A Föld legkorábbi korszakai – 9. Noé napjai (G.H. Pember)

PDF-ben a teljes 9. fejezet:

Nagy gyakorlati jelentősége van számunkra mindannak, ami Noé idejében történt.

Mózes első könyvének 6. fejezete Noé napjainak leírását tartalmazza, mely igen nagy jelentőséggel bír számunkra; Urunk ugyanis azt mondta, hogy a világiasság hasonló időszaka fogja végül kimeríteni Isten hosszútűrését a föld mostani lakói iránt, és el fog jönni tűzzel és forgószélhez hasonlóan gyors harci kocsijaival, hogy rájuk zúdítsa lángoló haragjának fenyítő tüzét, mert tűzzel és kardjával ítél meg az Úr minden testet (Ézs 66,15-16).

Nyilvánvaló kötelességünk tehát, hogy megvizsgáljuk, aszerint, amit Isten velünk erről közölt, hogyan növekedett egyre jobban és jobban a gonoszság és a romlottság az özönvíz előtti emberek körében; hogy megismerjük nem csak azt, hogyan vetették el, hanem azt is, hogyan öntözték, hogyan növekedett és hogyan ért be az a förtelmes termés, mely ellen a Mindenható sarlója végül lecsapott a mennyből; hogy meglássuk, hányféleképpen csábították az emberiséget a gonoszra, és hogyan következtek ezek egymás után, valamint hogy megfigyeljük, hogyan fejtették ki befolyásukat a társadalom gyorsan romlásnak indult tömegeire. Mert ha így teszünk, azzal felfegyverkezünk a körülöttünk napról napra szaporodó tévelygések és kísértések ellen, és képesek leszünk felismerni a saját korunk fenyegető jeleit.

Az akkori idők jellegzetességei. A népességnövekedés.

A gonoszság akkori vészterhes időszakának legelső jellemzője a népesség gyors növekedése volt (1Móz 6,1); ami önmagában is mindig nem csak afelé hatott, hogy terjessze, hanem hogy ugyanakkor fokozza is a bűnt. Mert a gonoszság minden formája, amely a gyéren lakott helyeken megtalálható, ugyanúgy jelen van a sűrű népességű helyeken is, csakhogy ezeken felül még számos olyan bűntípus megjelenik, mely kifejezetten a zsúfolt lakónegyedekre jellemző. Amikor pedig tömegesen vannak együtt, az emberek támogatják egymást a lázadásban, és hajlamosak sokkal merészebbeknek lenni, és Istennel szembeszegülni. A racionalizmus és az ateizmus erősségei mostani korunkban is mindig a nagyvárosokban találhatók.

A civilizáció, a művészetek és a tudomány gyors fejlődése.

A földi családok nem csak létszámban sokasodtak, hanem hatalmas fejlődést értek el a civilizációt és a tudást illetően is. Káin megtanította őket közösen letelepedni és városokat építeni (1Móz 4,17); és Lámek fiai – kiket kétségkívül sokan mások is gyorsan követtek – meghonosították a fémmegmunkálás technológiáját és a képzőművészetet, és törvénytelen eszközöket fejlesztettek ki arra, hogy kihúzzák magukat az átok által rájuk kirótt munka alól (1Móz 4,20-22). És abban a korban, amikor nem hetven-nyolcvan évig, hanem közel ezer évig éltek az emberek, az általuk összegyűjtött óriási mértékű tudás, tapasztalat és szakértelem a mi számunkra szinte felfoghatatlan gyorsasággal lendítette előre a tudományt, művészetet, s a fényűző civilizáció minden kellékének feltalálását és megalkotását.

Az özönvíz előtti ipar egyetlen feljegyzett példáját, a bárkát egy sétita építette; mérete mégis megegyezett a Great Eastern-nel, azzal a hajóval, mely néhány évvel ezelőtt olyan általános csodálatot váltott ki, és amelyet azóta sem tudtak túlszárnyalni.

Kétségtelen, hogy a Noé legkorábbi leszármazottjai által emelt hatalmas építmények közül sokat a hajdani pompára való emlékezés ihletett, valamint azok az elbeszélések, melyeket atyáiktól hallottak, kik életük egy részét az ember dicsőségének és elfajulásának abban a korábbi korszakában élték le. Ilyen lehetett a szó szerint a felhőket karcoló torony megépítésének merész gondolata; Babilon és Ninive hatalmas és gazdagon díszített épületei, valamint az első piramis rendkívüli szerkezete, mely olyan csillagászati tények pontos ismeretét tartalmazta, melyek legalábbis felérnek a modern tudomány büszke vívmányaival. Mert ne feledjük, hogy ezek a hatalmas vállalkozások mind abban az időben zajlottak, amikor Sém és testvérei még életben lehettek.

És nem szabad megfeledkeznünk az akkádok, „az ősi Babilónia satnya és ferde szemű népe” ősi civilizációjának felfedezéséről sem, akiknek puszta léte is ismeretlen volt számunkra még ötven évvel ezelőtt.

Nyelvük kihalt, de a középkori latinhoz hasonló szerepet tölthetett be a Krisztus előtti tizenhetedik században. Intellektuális hatásuk akkora volt, hogy Agade híres könyvtára, melyet Sarrukín (I. Szargon) alapított, tele volt könyvekkel, „melyeket vagy az akkád eredetiből fordítottak, vagy akkád szövegeken alapultak, és csupa, a régi nyelvhez tartozó szakkifejezést tartalmaztak”. A csillagászati részleg fennmaradt katalógusában útmutató található az olvasó számára, hogyan írja föl a kívánt tábla vagy könyv számát, és kérje aszerint a könyvtárostól. „A Sarrukín könyvtárosai által alkalmazott módszer a korábbi generációk tapasztalatai alapján alakulhatott ki.” Találhatnánk-e ennél erőteljesebb bizonyítékot „az irodalom és az oktatás fejlettségére, és olvasó emberek jelentős számára ebben a távoli korban”?

Bérósszosz szerint létezett egy özönvíz előtti „könyvváros” Babilóniában, és Ziuszudra, a káld Noé, „elásta könyveit Szipparban az özönvíz előtt, hogy majd újra elővehesse őket, miután kijött a bárkából”. De a hagyományt leszámítva, bizonyíték is van rá, hogy a nagyon korai időkben jól ismert könyvtárak működtek Urukban, Urban, Kútában és Larszában, melyekhez csillagászati obszervatóriumok és egyetemek csatlakoztak1.

Ha figyelembe vesszük ezen érvek jogos súlyát, beláthatjuk, hogy a civilizáció és a magas kultúra olyan tökéletességére jutottak el az özönvíz előtti emberek, mely után azóta is csak kullogunk, akármennyire büszkék is vagyunk a saját korunkra.

Káin és Sét családjának egyesülése.

Mivel az Ige többé nem említi a káinitákat különálló törzsként, és mivel a nyilván szintén megsokasodott sétiták közül egyedül egyvalaki vitetett föl Istenhez az eljövendő rossz elől, és csak nyolcan menekültek meg annak a rossznak az idején, világos, hogy a két család végül vegyülni kezdett, és tagjaik összeházasodtak egymással.

A sétitákat talán kezdték lenyűgözni a gonoszok intellektuális törekvései, élvezetközpontú társadalma és könnyű élete, jól érezték magukat a társaságukban, tetszett nekik az őket körbevevő luxus és a sok ügyes és ötletes találmány; végül teljesen elcsábultak, hogy felemás igába kössék magukat hitetlenekkel, és így a bűn örvényébe húzva, megszűntek különálló népnek lenni.

Szomorú és tanulságos következménye lett ennek a keveredésnek: mert amikor a szétválasztás ideje eljött, Jahvénak egyetlen igaz imádója sem volt található Noé családján kívül. Az emberek annyira a maguk bölcsességét helyezték előtérbe, és olyan kevésre tartották Istent, hogy a vallásosságuk a hősök, a saját híres vezetőik imádatának szintjére süllyedt (1Móz 6,4), akik mint Prométheusz, elhozták számukra találmányaikkal az élet szükséges és kellemes dolgait, és így elérték, hogy a Legfelsőbb Hatalom akarata ne tudjon megvalósulni abban az időszakban.

Bukott angyalok hatolnak be az emberek világába.

Majd új és megdöbbenő esemény szakadt a világra, és félelmetesen meggyorsította a gonoszság már addig is rohamos terjedését. „Látták az Isten fiai az emberek leányait, hogy szépek, és feleségül vették közülük mindazokat, akiket megkedveltek” (1Móz 6,2). Ezt az igét gyakran magyarázzák úgy, hogy mindössze Káin és Sét leszármazottjainak vegyes házasságát jelenti; a szakasz gondos vizsgálata azonban ennél sokkal mélyebb jelentést fed föl.

Azt írja, hogy amikor az emberek sokasodni kezdtek a föld színén, és leányaik születtek, Isten fiai látták az emberek leányait (1Móz 6,1-2). „Emberek” alatt mindkét esetben nyilvánvalóan az egész emberi fajt érti, Káin és Sét leszármazottjait egyaránt. Ezért az „Isten fiai”-t világosan megkülönbözteti az Ige Ádám nemzetségétől.

Isten fiai” angyali lények.

Továbbá, az a kifejezés, hogy „Isten (Elóhím) fiai” mindössze négyszer fordul elő az Ószövetség más helyein, és minden esetben vitathatatlanul angyali lényekre vonatkozik.

1Lásd Sayce Babylonian Literature (Babilóniai irodalom) c. művét.
(https://archive.org/details/b24857464/page/n1/mode/2up)