Keresztények válása: Válóper vagy kereszt?

Részlet Roy Hession: Forgotten Factors (- an Aid to Deeper Repentance of the Forgotten Factors of Sexual Misbehavior) c. könyvéből.

A válást olyan könnyű elintézni manapság és társadalmilag annyira elfogadottá is vált, hogy sokak számára ez tűnik kézenfekvő megoldásnak, ha egy házaspár nem jön ki jól egymással. Néha már az első problémák jelére, anélkül, hogy megvárnák, a kérdést nem lehet-e valamilyen más megközelítésből rendezni, rohannak az ügyvédjükhöz, onnan pedig egyenes út vezet a válóperhez. Hogy mi szolgálná a gyerekeik javát, azon röviden elgondolkoznak ugyan, de gyakran ennyi is az egész. A köztük lévő ellentét annyira kibékíthetetlennek látszik, hogy még a gyerekek legfőbb érdekét is fel kell áldozni a szülők kívánságáért, hogy végre szabaduljanak egymástól, és mással újrakezdhessék. Az igazi ok nem mindig valami nagy horderejű dolog, hanem mindössze annyi, hogy az egyik következetesen nem hajlandó engedni a másiknak kisebb és jelentéktelen döntésekben; s még mélyebben: hogy legalább az egyik nem hajlandó őszintén bocsánatot kérni. A bocsánatkérés egyszerű szavainak hiánya már megszámlálhatatlan házasságot tett tönkre, végtelen nyomorúságot szerzett, és felmérhetetlen kárt okozott a gyerekeknek és fiataloknak ezekben a családokban. A válás mindig több bajt csinál, mint amennyit megold.

Talán a legaggasztóbb vonása mindennek, hogy a házassági fogadalom megtartásával kapcsolatos felelőtlen hozzáállás a hívő keresztények között is mennyire elterjedt. A Krisztusra hozott szégyen miatt ég az ember arca, és nem győz csodálkozni, milyen könnyed igyekezettel haladnak egyes párok a különválás felé, s hogy micsoda éretlenség és naivitás azt gondolni, hogy a problémáikra a válás bármilyen valódi megoldást adhat.

A dolgok ezen állását még szomorúbbá teszi, ha a felek elvileg ismerik, hogyan békélteti meg Isten az embert az emberrel és férjet a feleséggel ősidők óta: az Úr Jézus Krisztus keresztje által. Nem létezett soha ennél hatékonyabb megoldás a házassági problémákra, mint amit Jézus a keresztben kínál. Sajnos azonban nagyon kevesen mennek oda a kereszthez – talán mert megalázó ezt tenni, és a válóper sokkal könnyebb útnak látszik. Így lesz a kereszt az otthonok gyógyításának és a házasságok helyreállításának elfeledett tényezője.

Szögezzük le, hogy nincs egyetlen olyan házaspár sem, akik között ne lennének időnként nézeteltérések és véleménykülönbségek, legyenek látszólag bármennyire is kedvesek és istenfélők a házasfelek. Az Urat ez nem döbbenti meg, és nem is éri váratlanul. Ő mindössze azt akarja, hogy amikor egy ilyen helyzet felmerül, akkor a férj és a feleség ne a bíróságra (ilyen eshetőségnek föl sem lenne szabad merülnie köztük) menjen, hanem az Ő drága Fiának keresztjéhez, ahol oly könnyen leomlanak az akadályok, és a szívek újra eggyé válhatnak. Az Úr azt akarja, hogy mindketten jöjjenek a kereszthez, nem csak az életben egyszer, hanem újra és újra, ahogyan a helyzet megkívánja. Ha ismerünk olyan házaspárt, akik ismerik ezt a titkot, és oly szépen egyek az Úrban, és megkérdezzük őket a tapasztalataikról, bizonyosan azt mondanák, „A mi szeretetünk és egységünk? Az nem nekünk köszönhető, ha csak magunk lennénk, már rég szétmentünk volna. A szeretet és az egység Krisztus keresztje által jött; mert az Ő vérében erő van arra, hogy lemossa a bűnt és helyreállítsa a szeretetet.”

Krisztus keresztje tehát nem csak az ember Istennel való megbékélésének eszköze, hanem a két ember közötti megbékélésé is. Mert a bűn akadályt képez Isten és az ember között, az ember és ember között, és férj és feleség között. Az a mód pedig, ahogyan a kereszt megbékélést szerez két ember között, nem nagyon különbözik attól, ahogyan megbékélést szerez Isten és ember között.

Hogyan békül meg tehát az ember Istennel? Isten hosszú évszázadokon keresztül törekedett rá, hogy az ember megalázhassa magát és elismerje bűnét, hogy azután Isten megbocsáthasson neki, és helyreállíthassa a Maga számára. Több súlyos és komoly fegyelmezéssel élt Isten az emberi nemzetség életében, hogy elérje ezt a célt, de hiába: az ember nem akart megtörni – folyamatosan visszautasította, hogy elismerje bűnét, és visszatérjen az Úrhoz. Végül pedig Isten mintegy azt mondta: „Ha az ember nem törik meg, majd megtörök én. Ha az ember nem ismeri el a bűnét, majd én bűnné leszek és vállalom helyettük a bűn következményét.” És pontosan ez történt a kereszten; Isten Krisztusban vállalta a bűn következményét, az igaz a nem igazakért. Ez volt az az isteni terv, mely révén az embert Isten újra Magához vonhatta. És működött, úgy, mint ahogy addig semmi más nem volt képes működni. Mert valahányszor az ember igazán meglátja a keresztet, azt, hogy Isten viselte el az ő bűnének a következményét, az ember megtörik, meglágyul, önmaga végére ér, és felkiált: „Istenem, az az én helyem lett volna! Nem te vagy a bűnös, hanem én! Én vagyok a hibás, s Te szeretetből mégis megtetted!” És abban a pillanatban megbékélés van közöttük; az ember megalázza magát, Isten pedig megbocsát. Az Istenség megtört volta kiváltotta a teremtmény megtörtségét!

Teljesen hasonló módon hat az Úr Jézus keresztje két ember megbékélésére egymással – és itt most különösen a férjre és a feleségre gondolunk. Bárhogyan is kezdődjék közöttük a gond, az hamar egyetlen tényezőre szűkül: Ki a hibás? A feleség a férjre mutat, és azt mondja: „Te vagy a hibás!” A férj pedig visszamutat: „Nem, te vagy az!” Ez a kölcsönös vádaskodás nem is teremhet mást közöttük, mint feszültséget, és a szeretetteljes kommunikációnak vége. Mivel egyikük sem hajlandó megtörni, a helyzet hamarosan tűrhetetlenné válik, és legalább az egyikük fontolgatni kezdi, hogy felkeres egy ügyvédet. Képzeljük el, hogy egyszer csak valamelyikük új fényben látja meg Krisztus keresztjét; hogy hogyan, ezt sosem tudjuk meg, Istennek oly sok eszköze van. Az, aki annyira bizonygatta az igazát, meglátja a teljesen és örökkévalóan Igazat a teljesen romlottnak a helyén – bűnözőként meghalni bűnözők között (mindkét oldalán volt egy-egy), mintha Ő Maga is az lenne. Szavai rögtön akadozni kezdenek, és engedni fog.

Nagyon nehéz a kereszt árnyékában azt mondani, hogy igazunk van. Azt mondjuk, igazunk van, de teljesen igazak is vagyunk, úgy ahogyan az Úr volt igaz? Lehet, hogy a másik hibázott valamiben először, de vajon a mi reakciónk is nem volt-e hibás, borzasztóan hibás? A harag, a keserűség, a gonosz szavak, a gyűlölet – nem volt-e mind-mind rossz? Ha így tekintünk rá, nem mondhatjuk, hogy mi egyáltalán nem vagyunk hibásak, hogy nekünk teljes mértékig igazunk van. Távolról sem. A teljes mértékben Igaz mégis elfoglalta a teljes mértékben romlottnak a helyét, hogy megmentsen minket a bűneinkből. Miért nem foglaljuk el akkor mi is a hibásnak, a vétkesnek a helyét, és valljuk meg ezt? Pontosan ezt teszi ugyanis az, aki meglátja a keresztet. Ezt jelenti összetörtnek lenni.

Figyeljük meg, mi történik ezután! Az ember odamegy a másikhoz, nem azért, hogy vádolja, hanem azért, hogy saját magát vádolja, és bocsánatot kérjen a bűneiért és azért, ahogyan reagált. Ennek a hatása pedig oly gyakran az, hogy meglágyítja a másikat, aki szintén megvallja és megbánja azt, ami meg az ő szívében volt. Hamarosan pedig kölcsönös megbocsátás veszi át a kölcsönös vádaskodás helyét, és a korábban még egymással harcoló pár tagjaiból egymással megbékélt két bűnös lesz, együtt a kereszt lábánál. Egymás iránti szeretetük, amely rég elmúlt, most kezd visszatérni, méghozzá egyre növekvő mértékben. Épp ahogyan az Istenség összetöretése a kereszten a teremtmény összetörtetését is kiváltja, ugyanúgy a keresztnél járt teremtmény összetörése a másik teremtmény összetörése irányában hat, aki szintén a kereszthez jön – és újra eggyé lesznek.

Lehet, hogy nem minden esetben fog ez így működni, legalábbis nem azonnal. Ez nem valami trükk, amellyel a másikat bűnbánatra lehet indítani. Isten soha nem sérti meg az ember szabad akaratát, és a másik fél mindig visszautasíthatja, hogy megalázza magát. Egyedül a Szent Szellem tudja meglágyítani és meggyőzni, hogy fejet hajtson, de ebben hamarabb fogja használni a mi megtörtségünket, mint bármi mást. Értjük tehát, hogy többé nem a másik bűneire mutatunk, hanem csak megvalljuk a miénket, és a feszültség részben máris oldódott. Az a dolog, amivel a másik ütközött, nincs ott többé, és ez lehetővé teszi Istennek, hogy abban a szívben is végezze a munkáját. Legyünk tehát mi az elsők a keresztnél, ne a másikat várjuk! És ha ő nem is rögtön csatlakozik hozzánk, nekünk meglesz az az örömünk, hogy tudjuk, a mi bűneink ebben az ügyben le lettek mosva, és mi megbékéltünk Istennel. Újra és újra azt látjuk azonban, hogy Krisztus keresztje végül mindkét szívben győzedelmeskedik – és a gyermekek szívében is – és Istennek nagy-nagy dicsőséget szerez, hogy egy újabb családot állíthatott helyre.

Szemléltetésképpen hadd mondjak el két történetet. Az első azt mutatja be, mennyire szükségtelen a válóper, amikor a kereszt útja nyitva áll. Egy keresztény szolgáló ismerősöm elvett feleségül egy hívő nőt, aki nem sokkal azelőtt vált el az első férjétől, aki maga is hívő volt, és azután szintén újraházasodott. Jó kis felfordulás – egymástól elváló keresztények! És itt van még az elváltak újraházasodásának kérdése, amibe most nem szeretnék belemenni, mert valami más dolog miatt hozom fel ezt az esetet. Tűnjön bármilyen különösnek is, ez a hívő férfi egész addig nem elemezte ki alaposan, mi volt a baj az első házasságában, míg el nem vette feleségül a második asszonyt, aki feltárta előtte a maga problémáit, ő pedig a bűnbánat útját tanácsolta neki. Ennek következményeképpen az asszony meggyőződött róla, hogy vétkezett abban, ahogyan addig viselkedett, és megvallotta ezeket a bűneit. Később pedig úgy érezte, bocsánatkérő levelet kell írnia az első férjének. Néhány hónapig semmi válasz nem érkezett, majd egyszer csak egy levél jött, benne a volt férj válaszával, hogy már ő is látja, hol hibázott, és az asszony meg tud-e neki bocsátani. Látjuk-e, hogy soha nem kellett volna elválniuk, soha nem kellett volna megtörténnie velük ennek a szégyennek, és el lehetett volna kerülni a második házasság bonyodalmait (mert hogy voltak bonyodalmak), ha odamentek volna a kereszthez – de sajnos ehelyett a válóperes bíróságra mentek.

A második történet pozitív előjellel szemlélteti a kereszt dicsőséges győzelmét az ilyen ügyekben. Amikor Nagy-Britanniában jártam, meglátogattam egy kanadai barátom által szervezett alkalmat, amelyen az ottani ébredésről beszélt. A végén megkérdezte, hogy van-e valakinek hozzáfűzni valója az elhangzott üzenet szellemében. Egy mindenki számára ismeretlen asszony jött előre, és elmondta, hogy ő is kanadai, de épp Nagy-Britanniában jár, és látva, hogy az igeszolgáló szintén kanadai lesz ezen az alkalmon, úgy döntött, hogy eljön meghallgatni honfitársát. Elmondta, hogy habár maga is hívő keresztény, a férjével nem értették meg egymást, és annyira nehezen ment az együttélés, hogy úgy döntöttek, elválnak egymástól. A fiuk aligha remélhette, hogy lesz még otthona, ahova a távoli főiskoláról majd hazajöhet. A házaspár már megállapodott az időpontban, amikor aláírják a válást elindító papírokat, ám a megelőző napon megtudták, hogy a gyülekezetüket egy ébredési prédikátor látogatja meg. Úgy döntöttek, elmennek meghallgatni, de az este során Maga az Úr Jézus szólt hozzájuk, és mindketten meglátták a bűnüket az Ő világosságában. Odajöttek a kereszthez, és békességre leltek Istennel, és csodálatos helyreállásra egymással. Azonnal üzentek a fiuknak: „Mégis van hova hazajönnöd! Most már mindketten szeretjük az Urat!” Mintha mindez még nem lett volna elég, azt is elmesélte, hogy azt az otthont, amely a széthullás szélén állt, ma minden héten vagy harminc ember tölti meg, akik gyülekezetként összegyűlnek, és az Úrral való megtapasztalásaikról tesznek bizonyságot.

Elragadtatva hallgattuk ennek a házaspárnak a történetét, akik a válóperes bíróság helyett a kereszthez mentek, és ennek ilyen örömteli és dicsőséges következménye lett. Ha az Úr munkálkodásán így elmélkedünk, szívünk hálaadással énekli az Ő dicséretét, nagy örvendezéssel a győzelmek fölött, melyet dicsőséges kegyelmével szerzett.