Betánia – az Úr gondolata gyülekezete számára – 5. rész (T. Austin-Sparks)

Feltámadásának ereje

Folytassuk a János evangéliumának jól ismert, 11. fejezetével! Újra Betániában vagyunk, ezúttal Lázár feltámasztásának történeténél. Nem vesszük végig az egészet részletesen, hanem egyenesen a végéhez ugrunk, hogy a történet egyik fő tanulságát vizsgáljuk meg. Betánia itt az a hely, ahol a feltámadás ereje, a feltámadott élet láthatóan megnyilvánul. Sok más egyéb is van ebben a fejezetben, például a szeretet és a közösség csodálatos kinyilvánítása. Betániától távol az Úr azt mondta tanítványainak: „Lázár, a mi barátunk elaludt”. „A mi barátunk”; nem az „én barátom”, hanem „a mi barátunk”. Látjátok, ez a közösség. „Szerette pedig Jézus Mártát és nővérét és Lázárt.” Ez a szeretet. Mindez Betánia jellegzetessége; de a legfontosabb jellemző itt az Úrtól való feltámadás megjelenése, az Ő feltámadásának ereje, a feltámadott élet.

Betánia megint annak a Gyülekezetnek a képe, melyet az Úr épít. Ezt az Efezusiakhoz írt levélből tudjuk, a „gyülekezet leveléből”, ahogyan ezt a levelet nevezik. Nagyon hamar elérkezünk ahhoz, hogy Isten „életre keltett [bennünket] a Krisztussal együtt” (Ef 2,5). A Gyülekezet az az edény, melyben az Ő feltámadásának ereje láthatóvá válik; és itt megint nem pusztán a tényt kell tanúsítanunk, az erről szóló tanítást, hanem a gyakorlatban is be kell mutatnunk, hogy az Úr gondolata szerinti gyülekezet az, amelyikben az Ő feltámadásának ereje és élete tapasztalható módon megnyilvánul.

Tisztában vagyok vele, hogy amikor ezekről a dolgokról beszélünk, gyakran marad hiányérzetünk: „Igen, tudjuk, hogy így kellene lennie – ugyanúgy, ahogyan tudnunk kell, hogy megfeszíttettünk Krisztussal; hogy feltámadtunk Vele együtt, és azt is teljesen igaz, hogy ismernünk kell az Ő feltámadásának erejét és az Ő feltámadott életét.” Ez újra és újra elhangzik, de annyiban is marad. A lényeg: hogyan van mindez?

Fel kell ismernünk, hogy az Úr abból a célból hozta létre Gyülekezetet, hogy bemutassa rajta keresztül az Ő feltámadásának erejét – ezért oda kell szánnunk magunkat az Úrnak erre a célra. Hogyan? Úgy, hogy felismerjük, hogy az a létezésünk célja, azért vagyunk ennek a Gyülekezetnek, ennek a Testnek a tagjai, hogy Krisztus láthatóvá tegye bennünk feltámadásának erejét és életét. Ezt felismerve határozottan kijelentjük az Úr előtt, hogy Őneki vagyunk szentelve; és ha ez az odaszentelés a szívünkből jön, akkor ezzel a mi felelősségünk véget ér, és az Úr el fog kezdeni munkálkodni.

Nem tudjuk magunkat föltámasztani, ahogyan megfeszíteni sem tudjuk magunkat, de fel kell ismernünk, hogy az Úr velünk kapcsolatos bánásmódjának mindig a feltámadás a célja. Azért, hogy be tudjuk mutatni az Ő feltámadásának erejét, nagyon gyakran az Úrnak hagynia kell, hogy a dolgok úgy elfajuljanak, hogy azok helyrehozatalához az embert jóval meghaladó erőre legyen szükség; hogy semmilyen más erő a világon ne tudjon tenni semmit a helyzet megoldása érdekében. Hagyni fogja a halált és a bomlást munkálkodni, hogy semmi, semmi a világon ne segíthessen az Ő feltámadásának erején kívül.

És eljutunk arra a pontra, amelyre Ábrahám eljutott, aki annak a hitnek a nagy előképévé lett, mely közvetlenül a feltámadáshoz vezetett: „nem gondolt a maga immár elhalt testére” (Róma 4,19). „Immár elhalt [nekroó: halott]”, mondja Ábrahámról Pál apostol, később pedig így ír: „sőt meghoztuk magunkban (elfogadtuk) a halálos ítéletünket, hogy ne magunkban bízzunk, hanem az Istenben, aki életre kelti a halottakat” (2Kor 1,9 – Vida ford.). Az ember sok mindent tehet a teremtett világban, amíg él, de ha bekövetkezett a halál, akkor az ember már semmit nem tehet, akkor egyedül Isten képes bármit is tenni. A feltámadás Isten cselekedete, egyedül Istené. Isten pedig gyakran bele fogja engedni Gyülekezetét és annak tagjait olyan helyzetekbe, melyek jóval túlvannak azon, hogy emberileg meg lehessen oldani azokat, azért, hogy be tudja mutatni azt a bizonyságot, az Ő a saját bizonyságát, melyben senki mással nem osztozik a dicsőségben.

Az Úr Jézus így mondta: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia” (Jn 11,4). Megdicsőüljön! Mi ennek szántuk oda magunkat: csupa olyan dolognak, melyekben emberileg nézve semmit sem tehetünk; de milyen nehezen vagyunk készek elfogadni ezt a gyakorlatban! Mert amikor valamilyen kétségbeejtő helyzet adódik, csak rúgkapálunk, és arra gondolunk, hogy minden rosszra fordult körülöttünk. De lehet, hogy éppen jóra fordult az Úr számára! Igen, ettől még nagyon is kétségbeejtő marad; attól, hogy tudjuk mindezt, még nem múlik el a helyzet komolysága és fájdalma; de ha ez megadja a lehetőséget az Úr csodálatos bizonyságtételére, akkor minden rendben van – azaz, ennek a dolognak a kimenetele jó lesz.

Amikor végül, az örökkévalóságban a Gyülekezet (amely az Ő Teste) történelmét olvassuk, és meglátunk mindent, ami valóban történt vele, meg kell majd vallanunk, hogy semmilyen emberi intézmény, semmilyen ember által készített dolog nem tudta volna túlélni azt és nem tudott volna átmenni azon, ami a szentekkel történt. Amikor ezt az örökkévalóság fényében megértjük, és valódi szellemi mérték szerint értékeljük, azt mondjuk majd, hogy csakis a Mindenható Isten érhette ezt el, csak Ő vihette véghez: hogy ez minden kétséget kizáróan „az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága” (Ef 1,19) bemutatásának az eszközévé lett; és ez nagyon sokat mond. Ha „az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága” szükséges ehhez, akkor ez nagyon sokat mond azokról a dolgokról, amelyeket el kell hagynunk, nem? Ha „Istennek a gyöngesége erősebb az emberek erejénél” (1Kor 1,25), mit jelenthet „az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága”?

Ezt láthatjuk a feltámadásban; mert mint tudjuk, ezek a szavak a feltámadással kapcsolatosak: „És mi az Ő hatalmának felséges nagysága irántunk, akik hiszünk, az Ő hatalma erejének ama munkája szerint, amelyet megmutatott a Krisztusban, mikor feltámasztotta Őt a halálból, és ültette Őt a maga jobbjára a mennyekben.” (Ef 1,19-21). Tehát „irántunk, akik hiszünk”. A Gyülekezetnek, Betánia tanúságtételének az a feladata, hogy bizonyságot tegyen az Ő feltámadásának az erejéről, és ha az Úr velünk való bánásmódja szükségessé teszi ezt, hogy az Ő feltámadásának ereje látszódjon rajtunk, merítsünk bátorítást és vigasztalást abból a tényből, hogy így leszünk hű és igaz képviselői annak, amire Ő a Gyülekezetétől vágyik.

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s