Elragadtatás és lélekmentés (részlet, D.M. Panton)

Eredeti, teljes bejegyzés: https://filippi314.com/2019/11/15/elragadtatas-es-lelekmentes/

“Ebben a leggazdagabb lélekmentő drámában a következő felvonás még csodálatosabb: maga az Istenség gépezete lendül mozgásba. 29. vers: “Ezt mondta a Szellem Fülöpnek, Menj oda és csatlakozz ahhoz a szekérhez.” Azt a szekeret, amelyben az Isten által keresett lélek ült, meg kellett mutatni Fülöpnek; mert egyetlen evangélista sőt egy angyal sem ismeri, egyedül csak Isten Szelleme, azokat a neveket, amelyek az Élet Könyvében vannak beírva, amely a Bárányé. Az apostolok közül ki álmodta volna, hogy a következő megtérő egy fekete bőrű férfi lesz, aki több mint 3000 km távolságra él, és aki épp a Gázai sivatagon keresztül utazik a távoli Etiópiába?

Éppen ez az igazság az, amelyet az egyéni evangelizálást végző munkások olyan nehezen tudnak elsajátítani, amely katasztrofális következményekkel jár. Alapvető különbség van az egyszerű bizonyságtétel és a lélekmentés között. Mindenkinek bizonyságot kell tennünk, az egyéni lélekmentésben viszont nagyon élesen oda kell fülelnünk a Szellem utasításaira – “Csatlakozz ehhez a szekérhez.” A következő szekérben, minden valószínűség szerint olyan lélek utazott volna, akiért a mennyei gépezet teljesen mozdulatlan maradt volna.
Ebben van a lélekmentés sarokköve – a módszer remekműve – hogy először Istentől kell megkapnunk a léleknek a nevét, akit meg kell nyernünk, mielőtt ostromolni kezdjük magát a lelket. A bölcs munkás kideríti, hogy Isten hol munkálkodik, és ott kezd el dolgozni. Ez megspórolja nekünk a csüggedést, sőt a kétségbeesést, olyan lelkek miatt, akik nem adják meg magukat; és attól is megment minket, hogy ennek következtében felháborodva felhagyjunk minden lélekmentési kísérlettel. Megszabadít az önzéstől, hogy olyan lelkeket keressünk, akiket mi akarunk, hogy meg legyenek mentve, mintsem azokat a lelkeket, akiket Isten akar. Megelőzi azt, hogy élesen bíráljuk az evangélistákat, lelkészeket, vasárnapi iskolai tanítókat, vagy barátainkat, azért mert nem térítették meg azokat a lelkeket, akiket mi hoztunk oda hozzájuk, Isten viszont nem. Így nem fogjuk az időnket és erőnket pazarolni, mert egyenes vonalba hozott minket azzal, amit Isten tenni akar.

Tehát Fülöp alig száll föl a szekérre, rögtön azt tapasztalja, hogy a Szellem már ott járt. Mert ki tette a Bibliát az etióp kincstárnok kezébe? Ki hozta el őt a templomból imádkozva? Ki nyitotta ki a könyvet éppen annál a szakasznál, ahol a megöletett Messiásról van szó? Az isteni gépezet mindkét végén munkálkodik: így a felkészített lélek érett gyümölcsként hullik le Isten hírnökének legkisebb érintésére; mert egyedül azokat a lelkeket tudjuk megnyerni, akiket Istent választott, Isten keresett és Isten kinyilatkoztatott.”

Tovább: https://filippi314.com/2019/11/15/elragadtatas-es-lelekmentes/

Az üdvösség két oldala (W. Nee)

Kérdés: Az üdvösség Isten akarata vagy az ember akarata?
Hogyan egyeztethető össze a „sem a férfi akaratából” (Jn 1,13) azzal, hogy „aki akarja” (Jel 22,17) az örök életet?

Válasz:

A teológusok véleménye régóta megoszlik ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Egyesek úgy tartják, hogy az üdvösség pusztán attól függ, hogy az ember akarja-e vagy sem, mások kitartanak amellett, hogy kizárólag Isten akaratából lehet üdvözülni. Vegyük észre azonban, hogy Isten igazságának gyakran két oldala van. Ha nem vigyázunk, könnyen elveszíthetjük az egyensúlyt – ugyanis az ember hajlamos a szélsőségek irányába elmenni.

Az üdvösség vajon teljes mértékben az ember akaratától vagy Isten akaratától függ? Igazából mindkét akarat jelen van. Ha nem lenne Isten akarata a megmentés, senki sem üdvözülhetne. Ám ugyanakkor Isten hiába akarja, ha az ember maga nem akarja. Isten akarja, de az embernek is akarnia kell. „Hányszor akartam összegyűjteni a gyermekeidet – mondta az Úr Jézus – mint a tyúk a csibéit a szárnyai alá, de ti nem akartátok!” (Lk 13,34). Ez Isten igazságának két oldala. Mindkettőnek akarnia kell; ha csak az egyik oldal van meg, nem fog sikerülni. Ha az igazságot szeretnénk megtudni, nem ragaszkodhatunk csak az egyik oldalhoz. Amikor a Sátán az Úr Jézust kísértette, ezt mondta Neki: „Mert meg van írva”, az Úr válasza azonban ez volt: „Viszont meg van írva” (Mt 4,6-7). Igaz, meg van írva, de arra is oda kell figyelnünk, hogy viszont mi van még megírva. Nem helyes egy vagy néhány versbe kapaszkodni, és az igazság egyik oldalát bizonyítani, amikor számos egyéb vers lehet, melyek viszont az igazság másik oldalát bizonyítják. Például, ha azt mondjuk, hogy az a keresztény, aki egyszer meg lett mentve, annak örökre üdvössége van, az az igazságnak csak az egyik oldala. Ugyanakkor ugyanis, ha a keresztény, miután üdvösségre jutott, továbbra is vétkezik, és nem tér meg belőle, minden bizonnyal büntetés elé néz. Habár nem maga a második halál lesz a büntetése, az Ige azt mondja, ártani fog neki a második halál (Jel 2,11). Ismerjük föl ezt is, mint igazságot.

Gyakran kérdezik, miért mondja a Biblia egyfelől, hogy „aki akarja, vegye az élet vizét ingyen”, és hogy „aki hisz benne, nem vész el, hanem örök élete van”, másfelől viszont, hogy az üdvösséget Isten eleve elrendelte? Valaki nagyon jól megválaszolta ezt a kérdést, nagyjából a következőképpen: A menny kapujára kívülről ez van felírva: „Aki akar, jöjjön!” (Jel 22,17), és ezért aki csak jönni akar, beléphet. Azonban amint belép a menny kapuján és hátranéz, a kapura belülről ez van fölírva: „Kiválasztott magának már a világ alapjának levetése előtt” (Ef 1,4). Ez a válasz tehát megmutatja Isten igazságának két oldalát. A saját magunk tapasztalatával is egyezik ez. Abban a pillanatban, amikor hiszünk, az egyedül szükséges dolog az, hogy higgyünk. Amikor azonban hittünk, elgondolkozunk, hogy miért is lettünk megmentve, hiszen másoknak, akik sokkal jobbak nálunk, viszont nincs üdvösségük. El kell ismernünk, hogy nem volt benne szerepünk, és nem tudjuk megmagyarázni. Egyedül azt mondhatjuk, hogy az üdvösségünket Isten eleve elrendelte.

Aki hisz, az megmenekül. Ez az ige szól a hitetleneknek. Isten kiválasztása azonban – Isten eleve elrendelése – a hívőknek szóló ige. Nem lenne bölcs dolog, sőt akár súlyos hiba is lenne, ha a hívőknek szóló igét a nem hívőknek hirdetnénk. Jegyezzük meg például, hogy az Úr a tanítványoknak mondta: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15,16). Ezeket az igéket tehát nem szabadna nem hívőknek mondani.

Egy teológushallgató megkérdezte egyszer Isten egyik szolgáját: „Úgy találom, hogy a Biblia azt mondja, az üdvösség Isten eleve elrendeléséből van. És amikor hirdetem az igét, és ránézek valakire közben, azt gondolom magamban, hogy Isten nem rendelte őt az üdvösségre. Mi lesz akkor, ha meggyőzöm arról, hogy térjen meg?” Isten szolgálja bölcsen felelt: „Hirdesd csak nyugodtan az igét, és ha bárkit meggyőzöl arról, hogy térjen meg, akkor azt Isten biztosan eleve elrendelte.”

Észre kell vennünk, hogy Isten azért mondja a hívőknek, hogy az üdvösségre lettek eleve elrendelve, hogy a szívüket hálára indítsa, olyan hálára, amit egy hívő ezekkel a szavakkal fejezett ki: „Sokaknak még nincs üdvössége; én pedig meg lettem mentve. Csak azt mondhatom, hogy Isten tízezrek közül kiválasztott engem. Halleluja! Üdvösségem van, nem a magam érdeméből, hanem egyedül Istentől. Nem tehetek mást, mint hogy hálás szívvel magasztalom Őt!”

Ezért pedig azt mondhatjuk, hogy a Jelenések 22,17 igéi a nem hívőknek szólnak. Így pedig egyensúlyban marad az igazság.

(Watchman Nee: Párbeszéd az evangéliumról, 36. kérdés)

“Nektek adtam minden helyet, amelyet talpatok érint” – 1. rész (Radu Gavriluț)

Radu Gavrilut – elhangzott: 2018. május 12-én, Budapesten. 1. rész.

Józsué 1,1-9: Mózesnek, az ÚR szolgájának halála után így szólt az ÚR Józsuéhoz, Nún fiához, Mózes szolgájához: Mózes, az én szolgám meghalt. Most azért kelj föl, kelj át ezen a Jordánon, te és ez az egész nép, arra a földre, amelyet én adok nekik, az Izráel fiainak. Nektek adtam minden helyet, amelyet talpatok érint, ahogy megmondtam Mózesnek. A pusztától és a Libánontól a nagy folyóig, az Eufrátesz folyamig a hettiták egész földje lesz a határotok a nagy tengerig nyugat felé. Nem állhat senki ellened egész életedben. Veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam. Nem hagylak el téged, és nem is maradok el tőled. Légy erős és bátor, mert te teszed majd e népet annak a földnek örökösévé, amelyről megesküdtem atyáiknak, hogy nekik adom. Csak légy erős és igen bátor, hogy vigyázz, és mindent ama törvény szerint cselekedjél, amelyet Mózes, az én szolgám szabott eléd. Se jobbra, se balra ne hajolj el attól, hogy eredményes legyél, bármerre jársz! El ne távozzék e törvény könyve a szádtól, hanem gondolkodj arról éjjel és nappal, hogy vigyázz, és mindent úgy cselekedj, ahogy abban meg van írva, mert akkor leszel eredményes az utaidon, és akkor boldogulsz. Hát nem parancsoltam-e meg neked, hogy légy bátor és erős? Ne félj és ne rettegj, mert veled lesz az ÚR, a te Istened mindenben, amiben jársz.”

Az Ószövetségben a valóságnak az árnyékát találjuk meg. A felolvasott ige és más igeszakaszok is az egész Józsué könyvéből nagyon mély igazságot ábrázolnak ki – mégpedig azt, hogyan lehet bemenni, hogyan lehet birtokba venni azt, amit Isten elkészített és megígért nekünk.

2Péter 1,8: „Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem lesztek sem tétlenek, sem gyümölcstelenek a mi Urunk Jézus Krisztus megismerésében.”

Hogyan lehet mindez a miénk? Mert sok mindenről beszélhetünk anélkül, hogy valóban birtokolnánk azokat. Kérjük az Úrtól a türelmet, de az nem a mienk még. Hogyan válhat a mienkké? Tudjuk, hogy Isten megadott nekünk mindent, ami az élethez és a kegyességhez szükséges. De hogyan vehetjük ezeket birtokba? Ez ma a fő téma, amiről beszélni szeretnék.

Ha ugyanis a tied a türelem, ez azt jelenti, hogy ha tíz napig kell türelemmel lenned, képes vagy többet is, akár tizenkét napot is tűrni. Ha nem így van, akkor újra meg újra oda jutsz, hogy kérned kell: Uram, adj türelmet! Mert látod, hogy nem elég az a türelmed, ami van. Kéred, kéred, de újra meg újra azt tapasztalod, hogy nincs elég.

Józsué 1,3: „Nektek adtam minden helyet, amelyet talpatok érint, ahogy megmondtam Mózesnek.”

A román fordítás helytelenül jövő időben adja vissza: „minden helyet, amelyet talpatok érint, nektek fogok adni”. De nem helyes így, hanem Ő már nekünk adta azt. De csak, ahova léptél, ahová a talpadat letetted, azt vetted birtokba. Miért használja az Úr itt ezt a kifejezést, hogy „amit a talpatok érint”? Azért, mert minden lassan halad előre. Mondhatta volna azt, hogy „minden hely, ahová bementek”. De nem ezt mondta, hanem hogy „minden hely, amit a talpatok érint” – ahová lépsz!

Tanulmányoztam a Józsué könyvét ebből a szempontból, és ha elolvassátok, meglátjátok ti is azt, hogy több esetben előfordul, hogy amikor Izrael harcolt valamelyik király ellen, az Úr a csata kezdetén megmondta, hogy „a kezetekbe adtam”. Nem azt mondta, hogy „a kezetekbe fogom adni őket”, hanem hogy „a kezetekbe adtam”. Emberi logikával úgy gondolkoznánk, hogy „ha legyőzitek őket, akkor ez azt jelenti, hogy nektek adtam”. De nem így van. „A kezetekbe adtam őket már előre, de hogy birtokba vegyétek ezt a győzelmet, ahhoz szükséges, hogy a harcot felvállaljátok”.

A kérdés a következő: Az örökség ajándék vagy jutalom? Mind a kettő. Az emberi gondolkodásmód számára ez nem tűnik logikusnak így, érthetetlen. Jobban szeretnénk azt, ha Isten vagy eleve elrendelné a dolgokat, vagy pedig a szabad akaratra bízná teljesen. Bár lenne vagy egyik, vagy másik, mindegy, de legalább akkor egyértelmű lenne, tudhatnánk világosan, hogy van. Vannak testvérek, akik az eleve elrendelést, a predesztinációt vallják, ők jól tudni vélik, hogy minden el van rendezve, el van rendelve. Azután van a másik szélsőség, amit szintén sok testvér vall, ők elutasítják az eleve elrendelést, és azt mondják, csak a szabad akarat létezik. De Istennél nem így van, Őnála megtaláljuk mind a kettőt. Persze nem tudjuk ezt fölfogni így, mert véges az elménk, a gondolkodásunk, de ez így van. Jobban szeretnénk, ha úgy lenne, hogy vagy erős, vagy gyenge vagy. Kérjük azt, hogy erősek lehessünk. De Pál apostol azt mondja az Úr Szelleme által, hogy „amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős”. Mert Isten ereje a gyengeségben mutatkozik meg az Ige szerint. Isten más. Ha elkezdjük megérteni, hogy Isten más, akkor sok minden mást is elkezdünk megérteni.

Bevezetésként megemlítek még valamit. A Jakab leveléből olvastam a minap, első rész, 5-8:

„Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja, és megkapja. De kérje hittel, semmit sem kételkedve, mert aki kételkedik, hasonló a tenger habjához, amelyet a szél hajt és ide-oda hány. Mert ne vélje, hogy kaphat valamit az Úrtól az ilyen kétszívű és minden útjában állhatatlan ember.”

Ki az az ember, akinek nincsen bölcsessége? Amikor olvastam ezt a verset, azt mondtam, „Uram, én vagyok az. Nincs bölcsességem. Ha nem adsz bölcsességet, én nem tudom megérteni az Igédet úgy, ahogy van; valamit értek én, de nem úgy, ahogy Te érted”.

Az Úr Izraelnek adta Kánaán földjét már a Mózes első könyvének 12. fejezetében – és gondoljátok meg, milyen sok idő eltelt, mire ténylegesen birtokba vehették azt az országot. Felmerül bennünk, hogy ha az Igében azt olvassuk, „Krisztusban mindenetek megvan”, és mégis szűkölködünk, akkor hogyan van ez? Az az igevers igaz. De birtokba venni ezt a valóságot, az teljesen más.

Amikor még csak heten voltunk testvérek, az édesanyám súlyos betegen a kórházba került, és egy testvér úgy vigasztalta, hogy nem számít, hova kell menned, az Életet magaddal viszed oda, ahová mész. „Ha a Siralom völgyén mennek át, forrássá teszik azt, bizony áldással borítja el azt a korai eső” (Zsolt 84,7).

Tehát már az 1Mózes 12-ben Isten nekik adta az országot. Miután Ábrahám különvált Lóttól, Isten először azt mondta neki: „Nézd meg az országot, járd be keletről nyugatra, északról délre”, és utána: „kelj föl, vedd birtokba az országot!”. Először azt mondta: „Nézd meg! Nézd meg, mit kaptál Istentől!” És azután: „Kelj föl, és menj!”

Amikor Isten népe kijött Egyiptomból, átkeltek a Vörös-tengeren, utána 40 évig bolyongtak a pusztában, majd a pusztában meghalt az a nemzedék, akik kijöttek Egyiptomból, és meghalt Mózes is ennek az időszaknak a vége felé – és akkor mondta az Úr Józsuénak ezeket az Igéket, amelyeket felolvastunk. Józsué Mózes szolgája volt, és úgy gondolom, hogy nagyon nagy tisztelettel viseltetett Mózes iránt. Mózessel máshogy álltak a dolgok, Mózes volt az az ember, akivel Isten szemtől-szemben beszélt. Józsué látta ezt, hiszen az ő szeme láttára történtek ezek a dolgok. Mózesen keresztül sok csodálatos dolog történt meg a pusztában. Józsuéban ez lehetett, hogy ha Mózes nem tudta bevinni ezt a népet Kánaánba, akkor hogyan tudnám én bevinni? És itt a felolvasott pár versben háromszor is mondja az Úr Józsuénak: „Légy bátor és erős, szedd össze magadat! Mert te teszed majd e népet annak a földnek az örökösévé.”

Tehát elismétlem még egyszer: egy dolog meglátni az országot, a földet, az örökséget, és teljesen más dolog birtokba venni azt.

Az Efezusiakhoz írt levélről mondhatjuk azt, hogy az újszövetségbeli megfelelője a Józsué könyvének.

Efezus 1,15-21: „Ezért én is, miután hallottam az Úr Jézusban való hitetekről és minden szentek iránt való szeretetetekről, nem szűnök meg hálát adni értetek imádságaimban, megemlékezve rólatok, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kijelentés Szellemét, hogy őt megismerjétek; és világosítsa meg szívetek szemeit, hogy megtudjátok, milyen reménységre hívott el, és milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma bennünk, akik hiszünk hatalma erejének ama munkája szerint, amelyet megmutatott Krisztusban, amikor feltámasztotta a halottak közül, és a maga jobbjára ültette a mennyekben, felül minden fejedelemségen, hatalmasságon, erőn, uraságon és minden néven, amelyet valaki kap nemcsak e világon, hanem az eljövendőben is.”

Amikor Pál a római tömlöcben volt, az őréhez odaláncolva, és tollba mondta ennek az első fejezetnek az Igéit, beszéd közben egyszer csak térdre esett, és imádkozni kezdett. Kiért? A korinthusbeliekért könyörög? Nem. Azt hiszem, hogy az efezusbeli gyülekezet, az ottani testvérek voltak a legkomolyabb társaság mindazok közül, akik Pállal kapcsolatban voltak. És imádkozik értük, hogy „a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kijelentés Szellemét az Ő megismerésében, hogy világosítsa meg értelmetek szemeit, hogy tudhassátok, hogy mi az Ő elhívásának a reménysége”.

Mit jelent a személyes isteni kijelentés? Ez nem azt jelenti, hogy olvasol néhány bibliaverset, és úgy gondolod, hogy megértetted. Pál elragadtatott a harmadik égig, és járt a Paradicsomban. A Paradicsom nem a harmadik égben van, a harmadik égben a trón van. Megtiltotta valaki Pálnak, hogy beszéljen arról, mit látott a harmadik égben? Nem. Azt tiltotta csak meg neki az Úr, hogy a Paradicsomról beszéljen. Arról tehát nem is mondott semmit, de a harmadik égről beszélt. Amit pedig ott látott a harmadik égben, az itt van leírva az Efezus 1-ben.

Mert ha egyszer meglátsz valamit, ha az Úr megnyitja a szemedet, hogy megláss egy valóságot, soha többet nem felejted el. Emlékszem most is arra, amikor először láttam meg így valamit. Fontos, hogy az ilyen isteni kijelentés mindig egy gyakorlati élethelyzethez kötődik. Nem úgy van, hogy tematikus bibliatanulmányozásba kezdek, és hirtelen kigyúlnak a reflektorok, és elönt a világosság. 1976-ban, Kolozsváron egy nagyon szorult helyzetben voltam, és írtam egy levelet egy testvérnek a helyzetemről, és körülbelül azt írtam meg benne, hogy én világgá megyek. Nem voltak önmagukban súlyos dolgok, de engem borzasztóan nyomasztottak ezek a problémák. Nem tudtam mit kezdeni velük. Nem voltam elégedett az életemmel, azt mondtam, ha nem találom meg a megoldást, akkor számomra nincs vigasz már ezen a földön. Az a testvér pedig tizenhat nagyformátumú lapot teleírt nekem a válaszával –  még most is őrzöm azt a levelet. Nem értettem belőle semmit. Annak ellenére nem értettem semmit, hogy többször is elismételte a sok oldalon át, nagy betűkkel kiemelve, hogy „nem én, hanem Krisztus” (a Galata 2,20-ból). Olvastam, olvastam, nagyon érdekesnek is tűnt, amit írt, de semmit nem tudtam belőle megragadni, magamévá tenni. És egy nap, mentem az utcán, és beszélgettem valakivel az Úrról. És akkor egy nagyon furcsa megtapasztalásom volt, hirtelen tudtam azt, hogy valami most történik velem, nem külsőleg, láthatóan – akivel beszélgettem, észre sem vett semmit az egészből. Hanem valahogy úgy belsőleg megnyíltak a szemeim, és láttam. Láttam azt, hogy meghaltam.

Akkor ott, véget ért az a harc. Minden ott dől el, ha meglátod az Urat. Ha nem látod meg Őt, akkor a szorult helyzetekben azzal vagy elfoglalva, hogyan tudnál azokból kikerülni, hogyan szabadulhatnál meg. Az Úr azonban úgy engedi ránk ezeket a szorult helyzeteket, hogy ne tudj kiszabadulni, csak egy módon: az Úr mélyebb megismerése által. Amikor az Úr újból kijelenti magát neked, az megszabadít azoktól a dolgoktól, amelyektől addig nem tudtál megszabadulni.

De tudjátok meg, az isteni kijelentés mindig sok bajt hoz a fejetekre. Amíg nem látsz, kutya bajod, de amikor elkezdesz látni valamit, megjelennek a problémák is. Ha meglátsz valami újat, akkor nem tudsz beállni a sorba ott, ahol addig álltál. Hiába akarsz, kilógsz a sorból. Nem lehet.

József álmot látott, nagy bajba is került miatta: A testvérei meggyűlölték. József egy naiv, ártatlan gyerek volt. Felkelt reggel, és elmesélte, hogy mit álmodott. Az én kévém fölemelkedett, és a tizenegy kéve leborult előttem. A testvérei nagyon mérgesek voltak: mit képzelsz magadról, ember? De ez nem volt elég, utána még egyet álmodott, akkor már a szülei is szóltak, hogy fiam, mit képzelsz mégis, hogy jövök majd én meg anyád, és leborulunk előtted?

És itt a probléma: József meglátott valamit. De meglátni valamit még nem az egész történet. Hogyan veszed birtokba azt az isteni kijelentést, hogyan válik részeddé az isteni kijelentés? Ez a kérdés. És tudjátok, mire volt szükség ehhez? 105. zsoltár 17-22: „Elküldött előttük egy férfiút, Józsefet, akit rabszolgának adtak el. A lábát béklyóba szorították, őt magát vasra verte mindaddig, amíg szava be nem teljesedett. Az ÚR beszéde megpróbálta őt. Érte küldött a király, és szabadon engedte, a népek uralkodója szabaddá tette. Úrrá tette őt a házán és parancsolóvá minden vagyonán, hogy főembereit, ha akarja, megkötöztethesse, és véneit is bölcsességre taníthassa.”

József életének a története szerint az édesapja elküldte őt, hogy nézze meg, a testvéreinek hogyan megy a dolguk, miközben az állataikat legeltették. S mikor meglátták a testvérei, mit mondtak maguk között? Ímhol jő az álomlátó. Tehát amint isteni kijelentésben van részed, azonnal megjelennek a problémák. Azonnal megjelenik a környezetben a reakció, hogy na itt van az álmodozó, itt van, aki látott valamit. Megfogták Józsefet, bedobták a verembe, majd a verem mellett falatozni kezdtek. Hallották József könyörgését a veremből, míg végül egyikük azt mondta: adjuk el ezeknek az izmaelita kereskedőknek! Ki mondta ezt? Júda volt az.

Eladták tehát Józsefet az izmaelitáknak, és Egyiptomba került, Potifár házába, rabszolgaként. Potifár házában József bizonyára így gondolkozott: Istennek van valami célja ezzel az egésszel – és el tudta fogadni a rabszolgasorsot Isten kezéből. Elfogadta a helyzetet, sőt annyira elfogadta az ottani helyzetét, hogy egy idő múlva ez a főember, Potifár látta, hogy az Úr van ezzel a fiúval mindenben, amit tesz. Mindent József kezére bízott, és ettől kezdve Isten Potifárnak az egész házát, birtokát megáldotta. Egy rabszolgából Potifár egész házának felügyelője lett.

Testvérek, ott, ahol vagyunk, ahol élünk, ott kell eljutnunk oda, hogy uralkodjunk Krisztussal. Ne a dolgok, a körülmények legyenek fölöttünk, hanem mi legyünk a körülmények fölött! Ne gondoljuk azt, hogy amikor majd az Úrnál leszünk, akkor hirtelen majd ott fognak a dolgok megváltozni. Hanem az uralkodói jellemnek itt kell kialakulnia bennünk.

Ismeritek tovább József történetét a Potifár feleségével, melynek következtében hamarosan rabszolgából bebörtönzött rabszolga lett. Lehetne még ennél rosszabb? Ráadásul ártatlanul került oda, semmi gonoszságot nem követett el. És így gondolkozhatott a börtönben: Istennek valami elvégzendő munkája van bennem, hogy idetett. Isten valami többre készíti el az én életemet. Nem véletlenül történik az, hogy én ide jutottam a tömlöcbe. A bebörtönzött rabszolga pedig nem sokára az egész börtönt igazgatja – azért, mert mindig el tudta fogadni az Úr kezéből azt, ami történt vele.

A pohárnok és a sütőmester, a fáraó szolgái is odakerültek a tömlöcbe. Ezek magas beosztású tisztségviselői voltak a birodalomnak. A pohárnok volt a leginkább bizalmi beosztás az uralkodó mellett. József pedig egy nap látta, hogy a két főembernek szomorú az ábrázata. Látsz két embert, akinek lóg az orra. Mit mondasz? Lerázod, hogy hiszen tele van a világ szomorú emberekkel, főleg a börtönben?

Egy testvér, aki a börtönbüntetésének letöltése közben jutott hitre, meglátogatott minket az otthonunkban, ott is aludt nálunk. Korábban a súlycsoportjában országos bajnok volt ökölvívásban Romániában. Elmondott egy történetet a németországi börtönből. Amikor az ébresztőcsengő szólt, minden elítélt a fejére húzta a takarót, nem akartak fölkelni, de amikor jött reggel az őr celláról cellára, és benyitott mindenhová, ő ott állt mosolyogva, vigyázzállásban, és tisztelgett az őrnek. Amikor ez néhányszor megismétlődött, különleges egység jelent meg nála, és átkutatták a celláját, mert meg voltak róla győződve, hogy valamilyen kábítószert rejteget, és annak a hatása alatt áll. Fölforgatták az egész celláját, matracot, mindent átnéztek, keresték, hogy hol van a kábítószer. Megkérdezte az egyiküket, hogy miért ez az egész cécó, miért keresgélnek? Mire azt felelték neki, hogy más magyarázat nem lehet arra, hogy te vidáman fogadod az őrt reggel, mint hogy beszedtél valamit. Erre levette a Bibliáját a polcról, és megmondta, hogy ez a titka az egésznek.

(Folytatása következik, akkor egyben föltöltöm pdf-ben is.)

 

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 7. rész

ELŐRE TUDÁS ÉS ELŐRE ELRENDELÉS

Amint a mindörökre megváltott Izrael átkerült a Vörös-tenger feltámadás felőli oldalára, a nép a Kánaánba való belépését is előre megünnepelte. Énekükben a múlt idők sorozata (2Móz 15,13-15), és a jövővel kapcsolatos bizonyosságuk (16-18. v.) megragadó: „Kegyelmeddel vezetted a népet, melyet megváltottál; Összeterelted erőddel szentséged enyhelyére. (…) Beviszed, és elülteted őket” (Kecskeméthy ford.).

Nincs „ha”, nincsenek feltételek, nincs bukáslatolgatás: sem a nép, de még az egyének szintjén sem merül ez fel. Az akkor és ott éneklők a bemenetelről úgy zengenek, mintha már ott lennének az országban. A valóságban azonban a jelenlevő és énekelő hatszázezres tömeg elbukta a bemenetelt a hitetlenség és az engedetlenség miatt (Zsid 3,18; 4,6).

Alakilag és tartalmilag párhuzamos ez a szakasz a Róma 8,28-30-cal: „mert azokat, akiket előre ismert, előre el is rendelte (…) akiket pedig előre elrendelt, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat megigazulttá tette, akiket pedig megigazulná tett, azokat meg is dicsőítette” (Vida ford.). Itt is sorozatos múlt időket látunk, valamint, hogy az Ige az összes megigazított megdicsőítését bármilyen bukásra való utalás nélkül jelenti ki. Azonban a korábbiakban bemutatott feltételes szakaszok sokasága egyértelművé teszi a mennyei örökség elveszítésének lehetőségét, ahogyan az izraeliták közül is oly sokan elveszítették a földit – és valóban, ugyanebben a 8. részben, a 17. vers a Krisztus dicsőségében való részesülést már feltételesként állítja elénk: „(…) az Istennek örökösei, a Krisztusnak pedig örököstársai, ha tudniillik vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőíttessünk” (Masznyik ford.).

Isten Igéjének az a jellegzetessége, amelyet itt látunk, rendkívüli jelentőségű. Amikor valamiről Isten szándékának és céljának szemszögéből beszél, akkor az állítás az adott cél minden alanyára vonatkozik, minden egyéb eshetőség megemlítése nélkül – mivel ezek nem képezik az isteni akarat részét, bár Isten előre látja a mindentudása révén. Nem Isten elhatározásából történt, hogy a hatszázezer nem érte el Kánaánt, habár előre látta. Az előre tudás nem szükségszerűen jelent előre elrendelést is. Az ember például tudhatja esetleg előre, hogy egy tolvaj be akar törni a házába, de ez nem azt jelenti, hogy előre el is rendelte, hogy így legyen.  Ezért mondja a Róma 8,28, hogy „akiket előre ismert, előre el is rendelte”, és nem azt, hogy „ezzel elrendelte”. Ha az egyik szükségszerűen magában foglalná a másikat, akkor Isten lenne a bűn előre elrendelője, hiszen előre tudta, mi lesz.

Amikor viszont egy kijelentésbe az isteni elhívásra való emberi választ is belefoglalja az Ige, ott mindig megtaláljuk az emberi gyengeség illetve állhatatosság elkerülhetetlen tényezőit is, ezért ilyenkor a lehetséges bukás is számba kerül – az adott dolog elnyerése pedig feltételessé válik.

Mindezek alapján az 1Kor 15,23 például az előző csoporthoz tartozik: „első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi”, kivételekre nincs utalás; a 49. vers azonban az utóbbi csoporthoz jön: „És amint (ahogyan) viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is”. A Júdás 24-ben tehát – „aki képes titeket botlás nélkül megőrizni, és ujjongás között feddhetetlenségben a maga dicsősége elé állítani” – azt látjuk, Isten mire képes, és hogy ennek az Ő részéről semmilyen akadálya nem lehet; a 2Pt 1,10-11 azonban megteremti az egyensúlyt és a különböző kimenetelek eshetőségét, mivel így buzdít: „Ezért, atyámfiai, annál inkább igyekezzetek a ti elhívásotokat és kiválasztásotokat erőssé tenni; mert ha ezeket cselekszitek, soha meg nem ütköztök. Mert így adatik nektek bőségesen a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak örök országába való bemenetel” (Kecskeméthy ford.).

Az igazság ellenségének sajnálatosan sikeres csapdája volt rávenni a keresztényeket, hogy ezeket a különböző csoportokhoz tartozó igeszakaszokat szembenálló táborokból egymásra hajigálják, ahelyett, hogy meglátnák, hogy ezek kiegészítik egymást, és teljes összhangban vannak az Istennel és az emberrel kapcsolatos dolgokkal egyaránt.

A SZÖVETSÉG, MÉG AZ ESKÜVEL KÖTÖTT IS, VISSZAVONHATÓ

Az Ige kijelenti, hogy „még az ember által érvényesített szövetségkötést sem hatálytalaníthatja senki, sem hozzá nem toldhat” (Gal 3,15 – Vida ford.). Különösen is így van, ha a szövetségkötést esküvel erősítették meg, mert „mindent megerősít az eskü” (Zsid 6,16). Ezek a szakaszok amentén érvelnek, hogy mivel az ilyesmi az emberek közötti szerződésekben is érvényes, mennyivel inkább érvényesnek kell lennie az isteni szövetségre is! Az Úr pedig esküvel megerősített szövetséget kötött Ábrahámmal, hogy leszármazottjainak adja Kánaán földjét – mégis annak a hatszázezernek, akik Kádes-Barneánál föllázadtak, azt mondta: „megismeritek az én elfordulásomat” (4Móz 14,34; Károli), azaz „az ígéretem visszavonását” (angolból). Így Mózes, amikor újra emlékeztetett erre a történetre, ezeket a szavakat használta: „Amikor az Úr meghallotta hangoskodásotokat, felháborodott, és ilyen esküt tett: „Senki sem látja meg ezek közül az emberek közül, ebből a gonosz nemzedékből azt a jó földet, amelyről megesküdtem atyáitoknak, hogy odaadom” (5Móz 1,34-35).

Amit tehát Isten legelőször esküvel megígért, azt később esküvel erősítette meg, hogy nem fogja megtenni, ennek tényét pedig a zsoltáros sem mulasztja el megemlíteni (Zsolt 106,26). A 89. Zsoltárból kiderül, hogy az ezráhi Étán sem érti teljesen Isten látszólagos elpártolását. Kiemeli az Örökkévalónak Dáviddal eskü alatt kötött szövetségét, és ellentétbe állítja Izrael akkori megtapasztalásainak szomorú valóságával. Figyeljük meg a 38. versben a „mégis”-t, és a már-már szemrehányó kérdést a 49. versben: „Hol vannak, Uram, régi kegyelmes tetteid, hűséged, amelyet esküvel fogadtál Dávidnak?”

Hasonló példát láthatunk az 1Sám 2,27-36-ban, amikor Éli családját Isten kimetszi a papi szolgálatból. Figyeljük meg az Örökkévaló szavait a 30. versben: „Bár határozottan megmondtam (lásd 4Móz 25,10-13), hogy a te házad népe, a te családod fog örökké színem előtt járni, most mégis így szól az Úr: Nem így lesz! Mert akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek, de akik engem megvetnek, gyalázatra jutnak”.

Mélyreható és súlyos gyakorlati jelentőségű jellegzetességeket látunk ezekben az esetekben:

1. Istennek a népével kötött szövetségei sohasem hagyják figyelmen kívül a nép magaviseletét és tetteit, hanem mindig függenek azoktól. Ebből a szempontból ezek a szövetségek ellentétesek a megváltatlanoknak kínált örök élet feltétel nélküli ajándékával. Isten azonban sohasem vállalkozott rá, hogy a népét a viselkedésüktől függetlenül is megőrizze a szenteknek járó kiváltságok élvezetében – egyetlen ilyen elem sem található semelyik isteni szövetségben sem. Ha a nép tehát kirívóan megszegte kötelességét, azzal az isteni ígéretektől is elvágta magát; így mondhatja az Ige az egyik szövetségről, hogy „mivel azonban ők nem maradtak meg az én szövetségemben, én sem törődtem velük, így szól az Úr” (Zsid 8,9).

Még az emberi jogrendben is a különféle viszonyokkal és vállalkozásokkal kapcsolatos szerződések is annyira igazságosan és magától értetődően tartalmaznak különféle feltételeket, hogy ezek mindig a szerződés szerves részét képezik, és nem külön kötelezettségvállalásként kell őket feltüntetni. Isten szent természetéből szükségszerűen következik, hogy morálisan nem igazolhatja a gonosztetteket azzal, hogy úgy áldja meg a gonosztevőt, mintha az teljesen egyenesen járt volna. Isten szövetségeiben mindig van utalás erre a feltételre, és még esküvel sem kötelezheti magát a Szent Isten másra. Ellenkezne a közérdekkel, ahogyan azt mondani szokás.

Ezt láthatjuk az 1Móz 18,19-ben, ahol kétszer is szerepel az „[azért,] hogy”, ahogyan a feljebb idézett szakaszokban a hatszázezerrel, Éli házával és a Dáviddal kötött szövetséggel kapcsolatban is, és ez az alapvetése az olyan igeszakaszoknak, mint pl. az 1Kor 6,9-10; a Gal 5,19-21; az Ef 5,5; a Zsid 3-4 és 6,1-8; valamint a Róma 11,17-24 szívhez szóló érvelése az olajfa ágainak kitöréséről és újra beoltásáról, ha az „ágak” hittel és engedelmességgel visszatérnek.

2. Ha most megkérdezzük: Lehetséges-e akkor, hogy Isten szándékai és céljai ne valósuljanak meg, és szövetségei ne teljesüljenek be? A válasz az, hogy nem, soha! Az Ábrahámmal, Izraellel mint néppel, Dáviddal, Fineással kötött szövetség mind be fog teljesülni. Ábrahám leszármazottjai öröklik a földjüket mindörökre, Dávid háza uralkodik majd fölöttük, Fineás leszármazottjai, Cádók fiai lesznek a papjaik (Ez 34,15), és hasonlóképpen a nép is be fogja tölteni Isten eredeti szándékát azzal, hogy papi nemzet lesznek, Isten áldásainak közvetítői a többi nép számára (1Móz 12,3; 2Móz 19,5-6; Ézs 61,5-6).

Mindezeknek az isteni beteljesítése azonban várat magára addig, míg Izrael meg nem változik erkölcsileg a bűnbánat révén valamint a szív és az élet megújulása által, az új szövetség feltételei szerint – mert ettől válik morálisan helyessé Izrael Szentjének, hogy megáldja őket (Jer 31,31-34). A Zsid 8 pedig ugyanezt a szövetséget a jelenkor hívőire alkalmazza, ami azt jelenti, hogy ugyanazok a feltételek és kikötések állnak fenn számunkra is.

3. A látszólagos ellentmondás feloldása Isten imént említett útjaival kapcsolatban abban a magától értetődő dologban található, hogy ahol a szövetségek teljesen megvalósulnak, nem megfelelő viselkedés esetén egyénenként mégis visszavonhatók – tehát azok, akik cím szerint kedvezményezettek lettek volna, elveszíthetik azokat a kiváltságokat, amelyek pedig elérhetők lettek volna számukra. Így veszítette el a hatszázezer izraelita egyen-egyenként a Kánaánba való belépését, habár a nép beviteléről szóló szövetség beteljesült; így teljesül be a Fineással kötött szövetség, mely szerint a családjának papsága folyamatos lesz, bár néhányan, mint Éli házának tagjai, elvesztek, és elveszítik a papságot is; és így lehetett, hogy izraeliták több generációja sem lakott soha a saját földjén a gonoszságaik miatt. Ha pedig Isten nem kímélte szándékainak és ígéreteinek eme természetes olajfaágait, bennünket sem fog kímélni, ha hűtleneknek bizonyulunk.

Meg kell figyelnünk, hogy a vétkest érő időszakos – akár halálos, akár Krisztus ítélőszéke előtt kimondott (2Kor 5,10 stb.) – ítéletek nem jelentik azt, hogy az adott személy örökre elveszett. Ez egyértelműen kiderül a korinthusi vérfertőző atyafi esetéből, ahol is a bűne miatt a teste halálával kapcsolatos fenyegetés értelme az volt, hogy a szelleme megmeneküljön az Úr Jézus napján (1Kor 5,3-5). Az ember végső sorsa a nagy fehér trón előtt dől el, azokat leszámítva, akik már korábban föltámadtak az első feltámadáskor. Az ő helyzetük bizonyossága egyértelműen kiderül abból, hogy Isten föltámasztotta őket a Messiás királyságában való részvételre.

Szintén meg kell jegyeznünk, hogy a szövetségeknek nincs közük ahhoz az elsődleges dologhoz, a Jézus vérének kiontása alapján történő, Isten előtti megigazulásból fakadó helyzethez, amelyben minden korok megváltottjai osztoznak. Ez ugyanis a kegyelem ingyenes ajándéka azoknak, akiknek semmiféle szövetségi kapcsolatuk nincs Istennel. Szövetségre olyanokkal lehet lépni, akik már megváltattak, megigazíttattak, helyreállíttattak, ezért az adott szövetség nem érinti a korábbi megigazítást, és semmilyen kihatással sincs rá. Azt az érvelést alkalmazzuk itt, amelyet a Gal 3,17-ben találunk egy másik dologgal kapcsolatban, mely szerint a korábbi ígéretet és ajándékot nem érinti egy későbbi közös ügy. Innen jön az Ézs 27,9 Szeptuaginta fordításából származó, Róma 11,27-ben található kifejezés ereje: „És ez nékik az én szövetségem, midőn eltörlöm az ő bűneiket” (Károli). Először a bűnök eltávolítása a törvény régi szövetsége alatt, ezután pedig az új szövetség létrehozása azokkal, akik már bocsánatot nyertek.

Isten szövetségről szóló ígérete Noéhoz, mint igazhoz szólt, de már megmenekült az özönvíztől, amikor a szövetség megköttetett vele (1Móz 6,18; 9,8). Hasonlóképpen Ábrahám is igaznak számíttatott azelőtt, hogy Isten szövetséget kötött volna vele (1Móz 15,6; 18). Izraelt Isten már hónapokkal a Sínai hegyen kötött szövetség előtt megváltotta és megszabadította. Ezért a megigazulás nem függ a megszentelődéstől, mivel annak előzetes állapota; és nem is kerül veszélybe, ha egy adott szövetség kiváltságait valaki elmulasztja élvezni. Az üdvösség örökkévalóságát semelyik itt kínált magyarázat sem vonja kétségbe.