Hit a lélek megmentésére (Philip Mauro)

A teljes tanulmány (Philip Mauro: Isten zarándokai c. könyvének 16. fejezete) PDF-ben letölthető: Philip Mauro: Hit a lélek megmentésére

Részlet:

Amennyire jelen sorok szerzője tudja, a lélek üdvösségének témájával nem foglalkozik kielégítően egyik könyv sem, mely jelenleg (1912) Isten népéhez eljutott. Általánosságban véve úgy használják ezt a kifejezést, mintha a lélek üdvössége az egyén kárhozattól való megmenekülését jelentené, tehát, mintha a bűnös ember megigazításával és azzal az örök élettel lenne egyenértékű, mely az Isten evangéliumában való hit eredménye. Más szóval, az újonnan születést és a lélek üdvösségét egymás szinonimáiként használják, mintha ugyanazt jelentenék. A Szentírás szerint azonban ez a kettő nagyon különbözik. Minden egyes esetben, ahol a lélek üdvössége (megnyerése, megmenekülése) szóba kerül, ott egyértelműen valamilyen jövőbeli dologra történik utalás, mely ráadásul olyan feltételhez kötődik, mely az egyén magatartásától függ. Az örök élet Isten ajándéka, melyet minden hívő ingyen megkapott Krisztusban. A lélek üdvösségét azonban egyértelműen úgy adja elénk számos igehely, különösen az Úr saját szavai is, hogy ez nem ajándék, hanem jutalom, melyet szorgalommal, állhatatossággal és az Ő parancsainak való engedelmességgel lehet elnyerni.

A félreértés fő oka ennél a pontnál az, hogy nem teszünk különbséget a lélek és a szellem között, pedig az Ige e kettőt gondosan megkülönbözteti egymástól, és ezt meg is fogjuk mutatni. A dolognak ugyanis akkora jelentősége van, és olyan komoly következményekkel jár, hogy erőteljesen biztatjuk olvasóinkat, fordítsanak különös figyelmet az Úr Jézus szavaira és a többi idézett igeversre ebben a fejezetben.

Az egyik hely, ahol az Úr a lélek megnyeréséről, illetve elveszítéséről beszél, a Máté 16,25-27-ben található. Fontos megjegyeznünk, hogy a 25. versben szereplő szó [pszükhé], melyet néhány kivételtől [Csia L., Vida S.] eltekintve életnek fordítanak, ugyanaz a szó, mint amelyiket a 26. versben szinte minden verzió léleknek fordít: „Ha valaki énutánam akar jönni (kész utánam jönni, tehát eltökélte), tagadja meg magát és vegye fel a keresztjét, és kövessen engem, mert aki meg akarja menteni (tartani) a lelkét, elveszti azt, aki pedig elveszti (kész elveszíteni) a lelkét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de a lelkét kár éri (elveszti a lelkét), avagy mit adhat az ember cserébe a lelkéért? Mert az Emberfia eljön Atyja dicsőségében angyalaival, és akkor megfizet mindenkinek tevékenységéhez mérten (kinek-kinek tettei szerint).”

Világosan látható ebből az igeszakaszból, hogy a lélek elveszítése vagy megnyerése az ember saját döntésén múlik; és pontosan ugyanígy van a témával foglalkozó összes többi igerészben is. Azt is látjuk továbbá, hogy azok, akik azt választják, hogy most veszítik el a lelküket Krisztusért, akkor fogják megkapni jutalmukat (hogy újra megtalálják a lelküket), amikor az Emberfia visszatér ANGYALAIVAL az ATYJA DICSŐSÉGÉBEN. Már ebből az egyetlen igeversből is egyértelmű, hogy a lélek üdvössége nem az örök kárhozattól való megmenekülést jelenti. A bűnös embernek a bűn zsoldjából való megváltása nem az én megtagadásán, a kereszt felvételén és az Úr Jézus követésén múlik, mert ez Isten kegyelmének ajándéka, mely azonnal és örök érvénnyel adatik a bűnösnek abban a pillanatban, amikor hisz a megfeszített és feltámadott Megváltóban. Csakis a hívő képes úgy dönteni, hogy megtagadja önmagát, fölveszi a keresztet, és állhatatosan követi az Urat azon az úton, amelyen Ő járt. Azoknak, akik végig így tesznek, az Úr jutalmat ígér. Ez a jutalom pedig nem más, mint hogy az eljövendő korszakban megtaláljuk a lelkünket, melyet a mostaniban szándékosan elveszítettünk.

Ki kell tehát derítenünk, amennyire csak szorgalmas és imádságos kereséssel lehet, hogy az Úr mit értett azon, hogy valaki elveszíti és megmenti a saját lelkét. Ez az az üdvösség, melyet kezdetben az Úr hirdetett, „majd azok, akik hallották – tehát az apostolok –, megerősítettek számunkra” (Héb 2,3). Bármit is jelentsen a lélek megmentése, legalább az világos, hogy ez nem a bűnös embernek Isten kegyelméből, a Krisztusba vetett hit által történő megigazulására vonatkozik, hanem valamilyen jutalom-természetű dologra, mely azok elé lett kitűzve, akik már megigazíttattak. A lélek üdvössége nem olyasmi, amit a keresztény élet elején kapunk a földön, hanem olyan, amit ennek a végén nyerhetünk el.”

(…)

Az Úr Jézus abban a beszédében, melyre hivatkozni fogunk, megkülönbözteti az embert a lelkétől, olyannyira, hogy úgy beszél a lélekről, mint az ember tulajdonában lévő dologról, amit valaki meg tud tartani, vagy el tud veszíteni. Ezt a különbségtételt azonban napjaink teológiájából gyakorlatilag száműzték, de legalábbis teljesen félretették, annyira, hogy vannak, akik kifejezetten azt állítják, hogy a lélek magát az embert jelenti, valahányszor ez a szó előfordul a Bibliában.

Ennek a téves értelmezésnek a másik oka (ahogyan mi látjuk), hogy sok helyen nem figyelnek oda elég gondosan az Úr Jézus tulajdon szavaira. Nem is lehet vitatni vagy kétségbe vonni, mennyire értékesek azok az igék, melyeket az Úr saját véleményét tükrözik egy-egy adott dologgal kapcsolatban. Ezek „szellem és élet” (Jn 6,63). Ezeket a szavakat Urunk az Atya parancsára mondta, és ezek fogják megítélni azokat, akik nem fogadják be ezeket (Jn 12,47-50). Az Úr minden mondása Ő MAGA (Jn 8,25). Az Atya igéjének továbbadásával teljesedett be az a cél, amiért az Atya elküldte Őt a világba (Jn 17,8). Tanítványai felismerték, hogy „örök élet igéje van” Nála (Jn 6,68). Igéjének megtartása az Iránta való szeretet próbája, és nagy jutalom ígérete kapcsolódik hozzá. „Ha valaki szeret engem, az MEGTARTJA AZ ÉN IGÉMET.” „Mert MEGTARTOTTAD AZ ÉN KITARTÁSRA INTŐ IGÉMET.” (Jn 14,23; Jel 3,8;10). Ha azonban szégyelljük az Ő igéjét, az katasztrofális következményekkel fog járni (Mk 8,38).

Jóllehet ezek a súlyos és félreérthetetlenül világos kijelentések az Úr Jézus szájából származnak, be kell látnunk, hogy a mai tanításokban az Úr Jézusnak az evangéliumokban feljegyzett szavait egyértelműen alacsonyabb rendűként kezelik. Annak érdekében, hogy az egyes diszpenzácionalista (korszakos) nézeteket tartani lehessen, szükséges, hogy Krisztus testben végzett, földi szolgálatát pusztán a „zsidó maradékra” szűkítsék le, és kijelentéseit úgy kezeljék, mintha csak valami távoli közük lenne hozzánk, és nem vonatkoznának közvetlenül az Ő saját Testének tagjaira, a gyülekezetre.

A korszakos tanítás egyik következménye, hogy egyre inkább elhanyagolják az Úr szavait, ezen kívül számos szent szívét és lelkiismeretét teszi érzéketlenné az Úr egészséges buzdításaival és figyelmeztetéseivel szemben, hiszen ezekről azt tanítják, hogy úgy kell tekinteni őket, mintha csak Izrael egy jelentéktelen számú maradékára vonatkoznának. Egy másik következménye pedig ennek a tanításnak, hogy megvakította a szentek gondolkodását a lelkük üdvösségével kapcsolatos, mindent felülmúlóan fontos kérdéssel szemben; ugyanakkor, ezzel párhuzamosan a tantételeket tartalmazó apostoli levelek tanulmányozását emelték elsődleges fontosságúvá, a legnagyobb értékké pedig az vált, ha valaki képes megérteni a tanításokat, és azokat a helyes szófordulatokkal vissza tudja adni az elfogadott teológiai normák szerint. Aki ezekben vét, arra kíméletlenül lesújtanak; míg a Krisztus törvényének fajsúlyosabb dolgaiban – különösen a minden szentek iránti szeretetben – történő hiányossággal szemben közönyösek. Bizonyosan mondhatjuk, hogy „ezeket kellene tenni, és azokról sem megfeledkezni”.”

Tovább a teljes tanulmányra: Philip Mauro: Hit a lélek megmentésére

Ádám és az élet fája (Stephen Kaung)

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

“Ami a teremtést illeti, az ember teljesen készre lett formálva. Ami viszont Istennek az ember teremtésével kapcsolatos célját illeti, az még betöltésre vár, azt még be kell fejezni. Ez nagyon fontos. Ha csak a teremtés cselekedetét nézzük, úgy Isten az embert tökéletesre alkotta. Semmi sem hiányzott belőle, éppen úgy, mint egy kisbaba esetében. Amikor egy csecsemő megszületik, mindene tökéletes, ha csak a testének részeiről beszélünk. Mégis, ennek a babának fel kell növekednie az érettségre, felnőtt férfivá vagy nővé kell válnia. Ez a születés célja, és ennek fokozatosan kell kifejlődnie. Amikor Isten keze megalkotta az embert, tökéletesre alkotta, semmije sem hiányzott, azonban ami Isten célját illeti a megteremtésével kapcsolatban, annak még be kell teljesülnie és el kell végződnie. Honnan tudjuk ezt?

Isten az embert valójában egy edénynek formálta. Az edény nem a végcél; az edény csak egy eszköz a célhoz. Az edény arra való, hogy megtöltsék valamivel. Amikor az edény a megfelelő dologgal telik meg, akkor annak az edénynek a célja beteljesült. Tegyük fel, hogy készítettünk egy csészét. Lehet, hogy gyönyörű csésze lett, de ha nem töltjük meg vízzel, akkor soha nem teljesül be a vele kapcsolatos cél. Ha azonban a csésze megtelt vízzel, akkor elmondhatjuk, hogy a vele kapcsolatos szándékunk beteljesült.

Ne feledjük tehát, hogy az ember edénynek készült Isten számára, és nem valamilyen más célra készült. Csakis miután az ember meg lett töltve Istennel, akkor teljesülhet be Istennek az ember teremtésével kapcsolatos célja. Ezért van, hogy ha valaki nincs betöltve Istennel, akkor az mindig üres. Megtölthetjük arannyal, ezüsttel, de akkor is üres. Ahogyan Szent Ágoston mondta: „Ó, Isten, a lelkem soha nem talál nyugalmat, míg nem nyugszik meg Benned, mert a Te számodra lett teremtve.” Ezért, miután Isten az embert megteremtette, egy kertet ültetett, Éden kertjét. „Éden” azt jelenti, „élvezet, gyönyörűség”. Gyönyörkertet alkotott Isten. És ebben a kertben mindenféle gyümölcsfát ültetett. Ezek nem csak a szemnek voltak szépek, hanem enni is lehetett róluk. Minden gyümölcs az ember fizikai testének táplálását szolgálta. Isten megalkotta ezeket a fákat Éden kertjében, a kert közepében pedig elültette az élet fáját, az élet fája mellé pedig a jó és a rossz tudásának a fáját.

És Isten azt mondta az embernek: „A kert minden fájáról szabadon ehetsz, kivéve a jó és a gonosz tudásának fájáról. Mert azon a napon, amikor arról eszel, bizonyosan meghalsz.” Miért van az, hogy miután Isten megteremtette az embert, egy kertbe helyezte őt? Mondhatjuk, hogy azért, mert azt akarta, hogy az ember élvezhesse mindazt, amit Isten teremtett. Ez igaz is. De miért került az Isten által ültetett kert közepére az élet fája? Nem volt az embernek már eleve élete?

Az ember élő lélek. Az emberben megelevenítő élet van belül. Az ember járni, beszélni, gondolkodni tud; az ember sok mindent tud csinálni. Az ember él. Miért mondja akkor a Biblia hangsúlyozottan, hogy a kert közepébe ültette Isten az élet fáját? Mert az élet fája szimbolikusan Isten életét, az isteni életet jelképezi. Más szóval, Isten mintegy odatette a saját életét egy fa formájában. Miért teszi Isten az életét egy fa formájába? Azért, mert ez elérhetővé teszi az Ő életét az ember számára. Az ember le tudja szakítani a fa gyümölcsét, és meg tudja enni. Így az ember be tudja fogadni magába az isteni életet. Isten elérhetővé teszi az Ő életét az ember számára. Istent nem elégítette meg az, hogy pusztán embert teremtsen, hogy teremtett életet adjon neki. Isten szándéka az volt, hogy az embernek az Ő saját, nem teremtett, isteni, örökkévaló életét adja, hogy így Ő és az ember eggyé olvadhassanak. Ez Isten szándéka.

A kert közepében tehát ott volt az élet fája, és ez megmutatja nekünk Istennek az ember teremtésével kapcsolatos valódi szándékát. Isten azért teremtette az embert, hogy az ember Istent magába fogadhassa, és egyesüljön Istennel az életben, szeretetben és szándékban. Ez Isten célja. „Mert azokat, akiket előre ismert, előre el is rendelte, hogy hasonlók legyenek a Fia képmásához” (Róma 8,29). Isten azt akarja, hogy befogadjuk az Ő életét, és hasonlóvá váljunk az Ő egyszülött Fia képmásához, hogy olyanok legyünk, mint Ő.

Az élet fája mellé azonban Isten egy másik fát is elhelyezett, a jó és a gonosz ismeretének a fáját. Ez nem közönséges fa, nagyon is különleges. Nem almafa, körtefa vagy barackfa. Mindezek jó táplálékot adnak, gondoskodni tudnak a fizikai test tápanyagszükségletéről. Abban az időben az ember még nem evett húst, a gyümölcs volt a tápláléka. Isten testet adott az embernek, és ellátta mindazzal a jó táplálékkal, amire testének szüksége volt. A kert minden fája táplálékul szolgált a testnek, sok különféle ízzel, hogy ne váljon unalmassá vagy egysíkúvá. Isten tényleg szereti az embereket.

Ott van viszont az élet fája, melynek másféle gyümölcse van. Isteni életet ad nekünk; életet ad a szellemünknek, hogy bennünk lehessen Isten élete; bennünk, a szellemünkben. És ott van a jó és a rossz tudásának fája. Ez a fa különbözik a többitől. Ez az ismeret, a tudás fája. Milyen ismeretről van szó? A jó és a rossz ismeretéről.

Van, aki azt gondolja, hogy volt egy rossz fa is az Éden kertjében – a jó és a rossz tudásának fája. Gondoljátok, hogy Isten ültetne bármilyen rossz fát is az Éden kertjébe? Minden fa jó volt. A jó és a rossz tudásának fája sem rossz fa. Sőt, valójában az összes többinél jobb, a legjobbat, az élet fáját kivéve, mert az élet fája a szellemünk táplálására van. A jó és a rossz tudásának fája a lelkünknek szánt gyümölcs. A többi fa pedig a testünk táplálását szolgálja. Az ismeret, a tudás a lelkünk számára van. A világ minden ismerete közül nincs nagyobb, mint a jó és a gonosz ismerete.

Ma nagyon büszkék vagyunk rá, hogy a technológia korszakában élünk. Dicsekszünk a tudománnyal és a tudományos felfedezéseinkkel. Olyan sokra tartjuk a tudományt, mintha az lenne minden. De ne feledjük, a világ minden ismerete és tudása közül a legmagasabb ismeret nem a tudomány, nem a fizikai dolgok ismerete. A legmagasabb szintű tudás a jó és a rossz ismerete. Annak ismerete, hogy el tudjuk dönteni valamiről, hogy jó vagy rossz, hogy mi helyes és mi helytelen. Ez az erkölcsi ismeret, etika, logika, filozófia, racionális tudás. Semmi sincs magasabb a racionális tudásnál. Mi racionális lényeknek hívjuk magunkat, mert annyira racionálisak vagyunk, annyira logikus gondolkodásúak. Meg tudjuk ismerni, hogy mi jó és mi rossz. Ez a legmagasabb szintű tudás. Kínában az egész irodalmunkban, kultúránkban és oktatásunkban a racionális tudást tartjuk a legmagasabb szintű ismeretnek. Ez tehát nem rossz fa, de halált jelent, ha az élettől függetlenül jutunk hozzá.”

Tovább a teljes cikkre, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Izsák kútjai (Stephen Kaung)

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

“Mi a kút? Mi a különbség a kút és a folyó között? A folyó olyasvalami, amit Isten készített; a kút pedig olyan, amit az ember ás ki. Isten adja a vizet; a forrás ott van, de ki kell ásnunk a kutat ahhoz, hogy a vizet megtartsa, és meríteni lehessen belőle. Ez az a rész, amit az embernek kell elvégeznie. Van olyan rész, amit Isten végez. Ő adja a vizet; Ő adja az életet; Ő adja az élet Szellemét. De van egy olyan rész is, amit nekünk kell elvégeznünk. Nekünk is megvan a saját feladatunk. Ásnunk kell. Ki kell tisztítanunk az aljából a szennyet, az iszapot. Elő kell készítenünk, hogy üres legyen, azért, hogy Isten élete, az élet Szelleme megtölthessen bennünket, nem csak azért, hogy a mi szomjunkat oltsa, hanem azért is, hogy másoknak is vizet, életet adhasson. Ez az életünk gyakorlati oldaláról beszél, és ez olyasmi, amit cselekednünk kell.”

“Mindannyiunk számára szükséges, hogy meglegyen a saját szellemi tapasztalatunk. Kutakat kell ásnunk; ki kell tisztítanunk belőlük a földet; ki kell üríteni magunkat, hogy megtapasztalhassuk, ahogyan Szent Szellem megtölt bennünket, hogy megtapasztalhassuk az élet Szellemét. Eleink megtapasztalták Isten életét. Tapasztalati módon ismerték a Szent Szellemet, és gyakran újra fel kell fedeznünk ezeket a kutakat, melyeket ők már megástak előttünk.  Ha minden szellemi megtapasztalásunkon elsőként, a legelejétől kezdve kellene átmennünk, nem tudom, hány szellemi tapasztalatunk lehetne az életünk során. De Istennek hála, azok, akik előttünk jártak, sokféleképpen megtapasztalták Istent. Bár ezeket a kutakat betemették a filiszteusok, sokkal könnyebb újra kiásni a kutakat, mint egy teljesen újat ásni. Más szóval, milyen gyakran találjuk azt, hogy amikor azoknak a megtapasztalásairól vagy kijelentéseiről olvasunk, melyeket azok láttak vagy ismertek meg, akik előttünk jártak, Isten Szelleme segít nekünk újra felfedezni és újra megnyitni ezeket a kutakat. Amikor hallunk vagy olvasunk ezekről, belépünk azokba a tapasztalatokba, melyeken ők átmentek, de mi sokkal gyorsabban és sokkal könnyebben megszerezzük ezeket. Istennek hála ezért.

Tehát nem velünk kezdődik minden, hanem mi is részesülünk mindazokból a dolgokból, melyeket Isten eddig már valakinek odaadott. Ez a mi keresztény örökségünk. Kapunk valamit Pétertől, Páltól, Jánostól. Kapunk valamit Ágostontól, Luther Mártontól, Wesleytől, T. Austin-Sparkstól, mindazoktól a szentektől, akik előttünk jártak. Ástak, és rátaláltak a forrásokra. Megtalálták az élő vizet, de sajnos a filiszteusok mind betemették ezeket. De Istennek hála, mi újra felfedezhetjük őket! Amikor azonban újra rájuk bukkanunk, ne feledjük, hogy nekünk is kell valamennyit ásnunk! Nem csak arról van szó, hogy meghallgatunk vagy elolvasunk valamit – ettől még nem fogunk az ő megtapasztalásaikban részesülni. De miközben olvasunk vagy hallgatunk valamit, Isten Szelleme munkálkodni kezd bennünk, mi pedig kezdünk együttműködni vele azzal, hogy ásunk, hogy kitisztítjuk mindazt a földet, a szemetet, ami bele lett töltve a szívünkbe. És miközben ezt tesszük, mi is megtapasztaljuk azt, amit eleink elsőként megtapasztaltak. Igaz, hogy hozzánk másodkézből jutott el, de a mi megtapasztalásunk is első kézből való lesz. Nem pusztán közvetítő útján szerzett elmélet lesz, hanem első kézből való megtapasztalás, viszont sokkal gyorsabb és könnyebb módon szerzett megtapasztalás.

IZSÁK ÚJ KUTAKAT ÁS

Ez azonban nem elegendő. Izsák nem csak újraásta azokat a kutakat, melyeket Ábrahám ásott, és ugyanazokon a neveken nevezte őket, melyeket apja adott nekik, hanem Gerár völgyében Izsák új kutakat is ásott. Más szóval, amit eleinktől kaptunk, az jó és hasznos a számunkra, de nem elég. Nekünk is új megtapasztalásokra van szükségünk. Minden nemzedéknek hozzá kell tennie valamit. A mi generációnknak gazdagabbnak kell lennie, mint az előzőnek, és az elkövetkező nemzedéknek pedig gazdagabbnak kell lennie, mint mi vagyunk. Ennek így kellene lennie. Most is olvassuk azokat a könyveket, melyeket a hatodik, a tizenhatodik, a tizennyolcadik vagy a tizenkilencedik században írtak, és még mindig nagyon sok segítséget kapunk belőlük. Ugyanakkor sok olyan is van bennük, melyek már idejétmúltak. Ezért új kutakat kell ásnunk.”

Folytatás: (az összes rész 1-8-ig, egyben) PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8