A betakarás jelentősége – 1. (Lance Lambert)

Teljes PDF: Lance_Lambert_Covering1

Részlet: “Ma este a betakarás témakörét fogjuk megvizsgálni. Ez talán az egyik leginkább életbevágó téma, amit együtt tanulmányozhatunk. Kétségkívül vannak, akikben most felmerül: „Soha nem hallottam a betakarásról. Hol van szó betakarásról a Bibliában?” Pedig a betakarás, befedezés, illetve elrejtettség az egyik olyan témakör, amelyet a Biblia a legelejétől a legvégéig kifejezetten hangsúlyoz. Ebben a csodálatos 91. Zsoltárban látjuk ezt jól összefoglalva, mely valójában, mint azt sokan tudjátok, a 90-nek a folytatása. Ugyanaz a zsoltár, csak kettéosztották. Megfigyelhetjük, hogy a Zsolt 90,1-ben így kezdi: „Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre”. A Zsolt 91,1-ben pedig így szól: „Aki a Felséges rejtekében lakik, az a Mindenható árnyékában nyugszik”. Lehet, hogy soha nem gondoltunk erre úgy, mint betakarásra, de pontosan ezt jelenti. „Aki a Felséges rejtekében (az elrejtett, titkos, elfedezett, betakart helyen) lakik, az a Mindenható árnyékában nyugszik (marad, ott fog maradni)”. A Mindenható lesz az ő védelme, a Mindenható lesz számára a biztonság, a Mindenható lesz az ő oltalma, a Mindenható odaáll közé és minden ellenséges dolog közé. „Aki az Urat tette hajlékává; aki a Magasságos rejtekében lakozik”.

Védelem az ellenséges dolgoktól

A zsoltár mindenféle szörnyűségről beszél. Beszél az éjszakai rettenetről, az éjszaka szörnyűségeiről. Beszél ragályról, ami nem csak fizikai betegség, hanem szellemi kórság is lehet. Nagyon sok keresztény szenved szellemi kórságtól – azaz olyan betegségtől, olyan fertőzéstől, ami nem múlik el, ami folyton leveri őket. Úgy gondolhatják néha, hogy ez azért van, mert nekik ezen az úton kell járniuk, de ez nem így van – hanem azért, mert felfedték, kitakarták magukat. Isten Igéje világosan azt mondja itt, hogy nem fog jönni a dögvész vagy a csapás. „Nem kell félned sem a dögvésztől, amely a homályban (éjszaka) jár, sem pedig a döghaláltól, amely délben pusztít” (6. vers).

Ha valaki kicsit is ismeri a Keletet, tudja, hogy létezik egy bizonyos fajta járvány, egyfajta betegség, valamiféle fertőzés, mely órák alatt képes végigsöpörni egy-egy közösségen, és meg is tizedeli azt. Erről beszél itt a zsoltáros, ez az a „döghalál, amely délben pusztít”, amely hirtelen, minden magyarázat nélkül mindent elpusztít. A sátorodhoz közelítő csapásról beszél – „csapás sem közeleg sátradhoz”. Háborúról beszél – „ezren esnek el oldalad mellől és tízezren jobb kezed felől, hozzád nem is közelít”. Az egész zsoltár mindenféle ellenséges dologról beszél, olyanokról, amelyek Isten gyermekeit akarják támadni; amelyek Isten gyülekezetét akarják célba venni, hogy elpusztítsák. De nem ezt akarja ez a zsoltár hangsúlyozni. Nem az benne a lényeg, hogy a keresztényeket ellenséges erők veszik körül, hogy a keresztényeknek halálra kell rémülniük mindattól, ami körülöttük van. Az egész zsoltár lényege a betakarás. Hogy Isten gyermeke magasra tartott fejjel járhat; hogy Isten gyermeke bátran jöhet a legszentebb helyre Jézus vére által, azáltal az új és élő módon, ami Krisztus Maga. Ez ennek a zsoltárnak a lényege: a betakarás.

Ha kijövünk a betakarásból, az ellenséges erők azonnal ránk tehetik kezüket. Ha befedezve maradunk, biztonságban vagyunk. Nincs ennél fontosabb kérdés fiatal és idős hívőnek egyaránt, mint ez. Amikor megkérdezik tőlem, hogy szerintem mi az egyik leglényegesebb dolog, amit egy fiatal hívőnek tudnia kell, habozás nélkül megmondom: Hogyan legyél betakarva, és hogyan maradj betakarva mint Isten gyermeke. Ha idősebb hívő kérdezi meg, szerintem mi a legfontosabb dolog, amit tudnia kell, neki is egyenesen megmondom: Hogyan legyél betakarva. Számos alkalommal láttam emberek életét kisiklani. Mind azzal kezdődött, hogy felfedték magukat. Sokunkban megtalálható valamiféle ostobaság, arrogancia és elbizakodottság; bizonyosfajta érzéketlenség Isten dolgai és Isten útjai iránt. Megesik, hogy látjuk Isten tetteit, és nem értjük az Ő útjait; de emiatt végül elesünk. „Romlás előtt jár a gőg”; de gőgösek lehetünk úgy is, hogy nem feltétlenül vagyunk fennhéjázók más emberekkel szemben. Gőgösek lehetünk Istennel szemben is, mintha Istennek mindent fel kellene tárnia előttünk; vagy mintha jogunk lenne arrogáns és elbizakodott módon megmondani Istennek, mit tegyen. Ez az a felfuvalkodottság, mely a bukás előtt jár, és ez az a dolog, amiről beszélünk. Ismerek az Úr nagy szolgálói közül néhányat, akik az utolsó napjaikban kitakarták magukat.

Az ellenség célja

Az ellenségnek megvan a maga határozott célja Isten minden egyes gyermekével és Isten gyülekezetével szemben: az, hogy elérje, hogy felfedjük magunkat, hogy kijöjjünk a betakarásból, a fedezékből. Semmit sem tehet akkor, amikor Isten gyülekezete be van fedezve. Semmi sincs, amit a Sátán a gyülekezettel tehetne, hacsak Isten nem hagyja jóvá és nem engedélyezi. Ezért az ellenség egész terve, célja és stratégiája ebben a háborúban az, hogy kitaszítsa a gyülekezetet a betakarásból, hogy az védtelenül felfedje, kitakarja magát; távol kerüljön a biztonságtól. Akkor az ellenség jöhet és lerombolhatja. Pontosan ez a stratégiája Isten gyermekeivel szemben is. Minden mesterkedése arra irányul, hogy Isten gyermekét észrevétlenül olyan helyzetbe taszítsa, hogy kijöjjön a fedezékből, a betakarásból; hogy megpróbáljon ő maga szembeszállni az ellenséggel – az pedig pontosan tudja, hol találjon fogást a legjobbjainkon is.

A későbbiekben megvizsgálunk néhány nagyon jó példát az Ószövetségből és majd az Újból is; de most hirtelen Dávid jut az eszembe. Akkor jött ki a betakarásból, amikor nem ment el a háborúba az embereivel. Nem volt ott mint fej, amikor ott kellett volna lennie. Otthon maradt, és ezzel kijött a fedezékből. Miközben ebben a helyzetben volt, lehet, hogy azt gondolta magában: „Olvasni fogom az Igét. Csodálatos csendességet fogok tartani az Úrral.” Fel is ment a háztetőre, hogy ott áhítatot tartson és elmélkedjen, de nem volt betakarva. (Tehát beszélhetünk szellemi dolgokról úgy is, hogy közben mégis fedetlenül vagyunk, ha Isten akaratán kívül vagyunk.) Ott pedig meglátta Betsabét, és az aljas gondolat, hogy őt megszerezze, férjét pedig meggyilkolja, gyökeret vert a szívében. Honnan származhatott egy ilyen alávaló és ocsmány gondolat, ha nem a Sátánból eredt? Az volt a célja, hogy tönkretegye Dávidot és Isten minden munkáját Isten népében. Csodálatos az, hogy Isten pontosan értette, ki van az egész mögött, és az is csodálatos, hogy Dávid végül visszakerült a betakarásba, és azt mondta: „Boldog, kinek bűne meg van bocsátva, vétke elfedezve” (Zsolt 32,1).

Létfontosságú a betakarás. Ezért van, hogy az efezusi gyülekezethez írt levelében – amely, azt hiszem, valamennyiünk szerint a kinyilatkoztatás csúcspontja az Újszövetségben – Pál apostol az utolsó szavaiban visszatér a befedezésnek erre az egész kérdésére az után a hatalmas kinyilatkoztatás után. Talán nem gondolunk erre úgy, mint befedezésre, de ez pontosan az: „Ezért vegyétek fel az Isten teljes fegyverzetét”. Egyetlen rés se maradjon ki, tetőtől talpig legyetek betakarásban! Van valami Krisztusból lényünk minden része számára. Nagyon érdekes, hogy valójában nem csak egyénekhez szól itt, hanem az egész gyülekezehez beszél. Azt mondja mindnyájunknak: „Vegyétek föl az Isten teljes fegyverzetét együtt! Meglássátok, hogy Krisztus a sisak, hogy Ő a mellvért (a páncél), Ő a deréköv, hogy Ő a saru a lábatokon, hogy Ő a hit pajzsa, hogy Ő a kard a kezetekben.” Ezt jelenti a betakarás.”

Tovább a teljes PDF-re: Lance_Lambert_Covering1

Visszahoz téged az Úr (Dana Congdon)

Magyar felirattal.

A felvétel a New York-i testvérek ifjúsági hétvégéjén készült, 2021. május 29-én, melyet Zoom-on is közvetítettek. Honlapjuk: https://www.cbmministry.org/ és http://cbmyouth.org/

Az eredeti felvétel linkje: https://www.youtube.com/watch?v=LHgiB592Gok

Dana Congdon a kamaszok és fiatal felnőttek négy csoportját szólítja meg, akiket a legsúlyosabban érintett a covid miatti bezárkózás.

Penúél jelentősége a hívő életében (Radu Gavriluţ)

Teljes igeszolgálat PDF-ben: 2020-12-13-radu_gavrilut-penuel_jelentosege_a_hivo_eletebenLetölt

Részlet: “Azzal kezdeném, hogy Jákób Istene, akiről az Ószövetség beszél, nem más, mint a Szent Szellem. Ő Jákób Istene, Jákób Hatalmasa, és Ő az, aki Jákóbot olyan edénnyé változtatta át, akit Isten felhasználhatott az Ő munkájában. Tudnunk kell, hogy mi nem lehetünk csak Izsák, mi egyidejűleg Jákób is vagyunk. Jákóbnak pedig át kell változnia, amiképpen nekünk is át kell változnunk. Isten minden fegyelmezése fokozatosan történt Jákób életében, mígnem eljutott arra a pontra Penúélnél (mely azt jelenti, „Isten arca”), ahol azt az ütést kapta, melytől azután egész életében sántított. Élete legvégén pedig megáldotta házanépét a botjára támaszkodva, ahogyan az ige mondja. Egész életében botra volt szüksége, hogy járjon.

Néhány szóban szeretném elmondani, talán úgy, ahogy közelebb van a mi szívünkhöz, hogy mi történt tulajdonképpen Penúélnél, és mi kell történjék Isten minden gyermekének az életében. Az Ószövetségben Isten megérintette Jákóbot; fizikailag kapott egy ütést a csípőjére, és kificamította a forgócsontját. Attól a pillanattól kezdve Jákób sántított. Ez tehát a jele annak, ha Isten valakit ilyen módon megérintett, ugyanis e penúéli találkozás lenyomatai az ember egész életére megmaradnak. Most a mi számunkra az Új Szövetségben nem ez történik, hogy Isten kificamítja a csípőnket, hanem Isten velünk való bánásmódját az Ő világossága jelenti, mely ránk ragyog. Mikor ez a világosság ránk ragyog, ez egyszerűen a földre kényszerít bennünket.”

Tovább a teljes igeszolgálatra:

2020-12-13-radu_gavrilut-penuel_jelentosege_a_hivo_eletebenLetölt

Az Úr időzítése (J.R. Miller)

„Nem jött még el az én órám” (Jn 2,4)

Jézus ezt úgy értette, hogy annak ideje nem jött még el, hogy csodákat tegyen. A kezében ott szunnyadó isteni erő ellenére sem cselekedett semmit másmilyen indításra, csakis az Atyáéra. Még emberi anyja kérését sem vehette figyelembe ebben a tekintetben.

Az egyik ebben rejlő gondolat az Úr tökéletes önátadása az Atya akaratának; és ugyanezt látjuk az egész életében. Ő Önmagától semmit nem tett, minden pillanatban elvette munkáját Atyja kezéből. Mindig megvárta az „Ő óráját”. Nem voltak saját tervei, hanem minden cselekedetével az isteni elhatározást követte. Korai, názáreti évei alatt mindenható erejével a karjában sem tett csodát. Még most sem, még szeretett édesanyja kérésére sem tett semmit egy perccel sem azelőtt, hogy eljött volna az órája.

Az ebben rejlő gyakorlati lecke számunkra az Isten akarata iránti odaadás. Mindig várnunk kell Istenre! Hányan elkezdünk futni azelőtt, hogy küldtek volna minket! Isten ügye és a királyság iránti buzgóságunkban elmulasztjuk megvárni Isten útmutatását. Alkalmatlan időben mondunk ki szavakat, melyek hiába komolyak és őszinték, inkább ártanak, mint használnak. Éretlen gyümölcsökkel próbálunk táplálni másokat. Megszólítunk embereket azelőtt, hogy készek lennének meghallani, és gyakran olyan szavakat használva, melyekkel számunkra elérhetetlen távolságra riasztjuk el őket. Sietünk, hogy hirdessük az igét, amikor csendben kellene ülnünk a Mester lábánál mint tanulóknak.

A keresztények között a leggyakoribb hiba, hogy túl lassúak Krisztus munkáját végezni és hívásainak engedelmeskedni; de az is hiba, ha Istenhez képest túl gyorsak vagyunk, ha azelőtt indulunk, hogy küldene bennünket. Krisztus iránti forró szeretetünkkel együtt is meg kell tanulnunk várni Rá; kivárni azt, hogy eljöjjön a mi óránk. Mielőtt készek lennénk elvégezni a munkát, Istennek először bennünet kell felkészítenie annak elvégzésére, azután pedig a munkát (a cselekedetet) kell elkészítenie a kezünk számára. A keresztény munkában türelemre és önmérsékletre, valamint buzgóságra és őszinteségre van szükségünk.

Forrás: J.R. Miller – Come Ye Apart – March 02

Örök élet, elragadtatás és jutalom (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2020. augusztus 16-án – https://www.ekklesiaoradea.ro/

PDF: Örök élet, elragadtatás és jutalom

A hitéletet három nagyon fontos dolog jellemzi: az örök élet, az elragadtatás, és a jutalom. Nagyon megváltozik a Biblia értelmezése, ha az Úr megnyitja a szemünket, hogy láthassuk a hitélet minden vonatkozását.

Az este azon gondolkoztam, hogy a Jelenések könyvében azt mondja az Úr a laodiceai gyülekezetnek a 3. fejezet végén: „Végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és szemgyógyító írral kend be a szemedet, hogy láss.”

A laodiceai gyülekezetet nem vádolja nagy bűnökkel az Úr, mint egyiket-másikat korábban a második és harmadik fejezetben; ellene az a kifogása, hogy már nem forró, hanem lágymeleg. Tudjuk, a tészta mikor kél legjobban? Mikor langyos. Sem nem hideg, sem nem forró. Az Úr pedig annyira haragudott erre a gyülekezetre Laodiceában, hogy a legsúlyosabb szavak egyikét mondja, amit a Bibliában találunk: „Így, mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem forró, kivetlek téged a számból.” És ez a langyos állapot jellemzi a mai kereszténységet.

Az apámat meghívták régen egy gyülekezetbe, Szeben környékére. Ott, akkoriban nagyon nehéz volt a közlekedés. Ma ott halad el egy főút, de abban az időben még nem így volt. Egy kis hegyi faluba kellett tehát mennie, az ottani keresztényekhez. És apám elmondta, hogy volt ott egy asszony, aki már nagyon öreg volt, mégis minden vasárnap egy nagyon meredek dombot mászott meg, hogy eljusson a gyülekezetbe. Ha esett, ha havazott, ha fújt a szél, ha hóvihar volt, ez az asszony összeszedte magát, és elindult erre az útra minden vasárnap reggel. Mi akaratunk ellenére eláruljuk magunkat, amikor azt mondjuk: ma fáradt vagyok, hat napot dolgoztam, és most pihenek egy kicsit vasárnap reggel. Megteheted ezt, de amit mondasz, elárulja, hogy langyos vagy. És a legsúlyosabb szavak, amit az Úr mond ennek a laodiceai gyülekezetnek: kiköplek a számból. Mert nem vagy sem hideg (bár lennél hideg!), de langyos vagy – és emiatt az Úr haragját nyilatkoztatja ki.

Remélem, mindnyájan tudjuk, hogy az örök életért nem kell küzdenünk. Az örök életet egyszerűen megkapják azok, akik hisznek az Úr Jézus Krisztusban. Nézzük, mit mond az 1János 5,11-13: „És ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten, és ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet, akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban. Ezeket írtam néktek, akik hisztek az Isten Fiának nevében, hogy tudjátok meg, hogy örök életetek van, és hogy higgyetek az Isten Fiának nevében.” Tehát ezért az életért nem kell harcolni, ezért az életért hinni kell: „Ezeket írtam néktek, akik hisztek az Isten Fiának nevében, hogy tudjátok meg, hogy örök életetek van.” De az Úr Jézus a János 10-ben azt mondja, „Én azért jöttem, hogy a juhoknak életük legyen, bővölködő életük.” Van tehát életünk, és ez az élet bennünk van. És bár bennünk van ez az élet, mégis lehetséges, hogy ez az élet nem mutatkozik meg kifelé. Van életünk. De ennyi nem elég, ennek a folyamatnak folytatódnia kell, hogy bővölködő életünk legyen; ezért azonban árat kell fizetnünk.

Ha készek vagyunk megfizetni az árat, az akkor sem könnyű. Elmondom, miért nem. Azt mondta az Úr Jézus a tanítványoknak, hogy „ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét és úgy kövessen”. Az első: tagadja meg magát. Volt valaha egy pillanat az életedben, amikor nemet mondtál az énednek? Vagy igazat adtál neki? Ha valaki más mond nemet az énednek, az problémát okoz, akkor megsért téged. De te mondtál valaha nemet az énednek? Ha például valaki megbántott, te pedig kezdtél megsértődni – mert ha valaki megbánt, természetes, hogy az éned meg van sértve. Akkor mit mondtál az énednek? Igen, így van. Ezt mondtad? Igen így van, megsértett. Nem tudok ezen keresztüllépni, hogy megsértett.

Megkérdezem: A magunk megtagadása akarat vagy cselekvés kérdése? Az akaraté. Tudjátok miért akarati kérdés? Mert ha cselekvési lenne, azt mondanánk: én nem tudom ezt megtenni. Járt hozzánk régebben a gyülekezetbe egy testvérnő, akinek egy másik testvérnővel volt valami konfliktusa, és azt mondta: „Sokszor elhatároztam, hogy megyek, és bocsánatot kérek tőle, de mikor odaérek, akkor újra eszembe jut, amit tett, és nem tudom megtenni.” A probléma nem cselekvési, hanem akarati. Ha pedig akarati, akkor az Úr olyan helyzeteket fog készíteni az életemben, hogy segítsen abban, hogy cselekvés is legyen. A kereszt hordozása akarat vagy cselekvés kérdése? Cselekvésé. Mert ha akarjuk hordozni a keresztet, de nem hordjuk, akkor egyáltalán semmit sem tettünk.

A hitélet következő fontos vonatkozása az elragadtatás. Ha van egy fánk az udvaron, és az almát terem, lehet, hogy a gyümölcsök még zöldek – mert van olyan alma, amelyik csak télre érik meg, és egész nyáron kemény marad. De ha a fánk gyümölcsöt terem, akkor megyünk, és leszedjük a termést, amikor az érett. Nem szedjük le hamarabb, csak mikor érett. Eljön az idő, amikor megérnek, és akkor a gazda megy, és leszedi a gyümölcsöt. A hitéletben van három nagyon fontos dolog: az egyik a zsenge, amely legelőbb érik be, aztán jön az aratás, és a harmadik az aratók után megmaradt kalászok összegyűjtése. Semminek sem szabad elvesznie. A zsenge a legértékesebb, mert legelőbb érik meg, és azután következik az aratás. A zsenge a bőséges aratásról beszél. Az aratók után maradt kalászok összegyűjtése pedig Isten munkájának a teljes befejezéséről szól.

Mi most olyan időt élünk, amikor kezd a zsenge beérni. Az aratásnak még nincs itt az ideje. Az aratás a nagy nyomorúság után következik. De a zsenge most érik. Az Úr azt mondja, hogy úgy jön el, mint a tolvaj – amikor pedig a tolvaj jön, hogy ellopjon valamit, nagyon is jól tudja, hol vannak az értékek. Egy testvérnek a háza előtt útépítők dolgoztak, mindenféle emberek, akik nagyon jól tudták, mikor megy el a testvér otthonról. Nem kellett éjjel menniük, mehettek nappal. Bementek a házba, megtalálták az értékeket; fogták, és magukkal vitték.

Mi tehát az értékes? Ami elsőként megérik. Nem akarom olyannak bemutatni az Urat, hogy Ő nem jó, hanem úgy akarom bemutatni, amilyen Ő. De a zsenge nagyon értékes, és ha ma megtanuljuk ezt, hogy kövessük az Urat, hogy megtagadjuk magunkat, hogy felvegyük a keresztet minden nap, és úgy kövessük Őt, akkor ezzel fizetjük meg az árat, amit nekünk fizetnünk kell. Mondj nemet az énednek! Ne hagyd, hogy az éned irányítsa az életedet! Ha nem érted a Bibliát, a dolgok nagyon zavarosak lesznek, mert az Úr egyrészt azt mondja: „Vigyázzatok, mert nem tudjátok a napot, amikor eljön az embernek Fia.” Nem tudjuk a napot, amikor eljön. Ha úgy lenne, hogy az Úr egyszer csak eljön, és mindenkit elvisz; mindenki egyszerre el lenne ragadva, különbség nélkül, akkor nem mondaná ezt: „Mert megtartottad az én békességre intő beszédemet, én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején, amely az egész világra eljön, hogy megpróbálja a föld lakosait.” Ez tehát az ára annak, hogy megőrizzen a megpróbáltatás idején, amely eljön ez egész földre.

Tehát, testvérek, az elragadtatás egészen különleges dolog. Nem úgy van, hogy persze, minden jó lesz, és az Úr nem tesz különbséget, mind egyszerre megérnek. Nem így fog történni. Mikor a kalász érni kezd, a szár száradni kezd a föld irányából a kalász felé. A búzaszemnek már nincs szüksége vízre, csak melegre. Tehát lentről kezd száradni, megszakad a kapcsolat a földdel, a nap melege perzseli, és a búzaszem kezd megérni. Melegre van szüksége; nehéz helyzetekre, problémákra, megpróbáltatásokra, üldözésekre. Mindenkinek, aki az Úré, lesz része problémákban. Mert nincs más lehetőség, hogy beérjünk. A helyzetekben, amelyeken keresztülmegyünk, meg kell tanulnunk megismerni az Urat.

A harmadikhoz, a jutalomhoz pedig az 1Korinthus 3-ból olvasok, 10-15. vers: „Az Istentől nekem adott kegyelem szerint mint bölcs építőmester alapot vetettem, de más épít rá. Vigyázzon azonban mindenki, hogyan épít rá! Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely Jézus Krisztus. Ha pedig valaki aranyat, ezüstöt, drágaköveket, fát, szénát, pozdorját épít erre az alapra, mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz, mert az a nap megmutatja, mivelhogy tűzben jelenik meg, és hogy kinek milyen a munkája, azt a tűz teszi próbára. Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmat kap. Ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga azonban megmenekül, de úgy, mintha tűzön keresztül.”

Máté 5,12: „Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben.”

Héberek 10,35: „Ne dobjátok el hát bizodalmatokat, melynek nagy jutalma van.”

Jelenések 22,12: „És ímé hamar eljövök, és az én jutalmam velem van.”

Múltkor utaltam arra, hogy Krisztus ítélőszéke sok keresztényben félelmet kelt. Meg leszünk ítélve; mindenki aszerint lesz megítélve, amit itt tett. Félelmes dolog ez. De Krisztus ítélőszékének nem ez a fő célja, hanem az, hogy az Úr Jézus eljön, és megjutalmazza azokat, akik ebben a testben az Ő kegyelme szerint éltek és jártak. A hangsúly nem a félelmen van! A hangsúly azon van, hogy eljön, és megfizet mindenkinek. „Ímé, hamar eljövök és az én jutalmam velem van.” Kolossé 3,23-25: „És valamit tesztek, lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak és nem embereknek. Tudván, hogy ti az Úrtól veszitek az örökségnek jutalmát, mert az Úr Krisztusnak szolgáltok. Aki pedig igazságtalanságot cselekszik, jutalmát veszi igazságtalanságának, és nincsen személyválogatás.”

Hiszem, hogy akkor nagyon sok meglepetés lesz, mert ez kap jutalmat: „és bármit tesztek, lélekből tegyétek, úgy, mint az Úrnak és nem embereknek.” Mi mindnyájan egy bizonyos helyre lettünk odahelyezve, ahol egy adott feladatot kell teljesítenünk. Ez a feladat lehet a családban, ahova helyezett bennünket az Úr; lehet a munkahelyünkön, ahol a kenyerünket keressük; a gyülekezetben; a társadalomban. Bárhol is legyünk, akarva, nem akarva, élve vagy nem élve ezekkel, minden fel van jegyezve. Lehet, hogy nekem egy családdal kell foglalkoznom: főznöm, takarítanom kell, és minden egyebet, ami a háztartáshoz tartozik. Végezhetem ezt a dolgot úgy, hogy mindig haragos és elkeseredett vagyok, szeretet és öröm nélkül teszem, amit teszek; de csinálom, amit kell egész életemben. Keményen dolgozom, és mégis a végén azt látom, hogy amit tettem, nincs elkönyvelve. Szomorú lesz. Vagy vegyük azt, hogy iskolába járok. Volt egy testvér, aki akkoriban volt egyetemista, amikor ez a váradi egyetem nem igazán volt egyetem. Megtörtént, hogy az órán csak ő volt és a tanár. De ő járt, és az Úr megáldotta. Mondhatnánk: Milyen iskola ez? El kell mennem innen egy jobb helyre. Nem így van. Ha tanulni akarsz, és ha az Úr munkálkodik az életedben, akkor úgy kell tenned a dolgodat, mint az Úrnak. Másként tudod, mi történik? A végén meghúznak egy vonalat, és zéró, semmi nem lesz.

Mi nyilván azt szeretnénk, hogy az elejétől kezdve minden szépen el legyen rendezve. Szeretnénk, ha az elragadtatás kérdése is már a kezdettől biztosítva lenne. Igen, az Úré vagyok – az Úr pedig azt mondta: boldogok vagytok, mert ti nem konkoly vagytok, hanem búza. Ír ilyesmit valahol az Ige? Nem ír. A különbség búza és búza között van, hogy melyik hogy érik be. A különbség abban rejlik: mennyit értettem meg, hogy vigyázzak; és ezekben az időkben az Úr számára, az Úrnak éljek.

Egyáltalán nem aggodalmaskodom a mostani idők miatt. Nem vágyom az elmúlt idők után, hanem azt akarom, hogy a mostani időben azt tegyem, amit kell. Összegyűlünk itt, ilyen formában? Nagyon jó. Nem vagyunk mind egyszerre együtt? Nem kell kinyitni az ablakot, mert nincs levegő? Nagyon jó. De a lényeg az, hogy megértsük a mindennapi életben, hogy lehetőségünk van vagy így, vagy úgy élni. Élhetünk a régi élet által, amelyet az énünk irányít – amely az énünk élete –, vagy élhetünk az új élet által, amely Krisztus bennünk.

Hogyan élünk a mindennapokban? Lehetünk erkölcsös emberek, lehetünk a laodiceaiakhoz hasonlóan komoly emberek, és senki nem mond semmit ellenünk – csakhogy langyosak vagyunk, és az Úr azt mondja: Mert lágymeleg vagy, és nem vagy sem hideg sem forró, emiatt kiköplek a számból!

A hitélet tehát nagyon komoly dolog. Mikor az Úrhoz tértünk, kaptunk egy csomagot, amely által sok ideig tudunk élni; de amit akkor kaptunk, az nem elég, ha nem tanuljuk meg megtagadni magunkat. Nem kell eltelnie egy napnak sem ahhoz, hogy valaki megsértsen, hogy kiábránduljak valami miatt, és azt kelljen mondanom magamnak: Nem! Nem adok neked igazat! Hogy ezt kelljen mondanom az énemnek: Meg kell halnod, a te helyed a kereszten van! A kereszt lényeges a hitélet számára. Munkálkodjon az Úr az életünkben, hogy meg tudjuk érteni: Mire hívott el bennünket? Hogy megnyissa a szemeinket, hogy láthassuk, mi fog történni a jövőben, amikor Ő más lesz, mint ahogy mi ismerjük. Amikor megítél, anélkül hogy az ember külsejét venné figyelembe. Ha valaki valami ferde dolgot tett az életben, ami nincs a helyén, jutalmát veszi annak, amit tett. Isten nem fog akkor szemet hunyni. Ez pedig kerülni fog valamibe, nem a pokol lesz az, de valamibe kerül, ami fájni fog. Az Úr legyen irgalmas hozzánk. Én is imádkozom, hogy az Úr munkálkodjon úgy az életünkben, hogy ne tudjunk nyugodtan lenni, ha nincsenek rendben a dolgok az életünkben. Ámen.

A szoros kapu a hívő ember életében (Szabó Zoltán)

Igeszolgálat a Lukács 13,22-28 alapján.

A Szent Szellem világossága (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2020. június 14-én https://www.ekklesiaoradea.ro/
PDF: A Szent Szellem világossága

Lukács 12,49-53: „Tüzet dobni jöttem a földre, és mit akarok, mivelhogy az már felgyulladt? de van (még) egy bemerítkezés, amellyel be kell merítkeznem, és mennyire szorongok, míg ez végbe nem megy. Azt gondoljátok, hogy azért jöttem a földre, hogy békét adjak? Nem, mondom néktek, hanem hogy széthúzást, mert mostantól fogva öten lesznek egy házban, akik megoszlanak egymás közt, három kettő ellen, és kettő három ellen. Szembeszáll az apa fiával és a fiú az apával, anya a lányával és a lány az anyjával, az anyós a menyével és a meny az anyósával” (Vida ford.).

Az Úrnál minden dolog világos. Nála nincsenek tisztázatlan, homályos dolgok. Nála minden nagyon világos. Sokszor gondoltam az ártatlan Benjáminra, József testvérére, aki arra ébredt, hogy az élelmes zsákjában ott van József pohara. És gondolhatta volna: miért pont velem történik ez? Miért legyen Jákób megfosztva az utolsó szeretett személytől, Benjámintól? És ott van Júda, aki kezességet vállalt a fiúért, hogy Jákób elengedje vele Egyiptomba. Mindnyájukat sokkolta ez az esemény, hogy József poharát Benjámin zsákjában találták meg. Nem értették, hogy mi történik. Nem értették József stratégiáját, amely által helyre akarta állítani a testvéreit. És a helyreállítás ára nagy volt.

Nekünk néha úgy tűnik, hogy Isten kegyetlen, de Ő nem ilyen. Látjuk azokat, akik mellettünk vannak, akik más bánásmódban részesülnek, mint mi, és úgy tűnik, hogy itt valami nincs rendben. Testvérek, minden rendben van! Mert az eljárás, amelyben részünk van, a mi vérmérsékletünkre van szabva. Isten nem téved. De ez a hitélet olyan érdekes, hogy mi sokszor azt gondoljuk, hogy élhetnénk úgy, hogy csak olvassuk és tanulmányozzuk a Bibliát, imádkozunk és közösségünk van a testvérekkel, azután mikor az Úr elkezd személyesen foglalkozni az életünkkel, az meglep bennünket. Nem értjük miért nem békét hoz az Úr Jézus? Miért jött – azért, hogy meghasonlást hozzon? Talán tetszik Neki a feszültség, a harc? Nem szereti a békességet? Szereti a békességet. De ez az eljárás szükséges, azért, hogy úgy éljünk és úgy szolgáljunk, ahogyan az Úr akarja.

Miután az Úrhoz jövünk, a hitélet kezdetén mintha sasszárnyakon hordozna bennünket az Úr. Egy idő után azonban újra leszállunk a földre, és kezdenek visszajönni a régi dolgok, megjelennek a problémák, és nem értjük ezt. Kaptunk életet, az élet itt van bennünk. Miért nem élünk e szerint az élet szerint? Miért olyan vérszegény és gyümölcstelen a szolgálatunk? Mi az oka? Az okok a következők.

Két lényeges dolog van ebben a munkálatban, amit az Úr végez bennünk és általunk. Az egyik lényeges dolog elsősorban a Szellem világossága. Testvérek, szükségünk van világosságra az Úrtól, hogy láthassunk. Vegyünk például egy nagyon aprólékos embert, aki nagyon nyugodtan él, nagyon elégedett, minden dolog élére van állítva nála. És egyszer csak megjelenik mellette valaki, aki az életét megzavarja, és már nem tudja azt tenni, amit akart. Azt szeretné, hogy minden dolga rendben legyen, mindig minden a maga helyén. De megjelennek a problémák. Az újonnan érkezett ember meglopja a békességét, örömét, nyugalmát. Ezért igyekszik megszabadulni tőle, és nem látja, hogy tulajdonképpen neki van szüksége átformálódásra. Az tehát, hogy a Szent Szellem megvilágítson bennünket, alapvetően lényeges dolog.

Mit gondoltok, az Úr Jézus miért imádkozott így: „Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna!”? 50. vers: „De be kell még merülnöm egy bemerítkezéssel, és micsoda szorongás fog el, míg az beteljesedik.” Mi volt ez? Egy megtapasztalás? Az Úr egy tapasztalatra vágyott? Tudjátok, hogy sokan vágynak mindenféle tapasztalatra. De nem! Az Ő vágya az volt, hogy a Benne lévő élet, amely be volt zárva, mint egy börtönbe, kiszabaduljon. Ahhoz pedig, hogy ez az élet kiszabadulhasson, arra volt szüksége, hogy a kereszten átmenjen – és ez akkor történt meg, mikor a függöny felülről lefelé kettészakadt, és az élet kiszabadult.

Testvérek, ahhoz, hogy megláthassuk, hogy a dolgok a mi életünkben is hasonlóak, az életnek ki kell szabadulnia. Az este beszéltem valakivel, és tetszett, amit mondott, hogyan szabadította ki őt az Úr az ő lényének, a gondolatainak a börtönéből. És hiszem, testvérek, hogy ez egy sok lakattal bezárt börtön, és nem tudunk onnan kijönni. Be vagyunk zárva. A belénk helyezett élet be van zárva, hogy ne tudjon felszínre jönni. Ahhoz, hogy felszínre tudjon jönni, Isten elsősorban a Szent Szellem megvilágítását használja. Látnunk kell tehát, hogy szükségünk van erre a mennyei világosságra, hogy megvilágítsa a bennünk levő sötétséget, hogy valóban láthassunk. Kiszabadul vajon ez az élet, amikor jövünk az alkalmakra? Így kellene imádkoznunk: Uram, olyan sokan összegyűlünk, szabadítsd ki az életet!

Mária, Márta és Lázár hárman voltak, és az Úr meggyógyította Lázárt. És akkor Mária hozott egy alabástrom edényt, valami nagyon értékes illatszerrel, köszönetképpen, hálaadásként az Úr iránt. Azt hozta, ami a legértékesebb, legdrágább volt. Eltörte az alabástrom edényt, az Úrra töltötte a tartalmát, és a balzsam illata betöltötte az egész házat. Azt hiszem, nagyon erős illat volt az egész házban. Az alabástrom edény össze lett törve. Ha az Úr megnyitja a szemeinket, tudatában leszünk annak, hogy szükségünk van erre a mennyei világosságra. Szükségünk van arra, hogy ez felragyogjon felettünk, hogy megnyissa a szemeinket, hogy megláthassuk, a nehéz és kevésbé nehéz helyzeteknek, amelyeken átmegyünk, egyetlen céljuk van: az alabástrom edény összetörése, hogy a balzsam illata kiáradjon.

Testvérek, ha kényelmetlenül érzitek magatokat egyes helyzetekben, egyes emberekkel, tudjátok meg, hogy ezek az emberek sokkal inkább hasznosak a számunkra, mint azok, akik nagyon kedvesek, mert ezeket biztosan az Úr helyezte oda, hogy általuk munkálkodjon az életünkben. Mi még alabástrom edények sem vagyunk. Mi egyszerű zománcozatlan, átlátszatlan cserépedények vagyunk, amelybe az Úr kincset helyezett. És ahhoz, hogy ez a kincs látható legyen, hogy kisugározzon, szükségünk van arra, hogy az Úr kezelésbe vegyen bennünket. Ezt a kincset cserépedényben hordjuk.

Nézzétek mit ír az ige a 2Korinthus 4,5-9-ben: „Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézusért. Isten ugyanis, aki ezt mondta: »Sötétségből világosság ragyogjon fel«, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán. Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk” Gondoljuk el: üldöztetve, kétségeskedve, letiporva – ezek olyan dolgok, amelyek egyáltalán nem kellemesek. Egyáltalán nem kellemes, hogy ilyesmiken menjünk keresztül. De ezek feltétlenül szükségesek a számunkra, hogy eljussunk oda, hogy a nyomunkban ott maradjon Krisztus ismeretének kellemes illata.

Tehát, elsősorban a Szent Szellem világossága a lényegesen fontos. És valahányszor ez a világosság rávetül egy írott igére, megjelenik a hit – ez az erő, mely azt cselekszi, hogy az a kijelentett ige valósággá legyen a mindennapi tapasztalatunkban. Testvérek, e nélkül a megvilágítás nélkül, ezek nélkül a kijelentések nélkül az élet nem halad előre. Tudjátok, hogyan imádkozott Ráhel, mikor azt mondta: „adj gyermeket, vagy meghalok!”. Ez legyen a mi hozzáállásunk is, amikor imádkozunk: „Uram, szükségem van, mint a mindennapi kenyérre, ezekre a kijelentésekre Tőled, hogy tovább tudjak menni.” Ez az egyik dolog.

Nagyon fontos, hogy az első belülről jön, a második azonban kívülről. Az Úr, a Szellem az, aki rendezi az összes helyzetet az életünkben, és nem az a célja, hogy tönkretegyen, hanem az a célja, hogy a külső ember összetörjön. A cserépedény összetörjön, azért, hogy az élet kiszabaduljon. És ez olyan emberek által történik, akikkel kapcsolatba kerülünk.

Mikor a testvérünk kemoterápiás kezelésre járt, és ott ült a folyosón a kórházban, lehajtott fejjel, az nagyon nehéz helyzet volt. A testvérünk szomorú volt – ami normális; nem vagyunk vasból, törékenyek vagyunk. Lehet, hogy én még rosszabbul viseltem volna, mint ő. A betegek közül már többen ismerték ott egymást. Odajött hozzá egy asszony, és megkérdezte: „Hogy vagy?” „Jól”, mondja a testvér. „Hogy-hogy jól? Egyáltalán nem úgy nézel ki! Hol van az az Isten akiről beszéltél?” És ez elég volt a testvérünknek, hogy az Úr felemelje őt. Ez egy pozitív eset, mikor az Úr a körülmények által munkálkodott. De vannak olyan esetek, mikor jön valaki és kicsúfol; valaki, aki nem értékel; valaki, aki lenéz… – ezek olyan esetek, amelyek nagyon értékesek, ha olyanoktól jön, akiket szeretünk. Testvérek, ez nagyon fontos dolog.

Jött hozzánk egy lány a gyülekezetbe telve ambíciókkal, és azt mondta: „szeretnék én is részt vállalni a gyülekezeti munkában”. És ezt nagyon komolyan is gondolta. De testvérek, tudjátok, hogy tulajdonképpen mit jelent szolgálni? Szolgálni azt jelenti, hogy az élet kiárad belőled. Mindenhol, ahol az a folyó elhaladt, amely a templomból jött ki (Ezékiel 44), ott minden életre kelt. Nem feltétlenül kell, hogy beszélj, hanem egyszerűen csak az élet kiárad, mert összetört ember vagy. Nem kell sokat beszélj, mindenki meg fogja látni, hogy te összetört ember vagy. „A ti szelídségetek ismert legyen mindenki előtt.” Hogy lehet ismert a mi szelídségünk? A mi szelídségünk Krisztus. Az edénynek össze kell törnie, és a mennyei világosságnak belénk kell hatolnia.

Testvérek, teljesen át kell formálódnunk – olyan mértékben, hogy tudjuk értékelni a bonyolult dolgokat, a helyzeteket, a személyeket, akiket az Úr mellénk helyezett, amelyek jelentősen hozzájárulnak a nevelésünkhöz és felkészítésünkhöz az elkövetkező szolgálatra. Az elején senki sem tud szolgálni. Természetesen ez a munkálat, a felkészítés, az összetöretés fokozatos, nem egyszeriből történik. Eszembe jut Jób, aki önmagában nagyon igaz ember volt. Nagyon-nagyon igaz ember. Nem ismertem a Bibliában hozzá hasonlót. Ő tényleg volt valaki, és olyan kifejezésekkel beszélt magáról, amelyeket el sem tudunk gondolni: mikor én mentem, mikor én beszéltem, az emberek itták a szavaimat. Ez addig volt így, míg az Úr kezelésbe nem vette, és meg nem látta az Úr dicsőségét, hogy végül azt mondja: „kezemet a számra teszem, és hallgatok”.

A Bibliában sokszor vannak szélsőséges esetek. Az az ember, aki szerette az Urat, szerette az áldást, szerette az elsőszülöttséget, de nagyon erős volt, találkozott az Úr angyalával, és harcolt vele. Fizikailag is nagyon erős ember volt. És látva az angyal, hogy nem tudja őt legyőzni, egy ütést mért a csípőjére. Leesett a földre, és reményt vesztve kérte az áldást. Ütést kapott a természeti ereje, ekkor az Úrhoz kiáltott, és a neve megváltozott. Milyen áldás ez! Testvérek, mi ma ebben a folyamatban vagyunk.

Az Úr nyissa meg a szemeinket, hogy láthassunk, és hogy meglássuk milyen terve van Neki a mi életünkkel. Mit akar Ő kimunkálni? Mire hívott el? Szeretnénk szólni néhány szót, igyekszünk, hogy a testvérek áldásban részesüljenek, de nincs élet. Mondhatunk nagyon érdekes dolgokat, és mégis, az élet nincs jelen. Megmagyarázhatjuk a dolgokat. Watchman Nee megírta Szellemi embert; és nagyon sok részlet van ebben a könyvben. Nagyon pontosra akarta csinálni. Tudjátok miért? Mert Isten akkor még nem vette őt kezelésbe. Nem arra kell törekednünk, hogy mindent megmagyarázzunk, tisztázzuk a dolgokat, hogy nagyon pontosan leírjunk és részletezzünk mindent. Adjunk helyet a Szent Szellemnek, hogy jöhessen a mennyei világossággal, és megvilágosíthassa az embereket! Adj helyet Neki! Péter arra készült, hogy szónoklatot tartson Kornélius házában. Ki tudja, mit akart mondani (az is lehet, hogy tévedek), de miközben beszélt, a Szent Szellem leszállt azokra akik őt hallgatták.

Testvérek, értsük meg, szükségünk van mennyei világosságra, szükség van a Szent Szellem megvilágítására az életünk felett, hogy vegye az írott igét, és élő és ható igévé alakítsa a mi számunkra. És szükséges, hogy lássuk Azt, Aki irányít minden helyzetet az életünkben, Aki nem téved. Mikor az Úrhoz jövünk, nem kell másnak tettetnünk magunkat, mert Ő úgyis tudja milyen törékenyek, milyen sérülékenyek vagyunk. Jöjjünk úgy, ahogy vagyunk, és mondjuk el Neki a bajunkat, a problémánkat, és Ő meg fog érteni. Testvérek, imádkozom, hogy mind, akik itt vagyunk, és mások, akik később hallgatják meg ezt, legyenek csatornák, amelyek által az élet folyama kifelé áradhat. És bárhol, ahol az élet elhalad, hozzon épülést, gyógyulást, helyreállítást minden emberben. Az Úr áldjon meg titeket, testvérek.

Isten igazságának kettős természete (Robert Govett)

PDF, teljes szöveg: Govett_Robert_Isten_igazsaganak_kettos_termeszete

Szívesen és nagy haszonnal elmélkedünk azon, hogy a Szentírás isteni igazsága milyen harmonikus és egységes egészet alkot. Olyan sok szerző tollából, olyan eltérő körülmények között, egymástól olyan távoli időszakokban íródott a Biblia, mégis egyetlen hatalmas témáról szól.

Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról – ahogyan tagadnunk sem szabad –, hogy oldalain folyamatosan egymásnak látszólag ellentmondó igazságok domborodnak ki. Jelen írás célja, hogy minél világosabb módon az olvasó elé tárjon ezekből valamennyit.

A Szentírás kettős természetű igazsága az egyik erőteljes érv amellett, hogy a Biblia nem ember műve. Az emberi elme dicsősége abban rejlik, hogy egységet képes alkotni. Arra törekszik, hogy különböző, egymástól eltérő eredményeket egyetlen közös alapelvre vezessen vissza; hogy minden kétértelműségtől, félreérthetőségtől megtisztítsa ezeket; hogy megmutassa, a különböző megjelenési formák mögött mégis ugyanaz az egy törvény húzódik. Bármi, ami ennek a teljességnek az útjában áll, azt vagy kikerüli, vagy tagadja, mint olyat, ami felfedezésének dicsőségét vagy hatékonyságát rontja.

Istennél azonban ez nem így van. A természetben Isten folyamatosan két egymással látszólag ellentétes alapelv mentén cselekszik. Mi tartja meg a bolygók csodálatos rendben történő mozgását a Nap körül? Nem egyetlen erő, hanem kettő – két erő, mely az anyag minden egyes részecskéjét ugyanabban a pillanatban mindig egymással ellentétes irányban húzza. Hagyjuk meg csak az egyiket, és Földünk azonnal kiröpül végtelen űrbe. Adjunk korlátlan hatáskört a másiknak, és a bolygó hamarosan beolvad a Napba. A két erőhatás között azonban harmóniában halad a maga útján. Hogyan történik az élet fenntartása? Két ellentétes minőségű, gáz halmazállapotú anyag segítségével. Ha csak az egyiket lélegeznénk be, az hamar halált okozna a felgyorsult és erőteljes anyagcsere-folyamatoktól; ha pedig a másik vegyítetlen légkörébe kerülnénk, néhány perc alatt kioltódna az élet. Testünk folyamatosan két ellentétes erő hatásának van kitéve – az egyik által az izmok, a vér és a csontok sejtjei folyamatosan szétesnek és kiürülnek, a másik által azonban a bekerült anyagokból folyamatosan új sejtek képződnek. Miből áll a só, amelyet megeszünk? Két olyan anyagból, melyek közül bármelyik halálos lenne önmagában.

Nincs tehát semmi meglepő abban, ha két, látszólag ellentétes alapelv található egymás mellett a Bibliában. „Egység a többszörösségben, többszörösség az egységben” – ez a fő alapelv, melyen a világ és amelyen a Biblia is felépül.

Szeretnék bemutatni néhányat az egymásnak látszólag ellentmondó tanokból. Ezek legtágabb és legnyilvánvalóbb területe az igazság két olyan rendszerén belül található, melyeket kálvinizmusnak és arminianizmusnak nevezünk.

I. Néhány igeszakasz a lehető legvilágosabb szavakkal tulajdonítja Isten hatalmának az EMBER MEGVÁLTOZÁSÁT, amikor az Istennel szembeni ellenségesség helyett szeretni kezdi Őt. Az Ige azt mondja erről, hogy ez azért lehetséges, mert világegyetem szuverén (teljhatalmú) Ura ezt már jóval a teremtés előtt elhatározta. Más helyen viszont úgy beszél a megtérésről az Írás, hogy ez az ember saját cselekedete. Úgy tekinti, mint ami a használt eszközöknek köszönhető. Kijelenti, hogy mindenkinek kifejezett kötelessége Istenhez fordulni, és ha valaki ezt elhanyagolja, vagy ellenáll ennek, akkor az az illető jogos elítéléséhez fog vezetni.

1. „és egy asszony, Lidia (…) hallgatott (figyelt). Az Úr felnyitotta a szívét, hogy odafigyeljen azokra, amiket szólt Pál” (Csel 16,14¹).

2. „és akik (a világkorszakra szóló) aioni életre voltak rendelve, hittek” (Csel 13,48).

3. „(…) kiválasztott titeket az Isten kezdettől fogva a megmentésre (üdvösségre) a Szellem megszentelésében és a való(igaz)ság hithűségében” (2Thessz 2,13).

4. „amint kiválasztott minket Őbenne a világ(alap) levetése előtt, hogy legyünk szentek és feddhetetlenek (hibátlanok) Őelőtte, szeretetben” (Ef 1,4).

De a másik típusba tartozó példák is gyakran előfordulnak:

1. „Ezek pedig nemesebb lelkűek voltak, mint a thesszalonikaiak, befogadták az Igét minden készséggel (vágyódással), naponta vizsgálták (kutatták) az írásokat, hogy úgy vannak-e ezek, így hát sokan közülük hívővé is lettek” (Csel 17,11-12).

2. „és ti nem akartok hozzám jönni, hogy életet kapjatok (nyerjetek)” (Jn 5,40).

3. „térjetek észre (változtassátok meg gondolkozásmódotokat) és merítkezzék be mindegyitek a Jézus Krisztus nevére (…), mentsétek meg magatokat ettől az elferdült nemzedéktől!” (Csel 2,38;40)

4. „Ügyeljetek tehát, nehogy rátok jöjjön, amit a próféták megmondottak: lássátok meg ti másokat lenézők, és csodálkozzatok és tűnjetek el” (Csel 13,40-41).

5. „A tudatlanság idejét azért elnézte Isten, de most azt parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek.” (Csel 17,30 – Károli rev. 2011).

Helyenként a kettő megdöbbentően közel kerül egymáshoz.

1. „Akkor feddeni (korholni) kezdte a városokat, amelyekben a legtöbb csodája (erő-megnyilvánulása) történt, mert nem változtak meg (nem tértek észre). Jaj neked Korazin, jaj neked Betszaida! mert ha Tiruszban és Szidonban történtek volna a bennetek végbement csodák /erő(megnyilvánuláso)k/, már rég zsákban és hamuban észretértek volna (gondolkozásmódot változtattak volna). Sőt mondom nektek: még Tirusznak és Szidonnak is elviselhetőbb (tűrhetőbb) lesz a sorsa az ítélet napján, mint nektek” (Mt 11,20-22).

Mi sem egyértelműbb tehát, mint, hogy az embernek személyes felelőssége van abban, hogy Istenhez forduljon, és annál bűnösebb, minél több lehetőséget szalasztott el a megtérésre! Mégis, mi következik rögtön azután, hogy az Úr Kapernaumot elítélte azért, mert nem tért meg?

2) „Abban az időszakban szólt Jézus, ezt mondta: vallást teszek Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosok elől és kijelentetted (leleplezted, láthatóvá tetted) (ezeket) a kisgyermekeknek. Igen Atyám, mert így tetszett ez neked” (Mt 11,25-26).

Itt világosan azt olvassuk, hogy Isten szuverén módon jár el egyesek kiválasztásában és mások kihagyásában. Sőt, a kettőt szorosan egy mondatba szövi össze.

3) „Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek az akarást és a munkálást jótetszésének megfelelően” (Fil 2,12-13).

A keresztények először megpróbálták a két állítást összebékíteni egymással, azaz egyesíteni a kettőt. Mivel azonban rájöttek, hogy ez lehetetlen, a nagy többség megállapodott az egyik kategóriánál, és elutasította a másikat. Igeellenes egységet hoztak létre a maguk gondolataiban, vagy elutasítva, hogy meghallgassák az ellenkező igazságot, vagy úgy kiforgatva az ellentmondani látszó igeszakaszokat, hogy amennyire csak lehet, azok is az ő nézeteiket támasszák alá. Így két uralkodó nézet emelkedett ki e pontok mentén – az egyik csoport arminiánusnak, a másik kálvinistának nevezi magát.

Sok kár származott ebből.

1. Az arminiánusok hiábavaló magukban bízásba, szakadatlan tevékenységbe és az eszközök (módszerek) bálványozásába estek. Az emberi cselekedet, erő és tevékenység került előtérbe ebben a nézetben. Az ember dicsősége és tisztessége átvette Isten dicsőségének és tisztességének a helyét.

2. A kálvinista séma maga is ugyanilyen káros hatású lett a másik irányban. Mivel megszokták, hogy Istent csak szuverén, mindenkitől független jótevőnek lássák, az embert pedig csak passzívnak és tehetetlennek, szellemi tespedésbe süllyedtek; és gyanakvón méregetik azokat, akik valamiképpen tenni próbálnának az ember üdvösségéért.

A szélsőséges arminianizmus függetlenítette Istentől az embert, és vagy Isten korlátlan előre tudását vagy korlátlan hatalmát tagadja.

Az extrém kálvinizmus pedig oly mértékben eltörölte az egyéni felelősséget azáltal, hogy az embert tehetetlennek tekinteti, hogy ezzel teljes tétlenséget szült, és a határára került annak, hogy Istent tegye a bűn szerzőjévé.

»Mi tehát a teendő? Melyiket higgyük a két állítás közül?«

Ebben rejlik a bajok gyökere! Mindenki biztosra veszi, hogy választani kell a kettő között; és ha nem tudjuk összeegyeztetni a két rendszert, akkor szabadságunk van azt választani, amelyik jobban tetszik. Ez merő hitetlenség. Ugyanaz az Isten, aki az egyiket mondta, mondta a másikat is! Azt kérdezzük, melyikben kellene hinnünk? Melyikben? Mindkettőben!

Nem kell összebékítenünk őket, mielőtt kötelesek lennénk elfogadni mindkettőt és aszerint cselekednünk. Elegendő, hogy Isten Igéje egyiket is, másikat is ugyanolyan határozottan állítja.

II. Vegyük például a következőt: Kire vonatkozik az Úr Jézus halála által szerzett megváltás?

Folytatás tovább: Govett_Robert_Isten_igazsaganak_kettos_termeszete

Hogyan hallhatjuk meg Isten hangját? (Otto Stockmayer)

“A ószövetségi időkben Izrael gyermekei folyamatosan a felhő alatt voltak. ” Az Úr parancsa szerint mentek Izráel fiai, és az ÚR parancsa szerint ütöttek tábort” (RK, 4Mózes 9,18). Vajon elképzelhető, hogy az Újszövetség alatt az Úr nem mondja meg nekünk, hogy mennyi ideig ültet minket a lábaihoz, hogy felkészítsen és felszereljen az új szolgálatra – és hogy azután hová és milyen messze kell mennünk? Jézus Krisztus, az Ő testének napjaiban, magától “semmit sem cselekedhetett”; azt tette, amit az Atyától látott cselekedni. Ez a mi kiváltságunk, hogy úgy járhatunk, ahogyan Ő járt, úgy szolgálhatjuk Őt, mint a barátai, nem mint a szolgái. “A szolga nem tudja, mit tesz az ura.” Mindaz, amit Jézus az Atyától hallott, megismertette velünk (János 15,15).

A régi sátor készítésekor semmi sem volt bízva még a legtehetségesebb építész ítéletére sem. Minden részletet, még a kapcsok számát is, Isten utasításai szerint kellett kivitelezni, azon minta szerint, amit Mózesnek mutatott a hegyen. Mi Isten temploma vagyunk, ami a szent sátornál egy sokkal dicsőségesebb szentély. Életünk legfőbb feladata az, hogy bemutassuk Istent a világnak, az embereknek és az angyaloknak. Akkor lehet-e bármit is, tűnjön az bármennyire jelentéktelennek, a saját véleményünkre bízni? Megengedhető-e, hogy időnk egy bizonyos részét a saját elképzeléseink szerint töltsük?

Nem azt mondom, hogy nem kell használni az értelmünket. De csak akkor leszünk igazán értelmesek és bölcsek, ha Isten tekintete által engedjük magunkat vezetni (Zsolt. 32,8). Ő nem pusztán rabszolgákat akar, nem gépeket. Isten féltékeny az Ő Fiára. A menyasszonynak, akit az Ő Fia számára szánt, segítőtársnak kell lennie, az Ő társának; olyannak, aki messziről ismeri Őt, érti a gondolatait, aki képes és alkalmas arra, hogy szellemi egységben munkálkodjon vele.”

"Bátorítsuk egymást, mivel közeledik az a nap"

Hogyan hallhatjuk meg Isten hangját? (pdf)

Otto Stockmayer (1838-1917)

“Szemeimmel tanácsollak téged …” (Zsolt. 32,8)

Csak az tud Istenre várni, aki eltökélte magában, hogy fenntartás nélkül mindenben Őt szolgálja; és csak azok tudnak a legteljesebb értelemben véve “szolgálni az élő és igaz Istennek”, akik “elfordultak a bálványoktól, és mint megváltottak, megfeszíttettek és feltámadottak, megtanultak Istenre várni” (angolból, 1 Tesz. 1,9).

Az igazi szolgák Uruk érdekeit keresik. Aki a saját érdekét is keresi, sohasem lesz olyan állapotban, hogy várakozó állásponton tudjon maradni. Egyedül csak az áll igazán az Úr rendelkezésére, aki Krisztussal és Krisztusban meghalt önmagának, a bűnnek és a világnak, és többé semmit nem keres önmaga számára ebben a világban. Az ilyen “meg van szentelve a Jézus Krisztus testének megáldozása által” (Zsid. 10,10), más szóval, rendelkezésre áll bármilyen szolgálatra, amiben Isten használni akarja őt.

Sába királynője látta azoknak a boldogságát és dicsőségét, akik éjjel és nappal ott álltak Salamon előtt…

View original post 1 528 további szó

„A szeretet épít” – Mit jelent szelleminek lenni? (T. Austin-Sparks)

https://www.austin-sparks.net/english/books/006084.html
PDF: “A szeretet épít” – Mit jelent szelleminek lenni?

Olvassuk: 2Korinthus 6,11-13; 1Korinthus 4,14-15; 2,15; 3,1; 12,1; 2Korinthus 5,13-18

Általánosan ismert és elfogadott, hogy a korinthusiakhoz írt két levél fő témája, hogy mit jelent szelleminek lenni. Az imént olvasott szakaszokból ez világosan kiderül, ha pedig röviden elgondolkodunk ezen a két levélen, magunk is észrevehetjük, hogy ez valóban így van.

Az apostol első levelét azzal kezdi, hogy utal arra, milyen bőségesen el vannak látva a korinthusiak szellemi áldásokkal, és hogy semmilyen szellemi ajándéknak nincsenek híján. Mivel a korinthusiak ennyire bővelkedtek a szellemi ajándékokban, és mert olyan gyülekezet voltak, ahol ezek a szellemi ajándékok ilyen nagy teret kaptak, ezért magukat nagyon szellemi embereknek tartották. Elég kiábrándító, amikor az apostol oly hamar így szól: „Nem tudtam úgy beszélni veletek, mint szellemiekkel, hanem mint hústestiekkel, mint kisdedekkel” – holott nem voltak híján egy szellemi ajándéknak sem – ez pedig egyértelművé teszi, hogy ha valakinek vannak szellemi ajándékai, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy az illető az életben is szellemi embernek bizonyul.

Mit nem jelent szelleminek lenni?

Pál különböző rendű és rangú szellemi ajándékokat említ. Ott van közöttük az ismeret ajándéka, de ehhez meglepő, majdhogynem félelmetes hangsúllyal teszi hozzá, hogy a szellemi ismeret nem feltétlenül a szellemi élet jele. Ez elég meghökkentő, nem igaz? Hiszen ha valakinek van szellemi ismerete, az bizonyosan azt jelzi, hogy az illető szellemi ember! Nem, ez egyáltalán nincs így. Lehet valaki szellemi ember, és lehet szellemi ismerete; de az is lehet, hogy valakinek van szellemi ismerete, de ő maga ugyanakkor nem túl szellemi ember a valódi és észrevehető értelemben. Persze alapvetően igaz, hogy szellemi, de semennyivel sem teljesebb értelemben, mint amennyire egy csecsemő az. Így kezd az apostol a szellemi állapot egész kérdéskörével foglalkozni: először rámutat, mit nem jelent szelleminek lenni – ezzel rögtön megdönt minden téves elképzelést, és hagyja, hogy a téves struktúra nagy robajjal leomoljon. Néha nagyon szükséges és fontos, hogy bármit építettünk, hagyjuk darabokra hullani és leomlani körülöttünk, ha az hamis.

Az a gondolat él bennünk, hogy ha rendelkezünk különböző dolgokkal, amelyek az Úrtól vannak, és amelyek azt jelzik, hogy a Szellem ereje és a Szellem jelenléte ott van az életünkben; ha van világosságunk, és látunk valamilyen igazságot; ha megvan ez vagy az az ajándékunk, akkor mi bizonyosan szellemi emberek vagy szellemi gyülekezet vagyunk. Meglehet, hogy ilyenkor szükséges az egész felépítményt egyetlen csapással romba dönteni. Pontosan ezt teszi itt az apostol. Határozottan megmutatja, hogy mit nem jelent szelleminek lenni.

Utána azonban nekilát, hogy megmutassa, milyen valójában a szellemi ember, és most mi is ezt a pozitív oldalt fogjuk megvizsgálni. Lehetne nagyon komoly és súlyos csapásokat mérni a negatív oldalra, de attól mind szenvednénk, hiszen velünk kapcsolatban is merülhetnek föl jogos kifogások, ezért jobb, ha nem kritizálunk másokat. Mindannyiunknak jócskán felül kellene vizsgálnunk az álláspontunkat. Mindannyiunknak vannak téves elképzeléseink; talán valamilyen téves álláspontot alakítottunk ki bizonyos dolgokkal kapcsolatban, lehet, hogy pont ott, ahol sok világossággal és igazsággal rendelkezünk, és tudunk beszélni az örökkévaló szándék mélyebb dolgairól és így tovább. Azt gondoljuk, hogy ez valamilyen nagyobb mértékű szellemi képességet jelez a részünkről; hogy eljutottunk valahova szellemi értelemben; hogy valahol vagyunk, ahol mások nincsenek – pedig lehet, hogy ez teljesen téves gondolat, és az egész épületünk hamis.

Lehet, hogy az Úr megrendíti támasztékaink alapjait, és hagyja, hogy az építményünk teljesen leomoljon körülöttünk, úgy, hogy nem tudjuk, hol vagyunk, az után a sok tanítás után, amit magunkévá tettünk, és a sok ismeret után, amellyel rendelkezünk. Bizony, megment minket hűséggel az Úr minden tévelygéstől.

Mit jelent szelleminek lenni?

Az Úr azonban nem csak ilyen romboló, negatív módon bánik velünk, és ha az apostol hangot is ad ennek az oldalnak ezekben a levelekben, még inkább gazdagon és kimerítően foglalkozik az építővel és a pozitívval. Teljesen egyértelművé teszi mindenki számára, akinek csak van szeme a látásra és valóban kereső szíve van, hogy mi jelenti azt, ha valaki valóban szellemi. Ha nem ez vagy az a dolog, akkor mi? Az apostol egyetlen szóban foglalja össze: a szeretet. „Ha angyalok és emberek nyelvén szólok is… ha prófétálás ajándéka is megvan… de szeretet nincs bennem…”. Habár megvan mind az ismeretem és mind az ajándékok, a szellemi ajándékok, melyeket úgy tekintek, hogy azok tesznek szellemivé engem, az egész lehet, hogy valójában semmi. Lehet, hogy semmi vagyok, és így semminek sincs haszna, amit teszek.

Krisztus szeretete nyilvánul meg Pálon keresztül

Pál bizonyosan nem azt mondja, hogy választani kell az ajándékok és a szeretet között; csak legyen bennünk szeretet, az ajándékok pedig nem számítanak. Hanem azt mondja, előfordulhat, hogy vannak ajándékaink, ugyanakkor nincsen semmilyen valóságos szellemi mérték az életünkben. Van ugyanis valami több, akár vannak ajándékok, akár nincsenek. És ez az a valami, ami számít. Ebből a két levélből az derül ki tehát, hogy a szellemi ember jele a szeretet. Amikor Pál arról beszél, mit jelent szelleminek lenni, az egészet a szeretettel köti össze; és ezt szem előtt tartva, így olvasván ezeket a leveleket, rám nagyon erős benyomást tesz, ahogyan Pál ezt az igazságot a saját életén keresztül bemutatja.

Amennyiben a szeretet jelenti, hogy valaki szellemi, és ha valaki szellemi, akkor ott szeretet van, akkor semmi kétség afelől, hogy Pál személyében szellemi emberrel találkozunk. Sehol máshol nem sugároz úgy Pálból a szeretet, mint ezekben a levelekben. Az ember teljesen lenyűgözve csodálja, milyen szeretettel volt Pál ezek iránt a korinthusiak iránt. Észrevehetjük, hogy ismételten úgy szólítja őket, mint gyermekeit: „gyermekeim”, „úgy szólok hozzátok, mint gyermekeimhez”; „Mert ha tízezer nevelőtök volna is a Felkentben, még sincs sok atyátok, mert a Felkent Jézusban az örömüzeneten át én nemzettelek titeket.” (1Kor 4,15 – Csia).

Ahogy végigmegyünk ezen a két levélen, látjuk, milyen nagy helyet foglal el benne a szeretet. Jól ismerjük a klasszikus 1Korinthus 13-at. Majd a második levél első hat fejezete, és ez a csodálatos ige: „Szánk megnyílt, szívünk kitárult előttetek, korinthusiak (…) Viszonzásul pedig, mint gyermekeimhez szólok, tárjátok ki ti is a szíveteket” (2Kor 6,11.13).

Pálnak ez a szeretete ellentétben áll azzal, ahogyan ők Pálhoz viszonyultak. Sok pártra voltak szakadva, amelyekben Pálnak csak nagyon kis hely jutott, ha jutott egyáltalán. Ilyeneket mondtak: „Mi Péteré vagyunk, mi Apollósé!”. Néhányan Pálé voltak, de a többségük nem. Nem volt hely bennük az ő számára, holott ő nemzette őket az evangélium által, neki köszönhették a szellemi életüket Krisztusban. Nagyon jól ismerjük az utalásokat ezekben a levelekben, hogy miket mondtak róla, kritizálták a külső megjelenését, a módszereit, azt, hogy mit hogyan csinál; megítélték, félreértették. Megbízhatatlannak tartották. Mivel azt mondta, hogy elmegy hozzájuk, és nem ment el; nem érkezett meg akkor, amikorra mondta, így szóltak: „Pálra nem lehet számítani, megbízhatatlan, nála az „igen” az „nem”, nem lehetünk biztosak felőle!”

Nem mondhatjuk, hogy mindez természetes szeretetre indítaná az embert irántuk, Pál azonban azt írja: „ha ti kevésbé szerettek is engem, én felettébb szeretlek benneteket”. A levelek az apostol csodálatos szeretetével vannak tele, és ha meggondoljuk, ez az egyetlen, ami helyes ebben a helyzetben. Az ember vagy teljesen befejezi velük, feladja, mossa kezeit, és máshol próbálkozik tovább, vagy olyan szeretet lesz benne, mely fölébe emelkedik ennek az egésznek; mely meghaladja, felülmúlja ezt; olyan szeretet, mely nagyobb ennél a szeretetlenségnél, és főleg annál a szeretetlenségnél, ami a szellemi állapotról vallott felfogásukban rejlik a maguk hústestiségével együtt. Ezt nagyon nehéz elviselni. Ha azok az emberek alázatban maguk is tévelygőnek, gyengének, tökéletlennek tartották volna magukat, és a szelídség szellemével fordultak volna Pálhoz, akkor könnyen lehetett volna boldogulni velük. De amikor taszító és durva hústestiségükkel együtt azt gondolják magukról, hogy nagyon szellemi emberek, akkor az igen nehéz. Ahhoz olyan kegyelemre van szükség, mely több annál, mint amire test és vér képes; ez a kegyelem pedig ebből a szeretetből fakad.

Csak egy megoldás létezik ilyenkor, ez pedig nem más, mint ez a fajta szeretet. Az egész építményt le kell rombolni, földdel tenni egyenlővé, különben ezzel a nem sok jót ígérő anyaggal kellene építkezni, minden velejárójával együtt. Építeni kell, de ha a nehézségek egyikét éppen a szellemi ismerettel kapcsolatos hozzáállásuk jelenti, akkor nem lehet szellemi ismerettel, vagy még több szellemi ismerettel őket építeni. Ha az juttatta őket zsákutcába, hogy hústesti módon álltak hozzá a szellemi dolgokhoz, akkor nincs értelme ezeket, az ajándékokat és a többit úgy hangsúlyozni, hogy ezek a későbbiekben számítani fognak. Így csak még többet építenénk ebből a tévedésből.

„De a szeretet épít”

Az egyetlen, ami valóban épít, a szeretet. „Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít” (1Kor 8,1). Tehát vagy egyáltalán nem lesz építés, mert a hamis építménynek le kell omlania – tudjátok, mit mond ebben a levelében Pál, hogy ki mit épített, tűz fogja megpróbálni: „Alapot vetettem (…), vigyázzon mindenki azonban, hogyan épít rá (…); mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz (…), a tűz fogja megpróbálni” (1Kor 3,10-15) – tehát a hamis építmény előbb vagy utóbb vagy le fog omlani, vagy pedig igaz építmény lesz. Ha valódi épület akar lenni, akkor csak egyetlen dolog van, ami igazán épít, és ez a szeretet. Az egyetlen alkotóelem, amely valóban épít, a szeretet. Lehetnek, és vannak is ajándékok, és ezek fontosak lehetnek, de önmagukban nem fognak építeni.

Az apostol rá akar mutatni, hogy az ajándékok azért adattak, hogy azokkal építés, felépülés történjen, de öncélúakká váltak, önmagukban lévő dolgokká, és így nem végzik el azt, amire Isten adta őket, az egymás felépítését. Miért? Mert ilyen természeti és hústesti módon álltak ezekhez, hogy bizonyíthassák velük, hogy ők „különlegesen megáldott” emberek.

Bocsássatok meg, hogy így megvizsgálom ezeket, de látjátok, ahogyan haladunk előre, és egyre többet ismerünk meg a megpróbáltatás tüzeiből, egyre inkább elveszítjük az érdeklődésünket minden iránt, aminek nincsen azonnali gyakorlati értéke. Lehet, hogy ez az öregedés velejárója? Az ember rájön, hogy már nincs túl sok hátra, és jobban teszi, ha elkezdi felfogni, hogy minden számít; nincs hely és nincs idő a díszekre. Minden dolog legyen hasznos, mindennek legyen közvetlen, gyakorlati értéke; nincs többé türelmünk puszta szavakra, nem érdekelnek már a nagyívű, öncélú gondolatok. Rögtön meg vagyunk rostálva, és egyedül az érdekel bennünket, hogy mi az, ami éppen történik? Mi lesz elvégezve? Meddig jutunk el? Mennyi a valósága, mennyi a szellemi és gyakorlati értéke a dolgoknak? Nem az érdekel, hogy mennyire nagyszerűek a beszédek és milyen csodálatosak az elgondolások, hanem az, ami éppen történik, ami az igazi értéke a dolgoknak. És pontosan erről van szó. Ezekben a napokban, melyeket most is élünk, egyedül a valódi, szilárd épület számít, mely ki fogja állni a tűz próbáját; mely lényegét tekintve valóban szellemi; nem valami nagyszerű eszme vagy gondolati rendszer, hanem az a szilárd és stabil épület, mely nem fog megsemmisülni és füstként elszállni, amikor elérkezik a tűzpróba napja.

Mintha most is ilyen napokban élnénk, amikor a munkánkat tűz próbálja meg, és a valódi értéke mindannak, ami eddig történt, amit eddig mondtunk, amit képviseltünk, világosságra kerül. Akkor ennek a kérdésnek nagyon is valóságos értelme van: Mi épít? Pál pedig azt mondja, hogy a szeretet épít, sőt, a szeretet az egyetlen, ami valójában épít, és nincs semmi remény az építésre, hacsak nincs szeretet. Akár fel is adhatjuk az egészet, hiszen csak valami hamis, téves, mű dolgot fogunk létrehozni, ami nem fog megállni, és nem fog működni, ha nincsen szeretet.

Egy ilyen helyzetben, ilyen emberekkel, mint amilyenek a korinthusiak is voltak, akkor és most, meg kell látnunk valamit, ami nagyobb; valamit, ami túlmutat ezen; ami nem hagyja, hogy eltántorodjunk, ami nem hagyja, hogy kétségbeesve elcsüggedjünk ettől az egésztől. Kell, hogy legyen valamink, ami megszabadít attól, hogy ez legyen a hozzáállásunk: „Hát nézd meg ezeket az embereket, micsoda borzalmas, zagyva összevisszaságban és ellentmondásban vannak! Én mosom kezeimet, ebből itt nem lesz semmi.” Kell, hogy legyen valamink, ami megment minket ettől, amikor látjuk, hogy milyenek, és ma is ugyanolyanok, mint amilyenek Pál napjaiban voltak. Bocsánat, ha ez sértőn hangzik. De ilyenek vagyunk, nem vádoljuk a korinthusiakat – mi is ilyenek vagyunk. Mindegyikünk ugyanúgy képes ugyanazokat elkövetni, mint ők. Nagy adag hústestiség van bennünk.

Mindannyian szeretjük szellemileg jól érezni magunkat. Mi a mi lényünk egyetlen kívánsága, óhaja, vágya? Nem az, hogy azt érezzük, eljutottunk valahova, váltunk valamivé, hogy szellemileg elértünk valamit, hogy igazán vagyunk valakik szellemi értelemben? És ha valaki megjegyzi, hogy milyen jó emberek vagyunk, mekkora szentek, milyen jól és kellemesen tudjuk érezni magunkat tőle! Igen, ez ott van bennünk, de ez csak a gyökere, a magja ennek a dolognak: az eredeti bűnnek. Mi volt az eredeti bűn? Ádám a Sátánra hallgatott, és kinyújtotta a kezét, hogy önmagában birtokoljon dolgokat ahelyett, hogy az Úrban birtokolná azokat. „Tedd ezt, és olyan leszel te is, mint Isten, független leszel Istentől, meglesz mindened önmagadban, nem kell Istentől függened!” Ezért odanyúlt, hogy meglegyen neki mindene önmagában, hogy érezze, hogy megvan neki a tudás, az ismeret, az ítélet, döntés, a véghezvitel hatalma, annak hatalma, hogy beteljesítse a saját sorsát önmagában. Ez az eredeti bűn. Ez mindnyájunkban ott van; azt akarjuk, hogy valami meglegyen önmagunkban.

A korinthusiak tehát egyszerűen az eredeti bűn révén az isteni ajándékokat is megragadták, hogy önmagukból valóvá tegyék. Ez pontosan a szeretet ellentéte – valamit önmagunkból kihozni, valaminek lenni önmagunkban. „A szeretet” mondja Pál, „nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül” – „nem fitogtatja magát”, mondja Moffatt; „nem viselkedik öntelten, fontoskodón”, mondja egy ének. De az emberi természet ilyen. A szeretet viszont nem ilyen. Ez az eredeti bűn, és az nem épít.

Szeretet – a kereszt gyümölcse

Látjátok tehát, az apostol az egész kérdés kapcsán egyenesen a kereszthez vezet oda bennünket. A 2Korinthus 5-ben egyenesen a kereszthez jutunk. „Krisztus szeretete szorongat minket.” Csodálatos szó ez, hogy „szorongat”. Nagyon hatalmas, erőteljes kifejezés, melyet sokféleképpen fordítanak az Újszövetségben. Amikor megérintette az asszony, az Úr azt kérdezte: „Ki érintett engem?”, a tanítványok pedig azt válaszolták, „Mester, a sokaság szorongat (vagy szorít, nyom) Téged, és azt mondod, ki érintett?” Ez a szó, hogy „szorongat” vagy „szorít” ugyanaz a szó a görögben, mint ami itt áll a 2Korinthus 5-ben. Tudjátok, milyen egy tömegbe bekerülni. Mennyire tehetetlenek vagyunk egy nagy csődületnek a közepén! Ha bekerülünk egy ilyen tömegbe, amely egyfelé áramlik, hasztalan próbálnánk az ellenkező irányban kijutni onnan. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy együtt haladunk vele. Krisztus szeretete szorongat, nyom, visz magával, mert „úgy ítélünk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy az élők többé ne önmaguknak éljenek (ezentúl nem önmaguknak, hiszen meghaltak), hanem annak, aki érettük meghalt és feltámadott. Azért mi ezentúl senkit sem ismerünk (hús)test szerint” (2Kor 5,15-16). Az ilyen szeretet a kereszt gyümölcse.

A kereszt munkája olyan gyümölcsöt terem bennünk, hogy általa más szemléletmóddal tekintünk az emberekre, ami nem hústest szerinti. Ez az egyetlen, ami építeni fog. Ha hústest szerint tekintünk az emberekre, akkor semmilyen építés nem lesz. El tudjuk azt képzelni, hogy szellemileg tudjunk építeni valakit, miközben természet szerint, hústestileg nézünk rá? Nem tudunk, így nem lehet. És ez egyáltalán nem jelenti azt feltétlenül, hogy ezek nagyon rossz emberek lennének a hústestükben, és mi mindig számon tartanánk a hústesti hibáikat. Ha hústest szerint nézzük őket, akkor sem tudjuk őket építeni, ha nagyon jók a hústestükben!

A keresztények között nagyon sok érzelmi alapú barátság van, rosszfajta barátság, elfogultság, rajongás. Az illető nagyon vonzó és magával ragadó személyiség, és valaki egészen rajongani kezd érte, csodálatosnak találja, vonzáskörébe kerül, megszállottjává válik. Mondjátok meg, milyen építő értéke van ennek egy idő után? Sehová nem jut el ez így szellemi értelemben. Nagyon gyakran valódi veszéllyé és akadállyá válik ez a szellemi életre nézve. Akár ez van, hogy nincs konkrétan számba vehető erkölcstelenség vagy hiányosság, akár az, hogy hústestiségükben olyanok, mint a korinthusiak, csak valamilyen más hibával, gyengeséggel, kudarccal vagy bűnnel, ha az emberekre folyamatosan természet szerint gondolunk, akkor semmilyen építés nem fog történni.

Egyedül Krisztusra és egyedül Krisztussal építhetünk. Bonyolultnak hangzik? Ó, az épület Krisztus; mindaz, amit az építés jelent, Krisztus; és ha Ádámra tekintünk, az emberre, az nem Krisztus; és ha minket mindig ez befolyásol, és ez van ránk hatással, akkor nem fogunk túl messzire jutni az építéssel. Az egésznek pedig az a lényege, hogy ha én segíteni akarok neked, és te segíteni akarsz nekem, valahogyan fölébe kell kerekednünk annak, amik természet szerint vagyunk, különben egyszerűen mossuk kezeinket egymással kapcsolatban, azaz kölcsönösen lerázzuk a felelősséget, vagy pedig mindig konfliktusba kerülünk egymással. Úgy bizonyosan nem lesz pozitív szellemi épülés.

Tehát nagyon körültekintőnek kell lennünk az emberekkel kapcsolatos preferenciáinkat, választásunkat illetően, hogy előnyben részesítünk-e valakit, hogy ezt kedveljük, azt meg nem, és hagyjuk, hogy az ilyen dolgok befolyásoljanak minket. Keresztények között milyen gyakran hallani: „Ehhez a valakihez nekem nincs türelmem; nem bírom ezt és ezt!” Rendben, ha így áll, akkor viszont nem lesz épülés; minden építési munka szünetel.

Nem azt mondom, hogy nem leszünk tudatában más emberek hiányosságainak. Pál jól tudott mindent a korinthusiakról, és pontosan meg tudta mondani, milyen állapotban vannak, de nem hagyta, hogy ez legyen a szint, a vége, a mérték. Olyan szeretet volt benne, amely túlhaladt ezen, és ezt a hozzáállást vette föl: „Nagyon tökéletlen, kudarcot vallott, gyenge valaki ez, csupa borzalmas dolga van, ami engem természetes módon taszít, és amit rendkívüli módon rosszallok, de Isten gyermeke, Krisztus benne van, és nekem a benne élő Krisztusra kell építenem, és arra törekednem, hogy ezt egyre növeljem, ugyanakkor folyamatosan visszautasítsam, hogy eltérítsen az, ami egyebet ott találok! A legkönnyebb lenne egyszerűen elutasítani őket, hogy ne is legyen közöm hozzájuk, de az nem vinne bennünket sehová. Be kell hoznunk Krisztus szeretetét, hogy felülemelkedjen mindenen, és akkor fogunk jutni valahová!” És oly gyakran bizonyosodott be, hogy a legproblémásabb és legkevésbé ígéretes emberek, akikhez nagyon sok szeretetre volt szükség, egy idő után reagáltak, és eljutottak oda, hogy szellemben növekedni kezdtek. És hálát adunk Istennek a türelemért, hogy nem engedtük győzedelmeskedni a kísértést, hogy feladjuk velük kapcsolatban.

Nagyon egyszerű, alap kis ige ez, de nagyon fontos. Olyan valamit építünk, ami meg fog állni, vagy valami jókora, látványos, felfújt dolgot szavakból, igazságokból és értelmezésekből, és az egész semmit sem fog érni, amikor próbára kerül a sor? Isten mentsen! Ahogy a megelőző elmélkedésünkben azzal foglalkoztunk, mekkora szükség van az Úr iránti nagy és megújult szeretetre, úgy most a hangsúly az Övéi iránti megújult szeretet szükségességén van. Mert a szeretet az építőelem és az egyedül használatos anyag az építéshez, és hacsak nem rendelkezünk vele, nem lesz igazi építés; nyugodtan fel is adhatjuk. Az Úr töltse meg a szívünket az Övéi iránti nagy szeretettel, bármilyenek is legyenek.