Énók felvitetése (Stephen Kaung)

Ez az üzenet élőszóban hangzott el a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban, 1982. januárjában. Ez az igeszolgálat a harmadik abból a nyolc részből álló sorozatban, mely Krisztust mutatja be nyolc személy életén keresztül Mózes első, a teremtésről szóló könyvében.

Teljes üzenet PDF-ben: Stephen Kaung: Énók felvitetése

Részlet:

“Énók a hetedik generáció volt Ádám után. Az istenfélő Séth vérvonalából származott. Emlékszünk, Ádámnak két egyenes ágú leszármazottja volt. Az egyik Kain vonala, a gonosz vérvonal. A másik Séth vonala, az istenfélő vérvonal, és Énók az istenfélő Séth leszármazottja volt. Hatvanöt évig éppen úgy élt, mint más úgynevezett jó ember, de semmi sem volt róla feljegyezve Istennél. Csak élt hatvanöt éven keresztül. Azután nemzett egy fiút, Metusélahot, és ezután valami történt. Az élete teljesen megváltozott. Istennel járt háromszáz évig, és Isten elvitte őt.

Vajon mi hozta létre ezt a változást? Mielőtt fia, Metusélah megszületett, Énók az emberek szemében talán helyesen élt, de amúgy nem különbözött. Nem volt rossz ember, de nem volt szellemi sem. A saját maga útját járta. Valószínű, hogy néha kérte Istent, hogy jöjjön és járjon vele. De egyszer csak, miután Metusélahot nemzette, az egész életvitele megváltozott. Istennel kezdett járni, és nem Istent kérte, hogy Ő járjon vele, hanem Énók járt Istennel. Mi történt?

MI VÁLTOZTATTA MEG ÉNÓK ÉLETÉT?

A Szentírás szerint Metusélah volt a leghosszabb életű ember a világon. Kilencszáz-hatvankilenc évet élt, majdnem ezer évet. Kínában, a legendánk szerint, a legtovább egy Peng Cu nevű ember élt, ő nyolcszáz évesen halt meg, ez valamivel kevesebb, mint Metusélah kora. Metusélah hosszú életet élt – kilencszáz-hatvankilenc évet. De ha kiszámítjuk, tudjátok, hogy pontosan abban az évben, amikor Metusélah meghalt, eljött az özönvíz? Nyilvánvalóan, Metusélah születésekor Énók kijelentést kapott. Isten kijelentette neki, hogy amikor a fiú meghal, eljön az ítélet; amikor ez a fiú meghal, valami borzalmas dolog fog történni. Isten ezt a kijelentést ennek a gyermeknek a születésekor adta. És amikor Énók ezt a kijelentést kapta, ez átformálta egész életszemléletét. Azelőtt valószínűleg csak magának élt. Istenfélő magból származott, de csak magának élt, és néha kérte csak Istent, hogy járjon vele. De, amikor Isten kijelentést adott neki, hogy abban az évben, amikor Metusélah, a fia meghal, ítélet jön erre a földre, félni kezdte Istent. Hit által kezdett Istennel járni, és járt is háromszáz évig. Ez a kijelentés átformálta az életét.

Nekünk van ilyen kijelentésünk? Ha beletekintünk a mai ember történelmébe, az nem különbözik az 1Mózes 5. részétől; egyik generáció jön a másik után. Nem tudjuk pontosan, hogy hány generáció létezett a földön. (Bocsássatok meg, hogy Kínát említem, de Kína egy régi ország.) A kínai történetírásban ugyanis gyakran vezetjük vissza a történelmet a császárig. Kína történelme szerint tehát egy kicsivel több mint száz generációnk van. Találkoztam egy emberrel, aki a századik leszármazottja volt az ősapjának. De nem számít, hogy hány generáció múlt el, nemzedék követ nemzedéket, és a történet nem változik. Még napjainkban is, a minket megelőző generáció élt, fiakat és lányokat nemzett, és meghalt. Most, a mi generációnkban is élünk, fiakat és lányokat nemzünk, és meghalunk. Ugyanaz a történet.

Nincs kivétel? Nem lehet kivétel? Számítunk valami másra? Minden bizonnyal a jelenlegi korszak legvégének is a végén élünk. Isten szava szerint nagy reménységünk van. Egyrészt, Isten Igéjéből tudjuk, hogy el fog jönni az a nap, amikor Isten megítéli a világot. Énók olyan kijelentést kapott, hogy egy nap Isten meg fogja ítélni a világot, eljön az özönvíz, a fia pedig jel gyanánt volt neki. Vajon mit gondolhatott Énók, ha a fia hirtelen lázas lett – ugyanis tudta, hogy azon a napon, amikor ő meghal, valami történni fog. Neki ez a kijelentése volt, és ez megváltoztatta az életét.

Nekünk is van hasonló kijelentésünk Isten Igéjéből? Nem látjuk, hogy ennek a korszaknak a vége egyre közelebb van? Nem látjuk azt, hogy Isten meg fogja ítéli ezt a világot, mert ennek a világnak a bűne már annyira betelt? Az ítélet eljön erre a világra, és talán a mi életünk idején. Amint a Biblia mondja, amikor az emberek meggondolják azt, ami történni fog, megrettennek. De nekünk az Úr azt mondja: „Emeljétek fel fejeteket, mert elközelített a ti megváltásotok” (Lk 21,28). Más szavakkal, nekünk nagy reménységünk van. Tudjuk, hogy az ítélet el fog jönni erre a világra, de hála Istennek, nekünk reménységünk van arra, hogy elragadtatunk. Élve mehetünk el, mint Énók, anélkül, hogy átmennénk a halálon. Csakhogy amikor Énók a kijelentést kapta, megváltoztatta az egész életvitelét.

Megvan nekünk ez a kijelentésünk? Az elménkben lehet, hogy mindegyikünknek megvan ez a fajta ismeretünk. Még beszélünk is róla: „A világ a végéhez közeledik. Az Úr hamarosan jön. Az ítélet eljön erre a földre.” Amikor körülnézünk, még közelebbinek tűnik. Megvan ez az ismeretünk, de vajon kihatással van az életvitelünkre is? Vagy ugyanúgy éljük az életünket tovább, mint korábban? A saját elképzeléseink szerint járjuk a magunk útját, ami lehet, hogy nem rossz, csak pontosan ugyanaz az élet, melyet addig éltünk? Vagy pedig az történik, hogy egy ilyen kijelentés megérint, és valóban átformál bennünket. Megváltoztatja az életvitelünket, és a hamarosan bekövetkező ítélet miatt elkezdünk Istennel járni.

Ma Isten népe közül hányan igazi földlakók? Tény, hogy még mindig a földön vagyunk. Az Úr azt mondja, „Ti nem e világból valók vagytok. A világban vagytok, de nem e világból valók vagytok.” Mivel Ő kihívott minket a világból, idegenek és jövevények vagyunk ezen a földön. Csak áthaladunk rajta. Tudjuk, hogy ez a föld nem tart örökké, és mi azt az alapokkal bíró várost várjuk, melyet Isten épített, és amelyet Ábrahám, Izsák és Jákób is várt. Ők egy várost, egy országot, egy jobb országot kerestek, melyet Isten épít fel. Mi idegenek, jövevények, átutazók vagyunk, de milyen gyakran elfelejtjük ezt! Milyen gyakran válunk e föld lakóivá, gyökereinket és alapjainkat ebbe a földbe eresztve. Elkezdjük keresni e világ dolgait, ugyanúgy, mint mindenki más. Elfelejtjük, hogy csak átutazóban vagyunk; elkezdjük otthonunkká tenni ezt a helyet. Elkezdjük szeretni a világot. Elkezdünk önmagunknak élni. Ha pedig ezt tesszük, akkor váratlanul ér majd, amikor eljön az a nap. Az Úr már figyelmeztetett minket. Kijelentést adott róla. Megmutatta nekünk, hogy a világ elmúlik, és ítélet jön a földre. Ó, mennyire szükségünk van arra, hogy felkeljünk és elkezdjünk Istennel járni!

EGYETÉRTENI ISTENNEL

Hogyan járhat valaki Istennel? Az Ámós 3,3-ban a próféta azt mondja, „Vajon járnak-é ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással?” Más szóval, nem járhatunk együtt, ha nem értünk egyet. Ha én kelet felé akarok menni, te pedig észak felé, hogyan mehetnénk együtt? Ha együtt akarunk járni, egyet kell értenünk. És ha egyetértünk, akkor együtt megyünk. Ha együtt akarunk járni Istennel, ne feledjük, hogy nem Isten jár velünk, hanem mi járunk Istennel! Ha együtt akarunk járni Istennel, akkor egyet kell értenünk Vele. Egyetértünk Vele abban, hogy az ítélet eljön erre a földre? Vagy azt gondoljuk, hogy a világ egyre jobb lesz, mint néhány ember gondolja, akik az ezeréves uralmat ezen a földön építik? Egyetértünk Istennel abban, hogy az Ő szándéka az, hogy mindent az Ő szeretett Fia lábai alá vessen, hogy az Ő Fiáé legyen az első hely minden dologban? Egyetértünk Istennel az Ő akaratában? Ha igen, mit teszünk akkor? Fel kell adnunk önmagunkat, hogy Isten akarata legyen a mi akaratunk, az Ő gondolata a mi gondolatunk, az Ő célja a mi célunk. Csakis így járhatunk Istennel.

A gond velünk ma az, hogy nem értünk egyet Istennel. Néha ugyan egyetértünk, amikor éppen Ő is egyetért velünk. De legtöbbször nem értünk Vele egyet, mert megvan a saját akaratunk, a saját dolgainkat akarjuk tenni, és megvannak a saját terveink. Csak annyit akarunk, hogy Isten jöjjön velünk, és segítsen nekünk. Ezért nem járunk Istennel. Ha Istennel akarunk járni, akkor az akaratunkat alá kell vetnünk Isten akaratának. Isten nem arra törekszik, hogy nekünk ne legyen akaratunk, hiszen akarattal alkotott minket. Azt kívánja elérni, hogy gyakoroljuk az akaratunkat. Nem kéri, hogy passzív, tétlen akaratunk legyen. Arra vágyik, hogy aktív, cselekvő akaratunk legyen, hogy cselekvően akarjuk az Ő akaratát. Ezt jelenti az együttműködés. Isten azt akarja, hogy egyetértsünk Vele, és ha egyetértünk Vele, akkor képesek leszünk járni is Ővele. Egyetértesz Vele? Hajlandó vagy letenni önmagadat, és elfogadni az Ő akaratát, mint a sajátodat? Venni az Ő gondolatait, mint a sajátodat? Ha igen, akkor Ővele fogsz járni. Ez az első feltétel.

VEDD FEL ISTEN IGÁJÁT!

Ha Istennel akarunk járni, fel kell vennünk az Ő igáját. A Máté 11,29-ben az Úr azt mondja: „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.” Az Istennel való járás fegyelmezett életet jelent. Az Énók név eredeti jelentése „fegyelem” vagy „odaadó, hű”. Énók fegyelmezett, hűséges ember volt. Fegyelmezett életet élt. Belehelyezte nyakát Isten igájába Krisztussal.

Az igában két ív van kiformálva. Krisztus van az egyik alatt, a másik alatt pedig nekünk kell lennünk. Akkor egy igában vagyunk Krisztussal. Az iga Isten akarata, Krisztus pedig szelíd és alázatos. Mennyire elfogadta Isten akaratát, Isten fegyelmezését! Ő annyira fegyelmezett, hogy nincs Benne semmi ellenállás, csak aktív együttműködés, százszázalékos hajlandóság. Mi azonban nem ilyenek vagyunk. Harcolunk Isten akarata ellen – ezért van szükség a fegyelmezésre. Kell, hogy Isten fegyelmezzen minket. Amint elfogadjuk az Ő fegyelmező nevelését, képesek leszünk együtt járni Vele. Isten népének ma nagyon nagy szüksége van a fegyelmezésre. A Héberek 12-ben van szó arról, hogy az apák fegyelmezik a fiaikat. Mennyei Atyánk úgy bánik velünk, mint saját fiaival, ezért fegyelmez, rendre tanít minket. A „fegyelmezés” szó az eredetiben egyszerűen azt jelenti, hogy „gyermeknevelés”. Ő úgy nevel minket, mint gyermekeket. Azért nevel minket, hogy felnőjünk, és éretté váljunk. Csak, amikor elfogadjuk Isten fegyelmezését, leszünk képesek Ővele járni. Ha mindig a saját fejünk után megyünk, ha mindig kielégítjük hústestünk kívánságait, ha le akarjuk rázni magunkról a fegyelmezést, akkor azt gondoljuk, hogy a fegyelmezés alatt nem vagyunk szabadok. Saját szabadságunkat akarjuk – de akkor nem leszünk képesek Istennel járni.”

Tovább a teljes igeszolgálatra: Stephen Kaung: Énók felvitetése

Ábel áldozata (Stephen Kaung)

A Krisztus a Teremtés könyvében c. sorozat 2. fejezete. PDF-ben letölthető: Stephen Kaung: Ábel áldozata

Részlet:

“Amikor a két gyermek [Kain és Ábel] felnövekedett, mindketten dolgozni kezdtek. Kain földműves lett, elkezdte megművelni a földet. Mielőtt az ember vétkezett volna, amikor még az Éden kertjében voltak, a kert gyümölcsfáinak termését ették. Ez volt a táplálékuk. Miután az ember vétkezett, Isten megátkozta a földet, és azt mondta az embernek, hogy onnantól fogva fáradsággal kell megdolgoznia a megélhetéséért. A föld pedig tövist és kórót fog teremni, és az embernek verítékkel kell megszereznie kenyerét. Ez a föld már átkozott föld volt. Amikor Kain földműves lett, művelte a földet; küzdött a tövisek és a kórók ellen. Igaz, ugye, hogy az embernek a puszta megélhetésért is meg kell küzdenie a természettel, mert a természet megváltozott? Kainnak fáradoznia és dolgoznia kellett, hogy a föld biztosítsa számára a puszta megélhetést. Megpróbálta a legjobbat kihozni az átokból; megpróbált önmagáért élni.

Ábel azonban juhpásztor lett. Ez nagyon furcsa, mert az ember akkor még egyáltalán nem evett húst. Az özönvíz után a bűn révén megromlott fizikai test degenerációja miatt Isten megengedte a húsevést, a vér elfogyasztását azonban nem. Az özönvíz előtt viszont, Kain és Ábel idejében az embernek egyáltalán nem volt szüksége húsra. Az ember csak gyümölcsöt, levél- és gyökérzöldségeket fogyasztott. Miért döntött Ábel úgy, hogy juhpásztor legyen? Bizonyosan megvolt rá az oka.

Azelőtt, hogy Isten Ádámot és Évát kiűzte az Éden kertjéből, leölt egy állatot, kiontotta a vérét, és a bőréből ruhákat készített nekik, hogy azzal takarják el mezítelenségüket. Ádám és Éva bizonyosan elmondták gyermekeiknek, hogy a bűneik miatt egy ártatlan állatnak kellett meghalnia. Vért kellett ontani ahhoz, hogy Isten igazságosságát magukra ölthessék. Ez a két fiú tehát biztosan hallotta ezt a történetet gyermekkorától fogva. Ezzel a történettel nőttek föl. Kainnak ez valóban csak egy történet volt, de Ábel hitt benne. És mivel hitt abban, hogy az ember bűn alatt van, vérontás nélkül pedig nincs bűnbocsánat, Istenben való hitéből és istenfélelméből fakadóan juhpásztor lett. Más szóval, juhokat akart nevelni, nem azért, hogy megegye őket, hanem, hogy ezeket a juhokat Isten elé vigye áldozatként, hogy a vér kiontása által bűnbocsánatot nyerjen. Ábel a lelke megmenekülését (üdvösségét) kereste. Nem saját magának élt, hanem mivel Istennek és Isten üdvösségének élt, juhpásztor lett belőle.

Nyilvánvaló, hogy amikor Kain választott magának foglalkozást, ő saját magának választott, a fizikai testéről való gondoskodást tartotta szem előtt. Ábel azonban a lelke megmenekülését szolgáló foglalkozást választott, az Úrtól jövő üdvösségért. Már a hivatásuk megválasztásában is láthatjuk a két teljesen különböző életfilozófiát. Kain életfilozófiája az volt, hogy kihozza a legjobbat a legrosszabb helyzetből ebben a világban, Ábel azonban félte az Istent, és az Úrtól jövő megmenekülést választotta.

(…)
Óriási különbség van a kijelentett és a természeti vallás között. Az ember természetes esze szerint a vallás arról szól, hogy ki kell engesztelni Isten haragját, és meg kell próbálni megvásárolni a jóindulatát. Isten kijelentett gondolata szerint azonban arról van szó, hogy ki kell elégíteni Isten igazságosságát. Isten igazságosságának eleget kell tenni – és ez jelenti az Úr Jézus vérének dicsőségét. Gyakran úgy gondolunk az Úr Jézus vérére, mint amivel meg kell hinteni a szívünket. Ez igaz: „(…) vérhintéssel megszabadított szívvel (…)” (Héb 10,22). A szívünk lelkiismerete meg lett tisztítva azáltal, hogy a vérrel meg lett hintve. Világos és tiszta a lelkiismeretünk Isten előtt. Istennek hála ezért! De ne feledjük, a vér alapvetően nem értünk van. A vér első sorban Isten számára van, hogy kielégítse Isten igazságosságát.

(…)
Ezért mondja a Biblia: „Ami a hústesttől született, hústest az.” Más szóval, ebben a hústestben lehet ugyan némi jó és sok rossz is; de akár rossz, akár jó, akkor is hústest; és minden hústest Isten ítélete alatt van. Ha mi a hústestünkben lévő jó szerint élünk, annak az lesz az eredménye, hogy előbb-utóbb a rossz is elő fog jönni a hústestünkből. Ne a hústestünkre alapozzunk! Ne higgyünk a hústestünkben! Ne bízzunk a hústestünkben! Ha a hústestben bízunk, hiába a benne lévő jó szerint élünk, egy napon a benne lévő rossz is meg fog nyilvánulni. Pontosan ezt látjuk Kainban is. Ami a hústesttől született, hústest az. Nem tudjuk megváltoztatni a hústestünket. Nem tudjuk átformálni. A vallásos hústest még mindig ugyanúgy hústest marad, mint ahogyan a nem vallásos hústest is. Isten előtt az egész hústest, minden hústest el van ítélve. Áldott az a nap, amikor rájövünk, hogy nincs semmi jó a hústestünkben!”

Tovább a teljes igeszolgálatra: Stephen Kaung: Ábel áldozata

Krisztus a Teremtés könyvében (Stephen Kaung)

“Kinek az életéről, kinek a történetéről van szó a Teremtés könyvében? Mi, keresztények tudjuk, hogy az Úr Jézus élete, az Ő története bontakozik ki az őstörténetben és az ősatyák élettörténetében is. Őt láthatjuk meg ezeknek az embereknek az életében. Isten úgy munkálta bele az Úr Jézus életét ezeknek az embereknek a sorsába, hogy ha egybefogjuk ezt a nyolc életet, Krisztust láthatjuk meg. Mindegyikük életében láthatunk felvillanni valamit Krisztusból, és amikor ezeket egymás mellé tesszük, Krisztus teljes történetének képe rajzolódik ki előttünk. A Teremtés könyve pedig, ahogyan én látom, erről szól. Ezzel a megközelítéssel vizsgáljuk most meg tehát ennek a nyolc embernek az életét.”

A teljes szöveg pdf-ben ide kattintva olvasható: Krisztus a Teremtés könyvében , alább Ábrahám és Izsák életét olvashatjuk ebből a nézőpontból.

Ábrahám azt jelenti, „a sokaság atyja”. Azt látjuk, hogy Ábrahám életében számos oltárt épített. Senki sem épít oltárt saját magának. Az oltár a szellemi életet jelképezi, mert az Isten imádatára építették meg, hogy az Úr nevét segítségül hívják. Ábrahámban tehát a szellemi életet látjuk, az Istennel élt életet. Isten kihívta Ábrahámot a káldeai Úr városából Kánaánba. Pontosabban: Isten saját Magához hívta Ábrahámot, aki hit által engedelmeskedett Istennek (lásd Zsid 11,8). Szellemi életet látunk tehát benne.

            Mit jelent a szellemi élet? A szellemi élet nem más, mint az Istennel élt élet. Nem az a szellemi élet mértéke, hogy mennyi ismeretünk van, akár a Bibliáról. A szellemi életet azon lehet lemérni, hogy mennyit tapasztalunk meg Istenből, mennyire tudunk Isten barátai lenni. Ezt jelenti a szellemi élet.

            Az Ószövetségben található az oltár; az Újszövetségben pedig a kereszt. Ez azért van, mert az ószövetségi oltár az újszövetségi keresztet jelképezi. A Zsidók 13-ban, amikor azt írja, „van oltárunk”, akkor nem a jeruzsálemi templom oltárára utal, ahol az égőáldozatokat feláldozták, hanem ez a keresztre való utalás Jeruzsálem kapuin kívül, ahol Krisztust megfeszítették. A kereszt és Krisztus elválaszthatatlan egymástól, és ezért van, hogy a kereszt lett a kereszténység jelképe, a keresztények szimbóluma. Nem lehet Krisztus a miénk a kereszt nélkül. A kereszt nélküli Krisztus egyáltalán nem lehet Krisztus. Egy ilyen Krisztus nem tud bennünket megmenteni! Ugyanígy, hogyan lehet egy keresztény valóban keresztény a tapasztalat szintjén is, ha nincs ott a kereszt nyoma az életében, ha nincsenek sebei? (Itt most a megtapasztalásunkról beszélek, nem a helyzetünkről.) Ha ebben hiányosságunk van, az azt jelenti, hogy Isten még nem vett kézbe bennünket. Azt jelenti, hogy azok maradtunk, akik előtte is voltunk – hústesti emberek. Az ilyen ember, bár Krisztus élete benne van, mégis hústesi maradt. A keresztre van szüksége, a kereszt munkájára az életében ahhoz, hogy szellemi emberré válhasson, olyanná, aki szellemi életet él.

            Ábrahám négy oltárt épített élete során. Az elsőt Sikemben építette. Ez a kijelentés oltára, mert Isten ott jelent meg neki, és ott mondta: „A te magodnak adom ezt a földet.” Majd Ábrahám egy második oltárt épített Aj és Bétel között, és ott hívta segítségül az Úr nevét. Ez az elkülönülés oltára, mert maga mögött hagyta Ajt, és immár Bétel állt előtte. Aj azt jelenti, „romhalmaz”. Ilyen a világ is: romhalmaz; ezért Ábrahám maga mögött hagyta. Előrefele tört, Bétel felé fordulva, amely azt jelenti: „Isten háza”. Isten háza lesz az ő otthona. Ezért ez az elkülönülés oltára.  A harmadik oltárt Ábrahám Hebronban építette, ami „közösség”-et jelent. Miután Lóttal különváltak egymástól, Ábrahám folyamatos közösségben volt Istennel Hebronban. Végül pedig a Mórija hegyén épített oltárt, ahol feláldozta fiát, Izsákot Istennek. Ez az imádat, az istentisztelet oltára.

            Értsük meg, hogy kijelentést egyedül a kereszt ad nekünk. A kereszt nélkül nincs kijelentés. És szintén a kereszt az, ami elválaszt bennünket a világtól, és kihív a gyülekezetbe. Továbbá, a kereszt teszi lehetővé számunkra az Istennel való szüntelen közösséget, és a kereszt az, ami Isten imádatára indít bennünket. Mennyire szükségünk van arra, hogy a kereszt jellemezze a keresztény életünket! Nem a nyakunkban hordva, hanem az életünk egész szövetébe beleszőve.

IZSÁK 

            Izsák azt jelenti, nevetés. Izsák Ábrahám fia volt, és mindent az apjától örökölt; de Izsákban megnövekedett mértékben volt mindaz, amit örökölt. Izsák életét folyamatosan végigkísérte a kutak kiásása. Mindig ezzel kellett foglalkoznia. Természeti módon szólva, nagyon igaz, hogy mivel állattenyésztő volt, vízre volt szüksége. Szellemileg szólva azonban ennek szellemi jelentősége van. A víz az Igében az élő vizet jelenti, az élet Szellemét. Isten élete, az élet Szelleme mindig él – folyton buzog, folyik, mindig felüdít, soha nem szűnik meg, nem apad el.

            Izsák újra és újra kutakat ásott, és a kút nyilván azért van, hogy víz legyen benne. A kút ezért a Szentírásban arról a befogadóképességről, illetve arról a mértékről beszél, amellyel valaki Isten életét magában bírja. Isten élete mindannyiunkban ott van. A János 4-ben olvassuk, hogy az Úr mit mondott a samáriai asszonynak: „Ha abból a vízből iszol, amelyet én adok neked, forrássá lesz benned; szüntelenül buzgó forrássá.”

            Hála Istennek, hogy ez a forrás bennünk van, de kutakat kell ásnunk ahhoz, hogy megtartsuk ezt a folyton áradó vizet. A kút olyasmi, amit nekünk kell kiásnunk. Minél több kutat ásunk, annál több vizünk lesz. Mekkora szükségünk van a Szent Szellem munkájára az életünkben, hogy ásson, ásson és ásson bennünk, és eltávolítsa ezáltal a beleszóródott földet és piszkot az életünkből. Sok a szemét bennünk, és ezt a mi szemetünket ki kell ásni, meg kell tőle szabadulni, meg kell üresedni ezektől – különféle vélekedések, érzések, gondolatok, aggodalmak, érdeklődési kör, befolyás, az igazunk, a jogaink. Telve vagyunk az énünkkel, és bizonyos értelemben ez mind olyan szemét, mely akadályozza, megállítja a víz folyását. A víz egyértelműen ott van, hiszen ez élő víz, áramló folyó; de el lett torlaszolva.  Ezért ásnunk kell, ásnunk, és még mindig ásnunk. És amint a Szent Szellem elkezd munkálkodni az életünkben, mi pedig együttműködünk Vele, és engedjük, hogy ásson, a következmény az lesz, hogy minél többet ás bennünk, mi annál kisebbek, kevesebbek leszünk, de annál inkább megtelünk az élő vízzel és Szent Szellemmel. Ezt jelenti az élet, a túlcsorduló élet, és ebből öröm és nevetés fakad. Nem csak mi fogjuk élvezni, hogy boldogan nevethetünk, hanem Isten is nevetni fog, mert ez Neki is nagy örömöt szerez.

Tovább: Krisztus a Teremtés könyvében