„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát!” (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks-Fussuk_meg_kitartassal_az_elottunk_levo_palyat

„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát. Tekintsünk föl a hit szerzőjére és beteljesítőjére, Jézusra” (Héb 12,1-2, Békés-Dalos ford.).

„Nem tudjátok, hogy a pályán futók közül, habár mindnyájan futnak, mégis csak egy nyer pályadíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek!” (1Kor 9,24 – Csia).

„Jól futottatok; kicsoda gátolt meg titeket (…)? (Gal 5,7 – Károli).

„Fussuk meg”! Nem is annyira a futás vagy a verseny a lényeg, hanem a végcél, a pályadíj. Mi a célja a futásunknak? Az ezzel kapcsolatos elképzelések igen különbözőek, az evangélium hirdetése pedig legtöbbször pusztán a bűnbocsánatra és a mennybemenetelre szorítkozik. Amikor azonban az Újszövetséghez fordulunk – mely a végső tekintély ebben a kérdésben –, azt látjuk, hogy habár a menny, a dicsőség és az áldások is beletartoznak, de a valódi cél egy Személy. A pályadíjról kiderül, hogy az egy személy, és ez a személy nem más, mint az Úr Jézus Krisztus. A Héberekhez írt levélnek ezen a pontján már összegzést és buzdítást olvasunk, de ahhoz, hogy megérthessük e felszólítás erejét, nyilvánvalóan vissza kell mennünk e csodálatos írás elejéig.

A levél kezdetén az Úr Jézus személyének két-három jól ismert bemutatása egyikét találjuk. Biztosra veszem, hogy ha nem is Pál írta valójában, az író Pál iskolájához tartozott, különösen ami Krisztus páratlan nagyságának felfogását illeti. Az első öt versben Isten Fiának kimagaslóan szép bemutatását látjuk. Erre a Fiúra – Jézusra – kell néznünk, miközben futunk. Ő a cél: Ő a pályadíj! A levél legfőbb célja, hogy bemutassa az isteni teljességet és bevégzettséget Isten Fiában, és ezt a hit elé tárja, hogy a hit ezt megragadhassa és magáévá tehesse. Teljesség Krisztusban – mindenek egybefoglalása Őbenne. Bevégzettség Krisztusban – mindenek beteljesedése és megvalósulása Őbenne. Majd részletesebben megvizsgálja, hogy mi Ő, és mit tett; mi az Ő sokrétű képessége és szolgálata mint az Isten Fia; majd pedig arra buzdít, hogy mindezt jól szem előtt tartsuk, és fussuk meg a versenypályánkat úgy, hogy mindvégig a Krisztusban való teljesség és bevégzettség legyen a célunk. Földi életünk nem lesz elegendő arra, hogy elérjük ezt: az örökkévalóságra lesz szükség ahhoz, hogy felfedezzük, valójában mit jelent a teljesség.

Ha a cél és a pályadíj Krisztus, akkor a verseny abból fog állni, hogy legyőzzük mindazt, ami nem Krisztus. A keresztény élet nem más, mint pályafutás, méghozzá igen fárasztó és küzdelmes pályafutás, mely a lehető legnagyobb összpontosítást, odaszentelést és önátadást követeli meg tőlünk. Hiszen nem lehetséges semmilyen előrehaladás, hacsak nincs valami, ami ellen dolgozni kell, és bármily furcsának tűnjék is, a súrlódás szinte elengedhetetlennek tűnik a haladáshoz. Az ember nem futhat a jégen, és csak lassan és rossz hatásfokkal juthat előre mély homokban. Kell valami, ami ellen nyomást gyakorolhatunk, valami, ami az embenek ellentart, aminek ellen kell állni és amit le kell győzni. A versenyfutásunk tehát erről a győzelemről szól, és legfőképpen arról, hogy a természetest a szellemivel győzzük le. Tanulmányozott három szövegünkben három területet láthatunk, ahol erre a győzelemre van szükség a keresztény életben. Három ellentétpárt találunk.

1. Természetes értelem vagy a Szellem gondolata

Nézzük meg először, Pál mit mond a keresztény versenyfutásról a korinthusi levélben. Felszólította őket, hogy fussanak, és később hozzátette: „Én azért futok” (1Kor 9,26). Nem kell túl sokáig vizsgálódnunk, hogy felfedezzük, mi ellen kellett versenyt futnia annak, aki az akkori korinthusiak között élt. A levél a szellemi ember és a természetes ember közötti teljes ellentéttel kezdődik, és megmutatja, hogy ebben a versenyben a szellemi embernek a természetes ellen kell futnia, és le kell győznie. Figyelnünk kell arra, hogy nem arról van szó, hogy a természetes embert a természetes emberrel győzzük le – ez ugyanis reménytelen vállalkozás. Nem, a szellemi ember az új teremtés embere, Szellemtől született, és most a keresztény ember legmélyebb belső valósága. Arról van szó, hogy a keresztény ember lényén belül egyaránt ott létezik a természetes ember, aki mindig akadályozza Isten szándékait, valamint a „szív elrejtett embere”, akit a Szellem gondolata vezérel. A pályadíj elnyerése pedig annak az eredménye, hogy milyen mértékben növekedett az, ami Krisztusból való az ember életében, és hogy mennyire hagyta el, gyakran küzdelem által azt, ami nincs Krisztusból.

A levél nagy részében azt láthatjuk, hogyan viselkedik a természetes gondolkodás az Isten dolgaiban. A keresztények egymással való közössége, sőt, még az Úr asztala és a szellemi élet sok más fontos eleme is összekuszálódott és elhomályosodott, mert a korinthusiakat a saját természetes gondolkodásmódjuk irányította. Természetes értelmünk nagy akadályt jelent a versenyben, melyet futunk, minduntalan felbukkan a maga komplexusaival, érveléseivel, érdekeivel és módszereivel. Amikor a korinthusiak bekerültek a gyülekezetbe, elhagyták nyilvánvaló bűneiket, de áthozták magukkal ebbe az új tartományba is a régi, természetes gondolkodásmódot és logikát, amely a világhoz tartozott, nem pedig Isten Szelleméhez. Az apostol azonban rájuk szólt: „Bennünk ellenben Krisztus értelme van” (1Kor 2,16), így buzdította őket, hogy engedjék a keresztet a természetes és a szellemi gondolkodás közé állni.

Csakis úgy juthatunk el a Krisztus teljességére, ha elhagyjuk a természetes emberi gondolkozást, és egyre inkább a Krisztus értelmének útján haladunk előre. Mindenről, minden egyes értékítéletről, minden következtetésről, minden helyzetértékelésről, minden véleményről meg kell kérdeznünk az Urat: „Ez a Te gondolatod, Uram, vagy az enyém?” Néha úgy érezhetjük, hogy a legszilárdabb alapunk van arra, hogy egy bizonyos magatartást tanúsítsunk, vagy egy bizonyos következtetésre jussunk; úgy érezhetjük, hogy minden bizonyíték a birtokunkban van, ezért teljesen meg vagyunk győződve; és mégis lehet, hogy tévedünk.

Az ember, aki a korinthusi levelet írta, mély és keserű tapasztalatok árán jött rá, hogy ez így van. „Én természetesen azt gondoltam magamban, hogy a názáreti Jézus neve ellen sokat kell cselekednem” – mondta a Csel 26,9-ben. Senki nem volt, aki jobban meg lett volna győződve ügye helyességéről, mint a tarzuszi Saul. A benne végbement gyökeres fordulat, amikor Krisztushoz tért, ezt mondatta vele: „Gondolkodásmódom tekintetében mindvégig tévedtem.” E vallástétel után jól haladhatott előre a versenyben, mert mindig kész volt gondolkodását megfeszített Ura ítélethozatali hatásköre alá vonni. Ez a szellemi előrehaladás útja. Nem juthatunk túl messzire úgy, hogy közben a saját véleményünkhöz és a saját következtetéseinkhez ragaszkodunk, még ha mások támogatnak is ezekben; meg kell tanulnunk legyőzni természetes értelmünket a Krisztus értelmének való alávetés által. Ez elengedhetetlen, ha fejlődni szeretnénk szellemileg. A szellemi fejlődés pedig Krisztus növekedését jelenti – ezen kívül nincs más.

2. Természetes érzelmek vagy Krisztus szeretete

Pál azt írta a galatáknak: „Jól futottatok, mi akadályozott meg benneteket (…)?” Valami közbejött, és megakasztotta futásukat a szellemi küzdőtéren. Olyan súlyos dolog volt ez, hogy Pált lénye legmélyéig felkavarta. Úgy tűnik, hogy a galaták esetében is megint a természetes ember volt a tettes, de ezúttal a természetes érzelmek területén. Abban az állapotban lehettek, amely a köves helyre, a sekély talajba esett magnak felel meg Krisztus példázatában. A magot azonnal és örömmel befogadták, de azután a gyümölcstermés elmaradt. Vannak, akik így indulnak, nagy lelkesedéssel, és nagy felhajtással maguk körül, de azután nem haladnak állhatatosan tovább.

Ezek a galaták ilyenek voltak; rendkívül erőteljesen reagáltak, hangosan bizonygatták odaadásukat, de azután nagyon gyorsan kiszálltak a versenyből. Hogy miért? Mert az érzelmeik, az érzéseik szerint éltek, és ezek változékonyak voltak. Ez lehet persze vérmérséklet kérdése is, de valójában legtöbbünkben megtalálható valami hasonló tulajdonság. Válaszolunk egy felhívásra, valamilyen erőteljes érzelem hatása alá kerülünk, aztán meglankadunk. Az Úr Jézus szavaival élve: „Amint nyomorgatás vagy üldözés támad (…), azonnal megtántorodik” (Mt 13,21).

Világos tehát, hogy ha mindvégig ki akarunk tartani, akkor a természetes érzelmi életünknél nagyobb erőre van szükségünk. Az egyetlen reményünk, hogy ránk is igaz lehet, ami Pálra: „Krisztus szeretete szorongat” (2Kor 5,14). A szeretet hatóerejének kérdésében elmondhatatlan a különbség a természetes és a szellemi között. Az a szó, amelyet „szorongat”-nak fordítanak, ugyanaz, amelyet Jézus letartóztatásánál használ az ige, amikor azt mondja: „azok a férfiak, akik FOGVA TARTOTTÁK Jézust” (Lk 22,63). Megragadták, nem hagyták, hogy elmeneküljön, főnyereménynek tartották, és jutalmat vártak a letartóztatásáért. Ugyanígy kell Krisztus szeretetének megragadnia és fogva tartania minket, a Szellem hatalmas erejével győzedelmeskedve természetes érzelmeink fölött. Érzéseink jönnek és mennek; időnként erősek lehetnek, de olykor nagyon el is gyengülhetnek. Ha nem ismerünk valamit Krisztus szeretetének hatalmas szorításából, soha nem fogjuk végigfutni ezt a megerőltető pályát. Hiszen Krisztus szeretete jelenti Krisztus teljességét. Ha végül eljutunk erre a teljességre, az csakis az Ő szeretetének szorítása és megtartó ereje által történhet.

„Jól futottatok; ki akadályozott meg benneteket?” A válasz az, hogy TI voltatok, akik a saját érzéseitek erejéből futottatok; Isten hívására adott lelkes válaszképpen futottatok, mert valamikor hatással volt az érzelmeitekre.

A galatákhoz írt levél a Szent Szellem helyét hivatott hangsúlyozni a hívő ember életében, mert egyedül Ő képes ellátni bennünket a szeretet szükséges energiájával ahhoz, hogy jól fussunk tovább.

3. A természetes akarat vagy Isten akarata

Harmadik szövegrészletünk a Héberekhez írt levélből származik, és felszólítás formájában hangzik el: „Fussuk meg (…)”! Párhuzamot von Izraellel a pusztában, mint akik azokat példázzák, akik elindultak, de soha nem fejezték be a versenyt. Mi volt velük a baj? Van egy utalás az igében, ami kudarcuk titkos magjára tapinthat: „(…) nemzedék, amelynek szíve nem volt szilárd, és szelleme sem volt hű Isten iránt” (Zsolt 78,8). Ez úgy tűnik, hogy az akarat dolgában bekövetkezett valamilyen bukásra utal. Igaz, hogy a héberek, akiknek a levél íródott, megbotolhattak a természetes értelem és a természetes érzelmek területén, de a fő elesésük – mint Izrael esetében régen – az akarat területén történt. Akár gyengének, akár erősnek tartjuk ezt a természetes akaratot, alattomos hatással van a szellemi életünkre.

Valódi előrehaladás csak úgy lehetséges, ha ezt a természetes akaratot félretesszük Isten akaratáért. Hitünk nagy Szerzője ezen az alapon indulhatott el az Ő pályáján: „Íme, itt vagyok (…), hogy cselekedjem a te akaratodat, Istenem” (Héb 10,7). Micsoda küzdelmet kellett vívnia, hogy hű maradjon Isten akaratához! Még az Ő esetében is volt, amit alá kellett vetni vagy félretenni, pedig az Övé tökéletes természet volt. A mi természetünk messze nem tökéletes, így nyilvánvaló, hogy Isten akaratának le kell győznie bennünket, ha előre akarunk haladni a pályán.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy csak azért lehet lehetőségünk arra, hogy megismerjük Krisztus e mindent átfogó teljességét, mert Ő végtelenül képes az elengedésre. Ha nem így lenne, soha nem jött volna el hozzánk. Ha nem így lenne, soha nem tűrte volna el ezt a földi életet egyetlen napig sem. Krisztus mindent átfogó teljessége azért jöhetett el hozzánk, mert Ő végtelenül képes az elengedésre. A dicsőségének letételéről, az Önmaga megüresítéséről, a megaláztatásáról, a kereszthaláláról szóló történet soha nem íródott volna meg, ha nem lett volna képes minden ponton az elengedésre, és arra, hogy elfogadja Isten akaratát. „Ezért Isten is felmagasztalta őt, és olyan nevet ajándékozott neki…” (Fil 2,9). Isten akkor ad, amikor mi elengedünk. Akkor „fussuk meg kitartással”!

 

Forrás: Austin-Sparks.Net – Chapter 1 – The Race

Az igazság gyakorlása és a lelkiismeret (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2021. április 7-én. PDF a lenti linkre kattintva elérhető:

2021-04-07-radu_gavrilut_az_igazsag_gyakorlasa_es_a_lelkiismeretLetölt

Megtörtént velem, hogy voltam valahol, és a szívemen volt valami, amivel az Úr megáldott engem; ami annyira megérintett, hogy azt gondoltam, erről fogok beszélni. De mikor elkezdtem mondani, azt láttam, hogy a testvérek türelmetlenül fészkelődnek a székeiken. És mikor ezt észrevettem, rájöttem, hogy nem kell most ezekről a dolgokról beszélnem, amelyekkel az Úr engem megérintett. Nem szeretném persze, hogy a jelenlevők közül valaki olyan legyen, mint ahogy a Biblia írja: „sok mondanivalóm lett volna, de nem mondhatom el, mert nem vagytok készek rá”. Ezt mondta a levél szerzője a levél címzettjeinek. És sokszor gondolkoztam ezen, hogy melyek azok a dolgok, amelyek nekem nehéznek tűnnek; mi az, amit nem értek? Mi az, ami miatt én is fészkelődnék a székemen, mert nem tudnám megérteni, miről van szó?

Beszélgettem valakivel, és megkérdeztem tőle: gondolod, hogy az Úr csak eddig akarta, hogy eljuss, vagy többet szeretett volna megvalósítani az életedben? Persze, hisszük, hogy a mennybe jutunk, meg vagyunk váltva, elismerjük az Úr áldozatát, és ismerjük az Ő vére értékét. Persze, üdvösségünk van, de azt szeretném mondani, testvérek, hogy a helyzet nem éppen ilyen egyszerű, ha elemezni akarjuk és mélyebbre akarunk hatolni abban, amit az Úr meg akar tanítani. És nagyon nehéz megérteni azokat a dolgokat, amelyek maximális fontosságúak. Nem tudjuk ezeket olyan könnyen megérteni.

Egy alkalommal beszéltem arról, hogy Isten meg akarja szentelni a mi testünket, és mikor erről beszéltem, azt mondtam: nem a magatokéi vagytok. Áron vétettetek meg. És azt hiszem, hogy forradalmi hatása van az életünkben annak, ha elkezdjük megérteni, mi nem a magunkéi vagyunk; és hogy ez a test, amelyre lehet, hogy túlságosan nagy figyelmet fordítunk, az Úré. Nem az enyém, hogy azt tegyek vele, amit én akarok. Ezt könnyebb megérteni, mert: „a bűn ne uralkodjon a ti halandó testetekben” – írja Pál apostol a Szent Szellem által a Római levélben. És „ne szánjátok oda a ti tagjaitokat az igazságtalanság szolgáivá. Szánjátok oda magatokat Istennek!” Ne add a szemedet, a füledet és a szádat, hogy mindenfélét beszéljen, hanem add magad Istennek, mert Neki szüksége van a testedre. Testvérek, ezt könnyebb megérteni, ez kézzelfoghatóbb.

Ma nem szeretnék aprólékos magyarázatokba belemenni, csak néhány nagyon gyakorlati dolgot érintenék a legfontosabb részünkkel kapcsolatban, mely nem más, mint a mi szellemünk. És e miatt, mert annyira fontos, nagyon nehezen érthető. Mert a test valami kézzelfogható, érinthető, és megértem: itt a szemem, itt a fülem, itt a szám – kezdek valamit megérteni. A lábam a békesség hírnöke kell, hogy legyen. A kezemet az Úr számára kell használnom, és ezt nagyon könnyen meg tudom érteni. De nagyon nehéz megérteni azt, ami a szellemünkkel kapcsolatos. Pedig, testvérek, ez annyira fontos! A szellemünk működésének ismerete nélkül nem lehet szellemi életünk. És szeretném a szellemünk három funkciója közül az elsővel kezdeni. Ezek közül az első, ami nagyon fontos, a lelkiismeret.

Testvérek, mit gondoltok, miért kell egyes testvéreket figyelmeztetni, és szólni nekik, „ez a dolog nem helyes”? Miért? Egyszer valamilyen anyagot kellett vásárolnom. És egy testvér szólt: „gyere ebbe az üzletbe, mert ott nagyon nagy kedvezmény van!” De feltettem magamban a kérdést: honnan van ez a nagy kedvezmény? Mert örülünk annak, ha valahol nagy kedvezményt adnak. Végül megtudtam, hogy az, aki ezt a nagy kedvezményt adta, lopta az árut. Különböző módon ellopta az anyagot, és sokkal olcsóbban adta el. Azoknak, akik nagy mennyiségben vásárolnak, szoktak általában kedvezményt adni, de ő nagyon nagy kedvezményt adott. Megmondtam, hogy én nem vásárolok tőle. És miközben ezekre gondoltam, eszembe jutott az 50. Zsoltár: „Ha tolvajt látsz, mellé adod magad”. És miközben engem ez a Zsoltár megvizsgált, jött hozzám egy testvér, én pedig elmondtam neki, hogyan vizsgált meg az Úr, és mit mond ez a Zsoltár. Mire azt mondja: „én is éppen most készültem üzemanyagot venni valakitől olcsóbban, és még haza is hozta volna”. És ez a testvér is ráébredt, hogy nem szabad ilyen dolgot tenni, mert ha ezt teszed, a tolvaj mellé adod magad.

És nézzétek, mi történik, ha a tolvaj mellé adjuk magunkat. 50. Zsoltár, 15-23: „és hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem. A gonosznak pedig ezt mondja Isten: miért beszélsz te rendeléseimről, és veszed szádra az én szövetségemet? Hiszen te gyűlölöd a fenyítést, és hátad mögé veted rendeléseimet! Ha lopót látsz, mellé adod magad, és ha paráznákat, társalkodol velük. A szádat gonoszságra tátod, és a nyelved csalárdságot sző. Leülsz és felebarátodra beszélsz, anyád fiát is megszidalmazod. Ezeket teszed, és én hallgassak? Azt gondolod, olyan vagyok, mint te? Megfeddelek téged, és elédbe sorozom azokat. Értsétek meg ezt, ti Istent felejtők, hogy el ne ragadjalak menthetetlenül. Aki hálával áldozik, az dicsőít engem, és aki az útjára vigyáz, annak mutatom meg Istennek szabadítását.”

A lelkiismeretnek az igazságossághoz van köze. A lelkiismeret szoros kapcsolatban van az igazságossággal. Honnan tudhatjuk, hogy egy dolog igazságos-e vagy sem? Nem tudhatjuk! Emlékeztek, mikor Dávid bűnt követett el, és Nátán elment hozzá, Dávid nagyon nyugodt volt. Nátán a lelkiismeret hangja volt azonban Dávid számára. Dávid meglátta ezt, és megvallotta és megbánta a bűnét. Honnan tudhatom én ezt: „leülsz és felebarátodra beszélsz, anyád fiát is megszidalmazod. Ezeket cselekedted és hallgattam”. De testvérek, a lelkiismeret úgy működik, mint ahogy Illéssel is történt az 1Királyok 19-ben, amikor nagyon erős szél, tűz, és földindulás jött, és az Úr nem volt ezekben – és akkor Illés halk és szelíd hangot hallott: mit csinálsz itt, Illés? Ha ezt a halk és szelíd hangot halljuk, az nagyon mélyre hatol, és gyökeresen megváltoztatja a dolgokat. Testvérek, ez nem úgy működik, hogy ismerjük a Bibliát, és megértjük, amit olvasunk. Ez nem elég. Fontos, hogy csendben várjunk az Úrra, és meg tudjuk hallani, amit az Úr szól hozzánk. Miért van ez a testvérek közt hogy „felebarátod ellen beszélsz”? Nem feddi meg őket a lelkiismeretük? Nem. Mert nem hallják meg az Úr hangját, aki mondja nekik: „Nem jó az, amit teszel! Nem helyes! Változtatnod kell a dolgokon!” És ez nagyon fontos, hogy halljuk, hogy csendben legyünk, és meglássuk, mit akar az Úr mondani. Nagyon sok igevers van, ami figyelmeztet.

Mikor János legutoljára megírta a három levelét, addigra a kereszténység már nagyon eltávolodott a kezdeti állapottól. Például, ki az igaz(ságos)? Azt gondoljuk, hogy az, aki hisz Jézusban. De nézzétek, mit ír itt, a 1János 3,7-ben – sajnos a fordításunkban nem jön át jól, de így hangzik: „Fiacskáim, senki el ne tévelyítsen benneteket: aki igazság(osság)ot cselekszik [folyamatosan], az igaz(ságos), amiként Ő is igaz(ságos).” Testvérek, senki el ne hitessen benneteket! Ez az igazság(osság), amiről itt szó van, gyakorlati igazság(osság). Egy testvér nemrég mondta el, hogy volt valami üzlete egy másik testvérrel, aki nem velünk jár, és elmesélte, hogy csapta be őt ez a testvér. Én is ismerem, akiről szó van, nagyon sok mindent tud, ismeri jól a Bibliát, de vajon miért csapta be ezt a testvért? Vajon tudatában volt annak, hogy becsapta? Én azt hiszem, testvérek, hogy néha csak annyit látunk, mint egy jéghegy csúcsa, valami kicsi kilátszik a víz színén. És nem tudjuk, mi van alul. Honnan tudjuk, hogy mi az igazságot gyakoroljuk-e? Mert a lelkiismeretünk a Szent Szellem által megvilágítva azt mondja: így van.

Egyszer egy testvér el akarta adni az autóját. Ez 1990 előtt történt. Én tudtam, hogy sok problémája van az autónak, és ha elmondta volna, mi minden baja van ennek a kocsinak, akkor lehet, hogy még neki kellett volna fizetnie, hogy valaki megvegye. Tudjuk, hogy akkor nem voltak más autók, egyedül a Dacia létezett, és ezt mindenki meg tudta javítani. És azt kérdeztem a testvértől: Testvér, meg fogod mondani milyen hibái vannak az autónak? Vonogatta a vállát, és nem tudom, végül mit tett, hogy végül is megmondta-e vagy sem, ez nem az én felelősségem, de azt gondoltam: vajon igazságosan jár el? Vajon a mi cselekedeteidben igazságosan járunk el? Meg fogjuk mondani az igazat? Vagy rejtegetni fogjuk azt? De testvérek, itt azt mondja az ige: Ezeket teszed, és én hallgassak? Azt gondolod olyan vagyok mint te? Azt gondolod, hogy nem láttam? Láttam!

Testvérek, a lelkiismeret nagyon fontos. Csak a Szent Szellem által megvilágított lelkiismeret tudja nekünk megmutatni, hogy igazságos-e vagy sem az, amit teszünk. Nézzétek, mit mond Pál apostol a 2Korinthus 1,12-ben: „mert a mi dicsekedésünk ez: lelkiismeretünk bizonyságtétele, hogy isteni őszinteséggel és tisztasággal, nem (hús)testi bölcsességgel, hanem Isten kegyelmével forgolódtunk a világon, kiváltképpen pedig ti köztetek.” Tehát a mi dicsekedésünk a mi bizonyságunk, amit a mi lelkiismeretünk ad, hogy a világban és kiváltképpen veletek szemben, isteni szentségben és tisztaságban jártunk. Milyen bizonyság ez, testvérek! A mi dicsekedésünk az, amit a mi lelkiismeretünk ad.

Ma este nem akarok a szellem többi funkciójáról beszélni, de még valamit szeretnék mondani. A testvér azt mondta, hogy a mi első reakciónk az öröm lesz, mikor a mennyben leszünk. Én remélem, hogy az öröm lesz. De a mi lelkiismeretünknek működnie kell, testvérek. Mert mi nagyon könnyen félrevezethetők vagyunk. Láttuk mit ír az 1Jánosban, ahonnan olvastam: „Fiacskáim, senki el ne tévelyítsen benneteket!” Ne hagyjátok magatokat becsapni, ne gondoljátok, hogy igazak vagytok, ha nem gyakoroljátok az igazságot. Ne legyenek ezek csak szavak a mi életünkben.

Most szeretnék arról beszélni, hogy Pál nagyon hűséges volt a judaizmushoz és nagyon ellene volt a kereszténységnek. És akkor, mikor Istvánt megkövezték, ő is ott volt, és őrizte azoknak a ruháit, akik megkövezték Istvánt. És látta István arcát ragyogni, és a lelkiismeretét ez megérintette. Tehát, ami ott történt, az csoda volt. A következőt zárójelben mondom. Gondolkoztam azon, hogy mikor Izsákot az apja az oltárra tette, már nem volt ártatlan kisgyermek, hanem már serdülőkorú volt. És látta az apját, ahogy veszi a kést, és hallotta az égből a hangot, amely megállította Ábrahámot, hogy ne ölje meg, és levette őt az oltárról. Sokszor gondoltam erre, hogy az ő életét nagyon befolyásolhatta ez az esemény, ami a Mórija hegyén történt. Mindig emlékezett erre. Zárójel bezárva. Tehát Pál, miután tanúja volt ennek a jelenetnek, hogy István arca fényleni kezdett, és azokat a szavakat mondta: „Uram, ne tulajdonítsd nekik ezt a bűnt”, Pál elsötétült lelkiismeretét megérintette az Úr. És tudjátok, mit tett ezután? Még nagyobb düh és harag lett benne a keresztények iránt, mert el akarta nyomni a lelkiismerete hangját, amely szólt hozzá. De mert tudatlanságban volt, az Úr ott volt a nyomában. És végül az Úr megérintette őt, és a lelkiismerete megvilágosodott.

Tudjátok, mit jelent, a rossz lelkiismerettől megtisztított szív? Azt jelenti, hogy a lelkiismeretünk mércéje más lesz, már nem az, ami volt. Pál ezt mondta: „én mindig jó lelkiismerettel éltem”. Igen, neki jó lelkiismerete volt, de a mérce nem volt jó. Amikor a mérce magasabbra került, és Isten lett számára a mérce, ezeket a szavakat mondta: „ebben gyakorlom magam, hogy mindig jó lelkiismeretem legyen Isten és emberek előtt”. Mi lesz a mi válaszunk, ha az Úr megmutat valamit? Mert mikor az Úr megmutat valamit, a mi hozzáállásunk az engedelmesség kell legyen. És ha így járunk el, akkor még több világosságot nyerünk, és egyre érzékenyebbek leszünk az iránt, amit az Úr meg akar mutatni. Ez nagyon fontos.

De testvérek, tudjátok mi történik? Észrevettem, hogy nagyon sok keresztény nem tud különbséget tenni a lelkiismeret hangja és a gonosz vádaskodása között. Ha a gonosz vádolja a lelkiismeretünket, akkor ez a dolog nagyon össze fog zavarni, nem fogjuk tudni, mihez kezdjünk, mit tegyünk, körülöttünk minden ködös lesz. Nagyon egyszerű, mit kell tennünk ilyenkor. Ha meglátjuk, hogy ki van a dologban, akkor kérjük az Urat, hogy az Ő vére fedezzen be a gonosz vádjaival szemben. Az Úr vére meg tud őrizni a gonosz vádaskodásától? Bizonyosan! Ha a szívünk nem vádol, bátorságunk van. Ha bűnt követtünk el, a bűnt meg kell vallani, és akkor az Úr Jézus vére megtisztít attól a bűntől. Nincs többé róla emlékezet. Ha valaki emlékeztet a múltbeli bűneinkre, az a gonosz. A gonosz nem alszik, testvérek.

Nagyon csodálkozom, hogy sok testvér szeretne nagyon nyugodt keresztény életet élni. Megtérnek az Úrhoz, és azt hiszik, hogy egy nap úgy lesz, hogy minden dolog szép lesz, minden rózsaszínű lesz, nagyon nyugodtan megyünk előre az Úrral, nem lesznek problémák. És néha, mikor azt hisszük, hogy így lesznek a dolgok, arra ébredünk, hogy jön valaki és megzavarja a nyugalmunkat. És akkor nagyon szomorúak leszünk. Ma is mondtam egy testvérnek: testvér, nem az a probléma, hogy ilyen dolgok történnek, hanem az a kérdés, hogy mi hogyan reagálunk ezekben a helyzetekben, mert mi nem tudunk a helyzetekkel harcolni. Ezek jönnek; mikor mi nyugodtan ülünk, jön egy testvér a gyülekezetbe, aki meg akar minket tanítani a türelemre. De a kérdés az, mikor jön valaki, és az evangéliumot hirdeti, odafordulunk-e az Úrhoz; és nem egy emberre nézünk, aki közénk jött, hanem az Úrra, és ezt mondjuk: Uram, szeretném megnyitni a szívemet Előtted! Így akarok lenni, ne legyek az, aki saját magával foglalkozik, és mikor jön az Úr és szól, csak sokára ébredek fel, hogy tulajdonképpen az Úr volt itt.

Egyszer voltam valahol egy gyülekezetben, és már untam az egészet és fáradt is voltam, mert nagyon korán keltem, hogy tíz órára odaérjek az alkalomra. És már semmi jóra nem számítottam, azt mondtam, ez egy újabb kudarc. És ahogy ott ültem és hallgattam, az Úr irgalmas volt hozzám és egyszer csak észrevettem valamit. Tudjátok, testvérek, miért nevezi kenetnek az Ige a Szent Szellemet? Nagyon érdekes: „a kenet megtanít mindenre”. Ott, az eredetiben ez a szó főnév is és ige is. Nagyon érdekes a görög nyelv, hogy valami egyszerre lehet főnév is és ige is. És tudjátok mit tapasztaltam, miközben ott egy testvér beszélt? Testvérek, ha szellemileg képes vagy megérteni a dolgokat, ezek a helyzetek nagyon ritkák, éppen úgy, mint Éli idejében. Az emberek beszélnek, és nem érzed hogyan, de belül valami megken. Így éreztem én akkor. Amilyen fáradt voltam, egyszeriből felébredtem, és azt mondtam: az Úr van itt, az Úr szava visszhangzik! Ez nagyon nagy dolog. Az Úr van itt! Tudjátok, hogy történt a Tibériás tengerénél, mikor meglátták az Urat a parton, azt mondták: az Úr van ott! Felébredtek. Ha az Úr van ott, fel kell ébrednünk.

Amikor a lelkiismeretünk megfedd, az Úr van ott. De ugyanakkor megfeddhet a gonosz is, de ő tulajdonképpen nem megfedd, hanem vádol. Különbséget fogsz tenni a két hang között? Különbséget kell tegyél. Mert ha az Úr megfedd, olyan mintha azt mondanám: „Testvér, vétkeztél, mert tegnap nem jól szóltál”. Nagyon világosan lehet tudni, hogy miről van szó. Ha azt mondanám: „Testvér, te egy sunyi ember vagy”, akkor nem tudná, hogy mit tegyen. Mit akar ez mondani? Mikor az Úr megfedd, tudod, hogy az Úr az. Dávid azt mondta, mikor az Úr megfeddte: az én vétkem szüntelenül előttem forog. Tudom, hogy mit tettem.

Az Úr munkálkodjon testvérek, hogy különbséget tudjunk tenni, és minél inkább hallgatunk arra, amit az Úr megmutat, annál több világosság jön az életünkbe. És a mi életünk növekedni fog. Az élet nem növekszik, ha nem szokunk hozzá, hogy meghalljuk, ha az Úr megfedd. A mi lelkiismeretünk hangja, Isten által megvilágítva. Testvérek, az Úr áldjon meg titeket.

A lélek üdvössége (Watchman Nee)

A teljes könyv letölthető PDF-ben (a fordító anonim).

Watchman Nee: A lélek üdvösségeLetölt

“Olyan téma előtt állunk, melyre tudomásom szerint sok hívő ember soha nem figyelt föl. Ez a lélek üdvösségének problémája. Amikor a megváltás kérdéséhez közelítünk, van egy dolog amire nagyon fontos, hogy figyeljünk: lényeges a különbség a szellem és a lélek közt. A fenti Ige egyértelműen bizonyságot tesz arról, hogy az ember három fő részből áll: szellem, lélek és test. A szellem az a képesség, mellyel az ember kapcsolatban tud lenni Istennel; és ezzel a képességgel az állatok nem rendelkeznek. Ezért az embernél alacsonyabbrendűek: az állatok nem képesek Istent imádni. Másrészt: a lélek az a szerv az emberben, amely által van az értelem, az akarat és az érzelem. Ez olyan dolog, melyben osztozunk az állatvilággal, hiszen az állat is a lelke által él. Végül: a test az a részünk, amely segítségével érintkezünk az anyagi világgal. Mivel mi, emberi lények, szellem, lélek és test vagyunk: kell, hogy a megváltás is érintse mind a három részt.

„Hogy a szellem megmentessék az Úr Jézus napján…”( I. Kor. 5,5.) Ez az Ige a szellem megváltásáról szól. „…azaz a mi testünk megváltását.”( Róm. 8,23.) Itt a test megváltásáról van szó. De amit mi most meg akarunk vizsgálni az a lélek üdvössége. Ennek érdekében figyelmesen nézzük végig az Újszövetséget, hogy hol van megemlítve a lélek üdvössége. Csak így érthetjük meg annak valódi jelentését.”

„Akkor így szólt Jézus a tanítványaihoz: Ha valaki énutánam akar jönni,
tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem. Ezért aki meg akarja menteni életét: elveszti azt, aki pedig elveszti életét énérettem (az én kedvemért): megtalálja azt. Mert mit használ az embernek ha az egész világot megnyeri is, de életét elveszti. Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő életéért? Mert az embernek Fia eljön Atyjának dicsőségében, az Ő angyalaival,
és akkor megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint. Bizony mondom nektek: Azok között akik itt állnak vannak némelyek, akik sehogy sem kóstolják meg a halált, míg meg nem látják az embernek Fiát eljőni az Ő királyságában.” ( Máté 16,24 – 28)

„Akkor így szólt Jézus a tanítványaihoz…” Ebből megtudjuk azt, hogy ami ezután következik az nem a kívülállóknak szól, hanem az Ő tanítványainak. Ha tanítványok, akkor megváltott hívőkről van szó. Ezért ne feledjük, hogy Jézus most közvetlenül a megváltott szentekhez szól s nem a megváltatlan bűnösökhöz.

„Ha valaki énutánam akar jönni…” Azaz: ha valaki a megváltottak közül követni akarja az Urat… Egy megváltott tanítvány, akinek külön ez a vágya, hogy kövesse az Urat. A „kövessen engem” adja a kulcsot az ezután következő feltételekhez.

„Tagadja meg magát…” Az önmegtagadás azt jelenti, hogy semmibe veszem magamat, lemondok kiváltságaimról. Megtagadni magamat nem más, mint az, hogy nem önmagamnak élek, félreteszem (mellőzöm) magamat Isten kedvéért. Csak az ilyen ember képes követni az Urat. Dehát ez magától értetődő, hiszen hogyan követheti az az ember az Urat, aki a maga akaratát követi?!

„Vegye föl keresztjét, és kövessen engem…” Ez még mélyebb dolog, mint az önmegtagadás. Mert az önmegtagadás az énem figyelmen kívül hagyása, viszont a kereszt fölvétele az Istennek való engedelmesség. Az utóbbi pedig azt jelenti, hogy elfogadom azt, amit Isten elhatározott felőlem, és hajlandó vagyok szenvedni az Ő akaratából. Ha megtagadjuk magunkat és fölvesszük a keresztet, akkor igazán követhetjük az Urat.

„Ezért aki meg akarja tartani (menteni) életét: elveszti azt, és aki elveszti életét énérettem: megtalálja azt.” Az eredeti görög szövegben itt az élet szó helyett a „ psuche” áll, ami azt jelenti, hogy lélek. Ebből kifolyólag a fenti Ige a lélek megmentéséről illetve elvesztéséről szól. Tehát innét kapunk világosságot felvetett témánkat illetően.

Az „ezért” kötőszó összekapcsolja az előtte és az utána álló szöveget. Ez a szó segít belátnunk, hogy az előtte álló „tagadja meg magát, és vegye föl keresztjét” mondás ugyanarra utal, mint utána a lélek megmentése illetve elvesztése.

„Ezért aki meg akarja menteni lelkét …” Ez a fordítás így arra az emberre utal, aki bár vágyik követni az Urat, de nem akarja megtagadni magát és fölvenni a keresztet. A görög szöveg tehát segít megértenünk valamelyest a lélek megmentését. Az ilyen ember vonakodik semmibe venni az énjét, lemondani önnön kiváltságairól és szenvedésnek alávetni önmagát az Istennek való engedelmesség érdekében. Így felismerhetjük, hogy a lélek megtartásának (megmentésének) lényege pontosan az ellentéte az önmegtagadásnak és kereszt fölvételének. Ha valaki tudja: mi az önmegtagadás és mit jelent a kereszt hordozása, akkor az azt is tudja, hogy mire utal önnön lelkünk megmentése (megtartása).

Az Úr azt mondja nekünk: ha valaki tekintettel van önmagára, azaz nem hajlandó megtagadni önmagát, fölvenni a keresztet és szenvedni az Istennek való engedelmesség végett, akkor végül el fogja veszíteni lelkét. Aki a fenti értelemben próbálja megtartani (megmenteni) lelkét, az a jövőben — eredményképpen — elveszti a lelkét. Elveszteni a lelket azt jelenti, hogy a végén szenvedni és elveszteni mindazt, amiben örömét leli az ember. Tehát az az ember nem kapja meg azt, amit keres.

„Aki elveszti életét énérettem…” Ez az, amit önmegtagadásnak és kereszthordozásnak nevez az Ige. Elveszteni a lelket a jelenben ugyanaz, mint megtagadni önmagamat. Isten megengedi, hogy megtalálja az az ember a lelkét (a jövőben), aki (most) Őérte lemond a lelki örömökről és szenved Isten akarata szerint. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy aki az Úr kedvéért megtagadja saját elképzeléseit és vágyait, hogy azokat ne elégítsék ki e világ dolgai, és sok szenvedést tűr el: az, egy „másik” időben, részesülni fog az Úr örömében. (magy. ford. megj.: A másik idő: jutalomosztás Krisztus ítélőszékénél.)

Tanulmányozva a fenti igeverset megérthetjük, hogy mit is jelent a lélek üdvössége. A lélek megmentése (megtartása) alatt azt értjük, hogy az ember boldogságot és örömet nyer szívének teljes kielégítésére. A lélek elvesztése pedig az örömökről illetve a vágyak kielégítéséről való lemondás.

Tehát a lélek elvesztése (mely megkívánja az önmegtagadást és a kereszthordozást) semmiképpen sem az, amit általában a lélek „elkárhozásának (meghalásának)” nevezünk. Másrészt: az Úr azt mutatja nekünk, hogy a lélek megmentése (megtartása) az, ha valaki nem tagadja meg magát és nem veszi föl a keresztjét. Ezek a fogalmak nincsenek rokonságban a szokásos „megmentetik” és „elkárhozik (‘örökre’ elveszik)” kifejezéseinkkel. De ez egyértelmű, hiszen ha a lélek megmentése (megtartása) az örök életet jelentené, akkor miért mondja azt az Úr Jézus, hogy annak az embernek el kell vesztenie lelkét az Úrért. Ha a lélek elvesztése a tűznek tavába jutásra utalna, akkor Isten nemde azt kérné tőlünk, hogy a tüzes tóba igyekezzünk kerülni Őérte ?! Következésképpen jelen igeversünknek egyáltalán semmi köze az örök élethez vagy a tűznek tavához. A vers első részében álló „elveszti azt (a lelkét)” és a második részében álló „elveszti életét (lelkét)” kell, hogy ugyanazt jelentsék. Ha a „valaki meg akarja menteni életét: elveszti azt.” azt jelentené, hogy aki nem tagadja meg magát az a tűznek tavába kerül, akkor a „valaki elveszti életét énérettem: megtalálja azt” mondat nem utalna másra, minthogy: aki az Úrért a tűznek tavába megy annak örök élete van. De ez abszurdum lenne. Tehát a valódi lényeg a következő: ha egy megváltott hívő keresztyén nem engedi, hogy lelke most szenvedjen akkor a jövőben fog szenvedni. De, ha megengedi, hogy lelke szenvedjen most az Úrért akkor nem fog szenvedni a jövőben.

Ráadásul: ha a lélek üdvössége az örök élet birtoklását jelentené (de nem azt jelenti), akkor a lélek elvesztése a tűz tavába jutást jelezné. De így nem egyeztethetnénk össze az Úr Jézus korábbi megjegyzéseit az itteniekkel. Mert az Úr itt a tanítványaihoz szól, akik már elnyerték az örök életet. És tudjuk, hogy aki nem keresztyén az nem tudja megtagadni magát, sem a keresztet fölvenni és az Urat követni. Amikor Isten azt akarja, hogy egy személynek örök élete legyen, akkor azt kéri tőle hogy higgyen, és nem az önmegtagadást követeli. Csak az képes önmegtagadóan élni, fölvenni a keresztet és követni az Urat, akinek örök élete van. Egy bűnösnek, aki még nem nyert örök életet nem arra van szüksége, hogy megpróbálja követni az Urat, hanem: hogy higgyen az Úrban.

„Mert mit használ az embernek ha az egész világot megnyeri is, de életét elveszti. Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő életéért?” Itt is „élet” helyett „lélek” áll az eredeti görög szövegben. Itt az Úr folytatja annak magyarázatát, hogy milyen haszontalan dolog az, ha valaki most menti meg lelkét, és később elveszti azt. Ezen Ő azt érti, hogy ha egy személy nem tagadja meg magát, nem veszi föl a keresztet, sem nem követi Őt egészen szorosan, hanem ehelyett lelkének kielégítésére annak vágyai szerint cselekszik, akkor eljön majd az az idő, amikor elveszti lelkét, bár korábban az egész világot megnyerte. Bár sok kellemes dologban volt része lelke kívánságait követve, végül, azt mondja az Úr, vissza kell fizetnie mindent lelke örömeinek elvesztésével. Az Úr nézőpontjából sokkal jobb a végén megnyerni a lelket, mint most. Semmi nem adható váltságul a lélek végső kielégítéséért. Így a lelket most elveszteni sokkal jobb, mint a végén.

„Aki meg akarja menteni (tartani) életét: elveszti azt.” Ha valaki megmenti (megtartja) most a lelkét, mikor fogja elveszteni azt? „És aki elveszti életét énérettem: megtalálja azt.” Mikor is találja meg az ember az ő életét? Ugyanabból az igeversből látjuk, hogy az Úr így válaszol erre a kérdésre: „Mert az embernek Fia eljön Atyjának dicsőségében, az Ő angyalaival, és akkor megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint.” (Máté 16,27. vers).

„Cselekedetei szerint…” azt jelenti, hogy aszerint amit az egyes ember tesz jelen életében. Ezek a cselekedetek két kategóriába sorolhatók: (1.) megmenteni (megtartani) a saját lelket most, és (2.) elveszteni lelkünket a jelenvaló világban az Úrért. „Megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint”  tehát az Úr azt teszi, hogy elveszíti az a lelkét, aki most megmentette (megtartotta) azt, és megnyeri az a lelkét, aki a jelen világban az Úrért elvesztette azt. És mikor fog ez megtörténni? Az Ő eljövetelének idejében. Tehát legyünk tökéletesen tisztában azzal, hogy ha valaki a hústest dolgaival törődik, önnön lelkének gyönyörűségét keresi, és elutasítja a Krisztusért való szenvedést, akkor az Úr feddésében fog majd részesülni, sőt: talán sírásban és fogcsikorgatásban is lesz része, ahelyett, hogy az Ő dicsőségében örvendhetne az Úr jövetelekor. Viszont, ha saját jogairól lemond, teljesen elkülönül a világtól, és hűségesen engedelmeskedik Isten akaratának: akkor dicséretet kap az Úrtól, és élvezheti az Úr örömét szívének teljes kielégítésére.

Az Úr jövetele és jutalomosztása főleg a királyságban a Vele való uralkodással van kapcsolatban (ill. arra vonatkozik). Hiszen itt maga az Úr rögtön tájékoztat minket arról is, hogy hogyan fog eljönni. A 28. versben azt mondja az Úr: „…látják az embernek Fiát eljőni az Ő királyságában.”. Itt az Úr arra utal, hogy amikor Ő eljön a Földre uralkodni ezer esztendeig, akkor a hívők közül lesznek, akik vele együtt uralkodnak majd, míg a többiek nem.

Így tanulmányozott Igénknek lényege az, hogy a tanítványokat, akik hittek az Úrban és örök életet nyertek, két csoportra ossza. Az egyik csoport megtagadja önmagát és fölveszi keresztjét ; a másik csoport nem teszi egyiket sem. Az egyik csoport lemond mindenről az Úrért és elveszti a lelkét, míg a másik e világ örömeit igyekszik megnyerni önmagának és nem akarja elveszteni a lelkét. Krisztus tanítványa az, akit az Úr elkülönített a bűnösök közül. És az Úr újból külön fog választani egy csoportot: az önmegtagadó tanítványokat a nem önmegtagadó tanítványoktól. Tudnunk kell, hogy a jövőben a királyságban betöltött pozíciónk a jelen cselekedeteinken múlik. Ami ma nyereséget jelent, az a jövőben is nyereséget fog jelenteni; s ami ma veszteséget jelent az a jövőben is veszteséget fog jelenteni. Ha ma a nyereség e világ megnyerését és a szenvedések elkerülését jelenti, akkor a jövőben a nyereség az önmegtagadók számára a szenvedést nem ismerő világ elnyerése lesz. Ha ma a veszteség a világtól való elpártolást és a saját akaratom figyelmen kívül hagyását jelenti, akkor a jövőben a veszteség a nem önmegtagadók számára az akkori világ örömeinek elvesztését és vágyaik kielégítetlenségét fogja jelenteni. Az Úr ezen azt érti, hogy mindazok, akiket ma kielégít a világ: elvesztik azt a jutalmukat, hogy a jövőben együtt uralkodjanak Vele. Következésképpen a lélek üdvössége alapvetően különbözik attól, amit mi általában a szellem üdvösségének nevezünk (hiszen az utóbbi az örök élet birtoklását jelenti).

Hogyan mentetik meg a lélek? „Ami Szellemtől született szellem az.” ( János 3,6.) János ev. 3. része alapján tudjuk azt, hogy aki hisz, annak örök élete van. A hívő ember szelleme meg van mentve. Ezek szerint a szellem üdvössége az örök élet birtoklását jelenti. De hogyan mentetik meg a lélek? A Máté 16 azt mondja nekünk, hogy ha elvesztjük lelkünket az Úrért, akkor mentetik meg az. Ezért a szellem üdvössége az örök élet birtoklása, míg a lélek üdvössége a királyság elnyerése.

Szellemem azáltal mentetik meg, hogy Krisztus hordozta a keresztet énérettem ; lelkem pedig azáltal, hogy én hordozom a keresztemet magam számára.

Szellemem megmentetik, amiért Krisztus letette az Ő életét énérettem ; lelkem pedig azért, amiért megtagadom magam és követem az Urat.

A szellem megmentése a hit alapján áll: egyszer hitt valaki, és a kérdés örökre el van döntve, megingathatatlanul. A lélek megmentése az Úr követésének alapján áll: ez egy életet végigkísérő dolog, egy versenypálya, ahol célba kell érni.

A szellem hit által mentetik meg, mert „aki hisz a Fiúban örök élete van.” ( János 3,36.). A lélek cselekedetek által mentetik meg, mert „…akkor (az Úr) megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint.” ( Máté 16,27.). Amint a szellem megmentetik, az örök élet biztosítva van. Ha a pokol összes démona felkelne is megkísérteni engem: nem tudnának a pusztulásba kergetni. Ha az angyalok a mennyből alászállnának azért, hogy leigázzanak, megigézzenek engem: akkor sem tudnának a pusztulásba juttatni. A Szentháromság-Isten pedig ezt nem teszi meg. (magy. ford. megj.: hiszen akkor saját akaratával kerülne szembe.) Azonban a lélek megmentése nem befejezett, mert a lélek üdvösségét az Úr visszatérésekor fogja minősíteni.

A szellem üdvössége ma dől el, hiszen aki hisz az Úrban annak örök élete van. Azonban a lélek üdvössége az ember Fiának visszajövetelekor lesz értékelve.

A szellem üdvössége egy most megkapott ajándék , mert „…úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta…” ( János 3,16.). Ellenben a lélek üdvössége egy jövőben elnyerhető jutalom, amelyet az Úr visszatértekor kapnak meg azok, akik hűségesen követték Őt.”

Tovább:

watchman_nee_a_lelek_udvossegeLetölt

Hit a lélek megmentésére (Philip Mauro)

A teljes tanulmány (Philip Mauro: Isten zarándokai c. könyvének 16. fejezete) PDF-ben letölthető: Philip Mauro: Hit a lélek megmentésére

Részlet:

Amennyire jelen sorok szerzője tudja, a lélek üdvösségének témájával nem foglalkozik kielégítően egyik könyv sem, mely jelenleg (1912) Isten népéhez eljutott. Általánosságban véve úgy használják ezt a kifejezést, mintha a lélek üdvössége az egyén kárhozattól való megmenekülését jelentené, tehát, mintha a bűnös ember megigazításával és azzal az örök élettel lenne egyenértékű, mely az Isten evangéliumában való hit eredménye. Más szóval, az újonnan születést és a lélek üdvösségét egymás szinonimáiként használják, mintha ugyanazt jelentenék. A Szentírás szerint azonban ez a kettő nagyon különbözik. Minden egyes esetben, ahol a lélek üdvössége (megnyerése, megmenekülése) szóba kerül, ott egyértelműen valamilyen jövőbeli dologra történik utalás, mely ráadásul olyan feltételhez kötődik, mely az egyén magatartásától függ. Az örök élet Isten ajándéka, melyet minden hívő ingyen megkapott Krisztusban. A lélek üdvösségét azonban egyértelműen úgy adja elénk számos igehely, különösen az Úr saját szavai is, hogy ez nem ajándék, hanem jutalom, melyet szorgalommal, állhatatossággal és az Ő parancsainak való engedelmességgel lehet elnyerni.

A félreértés fő oka ennél a pontnál az, hogy nem teszünk különbséget a lélek és a szellem között, pedig az Ige e kettőt gondosan megkülönbözteti egymástól, és ezt meg is fogjuk mutatni. A dolognak ugyanis akkora jelentősége van, és olyan komoly következményekkel jár, hogy erőteljesen biztatjuk olvasóinkat, fordítsanak különös figyelmet az Úr Jézus szavaira és a többi idézett igeversre ebben a fejezetben.

Az egyik hely, ahol az Úr a lélek megnyeréséről, illetve elveszítéséről beszél, a Máté 16,25-27-ben található. Fontos megjegyeznünk, hogy a 25. versben szereplő szó [pszükhé], melyet néhány kivételtől [Csia L., Vida S.] eltekintve életnek fordítanak, ugyanaz a szó, mint amelyiket a 26. versben szinte minden verzió léleknek fordít: „Ha valaki énutánam akar jönni (kész utánam jönni, tehát eltökélte), tagadja meg magát és vegye fel a keresztjét, és kövessen engem, mert aki meg akarja menteni (tartani) a lelkét, elveszti azt, aki pedig elveszti (kész elveszíteni) a lelkét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de a lelkét kár éri (elveszti a lelkét), avagy mit adhat az ember cserébe a lelkéért? Mert az Emberfia eljön Atyja dicsőségében angyalaival, és akkor megfizet mindenkinek tevékenységéhez mérten (kinek-kinek tettei szerint).”

Világosan látható ebből az igeszakaszból, hogy a lélek elveszítése vagy megnyerése az ember saját döntésén múlik; és pontosan ugyanígy van a témával foglalkozó összes többi igerészben is. Azt is látjuk továbbá, hogy azok, akik azt választják, hogy most veszítik el a lelküket Krisztusért, akkor fogják megkapni jutalmukat (hogy újra megtalálják a lelküket), amikor az Emberfia visszatér ANGYALAIVAL az ATYJA DICSŐSÉGÉBEN. Már ebből az egyetlen igeversből is egyértelmű, hogy a lélek üdvössége nem az örök kárhozattól való megmenekülést jelenti. A bűnös embernek a bűn zsoldjából való megváltása nem az én megtagadásán, a kereszt felvételén és az Úr Jézus követésén múlik, mert ez Isten kegyelmének ajándéka, mely azonnal és örök érvénnyel adatik a bűnösnek abban a pillanatban, amikor hisz a megfeszített és feltámadott Megváltóban. Csakis a hívő képes úgy dönteni, hogy megtagadja önmagát, fölveszi a keresztet, és állhatatosan követi az Urat azon az úton, amelyen Ő járt. Azoknak, akik végig így tesznek, az Úr jutalmat ígér. Ez a jutalom pedig nem más, mint hogy az eljövendő korszakban megtaláljuk a lelkünket, melyet a mostaniban szándékosan elveszítettünk.

Ki kell tehát derítenünk, amennyire csak szorgalmas és imádságos kereséssel lehet, hogy az Úr mit értett azon, hogy valaki elveszíti és megmenti a saját lelkét. Ez az az üdvösség, melyet kezdetben az Úr hirdetett, „majd azok, akik hallották – tehát az apostolok –, megerősítettek számunkra” (Héb 2,3). Bármit is jelentsen a lélek megmentése, legalább az világos, hogy ez nem a bűnös embernek Isten kegyelméből, a Krisztusba vetett hit által történő megigazulására vonatkozik, hanem valamilyen jutalom-természetű dologra, mely azok elé lett kitűzve, akik már megigazíttattak. A lélek üdvössége nem olyasmi, amit a keresztény élet elején kapunk a földön, hanem olyan, amit ennek a végén nyerhetünk el.”

(…)

Az Úr Jézus abban a beszédében, melyre hivatkozni fogunk, megkülönbözteti az embert a lelkétől, olyannyira, hogy úgy beszél a lélekről, mint az ember tulajdonában lévő dologról, amit valaki meg tud tartani, vagy el tud veszíteni. Ezt a különbségtételt azonban napjaink teológiájából gyakorlatilag száműzték, de legalábbis teljesen félretették, annyira, hogy vannak, akik kifejezetten azt állítják, hogy a lélek magát az embert jelenti, valahányszor ez a szó előfordul a Bibliában.

Ennek a téves értelmezésnek a másik oka (ahogyan mi látjuk), hogy sok helyen nem figyelnek oda elég gondosan az Úr Jézus tulajdon szavaira. Nem is lehet vitatni vagy kétségbe vonni, mennyire értékesek azok az igék, melyeket az Úr saját véleményét tükrözik egy-egy adott dologgal kapcsolatban. Ezek „szellem és élet” (Jn 6,63). Ezeket a szavakat Urunk az Atya parancsára mondta, és ezek fogják megítélni azokat, akik nem fogadják be ezeket (Jn 12,47-50). Az Úr minden mondása Ő MAGA (Jn 8,25). Az Atya igéjének továbbadásával teljesedett be az a cél, amiért az Atya elküldte Őt a világba (Jn 17,8). Tanítványai felismerték, hogy „örök élet igéje van” Nála (Jn 6,68). Igéjének megtartása az Iránta való szeretet próbája, és nagy jutalom ígérete kapcsolódik hozzá. „Ha valaki szeret engem, az MEGTARTJA AZ ÉN IGÉMET.” „Mert MEGTARTOTTAD AZ ÉN KITARTÁSRA INTŐ IGÉMET.” (Jn 14,23; Jel 3,8;10). Ha azonban szégyelljük az Ő igéjét, az katasztrofális következményekkel fog járni (Mk 8,38).

Jóllehet ezek a súlyos és félreérthetetlenül világos kijelentések az Úr Jézus szájából származnak, be kell látnunk, hogy a mai tanításokban az Úr Jézusnak az evangéliumokban feljegyzett szavait egyértelműen alacsonyabb rendűként kezelik. Annak érdekében, hogy az egyes diszpenzácionalista (korszakos) nézeteket tartani lehessen, szükséges, hogy Krisztus testben végzett, földi szolgálatát pusztán a „zsidó maradékra” szűkítsék le, és kijelentéseit úgy kezeljék, mintha csak valami távoli közük lenne hozzánk, és nem vonatkoznának közvetlenül az Ő saját Testének tagjaira, a gyülekezetre.

A korszakos tanítás egyik következménye, hogy egyre inkább elhanyagolják az Úr szavait, ezen kívül számos szent szívét és lelkiismeretét teszi érzéketlenné az Úr egészséges buzdításaival és figyelmeztetéseivel szemben, hiszen ezekről azt tanítják, hogy úgy kell tekinteni őket, mintha csak Izrael egy jelentéktelen számú maradékára vonatkoznának. Egy másik következménye pedig ennek a tanításnak, hogy megvakította a szentek gondolkodását a lelkük üdvösségével kapcsolatos, mindent felülmúlóan fontos kérdéssel szemben; ugyanakkor, ezzel párhuzamosan a tantételeket tartalmazó apostoli levelek tanulmányozását emelték elsődleges fontosságúvá, a legnagyobb értékké pedig az vált, ha valaki képes megérteni a tanításokat, és azokat a helyes szófordulatokkal vissza tudja adni az elfogadott teológiai normák szerint. Aki ezekben vét, arra kíméletlenül lesújtanak; míg a Krisztus törvényének fajsúlyosabb dolgaiban – különösen a minden szentek iránti szeretetben – történő hiányossággal szemben közönyösek. Bizonyosan mondhatjuk, hogy „ezeket kellene tenni, és azokról sem megfeledkezni”.”

Tovább a teljes tanulmányra: Philip Mauro: Hit a lélek megmentésére

Ádám és az élet fája (Stephen Kaung)

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

“Ami a teremtést illeti, az ember teljesen készre lett formálva. Ami viszont Istennek az ember teremtésével kapcsolatos célját illeti, az még betöltésre vár, azt még be kell fejezni. Ez nagyon fontos. Ha csak a teremtés cselekedetét nézzük, úgy Isten az embert tökéletesre alkotta. Semmi sem hiányzott belőle, éppen úgy, mint egy kisbaba esetében. Amikor egy csecsemő megszületik, mindene tökéletes, ha csak a testének részeiről beszélünk. Mégis, ennek a babának fel kell növekednie az érettségre, felnőtt férfivá vagy nővé kell válnia. Ez a születés célja, és ennek fokozatosan kell kifejlődnie. Amikor Isten keze megalkotta az embert, tökéletesre alkotta, semmije sem hiányzott, azonban ami Isten célját illeti a megteremtésével kapcsolatban, annak még be kell teljesülnie és el kell végződnie. Honnan tudjuk ezt?

Isten az embert valójában egy edénynek formálta. Az edény nem a végcél; az edény csak egy eszköz a célhoz. Az edény arra való, hogy megtöltsék valamivel. Amikor az edény a megfelelő dologgal telik meg, akkor annak az edénynek a célja beteljesült. Tegyük fel, hogy készítettünk egy csészét. Lehet, hogy gyönyörű csésze lett, de ha nem töltjük meg vízzel, akkor soha nem teljesül be a vele kapcsolatos cél. Ha azonban a csésze megtelt vízzel, akkor elmondhatjuk, hogy a vele kapcsolatos szándékunk beteljesült.

Ne feledjük tehát, hogy az ember edénynek készült Isten számára, és nem valamilyen más célra készült. Csakis miután az ember meg lett töltve Istennel, akkor teljesülhet be Istennek az ember teremtésével kapcsolatos célja. Ezért van, hogy ha valaki nincs betöltve Istennel, akkor az mindig üres. Megtölthetjük arannyal, ezüsttel, de akkor is üres. Ahogyan Szent Ágoston mondta: „Ó, Isten, a lelkem soha nem talál nyugalmat, míg nem nyugszik meg Benned, mert a Te számodra lett teremtve.” Ezért, miután Isten az embert megteremtette, egy kertet ültetett, Éden kertjét. „Éden” azt jelenti, „élvezet, gyönyörűség”. Gyönyörkertet alkotott Isten. És ebben a kertben mindenféle gyümölcsfát ültetett. Ezek nem csak a szemnek voltak szépek, hanem enni is lehetett róluk. Minden gyümölcs az ember fizikai testének táplálását szolgálta. Isten megalkotta ezeket a fákat Éden kertjében, a kert közepében pedig elültette az élet fáját, az élet fája mellé pedig a jó és a rossz tudásának a fáját.

És Isten azt mondta az embernek: „A kert minden fájáról szabadon ehetsz, kivéve a jó és a gonosz tudásának fájáról. Mert azon a napon, amikor arról eszel, bizonyosan meghalsz.” Miért van az, hogy miután Isten megteremtette az embert, egy kertbe helyezte őt? Mondhatjuk, hogy azért, mert azt akarta, hogy az ember élvezhesse mindazt, amit Isten teremtett. Ez igaz is. De miért került az Isten által ültetett kert közepére az élet fája? Nem volt az embernek már eleve élete?

Az ember élő lélek. Az emberben megelevenítő élet van belül. Az ember járni, beszélni, gondolkodni tud; az ember sok mindent tud csinálni. Az ember él. Miért mondja akkor a Biblia hangsúlyozottan, hogy a kert közepébe ültette Isten az élet fáját? Mert az élet fája szimbolikusan Isten életét, az isteni életet jelképezi. Más szóval, Isten mintegy odatette a saját életét egy fa formájában. Miért teszi Isten az életét egy fa formájába? Azért, mert ez elérhetővé teszi az Ő életét az ember számára. Az ember le tudja szakítani a fa gyümölcsét, és meg tudja enni. Így az ember be tudja fogadni magába az isteni életet. Isten elérhetővé teszi az Ő életét az ember számára. Istent nem elégítette meg az, hogy pusztán embert teremtsen, hogy teremtett életet adjon neki. Isten szándéka az volt, hogy az embernek az Ő saját, nem teremtett, isteni, örökkévaló életét adja, hogy így Ő és az ember eggyé olvadhassanak. Ez Isten szándéka.

A kert közepében tehát ott volt az élet fája, és ez megmutatja nekünk Istennek az ember teremtésével kapcsolatos valódi szándékát. Isten azért teremtette az embert, hogy az ember Istent magába fogadhassa, és egyesüljön Istennel az életben, szeretetben és szándékban. Ez Isten célja. „Mert azokat, akiket előre ismert, előre el is rendelte, hogy hasonlók legyenek a Fia képmásához” (Róma 8,29). Isten azt akarja, hogy befogadjuk az Ő életét, és hasonlóvá váljunk az Ő egyszülött Fia képmásához, hogy olyanok legyünk, mint Ő.

Az élet fája mellé azonban Isten egy másik fát is elhelyezett, a jó és a gonosz ismeretének a fáját. Ez nem közönséges fa, nagyon is különleges. Nem almafa, körtefa vagy barackfa. Mindezek jó táplálékot adnak, gondoskodni tudnak a fizikai test tápanyagszükségletéről. Abban az időben az ember még nem evett húst, a gyümölcs volt a tápláléka. Isten testet adott az embernek, és ellátta mindazzal a jó táplálékkal, amire testének szüksége volt. A kert minden fája táplálékul szolgált a testnek, sok különféle ízzel, hogy ne váljon unalmassá vagy egysíkúvá. Isten tényleg szereti az embereket.

Ott van viszont az élet fája, melynek másféle gyümölcse van. Isteni életet ad nekünk; életet ad a szellemünknek, hogy bennünk lehessen Isten élete; bennünk, a szellemünkben. És ott van a jó és a rossz tudásának fája. Ez a fa különbözik a többitől. Ez az ismeret, a tudás fája. Milyen ismeretről van szó? A jó és a rossz ismeretéről.

Van, aki azt gondolja, hogy volt egy rossz fa is az Éden kertjében – a jó és a rossz tudásának fája. Gondoljátok, hogy Isten ültetne bármilyen rossz fát is az Éden kertjébe? Minden fa jó volt. A jó és a rossz tudásának fája sem rossz fa. Sőt, valójában az összes többinél jobb, a legjobbat, az élet fáját kivéve, mert az élet fája a szellemünk táplálására van. A jó és a rossz tudásának fája a lelkünknek szánt gyümölcs. A többi fa pedig a testünk táplálását szolgálja. Az ismeret, a tudás a lelkünk számára van. A világ minden ismerete közül nincs nagyobb, mint a jó és a gonosz ismerete.

Ma nagyon büszkék vagyunk rá, hogy a technológia korszakában élünk. Dicsekszünk a tudománnyal és a tudományos felfedezéseinkkel. Olyan sokra tartjuk a tudományt, mintha az lenne minden. De ne feledjük, a világ minden ismerete és tudása közül a legmagasabb ismeret nem a tudomány, nem a fizikai dolgok ismerete. A legmagasabb szintű tudás a jó és a rossz ismerete. Annak ismerete, hogy el tudjuk dönteni valamiről, hogy jó vagy rossz, hogy mi helyes és mi helytelen. Ez az erkölcsi ismeret, etika, logika, filozófia, racionális tudás. Semmi sincs magasabb a racionális tudásnál. Mi racionális lényeknek hívjuk magunkat, mert annyira racionálisak vagyunk, annyira logikus gondolkodásúak. Meg tudjuk ismerni, hogy mi jó és mi rossz. Ez a legmagasabb szintű tudás. Kínában az egész irodalmunkban, kultúránkban és oktatásunkban a racionális tudást tartjuk a legmagasabb szintű ismeretnek. Ez tehát nem rossz fa, de halált jelent, ha az élettől függetlenül jutunk hozzá.”

Tovább a teljes cikkre, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Izsák kútjai (Stephen Kaung)

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

“Mi a kút? Mi a különbség a kút és a folyó között? A folyó olyasvalami, amit Isten készített; a kút pedig olyan, amit az ember ás ki. Isten adja a vizet; a forrás ott van, de ki kell ásnunk a kutat ahhoz, hogy a vizet megtartsa, és meríteni lehessen belőle. Ez az a rész, amit az embernek kell elvégeznie. Van olyan rész, amit Isten végez. Ő adja a vizet; Ő adja az életet; Ő adja az élet Szellemét. De van egy olyan rész is, amit nekünk kell elvégeznünk. Nekünk is megvan a saját feladatunk. Ásnunk kell. Ki kell tisztítanunk az aljából a szennyet, az iszapot. Elő kell készítenünk, hogy üres legyen, azért, hogy Isten élete, az élet Szelleme megtölthessen bennünket, nem csak azért, hogy a mi szomjunkat oltsa, hanem azért is, hogy másoknak is vizet, életet adhasson. Ez az életünk gyakorlati oldaláról beszél, és ez olyasmi, amit cselekednünk kell.”

“Mindannyiunk számára szükséges, hogy meglegyen a saját szellemi tapasztalatunk. Kutakat kell ásnunk; ki kell tisztítanunk belőlük a földet; ki kell üríteni magunkat, hogy megtapasztalhassuk, ahogyan Szent Szellem megtölt bennünket, hogy megtapasztalhassuk az élet Szellemét. Eleink megtapasztalták Isten életét. Tapasztalati módon ismerték a Szent Szellemet, és gyakran újra fel kell fedeznünk ezeket a kutakat, melyeket ők már megástak előttünk.  Ha minden szellemi megtapasztalásunkon elsőként, a legelejétől kezdve kellene átmennünk, nem tudom, hány szellemi tapasztalatunk lehetne az életünk során. De Istennek hála, azok, akik előttünk jártak, sokféleképpen megtapasztalták Istent. Bár ezeket a kutakat betemették a filiszteusok, sokkal könnyebb újra kiásni a kutakat, mint egy teljesen újat ásni. Más szóval, milyen gyakran találjuk azt, hogy amikor azoknak a megtapasztalásairól vagy kijelentéseiről olvasunk, melyeket azok láttak vagy ismertek meg, akik előttünk jártak, Isten Szelleme segít nekünk újra felfedezni és újra megnyitni ezeket a kutakat. Amikor hallunk vagy olvasunk ezekről, belépünk azokba a tapasztalatokba, melyeken ők átmentek, de mi sokkal gyorsabban és sokkal könnyebben megszerezzük ezeket. Istennek hála ezért.

Tehát nem velünk kezdődik minden, hanem mi is részesülünk mindazokból a dolgokból, melyeket Isten eddig már valakinek odaadott. Ez a mi keresztény örökségünk. Kapunk valamit Pétertől, Páltól, Jánostól. Kapunk valamit Ágostontól, Luther Mártontól, Wesleytől, T. Austin-Sparkstól, mindazoktól a szentektől, akik előttünk jártak. Ástak, és rátaláltak a forrásokra. Megtalálták az élő vizet, de sajnos a filiszteusok mind betemették ezeket. De Istennek hála, mi újra felfedezhetjük őket! Amikor azonban újra rájuk bukkanunk, ne feledjük, hogy nekünk is kell valamennyit ásnunk! Nem csak arról van szó, hogy meghallgatunk vagy elolvasunk valamit – ettől még nem fogunk az ő megtapasztalásaikban részesülni. De miközben olvasunk vagy hallgatunk valamit, Isten Szelleme munkálkodni kezd bennünk, mi pedig kezdünk együttműködni vele azzal, hogy ásunk, hogy kitisztítjuk mindazt a földet, a szemetet, ami bele lett töltve a szívünkbe. És miközben ezt tesszük, mi is megtapasztaljuk azt, amit eleink elsőként megtapasztaltak. Igaz, hogy hozzánk másodkézből jutott el, de a mi megtapasztalásunk is első kézből való lesz. Nem pusztán közvetítő útján szerzett elmélet lesz, hanem első kézből való megtapasztalás, viszont sokkal gyorsabb és könnyebb módon szerzett megtapasztalás.

IZSÁK ÚJ KUTAKAT ÁS

Ez azonban nem elegendő. Izsák nem csak újraásta azokat a kutakat, melyeket Ábrahám ásott, és ugyanazokon a neveken nevezte őket, melyeket apja adott nekik, hanem Gerár völgyében Izsák új kutakat is ásott. Más szóval, amit eleinktől kaptunk, az jó és hasznos a számunkra, de nem elég. Nekünk is új megtapasztalásokra van szükségünk. Minden nemzedéknek hozzá kell tennie valamit. A mi generációnknak gazdagabbnak kell lennie, mint az előzőnek, és az elkövetkező nemzedéknek pedig gazdagabbnak kell lennie, mint mi vagyunk. Ennek így kellene lennie. Most is olvassuk azokat a könyveket, melyeket a hatodik, a tizenhatodik, a tizennyolcadik vagy a tizenkilencedik században írtak, és még mindig nagyon sok segítséget kapunk belőlük. Ugyanakkor sok olyan is van bennük, melyek már idejétmúltak. Ezért új kutakat kell ásnunk.”

Folytatás: (az összes rész 1-8-ig, egyben) PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8