ELŐRE TUDÁS ÉS ELŐRE ELRENDELÉS
Amint a mindörökre megváltott Izrael átkerült a Vörös-tenger feltámadás felőli oldalára, a nép a Kánaánba való belépését is előre megünnepelte. Énekükben a múlt idők sorozata (2Móz 15,13-15), és a jövővel kapcsolatos bizonyosságuk (16-18. v.) megragadó: „Kegyelmeddel vezetted a népet, melyet megváltottál; Összeterelted erőddel szentséged enyhelyére. (…) Beviszed, és elülteted őket” (Kecskeméthy ford.).
Nincs „ha”, nincsenek feltételek, nincs bukáslatolgatás: sem a nép, de még az egyének szintjén sem merül ez fel. Az akkor és ott éneklők a bemenetelről úgy zengenek, mintha már ott lennének az országban. A valóságban azonban a jelenlevő és énekelő hatszázezres tömeg elbukta a bemenetelt a hitetlenség és az engedetlenség miatt (Zsid 3,18; 4,6).
Alakilag és tartalmilag párhuzamos ez a szakasz a Róma 8,28-30-cal: „mert azokat, akiket előre ismert, előre el is rendelte (…) akiket pedig előre elrendelt, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat megigazulttá tette, akiket pedig megigazulná tett, azokat meg is dicsőítette” (Vida ford.). Itt is sorozatos múlt időket látunk, valamint, hogy az Ige az összes megigazított megdicsőítését bármilyen bukásra való utalás nélkül jelenti ki. Azonban a korábbiakban bemutatott feltételes szakaszok sokasága egyértelművé teszi a mennyei örökség elveszítésének lehetőségét, ahogyan az izraeliták közül is oly sokan elveszítették a földit – és valóban, ugyanebben a 8. részben, a 17. vers a Krisztus dicsőségében való részesülést már feltételesként állítja elénk: „(…) az Istennek örökösei, a Krisztusnak pedig örököstársai, ha tudniillik vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőíttessünk” (Masznyik ford.).
Isten Igéjének az a jellegzetessége, amelyet itt látunk, rendkívüli jelentőségű. Amikor valamiről Isten szándékának és céljának szemszögéből beszél, akkor az állítás az adott cél minden alanyára vonatkozik, minden egyéb eshetőség megemlítése nélkül – mivel ezek nem képezik az isteni akarat részét, bár Isten előre látja a mindentudása révén. Nem Isten elhatározásából történt, hogy a hatszázezer nem érte el Kánaánt, habár előre látta. Az előre tudás nem szükségszerűen jelent előre elrendelést is. Az ember például tudhatja esetleg előre, hogy egy tolvaj be akar törni a házába, de ez nem azt jelenti, hogy előre el is rendelte, hogy így legyen. Ezért mondja a Róma 8,28, hogy „akiket előre ismert, előre el is rendelte”, és nem azt, hogy „ezzel elrendelte”. Ha az egyik szükségszerűen magában foglalná a másikat, akkor Isten lenne a bűn előre elrendelője, hiszen előre tudta, mi lesz.
Amikor viszont egy kijelentésbe az isteni elhívásra való emberi választ is belefoglalja az Ige, ott mindig megtaláljuk az emberi gyengeség illetve állhatatosság elkerülhetetlen tényezőit is, ezért ilyenkor a lehetséges bukás is számba kerül – az adott dolog elnyerése pedig feltételessé válik.
Mindezek alapján az 1Kor 15,23 például az előző csoporthoz tartozik: „első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi”, kivételekre nincs utalás; a 49. vers azonban az utóbbi csoporthoz jön: „És amint (ahogyan) viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is”. A Júdás 24-ben tehát – „aki képes titeket botlás nélkül megőrizni, és ujjongás között feddhetetlenségben a maga dicsősége elé állítani” – azt látjuk, Isten mire képes, és hogy ennek az Ő részéről semmilyen akadálya nem lehet; a 2Pt 1,10-11 azonban megteremti az egyensúlyt és a különböző kimenetelek eshetőségét, mivel így buzdít: „Ezért, atyámfiai, annál inkább igyekezzetek a ti elhívásotokat és kiválasztásotokat erőssé tenni; mert ha ezeket cselekszitek, soha meg nem ütköztök. Mert így adatik nektek bőségesen a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak örök országába való bemenetel” (Kecskeméthy ford.).
Az igazság ellenségének sajnálatosan sikeres csapdája volt rávenni a keresztényeket, hogy ezeket a különböző csoportokhoz tartozó igeszakaszokat szembenálló táborokból egymásra hajigálják, ahelyett, hogy meglátnák, hogy ezek kiegészítik egymást, és teljes összhangban vannak az Istennel és az emberrel kapcsolatos dolgokkal egyaránt.
A SZÖVETSÉG, MÉG AZ ESKÜVEL KÖTÖTT IS, VISSZAVONHATÓ
Az Ige kijelenti, hogy „még az ember által érvényesített szövetségkötést sem hatálytalaníthatja senki, sem hozzá nem toldhat” (Gal 3,15 – Vida ford.). Különösen is így van, ha a szövetségkötést esküvel erősítették meg, mert „mindent megerősít az eskü” (Zsid 6,16). Ezek a szakaszok amentén érvelnek, hogy mivel az ilyesmi az emberek közötti szerződésekben is érvényes, mennyivel inkább érvényesnek kell lennie az isteni szövetségre is! Az Úr pedig esküvel megerősített szövetséget kötött Ábrahámmal, hogy leszármazottjainak adja Kánaán földjét – mégis annak a hatszázezernek, akik Kádes-Barneánál föllázadtak, azt mondta: „megismeritek az én elfordulásomat” (4Móz 14,34; Károli), azaz „az ígéretem visszavonását” (angolból). Így Mózes, amikor újra emlékeztetett erre a történetre, ezeket a szavakat használta: „Amikor az Úr meghallotta hangoskodásotokat, felháborodott, és ilyen esküt tett: „Senki sem látja meg ezek közül az emberek közül, ebből a gonosz nemzedékből azt a jó földet, amelyről megesküdtem atyáitoknak, hogy odaadom” (5Móz 1,34-35).
Amit tehát Isten legelőször esküvel megígért, azt később esküvel erősítette meg, hogy nem fogja megtenni, ennek tényét pedig a zsoltáros sem mulasztja el megemlíteni (Zsolt 106,26). A 89. Zsoltárból kiderül, hogy az ezráhi Étán sem érti teljesen Isten látszólagos elpártolását. Kiemeli az Örökkévalónak Dáviddal eskü alatt kötött szövetségét, és ellentétbe állítja Izrael akkori megtapasztalásainak szomorú valóságával. Figyeljük meg a 38. versben a „mégis”-t, és a már-már szemrehányó kérdést a 49. versben: „Hol vannak, Uram, régi kegyelmes tetteid, hűséged, amelyet esküvel fogadtál Dávidnak?”
Hasonló példát láthatunk az 1Sám 2,27-36-ban, amikor Éli családját Isten kimetszi a papi szolgálatból. Figyeljük meg az Örökkévaló szavait a 30. versben: „Bár határozottan megmondtam (lásd 4Móz 25,10-13), hogy a te házad népe, a te családod fog örökké színem előtt járni, most mégis így szól az Úr: Nem így lesz! Mert akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek, de akik engem megvetnek, gyalázatra jutnak”.
Mélyreható és súlyos gyakorlati jelentőségű jellegzetességeket látunk ezekben az esetekben:
- Istennek a népével kötött szövetségei sohasem hagyják figyelmen kívül a nép magaviseletét és tetteit, hanem mindig függenek azoktól. Ebből a szempontból ezek a szövetségek ellentétesek a megváltatlanoknak kínált örök élet feltétel nélküli ajándékával. Isten azonban sohasem vállalkozott rá, hogy a népét a viselkedésüktől függetlenül is megőrizze a szenteknek járó kiváltságok élvezetében – egyetlen ilyen elem sem található semelyik isteni szövetségben sem. Ha a nép tehát kirívóan megszegte kötelességét, azzal az isteni ígéretektől is elvágta magát; így mondhatja az Ige az egyik szövetségről, hogy „mivel azonban ők nem maradtak meg az én szövetségemben, én sem törődtem velük, így szól az Úr” (Zsid 8,9).
Még az emberi jogrendben is a különféle viszonyokkal és vállalkozásokkal kapcsolatos szerződések is annyira igazságosan és magától értetődően tartalmaznak különféle feltételeket, hogy ezek mindig a szerződés szerves részét képezik, és nem külön kötelezettségvállalásként kell őket feltüntetni. Isten szent természetéből szükségszerűen következik, hogy morálisan nem igazolhatja a gonosztetteket azzal, hogy úgy áldja meg a gonosztevőt, mintha az teljesen egyenesen járt volna. Isten szövetségeiben mindig van utalás erre a feltételre, és még esküvel sem kötelezheti magát a Szent Isten másra. Ellenkezne a közérdekkel, ahogyan azt mondani szokás.
Ezt láthatjuk az 1Móz 18,19-ben, ahol kétszer is szerepel az „[azért,] hogy”, ahogyan a feljebb idézett szakaszokban a hatszázezerrel, Éli házával és a Dáviddal kötött szövetséggel kapcsolatban is, és ez az alapvetése az olyan igeszakaszoknak, mint pl. az 1Kor 6,9-10; a Gal 5,19-21; az Ef 5,5; a Zsid 3-4 és 6,1-8; valamint a Róma 11,17-24 szívhez szóló érvelése az olajfa ágainak kitöréséről és újra beoltásáról, ha az „ágak” hittel és engedelmességgel visszatérnek.
- Ha most megkérdezzük: Lehetséges-e akkor, hogy Isten szándékai és céljai ne valósuljanak meg, és szövetségei ne teljesüljenek be? A válasz az, hogy nem, soha! Az Ábrahámmal, Izraellel mint néppel, Dáviddal, Fineással kötött szövetség mind be fog teljesülni. Ábrahám leszármazottjai öröklik a földjüket mindörökre, Dávid háza uralkodik majd fölöttük, Fineás leszármazottjai, Cádók fiai lesznek a papjaik (Ez 34,15), és hasonlóképpen a nép is be fogja tölteni Isten eredeti szándékát azzal, hogy papi nemzet lesznek, Isten áldásainak közvetítői a többi nép számára (1Móz 12,3; 2Móz 19,5-6; Ézs 61,5-6).
Mindezeknek az isteni beteljesítése azonban várat magára addig, míg Izrael meg nem változik erkölcsileg a bűnbánat révén valamint a szív és az élet megújulása által, az új szövetség feltételei szerint – mert ettől válik morálisan helyessé Izrael Szentjének, hogy megáldja őket (Jer 31,31-34). A Zsid 8 pedig ugyanezt a szövetséget a jelenkor hívőire alkalmazza, ami azt jelenti, hogy ugyanazok a feltételek és kikötések állnak fenn számunkra is.
- A látszólagos ellentmondás feloldása Isten imént említett útjaival kapcsolatban abban a magától értetődő dologban található, hogy ahol a szövetségek teljesen megvalósulnak, nem megfelelő viselkedés esetén egyénenként mégis visszavonhatók – tehát azok, akik cím szerint kedvezményezettek lettek volna, elveszíthetik azokat a kiváltságokat, amelyek pedig elérhetők lettek volna számukra. Így veszítette el a hatszázezer izraelita egyen-egyenként a Kánaánba való belépését, habár a nép beviteléről szóló szövetség beteljesült; így teljesül be a Fineással kötött szövetség, mely szerint a családjának papsága folyamatos lesz, bár néhányan, mint Éli házának tagjai, elvesztek, és elveszítik a papságot is; és így lehetett, hogy izraeliták több generációja sem lakott soha a saját földjén a gonoszságaik miatt. Ha pedig Isten nem kímélte szándékainak és ígéreteinek eme természetes olajfaágait, bennünket sem fog kímélni, ha hűtleneknek bizonyulunk.
Meg kell figyelnünk, hogy a vétkest érő időszakos – akár halálos, akár Krisztus ítélőszéke előtt kimondott (2Kor 5,10 stb.) – ítéletek nem jelentik azt, hogy az adott személy örökre elveszett. Ez egyértelműen kiderül a korinthusi vérfertőző atyafi esetéből, ahol is a bűne miatt a teste halálával kapcsolatos fenyegetés értelme az volt, hogy a szelleme megmeneküljön az Úr Jézus napján (1Kor 5,3-5). Az ember végső sorsa a nagy fehér trón előtt dől el, azokat leszámítva, akik már korábban föltámadtak az első feltámadáskor. Az ő helyzetük bizonyossága egyértelműen kiderül abból, hogy Isten föltámasztotta őket a Messiás királyságában való részvételre.
Szintén meg kell jegyeznünk, hogy a szövetségeknek nincs közük ahhoz az elsődleges dologhoz, a Jézus vérének kiontása alapján történő, Isten előtti megigazulásból fakadó helyzethez, amelyben minden korok megváltottjai osztoznak. Ez ugyanis a kegyelem ingyenes ajándéka azoknak, akiknek semmiféle szövetségi kapcsolatuk nincs Istennel. Szövetségre olyanokkal lehet lépni, akik már megváltattak, megigazíttattak, helyreállíttattak, ezért az adott szövetség nem érinti a korábbi megigazítást, és semmilyen kihatással sincs rá. Azt az érvelést alkalmazzuk itt, amelyet a Gal 3,17-ben találunk egy másik dologgal kapcsolatban, mely szerint a korábbi ígéretet és ajándékot nem érinti egy későbbi közös ügy. Innen jön az Ézs 27,9 Szeptuaginta fordításából származó, Róma 11,27-ben található kifejezés ereje: „És ez nékik az én szövetségem, midőn eltörlöm az ő bűneiket” (Károli). Először a bűnök eltávolítása a törvény régi szövetsége alatt, ezután pedig az új szövetség létrehozása azokkal, akik már bocsánatot nyertek.
Isten szövetségről szóló ígérete Noéhoz, mint igazhoz szólt, de már megmenekült az özönvíztől, amikor a szövetség megköttetett vele (1Móz 6,18; 9,8). Hasonlóképpen Ábrahám is igaznak számíttatott azelőtt, hogy Isten szövetséget kötött volna vele (1Móz 15,6; 18). Izraelt Isten már hónapokkal a Sínai hegyen kötött szövetség előtt megváltotta és megszabadította. Ezért a megigazulás nem függ a megszentelődéstől, mivel annak előzetes állapota; és nem is kerül veszélybe, ha egy adott szövetség kiváltságait valaki elmulasztja élvezni. Az üdvösség örökkévalóságát semelyik itt kínált magyarázat sem vonja kétségbe.
Hitünk célja 