„Kereskedj vele, míg megjövök!” (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2020. május 6-án, Nagyváradon.  https://www.ekklesiaoradea.ro/
PDF: Kereskedj vele, míg megjövök!

Két helyről szeretnék igét olvasni. Ezekkel az igeversekkel már foglalkoztunk, de most valami mást szeretnék kiemelni. Lukács 19,11-13: „Amikor pedig ezeket hallották, még egy példázatot is mondott, mert közel volt Jeruzsálemhez, és azt gondolták, hogy azonnal meg fog jelenni az Isten királysága. Így szólt tehát: Egy nemes ember távoli országba utazott, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, és úgy térjen vissza. Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz minát, és azt mondta nekik: Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök.” Máté 25,14-15: „Mert úgy van ez (az Isten királysága), mint amikor egy idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és átadta nekik vagyonát. Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek képessége szerint, és elment idegenbe”.

Testvérek, abban az időben élünk most, amikor ez a nemes ember távol van, és ránk bízta a vagyonát. Azt mondta, használjuk ezt a ránk bízott vagyont, míg visszajön. Ha pedig a minák példázatáról beszélünk, ahol mindenkinek adott egy minát, ott azt mondta: „kereskedj vele, míg megjövök!”. Az Úr Jézus Krisztus ránk bízta az Ő életét. Amikor hittünk Őbenne, akkor az történt, hogy Krisztus lakozást vett a szellemünkben. Ott van az élet; de ez az élet be van zárva lelkünkbe. A nagy probléma pedig az, hogy a lelkünket az énünk irányítja. A szellemünkben ott van Krisztus, de a lelkünkben ott az énünk. Emiatt pedig nagyon nagy a harc. De mi arra hívattunk el, hogy ezt a szellemünkben lévő életet éljük.

Foglalkoztatott ez a kérdés, hogy Isten hogyan munkálkodik ebben a tekintetben? Mi mindnyájan kaptunk egy minát, és az Úr azt mondta: „használd, míg én eljövök!”. Használnunk kell! Mi nem arra vagyunk elhíva, hogy pusztán csak tisztában legyünk azzal, hogy hittünk és az Övéi vagyunk. Természetes, hogy az Övéi vagyunk, de ebben az időszakban, amikor Ő távol van, a vagyonát is ránk bízta. Hogyan tudjuk akkor vajon elérni azt, hogy a mindennapi életünkben ne a saját dolgainkkal legyünk annyira elfoglalva, hanem mindig tisztában legyünk azzal, hogy a mi fő elfoglaltságunk az, hogy a minák gyarapodjanak, azaz a bennünk lévő élet növekedjen? El kell, hogy jussunk a felnőttkorra.

Beszélgettem ma valakivel, és megkérdeztem: mit munkált az Úr az életedben ebben az időszakban? Felsorolt néhány embert, betegeket és nem betegeket, akiket meg kell látogatnia, és azt mondta: szeretnék még buzgóbb lenni a testvérek iránt. Azt feleltem: ha buzgóbb leszel a testvérek iránt, végül azt fogod látni, hogy csak nem vagy elégedett. Mert az első dolog, aminek történnie kell az életünkben, hogy növekedjünk. De hogyan növekedhetünk? Hogyan juthatunk oda, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a mi fő elfoglaltságunk nem a kimerítő szolgálat (amelyben természetesen szeretném, hogy az Úr legyen látható, és nem én magam akarok lenni; a szolgálatunk nagyon fontos). De amikor reggel felkelek, hogyan tudhatnám, hogy az én fő feladatom az, hogy gyarapodjon a kegyelem az életemben? A kegyelem pedig csak úgy gyarapodhat, ha engedem, hogy a kegyelem munkálkodjon bennem.

Hogyan tudhatna a bennünk levő élet eljutni a felnőttkorra? Elsősorban az a fontos, hogy ez az élet növekedjen. Mert találkozunk az életünkben Isten által rendelt körülményekkel, helyzetekkel, személyekkel, és zúgolódunk. Tudjátok miért zúgolódunk? Mert mi élni akarunk, nem akarunk meghalni. És emiatt, mert nem akarunk meghalni, gyengék maradunk. Természetes, hogy nem tetszik, természetes, hogy zavarnak ezek a dolgok, de felvenni a keresztet azt jelenti, hogy meghalok, és mikor meghalok, akkor Ő él. Pál apostolra gondoltam, és igaz, amikor mondja, hogy szeretnék az Úrhoz költözni, de nem tudom mit tegyek; az én számomra sokkal jobb lenne elmenni az Úrhoz, de a ti számotokra az lenne jobb, hogy veletek maradjak (hogy segítse őket), de ami engem illet, szeretnék az Úrhoz költözni (lásd: Filippi 1, 21-24).

Tudjátok, hogy Ezékiáshoz egyszer csak odajött a próféta, és ezt mondta neki: „Rendelkezz házadról, mert meghalsz” (2Kir 20,1). Ezékiás pedig a fal felé fordult és sírt; az Úrhoz kiáltott, és Isten adott még neki tizenöt évet. Nem volt elkészülve, hogy elhagyjon mindent. Rendelkezz házadról! Egy testvér megkérdezte tőlem: „Radu, hogy vagy most, mert te nagyon sokat mentél, és most itthon ülsz?” El kell ismernem, hogy nem unatkozom itthon. Az Úr azt mondja: ülj itthon, nem vagy te olyan fontos, az Úr fontos, Ő végzi az Ő munkáját. És Ő munkálkodik. De ha én akarok menni, ez azt jelenti, hogy én annyira kötődöm, és olyan fontosnak tartom magam, hogy nekem mennem kell a testvérekhez! Tehát a szavaim hátterében ott lehet a megszokás is.

Testvérek, elismerem, hogy én még nem voltam lemérve ilyen tekintetben: „rendelkezz házad felől, mert el kell menned”. De azt akarom mondani, testvérek, hogy mi nagyon sok kötelékkel vagyunk megkötözve. Az ugyanis, hogy nem várjuk az Urat, és úgy gondoljuk, hogy még késlekedik; és megvannak a saját terveink, ez azt bizonyítja, hogy nem vagyunk készen. Élni akarunk, és nem akarunk meghalni. Énekeljük, hogy milyen csodálatos a menny, hogy arany utcákon fogunk járni. De amikor ezek tesztjére kerülne sor, akkor beigazolódik, hogy mindez csak érzelem volt a részünkről.

Minek kellene történnie az életünkben, akár öregnek, akár fiatalnak, hogy odafigyeljünk erre: mi a mi elfoglaltságunk nap mint nap? Az-e a mi naponkénti elfoglaltságunk, hogy bennünk az élet növekedjen? Mert Krisztus életét kaptuk, és ennek növekednie kell, el kell jutnia a felnőttkorra. A tálentumok példázatában a szolgák öt, kettő és egy tálentumot kaptak, mindegyik a maga erejéhez képest, és azt a parancsot: használjátok! Lehet, hogy egy normális életet élek, de ahogy a múlt alkalommal is olvastuk, mikor a menyasszony elkészült, adatott neki, hogy felöltözzön tiszta és ragyogó fehér gyolcsba. Nem csak fehér volt, hanem ragyogó! A tökéletes, erkölcsös élet (de nincs ilyen) nem ragyog. Tudjátok mi ragyog? A másik orca, a második mérföld és a felső ruha. Ez ragyog. Ez messziről különbözik minden emberi erkölcsi mércétől. Teljesen más az, amit Isten tud munkálni egy ember életében, ha átadja magát Neki. Egymásnak kell szolgálnunk azzal az ajándékkal, amit az Úrtól kaptunk. És Isten egymás mellé helyezett bennünket. Hogyan szolgáljunk egymásnak szeretetben?

A testvér az előbb Józsefről beszélt. Józsefnek különféle álmai voltak, és mert nagyon naiv volt, elmondta ezeket; a napot, a holdat, a kévéket, amelyek leborultak előtte; és a testvérei meg az apja is nehezteltek rá ezért. Azután az apja elküldte őt élelemmel a testvéreihez. A testvérei pedig azt mondták: itt az álmodozó! Gyertek, dobjuk a gödörbe, és lássuk mi lesz az álmaival! Egy testvér azt mondta: vannak, akik dicsekszenek az álmaikkal, de egyeseknek azért vannak álmaik, mert napközben annyira el vannak foglalva, hogy nem hallják meg, ha az Úr mond nekik valamit, és emiatt Istennek álomban kell szólnia hozzájuk. De József álmai nem ilyen álmok voltak. Az Úr valamit munkálni akart. Az apja megőrizte a szívében ezeket az álmokat. Mik ezek az álmok? Mit akarnak ezek jelenteni?

Ez éppen olyan, mint amikor olvasunk egy könyvet, és egyszeriben felragyog a világosság bennünk. A gazda elment, és vissza fog térni, és megkérdezi: Hogyan éltél? Amit adtam neked, gyarapodott az életedben? És egyszeriben megvilágosodunk. Mi lesz? És azt gondoljuk: micsoda világosságot kaptam én az Úrtól, és mit láttam én meg most! De azt szeretném mondani, hogy ez nem azt jelenti, hogy be is léptél annak a valóságába, ami történni fog. Kell, hogy legyen kijelentésünk az Úrtól. Ezek a kijelentések annyira fontosak, mert ha ezek nincsenek, akkor mi valami kicsi elveszett emberek leszünk. Lesz egy erkölcsös életünk, de nem fogunk Isten terve felé irányulni.

És akkor kezdődtek a problémák. Tudjátok, Józsefet eladták, azután Potifár házába került, és nem értett semmit abból, ami vele történt. Semmit! Ő az apja szeretett gyermeke volt. De eladták, és az izmaeliták elvitték Potifár házába, ahol egy kellemetlen helyzet következtében a börtönbe került. Rabszolga volt a Potifár házában, de mintha ez nem lett volna elég, rab lett a börtönben, ami még súlyosabb. És addig ült ott, ameddig az Úr akarta. Sokszor nem értjük a helyzeteket, amelyekben vagyunk, de az Úr azt akarja, hogy ezekben a helyzetekben Rá tekintsünk. Sem a Potifár házában, sem a börtönben nem süllyedt József önsajnálatba, hanem az Úrra tekintett. És azt tette, amit tennie kell. Mégis, mikor az a kettő kikerült a börtönből, a pék és a pohárnok, azt kérte tőlük: „Szóljatok az én érdekemben is a fáraónál!” Gondolom, hogy sok volt ez neki. Ez volt az ember. El tudjuk képzelni, hogy az a pohárnok, akinek az álmát megfejtette, két teljes évig elfeledkezett Józsefről? Ilyen nincs. Bizonyára elmondanád a feleségednek, a barátaidnak: nézzétek, mi történt velem a börtönben, volt ott egy rab, aki bátorított bennünket, és végül az álmainkat is megfejtette. És engem kiengedtek, a péket pedig felakasztották. De két évig teljesen elfelejtette. El tudjuk ezt képzelni? Két évig. Mi most mind otthon vagyunk, kimehetünk ugyan, de ez az egy-két hónap is nehéz nekünk.

Azután két évvel később tudjátok, mi történt, a fáraónak is volt egy álma, és akkor jutott eszébe a pohárnoknak József. Kiszabadult, és az álmai valósággá váltak. Mit jelent ez? Az Úr munkálkodik az életünkben. Ő úgy munkálkodik, hogy nem kímél bennünket. Egyáltalán nem kímél! Ebben a két évben József sokszor gondolhatta: vajon nem emlékszik az a pohárnok? Nem emlékezett, mert Isten nem akarta, hogy eszébe jusson. Mert Isten számára sokkal fontosabb volt az, amit Ő akart munkálni a József életében, hogy felkészítse arra az időre, amikor onnan kikerül, és az álmai valósággá lesznek. Sok idő szükséges, hogy amit megláttunk, az valósággá legyen az életünkben.

Azt mondjuk például kenyértöréskor, hogy mi az Ő menyasszonya vagyunk, és szeretjük Őt. Nem láttam még olyan menyasszonyt, aki szereti a vőlegényét, de azt mondja: még várj, halasszuk egy kicsit, ráérsz, nyugodtan késlekedjél még! Olyan ez, mint a 2Korinthus 11-ben, 2-3: „mert isteni buzgósággal buzgok értetek, hisz eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy mint szeplőtlen szűzet állítsalak a Krisztus elé. Félek azonban, hogy amiként a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát, akként a ti gondolataitok is megrontatnak és eltávolodnak a Krisztus iránt való egyenességtől”. Azt mondjuk: „Uram, szeretlek!” Vannak, akik azt mondják: „Maranatha, jövel Uram, Jézus!” De mikor az Úr el akar vinni, akkor úgy beszélünk, mint Ezékiás. Én még nem voltam ebben megpróbálva, és nem akarom megmondani, hogy én mit tennék. De azt szeretném mondani, testvérek, hogy amit megláttunk, annak valósággá kell lennie. Ha várjuk az Urat, úgy ahogy ma is hallottuk, és várjuk a mi Urunkat a mennyből, akkor minden nap ez kell legyen a hozzáállásunk: Uram, Te adtál nekem egy napot, amikor a mina, az élet, a te kegyelmed gyarapodhat. Még egy nap, minden nap még egy nap.

Azután szolgáljunk a testvéreknek! Hogyan tudunk szolgálni a testvéreknek? Nem úgy, hogy elhatározom, hogy teszek valamit. Mert tudjátok, mit jelent szolgálni a testvéreknek? Azt jelenti, hogy legyünk összetörve, és Krisztust tudjuk átadni a testvéreknek. Nem a saját gondolatainkat, nem azt, amit éppen olvastunk, vagy azt, ahogyan értelmezzük a Bibliát, hanem azt, hogy az emberek láthassák Krisztust. Ezért, testvérek, a Szent Szellem feladata az, hogy munkálkodjon az életünkben, és minden dolgot elrendezzen. Ő nagyon tevékeny. Ha zúgolódom, akkor az azt jelenti, hogy én akarok élni. Sokan félreértik ezt, és azt gondolják, hogy ők maguktól meg tudnak változni. Mi nem vagyunk képesek arra, hogy megváltozzunk. A mi kötelességünk, hogy megtagadjuk magunkat. Ez, hogy megtagadjuk magunkat, az akaratunk cselekedete. Meg akarom tagadni magamat! Uram, ezt a személyt, aki annyi kellemetlenséget okoz nekem, elfogadom a Te kezedből, mert meg vagyok győződve, hogy Te munkálkodni akarsz valamit az életemben. És az Úr elkezd munkálkodni. Ne hidd azt, hogy ha ezt elmondtad, már meg is történt. De lassan-lassan meg fogod látni, hogy ebből a helyzetből nagy áldás származik. Sok áldást elveszítünk, ha nem fogadjuk el a helyzeteket, amelyeket a Szent Szellem hoz az életünkbe.

Ezt az időszakot éljük, testvérek. Az a nemes ember már megvásárolta a királyságot, és már úton van, az ajtónál, és egy nap megérkezik. Az a nap bármikor lehet, és ha mi nem leszünk készen, akkor számunkra az igen nehéz nap lesz. Az Úr munkálkodjon, hogy meg tudjuk érteni, milyen nagy felelősségünk van, mert az Úr itt tartott bennünket. Ezek az elveszett emberek mindenhol… láttam embert a mezőn maszkban. Arra gondoltam, valami új előírás ez, hogy maszkot kell hordani a mezőn? Az emberek meg vannak rémülve. Nekünk imádkoznunk kell. Ne legyünk hősök, de ne is féljünk. Az Úr ide helyezett, és ne csak fehérek legyünk, hanem ragyogjunk, mint világosság a világban. Az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy ilyenek legyünk. Ez az Ő munkája, de nekünk is meg van a részünk, mint abban a történetben, amikor az apa vitt egy asztalt, és a néhány éves gyermek jött, és segíteni akart. Fogd meg te is! Persze, fogta az asztalt, de az apja vitte. Így vagyunk mi is. Akarom megfogni az asztalt, de tudom, hogy a munkálat az Övé; és Ő határozott céllal váltott meg engem. És a mi részünk nagyon fontos. Az Úr ébressze fel a szellemünket, ahogy Zerubbábelét, és a maradék nép szellemét, akik visszatértek. Az Úr legyen irgalmas hozzánk. Ámen.

A tálentumok és a minák Krisztus teste szolgálatában (Radu Gavriluț)

PDF: Tálentumok és minák
Elhangzott: 2020. április 29-én, Nagyváradon. www.ekklesiaoradea.ro

Máté 25,14-30: „Mert úgy van ez [a mennyek királyi uralma], mint amikor egy ember, aki külföldre utazott, maga elé (magához) hívta rabszolgáit és átadta nekik vagyonát, és (az) egyiknek öt talentumot adott és a másiknak kettőt, harmadiknak pedig egyet, mindegyiknek képessége szerint, és elutazott külföldre. Aki öt talentumot kapott, kiment, forgatta (dolgozott vele) és még ötöt szerzett. Hasonlóképpen, aki kettőt kapott, más kettőt szerzett. Aki pedig az egyet kapta, elment, földbe ásta és elrejtette ura pénzét. Sok idő múlva pedig megérkezett azoknak a rabszolgáknak ura és számadást tartott velük, és (oda)jött az, aki az öt talentumot kapta, másik öt talentumot hozott és ezt mondta: uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd másik öt talentumot szereztem hozzá. (Ezt) mondta neki az ura: jól van jó és hűséges rabszolgám, kevesen hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe, odajött az is, aki a két talentumot kapta, ezt mondta: uram, két talentumot adtál át nekem: nézd, másik két talentumot szereztem hozzá.
Ura ezt mondta neki: jól van, jó és (hit)hű rabszolgám, kevésen (hit)hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe, odajött pedig az is, aki az egy talentumot kapta, ezt mondta: uram, tudom (ismerlek téged), hogy kemény ember vagy: aratsz ott, ahol nem vetettél, és ott is gyűjtesz, ahová magot nem szórtál. És ezért féltem, elmentem és elástam (elrejtettem) a földbe a talentumodat, nézd, itt van, ami a tied.
Az úr azonban így válaszolt neki: gonosz és lusta rabszolga, tudtad, hogy aratok, ahol nem vetettem és gyűjtök, ahova nem szórtam, tehát ezüstpénzemet pénzváltókhoz kellett volna vinned, hogy amikor megérkezem, kamatostul kapjam meg azt, ami az enyém. Vegyétek el tehát tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van. Mert mindenkinek adnak, akinek van, kap és bővölködni fog, akinek pedig nincs, még azt is elveszik tőle, amije van, és a semmirekellő (hasznavehetetlen) rabszolgát pedig dobjátok ki a külső sötétségbe. Ott lesz sírás és fogcsikorgatás.” (Vida ford.)

Említettem az utóbbi időben, hogy nagyon sokat számít a hozzáállásunk az Úr jövetelével kapcsolatban. Mi az én hozzáállásom? Lehetetlen, hogy a szívemben ne tudjam ezt. Az én uram halogatja a hazajövetelt, ezért hosszútávra készítek terveket. És miért készítem ezeket a terveket? Mert a szívemben azt mondom: az én uram késlekedik. Ez a hozzáállás pedig oda vezet, hogy csak idő kérdése, mikor kezdek olyan dolgokat tenni, amiket nem kellene. Máté 24,50-51: „Megjön annak a szolgának ura azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem is gondolja; akkor kettévágatja, és a képmutatók sorsára juttatja: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” Éppen úgy, mint a Máté 25,30-ban azt szolgát, aki nem használta a tálentumot, melyet kapott.

Ami az életünket illeti, szüzek vagyunk, ami pedig a szolgálatunkat illeti, rabszolgák vagyunk. Rabszolgáknak kell lennünk, szeretetből, és Neki kell szolgálnunk. A szüzek egy része okos volt, tartalék olajat készítettek maguknak. Nagyon elővigyázatosak voltak, hogy amikor a vőlegény megjön, a lámpásaik el ne aludjanak. Volt tartalék olajuk, mert amikor a földön voltak, megüresítették az edényüket, ezért az edény meg tudott telni, és így volt tartalékuk. A tartalék mentén sok minden történik. Ezekre az időkre kell, hogy legyen tartalékunk.

Most a tálentumok példázatáról szeretnék beszélni. Szeretném az elején elmondani, hogy különbség van a minák és a tálentumok példázata között. Tudjátok mit mondott az a szolga, aki egy minát kapott, és amikor megjött a gazda, a minák megsokasodtak, és tíz minája lett?

Lukács 19,16-18: „Megjelent az első, és azt mondta: Uram, minád tíz minát nyert (termelt¹). Az erre így szólt: Jól van, jó szolgám, mivel hű voltál a kevésen, legyen hatalmad tíz város fölött. Aztán jött a második, és jelentette: Uram, minád öt minát nyert (hozott²).”

Máté 25,20: „és (oda)jött az, aki az öt talentumot kapta, másik öt talentumot hozott és ezt mondta: uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd másik öt talentumot szereztem³ hozzá.” Itt már nem azt mondja, hogy „hozott” öt tálentumot. Amikor a másik szolga jött a két tálentummal, azt mondta a 22. versben: „A két tálentumos is hozzá ment, és így szólt: Uram, két talentumot adtál ide nékem, nézd, még két talentumot szereztem⁴.” (Csia ford.) Ő sem azt mondja: „Uram, a két tálentum még két tálentumot hozott”.

Mit gondoltok, miért így van? Mert áldásban részesültünk, és Krisztus Szelleme által minden tagnak van legalább egy ajándéka. Isten mindnyájunknak adott egy ajándékot, és azzal az ajándékkal szolgálnunk kell a testet. Ha van két szemem, akkor ez a kettő azt mondhatná: „micsoda áldásban részesültünk, mert látunk! Az orr egyáltalán nem lát, a száj nem lát, de mi látunk!” Nem így van. Az ajándékok nem Maga a Szent Szellem, hanem ezek a Szent Szellem ajándékai, a Szent Szellem megnyilvánulása. És mindenki, aki kapott egy ajándékot, azzal az ajándékkal kell a testnek szolgálnia.

Nagyon érdekes ez. A testvérek fel fogják ismerni, ha valóban rendelkezünk azzal az ajándékkal, amelyről azt állítjuk, hogy a miénk. Nem szükséges, hogy szellemiek legyenek, akkor is látni fogják. Ha van ajándékunk, hogy bátorítsuk a testvéreket, de mi tanítani szeretnénk, a testvérek látni fogják, hogy nekünk ez nem megy. Megpróbálunk tanítani, de nekünk nem ezt kell tennünk, hanem azt, amit az Úr nekünk adott. Akkor valóban örömünket fogjuk lelni abban, amit Ő adott nekünk.

A minák tízszeresen megszaporodhatnak. Miért így írja az ige: „a te minád hozott még tíz minát”? Mert Pál, amikor a minákról beszél, azt mondja: „többet munkálkodtam, mint ti mindnyájan.” És aztán megmagyarázza: „mégis nem én, hanem Isten bennem levő kegyelme.” A kegyelem a mina. Ahhoz, hogy a kegyelem általunk munkálkodhasson, és hogy a beszédünk kegyelemmel teljes és sóval fűszerezett legyen, nekünk magunknak félre kell állnunk. A mina önmagában hoz tíz minát. Bárcsak ismernénk ezt a kegyelmet! Nagy áldásban részesülnénk. Uram, taníts minket, hogy tudjunk félreállni, mikor Te munkálkodsz, és higgyünk! Zsoltár 37,5: „Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti.” Félreállhatunk. Szeretnétek munkálkodni? Félre kell állnunk.

Miért mondta ezt a szolga: még szereztem hozzá két tálentumot, vagy öt tálentumot? Miért mondta ezt? Mert ahogyan írva van: „a próféták szelleme enged a prófétáknak”. Mi a testbe lettünk helyezve mint tagok. Mivel tagok vagyunk a testben, Isten bizonyos rendeltetéssel helyezett bennünket oda. Egyetlen tag sem passzív a testben. Minden tag tevékeny, aktív. Ez néha körülményes. Elmondok egy történetet. Sok évvel ezelőtt meghívtak valahova, ahol testvérek gyűltek össze. Az alkalom végén az egyik testvér bejelentette, hogy meg fogja őket látogatni valaki, akit én is ismertem – és gondolom, ez nem volt véletlen. A testvérek lelkesedtek ezért a látogatásért. Szóltam nekik: Testvérek, nem jó dolog, hogy ez a valaki ide jön, mert hogy egyebet ne mondjak, tévtanításokat terjeszt. Tudjátok, mit válaszoltak? Ha úgy van, akkor az Úr nekünk is meg fogja mutatni.

Testvérek, Krisztus testében, a helyi gyülekezetben, vannak olyanok, akiknek – nem azért, mert okosabbak lennének mint mások, de vannak bizonyos ajándékaik, ami másoknak nincs. Itt van a kezem és ezek az apró részecskék, amelyek azért működnek, hogy használni tudjam. Van valami, amit meg kell tanulnunk, amikor ezekről az ajándékokról beszélünk; ez pedig az, hogy korlátozva vagyunk. Nem rendelkezik mindenki minden ajándékkal. Ne csináljunk úgy, mint azok a testvérek, hogy „az Úr nekünk is megmutatja”.

Arra gondoltam az elmúlt napokban: ha nem értem az igét, akkor nem vagyok képes helyesen hasogatni az igazságnak beszédét. Tudjátok miért? Ha csak egy kicsit is jobban hangsúlyozok egy igazságot, mint kellene, mindjárt elvész az egyensúly. Annyira fontos, hogy a testnek szolgáljunk. De hogy szolgálhatunk Krisztus testének? Krisztus teste nem csak mi vagyunk. Krisztus teste mindazok, akik az Övéi, mind, akik újjászülettek. Ismertem itt a városban egy asszonyt, aki az ortodox templomba járt; nem volt világossága, de örült, valahányszor beszélgettünk. És meg vagyok győződve, hogy vannak testvérek mindenhol. Isten a tagokat a testbe helyezte, nem a helyi gyülekezetbe. Mi egymásnak tagjai vagyunk.

AKKOR, mikor az ember Fia eljön, Máté 25,14: „Mert úgy van ez [a mennyek királyi uralma], mint amikor egy ember, aki külföldre utazott, maga elé hívta rabszolgáit és átadta nekik vagyonát.” Testvérek, nem csak ajándékunk van, de az Úr ránk bízta a vagyonát és azt mondta: használd, kereskedj vele! Amikor pedig eljön, nem úgy lesz, ahogy mi gondoljuk: jól van, hát te sok mindent megpróbáltál, de nem jártál sikerrel. Nem így lesz. Az Én tőkémnek gyarapodnia kell! Kétszer annyi legyen! Ha öt tálentumot kaptál, akkor tízet kell hoznod. Ha kettőt kaptál, akkor négyet. Ha egyet kaptál, akkor az kell, hogy gyarapodjon!

Testvérek, figyeljetek, azon a helyen, ahova az Úr helyezett titeket a testvérek között, ne tegyétek azt, amit nem kell tennetek! Amikor beszéltek, figyeljétek az embereket, és észre fogjátok venni, hogy amit tesztek, azt elfogadják-e? Isten odahelyezett bennünket valahova, és felelősek vagyunk azért, hogy azt tegyük, amit Ő adott nekünk.

Tudjátok azután mi történt? Ebben a példázatban is, és a minák példázatában is, az ige nagyrészt azzal a szolgával foglalkozik, aki egyetlen minát kapott, és elásta azt; vagy a tálentum esetében belekötötte egy kendőbe – a gazda pedig nem örült ennek, és azt mondta neki: „gonosz és rest szolga!”. Hogyan élt vajon az a szolga, aki elásta a minát a földbe? Tudjátok, hogyan? Mint egy hústesti ember. Tudjátok, hogyan él egy hústesti keresztény? Isten Szelleme benne van, de úgy él, mint a világ. Úgy reagál, mint a világ, úgy jár mint a világ, a vágyai ehhez a világhoz kötődnek és nem az Úrhoz.

Tudjátok, hogyan szolgál az az ember, aki nem használja a tálentumot, amit az Úrtól kapott? Nagyon nagy zűrzavart kelt az ilyen. Az emberek összezavarodnak, ahol ő van. Sok szolga a természetes adottsága, tehetsége szerint szolgál. Látjátok, most mindenki énekel. Nekem is küldenek mindenféle énekeket. Ez akkor tesz rám benyomást, ha ismerem az illetőt. Ma a testvérnő, amikor énekelt, az ő szíve vágyát fejezte ki. Istennek nincs szüksége természetes tehetségre, csak abban az esetben, ha az átment a halálon és a feltámadáson. A bolond szüzek nem mentek be a Bárány esküvőjének az ünnepségére. Az a szolga, aki egyetlen tálentumot kapott, de nem használta azt, ki lett vetve a külső sötétségre; ott lesz sírás és fogcsikorgatás.

Tudjuk, hogy meg vagyunk váltva mindörökre; és a mi megváltásunk azon alapul, hogy hittünk az Úr Jézus Krisztusban, aki bűneink büntetését hordozta. Az Ő életét kaptuk és az Övéi vagyunk. De ami a felelősséget illeti: ahogyan a felelősségünket teljesítjük, az határozza meg a jövőbeli sorsunkat. Kérdezd meg, imádkozz, és lásd meg: milyen ajándékot adott neked az Úr? Ne törekedj arra, hogy a Bibliát magyarázd, ha nem erre hívattál el! A helyzet nagyon-nagyon komoly. Isten elhívott bennünket, hogy szolgáljunk. A mi szolgálatunk pedig az, hogy Krisztust adjuk másoknak. De hogyan tudnánk Krisztust adni, ha nem vagyunk összetört emberek? Beszélhetsz az összetöretésről, de testvérek, ha például odamész valakihez, hogy bocsánatot kérj; és az eszeddel tudod, hogy tévedtél, és azt mondod: „Testvér, bocsáss meg!” – de ha ez csak észbeli meggyőződés a tévedésedről, és nem vagy összetörve, akkor nem sok mindent tettél. Az Úr össze kell törjön, hogy valóban bocsánatot tudjak kérni valakitől, és azt mondjam, „bocsáss meg!”.

Testvérek, nagyon fontos, hogy megértsük: az Úr mindegyikünknek adott egy ajándékot és ezzel az ajándékkal szolgálnunk kell a testet. A testen kívül semmilyen szolgálat nem létezik. Minden a testhez kötődik. És az Úr meg akar tanítani, hogy Tőle függjünk. Egyre jobban közeledjünk a Főhöz. Legyen szoros kapcsolatunk a Fővel, hogy azt tudjuk tenni, amit az Úr bízott ránk. Erre vagyunk elhíva. Ahogyan Pál mondta Timótheusnak: „az evangélista munkáját cselekedd, szolgálatodat, amit az Úrtól kaptál, teljesen betöltsd”. Ezt kívánom én is, testvérek, hogy az Úr elkezdjen munkálkodni a szívünkben, hogy ezt megértsük.

És meg leszünk próbálva. Tudjátok, mi történt Mózessel, mikor szolgálni akart a testvéreinek? Azt gondolta, a testvérei meg fogják érteni, hogy az Úr általa akarja megszabadítani őket, de el kellett menekülnie Midjánba negyven évre. Az Úr pedig negyven éven át tanította és formálta őt a pusztában, hogy visszajöhessen. Ha a testvérek nem fogadják el a szolgálatodat, akkor negyven évre el kell menned a pusztába. Ez nagyon fontos. Ne kövesd el azt a hibát, hogy a testvéreidet hibáztatod, ha nem fogadják el a szolgálatodat! Miután negyven év múlva Mózes visszatért, és elmagyarázta Izráel véneinek, tudjátok, mit tettek ezek az emberek? Meghajtották magukat Mózes előtt, és hálát adtak, hogy Isten meglátogatja Izráel népét.

Testvérek, az Úr munkálkodjon a szívünkben, hogy azok legyünk, akik azt teszik, amit tenniük kell. Ez nagyon fontos, alapvető dolog. Mert eljön az idő, mikor az Úr számon fogja kérni: „Mit tettél az Én vagyonommal? Mit tettél az ajándékokkal, amiket Én adtam neked?” Az Úr legyen irgalmas hozzánk. Mert ez az idő, amikor számon kér bennünket, ez AKKOR lesz, amikor eljön az ember Fia: az Ő jelenléte, a parúszia alkalmával. Az Úr munkálkodjon a szívünkben, hogy tudjuk azt tenni, amit az Úr ránk bízott. Ámen.

1proszergadzomai – termel, hasznot hoz, gyarapodik

2poieó – terem; (termést) hoz;

3kerdainó – nyer, megnyer, szerez, megszerez

4kerdainó – nyer, megnyer, szerez, megszerez (– a szerk. megj.)

A Szent Szellem jogai Isten házában (G.H. Lang)

PDF-ben a teljes tanulmány letölthető: A Szent Szellem jogai Isten házában

Részlet:

“Sajnos túlságosan könnyű elfogadni, amit a többség helyesel, illetve korlátozni, amit befolyásos emberek nem szeretnek, és ezáltal akadályozni a Szellemet abban, hogy megadja, amire a lelkeknek szükségük van. Az orvosságnak nincs mindig kellemes íze. Ha jól tudom, ma ez zajlik sokfelé; ez a szellemileg hatékony igeszolgálat hanyatlásában közrejátszó egyik fő tényező, és komoly kárt okoz Isten népének erkölcsi állapotában. (Talán) a keresztények legelső nemzedékét leszámítva, volt-e valaha olyan időszak, amikor a többségi nézet volt az igazság? Dr. A. T. Piersontól hallottam: „Van egy mondás, mely szerint az igazság nagy, és győzedelmeskedni fog. Ez azonban sosincs így ebben a korszakban. Az igazság mindig kisebbségben van; és olyan szilárdan meg vagyok győződve efelől, hogy ha bármilyen ügyben a többségi vélemény oldalán találom magam, igyekszem mielőbb a másik oldalra kerülni, mert tudom, hogy tévedek.”

Nem aggaszt vajon minden helyes gondolkozású testvért, hogy a súlyos és nyílt erkölcsi romlás kétségtelenül egyre erősödik a keresztények között? Nem kellene vajon komolyan keresnünk, Isten előtt is, hogy mi ennek az oka? Biztosan sok ilyen van, de nem lehetséges nagyon is, hogy a nagy többsége legalábbis azoknak, akik miatt szomorkodunk, a népszerű prófétai nézeteket vallja? Vajon ezek nem értenek-e egyet abban, hogy elutasítják azt, hogy a hűtlen szolga példázata hívőkre vonatkozik; hogy ellenzik a Krisztus ítélőszéke utáni bármiféle büntetés gondolatát; és hogy biztosra veszik, hogy minden egyes hívőnek helye lesz az ezeréves királyságban? És nem kell-e vajon a testvéreknek komolyan megkérdezniük, hogy az erkölcsi hanyatláson kívül mi egyéb származhatna abból, ha az Úr felrázó szavainak erejét, melyeket láthatóan a saját szolgáihoz intéz, kilúgozzák, és úgy alkalmazzák, mintha a meg nem tértekhez szólna; ítélőszékének szörnyűségét, ami népe gonosztevőire vár, pedig megrabolják?

Számos olyan pont van a newtoni próféciaértelmezési irányzatban, melyekkel nem értek egyet; jellegüket tekintve túlságosan is kálvinisták, ezen kívül nem helyeznek megfelelő súlyt az Ige hívőknek szóló, komoly figyelmeztetéseire. Úgy vélem, tévednek abban, hogy a parúszia egyetlen folyamatos esemény lenne, és Darbynak volt igaza abban, hogy egy időszaknak tartotta, habár tévedett abban, hogy kezdetét az antikrisztus elé helyezte, a nyomorúság vége helyett, ahová Newton tette. Világosan megláttam azonban, hogy Newton és mások körülbelül egy évszázaddal ezelőtti figyelmeztetései beigazolódtak, melyek szerint az a prófétai és diszpenzacionalista értelmezési séma, melyet Darby később bevezetett, így egyben, [teológiai] irányzatként – bár tartalmazza az igazság elemeit –, komoly erkölcsi hanyatlással fog járni azokban, akik elfogadják, mivel az egész mint séma megköveteli, hogy Krisztus szavainak legnagyobb részét ne a keresztényekre vonatkoztassák, ezáltal pedig megrabolja őket a lelkiismeretet felélesztő igazságoktól és figyelmeztetésektől[1]. Ez sajnos nagyon hamar és általánosan bekövetkezett; hiszen Darbyról is hamarosan kitűnt, hogy az ezekkel a témákkal kapcsolatos nézeteinek nincs erkölcsi visszatartó erejük arra, hogy féljen az ellenségeskedés, rágalmazás, hamis vádak és a szentek közötti világméretű viszálykodás következményeitől, mely lerombolta a hívők egységének tanúságtételét, amely az elején a Testvérekre bízatott. Közvetlen munkatársai teljesen magukba szívták, és hűen be is mutatták vezetőjük vélekedéseit és szellemiségét; és általánosságban, az örömteli kivételektől eltekintve, azok, akik leghatározottabban küzdöttek Darby nézeteiért ezekkel a témákkal kapcsolatban, ugyanolyan intoleránsnak bizonyultak, mint ő.

[1] J. N. Darby azt állította, hogy az Újszövetség jelentős része nem a gyülekezetre vonatkozik, hanem csak azokra a zsidókra, akik az utolsó napokban fognak élni, mielőtt Jézus visszajön. B. W. Newton, az egyik első testvér Plymouth-ban, megmondta Darbynak, hogy ezzel a különbségtétellel valójában feladta a kereszténységet.

Tovább: A Szent Szellem jogai Isten házában