A Krisztusban való élet szellemének törvénye (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2019. február 24-én, Nagyváradon. www.ekklesiaoradea.ro
PDF-ben letölthető: A Krisztusban való élet szellemének törvénye

            A Róma 8,1-nek kétféle fordítása van. Egyik ez: „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak”. A másik pedig így hangzik: „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Szellem szerint”. A kettő közül melyik tűnik nektek helyesnek? Ha valaki egyiket vagy másikat helyesli, akkor indokolja is meg, hogy miért így gondolja. Gondolom, hogy vannak itt most nálatok különböző fordítások.

 2Korintus 5,17-19: „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden. Mindez pedig Istentől van, aki mindeneket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által, és aki nékünk adta a békéltetés szolgálatát. Minthogy az Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetésnek igéjét.”

„Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az…” – tehát a Róma 8,1 fordításokból melyiket gondoljátok helyesnek? „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden. Mindez pedig Istentől van.”

 Kellemesen meglepett, amikor az Ószövetséget olvasva megláttam, hogy amikor tűz szállt alá az égből, az mindig az oltárra szállt le. Mi ilyeneket mondunk: „Uram, tűz az égből, az Úrért való buzgóság, az a láng az Úrtól, amely megemészt bennünket”. De ez a tűz csak akkor jöhet, ha az áldozat oda van kötve az oltárhoz. Amikor az áldozat ott volt az oltáron, akkor szállt alá a tűz az égből, amely felégette az égőáldozatot.

 Krisztus halála – ahogy a kenyértörésnél mondtuk, hogy Krisztus meghalt –, más volt: Ő nem csak úgy halt meg mint egy személy. Amikor Ő meghalt, úgy halt meg mint az utolsó Ádám. Ő az utolsó Ádám volt tehát, aki élt. 1Korintus 15,22-23: „mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek. Mindenki pedig a maga rendje szerint. Első zsenge a Krisztus, azután akik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor. Aztán a vég”.

 Krisztus halála nem csak annyi volt tehát, hogy úgy halt meg, mint a mi helyettesünk. Fontos része volt ez az Ő halálának, de nem csak helyettünk halt meg. Hanem amikor Ő lett az utolsó Ádám, Isten úgy járt el, hogy az egész emberiséget Krisztusba helyezte, és amikor meghalt, mindnyájan meghaltak. Egyszerűen vége szakadt az ádámi fajnak, és Ő volt az utolsó Ádám, aki élt ezen a földön. Ezért, akkor amikor Ő meghalt, amikor az utolsó Ádámról van szó, azt értjük, hogy a mi óemberünk meghalt vele együtt. Mert nincs sok óember, csak egyetlen egy. Ádám az óember. Nem úgy van, hogy az én óemberem, a te óembered. Egyetlen óember van. Ezért Krisztus Jézusban csakis így lehet: a régiek elmúltak, mert a kereszten meg lettek semmisítve, és újjá lett minden, mert a régiek elmúltak. Ezért, ha valaki Krisztusban van, akkor nincs semmi kárhoztatás. Krisztusban nem létezik kárhoztatás, mert a régiek elmúltak. Tehát, ami itt hozzá van adva egyes kéziratokban, az nem egyezik ezzel a dologgal, mert „ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden” – Krisztusban.

 De, amikor odajutunk a mindennapi tapasztalatok területére, akkor azt látjuk, hogy nagyon kevés dolog van bennünk ebből, és nagyon sok a régi dolgokból. Akkor hát mi történik? Ellentmondás van e kettő között? Ha megkérdezném: testvér, vannak-e régi dolgok az életedben? Sok dolog van, sok szokás, hajlam, nagyon sok minden, ami régi. Ha ezeket látni akarjuk egy ember életében, egy kis ideig mellette kell lennünk, és meg fogjuk látni ezeket. Akkor hát van valami ellentmondás abban, amit a Biblia mond? Nincs. Mert a tény az, hogy Krisztus meghalt, és mi Krisztusban vagyunk. Ez a tény, ez az igazság, a megingathatatlan igazság. Isten szemében az a valóság, hogy a régiek elmúltak.

 4Mózes 23,9: „Mert sziklák tetejéről nézem őt, és halmokról tekintem őt, ímé oly nép, amely maga fog lakni, (elkülönített nép) és nem számláltatik a nemzetek közé.” Ezt Bálám mondja az Izráelről. És a 23,20-23: „ímé parancsolatot vettem, hogy áldjak, ha ő áld, én azt meg nem fordíthatom. Nem vett észre Jákóbban hamisságot, és nem látott gonoszságot Izráelben. Az Úr, az ő Istene van ő vele, és királynak szóló rivalgás hangzik ő benne. Isten hozta ki őket Egyiptomból, az ő ereje, mint a vad bivalyé. Mert nem fog varázslás Jákóbon, sem jövendőmondás Izráelen. Idején adatik tudtára Jákóbnak és Izráelnek: mit mívelt Isten.”

 Nem kell messzire mennünk, hogy meglássuk, hogyan kezdett paráználkodni ez a nép. 25,1-3: „mikor pedig Sittimben lakozik vala Izráel, kezde a nép paráználkodni Moáb leányaival. Mert hívogaták a népet az ő isteneik áldozataira, és evék a nép, és imádá azoknak isteneit. És odaszegődék Izráel Bál-Peórhoz, az Úr haragja pedig felgerjede Izráel ellen.” De mikor a gonoszról van szó, akkor Isten nem lát semmi rosszat Izraelben.

 Az az igazság tehát, hogy mi Krisztusban vagyunk, és hogy Krisztus keresztje elvégezte ezeket a nagy dolgokat, olyan igazság, amelyiket nem lehet elmozdítani, bármit is tennénk mi. Ez örökkévaló, megingathatatlan igazság. És ezt az igazságot nem lehet megtapasztalni, ezt el kell hinni.

 De amikor rátérünk a mindennapok tapasztalataira, akkor nagyon sok olyan dolgot látunk, amely a régi teremtéshez tartozik, amelynek mind el kell tűnnie. Az idő előrehaladásával meglátjuk, hogy ezek tévesek, de csak akkor vesszük ezt észre, amikor a világosság lassanként behatol az életünkbe. A Szent Szellem, aki elkezdett munkálkodni az életünkben, ezen a biztos alapon munkálkodik, ami Krisztusban van. Az Ő munkája az, hogy ami igaz Krisztusban, vagyis, hogy a régiek elmúltak és minden újjá lett, az legyen valóság bennünk. Testvérek, ha valaki nem így érti a Szellem munkáját, az az ember nem tud növekedni.

 És mit jelent növekedni a hitéletben? Növekedni a hitéletben azt jelenti, hogy a különbség egyre kisebb lesz aközött, ami Krisztusban van és aközött, ami bennünk van. Lassan-lassan ennek kell történnie. Sok dolog van, amit az Úr világosságra hoz az életünkben, és Ő azért hozza ezeket világosságra, mert Ő munkálkodni is akar ezekben. Tehát, hogy úgy mondjam, az nem rossz dolog, ha előjönnek, amik ott vannak az életünkben.

 Beszélünk arról, hogy Krisztusban vagyunk, Ádámban vagyunk, Ádámból Krisztusba kerültünk, de mikor a Róma 7-hez érünk, itt felfedezünk valamit. Nagyon érdekes: az én hústestem.

 Amikor pedig a hústestről beszélünk, akkor annak az igazságnak a tapasztalati részéről beszélünk, ami Ádámban van. Amikor ide jutunk, a hústesthez, nagyon érdekes, hogy mi történik, mert itt mindnyájan külön-külön vagyunk és különbözőek vagyunk. Egyik ember az egyik rossz dolog felé hajlik, másik meg a másik rossz dolog felé. Egyeseknek vannak jó dolgaik, amire azt mondják, hogy az jó, másoknak nagyon feltűnő rossz dolgaik vannak. De mindegy, hogy is van ez, a hústest az hústest és nincsen benne semmi jó! És ha akkor, amikor az Úrhoz térünk, úgy történne, hogy az egész hústestet elvethetnénk, akkor sok problémától mentesülnénk.

 De az történik, mint Saulnál is, hogy amikor Saul elment a harcba Amálek ellen, az Úr azt mondta neki: semmisítsd meg mind az állatokat is! Mindent pusztíts el! De ő megtartotta magának azokat a dolgokat, amelyekről azt gondolta, hogy szépek; az állatokat, amelyek hibátlanok voltak. És úgy gondolta, hogy ezeket az állatokat feláldozza Istennek. Ugyanez történik velünk is. A negatív dolgainkat gyűlöljük, és hallani sem akarunk róluk. Csúnya, bűnös test! De van a testnek pozitív oldala, amit viszont meg akarunk tartani – megtartjuk, mert ez a mi büszkeségünk. Hogyan mondjak én le az én büszkeségemről? Az én méltóságom…

 Egyszer egy fiatal lány jött könyveket vásárolni hozzánk, aki fiatalokkal foglalkozott egy gyülekezetben. Kezdett megérteni dolgokat, olvasott, és vitt könyveket. Egy napon pedig, mikor a gyerekekkel foglalkozott, azt mondta nekik: lábtörlőknek kell lennünk. Meg volt győződve arról, hogy ez így van. Éppen akkor nyitott be egy vezetőségi tag, és meghallotta ezt. Félrehívta a lányt, és számonkérte: mit beszélsz te itt? Nekünk megvan a magunk méltósága! Hogy-hogy lábtörlők legyünk? És jól megdorgálta ezt a lányt, amiért azt mondta, hogy nekünk nem kell védekeznünk, és el kell fogadnunk a helyzeteket.

 A hústest ilyen, hogy semmiképpen nem akarja ezt elfogadni. Mondhatod valakinek, hogy vigye vissza a gyárba a lopott holmikat, és az meg is teszi, de amikor arról van szó, hogy saját magát megítélje, kárhoztassa, az nagyon nehéz. És éppen ezért van, hogy miután az Úrhoz jövünk, megpróbálunk az Úrnak szolgálni a hústest jó részével.

 De tudjátok mi történik? Azért, mert nem tagadjuk meg teljesen a hústestet, és újra a hústestre alapozunk, a saját erőnkre, a saját bölcsességünkre, és mindezek hátterében a saját dicsőségünk van, ezért tudjátok mi történik? Újra megjelenik a bűn. És azt kérdezzük: miért van itt a bűn? Ha a hústest szerint járunk – nem a rossz hústest szerint, mert azt megtagadtuk –, de a „jó hústest” szerint, akkor újra ennek a törvénynek a hatáskörébe kerülünk: a bűn és halál törvénye alá. És nem tudjuk miért van ez! „Uram szabadíts meg a bűntől!” – kiáltjuk. De az Úr azt mondja a Galata 5,16-ban: „járjatok a Szellem vezetése szerint, és így nem töltitek be a test kívánságát” (románból).

 Mi nagyon el vagyunk tájolódva, mert azt hisszük, hogy a dolgok úgy mennek, hogy kiáltunk: „Uram, segíts!” Azonban itt bizonyos törvényszerűségek vannak, amelyek akkor működnek, amikor mi test szerint járunk, és a testben bizakodunk. Mert az a hitélet, az a nagy kezdeti kijelentés, amit valaki kap, olyan, mintha bemennél egy ajtón, egy szoros kapun. A kapu után következik egy keskeny út. Ne gondold azt, hogy ha bementél a kapun, akkor biztonságban vagy, mert bármikor újra letérhetsz az útról! És valahányszor letérsz az útról, újra működésbe lép a bűn és halál törvénye. És tudjátok, milyen az, amikor a bűn és halál törvénye működik? Nem tudunk szabadulni. Szeretnénk szabadulni, szeretnénk más lenni, de a probléma az, hogy ott van a hústest. És amikor megtörténik az életünkben, hogy ezt a kijelentést kapjuk, hogy Krisztussal együtt meghaltunk – tehát, hogy amikor Krisztus meghalt, mi is vele együtt meghaltunk, és felfedezzük, hogy semmi jó nincs bennünk, akkor történik valami, és egyszerűen felülemeltetünk, úgy, ahogy az aerodinamika törvénye legyőzi a gravitáció törvényét, és mi felülemelkedünk.

 De ez a kijelentés, hogy semmi jó nincs bennünk, ez nem megy egyszeriből. Sok bukásra van szükség az életünkben, sokszor elterülünk és fejjel megyünk a falnak, hogy meglássuk, valóban semmi jó nincs bennünk. Ha megláttuk, hogy semmi jó nincs bennünk, akkor az első dolog, amit teszünk, hogy nem mutogatunk másokra. Ez nem egyszerű. Mondjuk ugyan, hogy semmi jó nem lakozik bennünk, de még nem tapasztaltuk meg valóságos módon.

 Róma 8, 2-4: „Mert a Jézus Krisztusban való élet szellemének törvénye megszabadított engem a bűn és halál törvényétől. Mert ami a törvénynek lehetetlen vala, mivelhogy erőtelen vala a test miatt, az Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatá a bűnt a testben, hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Szellem szerint.”

 Testvérek, ez a legfontosabb dolog, hogy meg tudjuk érteni, hogy ha kaptuk ezeket a kijelentéseket, és az égig felemeltettünk, és valóban megláttuk, mit jelent ez a halál Krisztussal együtt, és mi valósult meg ez által a halál által, de valahányszor arrafelé hajlunk, hogy a saját természetünkre támaszkodjunk, azonnal működésbe lép a bűn. A bűn ilyenkor működésbe lép, és amikor a bűn és halál törvénye alatt vagyunk, nem tudunk tenni semmit. Pontosan az történik, mint a Róma 7-ben: akarom a jót tenni, de a rossz hozzámtapad. Az egyetlen út az, hogy végigjárjuk ezeket a szakaszokat, és az utolsó az legyen, hogy tudatosuljon bennünk, hogy semmi jó nem lakik bennünk! Ez nagyon fontos, mert csak akkor fogjuk megérteni, amikor meglátjuk ezt.

 De, ha te így gondolkozol, ahogy nekem egyszer mondta valaki: „nem hittem, hogy képes vagyok ilyesmit megtenni”, az azért van, mert még nem láttad meg, hogy semmi jó nincs benned. De, ha én olyan körülmények között élnék, mint az utolsó iszákos a városban, én is olyan lennék, mint ő. Semmivel sem vagyok jobb nála. Az én hústestem semmivel nem jobb, mint az övé. Bennem egyáltalán semmi jó nem lakozik.

 De az helyzet, hogy akkor, amikor megtapasztaljuk ezeket, amikor ebben a helyzetben vagyunk, és látjuk a veszélyeket, akkor történnie kell valaminek. Azt mondja az 1János 2,27-29: „és az a kenet, amelyet ti kaptatok tőle, bennetek marad, és így nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket, hanem amint az a kenet megtanít titeket mindenre, úgy igaz is az és nem hazugság, és amiként megtanított titeket úgy maradjatok ő benne. És most fiacskáim, maradjatok ő benne, hogy mikor megjelenik, bizodalmunk legyen, és meg ne szégyenüljünk előtte az ő eljövetelekor. Ha tudjátok, hogy ő igaz, tudjátok, hogy aki az igazságot cselekszi, az mind tőle született.”

 Testvérek, semmi lehetőségünk nem lenne, hogy az Úrral járjunk, ha nem lenne bennünk ez a kenet. Honnan tudnánk mi bizonyos dolgokkal kapcsolatban, amit éveken keresztül tettünk, ha egy adott pillanatban nem jönne a Szent Szellem, és nem mondaná: „nem így van, mától kezdve nem így!”

 Tudjátok mi történt velem nemrég? Egy nap imádkoztam azokért, akik elmentek közülünk. És ezt mondtam: ebben a világban annyi szétválás van, az emberek minden kicsi dologért szétválnak. Például, mondjuk nem vagyok keresztény, és van egy barátom, aki valamit elkövetett ellenem – viszontlátásra! Többet hallani sem akarok felőle. A gyülekezetben vannak dolgok, amelyeket egyesek jobban hangsúlyoznak, mások kevésbé. Lehet, hogy az egyik az igaz, lehet, hogy a másik. Nem lehet tudni. Mindegyik azt gondolja, hogy amit ő mond, az az igaz. És emiatt vannak ezek a szétválások. Valami nekem nem tetszik, megsértődöm, hagyok mindent, és elmentem. És úgy imádkoztam: „Uram, munkálkodj Te, hogy azok, akik elmentek, megláthassák ezt!” Azt mondtam: „Uram, te szólíts meg, és ébressz fel legalább egyet közülük, nem azért, hogy visszajöjjön, hanem hogy közeledjen az Úrhoz!”

 Most először láttam meg egy valamit: mi az én részem, mit nem tettem meg, vagy mit tévedtem egy személlyel szemben, aki elmegy innen. És hiszem azt, hogy ha valakiért imádkozom, elsősorban így kell imádkoznom, hogy ne legyek én olyan biztos magamban, és tudjam meglátni azt a dolgot, amit ilyen téren is korrigálni kell a mi életünkben, az én életemben. Arra gondoltam, hogy elsősorban hogyan tudnánk megalázkodni az Úr előtt, hogy megláthassuk a tévedéseinket. Ez csak egy része annak, amit megláttam.

 Ezt szerettem volna kiemelni, hogy ha nem lenne a Szent Szellem, aki bizonyos dolgokat mond nekünk, hogyan tudhatnánk azt, hogy Krisztusban maradtunk? Mindnyájan igazoljuk magunkat; nem számít, mit mond valaki, az számít, mit mond a kenet. Mit mond az Úr. És mikor az Úr eljön, bár nem tudjuk elhinni, hogy ez így lesz, de így lesz, 28.: „és most fiacskáim, maradjatok ő benne, hogy mikor ő megjelenik, bizodalmunk legyen, és meg ne szégyenüljünk előtte az ő eljövetelekor.”

 Ha mi itt így járunk, hogy hallgatunk rá, az ő vezetése szerint járunk a Szent Szellem által, akkor lassan-lassan, megmaradva ebben a helyzetben, Krisztusban, megláthatjuk, hogyan munkálkodik ez a másik törvény, az élet szellemének törvénye; és az élet, amely bennünk van, elkezd kiáradni. És tudjátok mi történik akkor, amikor az élet kiárad? Ez az élet jellemmé formálódik. Mi körül vagyunk véve nemcsak belülről, hanem kívülről is. Nyomaszt ez az ellenséges világ körülöttünk, és az a szándéka, hogy tönkretegyen bennünket. Nincs időnk, egyszerűen nincs időnk. Senki sem rövidíti meg az alvásidejét, a kedvenc elfoglaltságainkat nem hagyjuk – időt ott takaríthatunk meg, amikor Bibliát olvasunk, vagy amikor összejövetelre megyünk.

 Testvérek, ha nem tanulunk meg hallgatni arra, amit az Úr mond, aki bennünk van, akkor nem haladunk előre! Ez az élet, amely bennünk van, olyan, mint egy palánta, amelyet minden kedvezőtlen időjárás érint; és egy palánta nem tud növekedni bármilyen körülmények között. Az életünkben vannak körülmények, amelyek nagyon nehezek, de ki mondhatja azt, hogy ezek a körülmények rosszak? Mi azt gondoljuk, hogy szeretnénk úgy élni, hogy jó körülmények között legyünk, hogy az életünk más legyen, és az élet lehet is ilyen. De az életed nem fog fejlődni, ha nem fogadod el, és nem látod meg, hogy azok a helyzetek, amelyekben vagy, a legjobbak ahhoz, hogy a te életed fejlődni tudjon. Ha nem mondod itt hangos szóval: „Uram, köszönöm mindezeket a nehéz helyzeteket. Nem akarom elfogadni azokat a nehéz helyzeteket, amelyek az ellenségtől jönnek, de azokat a nehéz helyzeteket, amelyek Tőled jönnek, el akarom fogadni, mert így fog az életem növekedni.”

 Ha ezt csak fél szívvel mondom, és még eszembe jut, amit sokszor hallottam valakitől: „nem szeretem, ahogy Isten munkálkodik” – akkor baj van! Azok a helyzetek, amelyeket mi rossznak gondolunk, lehetnek jók, és fordítva. De Isten nem téved. „Azért jöttem, hogy életetek legyen.” És ez az élet kiáradó élet legyen! Testvérek, kaptunk mi életet? Milyen életet kaptunk? Olyat, amelyik túlárad? Természetesen! De akkor miért nem árad ki ez az élet? „Akié a Fiú azé az élet. Írtam nektek, akik hisztek, hogy tudjátok, hogy örök életetek van.” De ahhoz, hogy ez az élet bőséges, túláradó legyen, tudjátok mi kell? Az, hogy működjön az élet szellemének törvénye Jézus Krisztusban – ne pedig a bűn és halál törvénye. Ha ugyanis a bűn és halál törvénye működik, és ha még mindig kárhoztatás alatt állunk, és elfogadunk mindenféle vádat, amelyek a gonosztól jönnek, akkor egyedül Isten Szelleme az, aki életet hoz bennünk.

 De ahhoz, hogy az élet szellemének törvénye Krisztus Jézusban működhessen bennünk, ehhez egyrészt belülről, másrészt kívülről szabad tere kell, hogy legyen, hogy munkálkodhasson az életünkben. Ez a növény így fejlődni fog. Ez az élet, amellyel rendelkezünk, olyan élet, amely a legnehezebb helyzetekben volt kipróbálva. Ez nem olyan élet, amely nem volt kipróbálva. Ki volt próbálva, és úgy fejlődik ahogy a 4. Zsoltár 1-ben: „mikor kiáltok, hallgass meg engem, igazságomnak Istene, szorultságomban tág tért adtál nekem, könyörülj rajtam és halld meg az én imádságomat.”

 Ez a helyes. Nem az, hogy megszabaduljak a szorosságból, hanem a szorongattatásban tudjak tág teret nyerni, ott tudjak szabadon mozogni. Lehetséges ez? Természetesen. Nem könnyű ezt megtapasztalni. Mert ahhoz, hogy ezt megtapasztaljuk, sok nehézségen kell átmennünk, de ebben a futásban, amelybe lettünk helyezve, meg kell tanulnunk, hogy ne az emberekre nézzünk, ne bennük bizakodjunk. És amikor embereket mondok, nem az utca emberéről beszélek. Istenben bízzunk, és rá tekintsünk! Akkor is, ha minden összedől, ha minden elvész. Ha megtanultuk ezt, hogy az Úrra nézzünk, bármi történjen is, akkor nem leszünk csalódottak.

 Sok minden fog történni a jövőben, mert tudjátok mi lesz? A jövőben egyre nyilvánvalóbb lesz: vagy az Úrra alapozod az életedet, vagy az életed meg fog inogni. Nem sok ideig mehetsz két úton. Eljön az idő, mikor minden meginog, és nem tudod, mi fog történni. Éppen most hallottam híreket valahonnan, és egyáltalán nem csodálkozom.

 Tudjátok mi az, ami megtart bennünket az úton? Ami összetart bennünket? A látás. Az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy olyan emberek legyünk, akik meg tudjuk hallani azt a hangot, amelyik szól: „ez az út, ezen haladj előre!” Nem akarok más hangra hallgatni.

 Egy testvér, aki az 50-es években börtönbe került, és el akarták pusztítani, odatettek mellé egy úgymond keresztény embert, egy nagyon nyomorúságos cellában, azzal a szándékkal, hogy halálra gyötörjék. Ennek az embernek pedig az volt a feladata, hogy ezt mondja: „Mia úr, itt rohadnak meg a csontjaink.” És ezt ismételgette: „Mia úr, itt rohadnak meg a csontjaink.” A sátán is ugyanezzel jött: „Te beszélsz, itt rohadnak meg a csontjaid! Az élet nem neked van, hanem másoknak. Nem látod magadat?”

 Az Úr munkálkodjon az életünkben. És az az égből jövő láng leszáll, ha mi az oltáron maradunk, és mindaz, ami ádámi bennünk, megemésztetik.

Krisztus a mennyben és Krisztus bennünk (T. Austin-Sparks)

In English: Christ in Heaven and Christ Within

A szükséges egyensúly

„Amelyet Krisztusban munkált, amikor életre keltette a halottak közül és jobbjára ültette a mennyekben” (Ef 1,20).

„Akikkel Isten meg akarta ismertetni, mi a gazdagsága e titok dicsőségének a nemzetek között: Krisztus bennetek a dicsőség reménysége” (Kol 1,27).

„Mit mondjunk tehát? megmaradjunk a bűnben, hogy a kegyelem bőségesebb legyen? Szó sincs róla! Akik meghaltunk a bűn számára, hogyan élhetnénk tovább benne? vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban bemerítkeztünk, az Ő halálába merültünk bele? eltemetkeztünk tehát Vele együtt a bemerítés által a halálba, hogy amint életre kelt Krisztus a halottak közül az Atya dicsősége által, úgy mi is az élet megújulásában járjunk, mert ha eggyé lettünk (összenőttünk) Vele a halálának hasonlóságában, akkor a feltámadásában is azok leszünk. Mert tudjuk, hogy a mi óemberünk azért lett keresztre feszítve Vele együtt, hogy a bűn teste tehetetlenné váljék, nehogy rabszolgáivá legyünk a bűnnek (Róma 6,1-6).

„Nincs azért most már kárhoztató ítélet azok számára, akik Krisztus Jézusban vannak, mert az élet Szellemének törvénye Krisztus Jézusban megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől” (Róma 8,1-2).

„Ki emel vádat Isten választottai ellen? Isten, aki megigazít. Ki ítélne el? Krisztus Jézus, Aki meghalt, sőt életre is kelt, Aki az Isten jobbján van és közbenjár értünk?” (Róma 8,33-34).

Szükségesnek tartjuk, hogy szóljunk néhány szót erről a két dologról: Krisztus a mennyben és Krisztus a hívőben; s ezeknek az objektív (külső) és a szubjektív (belső) valóságáról.  Mérhetetlenül fontos, hogy mindig a helyes egyensúlyban tartsuk meg az igazságot – a problémáink nagyon nagy része abból származik ugyanis, hogy túlzott hangsúlyt fektetünk az igazság egyik vagy másik aspektusára. Jó dolog ismerni az igazságot, és jó dolog örvendezni benne, de könnyen meglehet, hogy éppen az igazság lesz a bajaink okozója. Mert az igazság, de még a szellemi igazság útján is sok veszély leselkedik; és az Úr népéből jónéhányan beleestek ezekbe a csapdákba. Nem arról van szó, hogy híjával lennének a világosságnak, hanem azért szenvednek annyira, mert a világosságukat nem igazították és egyensúlyozták ki megfelelően.

Ezért nagyon szükséges számunkra, hogy a dolgokat a maguk helyes nézőpontja és mértéke szerint kezeljük és lássuk. A súlypont bármilyen irányú eltolódása mindig szellemi sérüléshez és nagyon gyakran katasztrófához vezet. Az Úr számos edényének, akit felnövelt, és akit használni tudott, az lett a szomorú sorsa, hogy végül elveszítette erejét és hatékonyságát amiatt, hogy az igazság valamelyik oldalát kezdte túlságosan is hangsúlyozni, aránytalanul ahhoz képest, amelyik a másik oldalon kiegészíti azt.

Egymást kiegészítő igazságok

Ez nem csak annak kérdése, sokoldalúak legyünk, hogy sokféle igazságot tudjunk és ismerjünk; hanem a test felépítésében is azt látjuk, hogy az egyik törvényt mindig kiegyensúlyozza egy másik. Természetesen minden törvényszerűség szükséges, és fontos, hogy mindegyiknek meglegyen a maga helye a testünk minden működésében; de vannak párhuzamosan futó törvényszerűségek és funkciók, amikor az egyik mindig kiegyenlíti a másikat. Az egyik a másiknak a kiegészítője. Ez a két dolog, mint két iker, együtt fut, és ha az egyik túlzott hangsúlyt kapna, vagy túlfejlődne a másik rovására, akkor az egész rendnek vége lenne, és az a funkció komoly csökkenésével és romlásával járna, és a dolgok sokkal kevésbé működnének hatékonyan, mint ahogyan kellene.

Ez a szellemi dolgokban is így van. Az egyik igazság mellett mindig ott van az azt kiegyensúlyozó igazság. Van egy dolog, de van egy másik is, ami ezzel jár, és ami megtartja ennek a helyes mértékét, és ezáltal az be tudja tölteni a rendeltetését, és a leghatékonyabban tudja a szolgálni a célját. Az isteni teremtésben is megvan ez a rend – egyik dolog szükséges a másik számára, hogy az teljesen betölthesse a rendeltetését. Itt kell tehát az egyensúlyt figyelni és megtartani.

Az ellenség Isten munkáját használja Isten ellen

Nem szabad elfelednünk azt sem, hogy az ellenség mindig Isten munkáját és Isten igazságát akarja Ellene felhasználni. Az Igében ezt nagyon világosan látjuk, és a saját szellemi történetünkben is megfigyelhetjük, megtapasztalhatjuk. Ezt a fajta tevékenységet talán bármelyik másiknál sikeresebben végzi az ellenség, mert az az eredménye, hogy azonnali kárt okoz Isten munkájának és Isten igazságának. Pusztán azzal, hogy az igazságot Isten ellen használja, bezárja az ajtót azelőtt, hogy az ember elfogadhassa, ami valóban Istentől van; az egyik legsikeresebb módszere pedig, hogy túlhangsúlyoz egy isteni igazságot vagy féloldalas felfogást erőltet vele kapcsolatban. Látni fogjátok, hogy mire gondolok.

Az áldások nyomán leselkedő veszély

Isten minden áldásával tehát veszély is jár együtt. Valahányszor van valami, ami valóban az Úrtól van, ahhoz mindig kapcsolódik egy bizonyos veszély.

Ezek most pusztán általános megfigyelések, s ahhoz a rövid elmélkedéshez vezetnek, amiről most beszélni szeretnénk, hogy mi objektív és mi szubjektív az Úr Jézusnak a hívőért és a hívőben végzett munkájában. Mindkettőt külön-külön meg fogjuk röviden vizsgálni, hogy meglássuk, mi az áldás, és mi a vele járó veszély.

Az objektív oldal

Vegyük először az objektív oldalt, az Úr Jézust a mennyben. Tudjuk, hogy ott van, és tudjuk, hogy az Ige sok helyen beszél arról, hogy ott van; de miért van ott? Legelőször is: Hogyan került oda? Ha megnézzük az Igében, megfigyelhetjük, hogy valahányszor az Úr Jézus felemelkedésének mennyei oldaláról beszél, azaz valahányszor a dolgot odafentről tekinti, akkor nem beszél arról, hogy felment oda vagy fölemelkedett, hanem arról, hogy a menny befogadta Őt. Az Apostolok cselekedeteinek első fejezetében föl lett jegyezve, hogy amint a tanítványok néztek fölfele, az ég felé, miután az Úr Jézus fölvétetett mellőlük, két angyal jelent meg, akik azt mondták: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett…” (Csia Lajos fordítása szerint: felvétetett; katolikus ford.: az égbe vétetett; az angol fordítás szerint: a menny befogadta Őt). Ez az angyali vagy mennyei nézőpont; a „felvették” sokkal többet jelent annál, mint hogy csak felemelkedett a mennybe.

Azt is jelenti ugyanis, hogy lehetetlen lett volna, hogy az Úr Jézust befogadja a menny, ha nem végezte volna el tökéletesen azt a munkát, amiért a mennyből idejött. A menny zárva lett volna előtte, a mennynek nemet kellett volna mondania a számára: „Hiszen nem végezted el a munkát; nem lehetséges a befogadás, míg el nem végezted.” De mivel tökéletesen elvégezte azt a munkát, amiért jött, és nem lehetett már semmit sem hozzátenni, ezért a menny befogadta Őt, és milyen nagyszerű fogadtatás volt ez! A 24. Zsoltár ad némi betekintést ebbe, hogy milyen lehetett: „Ti kapuk, emeljétek föl fejeteket, és emelkedjetek föl, ti örökkévaló ajtók! Hadd menjen be a dicsőség királya! Ki a dicsőség királya? Az erős és hatalmas ÚR, a hatalmasan hadakozó ÚR.”

Látjátok, ez jelzi, micsoda munkát végzett el Krisztus a kereszt által, hogy legyőzte minden ellenségét (aki a mi ellenségünk is), az üdvösség minden emberi szükségletét betöltötte, tökéletessé tette a megváltásunkat. Felvétetett hát, befogadták, és most Isten jobbján van; a jobbkéz felőli hely pedig mindig az erő és a tisztesség helye az Igében. Az Isten jobbján van, mert a munka, mely miatt jött, elvégeztetett, azaz a megváltásunk tökéletesen el lett végezve az Úr Jézus által és Őbenne. Semmi sincs, amit még hozzátehetne. Ez a legelemibb dolog, mégis annyira alapvető. Az Úr népéből oly sokan nem léptek még be ennek örömteli elfogadásába, megértésébe – hogy az Úr Jézus valóban megadta az utolsó simítást, az utolsó ecsetvonást is a megváltásunkhoz; hogy amikor a menny befogadta Őt, a menny ráütötte pecsétjét az Ő keresztjének elvégzett munkájára; és Ő ott van, és Nála van az üdvösség, amellyel nincs már teendő, mert végleges, teljes, befejezett, kész.

Tökéletes megváltás, rögtön, amikor hiszünk

Megváltásunk az ebben való hitünkön nyugszik, nem pedig bármilyen következményén ennek. Rögtön, amikor hiszünk az Úr Jézusban, a kereszten végzett tökéletes munkája alapján, tökéletes megváltást nyerünk, és a legutolsó lépcsőfokig belépünk ebbe a megváltásba. Soha sem leszünk – éljünk akár évszázadokig is itt a földön – Krisztusban egy fikarcnyit is tökéletesebbek, mint amilyenek már abban a pillanatban vagyunk, hogy hiszünk. Mindez érvényes lett ránk nézve, rögtön, amikor hittünk.

Nincs több kérdés, veszély, kockázat, a dolog el lett intézve, a miénk; tökéletesen teljesen Krisztusban. Az Úr Jézus vére elintézte az egész bűnkérdést, a gyökeret és az ágakat, egyszer és mindenkorra számunkra. A kárhoztatás kérdése örökre el lett intézve. Ennél több, ennél teljesebb semmi sem lehet – NINCS kárhoztatás! „Nincs semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. Nem azt mondja: „Nincs kárhoztató ítélet azok ellen, akik hűségesen jártak az Úrral évtizedeken át”. Azt mondja: „azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. És mikor vagyunk Krisztusban? Abban a pillanatban Krisztusban vagyunk, amikor hiszünk a kereszten elvégzett munkájában a mi megváltásunkért, és abban a pillanatban belépünk a NINCS KÁRHOZTATÁS helyére, ezért a kárhoztató ítélettől való szabadság ennél teljesebb már nem lehet!

Rendkívül fontos a számunkra, hogy ezt a dolgot egyszer és mindenkorra rendezni tudjuk a szívünkben. Meg lettünk váltva, megbocsátást kaptunk, meg lettünk szabadítva a kárhoztató ítélettől. Krisztusban tökéletesek vagyunk. Ő a mi tökéletességünk, és az Ő tökéletessége hit által a miénk. Akik ezt a legtisztábban, legvilágosabban, legerőteljesebben megragadták a szívükben, azok a legboldogabb emberek a világon, ők ismerik a valódi örömöt. Akik nem ragadták ezt meg és nem értik, azok zavart emberek, nincs meg náluk az öröm teljessége, mindig félnek, idegesek, aggódnak az üdvösségük miatt, kétségeskednek; és az ellenség sok gonosz játszmát űz azokkal, akik nem rendezték ezt a kérdést egyszer és mindenkorra.

Ez tehát az objektív dolog áldott igazsága a hívő számára Krisztusban. Annyira örülök, hogy Krisztusnál van ez a mennyben, „minden egek fölött” (Ef 4,10). Ha itt lenne ebben a világban, még azt gondolnám, bármi megtörténhet: de nem itt van, és egyetlen olyan világban sincs, ahol csak úgy, akármi megtörténhetne; a megváltás tekintetében Ő túl van minden történésen. A mi megváltásunk a maga tökéletességében elérhetetlenné vált mindennek, ami csak kétségbe vonhatná, vagy kérdésessé tehetné – elérhetetlen bármi számára, ami bármily módon is kétséget ébreszthetne a bizonyosságát illetően.

Az objektív nézetben rejlő veszélyek

Még ezzel az áldott igazsággal is járhat azonban veszély, mivel ez az igazságnak pusztán a fele, csupán az egyik oldala. Ez az első oldal; ennek kell lennie először, de akkor is csak egyetlen oldal, és ezért könnyen lehetséges egyoldalúvá tenni az üdvösséget azáltal, hogy minden hangsúlyt erre fektetünk, és nem adjuk meg a másik oldalnak az őt megillető helyet.

1. A felszínesség veszélye

Melyek lehetnek ezek a veszélyek? Kezdjük a legegyszerűbbel, a felületesség vagy felszínesség veszélyével. Nagy örömmel, boldog örvendezéssel és teljes megelégedéssel járhat számunkra, amit Krisztus elvégzett értünk; de ha csak ennyiben maradunk, és elégedetten megállapodunk az igazságnak ezen az oldalán, akkor ez akadályozni fogja azt a mélyreható munkát, amely pedig szükséges lenne mindannyiunk életében.  Az ezen a területen való megrekedés akadályozni fogja, hogy Krisztus munkájának a kiegészítő, másik oldala, a szubjektív rész is a miénk lehessen. Ezért van az, hogy sokan, akik örvendeznek a Krisztusban való üdvösségük befejezett voltában, nagyon a felszínen mozognak, és nem tanulnak meg – legfeljebb csak nagyon keveset – Krisztus mélyebb valóságából és teljesebb értelméből. Ez a veszélynek az első és talán a legegyszerűbb formája.

2. A későn érés veszélye

Szorosan kapcsolódik az előbbihez annak veszélye, hogy statikussá, megállapodottá, egyhelyben toporgóvá válik a keresztény élet azon a ponton, ahol az egyén hit által elfogadta az objektív igazságot és ott megmarad, ezen túl pedig nem mozdul a szellemi tapasztalatait illetően. Az igazság ott van, de csak mint objektív valóság, külsődlegesen, s bár nagy öröm és bizonyosság van a szívében, a hitélete viszont itt meg is állt és ennyiben maradt. Ez igen valós veszély, és az Úr népe között nagyon sok ilyet látni. A hozzáállásuk ez: „Üdvösségem van, és semmit sem lehet a megváltásomhoz hozzátenni vagy elvenni belőle; nincs kétségem az üdvösségem felől, Krisztusban Isten elfogadott, tökéletes vagyok Őbenne, mi egyébre van még szükségem? Megnyugszom ebben, és örömöm van benne nap mint nap.” Ez persze nagyon jó dolog, de akadályt is jelenthet, befékez, és az ember így az éremnek csak az egyik oldalán él, és az egész keresztény élet itt megáll.

3. Az ellentmondások veszélye

Van egy következő csapda is, melybe némelyek beleesnek, olyanok, akik nagyon valódi és áldott módon megragadták azt a hatalmas üdvösséget, melyet Krisztus a számukra elvégzett. Mivel jól tudják, hogy az üdvösség kérdése örökkévaló módon meg lett oldva, és nincs helye semmi kétségnek vagy félelemnek ezzel kapcsolatban, és elvégzett, befejezett voltán semmi sem változtathat; és hogy az üdvösség egy pillanatig sem őrajtuk múlik vagy azon, amit tesznek, bármi legyen is az, hanem csakis kizárólag azon, hogy kicsoda Krisztus, és Ő mit végzett el – és mindez kétségkívül igaz; de ugyanakkor mivel tökéletesen bizonyosak és semmilyen kétségük nincs, az együttérzés teljes hiányát tapasztalhatjuk bennük, valamint, hogy keménnyé, hideggé és törvénykezővé váltak. Sőt, néha egészen kegyetlenek tudnak lenni, és oly gyakran ellentmondásba kerülnek az életükben, mert a hozzáállásuk a gyakorlatban ez lesz: „Üdvösségem van, nem számít, mit csinálok, soha nem fogok elveszni.”  Persze ezt sohasem mondanák így ki, ezekkel a szavakkal, de a gyakorlatban mégis így működik, hogy pontosan az üdvösségük bizonyosságába vetett hitük nyitja meg a kaput a következetlenség és az ellentmondások előtt az életükben, ami soha nem ér el a lelkiismeretükig, egyszerűen azért, mert azt mondják, nincs többé bűntudatuk, a lelkiismeretük meg lett tisztítva, és ezért az embernek soha többé nem kell aggódnia a lelkiismerete miatt; az üdvösség végleges, és semmi sem változtathat rajta.

Ez a hozzáállás minden érvelés vagy magyarázás nélkül, finoman, észrevétlenül be tud kúszni, és azt fogjuk találni egyeseknél, hogy ha rámutatunk bizonyos dolgokra az életükben, amelyekben világosan látjuk az önellentmondást vagy a következetlenséget, egyszerűen nem fogják elhinni, sőt nagy valószínűséggel visszautasítják, illetve simán azt mondják: „az üdvösségem tényén akkor sem változtat semmi”. Az életük ezáltal kiegyensúlyozatlan, féloldalas lesz, és ez a veszély rögtön a megváltás teljességével és elvégzett voltával együtt jelentkezik.

4. Annak veszélye, hogy az igazság veszi át az élet helyét

Van egy másik veszély is: hogy az igazságban haladunk előre az élet helyett. A növekedés, a haladás persze nagyon is szükséges. Egyetlen valódi hívő sem dőlne hátra, mondván: „Most aztán már nem lehet tovább fejlődni!”. De sokak számára, akik oly erőteljesen megragadták az Úr Jézus objektív munkáját a maga tökéletességében, és elfoglalták helyüket benne, a fejlődés kérdését nem az élet, hanem az igazság kérdésének látják, azaz többet akarnak tudni ahelyett, hogy többé válnának.

Így nagyon sok olyat találunk, aki rendkívüli mértékben előrehaladt az igazság ismeretében, viszont sokkal-sokkal többet tud, mint amivé vált, és így vagy úgy a saját szellemi növekedése a Krisztushoz hasonlóvá válásban egyáltalán nem tartott lépést és nem maradt meg a helyes egyensúlyban a Krisztus dolgairól szerzett ismeretében való előrehaladásával. Ez olyan veszély, mely ezzel a dologgal jár együtt, amelyről most szó van.

5. Annak veszélye, hogy nem foglalkozunk a jutalommal

Azután itt van a következő veszély – hogy kisebb jelentőséget tulajdonítunk a jutalomnak, mint kellene. Nem a megváltás a jutalom. A megváltás sosem volt jutalom. A megváltást nem lehet sem elnyerni sem kiérdemelni; az Isten ingyenes ajándéka. Azonban ott megállni, hogy teljesen és tökéletesen meg lettünk váltva, az sokak számára azt jelenti, hogy nem ismerik föl egyúttal, hogy jutalom is létezik – melyről Pál apostol beszélt, amikor azt mondta: „a kitűzött cél felé törekszem, az Isten fölfelé hívásának a pályadíjára (jutalmára)…” (Fil 3,14).

Van valami, ami több, mint a megváltás, valami, ami az Úr teljes szándékával kapcsolatos a dicsőségben, valami, ami az Úrnak és népének végső és teljes megjelenésével kapcsolatos; és ez nem pusztán megváltott embereket jelent, hanem olyanokat, akik – Pál apostol szavaival – eljutottak valamire. Pál sohasem tartott attól, hogy elveszítheti az üdvösségét. Amikor azt mondta: „hogy amíg másoknak prédikálok, én magam nehogy alkalmatlanná (elvetésre méltóvá) legyek” (1Kor 9,27), akkor nem az üdvössége elveszítésére gondolt, hanem tisztában volt azzal, hogy van valami, amitől lemaradhat; amit elveszíthet, ami kicsúszhat a kezéből, és amit „pályadíjnak”, „jutalomnak” nevezett; és ennek elérését a szellemi életében való növekedéssel kötötte össze: „Nem mondom, hogy (…) én már tökéletes (bevégzett) volnék”. Ha azzal a hozzáállással hátradőlünk, hogy „az üdvösségem tökéletes, teljes és bevégzett Krisztusban, semmit sem lehet hozzátenni, és én örvendezem ebben” – ez könnyen jelentheti azt is, hogy kisebb jelentőséget tulajdonítunk a pályadíjnak, mint kellene.

Láthatjuk tehát, hogy veszélyek járnak azzal is, ami pedig talán az áldások legnagyobbika.

A szubjektív oldal

Nem tértünk ki mindenre, de mostanra elég lesz az objektív oldalról ennyi. Nézzük meg most a másik oldalt – Krisztust bennünk, azaz Krisztus szubjektív munkáját. Mit jelent az, hogy Krisztus bennünk? Tudjuk az Igéből, hogy a Krisztus képéhez való hasonlóságot jelenti. Pál ezt a kifejezést használja: „míg (teljesen) kiformálódik bennetek Krisztus” (Gal 4,19). A megváltással miénk lett minden, ami a saját tökéletességünkhöz kell Őbenne. Amikor befogadjuk Krisztust, befogadjuk magunkba mindannak a lehetőségét, ami Őbenne van, amilyen az Ő természete most – nem csak a helyzetét, hanem a természetét, jellemét is, figyeljük csak meg! Nem az a lényeg, hogy Ő HOL van, hanem hogy MILYEN. Nem az a lényeg most, hogy mi az Övé, hanem hogy Ő milyen. A megváltásunk Krisztus kezében van, de tudjuk, hogy Ő milyen, és amikor „nyilvánvaló lesz, hozzá hasonlók leszünk, mivelhogy meglátjuk Őt, amint van” (1Jn 3,2).

Tehát mindaz, amit lehetőségképpen nekünk adott, amikor hittünk, annak ki kell fejlődnie; és ahogy Pál mondja, Krisztusnak teljesen ki kell formálódnia bennünk, és Isten Fia képéhez kell hasonlatossá válnunk. Ez nagyon csodálatos dolog. Ez „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Krisztus bennünk azt jelenti, hogy végül teljes mértékben olyanok leszünk, mint Ő. Ez azonban nem a megváltott voltunk TÉNYE, hanem a CÉLJA. Ez nem az üdvösség a maga alapvető és eredeti jelentése szerint; ez az üdvösség kimunkálása annak teljes jelentőségében, Isten Fiának, Krisztusnak a hasonlatosságára.

Azonosulás Krisztussal

Hogyan fogadjuk ezt el? Úgy, hogy felismerjük a kereszt munkájának másik oldalát. Az egyik oldal – az objektív – amit Krisztus értünk tett, tőlünk függetlenül, saját Magától. Az Ő képére való formálódásunknak ezt a másik oldalát – a szubjektívet – úgy fogadjuk el, hogy elismerjük, Krisztus ezt nem csak ÉRTÜNK tette, hanem úgy is, MINT mi, azaz a mi helyünkben, bennünket képviselve. Elérkezünk a Róma 6-hoz, és felismerjük, hogy amikor Krisztus meghalt, mi is meghaltunk, amikor Krisztust eltemették, bennünket is eltemettek, amikor Krisztus feltámadt, mi is feltámadtunk. Ez az Ő helyettesítő, bennünket képviselő munkája. Ezt az egészet kezdetben egyszerű hittel elfogadjuk; de vegyük észre, hogy nem lép működésbe teljes mértékben addig, míg az objektív oldal nincsen tisztázva. Azt ugyanis tisztázni kell, határozottan, véglegesen, egyszer és mindenkorra rendezni, hogy a megváltásunk Krisztusban teljes és tökéletes – mielőtt Krisztusnak bármilyen, valódi mértékű kimunkálódása megtörténhetne a szívünkben. Az Úr számára szükséges ez az alap, amelyre építeni lehet.

És ez az, ahol a veszély megjelenik a nagyszerű áldás nyomában. Oly hatalmas kijelentés, és annyira csodálatos meglátni, hogy Isten kiválasztott bennünket arra, hogy Krisztushoz tegyen hasonlóvá – nem csak, hogy tökéletes szabadítással megváltson, hogy a bűn és a kárhozat kérdését véglegesen és örökre elintézze, hanem hogy az Ő Fiának képéhez tegyen hasonlóvá; micsoda kijelentés, mekkora hatalmas áldás! Igen, de Isten nem teheti meg ezt a második dolgot addig, amíg az első nincs rendezve, mert különben azon a területen kimondhatatlan veszély fenyeget. Mi ez a veszély? A következő:

A szubjektív felfogás veszélye

Ha az Úr neki akarna látni, hogy megüresítsen bennünket saját magunktól, azért, hogy helyet készítsen az Úr Jézusnak; hogy megmutassa nekünk saját magunkat azért, hogy megmutathassa nekünk az Úr Jézust; hogy megismertesse velünk, mik vagyunk mi saját magunkban azért, hogy megismertesse velünk, mi Krisztus bennünk; hogy megismertesse velünk a gyengeségünket azért, hogy tökéletessé tehesse Krisztus erejét a gyengeségünkben; hogy megismertesse velünk a magunk bolondságát azért, hogy Krisztust tehesse a mi tökéletes bölcsességünkké bennünk; ha ezt el akarná kezdeni, és a megváltásunk kérdése még nem lenne egyszer és mindenkorra rendezve, az ördög azonnal ott teremne, és Isten saját munkáját ellenünk kezdené használni, és amikor az Úr elkezdene foglalkozni velünk, hogy az Ő Fia megnyilvánulhasson bennünk, az ördög rögtön azzal jönne: „Kárhoztató ítélet alatt vagy, Isten ellened fordult, az, hogy így bánik veled, bizonyítja, hogy nem lehetsz biztos az üdvösségedben!” És sokakban ez így zajlik, akikben az Úr elkezd kimunkálni dolgokat. Hagyják, hogy az ellenség betegye a lábát, megfogja Isten munkáját, és Isten ellen fordítsa, azáltal, hogy az üdvösségükkel kapcsolatos kétségeket ébreszt a szívükben.

Értitek ezt? Oly gyakran történik ez, és a veszély ott leselkedik, közvetlenül minden idők legnagyobb áldása mellett. Így próbálja meg az ellenség Isten igazságát Isten ellen használni.

Azért, hogy Isten munkájának szubjektív oldala hatékonyan kimunkálódhasson, ahhoz elengedhetetlen, hogy egyszer és mindenkorra elrendezzük az üdvösségünk, a megváltásunk kérdését; ez a legelső! Ha csak az egyik oldal a miénk, az objektív, és minden hangsúlyt erre fektetünk, a felszínen maradunk, és nem fogunk szellemben növekedni. Ha csak a szubjektívvel foglalkozunk, akkor vizsgálgatni kezdjük önmagunkat, és kételkedni kezdünk az üdvösségünkben; mindig csak önmagunkra tekintünk, és ez azt eredményezi, hogy elkezdünk keresni magunkban valamit, ami Istennek ajánlhatja magát; azonban ebben az Úr Jézus tökéletes üdvözítő munkájának a tagadása rejlik. Az egész Golgotán elvégzett munkát ássuk és aknázzuk alá ezzel.

Ennek a két dolognak ugyanis együtt kell járnia. Egyfelől – teljesen és véglegesen tökéletesek vagyunk Krisztusban abban a pillanatban, hogy hiszünk, éppen annyira, mint onnantól fogva mindörökké. Másfelől – mindaz, ami Krisztusban el lesz végezve bennünk a Szent Szellem által, nem ELMÉLETILEG igaz, hanem VALÓSÁGOSAN igaz. A másodikhoz azonban elengedhetetlen az első, és nekünk meg kell tartanunk az egyensúlyt. Mindig örülnünk kell annak, hogy fel van írva a nevünk a mennyben, hogy tökéletes megváltással lett üdvösségünk; de másfelől nem szabad elfelejtenünk, hogy van valami, amit az Úr el akar végezni – nem valóságossá tenni az üdvösséget, hanem Krisztus képét kiformálni bennünk. Ez az üdvösség kimunkálása.

Ez az egyensúly tehát nagyon fontos, és mindkettőre egyforma nyomatékot kell fektetnünk. Ha túlhangsúlyozzuk a szubjektívet, akkor elveszünk valamit Krisztus dicsőségéből. Ha az objektívet hangsúlyozzuk túl, akkor Isten céljából veszünk el valamit. Ez az „Isten munkája Krisztusban” és „Isten szándéka Krisztusban” kérdése; és mindkét dolognak ott kell lennie a maga helyén.

Adjon az Úr nekünk megértést, látást, hogy bemehessünk a nyugalom helyére, és megszabaduljunk a veszélyektől, amelyek Isten minden áldása nyomán lesnek ránk.

Első megjelenés: „A Witness and A Testimony” magazin, 1934.

Felelősségünk az Úr Igéjének meghallásakor (T. Austin-Sparks)

In English: The Responsibility of Hearing the Word of the Lord

„Fegyver lesz a sorsotok, valamennyien a vágóhídra kerültök. Mert szóltam, de nem feleltetek, beszéltem, de nem hallgattatok rám, hanem azt tettétek, amit rossznak látok, azt választottátok, ami nem tetszik nekem” (Ézs 65,12).

„Azért tehát még jobban kell nekünk a hallottakra figyelnünk, hogy valamiképpen el ne sodródjunk” (Zsid 2,1).

„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek, ha valaki meghallja a hangomat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom, és ő énvelem. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek! Ezt mondja, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony hamar eljövök. Ámen, jöjj, Uram, Jézus!” (Jel 3,20.22; 22,20).

Az Úr folyamatosan eljön az Ő népéhez. Eljön hozzánk minden alkalommal, amikor élő Igével szólít meg bennünket. A Jelenések 3-ból idézett ismerős szakasz mély benyomás tesz ránk, ha megfigyeljük, hogy a zörgetés, a hang, a fül és „amit a Szellem mond” mind egyek. „Zörgetek”; ha pedig figyelmesen hallgatjuk, akkor nem is kopogás zaját, hanem hangot hallunk, azt a hangot, melyet csak a bensőnkben lévő füllel hallhatunk meg, mert ez a Szellem hangja; a Szellem pedig mindenkiben ugyanazon a nyelven jelenti ki: „az Én zörgetésem az Én hangom, és az Én hangom az, amit a Szellem mond, és ehhez olyan belső hallásra van szükség, amely odafigyel arra, és megfogadja, amit a Szellem mond”. Valahányszor tehát élő Igét kapunk, az Úr eljött, és Szelleme által eljőve az Igében, feleletre vár.

Valahányszor az Úr eljön hozzánk az Ő Igéjében, és szól hozzánk, annak mindig van egy gyakorlati vonatkozása is; az Úr közeledésének igazi célja pedig csak akkor tud kibontakozni bennünk, hogyha ez a gyakorlati dolog is megvalósul. Mert lehet, hogy az Úr ott van az Ő Igéjében; ott lehet a Szellem is, aki szól hozzánk az által az Ige által; nálunk lehet és a miénk lehet az Ige, mellyel megérintettük az Urat; és ez mind csodálatosan igaz lehet, annyira igaz, mint amennyire azokban a napokban volt, amikor olyanok írattak meg, mint hogy „Így szólt az Úr ennek és ennek a szája által”, vagy annyira igaz, mint amikor a próféták kijelentették: „Így szól az Úr” – tehát ugyanennyire igaz lehet ez ma is, mégsem jár ugyanakkor semmilyen eredménnyel az Úr szándékát és célját illetően. Mindig ez a veszély áll fenn, amikor az Úr Igéje eljön és megszólít, hogy végül semmi sem lesz elvégezve abból, ami az Úr szándékában állt, és amivel foglalkozni akart.

„Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremtek” – nem abban, hogy sok igazságot ismertek, hogy sok igemagyarázatot hallgattok, vagy hogy az Úr Igéje valóban eljött és szólt hozzátok. Hanem „abban, (…) hogy sok gyümölcsöt teremtek”. És ez csakis úgy lehetséges, hogy felismerjük az adott Igébe foglalt gyakorlati dolgot, és határozottan megragadjuk azt. Az Úr, amikor eljön hozzánk, és megszólít az Igében, akkor az élet válaszát várja, nem pusztán helyeslést, egyetértést vagy akár gyönyörködést benne.

A magvető példázatában az Úr négyféle választ adott elénk – mert Ő van jelen az Igében: Ő a magvető, a mag pedig az Ige. Jelen van az Úr az Igében, mellyel megszólít, melyet várakozással vet – a várakozásában azonban csalódik, valahányszor bármi más feleletet kap a valódi gyümölcsön kívül; a gyümölcs pedig azt jelzi, hogy valaki azt az adott dolgot a szívében megragadta. Ez a példázat lényege, hogy a szívünkben megragadjuk, vagy úgy is mondhatom, hogy a szívünkre vegyük az adott ügyet. Adhatunk persze valamilyen más választ is, mint amilyet az Úr keres. Ő azonban olyan szívet akar, amelyik nem érzelemmel, hanem gyümölccsel válaszol, s ez a gyümölcs annak az életnek lesz a megtestesülése, mely az Általa hozott Igében van; tehát hogy az Ige, melyben élet van, és amely a szívünkbe lett vetve, az az Ige élő módon jelenti ki majd magát bennünk. Erre a válaszreakcióra számít az Úr minden alkalommal, valahányszor eljön hozzánk az Igéjében.

Pál apostol azt mondta Timóteusnak: „Ezekre legyen gondod, ezekkel foglalkozz, hogy előhaladásod nyilvánvaló legyen mindenki előtt. Vigyázz magadra és a tanításra, maradj meg azokban”. Tehát ahogyan teljesen ezekkel foglalkozol, ezekre szánod oda magadat, a gyümölcseid, a fejlődésed, a haladásod mindenki előtt látható lesz. Ez a szellemi haladás egyetlen módja, és az egyetlen válaszreakció, mely az Úr kívánalmának eleget tesz. Ez az a válasz, melyet Ő keres – ezért azonnalisága és abszolút, teljes volta egyaránt lényeges.

Mindig fennáll azonban egy másik veszély is, amikor Igéjével az Úr eljön. Valahogy az van bennünk, a gondolatainkban, hogy elodázzuk az ügyet. Ha nem is szándékos a halogatás – mert azt nagyon kevesen tennénk – akkor is ugyanolyan elodázás, mivel valahányszor elmulasztjuk a dolgot megragadni és végigvinni, bizony ugyanúgy elhalasztottuk.

Nagyon is úgy érzem, hogy nekünk, az Úr népének összességében nagy hiányosságaink vannak abban, hogy azonnal, közvetlenül reagáljunk minden egyes Igére, amely megszólít bennünket, és amelyről a legcsekélyebb okunk is van hinni, hogy az Úrtól való. Ugyanis csak ezen a módon teremhetünk gyümölcsöt, csak így lehet fejlődni, növekedni.

Biztos vagyok benne, hogy mindannyiótok számára nagyon fontos a szellemi növekedés, előrehaladás, fejlődés. Biztos vagyok benne, hogy az Úrral való közösségetekben gyakran kéritek Tőle a belső, szellemi növekedést, előrehaladást, hogy ne toporogjatok egyhelyben, hanem érettségre jussatok. Biztos vagyok benne, hogy sokat foglalkoztok ezekkel az imádságaitokban. Javasolhatok nektek egy módot, hogyan tudtok az Úrral együttműködni az ilyen imádság megválaszolásában?

Úgy, hogy valahányszor az Úr Igéje megszólít benneteket, váljék szokásotokká, hogy azonnal induljatok, és foglalkozzatok az Úr előtt ezzel az üggyel és azzal a gyakorlati dologgal, amely a kapott Igével kapcsolatos. Ha egy napot is vártok, belekerültök abba az ördögi körbe, hogy hallotok egy újabb igeszolgálatot egy újabb üzenettel, és a legutóbbi már el is szállt tőletek, ti meg csak mentek tovább. Minden egyes üzenetnek, igehirdetésnek az a célja, hogy átvigyen a számunkra valamit, de a végén ezek az üzenetek, Igék csak gyűlnek, gyűlnek, s ahogy telnek a hetek, hónapok és évek, a velük kapcsolatos felelősségünk is feltornyosul, mivel maga az Ige fog bennünket megítélni: „az az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon” (Jn 12,48). Ezek azoknak az Igébe foglalt dolgoknak a felhalmozódott sokasága, amelyekkel ezért vagy azért – nem akarattal, nem szándékosan – nem foglalkoztunk azonnal gyakorlati módon.

Ha rögtön, azonnal alkalmazni kezdjük azt, amivel az Ige megszólított, amit belőle megértettünk, akkor a fejlődésünk mindenki számára látható lesz. „Itt van valaki, aki rögtön Isten elé jön, ahogy az Ige bármivel kapcsolatban is megszólította, és hagyja, hogy Isten foglalkozzon vele”. Isten az ilyet csodálatosan viszi tovább, ha valaki azonnal, őszintén és teljes mértékben az Úrhoz fordul, hogy azt a dolgot Őelőtte elintézze, rendezze.

Az Úr olyan Úr, aki azonnali válaszra vár. Ha megvizsgáljuk az Igét, meglátjuk, mivel jár az Úrnak adott azonnali felelet: Az Úr áldásával. De meglátjuk a bajt is, amit a halogatás jelent, a növekvő nehézséget, és meg fogjuk látni a veszteséget is, ami végül eljön, ha az a dolog elmúlt, és nem kezdtünk vele semmit: „Mert szóltam, de nem feleltetek”.  „Íme, (…) zörgetek, ha valaki meghallja a hangomat” – mit mond a Szellem. Ez a Gyülekezetnek szól, tudjátok, nem a megtéretleneknek; igaz lehet az ő esetükben is, de ez az Ige a Gyülekezetnek szóló Ige volt.

Az én szándékom pusztán az, hogy segítselek titeket eljutni a célig; mindig erre törekszem a magam számára és a ti számotokra is: hogyan juthatunk el arra az érettségre, arra a felnőttkorra? Az Úr ráteszi ujját erre a pontra, és nem enged tovább, hanem azt mondja: „Akkor most azonnali és határozott gyakorlati választ várok, intézd el most ezt Velem azzal a dologgal kapcsolatban, amellyel kapcsolatban ez az Ige megszólított téged!”

Ha nem hagynánk azt az ügyet kicsúszni a kezünkből, hanem minden alkalommal ezt tennénk, és odafigyelnénk mindazokra az egyéb dolgokra, amelyek mindig lesben állnak, hogy szertefoszlassák Isten Igéjét, amikor megérintett bennünket általa, akkor növekednénk. Még fel sem álltunk a helyünkről, s máris valaki beszélni kezd hozzánk valami másnapi vagy múltbéli eseményről, valamiről, aminek semmi köze sincs ahhoz, amit az Úr éppen mondott nekünk. Csak kilépünk a kapun, s máris csupa általánosságról szóló beszélgetésbe csöppenünk. Nagyon jó is tud lenni az ilyen jellegű közösség is, és semmiképpen sem vagyok ellene az Isten népe közötti valódi közösségnek, hiszen nagyszerű dolog és sokat jelent, ha tudunk egymással találkozni és beszélgetni, de vigyázzunk, mert alig hallottuk meg az Igét, máris elragadják tőlünk, és ami a gyakorlati megvalósulását illeti, olyan lesz, mintha soha nem hallottuk volna. Ez soha nem történhetne meg, ha azonnal foglalkozni kezdenénk vele az Úr előtt, és azt mondanánk: „Uram, ennek van egy gyakorlati vonatkozása is, és azt akarom, hogy az is az enyém legyen!” Ez a növekedés útja.

Ragadjuk meg az Igét! Ahogy mondtam, azért lényeges ez, hogy afelé a cél felé segítsen, amelyre kilátásunk van. Nagy értéke van az azonnali reagálásnak, és ez a válasz természetesen az Úrnak való teljes odaadást is jelenti. Az ilyen válasz mindig próbára teszi az odaadásunkat. Ha bárki valóban megragadta az Úr Igéjét, komolyan és rögtön oda kell mennünk az Úr elé vele, azaz kezdenünk kell vele valamit; nem csak alkalmakra járni és igehirdetéseket hallgatni, hanem keresni az Urat, és mindig feltenni a kérdést: „Mi az, amit az Úr mondott? Hogyan vonatkozik ez énrám? Mit akar az Úr elvégezni bennem ezzel kapcsolatban? Lehet, hogy látok valamit, lehet, hogy nem, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Uram, van-e valami fontos, amit nem látok? Van valami, amit mondani próbálsz nekem, és én még nem vagyok élő ennek a valaminek?” Milyen gyakran van, hogy egy bizonyos idővel azután, hogy az Úr szólt hozzánk egy dologgal kapcsolatban valamikor korábban, és az valóban megérintett valamit az életünkben, de akkor, ott mi nem láttuk meg. Most pedig látjuk, hogy mennyire ráillett az akkori helyzetünkre. Ha akkor odamentünk volna az Úrhoz, lehet, hogy megláttuk volna? Ezt jelenti a teljes odaadás az Úrnak az Igéjére adott válaszunkban.

Kell, hogy megragadjuk, és szorosan tartsuk az Igét mindaddig, amíg a dolog el nincs rendezve, amíg meg nincs szilárdulva, mert lehetséges, hogy gyakoroltuk magunkat benne, hogy annak az Igének a lényege szerint jártunk el, hogy éreztük a súlyát és éreztük, hogy valóban megragadott bennünket és megérintett – és mégis elhalványul. Éreztük, és mindig visszanézünk, és azt mondjuk: „Igen, ez az Ige szólt hozzánk; éreztünk valamit abban az Igében; megindított bennünket!” De az az igazság, hogy azt, amit viszont el kellett volna végeznie, nem végezte el. Az a teendőnk tehát, hogy az Igét megragadjuk és szorosan tartsuk. Szólt hozzánk az Úr valamit? Magunknál tartjuk-e jó szorosan addig, amíg az az ügy el nincs végezve, meg nincsen alapozva, és nem az Úré az a dolog bennünk?

Figyeljük meg jól a Zsidók 2-ben ezt az Igét: „Azért tehát még jobban kell nekünk a hallottakra figyelnünk, hogy valamiképpen el ne sodródjunk”. Többször megmutattam, hogy emögött az Ige mögött egy ember képét látjuk, aki a csónakjával éppen kikötni készül. Az áramlás erős, az ember pedig készül megcsáklyázni a kikötőcölöp kötélzetét, de figyelmetlenül csinálja; közben másfelé járnak a gondolatai. A hullámok csapkodnak körülötte, sebes az áramlás, a csónakos pedig óvatlan, s mielőtt észbe kaphatna, lecsúszik a kötél a csáklyáról, és ő elsodródik. Már a kezében volt, már érintette, már ott volt a csáklyája végén, és mégis elvesztette. Milyen gyakran van így. Az Úr Igéje megszólít, megérint, létrejön a kapcsolat, azt is mondhatnánk, hogy megvan, a miénk, de egy kicsit később hová tűnt? Egy idő múlva hová lett? „Azért tehát még jobban kell nekünk a hallottakra figyelnünk, hogy valamiképpen el ne sodródjunk.” Tehát az ilyen feleletre vár az Úr minden alkalommal.

Nem lenne helyes a dolgot ennyiben hagyni még egy fontos megjegyzés nélkül. Az ilyen válasz, amit az Úr keres, mindig kerülni fog valamibe. Az Úr gondoskodik erről. Az Úr dolgait nem lehet olcsón megszerezni; Isten célja sokba kerül, és minden ezzel kapcsolatos friss és új előrelépés szintén kerülni fog valamibe. Tudjátok, hogy a Zsid 13,13 a szóban forgó gyakorlati dolgok összefoglalása. A levélben elhangzó buzdítás mindenhol a „Menjünk!”. Az összefoglalása pedig ez: „Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívül, az ő gyalázatát hordozva”. Pontosan ez az, amit kapni fogunk azért, ha megyünk. Oly csodálatosnak, dicsőségesnek tűnik menni, mindaz, aminek nekiindulunk, csodálatos. Elábrándozunk az örökkévaló célról, a királyságról, az uralomról. Igen, annak a jelenlegi oldala viszont a gyalázat hordozása a táboron kívül. Az Úrral való járásnak megvan az ára. Minden egyes lépésnek meg kell fizetni az árát. Meg fog követelni tőlünk ezt vagy azt; és csak a hit emberei fognak kitartani. Ez az, ami elmélyíti bennünk. Ettől lesz a miénk, ez teszi a részünkké.

Az Úr válaszra várva érkezik; az Ige megköveteli, és minden ettől függ. Nincs semmi sem annyira megalapozva, hogy Isten ne tudná félretenni, ha nem reagál többé az Ő szándékaira. „Kimozdítom gyertyatartódat a helyéből, hogyha nem…” (Jel 2,5). Isten elplántálta azokat a gyülekezeteket, azokat a gyertyatartókat Kis-Ázsiában; megáldotta őket; használta őket; a bizonyságtétel edényei voltak; majd jött egy krízis, megrázkódtatás, melyben Isten azt mondta: „Azt, amit ültettem, azt, amit megáldottam, ami az Én Szellemem munkája volt, és az Én Szellemem volt benne, ki fogom mozdítani a helyéből”. Egy bizonyos értelemben mindig próbatételben vagyunk az életünkért, és a próbatétel természete ez: azonnali válasz az Úr minden látogatására az Igéjében. „Akinek van füle, hallja meg…”.

A fordító megjegyzése: Nincs hely és lehetőség minden üzenetben az igazság minden aspektusát bemutatni, ezért, mielőtt bárki félreértené a fentieket, fontos megjegyezni, hogy amit Sparks testvér veszteségként itt bemutat, az nem az örök élet elveszítését jelenti, ha valaki esetleg így értelmezné. Az örök élet kérdését ugyanis Krisztus egyszer és mindenkorra rendezte. Itt valami másról van szó: az örökségünkről – ami Krisztusban ugyancsak a miénk, azonban ahogyan azt az Izrael népének Kánaánba való eljutásának története előképben megmutatja számunkra, ezt az örökséget birtokba kell vennünk. A fenti üzenet pedig a birtokbavétel módjáról szól, illetve annak egy nagyon fontos, gyakorlati aspektusáról, de ugyanezt a kérdést több oldalról megvilágítva is olvashatjuk szinte az összes szerzőtől ezen a blogon (pl. G.H. Lang: Eszménykép és valóság c. írásában elég részletesen ír arról is, hogy a megváltást miért nem lehet „visszacsinálni”, mit jelent mégis az a sok „ha, akkor…” az Igében).

Fiakká növekedni – Christian Chen

A teljes szöveg a Filippi 3,14 blogon olvasható: Gyermekekből fiakká

Pál idejében nagyon sokféle szolga és sokféle úr volt. Akkor a gyerekeket nem küldték iskolába, hanem a tanítókat hívták el a házukhoz. Azonban, azok a tanítók szakmai profik voltak, pl. matematikusok, fizikusok, közgazdászok, és mind rabszolgák voltak. Tehát amíg a fiú kiskorú gyermek, ahhoz, hogy felnőjön, át kell mennie a növekedés fájdalmán.

Mi akkor a növekedés fájdalma? Fiú vagy, és a ház örököse vagy, és valóságosan szabad vagy, de nincs semmi különbség közted és egy rabszolga között. Egyetlen célért vagy ott a rabszolgák között, a tanítók és felügyelők keze alatt. Ez a rabszolga a te tanítód, felügyelőd, gondnokod, pedig te mindennek az ura vagy. Mert amíg gyermek vagy, fejlődésre van szükséged, bölcsességre kell szert tenned. Ne feledd, apád helyesen döntött, amikor a rabszolgák közé helyezett, azért, hogy felnőj. Te úgy gondolod, nem itt kellene lenned, mert te nem rabszolga vagy, hanem fiú vagy.

Honnan tudhatjuk, hogy a növekedés fájdalmán megyünk keresztül? Néha egy számodra kellemetlen emberrel találod szembe magad, néha egy számodra kellemetlen környezetben találod magad, de ne feledd, mennyei Atyánk soha sem követ el hibát. Míg gyermekek vagyunk, a rabszolgák közé helyez minket, és mindegyik rabszolga meg tud neked tanítani valamit. Mindenki a nevelőd tud lenni. Egy napon te leszel a gazda, de ma még gyermek vagy, és gondnokokra van szükséged. Az fegyelmez és nevel téged, akit te nem akarsz, hogy feletted irányító legyen. Ez a növekedés fájdalma.

Fel kell venned a keresztet, és követned az Urat. Amikor végül megtanultad a kereszt leckéjét, akkor ez azt jelenti, hogy Isten neked a legjobb tanítókat adta. Hajlandó vagy elfogadni őket? Ha elfogadod a leckét, akkor kezdesz majd felnőni.

Miért van az, hogy néha, mi, hívők, sohasem növünk fel? Azt mondod, ’Ó, én minden testvéremet szeretem, csak ki nem állhatom azt, meg azt.’ Ha nem állhatod ki, akkor miért nem ülsz le?

Ha ezt mondod, ki nem állhatom XY-t, akkor még mindig gyerek vagy. Azt gondoltad, hogy már felnőtt vagy, mert már régóta a szentek közösségébe jársz, mert már olyan régóta meg vagy mentve. Azt gondolod, gazdag vagy, ha pedig gazdag vagy, akkor mindenkit ki kell tudnod állni.

Mindenki a tanítód. Mindenki a nevelőd. Minden férj személyesen rád szabott. Minden feleség személyesen rád szabott. Minden gyermek személyesen rád van szabva. És minden főnök személyesen rád van szabva. Ne mondjátok azt, hogy többet nem tudok lenyelni. ’Hála Istennek, csak nyolc órát dolgozok, csak nyolc órahosszáig kell néznem a képét’, de amikor haza mész, a gyerekeid arcát látod, a feleségedét, a férjedét, vagyis a tanóra 24 órás. Testvérek, ha állandóan panaszkodtok, akkor soha-soha nem fogtok felnőni.

Szóljon az Úr a szívünkhöz. Egy napon egyszer s mindenkorra meg kell értened az Úr előtt. Ha többé már nem vagy kiskorú gyermek, akkor többé már sehol sem fogsz nemkívánatos arcokat látni, többé már nem fogsz nemkívánatos emberi hangot hallani. Ha egy napon levizsgázol, akkor azt gondolod, érett vagy, akkor nem fog senki sem zavarni többé. De amíg még gyerekek vagyunk, a rabszolgák keze alá kell minket helyezni. Ne feledjétek, meglepő, de a főnököd, a férjed, a feleséged, a gyermekeid miatt válhatsz éretté.

Hadd mondjak el egy igaz történetet Madame Guyonról. Amikor 16 évesen bekerült egy családba, tudta biztosan, hog a férje az ő számára egy kereszt lesz. Amikor bármi érte a férje részéről, tudta, hogy ez a kereszt, és ezt el kell fogadnia, és meg kell tanulnia a leckét. Ugyanúgy az anyósa részéről is. Amikor összeházasodsz a férjeddel, akkor az egész családjával összeházasodsz. Tehát nemcsak a férjed a kereszted. És amikor Madame Guyon bekerült abba a családba, tudta, hogy számára Isten választotta őket. És megtanulta a leckéket. De egy nap az egyik szolgálója kezdett akadékoskodni. Gondoljunk bele, te vagy a főnök, ő a szolga. Hallottatok már olyan főnökről, aki minden nap felveszi a keresztjét? Ha bármelyik alkalmazottja, vagy beosztottja, vagy rabszolgája nem engedelmeskedik, nem kell felvennie a keresztet, egyszerűen kirúgja őket. És egy nap az Úr megmutatta Madame Guyonnak, „ezt a szolgát én éppen rád szabtam, a te érettségre jutásodért.” És akkor Madame Guyon elfogadta az Úr kezéből. Pedig ő volt a ház asszonya, neki volt alárendelve az egész háznép, és a szolgának kellett volna engedelmeskednie asszonyának. De a Szent Szellem ezt suttogta a fülébe, „ő a te nevelőd”. El tudod fogadni? Neked kellene az ő nevelőjének lenni, de nem, ő a te nevelőd. És elfogadta az Úr kezéből. Ezt jelenti, felvenni a keresztedet és követni az Urat. A Szent Szellem halk hangja és magyarázata nélkül nem érted meg, mi a kereszt. Csak amikor a Szent Szellem megérteti veled.

Addig pedig vársz arra a napra, amit az Atya kijelölt, és azon a napon az Atya minden barátját meg fogja hívni, és lesz egy ünnepség, és minden rokon tudni fogja, mert bejelenti, hogy a mai nappal a fiamból felnőtt lett, és kiveszem őt a szolgák közül, mert éretté vált. Most már nem csak teljesen élvezheti az örökségemet, hanem rá is bízhatom az örökségemet, mert tudja kezelni a vagyont. Mit jelent ez? A gyermekemet fiúi rangba emelem. Mi a fiúság? Fiúi rangba helyezés, nagykorúság. Ha a fiúban ott az apa élete, akkor ő kell, hogy legyen az apja örököse. Amíg kiskorú volt, a szolgák között kellett nevelkedni.

Testvérek, attól a naptól fogva a főnököd a magántanárod. Vagy akkor is, amikor autót vezetsz, azt mondod, „tudom, hogy kell vezetni, de a többi autós nem tudja.” És amikor az a másik autós hibázik, annyira megharagszol rá, de miért lettél tőle dühös? Nagyon egyszerű. Azért, mert ő a te tanítód. Ő kell, hogy megtanítsa neked, hogyan vezessél. Nemcsak hogy óvatosan vezess, főleg amikor mindenki más erőszakosan vezet. Akkor hogyan hirdetheted neki az evangéliumot? Gondolod, hogy hinni fog neked? Tehát testvérek, még akkor is, amikor megyünk az utcán vagy autót vezetünk, nem tudjuk, mennyire lobbanékonyak vagyunk. Néha nagyon kedves tudsz lenni, angyal vagy a feleségedhez, de amikor autóban ülsz, akkor ordíthatsz a másikra, mert tudod, hogy úgysem hallja. De a menny hallja. Testvérek, ha ti még mindig így reagáltok, akkor ez azt jelenti, hogy még mindig kiskorú gyermekek vagytok.

Értitek, testvérek? Minden összedolgozik. Egy napon fiúi rangba helyeztetünk. Ez tehát a növekedési fájdalom, hogy elérjük a fiúságot, a nagykorúságot, az érettséget. Annyira világos, testvérek, ha összevetitek a Róma 8-at a Galata 4-gyel. Nincs rövidebb út a fiúsághoz. Ma felvesszük a keresztünket és követjük a mi Urunkat. Amikor a világban vagyunk, akkor mindenki a tanítónk és a nevelőnk lehet. És amikor haza jövünk, ott is minden családtag a tanítónk és a nevelőnk lehet. Úgy tűnik, mintha sohasem fejeznénk be a tanulmányainkat. De hála legyen az Úrnak, érettek leszünk, át fogunk formálódni Krisztus hasonlatosságára. Kimunkálódik bennünk Krisztus türelme, alázatossága, szelídsége. Amikor ez megtörténik, az a fiúságba lépés napja. Amikor a testünk megváltatik, amikor az Úr visszajön, a Máté 13. szerint az Úr odahelyez bennünket, mint csillagokat az égre, az lesz Isten fiainak megjelenése. És mi arra a napra várunk. Nem fogunk egy örökkévalóságig szenvedni. Nem. Csak a növekedés fájdalmán kell keresztül mennünk.

Ne szalassz el egyetlen alkalmat sem, mert az soha nem tér vissza. Ha elmulasztod, akkor elmulasztod annak az egyedülálló lehetőségét, hogy felnőj. A napnak 24 órájában minden dolog ezért az egy célért dolgozik össze, mert a Szent Szellem nyög és sóhajtozik érted és értem. Amikor Ő látja a mi állapotunkat és összehasonlítja azt a Krisztuséval, akkor elhallgat és nem talál szavakat, csak nyög és sóhajtozik. De az Ő érettünk való nyögéséért, elérjük a célt. Szóljon az Úr a szívünkhöz.

“Hogy megismerjem Őt” (Radu Gavriluț)

PDF-ben letölthető: “Hogy megismerjem Őt”

Elhangzott: 2017. január 22-én

Filippi 3, 8-10: „Sőt, annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem. Hogy találtassam Őbenne, mint akinek nincs saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján. Hogy megismerjem Őt és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az Ő halálához.”

Nagyon örülök, hogy itt lehetek. Imádkoztam azért, hogy az Úr adjon valami mondanivalót ma délelőttre, és ez az üzenet a következőképpen született meg. Meglátogatott engem valaki, és panaszkodott az unokaöccsére, aki szintén hívő ember volt. Arról kezdett beszélni, hogy milyen életvitelt folytat az unokaöcs, és nagyon sírós hangú volt ez a beszámoló. Ezt hallgatva akkor eszembe jutottak ezek a szavak a Filippi 3-ból: „Hogy megismerjem Őt és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az Ő halálához.”

Mielőtt idejöttem, bizonyos dolgok történtek nálunk, olyan események, amelyek örömmel töltöttek el bennünket. Egy testvér kb. két évvel ezelőtt szembe fordult a többiekkel, lázadó magatartást vett föl, és különösképpen szembe fordult velem és egy másik testvérrel. Most pedig, nemrég újra visszatért az Úrhoz, és erről a visszatéréséről, megtéréséről, valamint, hogy megbánta a dolgokat, amit tett, írt egy levelet. Én úgy gondoltam erre az esetre, hogy nem vártam el tőle, hogy megalázkodjon előttem, de ez a testvér olyan levelet írt, hogy amikor megmutattam néhány testvérnek, azt mondták, nem láttak még ilyen megbánó levelet. Mindez nagy felfrissülést hozott közénk. Volt egy másik testvér is, aki előtérbe helyezte a saját, személyes ambícióit, a testvérek ellen fordult, de a múlt vasárnap ő is meghajolt az Úr előtt. Annyira nagy öröm volt közöttünk, hogy mindenki könnyezett. Én ritkán szoktam sírni, mert próbálok uralkodni magamon, de most én sem tudtam visszatartani a könnyeimet. Valami ahhoz hasonló történt, mint amiről a 126. Zsoltár beszél, „mikor visszahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók, akkor megtelt a szánk nevetéssel.” Úgy érzem, úgy sejtem, mintha gyorsulnának föl a dolgok, mint amikor valami készülődik.

Ez az üzenet, ami most a szívemen van, ezzel kapcsolatos. Amikor az Úrhoz jövünk, az Úr munkája meghódít bennünket. Látjuk azt, amit Ő elvégzett érettünk, látjuk azt, hogy milyen tökéletes a megváltás, és az Úr Jézus Krisztus vére megtisztít minden bűntől. A vállunkról legördül a teher, és arra ébredünk, hogy szabadok vagyunk és örvendünk az Úrnak és annak, amit tett érettünk. De sajnálatos módon, sokak számára ez válik az életcéljukká. Életük végéig csak annyit látnak, hogy mit végzett el az Úr értük, és mindig csak ez lebeg a szemük előtt, hogy mit végzett el az Úr érettük. De ha mindvégig csak ez marad a szemünk előtt, akkor hasonlókká válunk a Korintusbeli testvérekhez, ahol sok probléma volt, minden területén az életnek. De az Úr úgy munkálkodik, hogy eljön egy nap, amikor megnyílik a szemünk és meglátjuk, hogy igaz az, hogy milyen nagyszerű az Úr elvégzett munkája, de ki az, Aki elvégezte mindezt? Pálban, az élete vége felé, amikor tömlöcben volt, ez volt benne: „hogy megismerjem Őt.” Hogy ismerhetem meg Őt? Ezek vannak itt leírva: az Ő feltámadásának ereje által, az Ő szenvedéseiben való részesüléssel, és azáltal, hogy hasonlóvá tétetek az Ő halálához.

Testvérek, azt akarom elmondani most, hogy nem egyszerű dolog megismerni az Urat. Az Úr megismerése nem bibliatanulmányozás által történik, nem igemagyarázatokon keresztül. Ezek nagyon jó dolgok, de az Úr megismerése kritikus élethelyzetek által történik. „Hogy megismerd Őt.”

Visszatérve arra, amit a bevezetőben mondtam, azon gondolkodtam, ha az az unokaöcs megismerné az Urat, akkor vajon ilyen siralmas lenne a helyzet? „Hogy megismerjem Őt” – ha megismered Őt, akkor többé már nem vagy ugyanaz.

Eszembe jutott Ábrahám történetének az a része, amikor 14 év fenyítő hallgatás után az Úr megjelent Ábrahámnak, és azt mondta neki, „Én vagyok a mindenható Isten, én vagyok az, Aki mindenre elégséges. Járj az én orcám előtt és légy tökéletes.” Ezt azért mondta az Úr, mert Ábrahám nem tudott várni az Úrra. Feleségül vette Hágárt, így született meg Ismáel, és ebben az időben Ábrahám meg volt győződve, hogy Ismáel lesz az örökös fiú. De Isten azt mondta, nem Ismáel lesz az, hanem akit Sára fog szülni, ő lesz az örökös, vele fogom folytatni. Ábrahám önmagára nézett, és Sára is nagyon öreg, gyenge, mit lehet tenni? Bárha élne Ismáel teelőtted! És akkor mondta Isten, hogy „Én vagyok a mindenható Isten, az, Aki mindenre elég.”

Pál apostol elragadtatott a harmadik égig, és fölfoghatatlan kijelentésekben volt része. De valami tövis volt az ő testében. Pált többször megkövezték, megbotozták, de soha nem panaszkodott ezekre. De ez a tövis zavarta, ez valami nagyon nehéz dolog lehetett. Szó szerint úgy írja, hogy „arcul ver engem.” Nagyon fájdalmas lehetett. És ebből a nehéz helyzetből született meg a 2Korintus 12,9. „Ezért háromszor könyörögtem az Úrhoz, hogy távozzék el ez tőlem. És ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekszem azért az én erőtlenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Annakokáért gyönyörködöm az erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban, Krisztusért; mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős.”

Ha egy nehéz próbatételben vagyok, akkor éppen megfelelő helyzetben vagyok ahhoz, hogy tudjam kérni azt, hogy az Úr jelentse ki magát nekem. Csak ezen az úton tudok kiszabadulni onnan. Ez az én bizonyságtételem. Így ismerem meg az Urat, másképp nem lehet Őt megismerni. Ha nem ismerem meg az Urat azokban a helyzetekben, amelyeket a Szent Szellem előre elkészített, hogy azokon átmenjek, azokban a nehéz helyzetekben értem meg azt, hogy mit értett az alatt az Úr Jézus, hogy ÉN VAGYOK.

Zsidók 11, 6. verse: „Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni, mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy Ő VAN, és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik.” Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni. De ez nem az a kezdeti hit, ami által először hittünk az Úrban. Hanem az a hit, ami által valaki közeledik Istenhez, és elhiszi azt, hogy Isten az a nagybetűs ÉN VAGYOK. És Ő a megjutalmazója azoknak, akik Őt keresik. Elolvashatjuk a Pál apostol által írt igeverset, és azt mondhatjuk, hogy ’hát, elég néked az én kegyelmem’, de csak akkor válik valósággá bennünk, hogyha egy ilyen nehéz helyzetben a Szent Szellem azt az igeverset nekünk adja. Nem úgy kell kérjük Istentől a világosságot, mintha a világosság valami különálló dolog lenne. Hanem azt kell kérjük, hadd ismerhessük meg Őt azokban a helyzetekben, amikben vagyunk. Elégséges Ő? Ez a hit nyer jutalmat!

A kezdeti hit egy ajándék, azért nem jár jutalom. Az a hit, ami által közeledsz Hozzá, és ami által elhiszed, hogy Ő elégséges minden helyzetben, ennek a hitnek van jutalma. És akinek az a mindenható, mindenre elégséges Isten kijelenti magát egy ilyen helyzetben, az többé nem mondja azt, hogy ’Jaj, jaj, hova jutottam?’ Hanem keresi a következő alkalmat, amikor még inkább megismerheti Őt. Ezek után, testvérek, megérthetjük azt, hogy azt mondani, hogy „Megismerjem Őt”, ezt nem könnyű kimondani, mert ez sokba kerül.

A János ev. 6. részéből említeni fogok igeverseket, ismerős ez az ige, ahol a kenyér megszaporításának csodája van leírva. A kenyér megsokasításának csodája le van írva mindegyik evangéliumban. Az, ha egy történet le van írva mind a négy evangéliumban, azt fejezi ki, hogy ez egy rendkívül fontos dolog volt. És az is figyelemreméltó, hogy a János evangéliuma nem a csoda jellegét domborítja ki a dolgoknak, hanem jelként mutatja be ezeket a történéseket. A jel valakire vagy valamire mutat. Mikor az Úr megszaporította a kenyeret, nemcsak az volt a célja, hogy jól lakjon az az éhes tömeg ott, hanem egy jelet adott, ki akarta jelenteni magát, hogy megismerjék az emberek, hogy kicsoda Ő. Kicsoda ő? Ő az emberek között volt, és az Isten Fia volt, de nem tudták róla ezt. Megsokasította a kenyeret, ettek, jól laktak, és elküldte a tanítványokat, hogy menjenek át a tó túlsó partjára. Elbocsátotta a sokaságot is, mert miután jól laktak, királlyá akarták tenni Őt. A tanítványok is ugyanazt hitték, mint a sokaság, hogy Ő lesz a király. Elbocsátotta a tanítványokat, és akkor történt az a következő jel, amikor az Úr Jézus járt a tengeren – az ötödik jel a János evangéliumában.

János ev. 6. rész, 19. vers: „Mikor azért huszonöt vagy harminc futamatnyira beevezének, megláták Jézust, amint jár a tengeren, és a hajóhoz közeledik. És megrémülének. Ő pedig monda nékik: Én vagyok, ne féljetek.”

A sokaság kétségbeesetten kereste Őt, de az Úr tudta, hogy miért keresik Őt. És az Úr Jézus beszélgetése velük abba az irányba hatott, hogy az anyagi világból, erről a területről átvigye őket a szellemi területre.

János 6, 30. vers: „Mondának neki, micsoda jelt mutatsz tehát te, hogy lássuk és higgyünk néked? Mit művelsz?” Kevéssel előtte az Úr Jézus mutatott egy jelt, de ők nem látták.

„A mi atyáink a mannát ették a pusztában, mint meg van írva: mennyei kenyeret adott enniük. Monda nékik Jézus: Bizony mondom néktek, nem Mózes adta néktek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja majd néktek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Istennek kenyere, amely a mennyből száll alá, és életet ad a világnak. Mondának azért néki: Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret. Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere. Aki hozzám jön, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.” Aztán ez a beszélgetés tovább folytatódott, és megharagudtak Rá. És nemcsak a sokaság oszlott szét, hanem a tanítványok is elmentek. Mert ezek a tanítványok is csak annyit értettek meg, hogy ’Uram, add meg ezt nekünk, tedd meg ezt nekünk.’ Úgy gondolták, mi vagyunk a világ közepe. Amikor pedig az Úr Jézus megpróbálta Önmaga felé fordítani a figyelmüket, akkor megnehezteltek. Akkor mondták ezt: „Kemény beszéd ez, kicsoda bírja elhordozni?” A legönzőbb teremtmény az egész világon egy kisgyerek. A kisgyerek, az éjszaka közepén, nem törődve azzal, hogy a szülei mennyire fáradtak, hangosan követeli a részét. Ilyenek vagyunk, amíg gyerekek vagyunk. Senki nem bízhat ránk semmit, nincs felelősségünk, mert minden értünk kell történjen. Mindenki nekünk szolgáljon, ha nem vesznek figyelembe, akkor megbántódunk. Minden értem kell történjen, értem, értem!

A tanítványok elmentek, és az Úr Jézus azt mondta azoknak, akik ott maradtak: Érezzétek magatokat szabadnak. Nem akartok ti is elmenni? Nem tartotta vissza őket. Elengedte őket. A tékozló fiú, amikor elkérte a jussát, az öröksége részét, az atyja odaadta neki, ’Tessék.’ Elment, és bizonyos megtapasztalások után visszatért, és én hiszem azt, hogy azok után, amiket átélt, már más ember lett.

Ebből a nehéz helyzetből a tanítványokkal született meg az, amit Péter így fejez ki a 68. versben: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” Nekünk van valami más kiutunk, valami más menekülési útvonal? Ha van, akkor ki fogjuk próbálni. De ha mi is eljutottunk erre a következtetésre: Uram, kihez mehetnék? Csakis Tehozzád! És ez egy nagyon fontos pillanat minden hívő ember életében, amikor az ajándéktól az Ajándékozóhoz fordul, magához a Személyhez, Aki az ajándékot adja!

Befejezésül még azt szeretném elmondani, hogyha olyan élethelyzetbe kerülünk, hogy kétségbeesetten imádkozunk a szabadulásért, nem fogjuk megismerni annak a nehéz helyzetnek a célját, amíg nem imádkozunk úgy, hogy ’Uram, téged szeretnélek megismerni, itt, ebben a helyzetben.’

Nagyon súlyos influenzajárvány volt nálunk, és egy családot különösen próbára tett ez a járvány, valószínűleg máskülönben is gyengébb fizikumúak. Többször ki kellett hívni a mentőt, kórházi kezelésre szorultak, sokan, sokféle jó tanáccsal halmozták el őket. Én éppen elutaztam, és amikor hazaértem, az Úr indított, hogy látogassam meg őket. És azt mondtam nekik, járhattok a gyógyulás után, kereshettek gyógyszereket, nekem nincs kifogásom a gyógyszerek ellen, de a következőket akarom mondani, megkerestétek az Urat, hogy megkérdezzétek, a ti családotokban miért hosszabbodott meg ez az egész? Mit akar az Úr elvégezni? Csak annyi, hogy legyőzzétek a betegséget, és kész, vége legyen mindennek?

Az Úr megismerése a legfontosabb! Másképpen, más úton-módon nem lehet Őt megismerni, csak úgy, hogy a nehézségből, a próbából Hozzá kiáltok. Ez válik megtapasztalássá. Nem elmélet. Ismerhetem az összes vonatkozó igéket, tudhatok görögül, de más a gyakorlati, tapasztalati megismerés! Ez mindenki számára nyitva álló lehetőség! Amikor az Úr szólt Pálnak, számára megoldódott a tövisnek a problémája. Az Úr végezze ezt a mi életünkben is! Ő bele visz minket mindenféle megpróbáltatásba, azért, mert azt akarja, hogy Őt tapasztaljuk meg! Ő minden szükségünkre elégséges! Ámen.

Elhangzott: 2017. jan. 22.

Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek – D.M. Panton

Eredeti: Becoming As Little Children

 „Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: „Ki a nagyobb a mennyek királyságában?” Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta: „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek királyságába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a (leg)nagyobb a mennyek királyságában.” (Mt 18,1-4)

A gyermekiséget, nem a gyerekességet állítja példaként elénk az Úr. Pál apostol figyelmeztet minket ezügyben: „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek – tudatlanul –, úgy gondolkodtam, mint gyermek – szeszélyesen, csapongva –, úgy értettem, mint gyermek – csekély értelemmel –; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat” (1Kor 13,11, angolból). „Testvéreim, ne legyetek gyermekek a gondolkozásban, hanem a rosszban – erkölcsi tisztátalanságban – legyetek kiskorúak, a gondolkozásban ellenben érettek (tökéletesek, bevégzettek) legyetek” (1Kor 14,20).

Urunk minden dolog mögött az örökkévaló párhuzamra mutat rá. Leszakít egy liliomot, és kibontja belőle Isten gondviselésének szirmait. Ránéz a Templom hatalmas kőtömbjeire, és a földrengés jut az eszébe; meglát egy kisgyermeket – egy kedves kis emberi harmatcseppet – és rögtön azokra gondol, akik „fehérben járnak majd Vele”; és forradalmasítja az apostolok gondolkodásmódját azzal a kijelentéssel, amely mindannyiunknak szól – mindannyiunknak, akik a tanítványai vagyunk –, és amely komoly, gondos megfontolást igénylő, sürgető, alapvető dolog. „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek [sztrephó – meg nem fordultok], és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyek királyságába.” (Mt 18,3) *

Urunk gyakorlati módon is megmutatja nekünk az eszményképet. „Odahívott egy kisgyermeket” – aki elég nagy volt tehát ahhoz, hogy odahívják, viszont elég kicsi ahhoz, hogy felemeljék (Mk 10,16). Nem csecsemő és nem is gyermek, hanem egy kisgyermek, talán úgy három és hét éves kor között – ővele ábrázolja Megváltónk a királyság szentjeit. „Közéjük állította” (Mt 18,2): itt – ha az Úr nem mondott volna semmi mást ezen kívül – van az, aki a legnagyobb: mindörökké, mindörökre közöttünk, a néma, élő szimbóluma az Isten Királyságában uralomra jutottaknak. „Mert – mondja az Úr – ilyeneké a mennyek királysága” (Mt 19,14). Az egyetlen feljegyzett eset, amikor Krisztus megölelt valakit, az egy kisgyermek volt; a gyermek – az eszményképünk – pedig boldogan és megelégedetten nyugszik az örökkévaló karokban.

Gondoljuk hát végig, milyen egy kisgyermek! A kisgyermek tökéletesen egyszerű, anélkül, hogy együgyű lenne; nagyon éber, érdeklődő, és folyamatosan tanul a tapasztalatain keresztül; különlegesen nyitott az igazságra, és különlegesen őszinte; csodálatosan reagál a kedvességre, szeretetre; erkölcsileg kristálytiszta; nagyon hamar megbocsát; a világi ambíciók leghalványabb nyoma sincs meg benne; még a gondolata sem fordul meg a fejében annak, hogy megkérdőjelezze az atyja szavát; Istent szeretve tiszteli; a lelkiismerete pedig rendkívül érzékeny. Urunk nem egy bűntelen szeráfot állít közénk vagy egy tűzfényű angyalt; amilyen kedves és megnyerő a gyermekkor a maga szépségével, annyira megvan a maga akaratossága, önfejűsége, szeszélyessége és bolondsága is – mindazonáltal ilyenek a Királyság szentjei. Isten férfiúi intellektust, gyermeki szívet és isteni jellemet és magatartást akar.

Az Úr a mondanivalóját gyakorlati dologgal zárja. Az apostolok a sír rossz oldalán keresték a dicsőséget, ezért Jézus így szól hozzájuk: „Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek királyságában” (Mt 18,4). A Sátán a büszkeség miatt veszítette el a legmagasabbat az összes teremtett trón közül; mi pedig a legmagasabb trónusokat nyerhetjük el az alázat révén. A kisgyermek szerény, alázatos – nekünk is azzá kell válnunk; ez pedig annyival magasabb rendű egy gyermekéhez képest, mint a szentség az ártatlansághoz képest – és ez elérhető a számunkra! „Aki tehát megalázza magát” – megüresíti önmagát, hogy Isten töltse be; annak lehetséges nem csak nagynak lenni Isten Királyságában, hanem legnagyobbnak is. Alázatosságnak, szentségnek, egyszerűségnek, taníthatóságnak, tisztaszívűségnek kell elfoglalnia az irigykedés, világiasság, büszkeség és viszálykodás helyét: és íme, a gyermek uralkodik!

—–

­­*Lábjegyzet:

A Mt 18,3-ban található kifejezés, a „Mennyek Királysága” ebben a kontextusban nem Isten örökkévaló királyságára utal, amikor majd „új eget és új földet” teremt (Jel 21,1). Mindenki, aki örökre megmenekült az Ő kegyelméből, akinek Krisztus igazságossága tulajdoníttatott, és akit az Ő vérével megváltott, a legnagyobb bizonyossággal be fog lépni abba a királyságba, mert már az övék az örök élet, mint Isten (ingyenes) kegyelmi ajándéka (Róma 6,23). A görög eredetiben „mennyek királyi uralma” áll; ez a jelenlegi föld fölötti uralmat jelenti a mennyekből, és ehhez olyanokká kell válni, „mint az angyalok” (akik Istent szolgálják ebben a jelenlegi gonosz korszakban, a mennyei és a földi szférákban egyaránt). Ezért, hogy hasonlók lehessünk az angyalokhoz, szükséges a jövőben elváltoznunk, vagy feltámadás, vagy elragadtatás révén (Lk 20,35-36; 1Kor 15,50-51; Lk 21,24-36).

E szavak jelentésének számos értelmezési variációja létezik. A.L. Chitwood szerint például a kifejezés a királyság mennyei szféráját jelenti a föld fölött, ahol a Sátán és bukott angyalai jelenleg uralkodnak. Másfelől, Robert Govett úgy gondolja, hogy ez a kifejezés arra az időre vonatkozik, amikor Krisztus Ezeréves Királysága áll majd a földön: „támaszt az ég Istene egy királyságot” (Dán 2,44).

A Szentírás mindkét nézetet tanítja. Ha megnézzük az elöljárószókat a szövegben, azt látjuk, hogy Krisztus uralkodni fog a földön és a föld fölött a millennium során. „Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága felett” (Ézs 9,7). „Eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14,3). „Ezek – akiket lefejeztek a Jézusról szóló bizonyságtételükért és Isten Igéjéért; a korszakok mártírjai, azokkal együtt, akik a Nagy Nyomorúság alatt szenvednek mártíromságot – életre keltek, és uralkodtak a Krisztussal ezer esztendeig. A többi halott nem kelt életre, míg el nem telt az ezer esztendő. Ez az első feltámadás (Jel 20,5).

Krisztus utáni vágy – Stephen Kaung

Eredeti bejegyzés, pdf-ben is letölthető: Krisztus utáni vágy

Filippi 3:15-21.

„Valakik annakokáért tökéletesek vagyunk, ilyen értelemben legyünk: és ha valamiben másképpen értetek, az Isten azt is ki fogja jelenteni nektek; csakhogy amire eljutottunk, ugyanabban egy szabály szerint járjunk, ugyanazon értelemben legyünk. Legyetek én követőim, atyámfiai, és figyeljetek azokra, akik úgy járnak, amiképpen mi példátok vagyunk. Mert sokan járnak másképpen, akik felől sokszor mondtam nektek, most pedig sírva mondom, hogy a Krisztus keresztjének ellenségei; kiknek végük veszedelem, kiknek istenük az ő hasuk, és akiknek dicsőségük az ő gyalázatukban van, kik mindig földiekkel törődnek. Mert a mi országunk mennyekben van, honnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk; ki elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez, amaz Ő hatalmas munkája szerint, mely által maga alá is vethet mindeneket.”

 (Filippi 3:15. „Tehát akik csak érettek vagyunk, ezt gyakoroljuk buzgón”.)

Drága Urunk, megköszönjük, hogy elhoztál bennünket erre az alkalomra. Hűséges és jó voltál hozzánk. Azt kérjük Tőled, hogy azt, amit már előre elhatároztál, jelentsd ki a Szellemed által, és legyen valóság mindannyiunk életében. Drága Urunk, nem akarjuk eltéveszteni a Te célodat, és nem akarunk elmulasztani bármit is, ami kevesebb, mint a Te dicsőséged. Áldunk Téged, és hálát adunk Neked, a dicsőség Urának, aki sok fiakat vezetsz dicsőségre. Ez a Te akaratod, és Urunk a Te kegyelmed által mi haladni akarunk e cél felé. A Te kezedbe tesszük ezt az alkalmat, nem nézünk emberekre, mi csak Rád tekintünk. Szólj Urunk, a te szolgáid hallják a Te hangodat. A Te drága nevedben kérünk, Ámen.

A témánk: “Haladni a cél felé”.

Arról lesz szó, hogy hogyan kövessük ezt a kitűzött célt. Mielőtt megismertük az Úr Jézust, mindannyian kerestünk, hajszoltunk valamit, amiről azt gondoltuk, hogy megelégíthet bennünket: a teljességet, az örömet; de rá kellett jönnünk arra, hogy bármit is hajszoltunk, csak átmenetileg adott élvezetet. Nagyon sokat kellett érte fáradnunk, de felismertük, hogy minden hiábavalóság. Most áldjuk az Urat, hogy irgalmazott nekünk, és megszabadított az ilyen hajszából, és kijelentette Magát nekünk mint Megváltónk. Megfordított bennünket, hogy ne a nap alatt lévő dolgokat keressük, hanem a mennyei dolgokat.

Újra és újra beszéltünk arról, hogy amit keresünk, az nem más, mint egy élő Személy, Isten Fia, az Ember Fia, aki véghezvitte az üdvösséget értünk és az, Aki elvezet minket a dicsőségbe. Krisztus Jézus az, akit keresünk, akit meg akarunk ismerni. Kezdetben csak azt ismertük, amit Ő értünk tett, ahogyan életét halálra adta a kereszten, és magára vette bűneinket, ahogyan kiontotta vérét, hogy Isten elengedhesse bűneinket, hogy örök életet nyerhessünk. Micsoda kegyelem, milyen hatalmas üdvösség ez!

Testvérek, el fog jönni az a nap, amikor rájövünk, hogy többé már nem az Ő munkájára vágyunk. Természetesen, örülünk annak, amit Ő értünk tett, és hálásak vagyunk érte, de az áldás keresése helyett magát az Urat keressük. Ez volt Pál apostol tapasztalata is. Azt mondta, hogy Krisztus ismeretének gazdagsága miatt mindent kárnak és szemétnek ítél.

Testvérek, kell, hogy legyen látásunk az Úr Jézusról. Ő több, mint a mi Megváltónk. Ő a mi Urunk. Mi nem magunk miatt keressük Őt, hogy áldásában részesüljünk, nem erre törekszünk. Az Ő szeretete szorongat, és meg akarjuk Őt ismerni, mert Őt megismerni maga az örök élet.

Testvérek, ez az, amire törekszünk ma? Lépésről-lépésre vezet Önmagához. Testvérek, ez a Krisztus utáni vágy intenzíven személyes, más szóval, senki más nem vágyhat az Úr után helyetted. A szó legszorosabb értelmében nincs második generáció, mindenkinek az első generációhoz kell tartoznia. Ez azt jelenti, hogy egyenként meg kell látnunk Krisztus dicsőségét, és teljesen meg kell, hogy ragadjon bennünket.

Tudjátok, van egy kifejezés: “Ha egyszer már megragadott, nincs többé menekvés.” Egy nap, amikor meglátod Krisztust, amikor az Úr dicsősége megjelenik neked, egész lényedet megragadja, és nincs menekvés. Ez igaz kell, hogy legyen mindegyikőnkre. Annyira foglyul kell, hogy ejtsen Krisztus szépsége, annyira fog szorongatni az Ő szeretete, hogy minden másról megfeledkezel, hogy követhesd Őt. Ahogy Péter mondja, „Hová, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van Tenálad. Tudjuk, hogy Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.”

Drága testvérek, megragadott benneteket már Krisztus ilyen módon? Vagy még más irányba tekintgettek, és más dolgokat kerestek, nem az Úr Jézus Krisztust? Vagy pedig egész lényeteket megragadta az Ő ismeretének nagysága, kiválósága? Ez az Úr iránti vágy nagyon személyes, személyes tapasztalat, ezt neked magadnak kell átélned. Ez több, mint észbeli megértés, vagy ismeret. Maga az Úr Jézus Krisztus ragad meg téged. És akkor örömmel fogod Őt követni.

Testvérek, már elmondtunk azt is újra és újra, hogy ez a Krisztus utáni vágy nem könnyű dolog. Amikor az Úr azt mondja: „Jöjj és kövess engem” azt követeli tőlünk, hogy mindent elhagyjunk, és úgy kövessük Őt. A legszellemibb értelemben, a lényeg az, hogy amikor az Úr Jézus azt mondja, „Jöjj és kövess engem”, nincs más út, hogy követhessük, csak az, hogy mindent elhagyunk, és úgy követjük Őt. Emberileg nézve ez lehetetlen, de hála legyen Istennek, ez lehetséges Neki. Nála van elég kegyelem, ismeretének kiválósága és szépsége annyira vonz bennünket, hogy nem tehetünk mást, mint követjük Őt.

Amikor Krisztus után vágyunk, Őt követjük, akkor tulajdonképpen a kereszt útján haladunk. Az árral szemben úszunk. Ennek a világnak az áramlata egy bizonyos irányba halad, de ha mi Krisztust követjük, akkor ezzel az áramlattal szemben kell haladnunk. De ilyen az élet. Egy döglött hal sodródik az áramlattal, de ha az a hal él, akkor az áramlattal szemben fog úszni, mert van élete. Ott van élet, feltámadott élet, erő. És Isten kegyelme által képesek vagyunk felülemelkedni minden akadályon, ami utunkban van.

Gyakran, amikor igazán követjük Krisztust, úgy találjuk, hogy nemcsak a világ áramlatával állunk szemben, hanem tulajdonképpen az úgynevezett vallásos világ áramlatával is szemben futunk. Ha igazán szeretjük az Urat, akkor félre fognak érteni, nemcsak az evilági emberek, hanem a vallásos emberek is. Lehet, hogy azt gondolják, túlzásba viszed a dolgokat. Nem tudnak téged megérteni. Amíg a mi Urunk Jézus itt volt a földön, Ő a mennyből jött ember volt ezen a földön. Mennyire félreértették! Mennyire üldözték, és mennyire visszautasították!

Testvérek, a keresztnek ez az útja magányos út. Gyakran úgy találod, te vagy az egyetlen, aki ezen az úton jár. Ez nagyon személyes út. De hála legyen Istennek, hogy ugyanakkor úgy tapasztaljuk, hogy ez rendkívüli módon másokkal együtt való. Ami a tapasztalatot illeti, azt látod, te vagy az egyetlen, aki Krisztus után vágyik és Őt követi. De ne felejtsük el, hogy ez a követés másokkal együtt is történik. Együtt követjük az Urat.

Miért van ez így? Testvérünk tegnap este említette, hogy azért van így, mert mi Krisztus Teste vagyunk. És te egy tagja vagy ennek a Testnek. A mi Urunk Jézus a Fej, Ő az Istenségnek a teljessége. Isten minden gazdagsága, minden, amire gondolhatunk, hogy kicsoda Isten, és mi mindennel rendelkezik, mind Krisztusban lakozik. Bárki számára ez egyszerűen lehetetlen, hogy egyedül önmagában bírja mind ezt a gazdagságot. Egy egész Testre van szükség ahhoz, hogy az Istenség teljességét bírhassa.

Emlékezzünk az Efézusi levél első részére, hogy Isten feltámasztotta Krisztust a halálból, és ültette Őt a maga jobbjára a mennyekben, felül minden fejedelemségen és hatalmasságon és erőn, és mindeneket vetett az Ő lábai alá, és Őt tette mindenek feletti Fővé, – és figyeljetek csak – a Gyülekezet Fejévé, ami az Ő Teste, teljessége Őneki, aki betölt mindeneket mindenben.

Tehát, kedves Testvérem, lehet, hogy személyes tapasztalatodban úgy találod, egyedül vagy, és mégis Isten akaratában számtalan sok ember van, akik mind a Krisztus Testének a tagjai, akik ugyanabba az irányba tartanak. Egyetlen tag korlátozva van befogadóképességét tekintve. Krisztus teljességét csak a mi korlátozott befogadóképességünk szerint bírhatjuk. De az Ő teljessége eljut Testének minden tagjához. Te is megismersz valamit Krisztusból, én is megismerek valamit Krisztusból, Ő minden lesz a számomra és Ő minden lesz a te számodra is. És amikor minden hívő, Testének minden tagja összeadja, ami neki van, akkor úgy találjuk, hogy az a Krisztus teljessége.

Tehát, Testvérek, Krisztus követésében, még ha egyedül is érzed magad, nagyon-nagyon sokan vannak, megszámlálhatatlan sokaság, mert ez közösségi dolog is. Mert Isten akarata, Isten célja, Isten örökkévaló célja az, hogy akiket eleve ismert, azokat eleve el is választotta, hogy Fiához legyenek hasonlóvá, hogy Ő legyen elsőszülött sok atyafi között (Róma 8: 29).  A mi Urunk Jézus sok fiakat akar dicsőségre vezetni. Tehát ne felejtsd el, hogy ebben a Krisztus-követésben személyesen kell részt venned. Ugyanakkor nagyon sok férfi- és nőtestvérrel együtt követed az Urat. Mi mindannyian Krisztus után vágyunk.

Most elérkeztünk a Filippi 3. rész 15. verséhez. „Valakik annakokáért tökéletesek vagyunk, ilyen értelemben legyünk.” („Tehát akik csak érettek vagyunk, ezt gyakoroljuk buzgón.”)

Hála legyen Istennek, Pál apostol megosztotta velünk személyes tapasztalatát Krisztus követésében. Semmiképpen sem dicsekedni akart. Emlékszünk arra, amikor Isten kijelentést adott neki, csak tizennégy év után kezdte megosztani azt a testvéreivel. Nem olyan ember volt, aki önmagával akart dicsekedni. De hála legyen Istennek, elég alázatos volt ahhoz, hogy elmondja, mi történt vele Krisztus megismeréséért való futásában, nem azért, hogy dicsekedjen, hanem hogy bennünket bátorítson.

Ezért ezt mondta, „Valakik annakokáért tökéletesek vagyunk, ilyen értelemben legyünk (ezt gyakoroljuk buzgón)” Itt azt a szót találjuk, hogy tökéletes. A Szentírásban a tökéletes szó nem bűn nélküli tökéletességet jelent. Senki sincs, aki bűn nélküli módon tökéletes. Egy valakit kivéve: a mi Urunk Jézust. Ő az egyetlen, aki nem ismert bűnt. Nemcsak úgy, hogy nem követett el bűnt, hanem úgy, hogy nem tudta, mi a bűn. Ő ennek fölötte van: Ő bűn nélkül tökéletes. És mivel Ő bűntelenül tökéletes, alkalmas arra, hogy bűnné legyen érettünk, hogy Isten igazsága a miénk lehessen. De az Úr Jézuson kívül, még akkor is, ha valaki 60 vagy 70 éve hívő, sem mondhatja el magáról, hogy bűntelenül tökéletes. Tehát a Szentírásban, a tökéletes szó nem a bűntelenül való tökéletességre utal. Azt jelenti, hogy érettségre jutott, felnőtt.

Testvérek, ugyanezt a szót találjuk az 1Korintus 2-ben. Emlékeztek, Pál elment Korintusba, de mielőtt elment volna, egy döntést hozott magában. Korintus abban az időben nagy kultúrával rendelkező város volt. Az ott élő emberek híresek voltak ékesszólásukról, de erkölcstelenségükről is. Tehát Pál, mielőtt odament, elhatározta magát, hogy amikor odaér, nem fog tudni másról, csak Krisztusról, mint megfeszítettről. A mi Urunk keresztjéről, hogy hogyan viselte bűneinket, hogyan lett engesztelő áldozat értünk, hogyan mentett meg minden bűnünkből. Tehát Pál elment Korintusba, másfél évig munkálkodott közöttük, de egész idő alatt valamit visszatartott tőlük. Az 1Kor.2:6-ban azt mondja: „Bölcsességet pedig a tökéletesek között szólunk; Istennek titkon való bölcsességét”

Tudjátok, ő nem tudta a korintusi hívőkkel megosztani ezt a bölcsességet. Mert ők kisdedek maradtak, miután hittek az Úr Jézusban. Valóban üdvösséget nyertek, de még mindig testi hívők voltak. Ez csecsemőkor. Egy kisbaba nagyon aranyosnak néz ki, de mindent magának akar. Nagyon énközpontú, azzal sem törődik, ha éjfélkor sír, és másokat zavar. Amikor éhes, azonnal enni akar, és ha lassú vagy, akkor még jobban sír. Ilyenek a korintusi hívők.

Testvérek, Istennek nem ez a célja. Isten nemcsak kisbabákat akar, hanem fiakat, felnőtteket, akik érettek és képesek felelősséget hordozni, akik nem énközpontúak, hanem Krisztus-központúak, mert ez az Isten akarata.

Testvérek, ezt nem hangsúlyozhatjuk eléggé. Mivel egyrészt ezt nagyon figyelmen kívül hagyják. Sok hívő azt gondolja, hogy ha üdvössége van, akkor útlevelük van a mennybe, és ez minden. Azután ebben a világban élnek, és arra várnak, hogy etessék őket, és a saját kívánságaikat kielégítsék. Ez egy nagyon helytelen felfogás: azt gondolni, hogy mi hívők kisdedek maradhatunk, és csak magunknak élhetünk.

Nem erre váltott meg minket Isten, nem ez az Ő akarata számunkra. Azért mentett meg, hogy sok fiakat vezessen dicsőségre, hogy megosszuk vele a felelősséget, hogy Ővele uralkodjunk. Ez Isten akarata. De sajnos, azt látjuk, hogy olyan sokan, akik hisznek az Úr Jézusban, az egész életük azt követően abból áll, hogy valamit akarnak Krisztustól a maguk számára. Sohasem nőnek fel, mert csak tejet isznak. A tej egy előre megemésztett étel, mert a baba nem tud mást megemészteni. Nem tud szilárd eledelt enni. Kell magadat gyakorolni abban, hogy megemészd a szilárd eledelt.

Éppúgy, mint János evangéliuma 6. részében, ezek az emberek Krisztust az ételért keresték. Amikor Krisztus a menny felé akarta őket irányítani, akkor azt mondták, ez túl kemény, és ott hagyták Őt. Tudjátok, testvérek, ez egy nagy tragédia, hogy ma a hívők között több a kisded, mint a felnőtt. A hívőknek hasonlítaniuk kellene egymáshoz. Isten megszabadított minket ebből a világból, és átvitt szeretett Fia országába. Mi, akik hiszünk az Úr Jézusban, ugyanazt az életet kaptuk, a feltámadott életet, mindannyian el kell, hogy érjünk a célba. És a cél, hogy Krisztus kiábrázolódjon bennünk, hogy az Ő képére váljunk hasonlóvá, az Ő atyjafiaivá legyünk, Aki az elsőszülött sok atyafi között.

Drága testvérek, ez Isten akarata. Keressük mi azt, hogy ezt az akaratot betöltsük? Vagy csak hátradőlünk és megelégszünk azzal, hogy üdvösségünk van, és úgyis a mennybe jutunk? Meg vagy ezzel elégedve? Lehet, és szabad, de Krisztusnak ez fáj. Amikor a szülőknek megszületik a kisbabájuk, nagyon boldogok, mindent feláldoznak azért a gyermekért. Mi a reménységük? Az, hogy a baba fel fog nőni, és felelősséget fog hordozni férfiként vagy nőként. De ha a gyermek sohasem nő fel, milyen szomorúság, tragédia és elvesztegetett fáradság az! És ha bármelyik földi szülő így érez, mennyire inkább fog ez fájni a mi mennyei Atyánknak, ha mi nem növünk fel. Igaz, ha csecsemők maradunk, nincs felelősségünk, nem kell, hogy másokra gondunk legyen, ez nagyon könnyűnek tűnik.

De testvérek, ez tragikus. A hívők között nem kellene, hogy különbség legyen. Mások vagyunk, mint ez a világ, mert vannak e világnak gyermekei és van Istennek a népe. De sajnos Isten Igéjében azt találjuk, hogy a hívőknek is két csoportja van. Az egyik a tökéletlen, a másik a tökéletes. Az egyik a Krisztusban kisdedek, a másik a felnőttek, Isten fiai. Az egyik a testi hívők, a másik a szellemi hívők. Ennek a megosztásnak nem szabadna léteznie. Isten akarata szerint ez nem így van, de a mi állapotunk ilyen, mert úgy tűnik, olyan sokan vannak az első csoportban: a tökéletlenek, a kisdedek, a testi hívők. És nagyon kevesen vannak a második csoportban: a tökéletesek, a felnőttek, a szellemiek.

Tudjuk azt, hogy a növekedés fájdalommal jár, de milyen sokan visszariadnak a fájdalomtól, és csecsemők maradnak. Az 1Korintus 2-ben Pál azt mondja, hogy a tökéletesek között beszélünk Isten bölcsességéről. Nemcsak a kezdeti üdvösségről, hanem Istennek teljes bölcsességéről, Istennek titkon való bölcsességéről. Ez azt jelenti, hogy ki kell mondani, különben senki sem fog róla tudni. Istennek titkon való bölcsessége, amelyet a korszakok előtt formált, még azelőtt, hogy megteremtette az eget és a földet, Isten már akkor gondolt erre. Amíg egész idő alatt munkálkodott, ezt az egy célt tartotta szem előtt. A Biblia azt mondja, hogy már a korok előtt eleve elhatározta a mi dicsőségünkre.

Ugrándozni fogsz most örömödben? Arra gondolni, hogy Isten célja nem csupán az, hogy megmentsen, hanem a dicsőség. Mi a dicsőség? A dicsőség egy olyan szó, amit nagyon nehéz meghatározni. De a Bibliában azt találjuk, hogy amikor Isten megjelenik, ott dicsőség van. Vagy ahogy Sparks testvérünk mondja, amikor Isten meg van elégedve, akkor megjelenik a dicsősége.

Drága testvérek, mi a dicsőség? Isten a dicsőség. De amikor átformálódunk Isten Fia képére, akkor ott dicsőség van. Ezért van az, hogy Urunk sok fiakat vezet dicsőségre. Ez az Isten gondolata. Ez olyan dolog, amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember elméje meg sem gondolt, de Isten, aki elkészítette mindezt, azoknak a számára készítette el, akik Őt szeretik. Nemcsak elkészítette, hanem ki is jelentette, kijelentette a Fiának a Szent Szellem által. Drága testvérek, bennünk van-e Krisztus értelme? Ez Krisztus gondolata és Pál azt mondja, hogy bennünk „Krisztus értelme” van. Mert a Szent Szellem, aki ismeri Isten mélységeit, Ő magyarázta meg nekünk.

Tehát testvérek, ne legyetek megelégedve, hogy kisdedek maradjatok. Lehet, hogy azt gondoljátok, hogy csecsemőként könnyű dolga van az embernek, de micsoda veszteség! „Valakik azért tökéletesek vagyunk, ilyen értelemben legyünk.” Ez a gondolkodásmód jellemez téged? Törődsz te ezzel? Hogy megismerd Őt, megismerd feltámadásának erejét, és hasonlóvá légy az ő halálához, hogy valamiképp eljuss a halottak közül való ki-feltámadásra?  Rendelkezel azzal, amit Ő megszerzett a számodra? Ez Pál bizonyságtétele. Ő megpróbál mindegyikőnket bátorítani. „Ilyen értelemben legyünk” „Ezt gyakoroljuk buzgón.” Ha ilyen értelemben vagy, ha ezt gyakorlod buzgón, akkor jó nyomon haladsz. Menj tovább.

Azt is mondja, ha valamiben másképpen értetek, Isten azt is ki fogja jelenteni nektek. Ó, drága testvérek, remélhetőleg nem értetek másképpen. A saját értelmed, gondolkodásmódod szerint élsz, vagy a Krisztus értelme uralkodik benned? Ha másképpen értetek, mondja Pál, Isten ki fogja jelenteni nektek. Kívánom, hogy valóban jelentse ezt ki Isten mindegyikünknek! Természetesen, amikor futunk, vannak különböző lépések. Vannak, akik még az első lépésnél tartanak, vannak, akik már egy kissé tovább mentek. Lehet, hogy te az első lépésnél tartasz, és ránézel másokra, akik már a második, vagy harmadik lépésnél tartanak. Ne csüggedj el, ne gondold azt, hogy te sohasem fogsz oda eljutni, és akkor megállsz. Ne tedd azt. Bármelyik lépésnél is tartasz, maradj hűséges. És haladj tovább nekifeszülve. Ez az, amit tennünk kell.

Hála legyen Istennek, sok férfi és nőtestvér volt az évszázadokon keresztül és van ma is, akik szenvedélyes szeretettel vágynak Krisztus után. Már sokan célba is értek, Pál apostol is. Amikor a második Timóteusi levelet írta mártírhalála előtt, már tudta, hogy célba ért, és az igazság koronája eltétetett a számára, de nemcsak neki, hanem mindazoknak, akik vágyva várják az Úr megjelenését.

Testvérek, a bizonyságoknak nagy fellege vesz minket körül, ahogy olvashatjuk a Zsidók 12-ben. A 11. részben egy egész hosszú lista van azokról feljegyezve, akik futottak, akiket vonzott Isten dicsősége, és követték, és meg is érkeztek a célba. Bizonyságot nyertek, de a Biblia azt mondja, hogy nem jutottak tökéletességre, még várnak ránk, mert a test sok tagból áll, nemcsak egy tagból. Tehát, drága testvérek, bátorodjatok fel, és fussatok nekifeszülve.

18. vers. „Mert sokan járnak másképpen, akik felől sokszor mondtam néktek, most pedig sírva mondom, hogy a Krisztus keresztjének ellenségei.”

Pál apostol figyelmeztet bennünket. Gyakran intett e felől, de amikor ezt a levelet írta, sírt. Ez a szeretet könnye volt, az irgalom könnye, ő nem ítélkezett. Milyen sokat munkálkodott! Mennyire vágyott látni azt, hogy mindazok, akik hisznek az Úrban, futnak, ilyen értelemben vannak, célba jutnak! De felfedezte, hogy sokan vannak olyanok, akik másképpen járnak, akik azt gondolják, hogy elkerülhetik a keresztet, és a mennybe fognak jutni. Pál tudta, mi lesz ennek a következménye. Sírt értük, sírt a tökéletlenekért, a csecsemőkért, a hústesti hívőkért. Vágyott arra, hogy felnőjenek, hogy szellemi hívők legyenek, hogy eljussanak a célba, Isten céljába, mert ez Isten akarata. De amikor az emberek nem akarják ezt tenni, akkor sírva figyelmezteti őket.

Azt mondja: Ők a Krisztus keresztjének ellenségei. El tudjátok képzelni, hogy egy hívő, aki elfogadta a kereszt munkáját önmaga számára, Krisztus keresztjének ellenségévé váljon? Miért? Azért, mert visszautasítják azt, hogy a kereszt munkálkodjon bennük. Értük, igen. De nem bennük. Mennyire komoly dolog ez! Hogy mi hívők élvezzük az Úr kegyelmét, az áldását, Krisztus elvégzett munkáját, és mégis, ellenségei lehetünk Krisztus keresztjének. Tudjátok, amikor korábban ezt olvastam, azt gondoltam, hogy ez a hitetlenekre vonatkozik. De minél többször olvasom, annál inkább rádöbbenek, hogy itt hívőkről van szó. Mi, hívők, ellenségei lehetünk Krisztus keresztjének.

„Akiknek végük veszedelem.” Arról beszél itt, hogy elveszítheted az örök életedet? Lehet üdvösséged, azután pedig elveszítheted? Isten ajándéka feltételhez kötött? Ha jól viselkedsz, akkor megtartod, ha nem viseled jól magad, visszaveszi tőled? Ilyen az ajándék? A Biblia azt mondja, hogy Isten ajándékai megbánhatatlanok. Amit Ő egyszer ingyen odaad neked, azt Ő sohasem veszi vissza.

De akkor mit ért az alatt, hogy „akiknek végük veszedelem?” Nem utalhat örökkévaló veszedelemre. Az ellentmondana Isten saját szavának, az Ő természetének, hűségének. Hála legyen Istennek.

Emlékeztek, ha a Hegyi Beszédet olvassátok, a Máté 5-ben, amikor a sokaság odajött az Úrhoz, az Úr visszavonult egy hegyre, akkor a tanítványai odamentek hozzá, Ő pedig megnyitotta száját, és tanította őket. Tehát a Hegyi Beszéd nem a hitetleneknek szól, hanem a tanítványoknak. És mégis, a Máté 7:13-ban azt mondja, „Menjetek be a szoros kapun”, mert sokan vannak, akik a széles úton és a tágas kapun mennek be. De ez a széles út a veszedelemre visz. Sokan vannak rajta. És nagyon kevesen találják meg a keskeny út szoros kapuját. Pedig ez az Életre visz.

Testvérek, a veszedelem itt nem az örökkévaló veszedelemre utal. A veszedelem itt a hívőkre vonatkozik. Ha megpróbálsz a széles úton járni, ez könnyű út, sokan vannak rajta, de ez nem a célba vezet, távol vezet attól, és elveszíted Isten célját a számodra. Ahogy a Biblia mondja, az Ő célja: Krisztussal uralkodni ezer évig. A könnyű élet néhány évéért elveszíted a lelkedet.

„Akiknek istenük az ő hasuk, és akiknek dicsőségük az ő gyalázatukban van”. Tulajdonképpen, a hasuk az istenük, más szóval önmagukat imádják, önmagukat akarják megelégíteni, önmagukat keresik, és gyalázatukat dicsőségnek tartják, dicsekednek vele, dicsekednek a testben: ’Nézd, milyen könnyű életem van, megvan minden áldás, jólét, és tied minden szenvedés, rajtad Isten átka van, én pedig áldott vagyok.’ Földi dolgokkal van elfoglalva.

Testvérek, ez a jellemzés nem szabadna, hogy hívőkre vonatkozzon. De sajnos róluk van itt szó. Tehát, testvérem, te hol vagy? „Ilyen értelemben vagy” vagy pedig „másképpen jársz”? Gondolkodásmódunk meghatározza végcélunkat. Krisztust keresed vagy önmagadat? Ó, testvérek, ha másképpen jártok, sirassátok magatokat.

Emlékeztek a tíz szűzre? Az öt szűz, akinek volt tartalék olaja, olyan életet példáz, amit a Szellem irányít. Kifizették az olaj árát, és amikor jött a vőlegény, készen voltak a fogadására, és bementek a menyegzőre. A másik öt szűz balga volt. Igen, szüzek voltak ők is, őket is megtisztította az Úr Jézus vére, igen, volt lámpásuk és olajuk, más szóval, bennük volt a Szent Szellem, de az edényükben nem volt olaj. Mással volt megtöltve, ennek a világnak a dolgaival, amiről azt gondolták, hogy értékes. De amikor megjött a vőlegény, lámpásaik kialudtak, a sötétségben maradtak és sírtak.

Testvérek, mi hisszük, hogy az Úr jön. Ő bármikor megjöhet. A Biblia azt mondja, úgy fog jönni, mint a tolvaj. Gondoljátok, hogy a tolvaj belefúj a kürtbe, és azt mondja: ’Jövök’? Különös, hogy a tolvaj tudja a pontos idejét annak, amikor nem vigyázol. És mit visz el a tolvaj? Vajon ha jön a tolvaj, a szemetedet fogja ellopni? Akkor remélem, minden éjjel jönni fog. Furcsa mód, a tolvaj mindig tudja, hogy hol tartod az értékeidet. Anélkül, hogy tudnál róla, jön, és elmegy. De valamit magával visz. Testvérek, az Úr Jézus úgy fog jönni, mint a tolvaj, és el fogja vinni szívének kincsét. Akik pedig itt maradnak, sírni fognak.

Hála legyen Istennek, Pál apostol egy pozitív megjegyzéssel zárja. Az én verzióm szerint a 18-19. versek zárójelben vannak, tehát Isten Szelleme ide beékelte őket, de nem ez az, amit Isten Szelleme valójában mondani akar. Mert Ő bátorítani akar minket, nem pedig elbátortalanítani. De szükség van a figyelmeztetésre is, ezért van zárójelben. Tehát a gondolatmenet folytatódik. „Mert a mi országunk mennyekben van.” Pál emlékeztet minket arra, hogy állampolgárságunk a mennyekben van. Ki van a mennyekben? A Kolossé 3:1 azt mondja: „Az odafelvalókat keressétek, ahol a Krisztus van, az Istennek jobbján ülve”. Bennünket is odaültetett a mennyekben.

Tehát testvérek, ne felejtsétek el, hogy ha még mindig a földön vagyunk is, és még mindig úton vagyunk, haladunk, futunk, de polgárjogunk, szövetségesünk, társunk a mennyben van, oda tartozunk, ahol Krisztus van, Ő a mi életünk, és mi futunk. Csak úgy, mint Énók, aki 300 évig Istennel járt, és Isten magához vette őt.

Tehát, ha Őt követjük, aki a Cél, akkor mi lesz ennek az eredménye? Ezt a halandó, romlandó, nyomorúságos testet, amikor Ő visszajön, át fogja változtatni az Ő dicsőséges testéhez hasonlóvá. És neki van erre hatalma, és meg is fogja ezt cselekedni.

Drága testvérek, micsoda bátorítás ez! Kívánom, hogy mindannyian, Isten kegyelméből, elfelejtve, ami mögöttünk van, nekifeszülve fussunk, az Úr Jézus iránti szenvedélyes szeretettel, mert Ő méltó erre.

Imádkozzunk.

Drága Urunk, megköszönjük Neked, hogy elhívtál minket, a Te hívásod onnan felülről való hívás. Te ott vagy és vársz ránk, bátorítasz bennünket, és azt mondod, hogy fordítsuk el tekintetünket minden másról és emeljük szemünket Jézusra, hitünk szerzőjére és bevégezőjére. Ó Urunk, kegyelmedből hadd legyen ez igaz egyenként ránk, nem magunkért, hanem Teéretted. A Te drága nevedben kérünk. Ámen.

Elhangzott: 2008. július 3.

forrás: http://www.christiantapeministry.com/tape-page.php?id=2644

Célegyenest igyekszem (Stephen Kaung)

“Tudjuk azt, hogy a növekedés fájdalommal jár. De amikor átformálódunk Isten Fia képére, akkor ott dicsőség van. Ezért van az, hogy Urunk sok fiakat vezet dicsőségre. Ez Isten gondolata. Ez olyan dolog, amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember elméje meg sem gondolt, de Isten, aki elkészítette mindezt, azoknak a számára készítette el, akik Őt szeretik. Nemcsak elkészítette, hanem ki is jelentette, a Szent Szellem által.

Tehát testvérek, ne legyetek megelégedve, hogy kisdedek maradjatok. Lehet, hogy azt gondoljátok, hogy csecsemőként könnyű dolga van az embernek, de micsoda veszteség!”

"Bátorítsuk egymást, mivel közeledik az a nap"

„Célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára. Valakik annakokáért tökéletesek vagyunk, ilyen értelemben legyünk.” („Tehát akik csak érettek vagyunk, ezt gyakoroljuk buzgón.”) (Fil. 3:14-15)

Sok hívő azt gondolja, hogy ha üdvössége van, akkor útlevele van a mennybe, és ez minden. Azután ebben a világban élnek, és arra várnak, hogy etessék őket, és a saját kívánságaikat kielégítsék. Ez egy nagyon helytelen felfogás: azt gondolni, hogy mi hívők kisdedek maradhatunk, és csak magunknak élhetünk. Nem erre váltott meg minket Isten, nem ez az Ő akarata számunkra.

Azért mentett meg, hogy sok fiakat vezessen dicsőségre, hogy megosszuk vele a felelősséget, hogy Ővele uralkodjunk. Ez Isten akarata. De sajnos, azt látjuk, hogy olyan sokan, akik hisznek az Úr Jézusban, az egész életük azt követően abból áll, hogy valamit akarnak Krisztustól a maguk számára. Sohasem nőnek fel, mert csak tejet isznak. A tej egy előre megemésztett étel, mert a baba…

View original post 552 további szó

Az éntől való szabadulás útja – Radu Gavriluț

2016. május 3. Nagyvárad (eredeti hangfelvétel letölthető innen: ekklesiaoradea.ro )

Máté 20,20-28: Akkor odament hozzá a Zebedeus fiainak anyja fiaival együtt, leborult előtte, és kérni akart tőle valamit. Jézus megkérdezte tőle: “Mit akarsz?” Ő így felelt: “Mondd, hogy az én két fiam közül az egyik jobb kezed, a másik bal kezed felől üljön a te országodban.” Jézus így válaszolt: “Nem tudjátok, mit kértek. Ki tudjátok-e inni azt a poharat, amelyet én fogok kiinni?” Ők így feleltek: “Ki tudjuk.” Erre ő ezt mondta nekik: “Az én poharamat kiisszátok ugyan, de hogy ki üljön jobb és bal kezem felől, azt nem az én dolgom megadni. Azok fogják megkapni, akiknek az én Atyám elkészítette.” Amikor ezt meghallotta a többi tíz, megharagudott a két testvérre. De Jézus magához hívta őket, és ezt mondta: “Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mint ahogy az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

A nagyon nagy gond az, hogy bennünk két élet van: a krisztusi új élet és az ádámi ó élet, amellyel annyira át vagyunk itatva, hogy miután Úrhoz tértünk és Isten gyermekei lettünk, észre sem vesszük, hogy nagyon sokszor ugyanazt az ádámi életet próbáljuk továbbvinni. A kérdés mindig az: ebben a helyzetben, amiben most vagyok, ki él? Az Úr? Igazolhatjuk persze önmagunkat, de a kérdés nagyon is hangsúlyosan így tevődik föl: az Úr az? Ha nem az Úr, hanem csak én…?

Az az élet, amelyet akkor kapunk, amikor az Úr Jézus Krisztusban hiszünk, teljesen más, mint amit a szüleinktől örököltünk. Szükséges vajon növekednie ennek az életnek? Bemerítő János azt mondja, hogy „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem” – tehát szükséges növekednie, igaz? A János 10,27-30-ban ezt olvassuk:

„Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.”

Ha végigolvasnánk ezt a részt, láthatnánk azt, hogy ezek a juhok, akik követik Őt, akik ismerik az Ő hangját, azoknak azt mondja: bővölködő életet adok nekik. Mert mit jelent szolgálni az Urat? Azt jelenti, hogy életet tudsz közvetíteni, adni. Mikor megnyitod a szádat, élet van benne. Hogy ha bárhol vagy – úton, odakint vagy idebent beszélsz –, az élet mutatkozik meg. Hogyan tud tehát ez az élet növekedni bennünk? A növekedés és a bővölködő élet összefügg, és csakis akkor lehet bővölködő ez az élet, ha önmagunktól megüresedünk. Annyira át vagyunk itatva a saját énünkkel… Vannak olyanok, akik figyelik, hogy mások áment mondanak-e az imádságukra. Tudjátok, miért? A büszkeség miatt. Mert nem szeretnénk, ha nem vennének figyelembe minket.

A hitéletben, a mindennapi életben és az Úr szolgálatában is minden az élettől függ. Ennek kell elsősorban növekednie, bennünk helyet találnia. Mert bennünk, ahogy a világból jövünk, mindenfajta örökségünkkel – nem szépen hangzik, de használnom kell –, csomó szemét van, sok-sok minden az elménkben, ami évek hosszú során át csak gyűlt és gyűlt bennünk. Például, ha valakit az élete során rendszeresen megbántottak, megsértettek, akkor nagyon sok éven keresztül olyan lesz a mentalitása, hogy fél attól, hogy megint meg fogják bántani. Ez rányomja a bélyegét a személyiségére. Az Úr pedig körülvesz bennünket mindenféle olyan körülménnyel, amelyek hatással vannak ránk, azzal a céllal, hogy önmagunktól meg tudjunk üresedni. Hogy tudunk önmagunktól megüresedni? Azt hisszük, hogy ez lehetséges az Istennel való együttműködés nélkül?

Ha valaki megbánt, mi a reakciónk? Megharagszunk? Felháborodunk, hogy mit beszél ez rólunk?

Tudjátok, mit mondott Dávid, amikor Simei megátkozta: hogy lehet, hogy az Úr mondta neki. Lehet, hogy az Úr mondta neki, hogy megbántson. És hogyha az Úrral együttműködsz, meglátod, hogy minden alkalommal egyre több és több hely lesz benned. Hogyha bűnbe estünk, akkor bennünket ez megaláz. Az Úrnak mindenféle munkája van, amivel ezt meg tudja tenni, és ha elfogadjuk Istennek ezt a kezét, amellyel meg akar alázni, úgy, ahogyan Dávid is tette: még jobban meg akarom magam alázni – akkor ez az élet helyet talál bennem. Ha azonban nem vagyok megüresedve önmagamtól, és közben azt mondom az Úrnak, hogy bővölködő életre vágyom, akkor Istennek az a válasza, hogy elsőként olyan helyzetbe hoz, hogy megaláz.

Ha valaki az életnek szolgája, azt mások észreveszik. Gondolhatjuk azt, hogy prédikálni szeretnénk, de arra nem vagyunk készek, hogy életet közvetítsünk. Másképpen: Ha valaki tele van élettel, akkor ezt az életet ki kell szabadítani.

Két nagyon fontos dolog jut eszembe azzal kapcsolatban, hogy ez az élet meg tudjon mutatkozni. Az egyik, hogy a gondolkodásmódunk meg legyen újulva. Mondják egyesek, hogy az vagy, amit gondolsz. Ha a gondolkodásmódunk nincs megújulva, nem tudunk életet közvetíteni.

A másik pedig az összetöretés. Az Úr tud előhozni olyan helyzeteket, amelyekben összetörhet bennünket.  Egy példát mondok: Valaki végezte a munkáját, és jó volt abban, amit csinált, és értékelték is – és egyszer csak elkezdtek a dolgok nem úgy működni, mint addig. És önmagának sem tudta megmagyarázni, hogy lehet, hogy nem mennek a dolgok. Azt mondtam neki, hogy az Úr akarja összetörni a külső cserépedényedet. És ha a cserépedény megtört, és repedések keletkeznek rajta, akkor kicsordul belőle az élet.

Bármit is mondunk, bárhonnét olvasnánk az Igéből, azt észre lehetne venni, ha ott élet van. Még akkor is, amikor egy igei tanítást mond valaki, ott is élet tud fakadni. A keresztény életben minden erre összpontosul. Az ádámi élet egoista élet, mindent önmagának akar, önmagadnak akarod, hogy elismert legyél, hogy mindig csak te kapjál valamit. És az isteni élet pont olyan, mint ahogy itt olvastuk: „Az embernek fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak.” Az isteni élet nem olyan, hogy neki kell szolgálni. Az isteni élet lényege, hogy másoknak szolgál.

Amikor először Telkiben voltunk, azt láttam, hogy mennyire önzőek az ottani emberek. Mindenki csak saját magáért és a családjáért imádkozott, a szüleiért, a betegségeikért. Ilyen az ádámi élet. Nem érzed annak a szükségét, hogy a testvéreidnek szolgálj. Az isteni élet az szent élet, igaz élet, Istennek kell élni vele és kiöntetni az emberek felé.

Még egy dolgot szeretnék megemlíteni.

Az előbb valaki beszélt az építésről. Ez az élet, ez az új élet nem olyan, hogy megkaptam, és növekszik, és ez nekem nagyon jó. Ez azért van, hogy másokért legyen. Ez az élet az építést szolgálja, az építésért van. Nagyon nehéz együtt menni, és egymást elfogadni szeretetben. De ez az élet ilyen.

1Pt 2,4-10-et olvasom: „Akihez járulván, mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz, Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel szellemi házzá, szent papsággá, hogy szellemi áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által. Azért van meg az Írásban: Íme szegletkövet teszek Sionban, amely kiválasztott, becses; és aki hisz abban, meg nem szégyenül. Tisztesség azért nektek, akik hisztek; az engedetleneknek pedig: A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a szegletnek fejévé a és megütközésnek kövévé s botránkozásnak sziklájává; Akik engedetlenek lévén, megütköznek az igében, amire rendeltettek is. Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; Akik hajdan nem nép [voltatok], most pedig Isten népe [vagytok]; akik nem kegyelmezettek [voltatok], most pedig kegyelmezettek [vagytok].”

Bennünk van az a vágy, hogy Isten egybeszerkesszen, egybeépítsen bennünket. Ez a munka nincs még befejezve; a mi felelősségünk ezt tovább tenni. Ha valaki látja ezt, és megnyílt a szeme, és az Úr munkálkodik valamit az Ő életében, azért van, hogy ez az építkezés folytatódjon. Az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy nyitva legyen a szemünk, hogy mindnyájan lássuk az elhívásunkat, és az, ha ennek az életnek szabad útja van, akkor ő meg fog mutatkozni, ki fog áradni, látható lesz, és ez az élet mások számára áldás lesz.

Lehet, hogy mi megszoktuk, hogy személyesen beszélünk testvérekkel, de nagyon sok lehetőségünk van a mai világban kommunikálni egymással, és ha a Szellem által vezetettek vagyunk, akkor az Úr vezetni fog bennünket olyan személyekhez, akikkel ezt meg kell tennünk. De ha az óemberünk vezet bennünket, akkor nem fogunk senkinek, csak önmagunknak szolgálni. Jól vagyok, a családom jól van, mi más kell nekem? A régi életünk így gondolkozik: miért foglalkozzak én a mások gondjával-bajával, elég az enyém is nekem. De az Úr Jézus azt mondta:

Márk 10,45: „Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon”.

Ez az élet másokért van, az ádámi élet mindig csak önmagáért. Ez az élet legyen bennünk, és ez az élet megtalálja azokat a repedéseket, amelyeken keresztül ki tud áradni. Ámen.

 

Nagyvonalúság és szeretet a hibákkal szemben

“Azt hiszem, hogy egy kicsit nagyvonalúbbnak kellene lennünk embertársaink tökéletlenségeivel szemben. Tudom, hogy lehetetlen nem észrevenni ezeket, amikor ott vannak közvetlenül előttünk; és azt sem tudjuk megakadályozni, hogy akaratlanul is véleményt ne alkossunk másokról. Senki sem tagadhatja, hogy mások tökéletlensége sok kényelmetlenség okozója. De elég, ha készek vagyunk türelmesnek lenni a tökéletlenségekkel szemben, akár súlyosak, akár enyhébbek. Ne hagyjuk, hogy elforduljunk az emberektől hibáik miatt!

Ha van a tökéletességnek jele, ez az, hogy el tudja viselni mások tökéletlenségeit – képes alkalmazkodni; mindenkinek mindenné lesz. Olykor a legmeglepőbb hibákat vesszük észre egyébként jó emberekben, de ezen nem szabad meglepődnünk. Legjobb figyelmen kívül hagyni ezeket, és hagyni, hogy Isten a Maga időzítése szerint foglalkozzon velük; ha mi vesszük kézbe, úgy járhatunk, hogy végül a búzát is kitépjük a konkollyal együtt. Arra jutottam, hogy Isten még a legszellemibb emberekben is meghagy bizonyos gyengeségeket, amelyek esetükben teljesen valószerűtlennek tűnnek. Mindannyiunkra igaz ez. És mindannyiunknak késznek kell lennünk hamar felismerni a saját tökéletlenségeinket, és hagyni, hogy Isten vegye kézbe ezeket.

Mi magunk pedig küzdjünk azért, hogy türelmesek legyünk mások gyengeségeivel, hiszen tapasztalatból tudjuk, milyen keserűen fájdalmas, amikor kiigazítanak minket. Mindent tegyünk meg tehát, hogy minél kevésbé okozzunk fájdalmat – de nem mondom, hogy túl sűrűn javítgassunk másokat. Ez nem a mi dolgunk. A mi dolgunk az, hogy megálljunk és megnyugodjunk, amikor hibákat fedezünk föl a másikban, és hajlanánk afelé, hogy megszakítsuk vele a közösséget. Nekünk ezt a problémát kell kezelnünk.”

(Let Go – Fénelon, Letter 24)