A Föld legkorábbi korszakai – 5. Az ember teremtése (G.H. Pember)

PDF: 5. fejezet: Az ember teremtése

Részlet:

Kiegészítő történet az ember teremtéséhez.

Az ember teremtésének részletes leírása, mellyel a következőkben foglalkozunk, az egyik legfontosabb téma, mert ez az egyetlen alapja az emberi faj eredetével kapcsolatos igaz tanításnak. Ezért gondosan meg kell vizsgálnunk; munkánk azonban nem lesz fárasztó, mert az egész kijelentést a következő rövid feljegyzés tartalmazza: „Ekkor megformálta az ÚR Isten az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élő lélekké” (1Móz 2,7). Három mozzanatot kell tehát végiggondolnunk: a test megformálását, az élet leheletének beáramlását, és az eredményt, amikor az ember végül mint élő lélek öntudatra ébred.

A test megformálása.

Először is azt olvassuk, hogy az Úr Isten megformálta az embert, azaz kialakította testének formáját, úgy, mint ahogyan a fazekas bánik az agyaggal – olyannyira, hogy a formálást jelentő héber ige (jácar) melléknévi igenév formájában, főnévként használva magát a fazekast jelenti. Istennek erre az első cselekedetére utal Jób, amikor azt mondja: „Emlékezzél csak, hogy mint agyagot alkottál meg engem; és ismét porrá teszel engem?” (Jób 10,9). A megformázott anyag ugyanis a föld porából készült, melyet éppen megnedvesített a pára, és ezért mondja később: „Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” (1Móz 3,19).

A „föld” héber szava az adámá, mely vörös földet jelent, és ebből származhat az Ádám név is, valamint ez az árnyalat megfelel az emberi bőr pirosas színének (Én 5,10).

A szellem beáramlása.

Az ember szellemének semmilyen köze nem volt porhüvelyének megalkotásához. Isten először az öntudatlan külső formát készítette el, utána lehelte beléje „az életek leheletét” – az eredetiben ugyanis az „élet” többesszámban van. Korábban ezt ugyan nem figyeltük meg, mert lehet, hogy pusztán a kiválóságot jelző többesszámról van szó a héberben, de az életre használt általános kifejezés ritkán szerepel egyesszámban. Ha azonban szívesen tulajdonítunk jelentőséget ennek, akkor utalhat arra, hogy Isten lehelete kétfajta életet hozott létre, érzékit és szellemit, melyek különálló létét oly gyakran felismerhetjük magunkban a közöttük dúló harc alapján.

Az „életek lehelete” vált tehát az ember szellemévé, az élet belső vezérlőelvévé – hiszen, ahogyan az Úr mondja, „a szellem az, ami megelevenít” (Jn 6,63) – és a módból, ahogyan az emberbe jutott, megtudjuk, hogy közvetlenül a Teremtőtől áradt ki. Ezért fontos odafigyelnünk arra, hogy a mi szellemünket ne tévesszük össze Isten Szellemével, akitől az Ige egyértelműen megkülönbözteti, és akit úgy mutat be, mint aki a mi szellemünkkel együtt tesz bizonyságot (Róm 8,16). De, ahogyan a Példabeszédek mondja (Péld 20,27), az emberi szellem az Úr mécsese, melyet az Ő Szelleme világosságra tud gyújtani, és amely arra adatott, hogy általa az ember átkutathassa szívének kamráit, és megismerhesse önmagát.

A lélek eredete.

Az ember így mindössze két különálló elemből, egy testiből és egy szellemiből lett összeállítva, azonban amikor Isten a szellemet annak földből készült foglalatába helyezte, a kettő kombinációja egy harmadik részt hozott létre, és az ember élő lélekké lett1. A szellem és a test közötti közvetlen kommunikáció ugyanis lehetetlen, e kettő csakis valamilyen közvetítő lévén léphet kapcsolatba egymással; ez a közvetítő eszköz pedig azonnal létrejött, ahogy Ádámban a szellem és a test találkozott egymással.

Az ember élő lélekké lett olyan értelemben, hogy a szellem és a test teljesen egymásba olvadt ebben a harmadik alkotóelemben; tehát a bűntelen, bukás előtti állapotában Ádám nem ismerte a szellem és a test folyamatos küzdelmét, ami nekünk már naponkénti tapasztalatunk. A háromféle természet tökéletes egységbe olvadt, az egyesítő közeg, a lélek révén pedig létrejött Ádám személyisége, mely által különálló, egyedi lényként létezhetett. A lélek további feladata volt még, hogy a test segítségével a szellemnek betakarást biztosítson; és alighanem Tertullianus sem tévedett, amikor azt mondta, hogy a hús(test) a lélek teste, a lélek pedig a szellemé.

Érdekes azonban megfigyelni, hogy míg ebben az életben a lélek jelenti létünk alkotóelemeinek találkozási pontját, feltámadott állapotunkban a szellem lesz az uralkodó erő. Mert az első ember, Ádám élő lélekké lett, de az utolsó Ádám megelevenítő Szellemmé (1Kor 15,45); és ami elvettetik fizikai testben, feltámasztatik szellemi testben (1Kor 15,44).

Az ember hármas természetéről szóló tant – egy-két kivétellel – elhomályosítják a nem megfelelő bibliafordítások.

Így tehát a Szentírás már a legelején figyelmeztet bennünket a testről és lélekről szóló elterjedt közbeszédre, mely régóta táplálja azt a téves elképzelést, hogy az ember mindössze két részből áll. Ez a vélekedés bizony annyira meggyökerezett nálunk, hogy kifejezésbeli hiányossághoz vezetett a nyelvünkben. Mert habár van olyan főnevünk, hogy „szellem” meg „lélek” – melyeket általában szinonimákként kezelnek –, nincs a másodikból képzett melléknevünk, ezért nem tudjuk a lélekkel kapcsolatos dolgokat kifejezni, csak körülírással.2 Történnek kísérletek a görög eredetű „psychic” angolosítására, azonban a szokatlan alak és hangzás valószínűleg megakadályozza, hogy elterjedjen a hétköznapi nyelvben3. Ennek a melléknévnek a hiánya azonban majdnem teljesen eltakarta az ember hármas természetéről szóló tant; az angol bibliaolvasókat pedig téves értelmezésekbe vitték a „lélekből fakadó”-t, „lelki”-t jelentő görög szó nem megfelelő fordításai, amelyet néha „természeti”-nek, néha pedig „érzéki”-nek fordítanak (1Kor 2,14, Jak 3,15, Júd 19).

Van azonban pár olyan szakasz, amelyben nem lehetett elfedni lényünk hármas természetét. Ilyen például a Héberekhez írt levél egyik figyelemreméltó verse: „Mert az Isten Igéje él és hatékony, élesebb bármely kétélű kardnál, és elhat a léleknek és szellemnek, az ízeknek és velőknek széjjeloszlásáig, megítélni képes a szív szenvedélyeit és gondolatait” (Héb 4,12 – Csia ford.). Pál itt világosan beszél arról, hogy az ember anyagtalan része két különböző alkotóelemből áll, a lélekből és a szellemből; az anyagi részt pedig akként írja le, mint ami ízekből és velőkből áll – a mozgás és az érzékelés szerveiből. Ezért tulajdonítja Isten Igéjének az erőt az elválasztásra, és mintegy darabokra szedi az ember egész lényét: szellemét, lelkét és testét; mint ahogyan a pap az égőáldozathoz megnyúzta az áldozati állatot, tagjait pedig elválasztotta egymástól, hogy minden részt maga elé helyezve meglássa, nincs-e rajta valamilyen rejtett szeplő vagy folt.

A másik nyilvánvaló szakasz, amikor Pál a thesszalonikabeliekért jár közben: „Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen; és tökéletesen őriztessék meg szellemetek, lelketek és testetek feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére” (1Thessz 5,23 – Kecskeméthy).

A test, a lélek és a szellem szerepe.

Mondhatjuk, hogy a test az érzékelés, a lélek az én-tudat, a szellem az Isten-tudat helye. A test adja ugyanis az öt érzékünket; a lélekben foglaltatik az értelem, mely segítségünkre van létünk jelen állapotában, valamint az érzékekből eredő érzelmek; a szellem pedig a legnemesebb rész, amely közvetlenül Istentől származik, és egyedül ezáltal vagyunk képesek Őt felfogni és imádni.

A szellem, ahogyan fentebb megjegyeztük, a testre csak a lélek közvetítésével tud hatni; és ennek jó példáját találjuk Mária szavaiban: „És azt mondta Mária: Magasztalja az én lelkem az Urat, és örvendett szellemem Istenben, üdvözítőmben”4. Itt az igeidő változásából derül ki, hogy először a szellem tapasztalt meg örömöt Istenben, és miután közvetítette ezt a léleknek, fel is indította arra, hogy a test szerveinek segítségével kifejezést adjon ennek az érzésnek.

A megtéretlen ember szelleme azonban halálhoz hasonló állapotban szunnyad, kivéve amikor az Úr Szelleme, aki a világot is meggyőzi a bűnről, az igazságosságról és az ítéletről, felelősségre ébreszti egy-egy pillanatra. Az ilyen emberek nem képesek fenntartani a kapcsolatot Istennel: a lélek, mely néha kimagasló értelemben, néha érzékiségben, gyakran egyszerre mindkettőben nyilvánul meg, kétségbevonhatatlan hatalommal uralkodik felettük. Ezt szeretné Júdás a tizenkilencedik versben helyre tenni, mely helyes fordításban így hangzik: „Ők azok, akik különválnak (elszakítják magukat), lelkiek, szellem nincs bennük”.5 És jelenleg még a megtértek esetében is nagyrészt el vannak fojtva a szellem erői, és a helyüket, elégtelenül ugyan, a lélek és a test képességei pótolják ki.

Melyikünknek ne lennének elégtelenek az érzései? Mert amikor végre felébredünk e világ álmából; amikor a szemünk megnyílik a valóság, a tények meglátására; és egy pillanat alatt gondolatainkba hasít a minden látható dolog folyamatosan hanyatló és gyorsan elmúló természetére való ráeszmélés, attól a pillanattól fogva az az egyetlen és kizárólagos vágyunk, hogy az örök életet elnyerjük. De milyen iránymutatást remélhetünk e cél érdekében a test érzékeitől, melyek szüntelenül csak a sír felé menetelnek? Sőt, még a lélek is, bármilyen értelmes is legyen, bármilyen szorgalmas a keresésben, semmilyen erőfeszítés által nem lelheti meg a bölcsesség útját. Persze gyakran megkísérli, de hogy mennyire megbízhatatlanok a következtetései, azt megláthatjuk abban, hogy még a legkiválóbb értelemmel rendelkező emberek között is milyen nehéz akár csak kettő olyat találni, akinek a véleménye megegyezik. Az értelem a legjobb esetben is bizonytalan és csalárd eszköze az embernek, kinek vakságot okozó büszkesége csak még rosszabbá teszi a dolgokat. Mert amikor valaki beleszeret egy eszmébe – amely lehet, hogy nem több, mint a saját fantáziájának szüleménye, megfoghatatlan, mint egy légvár –, onnantól fogva minden erejét arra az egyetlen célra fordítja, hogy képzeletének festményét olyan életszerűvé tegye, hogy amennyire csak lehet, valóságnak tűnjön.

Az értelem nem csalhatatlan és gyakran veszélyes; a szellem ereje viszont az igazságot ösztönösen és tévedhetetlenül képes felfogni.

Így tehát könnyen megláthatjuk, hogy az értelem nem csak a tévedésre hajlamos, hanem minden képesség közül a legveszélyesebb, hacsak nincs Isten Szellemének vezetése alatt. Mert a gonoszt jónak mondhatja és a jót gonosznak; a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé teheti, és a keserűt édessé, s az édest pedig keserűvé. Sőt, varázspálcájának suhintására nem csak ezt az életet, hanem a halál folyóján túli régiókat is napos tájakkal és szép jelenetekkel töltheti meg, mindnek a szilárd valóság érzetét adva, egészen addig a végzetes pillanatig, mely kettéválasztja a szellemet és a testet, amikor a csodálatos látványt egyetlen pillantás alatt örökre kioltja az elveszettek tüzes sötétsége.

De az ész még azok esetében is, akik újonnan születtek, akik hatalmat kaptak arra, hogy az Isten fiai legyenek, még mindig annyira alkalmatlan, hogy habár nekik van isteni kijelentésből származó igazságuk, mégis, ahogyan Pál mondja, jelenleg csak rész szerint képesek ismerni és érteni. De amikor majd a szellem, a mi valódi életünk kiszabadul, és visszakerül trónjára, azonnal olyan erőknek leszünk tudatában, melyeket most sem felfogni, sem elképzelni nem tudunk; nem fogjuk tovább benépesíteni a sötétséget az értelem homályos és folyton változó álmainak fantomjaival, hanem olyan világban találjuk magunkat, ahol nincsen éjszaka; és azzal az átható és csalhatatlan látással leszünk felruházva, melyet Isten fog adni minden megváltottjának. A lélek kétes és csalfa logikája helyett pedig az igazság olyan ösztönös észlelésével leszünk megajándékozva, ami a tiszta szellemek kiváltsága.

Ádám az Éden kertjében. Az ember első próbatétele.

Az Úr tehát az embert a Maga képére teremtette, és el tudjuk képzelni Ádám örömét, mellyel öntudatra ébredt abban a gyönyörű világban, melyet Isten lakóhelyéül és birtokául készített neki. De bármennyire szép is volt akkor a föld, Teremtőjének kifogyhatatlan kedvessége még inkább magával ragadta Ádám szívét azzal, hogy ilyen csodálatos és gyönyörűségekben bővelkedő lakhelyet készített számára. Az Úr Isten Édenben, kelet felé egy kertet ültetett, és mindenféle szemre kívánatos és eledelre jót sarjasztott benne; és köztük volt az élet fája, valamint a jó és a rossz tudásának a fája is. Majd fogta az embert, akit alkotott, és ebbe a Paradicsomba helyezte, hogy művelje, és – ahogy az angol bibliafordítások hozzák –, gondozza azt. Az utóbbi ige héberül azonban azt is jelenti, hogy vigyázzon rá, őrizze, és ez úgy tűnik, hogy valamilyen ellenség létére és a támadás lehetőségére utal.

És most kezdődött világunk első korszaka, az ember első próbatétele, hogy kiderüljön, amikor birtokában van az ártatlanságnak, képes-e megtartani azt.

1Lehetséges, hogy ez a jelentése a többesszámú kifejezésnek: „életek lehelete”. Isten lehelete lett a szellem, és ugyanakkor a testre való kihatásának eredményeképpen létrejött a lélek. Így volt Isten egyszerre a szellemi és az érzékeket jelentő élet szerzője.

2A magyar nyelvben viszont van ilyen szavunk: lelki, lelkies (ford.)

3Pember itt talán a soulical és a soulish szavakra utal. Előbbit G. H. Lang már használta 1950-es kiadású önéletrajzi könyvében (An Ordered Life), utóbbi pedig mára elterjedt az angol nyelű teológiai irodalomban. (ford.)

4Lukács 1,46-47 (Kecskeméthy ford.)

5„ψυχικοί, πνεῦμα μὴ ἔχοντες”. Aligha „a Szellem”-ről van itt szó. A megelőző ψυχικοί (pszükhikoi – lelkiek) olyan nyilvánvaló és természetes módon állítja ellentétbe egymással az emberi lelket és szellemet, hogy ha Júdás a Szent Szellemet értette volna, bizonyosan egyértelművé teszi a jelentést azzal, hogy névelőt tesz a πνεῦμα (pneuma – szellem) elé. Azonban nem szükséges tovább magyarázni a jelentést, hogy megértsük, az itt leírt emberekben az Isten-tudatot elnyomta a lelkiesség. Még ha esetükben a szellem ugyan még mindig lappangó lehetőség is, ami a jelenlegi befolyását illeti, akár halott is lehetne.

Tovább a teljes fejezetre: 5. fejezet: Az ember teremtése

Keresztények válása: Válóper vagy kereszt?

Részlet Roy Hession: Forgotten Factors (- an Aid to Deeper Repentance of the Forgotten Factors of Sexual Misbehavior) c. könyvéből.

A válást olyan könnyű elintézni manapság és társadalmilag annyira elfogadottá is vált, hogy sokak számára ez tűnik kézenfekvő megoldásnak, ha egy házaspár nem jön ki jól egymással. Néha már az első problémák jelére, anélkül, hogy megvárnák, a kérdést nem lehet-e valamilyen más megközelítésből rendezni, rohannak az ügyvédjükhöz, onnan pedig egyenes út vezet a válóperhez. Hogy mi szolgálná a gyerekeik javát, azon röviden elgondolkoznak ugyan, de gyakran ennyi is az egész. A köztük lévő ellentét annyira kibékíthetetlennek látszik, hogy még a gyerekek legfőbb érdekét is fel kell áldozni a szülők kívánságáért, hogy végre szabaduljanak egymástól, és mással újrakezdhessék. Az igazi ok nem mindig valami nagy horderejű dolog, hanem mindössze annyi, hogy az egyik következetesen nem hajlandó engedni a másiknak kisebb és jelentéktelen döntésekben; s még mélyebben: hogy legalább az egyik nem hajlandó őszintén bocsánatot kérni. A bocsánatkérés egyszerű szavainak hiánya már megszámlálhatatlan házasságot tett tönkre, végtelen nyomorúságot szerzett, és felmérhetetlen kárt okozott a gyerekeknek és fiataloknak ezekben a családokban. A válás mindig több bajt csinál, mint amennyit megold.

Talán a legaggasztóbb vonása mindennek, hogy a házassági fogadalom megtartásával kapcsolatos felelőtlen hozzáállás a hívő keresztények között is mennyire elterjedt. A Krisztusra hozott szégyen miatt ég az ember arca, és nem győz csodálkozni, milyen könnyed igyekezettel haladnak egyes párok a különválás felé, s hogy micsoda éretlenség és naivitás azt gondolni, hogy a problémáikra a válás bármilyen valódi megoldást adhat.

A dolgok ezen állását még szomorúbbá teszi, ha a felek elvileg ismerik, hogyan békélteti meg Isten az embert az emberrel és férjet a feleséggel ősidők óta: az Úr Jézus Krisztus keresztje által. Nem létezett soha ennél hatékonyabb megoldás a házassági problémákra, mint amit Jézus a keresztben kínál. Sajnos azonban nagyon kevesen mennek oda a kereszthez – talán mert megalázó ezt tenni, és a válóper sokkal könnyebb útnak látszik. Így lesz a kereszt az otthonok gyógyításának és a házasságok helyreállításának elfeledett tényezője.

Szögezzük le, hogy nincs egyetlen olyan házaspár sem, akik között ne lennének időnként nézeteltérések és véleménykülönbségek, legyenek látszólag bármennyire is kedvesek és istenfélők a házasfelek. Az Urat ez nem döbbenti meg, és nem is éri váratlanul. Ő mindössze azt akarja, hogy amikor egy ilyen helyzet felmerül, akkor a férj és a feleség ne a bíróságra (ilyen eshetőségnek föl sem lenne szabad merülnie köztük) menjen, hanem az Ő drága Fiának keresztjéhez, ahol oly könnyen leomlanak az akadályok, és a szívek újra eggyé válhatnak. Az Úr azt akarja, hogy mindketten jöjjenek a kereszthez, nem csak az életben egyszer, hanem újra és újra, ahogyan a helyzet megkívánja. Ha ismerünk olyan házaspárt, akik ismerik ezt a titkot, és oly szépen egyek az Úrban, és megkérdezzük őket a tapasztalataikról, bizonyosan azt mondanák, „A mi szeretetünk és egységünk? Az nem nekünk köszönhető, ha csak magunk lennénk, már rég szétmentünk volna. A szeretet és az egység Krisztus keresztje által jött; mert az Ő vérében erő van arra, hogy lemossa a bűnt és helyreállítsa a szeretetet.”

Krisztus keresztje tehát nem csak az ember Istennel való megbékélésének eszköze, hanem a két ember közötti megbékélésé is. Mert a bűn akadályt képez Isten és az ember között, az ember és ember között, és férj és feleség között. Az a mód pedig, ahogyan a kereszt megbékélést szerez két ember között, nem nagyon különbözik attól, ahogyan megbékélést szerez Isten és ember között.

Hogyan békül meg tehát az ember Istennel? Isten hosszú évszázadokon keresztül törekedett rá, hogy az ember megalázhassa magát és elismerje bűnét, hogy azután Isten megbocsáthasson neki, és helyreállíthassa a Maga számára. Több súlyos és komoly fegyelmezéssel élt Isten az emberi nemzetség életében, hogy elérje ezt a célt, de hiába: az ember nem akart megtörni – folyamatosan visszautasította, hogy elismerje bűnét, és visszatérjen az Úrhoz. Végül pedig Isten mintegy azt mondta: „Ha az ember nem törik meg, majd megtörök én. Ha az ember nem ismeri el a bűnét, majd én bűnné leszek és vállalom helyettük a bűn következményét.” És pontosan ez történt a kereszten; Isten Krisztusban vállalta a bűn következményét, az igaz a nem igazakért. Ez volt az az isteni terv, mely révén az embert Isten újra Magához vonhatta. És működött, úgy, mint ahogy addig semmi más nem volt képes működni. Mert valahányszor az ember igazán meglátja a keresztet, azt, hogy Isten viselte el az ő bűnének a következményét, az ember megtörik, meglágyul, önmaga végére ér, és felkiált: „Istenem, az az én helyem lett volna! Nem te vagy a bűnös, hanem én! Én vagyok a hibás, s Te szeretetből mégis megtetted!” És abban a pillanatban megbékélés van közöttük; az ember megalázza magát, Isten pedig megbocsát. Az Istenség megtört volta kiváltotta a teremtmény megtörtségét!

Teljesen hasonló módon hat az Úr Jézus keresztje két ember megbékélésére egymással – és itt most különösen a férjre és a feleségre gondolunk. Bárhogyan is kezdődjék közöttük a gond, az hamar egyetlen tényezőre szűkül: Ki a hibás? A feleség a férjre mutat, és azt mondja: „Te vagy a hibás!” A férj pedig visszamutat: „Nem, te vagy az!” Ez a kölcsönös vádaskodás nem is teremhet mást közöttük, mint feszültséget, és a szeretetteljes kommunikációnak vége. Mivel egyikük sem hajlandó megtörni, a helyzet hamarosan tűrhetetlenné válik, és legalább az egyikük fontolgatni kezdi, hogy felkeres egy ügyvédet. Képzeljük el, hogy egyszer csak valamelyikük új fényben látja meg Krisztus keresztjét; hogy hogyan, ezt sosem tudjuk meg, Istennek oly sok eszköze van. Az, aki annyira bizonygatta az igazát, meglátja a teljesen és örökkévalóan Igazat a teljesen romlottnak a helyén – bűnözőként meghalni bűnözők között (mindkét oldalán volt egy-egy), mintha Ő Maga is az lenne. Szavai rögtön akadozni kezdenek, és engedni fog.

Nagyon nehéz a kereszt árnyékában azt mondani, hogy igazunk van. Azt mondjuk, igazunk van, de teljesen igazak is vagyunk, úgy ahogyan az Úr volt igaz? Lehet, hogy a másik hibázott valamiben először, de vajon a mi reakciónk is nem volt-e hibás, borzasztóan hibás? A harag, a keserűség, a gonosz szavak, a gyűlölet – nem volt-e mind-mind rossz? Ha így tekintünk rá, nem mondhatjuk, hogy mi egyáltalán nem vagyunk hibásak, hogy nekünk teljes mértékig igazunk van. Távolról sem. A teljes mértékben Igaz mégis elfoglalta a teljes mértékben romlottnak a helyét, hogy megmentsen minket a bűneinkből. Miért nem foglaljuk el akkor mi is a hibásnak, a vétkesnek a helyét, és valljuk meg ezt? Pontosan ezt teszi ugyanis az, aki meglátja a keresztet. Ezt jelenti összetörtnek lenni.

Figyeljük meg, mi történik ezután! Az ember odamegy a másikhoz, nem azért, hogy vádolja, hanem azért, hogy saját magát vádolja, és bocsánatot kérjen a bűneiért és azért, ahogyan reagált. Ennek a hatása pedig oly gyakran az, hogy meglágyítja a másikat, aki szintén megvallja és megbánja azt, ami meg az ő szívében volt. Hamarosan pedig kölcsönös megbocsátás veszi át a kölcsönös vádaskodás helyét, és a korábban még egymással harcoló pár tagjaiból egymással megbékélt két bűnös lesz, együtt a kereszt lábánál. Egymás iránti szeretetük, amely rég elmúlt, most kezd visszatérni, méghozzá egyre növekvő mértékben. Épp ahogyan az Istenség összetöretése a kereszten a teremtmény összetörtetését is kiváltja, ugyanúgy a keresztnél járt teremtmény összetörése a másik teremtmény összetörése irányában hat, aki szintén a kereszthez jön – és újra eggyé lesznek.

Lehet, hogy nem minden esetben fog ez így működni, legalábbis nem azonnal. Ez nem valami trükk, amellyel a másikat bűnbánatra lehet indítani. Isten soha nem sérti meg az ember szabad akaratát, és a másik fél mindig visszautasíthatja, hogy megalázza magát. Egyedül a Szent Szellem tudja meglágyítani és meggyőzni, hogy fejet hajtson, de ebben hamarabb fogja használni a mi megtörtségünket, mint bármi mást. Értjük tehát, hogy többé nem a másik bűneire mutatunk, hanem csak megvalljuk a miénket, és a feszültség részben máris oldódott. Az a dolog, amivel a másik ütközött, nincs ott többé, és ez lehetővé teszi Istennek, hogy abban a szívben is végezze a munkáját. Legyünk tehát mi az elsők a keresztnél, ne a másikat várjuk! És ha ő nem is rögtön csatlakozik hozzánk, nekünk meglesz az az örömünk, hogy tudjuk, a mi bűneink ebben az ügyben le lettek mosva, és mi megbékéltünk Istennel. Újra és újra azt látjuk azonban, hogy Krisztus keresztje végül mindkét szívben győzedelmeskedik – és a gyermekek szívében is – és Istennek nagy-nagy dicsőséget szerez, hogy egy újabb családot állíthatott helyre.

Szemléltetésképpen hadd mondjak el két történetet. Az első azt mutatja be, mennyire szükségtelen a válóper, amikor a kereszt útja nyitva áll. Egy keresztény szolgáló ismerősöm elvett feleségül egy hívő nőt, aki nem sokkal azelőtt vált el az első férjétől, aki maga is hívő volt, és azután szintén újraházasodott. Jó kis felfordulás – egymástól elváló keresztények! És itt van még az elváltak újraházasodásának kérdése, amibe most nem szeretnék belemenni, mert valami más dolog miatt hozom fel ezt az esetet. Tűnjön bármilyen különösnek is, ez a hívő férfi egész addig nem elemezte ki alaposan, mi volt a baj az első házasságában, míg el nem vette feleségül a második asszonyt, aki feltárta előtte a maga problémáit, ő pedig a bűnbánat útját tanácsolta neki. Ennek következményeképpen az asszony meggyőződött róla, hogy vétkezett abban, ahogyan addig viselkedett, és megvallotta ezeket a bűneit. Később pedig úgy érezte, bocsánatkérő levelet kell írnia az első férjének. Néhány hónapig semmi válasz nem érkezett, majd egyszer csak egy levél jött, benne a volt férj válaszával, hogy már ő is látja, hol hibázott, és az asszony meg tud-e neki bocsátani. Látjuk-e, hogy soha nem kellett volna elválniuk, soha nem kellett volna megtörténnie velük ennek a szégyennek, és el lehetett volna kerülni a második házasság bonyodalmait (mert hogy voltak bonyodalmak), ha odamentek volna a kereszthez – de sajnos ehelyett a válóperes bíróságra mentek.

A második történet pozitív előjellel szemlélteti a kereszt dicsőséges győzelmét az ilyen ügyekben. Amikor Nagy-Britanniában jártam, meglátogattam egy kanadai barátom által szervezett alkalmat, amelyen az ottani ébredésről beszélt. A végén megkérdezte, hogy van-e valakinek hozzáfűzni valója az elhangzott üzenet szellemében. Egy mindenki számára ismeretlen asszony jött előre, és elmondta, hogy ő is kanadai, de épp Nagy-Britanniában jár, és látva, hogy az igeszolgáló szintén kanadai lesz ezen az alkalmon, úgy döntött, hogy eljön meghallgatni honfitársát. Elmondta, hogy habár maga is hívő keresztény, a férjével nem értették meg egymást, és annyira nehezen ment az együttélés, hogy úgy döntöttek, elválnak egymástól. A fiuk aligha remélhette, hogy lesz még otthona, ahova a távoli főiskoláról majd hazajöhet. A házaspár már megállapodott az időpontban, amikor aláírják a válást elindító papírokat, ám a megelőző napon megtudták, hogy a gyülekezetüket egy ébredési prédikátor látogatja meg. Úgy döntöttek, elmennek meghallgatni, de az este során Maga az Úr Jézus szólt hozzájuk, és mindketten meglátták a bűnüket az Ő világosságában. Odajöttek a kereszthez, és békességre leltek Istennel, és csodálatos helyreállásra egymással. Azonnal üzentek a fiuknak: „Mégis van hova hazajönnöd! Most már mindketten szeretjük az Urat!” Mintha mindez még nem lett volna elég, azt is elmesélte, hogy azt az otthont, amely a széthullás szélén állt, ma minden héten vagy harminc ember tölti meg, akik gyülekezetként összegyűlnek, és az Úrral való megtapasztalásaikról tesznek bizonyságot.

Elragadtatva hallgattuk ennek a házaspárnak a történetét, akik a válóperes bíróság helyett a kereszthez mentek, és ennek ilyen örömteli és dicsőséges következménye lett. Ha az Úr munkálkodásán így elmélkedünk, szívünk hálaadással énekli az Ő dicséretét, nagy örvendezéssel a győzelmek fölött, melyet dicsőséges kegyelmével szerzett.