A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 3.d: Modern előtörés – 4. (G.H. Pember)

PDF: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13d

részletek:

A démoni tanítások közül a második, közvetlenül megjövendölt elem a házasság tiltása.

A démoni tanítások második, közvetlenül is megjövendölt eleme, a házasság tiltása néhány év óta szintén erősödni látszik, melyet kétféle módon propagálnak, és mindkettő, amint azt mindjárt látni fogjuk, ugyanazt a célt, az özönvíz előtti bűn megismétlődését szolgálja.

Az első mód a közvetlen tiltás. Az önmegtartóztatás gyakori spiritiszta tanítás; és egyes szektáik, mint pl. „Az Új Élet Testvérisége” és az „Ezredéves Egyház” esetében ez a tagság elengedhetetlen feltétele. Az „Új Bibliában” tehát a cölibátust határozottan magasabb rendű állapotként határozzák meg, a teozófusoknál pedig már egyértelműen kijelentik, hogy a tökéletességhez feltétlenül szükséges ez az állapot, ezért mindenkinek el kell jutnia erre akár a jelenlegi, akár valamelyik eljövendő földi élete során. Hiszen, magyarázza Dr. Wild, ha a nőt, mint külső formát imádjuk a szellemi, a lényegi való helyett, az az anyag imádásához vezet. „Így a nő iránti szerelem a belső gyönyörök helyett a külsőre irányul, ez pedig előhívja az »Isteni Sophia« féltékenységét, akivel pedig azok egyesülhetnek, akik mélységes tisztelettel Istent Szellemként imádják, és ezáltal kifejlesztik szellemi középpontjukat, és rátalálnak a Logoszra. Ezek tudják, hogy létezik az a szellemi házasság, amely összeegyeztethetetlen a testiséggel” (Theosophy and the Higher Life [Teozófia és a magasabb rendű élet], 8-9. old.).

Az utolsó mondat ad némi támpontot, miért lehet szükség az önmegtartóztatásra: ugyanis akik ezt gyakorolják, az égi látogatók számára őrzik meg magukat. „Nem hiszem – vélekedik T. L. Harris –, hogy az embert nemnélküliség jellemezné fejlődésének magasabb rendű és végső állapotában.” Erről a témáról természetesen a lehető legkevesebbet szeretnénk mondani és idézni, de legalább annyit szükséges összefoglalnunk, amennyivel feltétlenül tisztában kell lennünk.

A „kettő az egyben” tanítása.

Jacob Böhme tanításai nyomán – melyek látszólag legalább részben az ősi misztériumokból származnak –, számos spiritiszta két különböző eseménynek tekinti az ember teremtésénél az 1Mózes első fejezetében és a másodikban szereplő leírást. Az elsőben azt, hogy „Isten képére teremtette őt, férfiúvá és nővé teremtette őket”, úgy értelmezik, hogy az ember eredetileg hermafrodita volt, „kettő az egyben, a nő a férfi oldalából, a férfi pedig a nő oldalából ered; és mindkettő tetszés szerint kifejezheti magát”.

Az ember bűnbeesése az elmélet szerint e két princípium kettéválását okozta, így szükségessé vált a házasság bevezetése, hogy a különválás fájdalmát átmenetileg enyhítse. De most elérkezett az idő, hogy helyreálljon az eredeti tökéletesség, és „a régi nemzési elvnek immár teljesen meg kell szűnnie, hogy az Isten királyságának rendje és mintája szerinti helyreállítás megtörténhessen. Össze kell gyűjtenünk az élet tengerének kiömlött cseppjeit, ahonnan az egész emberiség léte származik, és az életet magasabb rendű formációk számára kell fenntartanunk, ahogyan az tetszik Annak, akinek formáló hatalom van kezében, hogy olyan népet építsen magának, amely nem fog sem vétkezni, sem meghalni soha. Ez csak úgy valósulhat meg, hogy az emberi mivoltot magára öltő Úr által itt és most megtörténik a szellemi természet eredeti formára való visszaalakulása azon kiválasztott kevesek között, akik egész lényüket, testüket és lelküket Neki szentelve fogadják Őt, hogy kiformálhassa bennük a „hiányzó láncszemet”, amely nem más, mint a hozzájuk visszahozott másik felük, hogy az Ő képére újrateremtődhessenek, „kettő az egyben”, mint a kezdet kezdetén, és nem csak átmenetileg – mint ahogyan a mai médiumoknál látható, amikor transzállapotuk során sok szellem léphet ki testükből, illetve jelenhet meg rajtuk keresztül, mint kijárati ajtón, rövid időre, hanem amikor minden egyes újjáteremtett és helyreállított ember meg fogja kapni a maga másik felét, hogy vele és benne legyen, mint ahogyan az irányító szellem egy médiumban, mely időnként képes kézzelfoghatóvá tenni, vagy más szóval, materializálni magát, hogy mások is láthassák és beszélgethessenek vele.”

A kilencedik fejezetünket ismerő olvasó könnyen megérti e tanítás lényegét, amely „a föld és az ég dicsőséges házasságára” vonatkozik. Mert bár valószínűnek tűnik, hogy csak démonok, és nem a Sátán angyalai fogják végrehajtani a „kettő az egyben”-elvet a gyakorlatban, mégis az lesz a cél, hogy a világot a végső bűnre felkészítsék. Maguk a bukott angyalok valószínűleg nem fognak emberi testben lakozni, és – amennyire tudjuk – az emberekkel való testi viszonyuk sem fog az emberek leányain túlmutatni. De amikor – a még mindig megmaradt, bár csak rövid ideig tartó hatalmuk révén – mennyeinek látszó dicsőségben mutatkoznak majd meg, a korábbi tanítások és események arra fogják indítani az Istent elhagyókat, hogy úgy fogadják őket, mint a világosság angyalait, sőt – ahogy az imént idézett idézet is sugallni látszik – mint Magát az Urat.

(…)

A házasság közvetett tiltása.

Meg kell vizsgálnunk azonban még egy következő módját is annak, hogyan tiltják a házasságot – nem közvetlen módon, hanem valamiféle belső vonzalmat alapul vévő, lelki társak összekapcsolódásáról szóló furcsa tanok által, amelyek arra irányulnak, hogy a házasságot mint Isten által elrendelt intézményt teljesen elvessék.

Urunk határozott kijelentésével szemben az általunk jelenleg vizsgált irányzathoz tartozó spiritiszták azt tanítják, hogy a férfi és a nő házassága valójában a túlvilági élet nagy intézménye, és hogy minden embernek van egy lelki társa, aki mindörökre az ő párja lesz; bár e földi jelenben gyakorta elvétjük ezt, és következésképp, akik nem lelki társukkal kötik össze életüket, képtelenek kijönni egymással, és egységben élni. Állításuk szerint tehát ez húzódik minden házassági probléma hátterében.

Egyik könyvükben egy rossz házasság elszenvedőjét arra biztatják, viselje el a csapást, és vigasztalja magát azzal, hogy a túlvilágon biztosan megkapja majd élete társát, bár néha arra is utalnak, hogy akár már ebben az életben is bekövetkezhet enyhülés. De eltekintve attól, hogy mennyire ellentétes mindez a Szentírással, mennyire valószínűtlen, hogy egy ilyen elképzelés enyhíthetné a nem összeillő párok bosszúságát! Sok spiritiszta azonban ennél sokkal tovább megy, és kijelenti, hogy a házasság csak addig tarthat, amíg a szerződő felek hajlandók együtt élni: röviden, hogy Isten első rendelését – mint minden más korlátozást – szét kell szakítani, amint megterhelővé válik.

Mr. Herbert Noyes gondolatai a házassággal kapcsolatban.

Ítélje meg az Olvasó, milyen valószínű következményekkel fog járni, ha a most ismertetett vélemények elterjedtté válnak. Az idézeteket a Matrimonial Relations and Social Reforms [Házastársi kapcsolatok és társadalmi reformok] c. értekezésből vettük, melyet Mr. Herbert Noyes adott elő a Londoni Dialektikus Társaság előtt.

Miután kifejtette véleményét, hogy „a válásnak gyorsnak és szabadnak kell lennie, amikor csak kölcsönösen kívánják a felek”, és akkor is elérhetőnek kell lennie bizonyos feltételek és biztosítékok mentén, ha csak a pár egyik tagja szeretné, Mr. Noyes megjegyzi, hogy ezen állapotok elérésének legfőbb akadályát bizonyos „tarthatatlan egyházi téveszmék” képezik.

Ezután a következő intelmeknek ad hangot:

„A Mindenhatónak tulajdonított és az Ő igéjeként közzétett káromló találmányok közül kétlem, hogy van-e rosszindulatúbb és tévesebb annál, mint az a szöveg, amely azt állítja, hogy a mennyben nincs házasság. Azt állítom, hogy az egyházaknak teljes mértékben igazuk van, amikor azt mondják, az igazi házasság felbonthatatlan; de teljes mértékben tévednek, amikor azt állítják, hogy saját szertartásaik elegendőek az igazi házasság megteremtéséhez. Szilárd meggyőződésem, hogy a vonzalom és az érzelmi összhang nélkülözhetetlen a felbonthatatlan házassághoz, és hogy az átmenetileg felgerjedt állatias szenvedélyek nem megbízható jelei annak, hogy valóban meglennének az igazi házassági kapcsolat nélkülözhetetlen elemei. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy egy igazi házasságban a férj és a feleség nem annyira egy test, mint inkább gyakorlatilag egy szellem és egy lélek – egyek az időben és egyek az örökkévalóságban; és hiszem, hogy amikor a mesmerizmus művészetét tudományos rangra emeljük – a lélek tudományára –, akkor olyan rejtélyeket kezdünk megérteni, amelyeknek csak halvány szikrája villan fel most az értelmünk előtt. A házasságnak az egyházi szertartásokból származó esetleges szentségét óhatatlanul elvetik majd a következő nemzedékek. A házassági kapcsolatok igazi szentségét azonban, amely az emberi természet isteni törvényein alapul, el kell majd ismerni a maga helyén, amikor a jövő nemzedéke teljesen beavatott lesz az Akarat misztériumaiba.”

Ezen eszmék közvetlen szembenállása az Igével. Létrejön a kapcsolatot a spiritiszták és a szekularisták között.

Több mint haszontalan volna az idézeteket szaporítani e fájdalmas témában, hiszen az eddigiek is megfelelően bemutatják a már egy ideje terjedő és fejlődő vélekedéseket. Csak annyit teszünk hozzá, hogy az amerikai spiritiszták még angol testvéreiknél is előrébb járnak.

Nem szükséges rámutatnunk, hogy az efféle nézetek milyen rendkívüli módon ellentétesek a Biblia tanításával. Isten törvénye ugyanis kimondja, hogy a férfi és a nő, amikor egybekelnek, egy testté lesznek, nem pedig egy szellemmé (1Móz 2,24), és hogy egyetlen okot, a hűtlenséget kivéve egyik sem hagyhatja el a másikat (Mt 5,32), míg a halál fel nem oldja a köteléket, amikor is az életben maradt fél szabaddá lesz. Az egész írás azonban, amelyből idéztünk, különösen is „az Akarat misztériumaival” kapcsolatos rész komoly előjele a törvénytelenség közelgő hullámának, amely egy időre gyakorlatilag elsöpörheti a Teremtő elsődleges intézményét a föld színéről.

A házasságról és az emberi akarat isteni jogáról alkotott elképzeléseikben a spiritisztákat pedig nagy számban támogatják a szekularisták, akiknek soraiból folyamatosan csatlakoznak hozzájuk. [Kiemelkedő példa volt erre Sir A. Conan Doyle és Mrs. Besant – G. H. Lang. megj.] Furcsa, hogy azok, akik Isten csodáin gúnyolódnak, a Sátán csodáira odafigyelnek! Mennyire találóak ismét Urunk szavai: „Én Atyám nevében jöttem, és nem fogadtok be engem; ha más jön a saját nevében, azt befogadjátok” (Jn 5,43).”

Tovább a 13. fejezet utolsó, 4. részére: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13d

A Föld legkorábbi korszakai – 10. „Ahogyan Noé napjaiban volt” (G.H. Pember)

pember_earths_earliest_ages_hu-10Letölt

A teljes 10. fejezet a fenti linkre kattintva olvasható.

Részlet:

“Az özönvíz előtti romlás hét oka. Vajon mind működésben van ma?

Az özönvíz előtti hitehagyás hét nagy okát már megvizsgáltuk, és a következőképpen foglalhatjuk össze:

1) Törekvés arra, hogy Istent mint Elóhímot, azaz pusztán mint Teremtőt és mint „Jóistent” imádják, nem pedig úgy, mint Jahvét, a szövetséget kötő, irgalmas Istent, aki törődik a pusztulás felé haladó bűnösökkel, és váltságdíjat készít számukra.

2) A női nem túlzott előretörése, és a házasság eredeti törvényének figyelmen kívül hagyása.

3) Rohamos technikai fejlődés, és ennek következtében számos olyan eszköz feltalálása, mely által kiküszöbölhetők az átok nehézségei, az élet pedig könnyebbé és kényelmesebbé tehető. Hasonló jártasság a szépművészetben, mely rabul ejti az emberek képzeletét, gondolatait, és hozzájárul, hogy teljesen megfeledkezzenek Istenről.

4) A névleges egyház és a világ szövetsége, melynek eredménye a teljes egybeolvadás.

5) A népesség rohamos növekedése.

6) Énók szavainak elutasítása, kinek figyelmeztetései ezért halál illatává lettek a világ számára; az emberek annyira megkeményedtek, hogy a helyreállás lehetősége elveszett számukra.

7) Az ég birodalmából származó lények megjelenése a földön, és törvénytelen érintkezésük az emberi nemmel.

Ezen tényezők egybeesése a világot olyan érzékies ködbe burkolta, melyen az igazság egyetlen sugara sem tudott áthatolni. Ezért az emberek teljesen megfeledkeztek Istenről, és figyelmen kívül hagyták akaratát; és mivel a nagy Középpontot, aki egyedül képes az emberek figyelmét saját magukról elvonni, kimozdították, a föld lakói olyan önzővé és gátlástalanná váltak, hogy nem sokára bujasággal, igazságtalansággal, elnyomással és vérontással telt meg a világ. Nem marad más hátra ezért, mint hogy megvizsgáljuk, vajon hasonló befolyások a ma társadalmában is működnek-e már.”

“A negyedik ok. A névleges egyház és a világ barátsága.

Evilág fejedelme régóta igyekszik ezt a negyedik okot reprodukálni, és mostani korunkra már nincs messze az ebben aratott győzelme. Ez az első tévedésnek a természetes következménye, amikor tagadjuk, hogy Isten előtt pusztulásra ítélt bűnösök vagyunk, hacsak nem fizet valaki váltságdíjat értünk. Adja föl ezt az igazságot a gyülekezet, és mi akadályozza meg abban, hogy tökéletes összhangban éljen a világgal? Ha a vallás gyakorlati tanítása az, hogy Isten teljesen meg van elégedve a viselkedésünkkel; egyáltalán nem zavarják a bűneink; nagyra tartja és elismeri a jó cselekedeteinket, akkor is, ha azoknak a becsvágy volt a mozgatórugója; és kedvtelve nézi merész tetteinket és az értelmünk fitogtatását – egy ilyen teológia miért is ütközne a bukott ember vágyakozásaival? Hogyan is gyűlölhetnénk egy olyan istenséget, mely annyira hasonló hozzánk?

És nem a magukat kereszténynek valló egyháztagok hatalmas sokaságának hitvallását írtuk le az imént? Nem omlanak-e le Isten városának a falai folyamatosan a szemünk előtt, úgy hogy az idegen akármikor bejöhet? És az emberek valóban tömegesen látogatják templomaikat és gyülekezeti termeiket, hogy a grandiózus épületek, festett ablakok, pompás öltözékek, gyönyörű szertartások, csodálatos zene, szentimentális vagy intellektuális beszédek és erős felekezeti vagy politikai meggyőződések által felgerjesszék magukban a vallásosnak nevezett érzületet. De ha magukra is öltik az áhítat látszatát az istentiszteletükben, teljes mértékben elveszítik ezt a különbséget a világban, és azzal, hogy úgy vetik bele magukat ennek az életnek a mulatságaiba, könnyelműségébe, tevékenységeibe és üzleti ügyeibe, mintha örökké ezek között maradnának, megdöbbentik azokat, akik őszintén kérdik, mit tegyenek, hogy üdvözüljenek. Úgy viselkednek, mintha Isten azt ígérte volna, hogy nem kell igyekezniük a világot maguk mögött hagyni, mint ahogy társaik közül sokan teszik, hanem lesz még számukra kellő figyelmeztetés; lesz még bőséges idejük és indíttatásuk a megtérésre (Jn 6,44). Úgy tűnik, mintha teljes bizonyosságuk lenne afelől, hogy soha nem fogja megdöbbenteni őket a félelmetes mondat: „Bolond, még ma éjjel elkérik tőled a lelkedet” (Lk 12,20), és nem fogja őket váratlanul érni az arkangyal harsonája, és Isten hangjának mennydörgése sem.

Arra jutottak magukban, hogy racionális dolog kielégülésre és élvezetre törekedni az élet szörnyű rövidségében, mely mintha csak azért adatott volna számukra, hogy eldöntsék azt az egyetlen hatalmas kérdést, hogy örök élet, vagy pedig gyalázat és örök utálat¹ kövesse-e majd ezt a mostanit. A jövendő világ erői már nem hatnak rájuk, olyanok épp, mint a többi ember; olyan sok mindenben engedtek, olyan szórakozásokat engedtek meg és olyan bűnöket néztek el maguknak, hogy szinte lehetetlen megkülönböztetni őket a nem hívőktől; szinte csak úgy derül ki, hogy keresztények, ha elmondják a hitvallásukat. Sőt, egyesek mintha az ősi gnosztikusok tanítását tartanák, tagadva a feltámadást, igazolva, hogy mivel megmenekült a szellemük, szabadságuk van a testükkel azt tenni, amit csak akarnak – mintha a halál után már nem lenne érdekes, hogy mi lesz a testtel vagy annak cselekedeteivel. És habár sokan készek elismerni, hogy a keresztény embernek fel kell vennie a keresztjét, mégis, mivel teljesen kielégíti őket az a gondolat, hogy ezekben a modern időkben Krisztus és az apostolok lankadatlan buzgósága meglehetősen furcsának hatna, nem is képesek semmilyen keresztet találni, melyet hordozhatnának. Ha azonban Isten az Ő haragjában betegséggel, halálesettel, csalódással vagy anyagi veszteséggel sújtja őket, akkor a megpróbáltatásaikról beszélnek, és azzal a gondolattal vigasztalják magukat, hogy az Úr nyomdokaiba lépnek, Őt utánozzák azzal, hogy eltűrik azokat a bajokat, melyek elkerülhetetlenek számukra.

Bárcsak azok, akiket így megvakított a Sátán, elgondolkoznának, amíg még van idő; bárcsak őszintén és imádságos szívvel elmélkednének az Úr Jézus szavain, és azokat az Ő szent élete szerint értelmeznék! Akkor meglátnák álláspontjuk következetlenségét, és rádöbbennének, hogy betűről betűre betöltik az utolsó időkről szóló próféciát, mely szerint az emberek az istenfélelem külső formáját megtartják, de az erejét megtagadják (2Tim 3,5). Mert a világ bármilyen tanítás puszta hirdetését hagyni fogja, feltéve, hogy nem kísérlik meg átültetni a gyakorlatba. Csak mikor a hit cselekedeteket kezd teremni, akkor találkozik a keresztény ember keserű ellenségességgel; amikor azt érzi, hogy áron is meg kell vennie az alkalmas időt, mert a napok gonoszak; amikor, tudatában lévén annak, hogy rábízatott a kor, melyben él, késztetést érez, hogy hirdesse az Igét akár alkalmas, akár alkalmatlan időben, hogy úgy beszéljen, mint haldokló a haldoklókhoz; amikor nem képes többé részt venni léha mulatságokban vagy unaloműző szórakozásokban, mert tudja, hogy ezek csak festett függönyök a gonosz kezében, melyekkel eltakarja az emberek szeme elől a kilátást, hogy ne vegyék észre a halálos szakadék szélét, melyen járnak, hogy egyszer csak leránthassa a függönyt, és lelökje őket a mélybe.

Ezért akiknek őszinte a szívük, nem lesznek nehézségeik az elválasztóvonallal kapcsolatban: hamar rátalálnak a keresztre, melyet hordozniuk kell; érezni fogják, hogy mint Mesterük, ők sem ebből a világból valók, és valóban nyomorúságuk van benne. De bízzanak, mert Ő közel van, és nagy lesz az örömük az eljövetelekor.

A viselkedést illető engedményeknél nem kevésbé szánalmasak azok a kompromisszumok, melyeket a névleges egyház a tanítások terén megengedett. Láttuk már korábban, hogy az emberek mindig hajlamosak voltak lágyítani és gyengíteni Isten Igéjének azon részeit, melyek a saját gondolataikkal és vágyaikkal ellentétesek. Napjainkban azonban egy új, különös és istentelen elképzelés rombolja le a Biblia tekintélyének utolsó maradványait, és söpri el a névvel rendelkező egyház és a világ közötti béke útjában álló minden megmaradt korlátot, ez pedig nem más, mint az egyre erősödő ellenállás azzal szemben, amit ők doktrínának neveznek.

Mármost, ha ez az ellenkezés egyedül a saját véleményüket hangoztató emberek túlságosan pozitív állításaira vonatkozna, a nézet egészséges lenne; de ha megvizsgáljuk, kiderül, hogy az általuk használt „doktrína” szó gyakorlatilag nem más, mint a Magasságos Isten kijelentéseire és parancsolataira utaló kifejezés. És sokan, akik elvileg hisznek a Bibliában, ahelyett hogy erősítenék „a többieket, akik halófélben vannak” (Jel 3,2), nem szűnnek meg bennünket inteni, hogy legyünk könyörületesek azokkal szemben, akik visszautasítják a Szentírás minden alapvető tanítását, sőt még az Urat is megtagadják, Aki megvásárolta őket. Azt mondják, hogy ha valaki „őszinte”, akkor minden rendben lesz velük a végén; hogy nem szabad szűklátókörűnek lennünk; hogy van más bejárat is az akolba az ajtón kívül (Jn 10,7); hogy nem feltétlenül tolvajok és rablók, akik a falon átmászva jutnak be, hanem lehet, hogy inkább bátrabb és férfiasabb szelleműek, mint társaik.

Nem nehéz észrevenni, hogy az efféle érveléssel minden erejétől megfosztják a Szentírást. Ahelyett, hogy elismernék Isten élő Igéjeként, Aki az alapján fogja megítélni az élőket és a holtakat, ami megíratott benne, pusztán úgy tekintik, mint közönséges könyvet, melyben tanácsok vannak az ember számára, aki – feltételezve, hogy joga van szabadon elfogadni vagy elutasítani –, öntelt és erőszakos módon a saját fejére helyezi az Istenség koronáját. A hatalmas eszköz tehát, melyet Isten kijelölt arra, hogy elválassza gyülekezetét a világtól, ilymódon le lett rombolva; a fény, mely megvilágítja a folyamatos veszélyt és a széles út félelmetes végállomását, ki lett oltva; az emberek pedig csak mennek tovább meggondolatlanul, élvezve a pillanat apró örömeit, míg egyenesen a mélység torkába nem zuhannak.”

A Föld legkorábbi korszakai – 9. Noé napjai (G.H. Pember)

PDF-ben a teljes 9. fejezet:

Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-9Letöltés

Nagy gyakorlati jelentősége van számunkra mindannak, ami Noé idejében történt.

Mózes első könyvének 6. fejezete Noé napjainak leírását tartalmazza, mely igen nagy jelentőséggel bír számunkra; Urunk ugyanis azt mondta, hogy a világiasság hasonló időszaka fogja végül kimeríteni Isten hosszútűrését a föld mostani lakói iránt, és el fog jönni tűzzel és forgószélhez hasonlóan gyors harci kocsijaival, hogy rájuk zúdítsa lángoló haragjának fenyítő tüzét, mert tűzzel és kardjával ítél meg az Úr minden testet (Ézs 66,15-16).

Nyilvánvaló kötelességünk tehát, hogy megvizsgáljuk, aszerint, amit Isten velünk erről közölt, hogyan növekedett egyre jobban és jobban a gonoszság és a romlottság az özönvíz előtti emberek körében; hogy megismerjük nem csak azt, hogyan vetették el, hanem azt is, hogyan öntözték, hogyan növekedett és hogyan ért be az a förtelmes termés, mely ellen a Mindenható sarlója végül lecsapott a mennyből; hogy meglássuk, hányféleképpen csábították az emberiséget a gonoszra, és hogyan következtek ezek egymás után, valamint hogy megfigyeljük, hogyan fejtették ki befolyásukat a társadalom gyorsan romlásnak indult tömegeire. Mert ha így teszünk, azzal felfegyverkezünk a körülöttünk napról napra szaporodó tévelygések és kísértések ellen, és képesek leszünk felismerni a saját korunk fenyegető jeleit.

Az akkori idők jellegzetességei. A népességnövekedés.

A gonoszság akkori vészterhes időszakának legelső jellemzője a népesség gyors növekedése volt (1Móz 6,1); ami önmagában is mindig nem csak afelé hatott, hogy terjessze, hanem hogy ugyanakkor fokozza is a bűnt. Mert a gonoszság minden formája, amely a gyéren lakott helyeken megtalálható, ugyanúgy jelen van a sűrű népességű helyeken is, csakhogy ezeken felül még számos olyan bűntípus megjelenik, mely kifejezetten a zsúfolt lakónegyedekre jellemző. Amikor pedig tömegesen vannak együtt, az emberek támogatják egymást a lázadásban, és hajlamosak sokkal merészebbeknek lenni, és Istennel szembeszegülni. A racionalizmus és az ateizmus erősségei mostani korunkban is mindig a nagyvárosokban találhatók.

A civilizáció, a művészetek és a tudomány gyors fejlődése.

A földi családok nem csak létszámban sokasodtak, hanem hatalmas fejlődést értek el a civilizációt és a tudást illetően is. Káin megtanította őket közösen letelepedni és városokat építeni (1Móz 4,17); és Lámek fiai – kiket kétségkívül sokan mások is gyorsan követtek – meghonosították a fémmegmunkálás technológiáját és a képzőművészetet, és törvénytelen eszközöket fejlesztettek ki arra, hogy kihúzzák magukat az átok által rájuk kirótt munka alól (1Móz 4,20-22). És abban a korban, amikor nem hetven-nyolcvan évig, hanem közel ezer évig éltek az emberek, az általuk összegyűjtött óriási mértékű tudás, tapasztalat és szakértelem a mi számunkra szinte felfoghatatlan gyorsasággal lendítette előre a tudományt, művészetet, s a fényűző civilizáció minden kellékének feltalálását és megalkotását.

Az özönvíz előtti ipar egyetlen feljegyzett példáját, a bárkát egy sétita építette; mérete mégis megegyezett a Great Eastern-nel, azzal a hajóval, mely néhány évvel ezelőtt olyan általános csodálatot váltott ki, és amelyet azóta sem tudtak túlszárnyalni.

Kétségtelen, hogy a Noé legkorábbi leszármazottjai által emelt hatalmas építmények közül sokat a hajdani pompára való emlékezés ihletett, valamint azok az elbeszélések, melyeket atyáiktól hallottak, kik életük egy részét az ember dicsőségének és elfajulásának abban a korábbi korszakában élték le. Ilyen lehetett a szó szerint a felhőket karcoló torony megépítésének merész gondolata; Babilon és Ninive hatalmas és gazdagon díszített épületei, valamint az első piramis rendkívüli szerkezete, mely olyan csillagászati tények pontos ismeretét tartalmazta, melyek legalábbis felérnek a modern tudomány büszke vívmányaival. Mert ne feledjük, hogy ezek a hatalmas vállalkozások mind abban az időben zajlottak, amikor Sém és testvérei még életben lehettek.

És nem szabad megfeledkeznünk az akkádok, „az ősi Babilónia satnya és ferde szemű népe” ősi civilizációjának felfedezéséről sem, akiknek puszta léte is ismeretlen volt számunkra még ötven évvel ezelőtt.

Nyelvük kihalt, de a középkori latinhoz hasonló szerepet tölthetett be a Krisztus előtti tizenhetedik században. Intellektuális hatásuk akkora volt, hogy Agade híres könyvtára, melyet Sarrukín (I. Szargon) alapított, tele volt könyvekkel, „melyeket vagy az akkád eredetiből fordítottak, vagy akkád szövegeken alapultak, és csupa, a régi nyelvhez tartozó szakkifejezést tartalmaztak”. A csillagászati részleg fennmaradt katalógusában útmutató található az olvasó számára, hogyan írja föl a kívánt tábla vagy könyv számát, és kérje aszerint a könyvtárostól. „A Sarrukín könyvtárosai által alkalmazott módszer a korábbi generációk tapasztalatai alapján alakulhatott ki.” Találhatnánk-e ennél erőteljesebb bizonyítékot „az irodalom és az oktatás fejlettségére, és olvasó emberek jelentős számára ebben a távoli korban”?

Bérósszosz szerint létezett egy özönvíz előtti „könyvváros” Babilóniában, és Ziuszudra, a káld Noé, „elásta könyveit Szipparban az özönvíz előtt, hogy majd újra elővehesse őket, miután kijött a bárkából”. De a hagyományt leszámítva, bizonyíték is van rá, hogy a nagyon korai időkben jól ismert könyvtárak működtek Urukban, Urban, Kútában és Larszában, melyekhez csillagászati obszervatóriumok és egyetemek csatlakoztak¹.

Ha figyelembe vesszük ezen érvek jogos súlyát, beláthatjuk, hogy a civilizáció és a magas kultúra olyan tökéletességére jutottak el az özönvíz előtti emberek, mely után azóta is csak kullogunk, akármennyire büszkék is vagyunk a saját korunkra.

Káin és Sét családjának egyesülése.

Mivel az Ige többé nem említi a káinitákat különálló törzsként, és mivel a nyilván szintén megsokasodott sétiták közül egyedül egyvalaki vitetett föl Istenhez az eljövendő rossz elől, és csak nyolcan menekültek meg annak a rossznak az idején, világos, hogy a két család végül vegyülni kezdett, és tagjaik összeházasodtak egymással.

A sétitákat talán kezdték lenyűgözni a gonoszok intellektuális törekvései, élvezetközpontú társadalma és könnyű élete, jól érezték magukat a társaságukban, tetszett nekik az őket körbevevő luxus és a sok ügyes és ötletes találmány; végül teljesen elcsábultak, hogy felemás igába kössék magukat hitetlenekkel, és így a bűn örvényébe húzva, megszűntek különálló népnek lenni.

Szomorú és tanulságos következménye lett ennek a keveredésnek: mert amikor a szétválasztás ideje eljött, Jahvénak egyetlen igaz imádója sem volt található Noé családján kívül. Az emberek annyira a maguk bölcsességét helyezték előtérbe, és olyan kevésre tartották Istent, hogy a vallásosságuk a hősök, a saját híres vezetőik imádatának szintjére süllyedt (1Móz 6,4), akik mint Prométheusz, elhozták számukra találmányaikkal az élet szükséges és kellemes dolgait, és így elérték, hogy a Legfelsőbb Hatalom akarata ne tudjon megvalósulni abban az időszakban.

Bukott angyalok hatolnak be az emberek világába.

Majd új és megdöbbenő esemény szakadt a világra, és félelmetesen meggyorsította a gonoszság már addig is rohamos terjedését. „Látták az Isten fiai az emberek leányait, hogy szépek, és feleségül vették közülük mindazokat, akiket megkedveltek” (1Móz 6,2). Ezt az igét gyakran magyarázzák úgy, hogy mindössze Káin és Sét leszármazottjainak vegyes házasságát jelenti; a szakasz gondos vizsgálata azonban ennél sokkal mélyebb jelentést fed föl.

Azt írja, hogy amikor az emberek sokasodni kezdtek a föld színén, és leányaik születtek, Isten fiai látták az emberek leányait (1Móz 6,1-2). „Emberek” alatt mindkét esetben nyilvánvalóan az egész emberi fajt érti, Káin és Sét leszármazottjait egyaránt. Ezért az „Isten fiai”-t világosan megkülönbözteti az Ige Ádám nemzetségétől.

„Isten fiai” angyali lények.

Továbbá, az a kifejezés, hogy „Isten (Elóhím) fiai” mindössze négyszer fordul elő az Ószövetség más helyein, és minden esetben vitathatatlanul angyali lényekre vonatkozik.

1Lásd Sayce Babylonian Literature (Babilóniai irodalom) c. művét.
(https://archive.org/details/b24857464/page/n1/mode/2up)

Folytatás: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-9Letöltés