Lefegyverezvén fejedelemségeket és hatalmasságokat (T. Austin-Sparks)

Eredeti: Stripping Off Principalities and Powers
PDF: Levágván a fejedelemségeket és a hatalmasságokat

„Körülvettek engem a pogányok mind: az Úr nevében bizony levágom őket; körülvettek engem, be is kerítettek engem: az Úr nevében bizony levágom őket; körülvettek engem, mint a méhek; kioltattak, mint a tüsketűz: az Úr nevében bizony levágom őket.” (Zsolt 118,10-12)

„Levetvén magáról a fejedelemségeket és hatalmasságokat, nyilvánosan kipellengérezte, diadalt ülvén felettük őáltala.” (Kol 2,15, Kecskeméthy). Őáltala – vagyis a kereszt által.

A két felolvasott vers közötti kapcsolat megértéséhez szükségünk van az Efezus 6,12-re is: „Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának urai ellen, a gonoszság szellemei ellen, amelyek az ég magasságában vannak”.

Semmi kétség afelől, hogy a 118. Zsoltár messiási prófécia, oly sok minden található benne, ami egyértelműen Urunk harcáról szól a kereszten. „Keményen meglöktek, hogy elessem (…) Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az ÚR cselekedeteit!” Ez olyan világosan az Úr Jézusról és az Ő keresztjéről szól, hogy a tizedik vers és az utána következő is szintén ugyanerről kell, hogy szóljon. Ebben az áll, hogy népek sokasága méhek gyanánt veszi Őt körül, ami azt jelenti, hogy ez ott, a kereszten történt, a sötétség világának fejedelemségei, hatalmasságai és urai által. A gonoszság szellemi seregei vették Őt körbe, zárták körül, ostromolták, szorongatták, próbáltak erőt venni rajta a kereszten, de Ő levágta magáról és nyilvánosan megszégyenítette őket, győzelmet aratva rajtuk a kereszten.

Míg az Úr kereszten elvégzett munkája egyedülálló, végleges és befejezett a legfőbb cél tekintetében, az ehhez hasonló megtapasztalások ismerősek mindazok számára, akik közeli kapcsolatban vannak az Úrral. Egyáltalán nem szokatlan megtapasztalni valamit abból, hogy gonosz és halálos erők vesznek körül minket, hogy lenyomjanak, földre lökjenek és teljesen hatástalanítsanak bennünket. Ismerjük ezt; ki jobban, ki kevésbé – de ahogy haladunk az Úrral, többet fogunk megélni belőle.

Szükséges tisztában lennünk azzal, hogy mi mit jelent valójában

Habár keresztényként ez általános tapasztalatunk, nem mindig vagyunk tudatában, hogy pontosan mi történik, és mi mit jelent valójában. Az Úr Jézus esetében a kereszten ez nyilvánvaló szellemi megtapasztalás volt, de a borzalmas körülmények miatt húsbavágó módon is érte Őt mindez – nem csak valamilyen elvont, szellemi módon. A gondolatainkban el szoktuk képzelni azt, amit olvasunk, és kíváncsi vagyok, vajon ti hogyan képzelitek el Krisztus megkísértését a negyven nap során a pusztában. Elképzelitek konkrétan az ördögöt, ahogy szó szerint és látható módon odamegy az Úrhoz? Pedig az egész lehetett pusztán belső megtapasztalás; mi objektívvé, kézzel foghatóvá tesszük, pedig az egésznek a lényege a körülményekben rejlett.

Nem mindig tartjuk észben, és nem mindig figyelünk arra, hogy bizonyos dolgok hová vezetnek, és mi azoknak a valódi jelentőségük. A gonosz erői sokféleképpen elérhetnek bennünket, mi pedig gyakran csak arra az általuk éppen használt eszközre vagy módszerre tekintünk – így azok könnyedén maguk alá gyűrnek bennünket, ahelyett, hogy átlátnánk ezeken, és rögtön észrevennénk, miről van szó valójában.

Ezek a dolgok pedig a lelkünkön keresztül érnek el bennünket, hiszen, ha nem a lelkünkről lenne szó, az egész meg sem történne, nem lenne semmi jelentősége egyáltalán. Másért nem is lehetne, csakis a lelkünkért. Valami történik velünk, ami a lelkünket, azaz az egónkat, az énünket érinti, mi pedig ezt az adott dolgot csak önmagában nézzük, és nem látjuk meg, hogy mögötte valami egészen más húzódik. Valaki mond nekünk valamit – lehet kritika, dorgálás –, vagy tesz valamit, ami balul sül el. Valaki megfeledkezik valamiről, figyelmetlen – és ez máris fullánkot ereszt belénk, vagy valamilyen hasonló hatással van ránk, és a dolog azonnal maga alá teper bennünket. Szépen felvesszük azt a dorgálást, azt a kiigazítást vagy azt a szerencsétlen húzást; azt a feledékenységet, azt a ballépést, bármi legyen is az, bármelyik abból a tízezerből, ami nap mint nap megesik velünk, és a probléma alá megyünk, hagyjuk, hogy a földre teperjen bennünket. És hamarosan azt tapasztaljuk, hogy az a buta kis semmiség – mert önmagában bizony nem is más – borzalmas állapotba kerített bennünket. Elveszítettük a közvetlen, meghitt kapcsolatunkat az Úrral, elveszítettük az életünket, a közösségünket, az örömünket. Mintha vastag lepelbe lennénk beburkolva, önmagunkba zártan, szellemi életünkben megbénulva, és nehézségek sorozata veszi kezdetét az életünkben, ami rövidebb-hosszabb ideig tart, míg végül, minek kell történnie? Ha elég hosszú ideig tart, azt mondjuk: „Távol van az Úr, valami történt, elveszítettük az örömünket az Úrban, elveszítettük, hogy bizonyság tudjunk lenni, sötét lepel borult ránk, magába csavart.” Ezek az egyszerű formái.

Az egész pedig sokkal erőteljesebb lesz az élet más területein, ahol olyan, mintha méhek vennének körül, egyik dolog a másik után. Mintha az ellenség elszánta volna magát, hogy földre vigyen bennünket, ha az egyik dologgal nem sikerül, megpróbálja egy másikkal, egy harmadikkal, míg már egész rohamot intéz, hogy földre vigyen.

Kérnünk kell az Urat, hogy lehessünk mindig tudatában annak, ami ezek mögött valójában húzódik.  Ez az első, hogy folyamatosan tudatában legyünk, hogy az ilyesmi szellemi kárt tud nekem okozni. Ezért nagyon fontos, hogy minél hamarabb leküzdjük magunkban, és túllépjünk rajta, mert a mi dolgunk visszautasítani azt, hogy bármilyen neheztelést őrizgessünk. Meg kell látnom, hogy az ördögnek valami célja van az életemben, le akarja rombolni a bizonyságomat, el akarja rabolni az örömömet, tönkre akarja tenni az imaéletemet, az Úrral való közösségemet.

A fejedelemségek és hatalmasságok lemetszésének papi munkája

Mennyire szükségünk van az Úr Szellemére, hogy lemetssze és elvesse tőlünk ezeket! Mennyi mindentől megkímélhetnénk magunkat, ha figyelmesebbek lennénk és gondosabban járnánk el ezügyben! Hiszen pontosan ezt jelenti a papi szolgálat, a léviták munkája. Isten házában mi most léviták vagyunk, és miről is szólt a léviták szolgálata? Ha benéztünk volna a sátorba és a templomba, azt láttuk volna, hogy a léviták folyamatosan el voltak foglalva, mindig csináltak valamit; akadálymentesen, tisztán tartották az Istenhez vezető utat. Foglalkoztak a jobb és a bal oldalon lévő dolgokkal, melyek mind az akadályokat jelképezik az Istennel való tökéletes, akadálymentes közösség útjában. Az egész arról szól, hogy folyamatosan legyünk készek tisztán megtartani az Istenhez vezető utat – és ez papi feladat. Ó, bárcsak mindig lennénk felövezve, és jobban odafigyelnénk, mit jelent valójában ez a fullasztó, körülfonó, ostromló munkálkodás, melynek célja, hogy megbénítson, tehetetlenné tegyen bennünket! Bárcsak kérnénk az Urat, hogy igazi lévita-szelleműek lehessünk, szilárdan eltökélve, hogy nem fogjuk engedni, hogy bármi az utunkba álljon, vagy ottmaradjon az útban Isten és közöttünk. „Bizony levágom magamról őket!”

Nem tapasztaltatok még olyat, amikor azt mondjátok, „le kell borulnom az Úr előtt, és most nagyon imádkoznom kell”? Eljutunk arra a pontra, amikor ki kell szabadítanunk a lelkünket ebből a börtönből, ebből a hálóból. Az ellenség gyakran megpróbál elvinni bennünket odáig, ahol már se lélegezni, se mozogni nem tudunk. Érzékenynek kell lennünk erre, hogy észrevegyük, és a Szent Szellem erejét keressük, hogy levághassuk magunkról, kijelentvén: „Ebből elég, ennek itt most véget vetek!”. Muszáj, hogy felgerjedjen bennünk a szent elhatározás, hogy ne tűrjük tovább, és kijelentsük: „Ez nem mehet így tovább, már így is túl sokáig hagytam, mostantól ellenállok ennek!” A Fiú Szelleme volt az, akit mikor a kereszten függve körülvettek, azt mondta: „Levetem magamról őket! Körülvettek engem mind a pogányok (…) körülvettek, mint a méhraj (…) Levágom őket (…) Levágom őket (…) Levágom őket.” Háromszor mondja, hogy „Levágom őket”. Levetette magáról a fejedelemségeket és hatalmasságokat.

Ó, Urunk, erősíts meg bennünket az ellenállásra! Túl sokszor adtuk meg magunkat. Az Úr túl sokat veszít, és mi is túl sokat veszítünk, ha hagyjuk, hogy a dolgok sokáig fajuljanak, míg végre felkelünk, és azt nem mondjuk „Elég!”. Olyan hosszú ideig elfogadjuk a dolgokat, és utána azt mondjuk: „Egy percig sem tűröm ezt tovább!” És akkor valami történik, valami szétrobban. Ha az emberekről van szó, velük kapcsolatban bármi lehet helyes vagy helytelen, de az ellenséggel kapcsolatban mindig helyes a közvetlen, egyenes robbantás.

Kérjük az Urat, hogy tegyen ilyenné bennünket, hogy akarjunk erőteljesen ellenállni, és nem tűrni az ellenség fojtogató, megkötöző munkáját, mellyel földre akar kényszeríteni bennünket.

És vigyázzunk mindig, legyünk figyelmesek, hogy ne vegyük föl azokat a dolgokat, amiket az emberek mondanak vagy tesznek, ne vegyük föl ezeket, ne forgassuk a gondolatainkban, ne nyalogassuk a sebeinket és ne kapjuk föl a vizet, hanem lássuk meg, mit nyerne vele az ellenség, ha az adott dolgot sikeresen elültetné a szívünkben. Ez a győzelem titka. Bárcsak azt mondanánk: „Igen, ez elég szerencsétlen húzás volt az illető részéről, helytelen dolog és emberi szempontból nem is védhető, de nem fogom hagyni, hogy az ördög megfogjon vele, körülfonjon, és az Úr és közém kerüljön!” Ez valódi lévita szolgálat.

Az Úr helyezze belénk ezt az elhatározást, hogy „Levetem őket magamról!” Legyünk éberek mindenkor, különösen az imaalkalmakkor. Milyen gyakran érezzük magunkat lefojtva, nincs áttörés, sötét lepel borul ránk – és az a veszély, hogy csak ülünk alatta, és elfogadjuk. Azt kell mondanunk: „Ezt nem tűrjük tovább; Isten számunkra elérhető, szabad az út Hozzá, Ő parancsolta, hogy imádkozzunk! Ezt nem tudja az ellenség megakadályozni, nem engedjük, hiába próbálja!” Vagy lehet, hogy egy összejövetelen történik; milyen gyakran van, hogy miközben szolgálunk az Igével, egyszer csak sötét lepel borul ránk, míg nem kiáltunk belül az Úrhoz, és kitörünk belőle azzal, hogy ellenállunk, és nem fogadjuk el.

Nagyon vigyázzunk, hogy mit fogadunk el! Az ellenség mindig kínál valamit – ne fogadjuk el! Mondjuk azt: „Nem! Miért is tenném? Az Úr céljait szolgálja?” Tehát, amikor összegyűlünk imádkozni, álljunk meg szilárdan, álljunk ellen, ne vegyük föl a zavaró körülményeket. Kérjük az Urat, hogy helyezzen belénk szellemben egyre többet és többet abból, ami Őbenne volt a kereszten, hogy bár gyengeségben és lesoványodva, olyan állapotok közepette, amilyenben nekünk soha nem lesz részünk, de mindazonáltal belsőleg tökéletesen átadta Magát az Atya akaratának, és nem fogadta el az ördög akaratát egy pillanatra sem. „Le fogom vetni őket!” és levetette magáról a fejedelemségeket és hatalmasságokat. Az Úr erősítsen meg bennünket!

Szerkesztette és közreadja: Golden Candlestick Trust. Eredeti: Stripping Off Principalities and Powers.

A gyülekezet küldetése (Radu Gavriluț)

Eredeti bejegyzés: Filippi314 – Mi a gyülekezet küldetése?

A gyülekezet küldetése egyetlen dolog: hogy a Fejet emelje fel. Nincs más küldetése. Ha minden kapcsolat vagy minden alkalom tökéletes is lenne, az mind semmi lenne, ha nem látnák meg közöttünk Krisztust. Mi nem tudunk semmivel sem dicsekedni, csak azzal, hogy Őt ismerjük. Az 1Királyok 10. részében olvashatunk Séba királynőjéről, aki elámult, amikor meglátta Salamon minden dicsőségét. Aki meg tudja mérni igazi szellemi értékünket, szellemi súlyunkat, az csak az Úr. Ő tudja, mennyi bennünk Krisztus. Ő látja, mennyi a szolgálatunkból Krisztus és mennyi vagyunk mi. Senki sincs, aki azt mondhatná, Őbenne minden csak Krisztus. Aki ezt gondolja, az téved. Az Úr tudja egyedül, hogy mennyi bennünk Krisztus és mennyi vagyunk mi.

A gyülekezetnek azáltal kell épülnie, amit ki-ki ad. Nem azáltal épül, hogy valaki prédikál. Amikor valakinek megnyílik a szeme, és meglátja azt, hogy a gyülekezetben szolgálnunk kell a testvéreknek, az nagy dolog. Amikor csak néhány testvér gyűlik össze valahol, a nagy veszély annak kialakulása, hogy egyesek mindig csak beszélnek, a többiek pedig csak hallgatnak.

Már hétfő reggel így kell imádkoznunk: Uram, szeretnék kapni valamit, amit vihetek a testvéreknek, ami építi a gyülekezetet. Akkor az Úr meg fogja adni, amit majd vihetünk. Például, olvasol valamit az Igéből, és egyszer csak megvilágosodsz, az Úr megvilágít számodra valamit. Ez a fény belülről jön, de neked kell időt szánnod rá. Az Úr nem tudja megáldani a lusta embereket. Nem láttam még lusta embert, akinek nagy igei világossága lett volna. Amit olvastál, maradjon benned, elmélkedj rajta, forgasd a szívedben, és majd megvilágosodsz.

Amit te teszel, a te szolgálatod nagyon fontos. Nem kell magunkat másokhoz hasonlítani, hogy ők mit tesznek, és azt gondolni, az ő szolgálatuk fontosabb. Tedd továbbra is azt, amit teszel, és az Úr meg fog áldani.

A dolgok meg fognak inogni – és akkor mit teszel majd? Tökéletes gyülekezet nem létezik. A fontos, hogy hogyan fogunk válaszolni a problémákra, mikor azok jönnek, mert jönni fognak. Mert valahogyan válaszolnunk kell. Az a gond, hogy én hogyan fogok eltűrni valakit, aki például sokat beszél. Egy ilyen helyzetben az a fontos, hogy én mit gondolok, és hogyan érzek a másik testvér iránt. Amikor meglátok valamit, ami nem jó, ne legyek olyan, mint Péter, hogy azonnal kirántom a szablyámat. A mi dolgunk, úgy fogadjuk be azt a testvért, ahogyan az Úr őt befogadta.

Amikor összejövünk, Krisztusról kell beszélnünk, nem a gyülekezetről. Csak egyetlen egy dologgal tudunk dicsekedni: Krisztussal, hogy ismerjük Őt.

Milyen nehezen tud két személy együtt menni. Mindenkinek megvan a saját személyisége, de hogy a különbözőségek ellenére mégis együtt járjunk, és végtelenszer meg tudjunk bocsátani, ez csak az Úrtól lehet.

Amikor bocsánatot kérsz valakitől, ne mondd azt, amit a másik tett veled, csak azt mondd, amit te tettél, azért kérj bocsánatot. De ne mondj többet.

Egymást elfogadni úgy, ahogy vagyunk, hogy keresztények együtt tudjanak élni – ez csoda. Amikor közelebb kerülünk a másikhoz, és elkezdünk látni dolgokat, például, hogy a másik szereti a pénzt, vagy nem tud veszíteni stb. – akkor ahogyan ebben a helyzetben viselkedünk, ekkor mutatkozik meg, hogy mennyi bennünk Krisztus.

Krisztust dicsőítsük, ez legyen látható, és akik idejönnek közénk, ezt kell, hogy meglássák, hogy az Úr van itt jelen.

A Jel. 3:7-től olvasunk Filadelfiáról, és a nekik írt levélről. Filadelfia azt jelenti: testvérek iránti szeretet. Filadelfiában dicsőséges helye volt az Úrnak. Ha megtanuljuk azt, hogy az Úrra hallgassunk, hogy Őtőle függjünk, hogy Őbenne bízzunk, hogy Őáltala éljünk, akkor az Úr neve fog magasztaltatni.

Egymást szeretni, egymásnak megbocsátani, egymást tisztelni nem könnyű. Aki megértette és tudja, mi Filadelfia, az nem lehet többé vallásos. Laodicea helyére csak Filadelfia süllyedhet. Laodicea problémája mi volt? Gazdag vagyok, stb.: sokat megértettünk, mély tanításokat ismerünk, de ha így gondolkodunk, akkor nem lesz Krisztus magasztalva.

A mi felelősségünk, hogy Krisztus legyen látható bennünk és közöttünk, és ehhez arra van szükség, hogy ebben mindenki részt vegyen.

Az első szeretet – 1. rész (T. Austin-Sparks)

Olvasmány: Ezékiel 1

„És foglalatosok valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben” (ApCsel 2,42).

Talán az első szónak egy pontosabb fordításával úgy is mondhatnánk, hogy „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban”. Azt gondolom, hogy a mostani világkorszakban a Szent Szellem kezdeti működésének ezekről a gyümölcseiről az „első szeretet” összefoglaló név alatt beszélhetünk.

Az Úr az első szeretethez hívja vissza a gyülekezetet, és bár sok dicséretes dolgot találhat népe között, a számára legfontosabb, ami nélkül semmi más nem elégíti meg Őt, az az „első szeretet”, ahogyan azt a Jelenések 2,4-ben olvassuk. Határozottan úgy látom, hogy az Apostolok Cselekedeteinek ezeket az első fejezeteit valami nagyon valóságos buzgalom, hév, örömteli lendület jellemzi az ott szereplő emberek életében. Igyekezet van bennük bizonyos dolgok iránt, és úgy érzem, hogy a mi életünkben is vissza kellene szereznünk ugyanezt a hozzáállást. Lehet, hogy az Úr azt mondja nekünk, „tudok fáradozásodról és béketűrésedről”, mert sokat munkálkodunk az Úrért, és állhatatosak akarunk maradni, nem akarjuk feladni, kitartók, eltökéltek vagyunk, az igazságnak szenteltük magunkat; és az Úr valóban akár el is ismeri ezeket a dolgokat, azonban nagyon úgy látom, hogy jogosan hiányolja az örömünket, és azt szeretné, ha az első szeretet jele újra látszódna rajtunk. Talán az öröm, vagy az örömteli lendület jobb kifejezés a puszta lelkesedésnél.

Ezékiel próféta könyvének első fejezete és az Apostolok Cselekedeteinek első fejezetei sok mindenben megfeleltethetők egymásnak. Többször is rámutattunk az élet jellegzetességeire ebben az első fejezetben, az élőlényekre, valamint, hogy ebben a fejezetben minden az életről beszél, az élet túláradásáról; ahol az energia, az élet ereje mozgásban van. Senki nem mondhatja, hogy ezt a fejezetet a legkisebb mértékben is tétlenség, passzivitás vagy tehetetlenség jellemezné. Cselekvés történik, folyamatos mozgás van, áramlik az éltető erő; és ez ott van abban is, amit örömteli lendületnek neveztünk.

Négy fő jellemzőt, illetve tényezőt látunk, melyek egymásnak megfeleltethetők az Ezékiel 1 és az ApCsel első fejezetei között; lássuk, melyek ezek:

A trónszéken ülő ember

Az első és legfontosabb közös vonás a trónszéken ülő ember, aki mindent ural és kormányoz: „A fejük fölött levő boltozaton fölül egy zafírfényű trónus alakja látszott, a trónus alakja fölött pedig emberhez hasonló alak látszott”.

Képviselő, jelképező testület

Van azután valamilyen képviselet. Ezékielnél ez a négy élőlény, a kérubok, az isteni szándék eszközei, olyan testület, mely egységben van a trónnal és a rajta ülővel, mely vele együtt, tőle, érte mozdul. Az Apostolok Cselekedeteiben ez a testület a gyülekezet abban a formában, ahogyan az Ige ott bemutatja; és láttuk, hogy a kérubok a gyülekezetet jelképezik, az Istent képviselő testületet, melyet Isten kihívott magának az egész teremtett világból.

Isten szándéka

Harmadszor pedig jelen van Isten szándéka. Ezékielnél a kerekek jelképezik Isten akaratát, szándékát, mely folyamatosan előre halad, forog (mondhatjuk így) a korszakokon át, az örökkévalóságtól az örökkévalóságig, szüntelenül, meg nem állva; a szándékot, mely kikerülhetetlenül, rendíthetetlenül halad a megvalósulás, a cél felé. Az Apostolok Cselekedeteiben lehetetlen nem észrevenni, hogy Isten örökkévaló szándékával kapcsolatos az, hogy a gyülekezet a trónusra emelt Úrral egységben halad előre. Isten nem áll meg. Sok minden keresztezheti az ösvényt, állhatja el az utat, próbálhatja feltartóztatni, megállítani, de végül Gamáliel szavai igazolódnak be: „Ha ez a dolog Istentől van, nem tudjátok föltartóztatni, és nehogy úgy tűnjetek föl, mint akik Isten ellen harcoltok.” Istennek az Ő Fiával kapcsolatos szándéka érvényesül és halad tovább a megvalósulás felé a gyülekezetben, a gyülekezeten keresztül és a gyülekezet által.

Az Úr Szelleme

Végül (de nem utolsósorban) a negyedik tényező az Úr Szelleme, aki ott van mindenben. A kerekekben, az élőlényekben a Szellem a hajtóerő, az irányító bölcsesség, az éltető erő. A szellem a kerekekben és az élőlényekben! És természetesen ezt nem lehet nem észrevenni az ApCsel első fejezeteiben, hogy ott van annak Szelleme, aki fel lett emelve, aki megragadta az örökkévaló szándékot, és a gyülekezetet ennek megvalósítása felé vezeti.

Úgy vélem, mindnyájunk számára világosan láthatók ezek a párhuzamok. Ez nem csupán egy kép, nem csak gyönyörű látomás, hanem élő és valóságos tény, mely ehhez a mostani korszakhoz tartozik, melyben élünk; sőt nem csak mint korszakban, hanem ez pontosan ebben a percben is így van. Jézus a trónon ül éppen most is. Isten szándékai megvalósulóban vannak éppen most is. A gyülekezet – melyhez kegyelme által tartozunk – a helye és eszköze ennek az isteni szándéknak a trón uralma alatt, és az élő Isten Szelleme van velünk éppen most is. Hát nem akarunk utána nyúlni, magunkhoz ragadni, hogy a szívünkben legyen, hogy visszanyerhessünk valamit ebből az örömből?

Azt hiszem, hogy sokkal inkább drága igazságokként szeretjük tartogatni a szívünkben a dolgokat, amikor azonban eljön a tesztidőszak, a próbája ezeknek a dolgoknak, akkor nem nagyon vannak segítségünkre. De mi még mindig az Apostolok Cselekedeteinek korszakában vagyunk, ez ugyanaz az üdvkorszak, és ha a dolgok most nem úgy állnak nálunk, mint ahogyan akkor álltak, legyen bár sok különbség az akkori és a mostani idők között, az a kérdésem az én saját szívemhez és a ti szívetekhez is, hogy akkor ez kinek a hibája, az Úré vagy a miénk? Nincs-e valami, amit mi magunk is tehetnénk azért, hogy visszaszerezzük az első szeretetet?

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető innen: Austin-Sparks-Az első szeretet

A laodiceai gyülekezet korszaka – Dana Congdon

Mit mond a Szellem a laodiceai gyülekezetnek? Mi a gyülekezet fő problémája a mostani korban, és mi a megoldás?

 

Tíz ezüst és egy ruha – Paris Reidhead

A teljes igeszolgálat pdf-ben letölthető: Paris_Reidhead-Tiz_ezust_es_egy_ruha

In English: Paris Reidhead: Ten Shekels and a Shirt

Paris Reidhead az 1960-as években elhangzott igeszolgálatának átirata, melyben a Bírák könyvéből, Míká és a lévita történetének alapján a gyülekezetet fertőző humanizmusról és pragmatizmusról beszél, mely beszivárgott a keresztény gondolkodásba, abba, ahogyan a megtérést, a keresztény életet, a missziót stb-t látjuk. Elég kijózanító. Részlet:

LIBERÁLIS, FUNDAMENTALISTA… vagy EGYIK SEM?

A vallást azonban nem lehetett megszüntetni. Olyan sokan éltek belőle, hogy kellett nekik valamilyen indokot találni, hogy igazolhassák a létezésüket. 1850-ben az egyház kétfelé szakadt. A liberálisok volt az egyik csoport, akik elfogadták a humanizmus filozófiáját, és megpróbáltak valami aktuálisnak szánt üzenetet átadni nemzedéküknek: „Nem tudjuk, hogy van-e menny; nem tudjuk, hogy van-e pokol. Azt az egyet viszont tudjuk, hogy van itt vagy hetven évünk a földön. Tudjuk, hogy a költészet, a mélyen szántó gondolatok és a nemes célok mind nagyon hasznosak mindannyiunk számára. Ezért fontos, hogy vasárnap gyertek el a templomba, ahol olvashatunk verseket, ahol életbölcsességeket, alapigazságokat és életszabályokat mondunk nektek, hogy azok szerint éljetek. Arról nem tudunk semmit, mi lesz, amikor meghaltok, de egyet mondhatunk: ha rendszeresen jártok, fizettek, segítetek és velünk maradtok, akkor rugót kaptok tőlünk a szekeretek alá, és még kényelmesebb lesz az utatok. Semmit sem garantálhatunk azzal kapcsolatban, hogy mi lesz, amikor meghaltok, de az biztos, hogy ha velünk jöttök, boldogabbá teszünk, míg csak éltek.” Ez lett tehát a teológiai liberalizmus legbenső lényege. Nem jelentett többet annál, mint hogy egy kis cukrot próbált tenni a vándorlás keserű italába, megédesíteni egy időre. De ez minden, amit mondhatott.

A bennünket körülvevő közeg filozófiája tehát a humanizmus: az élet legfőbb célja az ember boldogsága. Van azonban egy másik csoport, akiket megbotránkoztattak a liberálisok. Ez a csoport az én népem, a fundamentalisták. Ők azt mondják: „Hisszük, hogy a Biblia Istentől ihletett. Hisszük, hogy Jézus Krisztus Isten. Hisszük, hogy van pokol. Hisszük, hogy van menny. Hiszünk Jézus Krisztus halálában, eltemetésében és feltámadásában.” Ne feledjük azonban, hogy a légkör, ami körülvesz, a humanizmus. A humanizmus pedig azt mondja, hogy a lét célja az ember boldogsága. A humanizmus olyan, mint valami ártalmas kigőzölgés a mélyből, mindenbe beleeszi magát. A humanizmus olyan, mint egy fertőzés, egy járvány – egyszerűen mindenhová eljut.

Nemsokára a fundamentalisták abból ismerték föl egymást, hogy kijelentették: „Hiszünk ezekben!” Legtöbbjük valóban találkozott Istennel. De látjátok, nem sok idő telt el attól, hogy: „Ezek a dolgok tesznek minket fundamentalistává”, hogy a második generáció azt mondja: „Így kell fundamentalistává lenni: Higgy abban, hogy a Biblia Istentől ihletett! Higgy Krisztus istenségében! Higgy az Ő halálában, eltemetésében, feltámadásában! És akkor fundamentalista leszel.”

És máris megérkeztünk a mostani nemzedékünkhöz, amikor az üdvösség egész terve úgy néz ki, hogy értelmi beleegyezésünket adjuk néhány tantételhez, és kereszténynek lehet tartani valakit pusztán azért, mert igent mondott négy-öt helyen, amikor kérdezték. Ha jól tudta, hol kell igent mondani, valaki hátba veregette, megrázta a kezét, szélesen rámosolygott, és azt mondta: „Testvér, üdvösséged van!” Oda süllyedt tehát az egész, hogy az üdvösség nem volt több, mint előírt dolgok, formulák helyeslése, és végül az üdvösség nem jelentett mást, mint az ember boldogságát, mert a humanizmus átitatta az egészet. Ha össze kellene hasonlítanunk a fundamentalizmust a száz évvel korábban kezdődött liberalizmussal, ahogyan az kialakult – mivel nem akarom időponthoz kötni –, valahogy így nézne ki:

A liberális szerint a hit célja az, hogy az ember boldog legyen amíg él, a fundamentalista szerint pedig a hit célja az, hogy boldog legyen miután meghalt.

De már megint! A hit célja, ki lett mondva: az ember boldogsága. És míg a liberális azt mondja: „A társadalmi és politikai rend megváltoztatásával fel fogjuk számolni a nyomornegyedeket, meg fogjuk szüntetni az alkoholizmust, a kábítószerfüggőséget és a szegénységet. És létrehozzuk a MENNYET ITT, A FÖLDÖN, ÉS BOLDOG ÉLETET TEREMTÜNK! Semmit nem tudunk arról, mi jön utána, de azt akarjuk, boldog légy, míg itt élsz!” És hozzá is láttak, hogy véghez vigyék, hogy azután az I. világháború szörnyű megrázkódtatásával szembesüljenek, és a II. világháború teljes döbbenetével, mert úgy látszott, hogy ennyi idő alatt nem sikerült eljutniuk sehova.

A fundamentalisták pedig szépen beálltak a sorba, ráálltak a humanizmus hullámhosszára, míg végül valami ilyenhez jutottunk: „Fogadd el Jézust, hogy a mennybe mehess! Nem akarsz arra csúnya, rossz, tűzzel égő pokolra jutni, miközben olyan csodálatos menny vár rád! Gyere Jézushoz, és akkor a mennybe jutsz!”

És ez éppen ugyanúgy az ember önzésére apellál, mint amikor ketten egy kocsmában üldögélve eldöntik, hogy kirabolnak egy bankot, hogy nulla befektetéssel a semmiért valamijük legyen! Van az a módja a bűnösök hívásának, ami a világnak pontosan úgy hangzik, mint az a terv, hogy hogyan kell egy benzinkút tulajától megszerezni az aznapi bevételét anélkül, hogy neki dolgoznál.

A humanizmus, úgy hiszem, a leggyilkosabb és legpusztítóbb eszme mindazok közül a filozófiai bűzfelhők közül, melyek a mélységből valaha kiszivárogtak. Teljesen átitatta a hitünket. ÉS TELJES MÉRTÉKBEN ELLENTÉTES A KERESZTÉNYSÉGGEL! Sajnálatos, hogy mégis ritkán látják így. Pedig itt van Míká, aki szeretne egy kis kápolnát, hozzá papot akar, és imádkozni szeretne, áhítatokat tartani, mert „jót tesz majd velem az Úr!”. EZ NEM MÁS, MINT ÖNZÉS! ÉS EZ BŰN! A lévita pedig jön, és szépen ő is beleesik, mert ő meg helyet keres magának. Tíz ezüstöt akar meg egy inget, és teljes ellátást. És azért, hogy meglegyen neki mindaz, amit akar, és Míkának is meglegyen, amit akar, APRÓPÉNZRE VÁLTJÁK ISTENT, tíz ezüstért és egy ruháért!

EZ A KORSZAKOK ÁRULÁSA! És ez az az árulás, amelyben élünk.

Nem tudom, Isten hogyan tudja ezt helyrehozni, míg vissza nem térünk a kereszténységbe, A BŰZHÖDT HUMANIZMUSSAL TELJES ÉS TÖKÉLETES ELLENTÉTBEN, mely átitatta nemzedékünket Krisztus nevében.

Tartok tőle, hogy annyira kifinomulttá vált, hogy tényleg mindenhová eljutott. Hogy ez mit jelent? Lényegében ezt: Ez a filozófiai feltevés – hogy az emberi létezés alapvető célja az ember boldogsága – oly mértékben el lett fedve evangéliumi fogalmakkal és bibliai tanításokkal, hogy végül Isten már az ember boldogságáért uralkodik a mennyben, Jézus Krisztus az ember boldogságáért öltött testet, és az angyalok is az ember boldogságáért léteznek. Minden az ember boldogságáért van! ÉN MEG AZT MONDOM NEKTEK, HOGY EZ NEM KERESZTÉNY DOLOG! Vajon nem akarja Isten, hogy az ember boldog legyen? Dehogynem. De mint következmény, és nem mint cél!

Folytatás: Paris_Reidhead-Tiz_ezust_es_egy_ruha

Betánia – az Úr gondolata gyülekezete számára – 6-7. rész (T. Austin-Sparks)

Az Úr győzelmének ünnepe

A János 11-től most átlapozunk a 12. fejezetre. „Jézus tehát hat nappal húsvét előtt elment Betániába, ahol Lázár élt, akit feltámasztott a halottak közül. Vacsorát készítettek ott neki, s Márta szolgált fel, (aki nyilvánvalóan nem azt vette ki az Úr korábbi szavaiból, hogy szolgálni rossz; most is szolgál, de immár helyesen) Lázár pedig a Jézussal együtt ülők között volt. Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával.”

Itt egy ünnepről olvasunk, az ünnepnek pedig számos eleme van. Az egyik, melyet Mária és az ő cselekedete képvisel, az imádatról beszél. Ismét Krisztus értékességének elismerése ez; ezt jelenti az imádás. Az imádás – Isten gondolata szerint – nem más, mint egyszerűen az Úr Jézus elismerése, magasztalása; a Fiú szívbéli, őszinte megbecsülése kedves illatként száll föl Isten előtt. Ez egyszerűnek hangozhat, de az imádás (az istentisztelet) a maga legtisztább lényege szerint azt jelenti, hogy kifejezzük az Atya számára mindazt, amit az Úr Jézusról gondolunk. Ez az imádás, és ezért van a gyülekezet – erről beszél Betánia.

Márta – igen, Márta szolgált, azonban már a helyes sorrend szerint. Még mindig szolgál, de immár teljesen rendben van, már nem kell figyelmeztetni semmire ezzel kapcsolatban. Nem járkál ide-oda aggodalmas arccal; nem kötik le teljesen a gondok: Immár a feltámadás házában szolgál. Ez már helyreigazított szolgálat; az Úr házában való szolgálat pedig nagyon is az Ő gondolata szerint való; amikor a szolgálat az imádással van közösségben, és helyes arányban viszonyul ahhoz. Immár a nővérek kapcsolatában is változás történt: korábban eltértek, nem voltak összhangban egymással, mivel a dolgok nem voltak a helyes arányban és nem voltak a maguk megfelelő helyén – most azonban, hogy ezeket kiigazították, folyamatosan együtt tudnak haladni. Ezt jelenti a kiigazított, helyes sorrendbe állított szolgálat.

Lázár az asztalnál ült, ő pedig természetesen az életet, a feltámadott életet képviseli. Ez megint csak az Úr szellemi házának a jellemzője. Van tehát imádás, helyes sorrendbe állított szolgálat, feltámadott élet.

Igen ám, de mindig felbukkan a közelben valamilyen gonosz dolog is. „Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?” Amikor olyanná válik a gyülekezet, amilyennek az Úr is akarja, mindig észre fogjuk venni, hogy az ördög is a közelben ólálkodik. Ez lehet elismerés is a gyülekezetnek, hiszen amire az ördög nem veti rá irigyen a tekintetét, az bizonyos, hogy nem is elégíti meg az Úr szívét. De mindig így történik. Éppen, hogy valami elkezd az Úr szíve szerint történni, rögtön valami gonosz dolog röppen föl, hogy tönkretegye az imádatot, hogy eltérítse az Úr iránti magasztalásunkat. Az lesz a gyülekezet ismérve, hogy az ördög irigyen feni a fogát mindarra, amit az Úr kap, és magának akarja azt.

Látjuk tehát, hogy a Gyülekezet az, amely megadja az Úr Jézusnak, ami Neki jár, és az ördög kezdettől fogva arra törekszik, hogy megrabolja Őt ettől; és ha teheti, meg is fogja tenni a gyülekezetben, mert a gyülekezet az, ahol az Úr megkapja azt, amire a szíve vágyik.

Kifelé és fölfelé

Végül pedig a Lk 24,50-52-ben leírtakkal zárjuk elmélkedésünket: „Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. Ekkor leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe.”

Három szó: „kivitte”, „megáldotta”, „felvitetett”: Kint vagyunk az Úrral, az ő különválasztott helyén; az Ő áldása alatt; és kapcsolatban Vele a mennyben – Pál szavaival: „Minket (…) Vele együtt ültetett a mennyekbe”.

Ez Betánia, ez a Gyülekezet, ezt akarja az Úr az Ő népének életében elérni ma.

Menjünk végig Betánián újra, és forgassuk a szívünkben ezeket a dolgokat, és törekedjünk rá nagyon határozottan, hogy meglegyenek az Úr számára bennünk ezek az Ő gondolata szerinti jellemzők. Amit pedig egyénileg megteszünk, törekedjünk ugyanerre azokban a közösségekben, gyülekezetekben, melyekhez kapcsolódunk, hogy azok is valódi Betániák lehessenek, mind-mind helyi kivetülései Isten városának, a mennyei Jeruzsálemnek.

Első kiadás: Witness and Testimony Publishers, 1933, traktátus.

A teljes sorozat letölthető pdf-ben egyben itt: Austin-Sparks_Betánia

Betánia – Az Úr gondolata gyülekezete számára – 3. rész (T. Austin-Sparks)

A helyes sorrend

Most pedig nézzük meg Mártát! „Márta pedig a felszolgálás körüli teendőkkel volt elfoglalva, míg egyszer elő nem állt, és azt mondta…” A görög szöveg nagyon keményen fogalmaz, úgy mondja, hogy Márta fogta magát, odament az Úrhoz, és bevonta ebbe a dologba. Azt sugallja, hogy Őt tartotta felelősnek a kialakult helyzetért, és ha a valódi gondolatait fogalmazta volna meg, körülbelül ezt mondhatta volna: „Te vagy ezért a felelős, Te tehetsz róla, és Neked is kell elintézned!” Ezt jelentik az eredeti szavak; tehát, hogy az Úr miatt alakult ez így, és ha akarná, akkor intézkedhetne ezügyben, és intézkednie is kellene. Márta kifakadt tehát; már egy ideje fortyogott magában, és végül, mikor már nem tudta tovább magában tartani, odament az Úrhoz, és előtört belőle: „Uram, nem gondolsz vele, hogy nővérem magamra hagyott a szolgálatban? Mondd tehát neki, hogy segítsen nekem”!

Szeretném, ha megértenénk ennek a helyzetnek a kényszerítő erejét, és Mártát is jobban fogjuk akkor érteni. Meg kell értenünk a helyzetét és a lelkiállapotát. Az, hogy „a felszolgálás körüli teendőkkel volt elfoglalva” nem sokat mond nekünk a valós helyzetről. A fordítás alapján véleményem szerint nem kapunk teljes képet a szituációról. A görög szó, amelyet itt használ az Ige (periszpaó), azt jelenti, „elvon valamitől”, „ide-oda húz”. Zaklatottsága talán az arcára is kiült. És mi miatt volt ilyen zaklatott? A háztartás gondjai miatt, a sok edény; a mindenféle elfoglaltság miatt. Az Úr pedig azt mondta Mártának: „Márta, sok mindenért aggódsz, másodlagos dolgok miatt; többet vettél magadra, mint amit el tudnál hordozni. Pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre.”

Most már ugye kezdjük jobban megérteni a helyzetet? Arról van szó, hogy Mártának szükséges volt a dolgokat máshogyan rangsorolnia, hogy a legfontosabb kerülhessen az őt megillető helyre. Nem arról van itt szó, hogy az Úr ne érzett volna együtt Mártával abban, hogy ebédet készít nekik, hanem hogy meglátta, ebbe az ebéd körüli foglalatosságba annyira aránytalanul belebonyolódik, hogy a legszükségesebb dolgokat a kevésbé szükségesek után sorolja.

Igen, jó dolog egy ebéd, de mindennel a helyes arányban kell foglalkoznunk! Ügyelnünk kell arra, hogy a múlandó dolgok ne gyűrjék maguk alá a szellemieket. Ne váljunk annyira zaklatottá és aggódóvá a múlandó dolgok miatt, hogy azzal elhomályosítsuk a szellemieket. Mert az egyetlen dolog, mely minden mást megtart a maga megfelelő helyén – mert minden helyes és jó a maga helyén – az az, ami az Úr szájából származik.

Értjük tehát, hogy itt az arányokról van szó? Azt kell eldönteni, hová helyezzük a legnagyobb hangsúlyt. Hagyjuk-e, hogy a földi élet dolgai annyira magukba szívjanak, lefoglaljanak és ide-oda rángassanak bennünket, hogy a nagyobb, fontosabb dolgokat esélyünk se legyen meglátni az ezeken való aggódás miatt? Ugye nem vitatkozunk tovább a Mesterrel, ha megláttuk ezt Mária esetével kapcsolatban? A dolgokat tehát a helyes sorrendbe kellett igazítani; hogy, míg ezeknek is megvolt a maguk helye, fontos helye, de valóban ott is legyenek, és a maguk helyes mértéke szerint legyenek ott; míg a legszükségesebbek pedig elsőként érvényesüljenek, és ne merülhessenek a kevésbé szükségesek alá, hiszen azok nem is maradandók.

Ez tehát a teljes szituáció. Isten házában a legfontosabb dolog, ami többet számít, mint az összes fáradozásunk, mint az összes lázas tevékenységünk, hogy ezer meg egy féle keresztény munkát végezzünk – az egyetlen dolog, ami számít, hogy egyre jobban megismerjük az Urat, és megadjuk Neki a lehetőséget, hogy megismertesse Magát velünk. A gyülekezetekben vagy a templomoknak nevezett helyeken végzett lázas tevékenységeink oly gyakran figyelmen kívül hagyják az Úr hangját, kizárják Őt; csak az van, amit mi teszünk, és oly kevés az, amiben Őrá figyelünk. Az a hely elégíti meg Őt, ahol a legszükségesebbhez igazítanak mindent.

Ez tehát Márta.

(Folyt. köv.)

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)

“Nektek adtam minden helyet, amelyet talpatok érint” – 2. rész (Radu Gavriluț)

Elhangzott 2018. május 12-én, Budapesten. A teljes szöveg (1-2. rész együtt) letölthető pdf-ben: Radu Gavrilut-2018-05-12-Bp

József megmagyarázta a két szomorú ember álmát, és megkérte a pohárnokot – akiről az álom alapján tudta, hogy életben marad, és visszakerül a magas beosztásba –, hogy szóljon egy jó szót az érdekében a fáraónak, hiszen ok nélkül van a börtönben. A pohárnok megígérte, de megfeledkezett róla, két éven keresztül. Isten is elfelejtkezett vajon Józsefről? Ottfelejtette a tömlöcben? Nem, Isten nem felejtett el semmit.

Valaminek azonban el kellett végződnie Józsefben. Egy pontosabb, szó szerinti fordítása a 105. Zsoltár 18. versének, hogy „a vas a lelkébe hatolt”. Idő kellett ahhoz, hogy a vas belemarjon a lelkébe – valahogy hasonlóképpen ahhoz, mint a prófécia mondja Máriának, hogy „éles tőr átjárja a te szívedet is”. Nem valami könnyű dolog volt ez.

Két év múlva a fáraó is álmot látott, amelyet senki nem tudott megmagyarázni – ekkor eszébe jutott a pohárnoknak József. Kihozták a tömlöcből, és tudjátok, mi történt? József álma valósággá vált. Erről van itt szó. Először arra van szükség, hogy láss. A második pedig az, hogyan jutsz oda, hogy birtokba vedd azt, amit megláttál. Ez két külön fejezet; teljesen más lapra tartozik.

Pál például, ezt a kérdést teszi föl: „mi haszna lenne, ha az én szavaim nem hoznának számotokra kijelentést? Mi hasznotok lenne az egészből?” Lehetne bibliatanulmányozással foglalkozni, lehetne görögöt, hébert helyesen összerakni, összeilleszteni a dolgokat – de mi haszna lenne, ha nincs jelen az isteni kijelentés? Semmi haszna nem lenne.

Így jutott oda József végül, hogy a legfőbb ember lett (mint ma a miniszterelnök) a birodalomban. De az az út, amit körülbelül 17 éves korától, amikor látást kapott, megtett harmincvalahány éves koráig, amíg a fáraó utáni első ember lett, az az út szenvedésekkel volt teli. Nincs olyan szakasza az életutunknak, amikor azt mondhatnánk, hogy igen, most már tudom, hogy mit kell tennem, merre kell mennem, most már tudom az utat. Nem tudjuk. Az Úr mindig olyan helyzetekbe hoz, hogy nem tudjuk. Ezen az úton, itt, még nem jártál. „Ez az ige el ne távozzék tőled, tedd meg, amit mond, ne térj el se jobbra, se balra, és AKKOR szerencsés leszel a te utadon és boldogulsz”.

Ha tovább olvassuk a Józsué könyvét, több helyen is így mondja, hogy „és akkor bementek és birtokba vették azt a területet.” Tovább folytatom most ószövetségi gondolatokkal, de ugyanakkor behozom az Újszövetséget is, mert jó, ha ismerjük ezeket az árnyékokat, és tudjuk azt, hogy mindegyiknek van egy megfelelője a valóságban.

Nem olyan egyszerű bemenni és birtokba venni azt, amit Isten nekünk rendelt. Mert negyven éven keresztül volt a pusztában egy ellenség. Mi volt Izrael népének az ellensége a pusztában? A hústestük. Amikor viszont odaérkeztek Kánaánhoz, ott ki volt az ellenségük? Hét néptörzs volt Kánaánban, és ez a hét nép a sötétségnek a hatalmait ábrázolja ki. És van három dolog, amely azt mutatja be, hogy mi áll ellen az Isten gondolatának. Az első: Jerikó, a második: Aj, a harmadik: Gibeon. Mit jelent ez a három?

Mit ábrázol ki Jerikó? Nagyon hosszú időn át, biztosan már a hitre jutásunk előtt elkezdte az ellenség, hogy az elménkben, a gondolkodásunkban erősségeket építsen ki, nagyon szilárdan rögzített dolgokat. Azok olyan jól vannak megtervezve és megépítve, hogy az ellenségnek hozzáférése van, bejárása azokba, amikor csak akar. Úgy gondolom, hogy én jól vagyok, úgy gondolom, hogy nekem most igazam van. De jön az Úr, és egy adott pillanatban rámutat valamire, hogy ez nem pontosan így van. De nem értjük, és nem tudjuk elfogadni, mert ott van valami nagyon erősen berögzült dolog a gondolkodásunkban. Egyszer beszélgettünk valamiről, és egy nagyon fiatal testvér azt mondta: „Ez így van, és ebben senki nem fog engem megingatni.” Ó, jaj. Ha valaki közülünk azt gondolja, hogy az ő gondolkodásában nincsenek ilyen erősségei a gonosznak, annak biztos van egy: maga ez a gondolat, hogy nekem nincs ilyen. Ez pedig nagyon nagy Jerikó!

Amíg ezek az erősségek nincsenek lerombolva, ez pontosan olyan, mint Izrael népénél, amikor átmentek a Jordánon, és ott volt Jerikó, ami teljességgel megakadályozta, hogy birtokba vegyék Kánaánt. És amikor meglátta a nép az – ahogy mondták – égig érő falakat, akkor eluralkodott a pánik rajtuk. Ha saját magadra nézel, nem fordul elő, hogy azt a következtetést vonod le, hogy ez az egész ez nem nekem való, én nem vagyok erre alkalmas, és soha nem fogok tudni majd olyan lenni? Lehet, hogy ez igaz, meg lehetséges más számára, de nem nekem. Mint Péter, aki a Lukács 5-ben leírt történet szerint, amikor egész éjszaka kínlódtak a halászattal, semmit nem fogtak, és végül az Úr szavára bevetette a hálót, és óriási mennyiségű halat fogtak, és akkor azt mondta: „menj el tőlem, Uram, távozz innen, én nagyon bűnös ember vagyok. Én nem vagyok alkalmas arra, amire próbálsz engem elhívni.” És attól az éjszakától kezdve követte Péter folyamatosan az Urat. Addig csak úgy el-elment vele egyszer-egyszer.

Amikor belátod azt nagyon világosan, hogy te nem vagy jó az Úr számára, te alkalmatlan vagy – az a pillanat az, amikor alkalmassá válsz. Akkor van az a pillanat, amikor Isten el tudja kezdeni benned valósággal a munkát. Ezért Jerikó nagyon fontos állomás, amit le kell rombolni.

Végül megtörtént, amire nem számítottak, leomlottak Jerikó falai, és mindenki megostromolta, mindenki behatolt a városba épp ott, ahol volt, az ellenség azonban nem aludt. Amikor az egész nép örömünnepet ült a hatalmas győzelem fölött, akkor az ellenség, a gonosz behatolt Ákán szívébe.

Van az Igében egy ilyen fogalom-páros, de különbséget tesz az Ige a kísértés és a próba között. Amikor kísértésről beszél az Ige, a kísértés azt jelenti, hogy a gonosz azon igyekezik, azt teszi, hogy az a kívánság, ami a szívünkben van, az láthatóvá váljon, kiderüljön. És a gonosz nem türelmetlen, nem akarja, hogy na gyerünk, lássunk hozzá, és már ma el is essél. Hanem akár éveken át készíti elő a terepet, hogy majd végül elessél. Lehet, hogy most azt mondod, ez nem lehetséges – de vigyázzunk! Amikor leginkább örülünk az Úr győzelmének, ott van a gonosz.

A harmadik pedig, amit Gibeon ábrázol ki, az a megtévesztés. Láttatok már a gonosztól megtévesztett embert? Egy bibliai példát mondok: Saul király egy ilyen ember volt. Az a féltékenység, ami az ő szívében volt, nem természetes érzés volt, hanem démoni eredetű dolog. Amikor egy alkalommal Dávid és az emberei megkímélték Saul életét, pedig megölhették volna, akkor utána sírva fakadt, és azt mondta, hogy „Dávid, te jobb vagy, mint én. Te fogsz uralkodni”. Ha csak eddig olvashattuk volna a Bibliát, akkor örülhettünk volna, hogy Saul lemondott a trónról, és hagyta, hogy Dávid uralkodjon. De nem ez történt, nem mondott le. Nem mondott le a trónról, nem mondhatott le, mert ott volt benne ez a démoni eredetű irigység. Tudjátok, honnan indult ki az egész?

„Pusztítsd el Amáleket!” Amálek a hústestünket ábrázolja ki. Saul részben hajtotta végre ezt a parancsot, mert megkímélte Agágot és a hadizsákmány szebb, jobb részét; azt mondta, ez jó lesz áldozatnak, ezek az állatok milyen szépek – és ez nagyon sokba került Saulnak. Utána pedig jött egy gonosz szellem, amely gyötörte, és nem hagyta el egész addig, hogy még a halottidézőhöz is odakényszerítette. És hova jutott ennek az embernek az élete?

Az egész onnan indult ki, hogy elnéző volt önmagával szemben. Lehet, hogy mással szemben szigorú vagy – de nem vagy elnéző önmagaddal szemben?

Izrael népének pusztai vándorlása azt a nagyon fontos célt is szolgálta, hogy alkalmakat teremtsen arra, hogy nyilvánvalóvá váljon mindaz, ami a szívükben volt elrejtve. Nem Isten számára – hiszen Isten kezdettől fogva tudja, hogy mi van bennünk. Hanem ez a mi számunkra fontos, hogy megtudjuk, mi van a szívünkben. Mi van a te szívedben?

Mi volt Mózesnek a szívében? Egy adott pillanatban úgy érezte, hogy ő már nem bírja hordozni az egész nép terhét, mert mindenki panaszkodott, húst követeltek, mindenki sírt a saját sátra előtt. Elégedetlenek voltak. Mindenki zúgolódott, mindenki panaszkodott a sátra előtt. Hogyan fejeződött be ez az időszak Mózes életében? „Uram, nem bírom egyedül hordozni az egész nép terhét, mit csináljak?” És akkor Isten azt mondta, hívj ide hetven vént, és elveszek a szellemből, ami rajtad van – mert tulajdonképpen nem neked kell hordoznod ezt a népet, hanem a szellemnek, ami rajtad van – tehát elveszem a hetven részt, és odaadom a hetven vénnek. Mózes az önmaga végére jutott ezzel.

Utána azonban Mózes ezt mondta: „honnan tudnál táplálékot adni 600 000 férfinak egy hónapon át, hogy csak húst egyenek? Kihalászunk minden halat a tengerből?” És ennek mi lett a kimenetele? „Vajon megrövidült-e az Úr karja?” Mózes megint a maga végére jutott. Az Úr foglalkozott Mózes hústestével.

Most csak így felsorolásszerűen felelevenítek néhány epizódot. Tudjátok, mi volt a legnagyobb probléma a pusztában? A legkeményebb, legdurvább dolog, ami megtörtént? Amikor elküldték a tizenkét kémet, és azok visszajöttek, és hozták a híreket, akkor az egész nép nagyon megijedt. Kádes-Barneánál voltak, egy lépésre a határtól. Ki jött azzal az ötlettel, hogy küldjék el a tizenkét kémet? Jó ötlet volt ez? Kinek az ötlete volt? Jó gondolat volt ez? Valahogy úgy mondanánk, hogy ha Istentől jött, akkor jó gondolat volt, ha Mózestől akkor nem. Ki javasolta tehát a kémek elküldését? Isten volt az. Nem Mózes. Isten jött ezzel az ötlettel. Miért?

Akkor vált vajon gonosszá az emberek szíve, amikor meghallották a kémek beszámolóját? Nem. Mert Józsué és Káleb, aki a tizenkét kém között volt, ők látták Istent közben is. Mit látsz a problémákban, amelyeken át kell menned, a problémákat látod, vagy a problémákon keresztül Istent? „Jaj, most mi lesz velem? Most már végem van. Mi lesz velem, mi lesz a gyerekekkel?”

Ismeritek a történetet: a hatszázezerből kettő ment be. Az a kettő látta Istent. „Ne lázadjatok fel Isten ellen!” Az egész nép füle hallatára mondták, amit mondtak. „Isten velünk van, ne féljetek! Meg fogjuk verni őket, kenyérré lesznek a számunkra.” Elhitték nekik? Nem hitték el. Ezért – tízszer volt ilyen kritikus helyzet, amikor lázadoztak –, és amikor tizedjére történt, az Úr azt mondta, „elég volt, forduljatok vissza a puszta felé”.

Nem az üdvösségükről (megmenekülésükről) volt szó, hanem arról, hogy az életükkel fizettek az engedetlenségükért. A kérdés az, hogy birtokba vesszük-e, ami nekünk lett ígérve? Nem másról van itt szó, hanem ez a nagyon érzékeny kérdés. A pusztában nagyon sok minden megtörténik. A pusztában nagyon sok rejtett dolog nyilvánosságra kerül.

Elmondok még egy ilyen pusztai eseményt. Egy adott pillanatban Áron és Mirjám kritizálni kezdte Mózest a kúsita asszony miatt, és azt mondták: „Vajon csak Mózesen keresztül szól az Úr? Akkor, ott nyilvánosságra került, mi volt a szívükben, pedig ők testvérek voltak. Isten meghallotta, és azt mondta, „gyertek csak ide ti, hárman, a Sátor bejáratához!” És tudjátok, mi történt, Isten megvédte Mózest, és Mózes két testvérének azt mondta, hogy „nem féltetek Mózes ellen szólni?” És az Ige úgy folytatja, Isten elment onnan, elmondta, amit akart, és visszavonult. És amikor elment, akkor Mirjám bélpoklos volt. Tele volt leprával. Áron azt mondta Mózesnek, „könyörögj érte, hogy megtisztuljon!”.

Isten foglalkozott ezzel a problémával, ami Áronnak és Mirjámnak a szívében volt. Se Áron, se Mirjám nem tett többet ilyet, nem lázadoztak Mózes ellen. De a nép, amikor hallotta az Úr szavát Kádes-Barneánál a két kémen keresztül, hogy „ne féljetek tőlük, mert legyőzzük őket” – a nép nem tudta ezt elfogadni.

Mit teszel, amikor az Úr napvilágra hoz a szívedből dolgokat? Mit teszel akkor? Mit lehet akkor tenni? „Uram, foglalkozz te ezzel a dologgal, ami nyilvánvalóvá lett most!”

Van például két fiatal testvér, akik váll váll mellett haladnak, növekednek a gyülekezetben, és egyszer csak az asszonyok körtánc közben ezt mondják: megölte Saul az ő ezerét, és Dávid az ő tízezerét. Egész addig nem volt semmi gond, de ekkor hirtelen megjelenik a probléma. Mit teszel akkor? Igazolod magad? Védekezel? Nem. Be kell ismerned. Ismerd el, valld be, hogy igen, ez van a szívemben. Az Úr hozta ki ezt a körülmények által. És Ő azért tette ezt, mert le akar számolni ezzel, meg akarja oldani ezt a problémát.

Egyiptomból átmenni a pusztába azt jelenti, hogy Egyiptommal befejezted. Bemenni a pusztaságból Kánaánba mit jelent? Azt jelenti, hogy befejeztem a hústesttel. Elveszítettem az önmagamban való bizalmamat. Mert nagyon sokáig ott van a hívő emberben, miután az Úré lesz, hogy azért mégis bizalma van önmagában.

Ábrahám hetvenöt éves volt, amikor ígéretet kapott Istentől, hogy lesz örököse. Elhitte – és Isten igazságul tulajdonította ezt Ábrahámnak. De össze voltak keveredve a dolgok benne. Isten még várt huszonöt évet, és akkor jött megint: egy év múlva meglesz az örökös. Ki nevetett először? Ábrahám. Nézzétek meg a Bibliában! A sátor ajtajánál pedig hallgatózott Sára, nem volt ideges, de nevetett. Mit gondolhatott, amikor nevetett? „Miről beszélnek ezek, ezeknek fogalmuk sincs a dolgokról.” Nevettek.

Kisebb lett, csökkent Ábrahám hite hetvenöt éves korától kilencvenkilenc éves koráig? Mit gondoltok, kisebb lett a hite? Nem, hanem megtisztult a keveredéstől, az önmagába vetett bizalomtól. Az Úr mond neked valamit, hogy tedd meg, és ha látsz magadban képességet, erőt arra, akkor csinálod.

Most befejezem ezzel – de van a Bibliában néhány szó, a 2Pt 1,5-ben, amire ki szeretnék térni:

„Ugyanerre pedig teljes igyekezetet is fordítván, a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt”. Azon gondolkoztam, hogy mit is jelenthet az, hogy „teljes igyekezetet is fordítván”? Nagyon nehezen kezdtem megérteni, egyszerűen nem tudtam elfogadni azt, hogy a Bibliában több helyen is írja, hogy „teljes igyekezetet fordítván”. Hát mit tehetek én? Arra gondolsz, hogy azt mondod: „Uram, én mától fogva nagyon komolyan törekszem arra, hogy a hitem mellé jócselekedeteket ragasszak.” Megtette valaki ezt közületek? Én megtettem. De mégsem lett semmi belőle. És azért, mert az a szó, amelyik így van nálunk visszaadva, a valóságban nem egy tevékenyéget jelent, hanem a jellemet fejezi ki. Nem arról van itt szó, hogy tegyél valamit, hanem hogy LEGYÉL valaki. Ez teljesen más, tehát nem tenni, hanem lenni!

Krisztus élete bennünk van, de az Úr szándéka, vágya az, hogy ez az élet bennünk jellemé alakuljon, a jellemünkben nyilvánuljon meg. Hogyan történik ez?

Kibújik a kisveréb a tojásból, biztos látta már mindenki, milyen kis formátlan, milyen torz arányai vannak: a nagy csőre meg a kopasz nyaka. Mi a madárnak a természete? Az, hogy nagyon gyorsan tudjon a földön szaladgálni? Nem, hanem az, hogy szárnyaljon! De hogy létezik az, hogy az a repülésre teljesen alkalmatlan kis élet ott a fészekből valamikor szárnyaljon? Hogyan lehetséges ez?

2Korinthus 5,17: „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak – a román fordítás azt mondja, „minden régi elmúlt” –, íme, újjá lett minden.” De tudjátok, hogy van olyan eredeti kéziratcsalád, amely szerint ez a vers úgy szól, hogy „valami új vette kezdetét”. Nem „újjá lett minden”, hanem „valami új kezdődött el”. Tehát, ha valaki Krisztusban van, egy új kezdet van ott jelen. Egy új, amiben benne van az a képesség, az a potenciál, lehetőség, hogy hatalmassá váljon. De ez a kicsi kezdet hogyan fejlődik, hogyan teljesedik ki? Úgy, hogy követi az életet, és engedelmeskedik az Úr hangjának. Engedelmeskedsz az Úr hangjának? Mert, ha nem engedelmeskedsz az Úrnak, akkor megmaradsz kiskorúnak. De ha teljes szívből engedelmeskedve követed az Urat, akkor ennek az életnek a természete jellemmé formálódik benned.

Pál apostolt annyira foglalkoztatta a galatabelieknek a sorsa, helyzete, hogy ezt írja nekik, „Gyermekeim, kiket ismét fájdalommal szülök, míglen kiábrázolódik bennetek Krisztus”. Ezek mind hívő emberek voltak, az Úréi voltak. De a kérdés az volt, hogy Krisztus kiábrázolódjon bennünk, más szóval, hogy Krisztus jelleme formálódjon ki bennük. Tehát nem csak az a fontos, hogy megkapjuk a Krisztus életét, hanem hogy ez az élet fejlődjön. Kinek a felelőssége az, hogy ez az élet kifejlődjön? Ki foglakozik azzal, hogy ez az élet növekedjen? A Szent Szellem. A Szent Szellem azt mondja például: „Radu, ez nem jól van. Fejezd be ezt. Ez nem jó. Ez a kapcsolat ezzel a személlyel nem helyénvaló, fejezd be.” Ő foglalkozik ezzel.

És befejezésül, így mondja az 1János 2,27-28-ban: „És az a kenet, amelyet ti kaptatok tőle, bennetek marad, és [így] nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; hanem amint az a kenet megtanít titeket mindenre, úgy igaz [is] az és nem hazugság, és amiként megtanított titeket, úgy maradjatok őbenne. És most, fiacskáim, maradjatok őbenne; hogy mikor megjelenik, bizodalmunk legyen, és meg ne szégyenüljünk előtte az ő eljövetelekor.” „Maradjatok őbenne, amiként megtanított titeket” – és a kenet megtanít. Maradjatok őbenne! Mert, ha nem maradunk őbenne, ha nem hallgatunk rá, akkor, amikor ő eljön, megszégyenülhetünk előtte.

Az Úr végezze az Ő munkáját a mi szívünkben! Ámen.

Jób helyreállítása – T. Austin-Sparks

Eredeti: The Vindication of Job

 Olvassuk: Jób 42

„De ő jól tudja az én utamat. Ha megpróbálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany” (Jób 23,10).

„Nem szóltatok felőlem igazán, mint az én szolgám, Jób” (Jób 42,7).

Amikor az Úr végre megfordította Jób fogságát, és megkezdte szolgájának helyreállítását, teljesen világossá tette a Jób barátaihoz intézett szavaiban, hogy miért tette ezt: „Nem szóltatok felőlem igazán” – s a mondat Jóbbal kapcsolatos része ugyanennyire világos és egyértelmű: „mint az én szolgám, Jób”. Jób helyreállításának alapja tehát, hogy Jób igazán, barátai viszont hamisan beszéltek az Úrról.

Tisztáznunk kell már rögtön az elején, hogy mi volt az igaz és helyes dolog, amit Jób mondott. Ha ugyanis ez a helyreállítás mindenkori alapja, az a talaj, melyen Isten felállítja táborát, akkor ismernünk kell, hogy mi ez, méghozzá helyesen. Ez pedig nagyon egyszerű, és nagyon tömören meg is lehet fogalmazni. Jób barátai váltig azt állították – tévesen –, hogy Jób szenvedéseit pusztán a bűn okozta, és a bajok a bűn büntetéseképpen érték őt. Röviden így lehet összefoglalni; nem fér hozzá kétség, hogy így értelmezték Jób szenvedéseit. Azt próbálták elérni, hogy Jób meglássa, minden szenvedésének egyedüli oka a bűn. Ezért tehát szerintük a szenvedés Isten büntetése volt a bűn miatt.

Teljesen világos, hogy a Jóbbal kapcsolatos eljárásuk a saját következtetéseik, a saját megítélésük és a saját elgondolásaik eredménye volt. Levonták a maguk felszínes következtetéseit, mert nem tudták, mi zajlott előlük elrejtve, titokban; hogy mi húzódott meg az egész történet mögött. Semmit nem tudtak a számunkra azóta feltárt dolgok mélységéről; arról, ami akkor előttük még rejtve volt: hogy amikor Isten felkeltette a Sátán érdeklődését Jóbbal kapcsolatban, tökéletes embernek tartotta őt, olyannak, aki jó és becsületes, akihez nincs senki hasonló a földön. Így látta Isten Jóbot – ezt azonban nem árulta el Jób barátainak. Isten sosem mondta nekik, hogy „Jób feddhetetlen és becsületes ember, nincs senki hozzá fogható a földön”. Ha ezt megmondta volna nekik, akkor nem csinálták volna azt Jóbbal, amit, de mivel nem ismerték sem Istent, sem az Ő gondolatait, és nem voltak kapcsolatban Isten szívével, felszínes következtetésekre jutottak; melyek pedig végül katasztrofálisnak bizonyultak számukra, és Isten szolgájának elmondhatatlan szenvedést okoztak.

Nagyon óvatosnak kell lennünk, mert a következtetések a mélyben születnek: azok nem csupán az elménk szüleményei, nem csupán a külső dolgok alapján, felszínesen hozott vélemények és meggyőződések nyomán jönnek létre. Ez az egyik dolog, amit ez a könyv meg akar nekünk tanítani. Ezek a barátok semmit sem tudtak a dolgok valódi, szellemi hátteréről. Semmit sem ismertek Isten gondolataiból. Pusztán a törvénykezés talaján álltak, és innen csak arra a következtetésre juthattak, hogy ha valaki szenved, azért van, mert valami baj van vele. Mennyire felszínes hozzáállás is ez! Ők pedig ezt a húrt szinte a végletekig feszítették. Isten nyomatékosan rámutat a végén, hogy nem azt mondták, ami helyes.

Isten azt mondta: „Nem szóltatok FELŐLEM igazán. Nem Jób felől, hanem ÉNFELŐLEM!” Istenről volt szó ebben. Itt van valami, amiben Isten és szolgája egyek, és ha valaki Jóbot illeti, akkor Istent illeti; ha ilyen következtetésekre jut valaki Jóbbal kapcsolatban, akkor abban Isten is benne foglaltatik. A dolog lényege pedig ez: Ha egy ember Istenért él, és bár lehet, hogy a világossága nem teljes, a szellemi élete nem hibátlan; lehet, hogy nem is tévedhetetlen, és esetleg vannak dolgok az életében, melyek bizonyos hiányosságokra utalnak, de ha az az ember Istenért él a legjobb meggyőződése szerint, és Istent képviseli itt a földön, és azután ezt az embert szenvedés éri, olyan szenvedés, mely nem valamilyen szándékosan vagy gondatlanságból elkövetett bűnének a következménye, akkor ha valaki azt mondja, ez a szenvedés büntetésből van, azzal megkérdőjelezi Isten igazságosságát. Mert gyakorlatilag azt mondja ki ezzel, hogy Isten nem igazságos! Ez volt Isten problémája ezekkel az emberekkel.

A Jób 23,10 szerintem nagyon közvetlenül érinti az egész helyzetet. A barátok azt mondták Jóbnak: „A bűn büntetése miatt szenvedsz!” Ő pedig azt felelte: „Ha megpróbálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany”! Miért van akkor a szenvedés? Nem a bűn büntetése miatt, hanem a megmunkálásért, a szellemi megtisztításért, gazdagításért, nagyobbításért. Nem pontosan ez történik a helyreállítás végén? Azt látjuk, hogy Jób sokkalta nagyobb szellemi formátumban áll előttünk a végén, mint az elején, viszont senki nem nyer ilyen szellemi kalibert attól, ha Isten a bűn miatt zúzza össze. Jób szenvedésen megy keresztül, de a szenvedés megtisztító erejű. „Ha megpróbálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany.” Ebben máshogyan van benne Isten. Ez volt az a helyes és igaz dolog, amit Jób mondott. Isten igazságos, és ha Isten szenvedést enged meg, az a szenvedés felszínre hozhatja a saját természetem mélységeit, és elvihet arra a pontra, hogy meglássam, ami vagyok – és senki sem állíthatja, hogy Jób nem mutatott meg semmit sem a rossz oldalából a szenvedés során, hiszen elég rendesen panaszkodott például. Isten munkája ilyen. Nem ad ítéletre és nem pusztít el bennünket azért, amik vagyunk, hanem tűzön visz keresztül, hogy megmentsen attól, amik vagyunk. Csodálatos dolog, hogy ezt elmondhatjuk Istenről, és teljesen új megvilágításba helyezi Őt.

Bár Jób barátai nem is fogták föl, mit beszélnek, annyira vakok voltak önteltségükben, de gyakorlatilag ezt mondták: „Íme egy ember, aki Istennek akar élni – Isten meg jön, és lesújt rá! Isten nem igazságos!” Tehát az emberi okfejtés szintjén itt végig Isten igazságossága a kérdés. A helyes válasz azonban az, hogy ez a bánásmód, a csiszolás, megtisztítás a teljesebb életre vezeti Jóbot, és ez rögtön tisztázza Istent; a megfelelő helyre állítja Őt, miközben a barátok nem tudatosan ugyan, de hamis színben feltüntetve, igazságtalansággal vádolják.

Van azonban még egy fontos elem Jób esetében. Az emberek elől, sőt még Jób elől is elrejtve, vádlóként ott állt a Sátán. Ismerjük, hogyan indul a történet, a Sátán kérdése Istenhez, vagyis inkább először Isten kérdése a Sátánhoz: „Észrevetted szolgámat, Jóbot? Bizony nincs hozzá hasonló a földön: feddhetetlen, igaz, istenfélő (…)”. A Sátán pedig ezzel vág vissza: „Vajon ok nélkül féli Jób az Istent? Hiszen nagyon gazdag ember, befolyásos pozícióban, mindenki nagyra tartja, megéri neki Istent szolgálni! De vegyél csak el tőle mindent, hogy az Isten szolgálatának minden nyeresége, legalábbis mindaz, amit a világ nyereségnek tart, már ne legyen az övé, és akkor a jámbor istenfélelme se lesz többé! Jób Istene Jób javaival fog eltűnni, és Jób istenfélelme is semmivé lesz, ha már nem éri meg Istent szolgálni!”

Így gúnyolódik az ördög. Isten előtt megvádolja Jóbot, hogy csak azért féli Őt, mert megéri neki. „De bocsássad csak rá a kezedet, sújts le vele mindarra, ami az övé, vajon akkor nem átkoz-e meg téged szemtől szembe?!” De Jób bármit is tett – és elég sok mindent tett – ezt az egyet soha nem követte el. Megátkozta a napot, amikor született, gyötrődve kiáltozott, lázadt, de soha nem átkozta Istent; és soha nem követte el, amire a felesége biztatta, hogy átkozza meg Istent és vessen véget önkezével az életének. Azonban szörnyű küzdelmei közepette, a görcsrohamok között, melyektől azt is megbánta, hogy valaha megszületett, ahol azt kívánta, hogy bár az az ember se született volna meg, aki az ő születésének hírét hozta, hogy minden, ami csak összefüggésbe hozható az ő világra jövetelével, legyen átkozott, Istent soha nem átkozta meg.

A szörnyű rohamok ellenére viszont néhány igen magasztos gondolatra jutott: „Ha megvizsgálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany”. „Lám, megöl engem, mégis Őbenne bízom”. „Tudom, hogy az én megváltóm él”. „Mégis (…) meglátom Istent”. A győzelem csúcspontjai ezek a szavak, nagy mélységekből törtek a felszínre, s hatalmas újjáéledés jelzőkövei Isten szolgájában. Kijelentik, hogy az ördög hazug volt kezdettől fogva. Minden bizonytalanság nélkül hirdetik, hogy Isten igaz; és hogy amikor egy ember életében Isten ott van, akkor Ő több bárminél, ami annak az embernek csak a birtokában lehet. Vegyél el mindent, és Isten több bárminél! Ez a válasz a Sátánnak. Világos és határozott a Sátán kérdésére a válasz: „Rendben, megengedem, hogy elvegyél tőle mindent, hogy teljesen lecsupaszítsad.” És valóban, Jób meg lett fosztva mindentől, de nem Istentől; Isten megmaradt neki. A vádló megkapta a választ. Bizonyítást nyert, hogy Jób nem önmagáért szolgálta Istent, sem azokért a dolgokért, amelyeket Istentől kapott, hanem Istenért Magáért.

„Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől?” (Róm 8,35) – halljuk Pál apostol korszakokon átívelő győztes kiáltását a Jób könyvére való tökéletes válaszként. És ott van az életet alkotó dolgoknak hosszú sora, és a csapások sora is. Pál kimeríti mindet, majd mindent egyetlen mondatba összefoglalva kijelenti: „De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket”. Mert nem az a lényeg, amit az Úrtól kapunk, hanem a lényeg az Úr Maga. Ez a győzelem alapja.

Jób barátai semmit sem tudtak erről a háttérről, és lehet, hogy Jób sem tudott semmit, de eljutott erre az álláspontra, és ez lett az alapja annak, hogy Isten helyreállította őt. Jób helyesen értette Istent; a Vele való kapcsolata helyes volt. Megtapasztalását egy másik síkon kellett megmagyarázni, ahol Isten hatalmas dolgot cselekedett, mely még a gonosz legnagyobb erőit sem hagyta érintetlenül. Isten ugyanis megmutatta ezáltal a fejedelemségeknek és hatalmaknak, hogy bármennyire is erőlködnek, elkövethetik a legrosszabbat is, amire csak képesek, de nem verhetnek éket Isten és aközé, aki hit által az Övé. Mindent elvehetnek, és az érintett személy lesüllyedhet a hullámvölgy legmélyére, ahonnan nincs kiút, ahol körülötte tombol a vihar, ahol sok kétség, félelem veszi körül, felkiált és lázad, rátör a keserűség, halni vágyik, s megbánja azt is, hogy a világra jött… és mégis van valami, ami messze túlhaladja mindezt. Isten kibogozhatatlanul össze van kötve annak az embernek az életével, aki őszintén és igazán átadta magát Neki. Lehet, hogy vannak hibái, gyengeségei, de Isten egybefonódott az életével, és a Sátán teljes arzenálja sem képes lerombolni ezt a kapcsolatot.

Nagyon nagy dolog ez. Hogy milyen mélységig képes az ember ebbe tapasztalatilag belemenni, nem tudom, de nincs kétségem afelől, hogy most is sokan járnak Jób útján. Ismerjük, milyen mély az a megpróbáltatás, melyben már szinte feladjuk, és úgy érezzük, hogy eljött a vég. Megkérdőjelezünk mindent, de legbelül, a szívünk mélyén, tisztában lévén lényünk számos tökéletlenségével, melyek mind ellenkeznek Istennel, gyengeségekkel és hibákkal az életünkben és jellemünkben, mégis tudjuk, hogy orcánk mindig az Úr felé fordult, és sosem fordultunk el szándékosan Istentől, és nem mentünk másfelé. És mégis át kell mennünk valamin, ami ízekre szaggat, ami darabokra tép. Azok, akik bármekkora mértékben is, de jártak ezen az úton (lehet, hogy egyesek éppen most járnak rajta), tudják, hogy ki lehet jönni a hullámvölgyből, és tudják, hogy pontosan ugyanoda kerülnek vissza, ahol megelőzőleg voltak az Úrral, és az az Úr pontosan ugyanott van, ahol volt; a közöttünk lévő szellemi kapcsolat érintetlen. Megbánjuk, hogy miket mondtunk, ahogyan éreztünk, és oda kell mennünk az Úrhoz, és elismernünk, hogy Iránta való gondolatainkban és érzéseinkben nagyon hűtlenek voltunk, de utána a kapcsolat nincs megtörve, ugyanolyan, mint volt, az Úr pedig ott van. Ez nagyon nagy dolog. Mélyebb, mint a pokol, és erősebb az ördögnél is.

Ez húzódott meg Jób tapasztalata mögött, s bár a barátai semmit sem tudtak a dolgok szellemi oldaláról, és Jób sem volt képes megérteni akkor, de Isten tudta jól. Íme annak az embernek az esete, aki sok gyengesége és hibája ellenére helyesen vélekedik Istenről, de minden másban tévedni látszik. A látszat alapján minden arra mutatott, hogy Jób hibázott. Minden tönkrement! Minden összeomlott! Mindent utolért a csapás! Mindazt, ami körülvette – a munkáját, tevékenységét, elfoglaltságait, a saját testi életét – és magát az embert is teljes zavar gyűrte maga alá egy időre, s a döbbenet, a kábultság. És a emberek körülötte mind azt mondják: „Te vagy a hibás!” Olyan emberek, akiknek az ítéletében bízik, akiket nem rossz emberekként, hanem istenfélőkként ismert, akik Istent képviselik (és ezek a barátok azt vallották, hogy Istent képviselik; azt mondták Jóbnak, ők nem világi módon érvelnek, hanem Isten szemszögéből, és megpróbálták meggyőzni ezt a bűnöst, hogy térjen vissza Istenhez), és ezek azt mondják, hogy te vagy a hibás.

Jób általános gyanúba keveredett, egyáltalán nem szólt semmi sem amellett, hogy ne követett volna el semmit. Íme egy ember, aki szilárdan áll az Isten egy bizonyos értelmezésének talaján, és az egész világ ellene és az értelmezése ellen van, és mindenki azt mondja, téved, nincs igaza és hamis álláspontot képvisel. Óriási dolog ezt meglátni, mert itt világosan erről van szó. A végén pedig Isten kimondja, hogy igaza volt, a többiek pedig tévedtek.

Mi is könnyen kerülhetünk Jób barátainak a helyzetébe. Isten mentsen meg bennünket bármilyen hamis véleménytől minden helyzetben, amellyel kapcsolatban állást foglalunk! De ugyanennyire lehetséges, hogy egy igaz embert egyöntetűen hamisnak tartsanak. Lehetséges teljesen egyedül maradni Istennel úgy, hogy igazunk van, és senki sem hiszi el vagy érti meg. És fordítva is: Ha valakit nem ér soha olyan szenvedés, mint Jóbot, soha nem érintette ilyen megtapasztalás, mint amin ő átment, ha valaki ott van, ahol Jób barátai voltak, kívül a vajúdáson és szenvedésen, ha valaki mentes mindezektől a bajoktól, az soha nem jelentheti azt, hogy az ilyen embernek igaza van, és „jól csinálja”; és azért, mert neki nincs ilyenfajta megtapasztalása, azért van, mert Isten különösképpen kedvezne neki.

Mi ennek az egésznek a lényege, a célja? Hogy megértesse velünk, milyen borzasztóan fontos, hogy Isten szemszögéből nézzük a dolgokat, mert ha Isten szívével ilyen mély kapcsolatban vagyunk, az meg fog őrizni bennünket az olyan állásfoglalásoktól, melyek mind-mind katasztrófát jelentenének. Néhány olyan véleményt látunk itt ugyanis, melyek Isten nézőpontjából szemlélve bizony katasztrofálisak. Láthatjuk, hogyan alkotnak felszínes ítéletet a barátok arról, ami Isten egyik gyermekének az életében történik, és hogy ez a felületes vélemény mennyire növeli csak az illető szenvedését, mivel hogy hamis. Az ilyen vélemény miatt pedig előbb-utóbb összeütközésbe kerülünk Istennel. Óvatosnak kell tehát lennünk! Van ugyanis valami az emberi természetben, ami miatt szinte azonnal ilyen következtetéseket vonunk le: Ha valaki nehéz időszakon megy keresztül, akkor az biztos azért van, mert az Úrnak valami baja van vele!

A büntetés és a nevelés azonban két különböző dolog, két külön világhoz tartoznak; ezeket ne keverjük össze! A büntetés olyan ítélet, mely pusztuláshoz vezet, a fegyelmező nevelés viszont Isten módszere a megtisztításra. A nevelés teljesen az igazat tartja szem előtt. A nevelés telve van reménységgel; ami pedig utána jön, az nagyszerű dolog.

A büntetés a sötétségben van, reménytelenség társul hozzá; a büntetés kopár, kietlen pusztaság. Az Úr népe pedig sajnálatosan nem tesz különbséget e kettő között. Így vagy úgy, de téves helyzetbe kerülünk, amikor ilyet mondunk: „Átmegyek most ezen a szenvedésen, azért, hogy ne kelljen a pokolra mennem később. Én most megszenvedem a magamét, az istentelenek meg majd utána szenvednek; ők a pokolra mennek!” Ne hagyjuk, hogy a gondolkodásunk így összekeveredjen. Ne higgyünk ilyesmiben! A ránk váró poklot Krisztus elhordozta a kereszten. Nem azért menekültünk meg a pokoltól, mert elviseljük a jelen szenvedéseit, hanem mert hiszünk abban, hogy Krisztus szenvedett értünk a kereszten. Nem azért fogunk megmenekülni a pokoltól vagy a purgatóriumtól vagy bármi más hasonló dologtól, mert most szenvedünk. A mi jelenlegi szenvedésünk nem az ítéletnek vagy a büntetésnek a körébe tartozik. Nem is érinti a pokoltól való megmenekülés kérdését. A mostani szenvedésünk az élet kibővítéséért van, a befogadóképesség növeléséért a dicsőségre. „Pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket felülmúló, nagy, örök dicsőséget szerez nekünk” (2Kor 4,17). Nem azt mondja, hogy „pillanatnyi könnyű szenvedésünk egyre inkább megment bennünket a pokoltól és a pokol büntetésétől.” A dolgok egyáltalán nem ezen a síkon történnek; hanem arról van szó, hogy az egyre nagyobb dicsőség befogadására való képességünk a szenvedés által növekszik.

Még egy utolsó gondolat, hogy a másik irányból is megvizsgáljuk a kérdést. Vigyázzunk a vádlóval, amikor nekünk megy rosszul a sorunk, és szenvedésen megyünk keresztül; és akkor eljön, talán barátokon keresztül, akik szép szavakkal azt sugallják nekünk, hogy a szenvedésünk a helytelen hozzáállásunkkal függ össze; valamit elrontottunk, és az Úr ezért ellenünk fordult. A vádló sokféle módon jöhet, és megpróbálhatja ezt a fejünkbe ültetni, és ha egyszer sikerrel járt, akkor kész, ott a baj. Ne higgyünk neki! Ha Isten gyermekeként csakugyan valami rosszat csináltunk, de a helyes irányba nézünk, és arra törekszünk, hogy a rossz dolgokat helyre hozzuk, az pontosan az ellenkezője annak, mintha büntetlenül mennénk tovább a rossz irányba. Ebben az esetben nem ér bennünket büntetés a hibánkért, hanem Isten fegyelmez bennünket, és ez teljesen más. Ha az ellenség azt mondja, ez büntetés, akkor ítélet alá jövünk, és kikerülünk a sötétségre. Ha hisszük, hogy ami velünk történik, az nevelő célzatú, akkor ha azért is van, mert rosszat csináltunk, akkor is ott a reménység. Mindig a világosság felé fordítsuk tekintetünket, és ne hagyjuk, hogy az ellenségtől jövő sötét dolgok lakozást vegyenek bennünk.

Ne feledjük viszont, hogy van ítélet azoknak, akik kitartanak a rossz cselekvésében; nem is végződhetne másképp. Ha azonban tekintetünket a világosság felé fordítva járunk, feddhetetlenül állva Isten előtt úgy, hogy mindig készek vagyunk megvizsgálni az útjainkat, akkor még a bukásainkat követő fegyelmezés is áldott következmények reménységével tölt el. „Minden fenyítő nevelés ugyan a jelenre nézve nem látszik örvendetesnek, hanem szomorúságosnak, de később (…)”  (Zsid 12,11 – Vida ford.). Mi a „később”, mi következik utána? Az, hogy józanabbá válunk. Amikor gyerek voltam, és valamilyen fenyítést kaptam, az nem volt kellemes, hanem nagyon is keserves, és kellett hozzá némi idő, hogy a súlya elmosódjon; de felnőve határozottan állítom, javamra vált, hogy megneveltek. Ha ez nem történt volna, elveszítettem volna valamit. „Később” elérjük azt a józan belátást, ahol meglátjuk az értékét. Jót akartak vele, és a javamat is szolgálta. „De később a megigazulás békés gyümölcsét adja azoknak, akik általa megedződtek.”

Edited and supplied by the Golden Candlestick Trust.

http://www.austin-sparks.net/english/005210.html

 

Krisztus a mennyben és Krisztus bennünk (T. Austin-Sparks)

In English: Christ in Heaven and Christ Within

A szükséges egyensúly

„Amelyet Krisztusban munkált, amikor életre keltette a halottak közül és jobbjára ültette a mennyekben” (Ef 1,20).

„Akikkel Isten meg akarta ismertetni, mi a gazdagsága e titok dicsőségének a nemzetek között: Krisztus bennetek a dicsőség reménysége” (Kol 1,27).

„Mit mondjunk tehát? megmaradjunk a bűnben, hogy a kegyelem bőségesebb legyen? Szó sincs róla! Akik meghaltunk a bűn számára, hogyan élhetnénk tovább benne? vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban bemerítkeztünk, az Ő halálába merültünk bele? eltemetkeztünk tehát Vele együtt a bemerítés által a halálba, hogy amint életre kelt Krisztus a halottak közül az Atya dicsősége által, úgy mi is az élet megújulásában járjunk, mert ha eggyé lettünk (összenőttünk) Vele a halálának hasonlóságában, akkor a feltámadásában is azok leszünk. Mert tudjuk, hogy a mi óemberünk azért lett keresztre feszítve Vele együtt, hogy a bűn teste tehetetlenné váljék, nehogy rabszolgáivá legyünk a bűnnek (Róma 6,1-6).

„Nincs azért most már kárhoztató ítélet azok számára, akik Krisztus Jézusban vannak, mert az élet Szellemének törvénye Krisztus Jézusban megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől” (Róma 8,1-2).

„Ki emel vádat Isten választottai ellen? Isten, aki megigazít. Ki ítélne el? Krisztus Jézus, Aki meghalt, sőt életre is kelt, Aki az Isten jobbján van és közbenjár értünk?” (Róma 8,33-34).

Szükségesnek tartjuk, hogy szóljunk néhány szót erről a két dologról: Krisztus a mennyben és Krisztus a hívőben; s ezeknek az objektív (külső) és a szubjektív (belső) valóságáról.  Mérhetetlenül fontos, hogy mindig a helyes egyensúlyban tartsuk meg az igazságot – a problémáink nagyon nagy része abból származik ugyanis, hogy túlzott hangsúlyt fektetünk az igazság egyik vagy másik aspektusára. Jó dolog ismerni az igazságot, és jó dolog örvendezni benne, de könnyen meglehet, hogy éppen az igazság lesz a bajaink okozója. Mert az igazság, de még a szellemi igazság útján is sok veszély leselkedik; és az Úr népéből jónéhányan beleestek ezekbe a csapdákba. Nem arról van szó, hogy híjával lennének a világosságnak, hanem azért szenvednek annyira, mert a világosságukat nem igazították és egyensúlyozták ki megfelelően.

Ezért nagyon szükséges számunkra, hogy a dolgokat a maguk helyes nézőpontja és mértéke szerint kezeljük és lássuk. A súlypont bármilyen irányú eltolódása mindig szellemi sérüléshez és nagyon gyakran katasztrófához vezet. Az Úr számos edényének, akit felnövelt, és akit használni tudott, az lett a szomorú sorsa, hogy végül elveszítette erejét és hatékonyságát amiatt, hogy az igazság valamelyik oldalát kezdte túlságosan is hangsúlyozni, aránytalanul ahhoz képest, amelyik a másik oldalon kiegészíti azt.

Egymást kiegészítő igazságok

Ez nem csak annak kérdése, sokoldalúak legyünk, hogy sokféle igazságot tudjunk és ismerjünk; hanem a test felépítésében is azt látjuk, hogy az egyik törvényt mindig kiegyensúlyozza egy másik. Természetesen minden törvényszerűség szükséges, és fontos, hogy mindegyiknek meglegyen a maga helye a testünk minden működésében; de vannak párhuzamosan futó törvényszerűségek és funkciók, amikor az egyik mindig kiegyenlíti a másikat. Az egyik a másiknak a kiegészítője. Ez a két dolog, mint két iker, együtt fut, és ha az egyik túlzott hangsúlyt kapna, vagy túlfejlődne a másik rovására, akkor az egész rendnek vége lenne, és az a funkció komoly csökkenésével és romlásával járna, és a dolgok sokkal kevésbé működnének hatékonyan, mint ahogyan kellene.

Ez a szellemi dolgokban is így van. Az egyik igazság mellett mindig ott van az azt kiegyensúlyozó igazság. Van egy dolog, de van egy másik is, ami ezzel jár, és ami megtartja ennek a helyes mértékét, és ezáltal az be tudja tölteni a rendeltetését, és a leghatékonyabban tudja a szolgálni a célját. Az isteni teremtésben is megvan ez a rend – egyik dolog szükséges a másik számára, hogy az teljesen betölthesse a rendeltetését. Itt kell tehát az egyensúlyt figyelni és megtartani.

Az ellenség Isten munkáját használja Isten ellen

Nem szabad elfelednünk azt sem, hogy az ellenség mindig Isten munkáját és Isten igazságát akarja Ellene felhasználni. Az Igében ezt nagyon világosan látjuk, és a saját szellemi történetünkben is megfigyelhetjük, megtapasztalhatjuk. Ezt a fajta tevékenységet talán bármelyik másiknál sikeresebben végzi az ellenség, mert az az eredménye, hogy azonnali kárt okoz Isten munkájának és Isten igazságának. Pusztán azzal, hogy az igazságot Isten ellen használja, bezárja az ajtót azelőtt, hogy az ember elfogadhassa, ami valóban Istentől van; az egyik legsikeresebb módszere pedig, hogy túlhangsúlyoz egy isteni igazságot vagy féloldalas felfogást erőltet vele kapcsolatban. Látni fogjátok, hogy mire gondolok.

Az áldások nyomán leselkedő veszély

Isten minden áldásával tehát veszély is jár együtt. Valahányszor van valami, ami valóban az Úrtól van, ahhoz mindig kapcsolódik egy bizonyos veszély.

Ezek most pusztán általános megfigyelések, s ahhoz a rövid elmélkedéshez vezetnek, amiről most beszélni szeretnénk, hogy mi objektív és mi szubjektív az Úr Jézusnak a hívőért és a hívőben végzett munkájában. Mindkettőt külön-külön meg fogjuk röviden vizsgálni, hogy meglássuk, mi az áldás, és mi a vele járó veszély.

Az objektív oldal

Vegyük először az objektív oldalt, az Úr Jézust a mennyben. Tudjuk, hogy ott van, és tudjuk, hogy az Ige sok helyen beszél arról, hogy ott van; de miért van ott? Legelőször is: Hogyan került oda? Ha megnézzük az Igében, megfigyelhetjük, hogy valahányszor az Úr Jézus felemelkedésének mennyei oldaláról beszél, azaz valahányszor a dolgot odafentről tekinti, akkor nem beszél arról, hogy felment oda vagy fölemelkedett, hanem arról, hogy a menny befogadta Őt. Az Apostolok cselekedeteinek első fejezetében föl lett jegyezve, hogy amint a tanítványok néztek fölfele, az ég felé, miután az Úr Jézus fölvétetett mellőlük, két angyal jelent meg, akik azt mondták: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett…” (Csia Lajos fordítása szerint: felvétetett; katolikus ford.: az égbe vétetett; az angol fordítás szerint: a menny befogadta Őt). Ez az angyali vagy mennyei nézőpont; a „felvették” sokkal többet jelent annál, mint hogy csak felemelkedett a mennybe.

Azt is jelenti ugyanis, hogy lehetetlen lett volna, hogy az Úr Jézust befogadja a menny, ha nem végezte volna el tökéletesen azt a munkát, amiért a mennyből idejött. A menny zárva lett volna előtte, a mennynek nemet kellett volna mondania a számára: „Hiszen nem végezted el a munkát; nem lehetséges a befogadás, míg el nem végezted.” De mivel tökéletesen elvégezte azt a munkát, amiért jött, és nem lehetett már semmit sem hozzátenni, ezért a menny befogadta Őt, és milyen nagyszerű fogadtatás volt ez! A 24. Zsoltár ad némi betekintést ebbe, hogy milyen lehetett: „Ti kapuk, emeljétek föl fejeteket, és emelkedjetek föl, ti örökkévaló ajtók! Hadd menjen be a dicsőség királya! Ki a dicsőség királya? Az erős és hatalmas ÚR, a hatalmasan hadakozó ÚR.”

Látjátok, ez jelzi, micsoda munkát végzett el Krisztus a kereszt által, hogy legyőzte minden ellenségét (aki a mi ellenségünk is), az üdvösség minden emberi szükségletét betöltötte, tökéletessé tette a megváltásunkat. Felvétetett hát, befogadták, és most Isten jobbján van; a jobbkéz felőli hely pedig mindig az erő és a tisztesség helye az Igében. Az Isten jobbján van, mert a munka, mely miatt jött, elvégeztetett, azaz a megváltásunk tökéletesen el lett végezve az Úr Jézus által és Őbenne. Semmi sincs, amit még hozzátehetne. Ez a legelemibb dolog, mégis annyira alapvető. Az Úr népéből oly sokan nem léptek még be ennek örömteli elfogadásába, megértésébe – hogy az Úr Jézus valóban megadta az utolsó simítást, az utolsó ecsetvonást is a megváltásunkhoz; hogy amikor a menny befogadta Őt, a menny ráütötte pecsétjét az Ő keresztjének elvégzett munkájára; és Ő ott van, és Nála van az üdvösség, amellyel nincs már teendő, mert végleges, teljes, befejezett, kész.

Tökéletes megváltás, rögtön, amikor hiszünk

Megváltásunk az ebben való hitünkön nyugszik, nem pedig bármilyen következményén ennek. Rögtön, amikor hiszünk az Úr Jézusban, a kereszten végzett tökéletes munkája alapján, tökéletes megváltást nyerünk, és a legutolsó lépcsőfokig belépünk ebbe a megváltásba. Soha sem leszünk – éljünk akár évszázadokig is itt a földön – Krisztusban egy fikarcnyit is tökéletesebbek, mint amilyenek már abban a pillanatban vagyunk, hogy hiszünk. Mindez érvényes lett ránk nézve, rögtön, amikor hittünk.

Nincs több kérdés, veszély, kockázat, a dolog el lett intézve, a miénk; tökéletesen teljesen Krisztusban. Az Úr Jézus vére elintézte az egész bűnkérdést, a gyökeret és az ágakat, egyszer és mindenkorra számunkra. A kárhoztatás kérdése örökre el lett intézve. Ennél több, ennél teljesebb semmi sem lehet – NINCS kárhoztatás! „Nincs semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. Nem azt mondja: „Nincs kárhoztató ítélet azok ellen, akik hűségesen jártak az Úrral évtizedeken át”. Azt mondja: „azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. És mikor vagyunk Krisztusban? Abban a pillanatban Krisztusban vagyunk, amikor hiszünk a kereszten elvégzett munkájában a mi megváltásunkért, és abban a pillanatban belépünk a NINCS KÁRHOZTATÁS helyére, ezért a kárhoztató ítélettől való szabadság ennél teljesebb már nem lehet!

Rendkívül fontos a számunkra, hogy ezt a dolgot egyszer és mindenkorra rendezni tudjuk a szívünkben. Meg lettünk váltva, megbocsátást kaptunk, meg lettünk szabadítva a kárhoztató ítélettől. Krisztusban tökéletesek vagyunk. Ő a mi tökéletességünk, és az Ő tökéletessége hit által a miénk. Akik ezt a legtisztábban, legvilágosabban, legerőteljesebben megragadták a szívükben, azok a legboldogabb emberek a világon, ők ismerik a valódi örömöt. Akik nem ragadták ezt meg és nem értik, azok zavart emberek, nincs meg náluk az öröm teljessége, mindig félnek, idegesek, aggódnak az üdvösségük miatt, kétségeskednek; és az ellenség sok gonosz játszmát űz azokkal, akik nem rendezték ezt a kérdést egyszer és mindenkorra.

Ez tehát az objektív dolog áldott igazsága a hívő számára Krisztusban. Annyira örülök, hogy Krisztusnál van ez a mennyben, „minden egek fölött” (Ef 4,10). Ha itt lenne ebben a világban, még azt gondolnám, bármi megtörténhet: de nem itt van, és egyetlen olyan világban sincs, ahol csak úgy, akármi megtörténhetne; a megváltás tekintetében Ő túl van minden történésen. A mi megváltásunk a maga tökéletességében elérhetetlenné vált mindennek, ami csak kétségbe vonhatná, vagy kérdésessé tehetné – elérhetetlen bármi számára, ami bármily módon is kétséget ébreszthetne a bizonyosságát illetően.

Az objektív nézetben rejlő veszélyek

Még ezzel az áldott igazsággal is járhat azonban veszély, mivel ez az igazságnak pusztán a fele, csupán az egyik oldala. Ez az első oldal; ennek kell lennie először, de akkor is csak egyetlen oldal, és ezért könnyen lehetséges egyoldalúvá tenni az üdvösséget azáltal, hogy minden hangsúlyt erre fektetünk, és nem adjuk meg a másik oldalnak az őt megillető helyet.

  1. A felszínesség veszélye

Melyek lehetnek ezek a veszélyek? Kezdjük a legegyszerűbbel, a felületesség vagy felszínesség veszélyével. Nagy örömmel, boldog örvendezéssel és teljes megelégedéssel járhat számunkra, amit Krisztus elvégzett értünk; de ha csak ennyiben maradunk, és elégedetten megállapodunk az igazságnak ezen az oldalán, akkor ez akadályozni fogja azt a mélyreható munkát, amely pedig szükséges lenne mindannyiunk életében.  Az ezen a területen való megrekedés akadályozni fogja, hogy Krisztus munkájának a kiegészítő, másik oldala, a szubjektív rész is a miénk lehessen. Ezért van az, hogy sokan, akik örvendeznek a Krisztusban való üdvösségük befejezett voltában, nagyon a felszínen mozognak, és nem tanulnak meg – legfeljebb csak nagyon keveset – Krisztus mélyebb valóságából és teljesebb értelméből. Ez a veszélynek az első és talán a legegyszerűbb formája.

  1. A későn érés veszélye

Szorosan kapcsolódik az előbbihez annak veszélye, hogy statikussá, megállapodottá, egyhelyben toporgóvá válik a keresztény élet azon a ponton, ahol az egyén hit által elfogadta az objektív igazságot és ott megmarad, ezen túl pedig nem mozdul a szellemi tapasztalatait illetően. Az igazság ott van, de csak mint objektív valóság, külsődlegesen, s bár nagy öröm és bizonyosság van a szívében, a hitélete viszont itt meg is állt és ennyiben maradt. Ez igen valós veszély, és az Úr népe között nagyon sok ilyet látni. A hozzáállásuk ez: „Üdvösségem van, és semmit sem lehet a megváltásomhoz hozzátenni vagy elvenni belőle; nincs kétségem az üdvösségem felől, Krisztusban Isten elfogadott, tökéletes vagyok Őbenne, mi egyébre van még szükségem? Megnyugszom ebben, és örömöm van benne nap mint nap.” Ez persze nagyon jó dolog, de akadályt is jelenthet, befékez, és az ember így az éremnek csak az egyik oldalán él, és az egész keresztény élet itt megáll.

  1. Az ellentmondások veszélye

Van egy következő csapda is, melybe némelyek beleesnek, olyanok, akik nagyon valódi és áldott módon megragadták azt a hatalmas üdvösséget, melyet Krisztus a számukra elvégzett. Mivel jól tudják, hogy az üdvösség kérdése örökkévaló módon meg lett oldva, és nincs helye semmi kétségnek vagy félelemnek ezzel kapcsolatban, és elvégzett, befejezett voltán semmi sem változtathat; és hogy az üdvösség egy pillanatig sem őrajtuk múlik vagy azon, amit tesznek, bármi legyen is az, hanem csakis kizárólag azon, hogy kicsoda Krisztus, és Ő mit végzett el – és mindez kétségkívül igaz; de ugyanakkor mivel tökéletesen bizonyosak és semmilyen kétségük nincs, az együttérzés teljes hiányát tapasztalhatjuk bennük, valamint, hogy keménnyé, hideggé és törvénykezővé váltak. Sőt, néha egészen kegyetlenek tudnak lenni, és oly gyakran ellentmondásba kerülnek az életükben, mert a hozzáállásuk a gyakorlatban ez lesz: „Üdvösségem van, nem számít, mit csinálok, soha nem fogok elveszni.”  Persze ezt sohasem mondanák így ki, ezekkel a szavakkal, de a gyakorlatban mégis így működik, hogy pontosan az üdvösségük bizonyosságába vetett hitük nyitja meg a kaput a következetlenség és az ellentmondások előtt az életükben, ami soha nem ér el a lelkiismeretükig, egyszerűen azért, mert azt mondják, nincs többé bűntudatuk, a lelkiismeretük meg lett tisztítva, és ezért az embernek soha többé nem kell aggódnia a lelkiismerete miatt; az üdvösség végleges, és semmi sem változtathat rajta.

Ez a hozzáállás minden érvelés vagy magyarázás nélkül, finoman, észrevétlenül be tud kúszni, és azt fogjuk találni egyeseknél, hogy ha rámutatunk bizonyos dolgokra az életükben, amelyekben világosan látjuk az önellentmondást vagy a következetlenséget, egyszerűen nem fogják elhinni, sőt nagy valószínűséggel visszautasítják, illetve simán azt mondják: „az üdvösségem tényén akkor sem változtat semmi”. Az életük ezáltal kiegyensúlyozatlan, féloldalas lesz, és ez a veszély rögtön a megváltás teljességével és elvégzett voltával együtt jelentkezik.

  1. Annak veszélye, hogy az igazság veszi át az élet helyét

Van egy másik veszély is: hogy az igazságban haladunk előre az élet helyett. A növekedés, a haladás persze nagyon is szükséges. Egyetlen valódi hívő sem dőlne hátra, mondván: „Most aztán már nem lehet tovább fejlődni!”. De sokak számára, akik oly erőteljesen megragadták az Úr Jézus objektív munkáját a maga tökéletességében, és elfoglalták helyüket benne, a fejlődés kérdését nem az élet, hanem az igazság kérdésének látják, azaz többet akarnak tudni ahelyett, hogy többé válnának.

Így nagyon sok olyat találunk, aki rendkívüli mértékben előrehaladt az igazság ismeretében, viszont sokkal-sokkal többet tud, mint amivé vált, és így vagy úgy a saját szellemi növekedése a Krisztushoz hasonlóvá válásban egyáltalán nem tartott lépést és nem maradt meg a helyes egyensúlyban a Krisztus dolgairól szerzett ismeretében való előrehaladásával. Ez olyan veszély, mely ezzel a dologgal jár együtt, amelyről most szó van.

  1. Annak veszélye, hogy nem foglalkozunk a jutalommal

Azután itt van a következő veszély – hogy kisebb jelentőséget tulajdonítunk a jutalomnak, mint kellene. Nem a megváltás a jutalom. A megváltás sosem volt jutalom. A megváltást nem lehet sem elnyerni sem kiérdemelni; az Isten ingyenes ajándéka. Azonban ott megállni, hogy teljesen és tökéletesen meg lettünk váltva, az sokak számára azt jelenti, hogy nem ismerik föl egyúttal, hogy jutalom is létezik – melyről Pál apostol beszélt, amikor azt mondta: „a kitűzött cél felé törekszem, az Isten fölfelé hívásának a pályadíjára (jutalmára)…” (Fil 3,14).

Van valami, ami több, mint a megváltás, valami, ami az Úr teljes szándékával kapcsolatos a dicsőségben, valami, ami az Úrnak és népének végső és teljes megjelenésével kapcsolatos; és ez nem pusztán megváltott embereket jelent, hanem olyanokat, akik – Pál apostol szavaival – eljutottak valamire. Pál sohasem tartott attól, hogy elveszítheti az üdvösségét. Amikor azt mondta: „hogy amíg másoknak prédikálok, én magam nehogy alkalmatlanná (elvetésre méltóvá) legyek” (1Kor 9,27), akkor nem az üdvössége elveszítésére gondolt, hanem tisztában volt azzal, hogy van valami, amitől lemaradhat; amit elveszíthet, ami kicsúszhat a kezéből, és amit „pályadíjnak”, „jutalomnak” nevezett; és ennek elérését a szellemi életében való növekedéssel kötötte össze: „Nem mondom, hogy (…) én már tökéletes (bevégzett) volnék”. Ha azzal a hozzáállással hátradőlünk, hogy „az üdvösségem tökéletes, teljes és bevégzett Krisztusban, semmit sem lehet hozzátenni, és én örvendezem ebben” – ez könnyen jelentheti azt is, hogy kisebb jelentőséget tulajdonítunk a pályadíjnak, mint kellene.

Láthatjuk tehát, hogy veszélyek járnak azzal is, ami pedig talán az áldások legnagyobbika.

A szubjektív oldal

Nem tértünk ki mindenre, de mostanra elég lesz az objektív oldalról ennyi. Nézzük meg most a másik oldalt – Krisztust bennünk, azaz Krisztus szubjektív munkáját. Mit jelent az, hogy Krisztus bennünk? Tudjuk az Igéből, hogy a Krisztus képéhez való hasonlóságot jelenti. Pál ezt a kifejezést használja: „míg (teljesen) kiformálódik bennetek Krisztus” (Gal 4,19). A megváltással miénk lett minden, ami a saját tökéletességünkhöz kell Őbenne. Amikor befogadjuk Krisztust, befogadjuk magunkba mindannak a lehetőségét, ami Őbenne van, amilyen az Ő természete most – nem csak a helyzetét, hanem a természetét, jellemét is, figyeljük csak meg! Nem az a lényeg, hogy Ő HOL van, hanem hogy MILYEN. Nem az a lényeg most, hogy mi az Övé, hanem hogy Ő milyen. A megváltásunk Krisztus kezében van, de tudjuk, hogy Ő milyen, és amikor „nyilvánvaló lesz, hozzá hasonlók leszünk, mivelhogy meglátjuk Őt, amint van” (1Jn 3,2).

Tehát mindaz, amit lehetőségképpen nekünk adott, amikor hittünk, annak ki kell fejlődnie; és ahogy Pál mondja, Krisztusnak teljesen ki kell formálódnia bennünk, és Isten Fia képéhez kell hasonlatossá válnunk. Ez nagyon csodálatos dolog. Ez „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Krisztus bennünk azt jelenti, hogy végül teljes mértékben olyanok leszünk, mint Ő. Ez azonban nem a megváltott voltunk TÉNYE, hanem a CÉLJA. Ez nem az üdvösség a maga alapvető és eredeti jelentése szerint; ez az üdvösség kimunkálása annak teljes jelentőségében, Isten Fiának, Krisztusnak a hasonlatosságára.

Azonosulás Krisztussal

Hogyan fogadjuk ezt el? Úgy, hogy felismerjük a kereszt munkájának másik oldalát. Az egyik oldal – az objektív – amit Krisztus értünk tett, tőlünk függetlenül, saját Magától. Az Ő képére való formálódásunknak ezt a másik oldalát – a szubjektívet – úgy fogadjuk el, hogy elismerjük, Krisztus ezt nem csak ÉRTÜNK tette, hanem úgy is, MINT mi, azaz a mi helyünkben, bennünket képviselve. Elérkezünk a Róma 6-hoz, és felismerjük, hogy amikor Krisztus meghalt, mi is meghaltunk, amikor Krisztust eltemették, bennünket is eltemettek, amikor Krisztus feltámadt, mi is feltámadtunk. Ez az Ő helyettesítő, bennünket képviselő munkája. Ezt az egészet kezdetben egyszerű hittel elfogadjuk; de vegyük észre, hogy nem lép működésbe teljes mértékben addig, míg az objektív oldal nincsen tisztázva. Azt ugyanis tisztázni kell, határozottan, véglegesen, egyszer és mindenkorra rendezni, hogy a megváltásunk Krisztusban teljes és tökéletes – mielőtt Krisztusnak bármilyen, valódi mértékű kimunkálódása megtörténhetne a szívünkben. Az Úr számára szükséges ez az alap, amelyre építeni lehet.

És ez az, ahol a veszély megjelenik a nagyszerű áldás nyomában. Oly hatalmas kijelentés, és annyira csodálatos meglátni, hogy Isten kiválasztott bennünket arra, hogy Krisztushoz tegyen hasonlóvá – nem csak, hogy tökéletes szabadítással megváltson, hogy a bűn és a kárhozat kérdését véglegesen és örökre elintézze, hanem hogy az Ő Fiának képéhez tegyen hasonlóvá; micsoda kijelentés, mekkora hatalmas áldás! Igen, de Isten nem teheti meg ezt a második dolgot addig, amíg az első nincs rendezve, mert különben azon a területen kimondhatatlan veszély fenyeget. Mi ez a veszély? A következő:

A szubjektív felfogás veszélye

Ha az Úr neki akarna látni, hogy megüresítsen bennünket saját magunktól, azért, hogy helyet készítsen az Úr Jézusnak; hogy megmutassa nekünk saját magunkat azért, hogy megmutathassa nekünk az Úr Jézust; hogy megismertesse velünk, mik vagyunk mi saját magunkban azért, hogy megismertesse velünk, mi Krisztus bennünk; hogy megismertesse velünk a gyengeségünket azért, hogy tökéletessé tehesse Krisztus erejét a gyengeségünkben; hogy megismertesse velünk a magunk bolondságát azért, hogy Krisztust tehesse a mi tökéletes bölcsességünkké bennünk; ha ezt el akarná kezdeni, és a megváltásunk kérdése még nem lenne egyszer és mindenkorra rendezve, az ördög azonnal ott teremne, és Isten saját munkáját ellenünk kezdené használni, és amikor az Úr elkezdene foglalkozni velünk, hogy az Ő Fia megnyilvánulhasson bennünk, az ördög rögtön azzal jönne: „Kárhoztató ítélet alatt vagy, Isten ellened fordult, az, hogy így bánik veled, bizonyítja, hogy nem lehetsz biztos az üdvösségedben!” És sokakban ez így zajlik, akikben az Úr elkezd kimunkálni dolgokat. Hagyják, hogy az ellenség betegye a lábát, megfogja Isten munkáját, és Isten ellen fordítsa, azáltal, hogy az üdvösségükkel kapcsolatos kétségeket ébreszt a szívükben.

Értitek ezt? Oly gyakran történik ez, és a veszély ott leselkedik, közvetlenül minden idők legnagyobb áldása mellett. Így próbálja meg az ellenség Isten igazságát Isten ellen használni.

Azért, hogy Isten munkájának szubjektív oldala hatékonyan kimunkálódhasson, ahhoz elengedhetetlen, hogy egyszer és mindenkorra elrendezzük az üdvösségünk, a megváltásunk kérdését; ez a legelső! Ha csak az egyik oldal a miénk, az objektív, és minden hangsúlyt erre fektetünk, a felszínen maradunk, és nem fogunk szellemben növekedni. Ha csak a szubjektívvel foglalkozunk, akkor vizsgálgatni kezdjük önmagunkat, és kételkedni kezdünk az üdvösségünkben; mindig csak önmagunkra tekintünk, és ez azt eredményezi, hogy elkezdünk keresni magunkban valamit, ami Istennek ajánlhatja magát; azonban ebben az Úr Jézus tökéletes üdvözítő munkájának a tagadása rejlik. Az egész Golgotán elvégzett munkát ássuk és aknázzuk alá ezzel.

Ennek a két dolognak ugyanis együtt kell járnia. Egyfelől – teljesen és véglegesen tökéletesek vagyunk Krisztusban abban a pillanatban, hogy hiszünk, éppen annyira, mint onnantól fogva mindörökké. Másfelől – mindaz, ami Krisztusban el lesz végezve bennünk a Szent Szellem által, nem ELMÉLETILEG igaz, hanem VALÓSÁGOSAN igaz. A másodikhoz azonban elengedhetetlen az első, és nekünk meg kell tartanunk az egyensúlyt. Mindig örülnünk kell annak, hogy fel van írva a nevünk a mennyben, hogy tökéletes megváltással lett üdvösségünk; de másfelől nem szabad elfelejtenünk, hogy van valami, amit az Úr el akar végezni – nem valóságossá tenni az üdvösséget, hanem Krisztus képét kiformálni bennünk. Ez az üdvösség kimunkálása.

Ez az egyensúly tehát nagyon fontos, és mindkettőre egyforma nyomatékot kell fektetnünk. Ha túlhangsúlyozzuk a szubjektívet, akkor elveszünk valamit Krisztus dicsőségéből. Ha az objektívet hangsúlyozzuk túl, akkor Isten céljából veszünk el valamit. Ez az „Isten munkája Krisztusban” és „Isten szándéka Krisztusban” kérdése; és mindkét dolognak ott kell lennie a maga helyén.

Adjon az Úr nekünk megértést, látást, hogy bemehessünk a nyugalom helyére, és megszabaduljunk a veszélyektől, amelyek Isten minden áldása nyomán lesnek ránk.

Első megjelenés: „A Witness and A Testimony” magazin, 1934.