Írta: David Bolton (eredeti: Rebels, Refugees and a Returning Remnant – Part 1)
Hatalmas változásoknak lehetünk tanúi az Úr Jézus Krisztus Gyülekezetében szerte az egész világon. Komoly, hívő keresztények sokasága hagyja el az intézményesült egyházakat egy egyszerűbb, közvetlenebb, több kapcsolódási felületet kínáló, kommunikatívabb gyülekezeti élet reményében. George Barna közel tíz évvel ezelőtti kutatási eredményei szerint a távozók száma már akkor meghaladta a húszmilliót. Az egyre terjedő trend természete szerint ezek a számok azóta is exponenciálisan növekednek.
A hívők legnagyobb részben nem azért távoznak, mert elveszítették volna a hitüket, hanem éppen ellenkezőleg: arra vágynak, hogy a hitük egyre növekedjen, és egyre teljesebb, még biblikusabb kifejezési formát találjon. Gyakran az „organikus”, „egyszerű”, „házi”, „missziós” stb. címkék alatt találjuk ennek a világméretű exodusnak a résztvevőit, de legtöbbször nincs is semmilyen név, amely alatt összejönnek – az Úr Jézus Krisztus nevén kívül.
A mozgalom mellett mások is vannak az intézményes rendszeren kívül, méghozzá sokkal kevésbé nemes okokból, ahogyan azt majd látni fogjuk.
Jelen posztban szeretném leírni azoknak az embereknek a három fő típusát, akik szándékosan döntöttek úgy, hogy az intézményes egyházon (templomi kereteken) kívül keresik a gyülekezeti élet „organikus” kifejezését és megtapasztalását. Fontos különbséget tennünk a három csoport között, hiszen a mögöttes indítékok mind a három esetében különbözőek, és így a gyümölcsök is, amelyeket teremnek.
Az első típusba tartozók:
LÁZADÓK
A lázadók a saját szabályaik alapján játszanak. Nehezen vetik alá magukat egy csoportnak, vezetőségnek vagy bármilyen létrehozott struktúrának. Elsődlegesen a saját érdekeik, ambícióik és céljaik motiválják őket, amelyeket magukban gyakran spirituális tartalommal töltenek meg.
Sokan közülük az intézményes egyházakon belül lézengenek ide-oda, soha nem vállalva valódi elköteleződést; illetve számító módon használják ki a rendszert a saját javukra és előrejutásukra. Lehet, hogy egyik gyülekezetből a másikba csapódnak, hogy ne legyenek elszámoltathatók sehol. Néhányuk azonban végül elhagyja a rendszert – gyakran, miután a vezetőség szembesítette a magatartásával –, és inkább egy kevésbé strukturált, nyitott, egyszerűbb, organikus keresztény gyülekezetet keres.
A határozott célokkal rendelkező lázadók némelyike arra is törekedhet, hogy saját maga körül alakítson ki egy közösséget, és ezt ráadásul gyakran úgy teszik, hogy azokból az intézményes típusú gyülekezetekből hoznak ki magukkal embereket, amelyeknek maguk is tagjai voltak, ezzel szakadást és ellenségeskedést okozva. Gyakran azzal lehelnek életet a csoportba, hogy annak a negatív aspektusaira koncentrálnak, amiből kijöttek. Büszkék a szellemi szabadságukra, sőt, a felsőbbrendű, egyéni „látásukra”, és gyakran valamilyen másodrendű tanítás középpontba állítása lesz a megkülönböztető jegyük.
Az így létrejött csoportok hamis alapra épülnek és következésképpen kiegyensúlyozatlanok; nem sok idő telik bele, és omladozni kezdenek. A lázadó vezetőség, amely a csoport felett uralkodik, túlságosan is törvényeskedő és mindent az ellenőrzése alatt tartó lesz, hogy egyben tudja tartani a csoportot. A végeredmény katasztrofális lehet, gyakran egész életek, házasságok és teljes családok mehetnek tönkre miattuk.
A rendszeren kívül került lázadók másik része inkább passzív „magányos farkas”. Amennyiben mégis csatlakoznak egy csoporthoz, azt a saját feltételeik alapján teszik. Ha aktívan részt vesznek, azért van, mert lehetőségét látják a maguk előtérbe jutásának, illetve a befolyásuk érvényesítésének. Ha tartózkodók maradnak, azért van, mert meg akarják őrizni a szabadságukat, és a személyes szuverenitásukat. Mindkét esetben azonban a függetlenségük érintetlen marad, és pusztán személyes célok vezérlik őket.
Amikor bármelyik típusba tartozó lázadók hívők organikus csoportjához csatlakoznak, olyanok lesznek, mint a „kecskék”, amelyek döfnek, rúgnak és összesározzák a legelőt a fölényes szellemiségükkel. Még rosszabb, ha báránybőrbe bújt farkasokká válnak, akik nagy pusztítást végeznek, és fel akarják falni a nyájat, különösen a leggyengébbeket közöttük. Gyakran a Sátán őket használja, hogy elvégezzék az eredeti, organikus közösségek bomlasztását, pusztítását, szétrombolását.
Az ide-oda ingázó lázadók tevékenységének másik vetülete, hogy megerősítik az intézményes kereteken belül lévők szívében, hogy mennyire szellemietlenek és lázadók azok az emberek, akik elhagyják az „egyházat”, és hogy mennyire veszélyes így tenni. A rendszer beleplántálta a tagjaiba azt a hitet, hogy csak az ő falai között, és az ő vezetőinek takarásában van biztonság, az egyetlen nézőpont tehát, amelyből a kintlévőket tekintik, hogy azok csakis hűtlen lázadók lehetnek. Bizonyos esetekben ez nagyon is igaz, ám ez csak egy része a történetnek.
Van még két csoport, amit meg kell vizsgálnunk.
MENEKÜLŐK
Menekülők azok, akik egy szellemileg elnyomó, zsarnoki rendszerből vagy helyzetből menekülnek, és biztonságos helyet, gyógyulást és új életet keresnek. Az elsődleges motivációjuk, hogy kijussanak és minél messzebb legyenek attól, amiben benne voltak.
Sokan, sőt, a legtöbben azonban ugyanúgy a rendszerben keresik az oltalmat, mindössze ott, ahol úgy tűnik, nincsenek meg azok a negatívumok, amiből menekülnek, sőt, azoknak az ellenkezőjét testesítik meg. Néhányan közülük azonban kapcsolatba kerülnek a vallásos rendszeren kívüli hívők csoportjaival, és náluk találnak menedéket.
Számos oka van, hogy miért vonzó a menekülők számára a gyülekezet organikus kifejezési formája.
Ha szigorúan kontrolláló vagy hatalommal visszaélő vezetőségtől menekülnek, akkor minden bizonnyal az organikus kifejezésmódban megjelenő, nem-hierarchikus, szolgáló vezetési forma (servant-leadership) lesz vonzó a számukra.
Ha fojtogató közegből jönnek, ahol elnyomták az ajándékaikat és az elhívásukat, és az nem tudott kibontakozni, akkor bizonyára az organikus összejövetelek nyitott és részvételen alapuló légköre fog tetszeni nekik.
Ha az intézményes berendezkedés formalitásától, elszigeteltségéből menekülnek, akkor valószínűleg az organikus közösség közvetlenebb, egymáshoz jobban kapcsolódó természete fogja vonzani őket.
Ha a felekezeti rendszer szektás szűklátókörűségéből menekülnek, akkor az organikus gyülekezet nem szektás egységfelfogását fogják szeretni.
Ha a liturgiásított, program szerint működő, templomi istentisztelet megszokott unalmából menekülnek, az organikus eklézsia spontánabb, Szellem által vezetett összejövetelei lesznek vonzóak a számukra. (Többet erről itt )
A menekülők általában őszinte hívők, akiket sok fájdalom ért a hagyományos egyházban, illetve kiábrándultak a vallási rendszerből, amelynek részét képezték. Kijöttek belőle, gyakran sok nehézség, fájdalmak és visszautasítás árán, és olyan helyet keresnek, ahol jobban kapcsolódhatnak, ahol elfogadást, megerősítést, gyógyulást találhatnak – olyan helyet, ahol növekedhetnek a hitben és Krisztus Testének építésében. Legtöbben azok közül, akik találnak egy organikus gyülekezetet, rájönnek, hogy pontosan ilyet kerestek.
Azonban a menekülőknek a vallásos rendszerben szerzett korábbi kiterjedt tapasztalatai, valamint az elsődleges motivációjuk, hogy menekülnek valamiből, különféle szellemi és személyes dolgok ugyancsak vegyes csomagját hozhatja magával. Sokan megcsömörlöttek, megfáradtak, sebzett szívűek és bizalmatlanok. Gyakran a szellemi meggyőződésük a negatív tapasztalataikra adott reakcióként ingadozik, továbbá félnek az elköteleződéstől és a vezetésnek vagy egy csoportnak való bármilyen önalávetéstől. (Többet erről itt: itt-angolul, magyarul)
Hacsak személyesen nem „vándoroltak a pusztában” huzamosabb ideig, minden bizonnyal magukkal hoztak egy nagy adagot az intézményes rendszer passzív, „szolgálj nekünk” mentalitásából. Gyakran jellemző rájuk a szellemi pragmatizmus (spiritual pragmatism) – azaz, ha az organikus gyülekezetben való részvétel pozitív megtapasztalással jár számukra, akkor igénybe fogják venni – eközben igyekeznek a csoportot rávenni, hogy az ő spirituális és érzelmi szükségleteiket kielégítsék, és a csoport azt nyújtsa számukra, amihez a templomban hozzászoktak, illetve, amire onnan számítani lehetett.
Amennyiben ezek az elvárások nem teljesülnek megfelelő mértékben, a szellemi élményeiket részben újra a rendszerből fogják kiegészíteni, azaz egyik lábbal az intézményes egyházban, a másikkal az organikus gyülekezetben lesznek. Amennyiben a személyes tapasztalások elmaradnak az ideálisnak tekintettől, akár csak egy rövid időszakra is, ugyanolyan gyorsan távoznak is. A szellemi meggyőződés nem motiválja őket annyira, mint a szellemi kényelem.
A közvetlen gyülekezet ugyanis valóban nagyban különbözik a szervezett vallás gyakran steril, kifényesített, előzetesen kitűzött programok alapján működő, megcsinált környezetétől. Habár a menekülők számára gyakran vonzó az organikus közösség üdítően forgatókönyv nélküli szellemi élete, gyorsan zátonyra futnak, amikor először rájönnek az ottani, szemtől szembeni kapcsolatok valóságára a többi tökéletlen, bukott, fura, alakulóban lévő hívővel. A szellemi hitelességre, átláthatóságra, alázatra, türelemre, kegyelemre, hosszútűrésre és szeretetre vonatkozó parancs túl sokba kerül és kényelmetlen. Habár éppen ez az, amire szükségük van, hogy a gyógyulás valódi helyére érkezzenek, és hogy felnövekedjenek a szellemi nagykorúságra, mégis keserves csalódás lehet ráébredni, mennyire valóságos, sőt nyers tud ez lenni időnként. A menekülők gyakran csak rövid ideig tartanak ki egy ilyen típusú környezetben, ahol ennyire közel vannak egymáshoz az emberek – és igyekeznek vissza az intézményes egyház ismerősebb és kiszámíthatóbb környezetébe.
Mindössze néhányan eszközölik a szükséges változtatásokat, és válnak részévé a harmadik csoportnak.
Az intézményes egyházon szándékosan kívül maradók harmadik fő típusát nevezhetjük visszatérő maradéknak. Lehet, hogy ez a legkisebb a három közül, mégis a legnagyobb jelentőségű.
Mi különbözteti meg ezt a csoportot a másik kettőtől?
A visszatérő maradéknak két olyan fő jellemzője is van, amelyek révén kimagaslik a többi közül.
A visszatérő maradékot először is
igenlő, mennyei látás vezérli.
A menekülőkkel ellentétben ez a maradék elsődlegesen valami felé fut, ahelyett, hogy elfelé futna valamitől. Bepillantást nyertek Isten transzcendens, örökkévaló céljába Krisztusban, és azóta lehetetlen számukra beérni bármi mással, ami ennél kicsit is kevesebb. Legmélyebb meggyőződésüket egy tényleges mennyei valóságra adott pozitív reakció formálja, és nem egy negatív, földi jelenségre adott elutasító reakció. A látásuk tehát kétszeresen is pozitív, szemben a menekülők duplán negatív szemléletével.
Ez a látás tehát az eredetét tekintve mennyei, és nem földi; hatását illetően pedig célja, hogy Isten Királyságát „amint a mennyben, úgy itt, a földön is” juttassa kifejezésre a Gyülekezetben, és azon keresztül.
Mi ennek a látásnak a lényege?
Ez az igenlő, mennyei látás nem másról szól, mint Isten örökkévaló céljáról Krisztusban, és benne Krisztusnak a Gyülekezettel kapcsolatos kimagasló helyéről és céljáról.
A visszatérő maradék Krisztust tartja az örökkévaló cél középpontjának, és ez a központi szerep a gyülekezet gyakorlati kifejezési formáiban is megnyilvánul. Krisztus a gyűjtőpont, Ő áll a középpontban, Ő a gyülekezet élete és működése minden aspektusának lényege és forrása. Ő az a cél, amely felé minden dolog halad. Minden egyes egyéni igazság, tanítás, hangsúly, látás, megtapasztalás, hagyomány, gyakorlat, szolgálat, pozíció, ember és ajándék egyedül Krisztus magasztalásának hajt térdet, mert Ő az első és a legfontosabb minden dologban. A visszatérő maradék olyan gyülekezeti kifejezésmódra törekszik tehát, amely csakis Krisztus, mint egyedüli középpont körül formálódik.
A visszatérő maradék Krisztust tartja a Gyülekezet egyedüli alapzatának az örökkévaló célban, ezért a gyakorlati kifejezési formákban is Rá, mint egyedüli alapra épít. A gyülekezetet tehát az alapoktól kezdve egyedül Ő építi fel, ezért azt semmilyen testi, világi és sátáni támadás nem rendítheti meg. Ő teszi egységes és oszthatatlan építménnyé a gyülekezetet, és Ő határozza meg annak külső és belső formáját is. Ez az alap természetét tekintve Istentől való, mennyei, szellemi, élő, rendíthetetlen és oszthatatlan. Minden, ember által létrehozott, földi, vallásos, holt, ingatag, szektáriánus alap bukásra van ítélve, mert nem képes maradéktalanul és helyesen megalapozni, egységbe hozni és külsőleg-belsőleg meghatározni a Gyülekezetet. A visszatérő maradék ezért elutasítja ezeket, és az Eklézsia olyan kifejezési formáját keresi, amelyet egyedül Krisztus alapoz, egyesít és határoz meg.
A visszatérő maradék Krisztust tekinti a Gyülekezet legfőbb identitásának az örökkévaló célban, ezért gyakorlati kifejezésformájában is ennek a legfőbb identitásnak a kiábrázolására törekszik. Krisztus neve az az identitás, amelybe a Gyülekezet bemerítkezett; az Övé a minden név felett álló Név. Egyedül az Ő Nevéé minden hatalom, egyedül az Ő Nevéé minden teljesség, egyedül az Ő Neve egységesíti a Gyülekezetet. Éppen ezért minden, ember által kitalált, szektáriánus, vallásos név, elnevezés, címke és identitás kisebbíti és rombolja a Gyülekezet autoritását, teljességét és egységét. A visszatérő maradék ezért elutasítja ezeket, és az Eklézsia olyan kifejezési formáját keresi, amelynek egyedül Krisztus Maga és az Ő tökéletes Neve adja az önazonosságát.
A visszatérő maradék Krisztust tekinti a Gyülekezet Fejének az örökkévaló célban, ezért gyakorlati kifejezésformájában is az Ő vezetésének, uralmának kiábrázolására törekszik. Krisztus a királyi Feje minden hatalmasságnak és fejedelemségnek. Ő a Feje a Testnek, és Ő a Feje az Ő menyasszonyának és az Ő családjának. A gyülekezet tehát aláveti magát Krisztus kormányzó hatalmának, gyakorlati vezetésének és családi tekintélyének. Mindez a gyülekezet olyan kifejezési formáját hozza magával, amely nem más, mint az Ő Királyságának, az Ő Testének, az Ő menyasszonyának és az Ő családjának kifejeződése – Isten örökkévaló céljának megfelelően. Minden földi vezetőt, aki a gyülekezet fölött hatalmat gyakorol; aki kisajátítja és irányítja a Test teljes működését, valamint közvetítőként viselkedik a Menyasszony és a Vőlegény között, a visszatérő maradék visszautasít, és a gyülekezet olyan kifejezésformáját keresi, amelyben egyedül Krisztus emelkedik fel, mint az Eklézsia egyedüli irányító, vezető, szerető Feje.
Ez a négyféle felismerés Krisztusnak a Gyülekezet gyakorlati kifejezésmódjával kapcsolatban – azaz, hogy Ő az egyedüli Középpont, az egyedüli Alapzat, az egyedüli Identitás és az egyedüli Fő – képezi a visszatérő maradékot vezérlő mennyei látás lényegét. Minden egyéb, amit tesznek, mondanak és gondolnak, ezekből az alapvető meggyőződésekből ered, ahogyan az a mindennapi életükben, kapcsolataikban és közös összejöveteleiken megnyilvánul.
Mindez természetesen és szükségszerűen továbbmozdítja őket az olyan gyülekezeti kifejezésformáktól, amelyeket részleges, eltolódott hangsúlyok, emberek által létrehozott, intézményes alapok, testies, szektáriánus elnevezések, hierarchikus vezetés határoz meg. Ez az igenlő, mennyei látás arra ösztönzi őket, hogy a gyülekezet Krisztus-központú, Krisztusra épülő, Krisztusról elnevezett, Krisztus által vezetett, organikus kifejezésmódját keressék, amely megfelel Isten örökkévaló céljának. Ez az, amiért igyekeznek, ez az, ami vezérli őket, és ez az, amiért készek feladni mindent.
Ez az igenlő, mennyei látás tehát az, amely elsődlegesen jellemzi a visszatérő maradékot.
Hitünk célja 