A Hosszú Katinkával készült interjú kapcsán jutott eszembe a következő pár gondolat. Édesanyja meséli, hogy lánya már harmadikos korában napi kétszer edzett, és gyerekkorától fogva milyen céltudatos volt. Erre nagyon rácsodálkoztam, hogy vajon mi képes valakit motiválni arra, hogy ilyen keményen kitartson, és napról napra végezze a fárasztó edzéseket? Ez csakis úgy lehetséges, ha végig ott lebeg a szeme előtt a cél, és annak az eléréséért küzd éveken, évtizedeken keresztül. Ha nehézségei vannak, talpra áll, és akkor is folytatja! Micsoda kitartás! Hogy kiből lesz olimpiai bajnok, az tehát már ilyen korán eldől, hiszen aki nem feszül neki a célnak, nem fog igyekezni, és következésképpen győztes sem lesz. Megvan, ugye a párhuzam?
Milyen megszégyenítő, hogy valaki ennyire komolyan vesz egy ideig való, elhervadó koszorút, és az egész életét erre áldozza, mi pedig a hervadhatatlan koszorúért gyakran a legkisebb nehézséget vagy kényelmetlenséget sem vállaljuk… Bárcsak így tudnám élni az életem minden percét, hogy az legyen nekem Krisztus, és az Őbenne adott jutalom, mint Katinkának az úszás és az olimpia! Milyen lenne a gyülekezet, ha nagyon sokan így gondolkoznánk! Mennyivel könnyebben bocsátanánk meg, vállalnánk terheket egymásért, mennyire tudnánk szeretni egymást!
“Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.
Akik tehát érettek vagyunk, így gondolkozzunk, és ha valamit másképpen gondoltok, azt is kijelenti majd Isten nektek; ellenben amire eljutottunk, aszerint járjunk.” (Fil 3,14-16)
Hitünk célja 