A Szent Szellem, a gyülekezet és a nemzetek – 1. (T. Austin-Sparks)

1. Fejezet – Bevezető gondolatok
(Forrás: https://www.austin-sparks.net/english/books/001581.html)

Olvassuk: Csel 1,1-5
„Jézus (…) felvitetett, miután a Szent Szellem által megbízást adott az apostoloknak, akiket kiválasztott (…). Amikor együtt volt velük, megparancsolta nekik: “Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem; mert János vízbe merített be, ti pedig nemsokára Szent Szellembe fogtok bemeríttetni.”
Nekünk, az Úr népének legfőképpen két dologra kell különös gondot fordítanunk. Legelőször is, nagyon valóságosan arra kell törekednünk a szívünkben, hogy a keresztény életet a megismerhető legteljesebb módon éljük. Az erre való törekvés jelenti a szükséges kapcsot miköztünk és aközött, ami az Úr akarata számunkra: hiszen megfigyelhetjük, hogy amikor az Ige a Szent Szellem eljöveteléről ír, legtöbbször a „megtölt, betölt” szavakat használja. Az Úr gondolata a „teljesség”, a megtelt, megtöltött állapot: nem csak arról van szó, hogy „befogadjuk” a Szellemet (pl. Csel 8,15.17), hanem hogy be is teljesedjünk Szellemmel; ne csak „jóllakjunk” (1Kor 4,8), hanem be is legyünk töltve a Szellemmel. Ha tehát be akarunk lépni abba, amit Isten számunkra kigondolt, szükséges, hogy komolyan és megfontoltan törekedjünk arra, hogy az életet akkora teljességben ismerjük meg, ahogyan azt az Úr nekünk szánta.
Másodszor, komoly gondot kell fordítanunk arra is, hogy a gyülekezet a lehető leghatékonyabb tanú legyen a világban – hogy a gyülekezet tanúbizonysága a nemzetek között annyira hatásos legyen, amennyire az Úr csak szeretné. Ez a kettő alapvető ahhoz, hogy felismerjük az Úr gondolatát és szándékát. Van azonban néhány fontos dolog, melyet figyelembe kell vennünk ezzel kapcsolatban.

Szent Szellem nélkül nincs gyülekezet, sem kereszténység

Legelőször is, a „kereszténység” – a keresztény élet és a gyülekezet – egész léte a Szent Szellem eljövetelének köszönhető, azon a napon, melyet a történelemben a pünkösd napjaként ismerünk. Sok pünkösd volt ezt megelőzően, hiszen a hetek ünnepe, a zsenge aratásának ünnepe (2Móz 23,16; 34,22), melyet Izrael népének a pészach utáni ötvenedik napon kellett megülnie (a görög pentékoszté [pünkösd] ötvenediket jelent), a hét legfontosabb ünnep egyike volt Izraelben. A pünkösd napját évről évre megünnepelték az évszázadok során. De soha korábban nem volt ilyen pünkösd, mint ez – annyira, hogy mindig erre az egyetlen pünkösdre gondolunk, valahányszor ezt a szót használjuk. Megfeledkezünk róla, hogy erre évente sor került, és teljesen megszokott volt Izrael életében. Habár természetesen maga a „pünkösd” kifejezés csak a Krisztus előtti utolsó évszázadokban került bele a görög nyelvű zsidók és prozeliták szótárába, maga az ünnep szerves részét képezte az izraelita ünnepek sorának; mondhatjuk, hogy teljesen megszokott dolognak számított Izraelben. Ez a konkrét eset azonban az összes korábbi ünnepet elhomályosította. Elhozta ugyanis annak teljes, beteljesült jelentését, amit a korábbiak csak előrevetítettek; ez volt a Pünkösd napja, a Szentírás jogosan nevezi így. A kereszténység és a gyülekezet annak köszönheti létét, ami azon a napon történt. Azt jelenti mindez, hogy nincs olyan kereszténység és nincs olyan gyülekezet, melyet a menny és Isten Igéje elismer, mely ne a Szent Szellem munkája által jött volna létre. A Szent Szellem nélkül sem a gyülekezeti, sem a keresztény élet nem lehetséges.
Ebből pedig az következik, hogy a kereszténység és a gyülekezet soha nem töltheti be rendeltetését, és nem érheti el Istentől rendelt célját semmilyen más alapon, mint amelyen eredetileg elindult, és ez nem más, mint a Szent Szellem alapvetése. Nem áll rendelkezésre semmilyen más lehetőség; a Szent Szellemet semmi sem helyettesítheti. Ha a Szent Szellem nem folytatja tovább velük, akkor a kereszténység és a gyülekezet elveszíti létezésének értelmét.

A Szellem cselekedetei mögött húzódó alapelvek

A következő, amit meg kell fontolnunk, hogy a Szent Szellem tevékenységének kezdeti fázisa nem pusztán egymástól független eseményének sorozata. Azt megtesszük néha, hogy behelyettesítjük a Bibliában mesterségesen és nem helyénvalóan adott „Apostolok Cselekedetei” címet egy másik helyesebbre, és úgy mondjuk, hogy „A Szent Szellem cselekedetei”, de még mindig úgy tekintjük az itt följegyzett eseményeket, mintha pusztán mindenféle cselekedetek lennének egymás után. Helyesen tulajdonítjuk ezeket a Szent Szellemnek, de számunkra nem mások ezek, mint – nyilvánvalóan csodálatos – „cselekedetek”, melyekből igen sok van. Azonban ezek nem egymástól független cselekedetei voltak a Szent Szellemnek, és bizonyosan nem az apostoloknak. Az utóbbi cím téves volta abból is kiderül, hogy nem egészen féltucat apostol szerepel a könyvben az első fejezet után. Miután fel lettek mind sorolva, legtöbbjük teljesen el is tűnik a könyvből; azok az apostolok, akiknek valóban szerepük van a Cselekedetekben, nem sokan vannak – Péter és Pál, valamint egy vagy két másik. Ez tehát lehet, hogy néhány apostol cselekedetének a feljegyzése, de összességében tekintve nem az „apostolok cselekedetei”.
Mire akarok kilyukadni: hogy azok a cselekedetek, melyekről itt olvashatunk, mind a Szent Szellem legfontosabb alapelveihez köthetők. Ezek az események önmagukban sem a kezdetét, sem a végét nem jelentették semminek, hanem bizonyos mögöttük húzódó szellemi valóságok bemutatására szolgáltak. Teljesen félrevezetődünk, ha elmulasztjuk felismerni ezt. Ezek nem pusztán különálló történések voltak, anélkül, hogy további jelentőségük lett volna önmagukon kívül. Nagyon is mély jelentésük volt – sokkal nagyobb jelentőségük, mint ami a felszínen látszott; mély szellemi igazságokat hordoztak ezek magukban. Ha valóban fontos számunkra a teljes keresztény élet és az, hogy a gyülekezet hatékony tanúbizonyság legyen a nemzetek között, akkor a cselekedetek mögé kell kerülnünk; oda, hogy meglássuk, mit jelentenek ezek a cselekedetek; el kell jutnunk azokhoz az alapelvekhez, melyeket ezek a cselekedetek bemutatnak, mivel ezek igen nagy jelentőségűek, mint azt látni fogjuk.

A gyülekezet kezdetben – és most

Meg kell jegyeznünk itt – ami sajnos túlságosan is egyértelmű – hogy szomorú ellentét van a kereszténység és a gyülekezet első harminc éve, valamint az utána következő századok között, egészen mostanáig. Semmi olyan nem történt azóta a századok során, ami összehasonlítható lenne azzal a harminc évvel. Az ismert világ bizonyosan sokkal kisebb volt, mint ma. De akkor is vitathatatlan tény marad, hogy akkor, a nemzetek és népek szűkebb ismert világára olyan kihatással volt a gyülekezet, mellyel azóta semmit sem lehet egy szinten említeni. Kétséges, hogy akár az ezután következő évszázadok együttesen kiadnák-e azt a szellemi erőt, ami jelen volt akkor a kezdeti időkben, amikor a nemzetek közötti tanúbizonyság semmihez sem volt fogható hatékonyságát tekintve. Csak fel kell idéznünk, mi minden történt csak Pál apostolnak az életében: hogy meggondoljuk, hogyan álltak a dolgok, amikor Pál megtért – a gyülekezet kicsi és küzdelmes, korlátozott fizikailag és hatásában is – és hogyan, amikor Pál elment, hogy az Úrral legyen: gyülekezetek gyakorlatilag minden nemzetben, és jóval távolabb is, nagy messzeségben. „Az egész földre elhatott az ő hangjuk, és a földkerekség széléig az ő beszédük” (Róm 10,18) – ezt mondja. Elképesztő összefoglalása a keresztény szolgálat – és részben főként egyetlen ember – pusztán harminc évének. Semmi ehhez fogható nem volt azóta.

De akkor egyszer csak bejött valami, ami szinte teljes mértékben gátat vetett a szellemi kihatásnak, és beindította a hanyatlást; annyira, hogy a tanúságtétel kicsiny lámpásai csak itt-ott, különböző, akár igen távoli helyeken villantak fel időről időre, és a gyülekezet mint egész elveszítette tanúbizonyságát és az ezért való felelősség érzetét is a világban. Annyira mély és riasztó valóság lett ez, hogy még a tizennyolcadik század végén is, amikor William Carey (1761-1834) egy vidéki gyülekezetben járva arról beszélt, hogy mekkora Isten gyülekezetének a felelőssége abban, hogy Krisztus jó hírét a pogányokhoz elvigye, az összegyűltek közül valaki rögtön nekiesett, és megfeddte, mondván: „Fiatalember, ha Isten egyáltalán meg akarná téríteni a pogányokat, ahhoz jobb alapanyagot választana, mint maga!” „Isten a mi segítségünk nélkül is meg tudja ezt tenni!” – ez volt az általános vélemény. Teljes mértékben elveszett a felelősség érzete.
Ám ekkor újra feléledt – mondhatjuk, újjászületett – ez a felelősség. Most nem akarom a missziók történetét ecsetelni, nem ez a lényeg most, hanem csak gondoljunk arra, mi minden lett odaszánva erre a feladatra mondjuk az elmúlt száz évben [1957-hez képest]! Gondoljunk mindazok életére, akik kimentek a nemzetek közé az evangéliumot hirdetni – férfiak és nők nagy és hatalmas serege; gondoljatok az anyagi milliókra, melyet erre szántak az emberek. Ha össze lehetne állítani egy dokumentumban, hány missziós társaság jött létre, hány embert foglalkoztattak megalapításuk óta, mennyi szerveződés történt, hány országból érkeztek személyi, anyagi erőforrások és energia, az egészen megdöbbentő és lenyűgöző lenne.
Ma azonban a világ nagyobbik fele semmit sem tud az evangéliumról! A világ nagyobbik része érintetlen! És ami több, a kereszténység fokozatosan elveszíti befolyását a világra – csak meg kell néznünk a saját hazánkat, Nagy-Britanniát, hogy ezt észrevegyük. Ezekben a napokban is látjuk ezt. Milyen szomorú, hogy elvész a tanúbizonyság a magas pozíciókból, hogy Istennek már nincs helye a hatalmasságok és a vezetők között; az istentelenség rettentően növekszik, az emberek megfeledkeznek Istenről, és nem veszik figyelembe Őt a nyugati világban. Mi a probléma?
Azért mondom mindezt, hogy összehasonlítást tegyek. Kezdetben a gyülekezet akkora hatással volt a világra, hogy az emberek így kiáltottak: „Ezek, akik az egész világot felforgatták, itt is megjelentek”! (Csel 17,6). Az uralkodók és a nemzetek – és a pokol – fel lett kavarva, félelem ébredt bennük ennek a „dolognak” a jelenlététől. Most már nincsen ez. Nem akarok túl sokat időzni ezen, és minden tiszteletem azok iránt, akik odaszántak, igazak és önfeláldozók, de a szellemi hatékonyság ma, az a fajta kereszténység, mely ma általánosan elterjedt, az borzasztóan nem tud semmit sem elmondani. Általánosságban véve mondom. Miért? Mi a probléma?

Az Úr folytatni akarja eredeti munkáját

Ezzel visszakanyarodunk a Szent Szellemmel kapcsolatos témakörre, ami bizonyosan jó néhány kérdést felvet bennünk, sőt nekünk is szegez. Ami azonnal felmerül a szívünkben: Van-e bármi alapunk hinni, hogy a Szent Szellem folytatni akarná vagy megismételné annak az első harminc évnek a munkáját? Vajon az nem csak egy adott ideig volt? Vajon Isten nem csak akkor akart valamit ezen az erőteljes módon bemutatni, amit nem is akart ismételni vagy folytatni, ami csak egy időre szólt, és amit csak az idő távlatából tanulmányozhatunk?
A válasz, úgy vélem, két irányba mutat. Először is, bizonyos, hogy Lukács második elbeszélésének elején legalábbis céloz erre: „Első elbeszélésemet mindafelől írtam (…), amit Jézus kezdetben tett és tanított addig a napig, amelyen az égbe felvétetett”. Az állításban nem csak az van benne, hogy Lukács azt mondja: „Elmondom most neked, hogy Jézus mit cselekszik tovább azután, hogy felvitetett”, hanem az is, hogy az Ő felvitetése, és az, hogy most ebből a mennyei helyzetből folytatja munkáját, az olyasmi, ami egyáltalán nincsen időhöz kötve, sokkal kevésbé egyetlen emberi élet néhány rövid évéhez, az Úr életéhez a földön. Bizonyosan van alapunk hinni, hogy az Úr a mennyei helyzetből is folytatni fogja, és valóban folytatja is a munkáját, mert, ahogyan az Írás szerte mindenhol tanúsítja, ez olyan munka, mely az egész korszaknak szól. Az Úr Jézus Maga mondta: „Én veletek vagyok minden nap a világkorszak bevégződéséig” (Mt 28,20, Vida ford.). Hiszen a világkorszak vége nem jött el akkor, amikor Pál apostolt kivégezték, és ő az Úrhoz ment!
De más bizonyítékunk is van, ami megválaszolja kérdésünket: hogy ebben a korszakban, és a mi napjainkban is, ahol csak az Úr által megkívánt feltételek a rendelkezésére állnak, Ő pontosan ugyanezt végzi. Ő megteszi – a dolog megtörténik! Lehet, hogy nem hat ki az egész világra, de mégis, itt és amott, időről időre az Úr tesz valamit, ami mértékét tekintve ahhoz fogható, mint ami kezdetben történt. Ő megteszi, most is megtette. És a világ bizonyos részein is éppen ezt teszi: ott van, látható. Az Úr valami csodálatos dolgot végez, és amikor látjuk és felismerjük ezt, azt kell mondanunk: Hiszen pontosan erről olvasunk a Cselekedetek könyvében! Igen, vannak a történelemben olyan esetek, melyek bizonyítják, hogy ha az Úr számára megvannak a megkívánt feltételek, akkor Ő ugyanazt a fajta munkát fogja végezni, mint amit a kezdetben is végzett.
Ez pedig továbbvezet bennünket a következő kérdéshez: Miért állt le a munka? Miért kezdett ez a munka eltűnni a kereszténység történetének egy bizonyos, világosan meghatározható pontjától kezdve? Láthatjuk, mikor kezdődött ez, és ha gondosan megvizsgáljuk, azt is megláthatjuk, hogy miért történt. Sőt, máshogyan is feltehetjük a kérdést: Mi a Szent Szellem munkálkodásának az alapja? Ha meg tudjuk válaszolni a második kérdést, azzal az elsőt is megválaszoltuk – miért lett a munkája megakasztva? A választ abban találjuk meg, ha felderítjük, mi az az alap, melyen a Szent Szellem munkálkodik, és amelyen tovább folytatja munkáját.

(Folytatása – reménység szerint – következik, PDF-fel együtt)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s