 18,23.27, ahol minden szereplő nemzetekbeli tanítvány; Csel 19,9.30; 20,1; 21,4, ahol csupa nemzsidó tanítványról van szó, és így tovább.

3) A Máté 5-7-tel kapcsolatos harmadik tévedés, hogy sokak szerint a hegyi beszéd az eljövendő királyságban élőknek szól, és ezért a jelenben nem vonatkozik ránk. Ez is súlyos hiba, hiszen amikor a jövőben az ezeréves királyság megkezdődik, a földön igazságosság és béke lesz. A világ aranykorát fogja jelenteni az az időszak. Nem lesz sem erőszak, sem igazságtalanság. Találóan nevezik ezeréves nyugalomévnek is. Amikor azonban a hegyi beszédet olvassuk, azok a körülmények, melyekben azok élnek, akiknek meg kell tartaniuk ezt a tanítást, nagyban különböznek a királyság eljövendő korszakától:

a) „Boldogok a szellemben szegények” (vagy Lukácsnál: „Boldogok vagytok, szegények” – Lk 6,20). Itt még mindig van szegénység, a millennium alatt nem lesz szegénység.

b) „Boldogok, akik gyászolnak” – akik ma gyászolnak, áldottak lesznek a jövőben. De kell-e majd gyászolni a millennium alatt?

c) A világ ma tele van versengéssel, küzdelemmel, ezért nekünk szelídnek kell lennünk. Ma van itt az ideje, hogy éhezzük és szomjúhozzuk az igazságosságot, hogy irgalmasok, tisztaszívűek és békességet teremtők legyünk. Ma üldözhetnek bennünket. Az ezeréves királyságban ki üldözhetne? Ezek tehát a mostani kor körülményei, nem az elkövetkezőé.

Ha még jobban megnézzük ezt az egész kérdést, megláthatjuk, hogy azon a napon nem lesz semmilyen sötétség a földön, és ezért nem is lesz szükség arra, hogy mi, hívők só és világosság legyünk. Csak amikor távol van a Vőlegény, akkor kell böjtölni. A hegyi beszéd pedig azt tanítja, hogy böjtöljünk, ami világosan jelzi, hogy nincs itt a Vőlegény. Továbbá azt olvassuk: „Jöjjön el a Te országod [királyságod, királyi uralmad]” (Mt 6,10). Szükséges-e vajon ezt kérnünk az ezeréves királyság ideje alatt? Mindezeket tekintetbe véve tehát, csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a hegyi beszéd tanítása jelenlegi használatra van, hogy most tartsuk meg, és most járjunk eszerint.

4) Sokan úgy vélik, hogy a kereszténység valójában az apostoli levelekben található, nem az evangéliumokban. Jobban hangsúlyozzák Pál apostol leveleit, mint az Úr szavait. Azzal érvelnek, hogy a kegyelem evangéliuma a levelekben található és nem az evangéliumokban. De halljuk meg, mit mond az Úr az Ő igéiről. Vajon az Ő igéi nem tartoznak a gyülekezet örökségébe?

Ebben az egész kérdésben az első és legfontosabb dolog eldönteni, hogy mikor ért véget a törvény korszaka. A Máté 11,13 szerint „a próféták mindnyájan és a törvény [Bemerítő] Jánosig prófétáltak”. Következésképpen az evangélium Krisztussal kezdődik. Ne gondoljuk, hogy az az idő, mikor az Úr Jézus a földön élt, még mindig a törvény korszakához tartozott! Az Úr Jézus, ahogyan azt a Lukács 16,16 följegyzi, világosan kijelenti, hogy „a törvényt és a prófétákat Jánosig hirdették, attól fogva az Isten Királyságát (jóhírként) hirdetik, és mindenki erőfeszítéssel jut abba” (Vida ford.). Ebből az következik, hogy Bemerítő János után azonnal az Isten országának [királyságának, királyi uralmának] evangéliumát hirdették. Ezért, amit az Úr itt a Máté 5-7-ben és máshol mond, azok az Isten királysága evangéliumának az igéi. Ezek nem a törvény korszakához tartozó igék! Ugyan az Úr halála még nem következett be, de az evangélium korszaka már elkezdődött.

A János 3-ban és 4-ben följegyzett események egyértelműen az Úr halála előtt történtek, mégis érvényes, hogy aki hisz, nem fog elveszni, hanem örök élete van. Az evangéliumi korszak elkezdődött. Az Úr igéi a kegyelem korszakának az igéi, nem a törvény korszakáé. Ahogyan a János 8,25-ben olvassuk, az Úr saját Maga hivatkozik úgy igéire, mint „amit kezdettől fogva szólok nektek”. Az Ő szavait nem érinti semmilyen korszakváltozás. A János 12,48-50-ben az Úr Jézus azt mondja, hogy az Ő igéjét nem lehet sem megváltoztatni, sem megmásítani. Mielőtt fölment volna a mennybe, kijelentette, hogy az Ő igéi az Atya igéi, és az Atya igéje megbízható (Jn 17,8.14.17). Ami Jézust illeti, azok az igék, melyeket a földön mondott, az Ő magasztos küldetésének részét képezik. Bárki, aki meg akarja másítani az Ő igéit, nem alkalmas arra, hogy Neki szolgáljon.

Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek” (Mt 28,20). Ki meri azt állítani, hogy a hegyi beszéd tanítása nem a gyülekezetnek és nem a mostani időre adatott? Hogyan tekint Pál az Úr szavaira? Az efezusi véneknek azt mondta: „Arra tanítottalak titeket, hogy emlékezzetek az Úr Jézus szavaira [igéire]” (Csel 20,35 – EFO). Pál aláveti magát az Úr igéinek, mondván: „Krisztus beszéde [igéje] lakozzék bennetek gazdagon” (Kol 3,16). Mennyire súlyosak Pál szavai a Timótheusnak írott első levélben, 6. rész 3-4-ig: „Ha valaki másképpen tanít, és nem követi a mi Urunk Jézus Krisztus egészséges beszédeit és a kegyesség szerint való tudományt, az felfuvalkodott, aki semmit sem ért, hanem vitatkozásokban és szóharcokban szenved, amelyekből származik irigység, viszálykodás, káromlások, rosszakaratú gyanúsítások” (Károli ford.).

Az Úr igéjét ezért teljes egészében meg kell tartanunk. Senki sem rövidítheti meg vagy veheti semmibe azt, amit Ő mond.

5) Vannak, akik egymás mellé tették az apostoli levelekben talált igéket és a hegyi beszéd igéit, és fölfedezték bennük a hasonlóságot. A hegyi beszédet úgy kell tekinteni, mint a mennyek királyi uralmáról szóló tanítást, mint annak az igazságát. Vannak, akik szerint ez a királyi uralom elmúlik az Úr feltámadása és felvitetése után. Ezért azt állítják, hogy amit a hegyi beszéd a mennyek országáról mond, az nem más, mint a törvény korszaka és a kegyelem korszaka közötti rövid időszakra szóló, átmeneti tanítás.

Olvassuk el azonban gondosan a Cselekedetek 1,3-at, ahol azt látjuk, hogy az Úr a feltámadása utáni negyven nap során az Isten királyi uralmával kapcsolatos dolgokról beszélt a tanítványainak. A Csel 8,12-ben azt olvassuk, hogy Fülöp „az Isten királyságáról és Jézus Krisztus nevéről szóló örömhírt (örömüzenetet) hirdette”. Ez a Szent Szellem eljövetele után történt. A Csel 14,22-ben Pál és Barnabás bátorította a tanítványokat, „(mivel)hogy sok háborúságon (nyomorúságon) át kell nekünk bemennünk az Isten királyságába”. A Csel 19,8-ból megtudjuk, hogy Pál három hónapon keresztül „bátran szólt, érvelt, és igyekezett meggyőzni őket az Isten királyságának dolgairól”. A Csel 20,25-ben azt látjuk, hogy Pál rendszeresen hirdette Isten királyi uralmát. És a Cselekedetek könyve legvége felé Pál még mindig Isten királyságát hirdeti (lásd Csel 28,23.31). Pál leveleitől a Jelenések könyvéig huszonnégy helyen említi az Ige Isten királyságát.

Következésképpen biztosra vehetjük, hogy Isten királyi uralma nem áll ellentétben a kegyelem korszakával. A törvény Bemerítő János eljövetelével véget ért, és azóta folyamatosan Isten királyi uralmát hirdetik. Isten királyi uralma a kegyelem korszakával esik egybe. És ezért azok fényében, amiket eddig elmondtunk ezekkel a különféle ellentmondásokkal kapcsolatban, bizton állíthatjuk, hogy a Máté 5-7-ben leírt hegyi beszéd a keresztényeknek szól, és nem a világnak; nem a zsidóknak”, és nem is az elkövetkező ezeréves korszak alatt élőknek.

Egyesek számára szükségtelennek tűnhetnek a fenti magyarázatok; de tekintve, hogy oly sok eretnekség kering, bölcs dolognak tűnt tisztázni az igazságot. Ne abban higgyünk, ami logikusnak látszik, hanem egyedül abban higgyünk, amit maga az Ige mond.

Mást is meg kell még vizsgálnunk azonban ebben a bevezetőben. Először is meg kell állapítanunk, mi is pontosan a mennyek országa [királysága, királyi uralma], ahogyan a hegyi beszéd azt bemutatja. Mit jelent ez az Ószövetségben? Mit jelent a Máté 5-7-ben és mit a Máté 13-ban? Az 5-7. fejezetben nagyon másnak látszik a menny királysága a 13. fejezetben leírthoz képest. Az előbbiben a mennyek királysága világos, mint a nap, az utóbbiban azonban rendkívül összetettnek tűnik. Ez sok igetanulmányozó számára jelent problémát.

Az Ószövetségben – a Dániel 2,44-ben és a 7,13-14-ben – egyértelműen kiderül, hogy a menny fog uralkodni. Más próféták, mint például Zakariás, Ézsaiás és Dávid szintén kijelentik, hogy Isten fel fog állítani egy királyságot. A királyság legjelentősebb személyei Izrael gyermekei lesznek; de ott lesznek még a királyságban a nemzetekhez tartozók is (a juh-nemzetek – lásd Mt 25,31). Végül mindenki ismerni fogja az Urat (JHVH-t), és imádni fogják Istent. Nem csak az emberiség lesz áldott, hanem a vadon élő és egyéb állatok is. Ezt a királyságot jövendöli meg az Ószövetség. Világos, hogy az a menny királysága, melyről az Ószövetség beszél, nem kapcsolódik a gyülekezet korszakához, és nem is azt a mennyet vagy az Új Jeruzsálemet jelenti, melyet a keresztények várnak. Tehát ez nem a ma keresztényeinek szól, és nem is a jövőbeli menny, hanem egy másik korszak.

Az újszövetségi időszakban János után Urunk hirdeti tovább, hogy „a mennyek királyi uralma elközelített”. Mit jelent a mennyek királyi uralma? A Máté 3 szerint Bemerítő János azt hirdette, hogy „elközelgett a mennyek királyi uralma”. A 4. fejezet feljegyzi, hogy az Úr ugyanezt a dolgot jelenti be. Az 5. fejezet idejére a mennyek királyi uralma eljött. Igen, az 5-7. fejezet idején már valóban eljött a királyi uralom. Az Ószövetség az ott megjövendölt királyságnak a földi rülményeiről beszél, hogy milyen lesz az a jövőben. Amikor az Úr beszél a királyságról a Máté 5-7-ben, azokra az emberekre utal a mennyek királyságában, akik abban uralkodni fognak. Ahogyan pedig a Máté 13-ban beszél a királyságról, az a királyság történetére vonatkozik. Mindhárom a királyságra mutat. Emberek egy meghatározott köre jön létre; nélkülük ez a királyság soha nem jöhetne el. Tehát a hegyi beszéd arról szól, hogy milyeneknek kell lenniük ezeknek az embereknek.

Az Úr tehát itt nem a körülményekre, hanem az emberekre fekteti a hangsúlyt. Ezért mondta utána Péternek, hogy „neked adom a mennyek királyságának kulcsait” (Mt 16,19) – azokat a kulcsokat, melyekkel meg lehet nyitni a mennyek királyságának ajtaját, de nem azért, hogy kiengedjék annak környezeti jellemzőt, hanem, hogy beengedjék az embereket. És később meglátjuk, hogy az ajtó valóban megnyílt pünkösd napján, amikor a zsidók bejöttek. Másodízben pedig Kornéliusz házánál lett megnyitva, és a pogányok is bejöhettek. Továbbá, az Úr azzal, hogy démont űzött ki, kinyilvánította: „elérkezett hozzátok az Isten királyi uralma” (Mt 12,28). Tehát ahol az Úr, ott az Isten királyi uralma. De a Máté 5-7 azt mondja, hogy ahol hívők vannak együtt, ott is ott az Isten királyi uralma. Bármikor és bárhol hívők olyan emberekké válnak, mint amilyenekről a hegyi beszédben olvasunk, ott eljön a mennyek királysága.

Ne fordítsunk túl sok figyelmet a körülmények kérdésére, hogy azt gondoljuk miatta, hogy a mennyek királysága nem fog eljönni addig, míg meg nem lesznek a megfelelő külső körülmények; hanem értsük meg, hogy az a királyság, melyet az emberek képviselnek, sokkal fontosabb, mint az, amelyiket akármilyen külső körülmény jellemez. Következésképp azt mondhatjuk tehát, hogy a Máté 5-7 azt tudatja velünk, hogy amikor hívőknek egy nagyon különleges és új társasága jön létre, akkor és ott a királyság jelen van.

A Máté 13 viszont a királyság egy másik vonatkozásáról beszél. Az ott szereplő hét példázat azt mutatja be, hogy külsőleg milyen ez a királyság. Azaz, amikor a mennyek királyi uralmát hirdetik a földön, ezek azt mutatják meg, hogy az milyen történelmi fordulatokat vesz. Itt is a királyságról van szó, csak éppen a külső megjelenéséről. Ez az a kereszténység, amit a világ lát; ez a kereszténység külső megjelenése ebben a korszakban.

Miért említi az Úr ezeket a komoly és magasztos kívánalmakat a Máté 5-7-ben? A hegyi beszéd elején a hangsúly azon van, amire föntebb már utaltunk; azaz emberek egy olyan társaságán, akiket az Úr Magának akar. Az első hét boldogmondásban az áll: „akik” (személyek); az utolsó kettőben többesszám második személyben áll: (ti) „vagytok”. A mennyek királyságának minden embere bizonyos jellegzetességekkel bír. Ez önmagában jelzi a kegyelem és a törvény közötti különbséget. (Személy szerint nem is szeretem, amikor a Mt 5-7-et úgy nevezik, hogy „a mennyek királyságának törvénye”). Mert mi a törvény? Nézzük meg a Róma 5,20-at és a 6,14-et: „a törvény pedig mellesleg jött be, hogy a bűn megszaporodjék, ahol pedig megsokasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem”; „mert a bűn rajtatok már nem fog uralkodni, mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt” (Vida ford.). A törvény olyan, mintha a vízben próbálnánk meg tüzet gyújtani, vagy aranyat keresnénk a homokban. Minél képtelenebbek vagyunk megtenni valamit, annál inkább követeli, hogy megtegyük. Ez a törvény, ahogyan az Ige elénk adja. Az a törvény, amiről a világ beszél, valójában parancs. Mégis, az Ige törvénye nem azért adatott, hogy megtartsuk, hanem azért, hogy megszegjük, hogy a természetes én tehetetlensége lelepleződjön, és a bűn még nagyobb legyen.

Mennyire más azonban a hegyi beszéd! Eljött az Isten Fia; meghalt, eltemették és föltámadt. A Szent Szellem leszállt rá, ahogyan a Máté 3-ban meg van írva; következésképpen minden cselekedetét a földön a feltámadás és a Szent Szellem eljövetelének alapján végezte. Habár a kereszthalál, a feltámadás és a Szent Szellem pünkösdi eljövetele még előtte volt, Ő mindazonáltal már ezen az alapon állt. (Azok, akik hisznek Jézusban, amint azt a János 3-ban olvassuk, azoknak örök életük van, mert Isten előtt Ő már be lett merítve a halálba, akkor is, ha fizikailag akkor még nem halt meg.) Isten nézőpontjából az Úr már a halál talaján állt, mivel valóban be kellett merítkeznie az én halálába ahhoz, hogy beléphessen az Istenért végzett munkába. Immár a Szent Szellem Benne és Rajta van. És most már nyugodtan adhat nekünk – a hegyi beszédben – ilyen szigorú parancsokat. Mert minél nehezebb a követelmény, annál erőteljesebben válaszol rá a bennünk lévő isteni élet.

Az élet, melyet Urunk nekünk adott, kimeríthetetlen. Nincs semmi meglepő abban, ha a saját tűrőképességünket meghaladva képesek vagyunk kitartani. Isten kívánalmainak soha nincs vége; sőt, egyre nagyobbak lesznek, de a bennünk levő élet mindig átvisz minket a nehézségeken. Ezért, aki azt mondja, hogy a hegyi beszéd törvényt fektet le, az nem tud semmit a törvényről, sem az életről. (Vegyük észre, hogy a hegyi beszéd tanítása alapján élt élet nem a törvény, hanem a kegyelem alatt élt élet.) Ne vessük meg hát, ha megpróbál bennünket az Úr! Mert a próbatétel során válik láthatóvá a bennünk levő élet. Minél többet követel Isten ettől az isteni élettől, annál jobban megmutatkozik, ami ebben az életben el van rejtve. Isten adja a parancsot, de szintén Isten az, aki a bennünk levő isteni életével megtartja azt. Isten maga teljesíti, amit megkövetel. Ezért tehát a hegyi beszéd nem törvény. (Ami a Sínai-hegyen adatott, az valóban törvény, mert az olyasvalami, amit nem vagyunk képesek megtartani.) Amikor mi, hívők nekilátunk, hogy a hegyi beszéd tanítását kövessük, ahogyan az a Máté 5-7-ben meg van írva, minden tudatosság nélkül be fogjuk tölteni azt. Lehetővé válik a lehetetlen. És pontosan ezt jelenti kereszténynek lenni, hogy naponként megnyilvánul az, ami az ember számára lehetetlen. Ezért mondja a Róma 6,17, hogy ez, ami itt a Máté 5-7-ben van, igazán kegyelem alatt van: mert Isten az, aki lehetővé teszi számomra, hogy megtegyem, amit Ő parancsol; mert nem vagyok többé sem a bűn, sem a törvény uralma alatt.

A hegyi beszéd tanítása olyan embereket hoz létre e világ számára, akikre nem méltó ez a világ. Nem elég, hogy az embereknek életük legyen; szükséges, hogy valamilyen követelmény is legyen ezzel az élettel szemben, különben az isteni élet nem fog megmutatkozni. Ez az élet képes arra, hogy a hegyi beszéd minden egyes követelményének eleget tegyen! Ha nincsenek ilyen követelmények, az Úr mérhetetlenül nagy ereje, mely bennünk van, nem fog tudni megnyilvánulni. Amikor azonban van követelmény, és ennek a követelménynek eleget tesz az isteni élet az emberekben, ott valódi kereszténység van. Egyfelől a próbatétel, másfelől Krisztus, aki kiállja azt a próbát. És amikor mindkettő jelen van, ott a kereszténység, ott a mennyek királyi uralma.

Az Úr célja, hogy emberek egy olyan társasága jöjjön létre az Ő számára, akik az eljövendő királyság körülményeit már most magukévá teszik, és már most élvezhetik. (A görög szót, melyet „nép”-nek fordítottak a Csel 15,14-ben, „emberek”-nek is lehet fordítani.) Most van az idő, amikor Isten kiválasztja az embereket. Milyeneknek kell lenniük? A Máté 5-7 szerintieknek. Ami ezeket az embereket illeti, ők jelentik most a királyságot; a jövőben pedig uralkodni fognak az eljövendő királyságban.

1„Máté úgy mutatja be az Urat mint királyt; Márk úgy mint szolgát vagy rabszolgát; Lukács úgy mint embert vagy papot Isten előtt; János pedig úgy mint Istent.” (Máté ev. utolsó magyarázata, bevezetés)

A keresztény élet titka a kereszt hordozása (Radu Gavriluț)

A teljes igeszolgálat PDF-ben: A keresztény élet titka a kereszt hordozása

Olvassuk: Ezékiel 47,1-10.

Itt azt mondja az ige, hogy a víz a templomból jött ki. A Bibliát olvasva kiderül, hogy mi a Szent Szellem temploma vagyunk. Az oltár helyéről jött ki a víz, és ahogy ez a férfi mért újabb ezer singet, a víz egyre nagyobb lett, végül mély folyóvá lett, és már nem lehetett átmenni rajta. Mi a Szent Szellem temploma vagyunk, és Krisztus élete bennünk van. Ez az élet, amely bennünk van, egyféleképpen szabadulhat ki: ha az énünk félre lesz téve. Ha az énünk nincs félretéve, akkor a szép szavaink, az erkölcsös magatartásunk mind hiábavalók. Mert ott van az énünk.
Beszélgettem a napokban egy fiatal testvérrel, akinek valami kellemetlenségei voltak valakivel, aki nem keresztény, és azt mondtam neki: Nekünk Krisztust kell bemutatnunk minden körülmények között. Azt értem ez alatt, hogy az énünket félre kell tenni, mert ha mi magunk nem vagyunk félretéve, akkor az emberek nem láthatják meg a bennünk levő életet. Elbeszélgettem ezzel a fiatal testvérrel. De amikor ismét találkozott azzal az illetővel, megint ugyanaz történt: mentegette magát, igazolta magát, és nem tudta az Úr kezébe letenni a dolgokat.
Most csak egy igehelyet említek, de ha megkeresitek az utalásokat, máshol is ott van a kereszt az igében. Máté 16,24-28: „Akkor Jézus ezt mondta tanítványainak: Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és úgy kövessen engem. Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti az ő életét énérettem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, a lelkében pedig kárt vall? Vajon milyen váltságot adhat az ember az ő lelkéért? Mert eljön majd az Emberfia az ő Atyjának dicsőségében az ő angyalaival, és akkor megfizet mindenkinek cselekedete szerint. Bizony mondom nektek, az itt állók között vannak némelyek, akik nem ízlelik meg a halált, míg meg nem látták eljönni az Emberfiát az ő országában.”
Itt azt olvassuk: „Ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.” Szeretnék néhány gyakorlati dolgot említeni, mit jelent hordozni a keresztet. Az egyik leggyakoribb, ami keresztényekkel történik, hogy félreértik őket. És mikor félreértenek, hajlamos vagy magyarázkodni. Magyarázkodsz, nem akarod, hogy az embereknek rossz véleményük legyen rólad. De mikor magyarázkodni akarsz, akkor nem teszel egyebet, mint, hogy nem hordozod a keresztet. Tedd az Úr kezébe! Hagyd, hogy félreértsenek! Mert Ő hozza világosságra a te igazadat, de a maga idejében, nem amikor mi akarjuk. Megvan a lehetőséged, hogy igazold magad, hogy magyarázkodj? Ne tedd! Hagyd a dolgokat az Úr kezében.

A másik, ami nagyon gyakran megtörténik, hogy amikor valamilyen nehéz helyzetben vagyunk, áldás származik abból, ha a dolgok hátterében felismerjük az Úr kezét, és meglátjuk azt, hogy az események nem véletlenszerűen történnek. De ha harcolunk a körülményekkel, hogy megváltoztassuk azokat; ha próbálkozunk, hogy változtassunk a dolgok állásán; amikor pedig kellemetlenségek érnek, elégedetlenkedünk, zúgolódunk, és úgy érezzük, hogy becsapnak és megkárosítanak minket, ez azt jelenti, hogy nem hordozzuk a keresztet.

Van két nagyon érdekes dolog. Az egyik, hogy könnyen hálát tudunk adni az Úrnak a kegyelemért, amit kaptunk; a drága vérért, amely eltörölte a bűneinket; Krisztusért, a Megváltóért. Ha ezt tesszük, ez nem sokba kerül nekünk. De amikor olyan körülmények jönnek, amelyekre nem számítunk, ha elhúzódó nehéz helyzetek következnek be, és mi ezekben a helyzetekben teljes szívből azt tudjuk mondani: „Uram, elfogadom ezt a helyzetet a Te kezedből, elfogadom ezeket az életkörülményeket a Te kezedből!”, akkor, ha így jártunk el, meglátjuk, hogy valami történik velünk: az élet elkezd kiáradni belőlünk. De ha elégedetlenek leszünk azokkal a helyzetekkel, amelyeket az Úr megenged az életünkben, akkor azt látjuk, hogy nincs növekedés az életünkben. És az Úr úgy munkálkodik, hogy megvannak mindnyájunk számára azok a megmagyarázhatatlan helyzetek, amelyeket az Úr megenged. Nincs magyarázat. Miért engeded ezt meg? Azért, mert meg akar tanítani arra, hogy hálát adjunk Neki, és a hálaadásunk olyan legyen, mint az áldozat. Ez a fajta hálaadás tehát kerül valamibe, ezért árat kell fizetnünk. És így az Úr megdicsőül, és ez Őt megelégíti.
Ha viszont nem így járunk el, akkor azt fogjuk látni, hogy bármilyen kellemetlenség jön az életünkben, minket minden lesújt, és mindig elégedetlenek leszünk azzal, ahogyan az Úr bánik velünk. Ha panaszkodunk másokra, és azt nézzük, hogy mások mit csinálnak, akkor nem hordozzuk a keresztet. Az Úr azt mondja, hogy ha valakinek panasza van a másikra, tehát van okunk, hogy valakire panaszkodjunk, akkor egy dolgot tehetünk: hogy megbocsátunk. Ha panaszkodunk másokra, akkor nem hordozzuk a keresztet. És aki nem hordozza a keresztet, az kicsi, gyenge ember marad.
Nemrégiben, amikor Hollandiában voltam, beszélgettem egy testvérrel. Könnyes szemmel megölelt, nagyon kedves, barátságos volt, és hiszem, hogy valóban örült annak, hogy találkoztunk. Egy későbbi alkalommal megkértem őt, hogy látogasson meg egy bizonyos testvért. De amikor ennek a testvérnek a nevét kimondtam, láttam, hogy az arca elváltozik. Láttam, hogy háborog, és elkezdett felemlíteni bizonyos dolgokat. Mikor ezt láttam, azt gondoltam: Ennek az embernek meg kell tanulnia, mit jelent a kereszt. Lehetsz kedves, barátságos, lehet sok természetes jó tulajdonságod, de az éned nyomorúságos. Az énünk nyomorúságos. És ha nem tanulom meg azt, hogy a kereszt munkálkodjon, és elfogadjak mindent; hogy megnyíljanak a szemeim, hogy lássak; hogy meglássam azt, hogy a dolgok hátterében ott van az Úr; ha ezt nem látom meg, akkor kicsi ember maradok. Egy olyan ember, aki semmit nem tud.

Hogyan tud a bennünk levő élet kiáradni, és folyni mások felé? Hogyan áradhat ki, hogy gyógyulást hozzon? Ahol ez a víz folyt, minden meggyógyult, megjelent az élet, fák növekedtek, és gyümölcs termett. De ahhoz, hogy ez az élet megmutatkozzon, az egyetlen út az, hogy az Úr ezekben a ránk szabott helyzetekben, amelyeken keresztülvisz bennünket, elkezd mérni újabb ezer singet. Jön egy helyzet az életedben. Mit teszel? Elfogadod az Úr kezéből? Vagy hadakozol a helyzet ellen?
A kereszt nem népszerű dolog. Ott, Hollandiában voltam egy helyen, ahol valaki prédikált. Nem mondtam véleményt a dolgokról, hanem egy ottani testvér mondta ezt nekem: „Testvér, itt Hollandiában úgy van, hogy ha embereket akarsz megnyerni, akkor nem kell a keresztet és a bűnt emlegetni. De ahogy elkezdesz a keresztről beszélni, ahogy próbálsz szólni valakinek néhány szót, hogy helyreigazítsd, azonnal előbújik az én az ő utálatos formájában.” „Ha valaki nem veszi fel az ő keresztjét és nem jön Énutánam, nem lehet az Én tanítványom.” Járhatunk a gyülekezetbe, ameddig akarunk, tehetünk sok jó dolgot, de az egyetlen út, hogy előre haladjunk, és az élet kiáradjon belőlünk, és a körülöttünk levőket megérintse ez az élet, az, hogy megértsük, hogy hordoznunk kell a keresztet minden nap.

A kereszt hordozása az út, amely által felszabadul az élet, amely bennünk van. Ez az élet itt van mindnyájunkban. És ez nem úgy van, hogy akinek nagyobb a tudománya, abban nagyobb, több az élet. Nem. Az élet ott mutatkozik meg, ahol jelen van a halál. És ha a mindennapi dolgokban megtanuljuk, hogy lemondjunk az énünkről, megtanuljuk, hogy szeressük az ellenségeinket, megtanuljuk, hogy áldjuk azokat, akik minket átkoznak (nem is nagyon találkozunk ilyen megátalkodott emberrel, hogy valaki átkozódik); hogy áldjuk, hogy hangos szóval imádkozzunk: „Uram, áldd meg ezeket az embereket!” Ez az út. Hogy lemondjunk a vélekedéseinkről, meggyőződéseinkről, ez a kereszt hordozása. Ha azt mondod, „Az én elképzeléseim a legjobbak! Semmiképpen nem adom fel ezeket!”, az semmi másról nem szól, mint hogy az életedben az éned az, aki uralkodik.
Én úgy látom, hogy ezek nagyon gyakorlatias dolgok. Elkeserített, mikor ezzel a testvérrel beszéltem, és láttam, hogy nem tudja elfogadni ezt. Nem tudta azt mondani: „Testvér, elfogadom ezeket a helyzeteket, félre akarom tenni az énemet, azt akarom, hogy az Úr láthatóvá váljék rajtam keresztül.” De addig, míg te nem vagy félreállítva, az Úr nem válik láthatóvá. Nem a mi szép szavaink mutatják meg Őt, hanem egyszerűen az élet, amely bennünk van.

Még egy dolgot említek. Olyan világosan láttam magam előtt, ahogy az Úr Jézus diadalmasan bevonult Jeruzsálembe egy szamárcsikó hátán, amelyiken még senki sem ült. És egészen biztos, hogy erről a szamárról nincs többé említés sehol. Az Úr használta, bevonult diadalmasan Jeruzsálembe, és azután tovább semmit sem tudunk róla. És arra gondoltam, hogy azokba a helyzetekbe is, amelyekben mi élünk, az Úr diadalmasan be akar vonulni; de ahhoz, hogy Ő diadalmasan tudjon bevonulni ezekbe, szüksége van egy szamárcsikóra. Nem könnyű egy olyan szamárra felülni, amelyiken még senki sem ült, mert azonnal ledob magáról. De úgy gondolom, hogy az Úrnak célja van velünk azokban a helyzetekben, amelyeken keresztülvisz bennünket. Azt akarja, hogy mi legyünk az a szamárcsikó, amelyik hordozza Őt, hogy a különböző élethelyzetekbe diadalmasan bevonulhasson. Itt nem nekünk kell előtérben lennünk, hogy „Lásd, milyen győzelmet adott nekem az Úr”. A győzelem az Úré, de Neki szüksége van egy szamárcsikóra, aki Őt hordozza, hogy diadalmasan bevonulhasson Jeruzsálembe. De mi van, ha Ő nem rendelkezik ilyen emberekkel, akik ezt elfogadják?
Az Úr korlátok közé helyez, belevisz minket bizonyos helyzetekbe egy bizonyos céllal. Nem azért teszi ezt, mert kedvét leli abban, hogy elkeserítsen bennünket, és tönkretegyen, hanem azért helyez oda, mert valamit el akar érni ezek által. Azt akarja, hogy mi legyünk az a teherhordozó, mint az a szamárcsikó, aki hordozza az Urat, aki nem rázza le magáról, hanem elfogadja. De ha Ő így bánik velünk, akkor mi tiltakozunk. Nem akarjuk ezt, mert veszítünk, elveszítjük a személyiségünket, mindent. Az Úr mégis azt akarja, hogy mi ilyen szamárcsikók legyünk. Győzedelmeskedni akar azokban a helyzetekben, amelyekben vagyunk, és ehhez mindig szüksége van ránk.
Érdekes ez a leírás, ahogy elküldte a tanítványokat, és azt mondta: „Menjetek, kössétek el, és ha megkérdeznek, mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége.” Eljön az idő, mikor az Úr használni akar minket is valamiképpen, ilyen értelemben. Sokszor találkoztam emberekkel, akik elégedetlenek voltak az összejövetelekkel, a testvérekkel, bárkivel, de ők nem voltak készek arra, hogy az Úr őket használja, és általuk vonuljon be diadalmasan arra a helyre. Ez nem a mi dolgunk. A mi dolgunk az, hogy elfogadjuk a helyzeteket, hogy a legkisebb dolgokban is megláthassuk az Úr kezét, elfogadjuk, és ezt tudjuk mondani: „Uram, elfogadom.” Amikor pedig az Úr megkapja azt, amit Ő el akart érni, meg vagyok győződve, hogy megszűnik a nyomás, megszűnnek a problémák – de addig, amíg egy csökönyös szamár vagy, aki nem fogadod el ha megzaboláznak, Ő mindaddig folytatja. És ez kegyelem, hogy Ő folytatja, és foglalkozik velünk. Azt akarja, hogy olyan emberek legyünk, akik hordozzuk Őt a győzelemben.
A győzelem az Úré. A szabadítás az Úré. Tudnunk kell azt, ha egy bizonyos helyzetben van győzelem, ez azért van, mert ott jelen van az Úr. Azt kívánom, hogy ezeket a gyakorlati dolgokat tudjuk megérteni, és olyan emberek legyünk, akik elfogadják a kereszt munkáját, elfogadják, hogy ők jelentéktelenek, elfogadják, hogy saját magukat megtagadják, hogy felvegyék a keresztet minden nap. És ilyen módon az élet elkezd kiáradni. Nagyon szomorú az, testvérek, hogy azokon a helyeken, ahol mi vagyunk a mindennapokban, ott nagyon kevés meggyógyult ember van. Kevesen vannak, akiket megérintett az életünk. Mi azt szeretnénk, ha a szavaink érintenék meg őket, hogy evangelizáljunk, de mindezt meggátolja az, hogy az élet nem árad ki belőlünk.

A Máté 5-ből olvasok még egy igét. 11-12: „Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben, mert így háborgatták a prófétákat is, akik előttetek voltak.”
Másként is lehet viszonyulni, megharagudhatunk, érezhetjük úgy, hogy üldöznek, sértve érezzük magunkat, és imádkozunk. De az Úr azt mondja: „örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben!” Ez a normális hozzáállás: örüljetek és örvendezzetek! Testvérek, a keresztény élet titka a kereszt hordozása. Ez a titok. Mert ha a keresztet nem hordozzuk, lesznek olyan helyzetek, mikor megjelenik bennünk az ellenszegülés, az elégedetlenség, a zúgolódás és mindenféle hasonló dolog. És mindez nem egyéb, minthogy szeretjük saját magunkat. Minél inkább megtanulunk veszíteni, annál többet nyerünk. Ha nem tanulunk meg veszíteni nem fogunk nyerni sem. Az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy a kereszthordozás valósággá legyen. Ámen.